2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19480402
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója - 2008. január II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több mint egy éve gyakran a NOLBLOG-on is! Ahol több mint 55 000-en kattintottak rá!!! (Szerk.)


JANUÁR


Január 31.

A politikai csalódásokról

(Egyik unokám elsőre rossz banánt kapott, s neki ennyi elég is volt. Nem is érti mániámat. Újraolvasta előző (a banánról és a csalódásról írott) metaforámat, bekeretezte a záró részt, megkérdezte: „Ezért írtad?” Bólintottam. Most fölidézem: „Töredelmesen bevallom, nemcsak a banánban csalódtam. (…) De a többiről nem szólok egy szót sem. (…) Ti még olyan fiatalok vagytok, hogy nem is ismerem az illúzióitokat. Azokban én már nem csalódhatom.”)

…Mikor (srácként) vonzani kezdett a közélet, azt hittem, formálható. Ízéhez, hevéhez, melegségéhez hozzáadhatok kedélyt, fűszert, hőfokot és humort. S önzetlenséget. Ahogy mások foci-szurkolók lettek, úgy keveredtem én (létérdekből) a politikába. Azóta százszor csalódtam - emberekben, jelszavakban és reményekben, és főleg megválthatóságunkban - de rájöttem, bár nehezen, hogy a másik oldalon is vannak jóhiszemű, önzetlen, tisztességes megszállottak, meg balekok, naivak, boldog elvakultak - ami tán csak a temetésükön derül ki.

A politikailag lelkes ember fura vegyülete a jó szándékú korlátoltnak és a rajongó dilisnek, az apostolnak és a tanítómesternek, a hiú kertésznek és a vértanújelöltnek. Amíg mélyen hisz igazában, veszélyessé is válhat, ha meg kiábrándul, jaj neki, ha cinikus lesz. Lelkességével épp úgy visszaélhetnek, mint cinizmusával. S a kiábrándultat gyötri, ha bölcsnek nézik.

A baloldal elvesztette közérthetővé egyszerűsített filozófiai, szociológiai, közgazdasági credóját, társadalom- és történelem-magyarázatát. Érzelmi hite jobbadán kiment a divatból. Csak néhány nagy egyéniség törekszik megfogalmazni az új baloldaliság koherens önképét, világképét - a pártok azt hiszik, döcög ez tovább anélkül is, s elméleti síkon sem tesznek semmit identitásuk tisztázásáért. Hívük forradalmárnak hitte magát, s most közlik vele, hogy mameluk volt. Hadainak hűséges része megmaradt, mert undorodik az árulástól. Viszont a demagógia hamar elhagyta őket, még a globalizáció veszélyeivel sem foglalkoznak, talán mert szükségük lenne némi globális tőkére. Nem veszik észre, hogy baloldalon a puszta pragma akkor sem-igen villanyoz fel tömegeket, ha szépen hangzik. A mi pragmánk ma még nem is hangzik szépen: a mégoly indokolt, erkölcsös spórolás sem toboroz maga mellé tömegeket.

Jó, ma újra a szélsőjobb demagógia van divatban, érintetlenül. Hívei nehezen csalódnak, mert azt hiszik, a jobboldaliság: nemzetszerelem, és abból nincs miért kijózanodni. Ebben igazuk is van. De a nemzet, amelyet ilyen indulattal szeretnek jobbról, csömörében lassan balra fordul.

Bodor Pál


Január 30.

Banán és csalódás

A műveletlenségről első pillanatban nem a banán, hanem a bánat jut eszembe: milyen kínban vagyok, amikor az izlandi Nobel-díjas író neve nem jutott eszembe. Például most. Ha műszaki tudatlanságról van szó banán tekintetében, üsse kő, valóban előfordult, hogy egy készülék banánját (csatlakozóját) haboztam belenyomni a kínálkozó helyre, mert féltem, hogy az az antenna.

Igazi sárga, magas kálium tartalmú banánban viszont családom szerint kórosan tájékozott vagyok, ne is hencegjek azzal, hogy egy kis halálfélelem miként szoktatott le a cigiről, bezzeg ha a banánról kellene leszoknom, azt halálfélelem árán sem lennék képes. Ez majdnem igaz. Tehát csak a banánkedvelőkhöz szólok.

Gyerekek, barátaim, ugye, veszítek észre, micsoda disznóság folyik a magyar „banánpiacon”. A világon senki sem ad közre tájékoztatást arról, hogy mely országbéli banán kapható az áruházban, a zöldségesnél, stb., vásárolhatunk néha méregdrágán csábítóan sárgára érett gyümölcsöt, s kiderül, hozzá képest a tök mámorítóan ízes, édes, illatos. Soha semmi jelzés a kirakatban, az árjegyzék mellett, az áruházban. Persze, tudjuk: a legtöbb nagybani kereskedő zölden veszi meg a banánt, hajón hozatja, raktárban (nem pedig forró napfényben) érleli, s aki így kezdi a banánfogyasztást, szerencséjére soha nem kóstolja meg másodszor, nem szokik rá, és minket (akik balga fejjel egész gyermek- és ifjúkorunkban annyira hiányoltuk a banánt egy politikai korszakban) immár egyáltalán nem értenek gyermekeink és unokáink, akik bíztak ízlésünkben, és azt hitték, a kéj csúcsa banánt enni.

S én meg lelkesen meséltem a hajdanvolt Katona tanár úr és volt pékmester pompás egykori kolozsvári falatozójáról a volt Deák Ferenc utcában, ahol életünkben először ittunk banán-turmixot - és néha valamilyen titkos, természetes adalékkal.

Drága sorstársak, gyerek, barátok és unokák! Töredelmesen bevallom, nemcsak a banánban csalódtam. De a többiről nem szólok egy szót sem. Január végén járunk, miért rontsam el Nektek (maximum) februárt is. Ti még olyan fiatalok vagytok, hogy nem is ismerem az illúzióitokat. Azokban én már nem csalódhatom. A banán pedig nem nagy tét.

Bodor Pál


Január 29.

Ingyenes halál

Egészségügyi hír betege vagyok. Vasárnap esti tévéműsorban az MSZP egyik vezető Férfiúja elismerte, hogy egészségügyi kampányuk pótlásra szorul. Úgy látom azonban, helyettük a miniszter pótol. Másnap, január 28.-án ezt olvasom a legnagyobb országos napilapban: ”Nem lesz ingyenes februártól a sclerosis multiplex, a krónikus veseelégtelenség, illetve a leukémia egyik típusának több gyógyszere.”

Az idézet a minisztérium honlapjáról közli:„a különkeretek megszűnéséről szóló levél Kilenc gyógyszer finanszírozásának változását tartalmazza: öt gyógyszer patikai forgalomba kerül.” Ez „maga után vonja a térítésmentesség megszűnését.” És a betegszám „emelkedése miatt nem tudják tartani az ún. különkeret összeghatárát.”

Ezek után nem is értem az SZDSZ-es miniszterasszony (ugyanitt) ismertetett szavait, melyek szerint „a legtöbb gyógyszert a betegek továbbra is a kezelésen kapják meg, nem kell fizetniük érte. Beszerzésük viszont egyszerűbbé válik, mert nem az egészségbiztosító intézi központilag…”

Na de az olvasót nem a „legtöbb gyógyszer” érdekli e hír okán, hanem csak a szóban forgó kilenc, amelyek intézése immár nem az OEP-re, hanem a patikákra tartozik. Ne vigasztaljon senkit a miniszterasszony most azokkal a szerekkel, amelyek finanszírozását nem szüntetik meg. Erre némileg megnyugtató magyarázatot adott az államtitkár: ”ezeknek a betegeknek jelentős része közgyógyellátott, így a dobozdíjat fedezi a keretük.”

Sajnos, a tájékozatlan olvasó most még kevésbé érti: az új intézkedés tehát csak a nem közgyógyellátottak különleges (föltehetően drága, és mint kiderül, nehézkesen beszerezhető) gyógyszereinek finanszírozását szüntette meg? De ha ezek a szerek drágák, és a három rettentő betegség közgyógyellátott áldozatainak teljes gyógyszer-ellátását nem „fedezi a keretük”? Akkor mi van? És: egy nem közgyógyellátott leukémiás, sclerosis multiplexes, krónikus veseelégtelenségben szenvedő beteg - ha szegény, ha nincsen jómódú rokonsága, ha munkaképtelen: haljon meg gyorsabban?

A miniszterasszony csak azt fordította konkrétumra, amit Kóka pártelnök Számtalanszor kijelentett: nincs többé ingyenesség. Nem provokálni akarok, nem vagyok SZDSZ-ellenes, nem vagyok demagóg - de kérem a kormány baloldali oldalát, álljon a sarkára. Ha már az ilyen súlyos betegek sem számíthatnak az államra, a közrészvétre, a jogukra az élethez, akkor már senki sem érezheti otthon magát.

Bodor Pál


Január 28.

Jövő kedden megszűnnek az ízek

Néha úgy teszünk, mintha most már bármit átvészelnénk: kozmikus kánikulát, jégkorszakot, dögszagú járványt - és annyian élik túl, ahányan Arisztotelész vagy Jézus idejében éltek. Annyi elég is. Csak világháborúhoz kevés. De mert hiába volt özönvíz, máglyák, harács háborúk, terror - az emberi jellem még mindig nem vonta le a tanulságokat, semmit sem okultunk: kezdhetjük elölről. Da capo al fine. De honnan? A fáról?

Edzésül: kis katasztrófa-kóstoló kell! Ne az oxigén szökjön meg, ne örök tűz, jég, sötétség fenyegessen, csak ennyi: jövő kedden szűnjenek meg az ízek. A napfényé is. S a színek is. A kaják, gyümölcsök, zöldségek színe mindenképp - bár hátborzongató lenne a velősápadt füstölt kolbász, a homokszürke paradicsom, narancs, paprikás csirke. Álca arcú málna, Nívea baracklekvár… És ugye, ízük se lenne. Nulla különbség a sült hal, a szilvaíz és a pörkölt között. Ó, borzalom. (Öcsit infúzióval etetnénk.)

Tanultuk: az íz szerves része az illat - bekötött szemű-orrú kóstoló képtelen különbséget tenni egy-egy korty tea, bor és kávé között. Nem a vendéglátóipart, a szakács- és képzőművészetet siratom, de az ízt és színt, mint a világészlelés eszközeit: nagyon. Nem mellékes, hogy az ép-egészségest a méregtől még nehezebb megkülönböztetni, ha nem segítenek az ízlelőbimbók. De hát mégse az ízekért élünk. Szín, íz eltűnt.

De maradt a zene? S az ének? Vajon csókolóznának-e a szerelmesek? S kiderül-e, milyen íze volt a szerelemnek? De az ízek és a színek eltűnése súlyos neurózist okozhat, letargiát, a fantázia beteg lankadását, életuntságot, akár szuicídiumot is.

Mi ád erős ízt a politikának? Csak a hatalomvágy? A hiúság, önző megszállottság is? Iszonyú. Utálom a közéleti rettegést, rágalmat, rémületet - de teljesen kioltani, sterilizálni nem merném, bár civil nyugalomra vágyom. Eseménytelen, pocsolya békébe belebetegednénk? Kell a ragadozó csuka a lusta pontyok halastavába? Mert amiben nem történik semmi, az nem is létezik? És akkor én is akciófilmeket néznék? Hogy edzésben maradjak? Kell némi félelem-konditerem az izmaimnak is?

Önáltatás, hogy a jó irodalom csarnokaiban erősre-jóra tornázhatja magát a lélek?

Bodor Pál


Január 27.

A szélhámos és az emberismeret

Miért nem tantárgy az emberismeret? Bevezetném. Nem igaz, hogy nincsenek hiteles kulcsfogalmak. Ne csak a szélhámosoktól lessük el, amit rajtunk próbálnak ki.

Millió embernek van első pillantásra hiteles benyomása az emberről. Indiai tenyérjós, amszterdami konzumlány, öreg szatócs, fiatal szélhámos, törpe zsebmetsző, bangkoki szállodás, angol kémelhárító: csak ránéz az emberre (a magyar vámosról nem is beszélve), és rögtön tudja, kivel van dolga. A kártyajós vénasszony még elő se vette az ördög bibliáját, és már pontosan tudja, palira lehet-e venni a kliensét. A bazárárus, a vándorkereskedő, a csapos és a pincér is hitelesen méri fel az embert egyetlen tekintetből. Ha nem - becsődöl.

Csak napok óta voltam Bukarestben, a Magyar Szónál, s a tizennyolcadik szülinapomra meghívtam ebédre húszéves kolléganőmet, Halász Anikót. A magyar főpincér meghallja, hogy magyarul beszélünk, s asztalunkhoz lép. Rábízom az ebéd összeállítását. Ragyogó minden. Kérdeztem: honnan ez az étrend. „Valamikori kedves vendégemnek Vásárhelyen, majd Lausanne-ban, léczfalvi Bodor Pálnak ez volt a kedvenc ebédje…” „A nagyapám volt” - döbbentem le. Igaz, ez nem emberismeret: merő véletlen volt. De a vérbeli főpincér: varázsló…

A jósnő a reakcióinkat figyeli, a rezzenéseinket: őt tűz-víz alapon irányítjuk. A szélhámos úgy tesz, mintha nem is figyelne ránk, csak a nagyszerű alkalmi vételről dumál. A politikai sarlatán titkait külön fejtem ki majd. Annyit már most: kollektív hiúságunknak hízeleg, félig titkolt előítéleteinket cserkészi be, megjátssza a bölcset… Nem oly nehéz. Én csak tudom. A baj csak az, hogy a nagy szélhámost sokkal nehezebb leleplezni, mint a kicsit. Pedig előbb mindig a nagyot kéne. Lehetőleg polgárháború nélkül.

Bodor Pál


Január 26.

Párcsere

Nem, nem arról lesz szó, amire gondolni tetszik. A jó, baráti társaság - erős harmincasok, egyik-másik „fiú” már közel negyven - lassacskán rádöbbent: unatkozik. A párok titkon kicsit már unják egymást. Ezt nehéz volt elismerni. Jórészt egyetemi évfolyamtársak voltak, irigyelt tanulmányi, szakmai, sport-teljesítmények győztesei - jóképűek, sikeresek, megcsodált mintaházasok, volt is bennük némi felvágás, hogy ők az átlagnál okosabbak, kiváló szellemi partnerei egymásnak - de hát már kiolvasták egymást az anyajegyig, a laboreredményig.

Eldöntötte a hat pár, hogy ezentúl minden hónapban egyik alkalommal úgy találkoznak egy este, hogy sorsot húznak: ki kivel tölti, beszélgeti át az estét, fél éjszakát. Mivel addig főleg csak egymást ismerték ki (és takarták el mások felé) - tán meglepetést hoz életükbe, ha ki-ki néhány órán át nem a párjával beszélget elmerülten. Persze tudták, az ilyen „vasúti smúzok” akaratlanul kacérak is, még ha csak szellemileg - az addig párja betöltöttre premier plánba bekerül a másik arca. És összehasonlítanak.

S noha ilyenkor egyik-másik felet elfogja a „családi patriotizmus”, a tüntető hűség, a büszkélkedés a párjával - a végső eredmény nemigen kiszámítható. A hiúság szereplésre késztet, meg odafigyelésre, elharapott bókra, elismerésre, a nők s a férfiak is „viselkednek”, még ha eszük ágába sincsen semmi, vagy ha mégis, akaratlan, hát elhessentik a csábulást, a hódítást, visszafogják hiún versengő természetüket - de a meghitt beszélgetésnek van hatása, mindketten egy kicsit fölfedezik egymást, összemérnek, latolgatnak…

Hallom, két-három hónap múlva abbahagyták. Tehát nem is tárcsázták végig a lehetőséget, nem mind a hat „fiú” beszélgetett minden „lánnyal”. Idejében észrevették, hogy kevésen múlt, ki kivel éli le az életét. Volt, aki rájött: lettek volna szerencsésebb párosítások - de most már, hogy gyerekek, közös bánatok, izgalmak, megmenekülések, jajok és szerencsék forrasztják össze őket, nincs értelme összezavarni a szálakat. Aki tíz-húsz éve brácsázik, ne akarjon már szaxofonnal befutni.

Bodor Pál


Január 25.

Kis halálfélelemmel könnyű elhagyni a cigit

Attól tartok, nagy üzlet lett a leszoktatás a cigarettázásról.

Hatvan évvel ezelőtt, vasútépítő ifjúsági táborban, a Zsilvölgyében, pontosabban a vasútépítés legdélibb pontján, Lainici-on a barakktáborban szoktam rá, mert katonai fejadagot kaptunk, és választani lehetett a cukorka és a cigaretta között. Ugye világos, hogy legtöbben (én még a tizennyolcadik életévemet sem töltöttem be) a cigarettát választottuk. Rövidesen a központi telephelyrekerültem, a hegyek közé, éjszakai váltást vállaltam, mert nappal tudósítottam. Robbantómesterekkel és bányászokkal dolgoztunk, fúrtuk komprimált levegővel működtetett, a légkalapácsokra mintájára készült fúrókkal a sziklát, néha másfél méter mélyre, sőt két méter mélyre, oda kerültek a robbanó anyagok. De hagyjuk ezt! A lényeg, hogy nagyon rászoktam, és negyvenkét évig erősen cigarettáztam, napi negyvenet is.

De nem igaz, hogy akkora dili, megpróbáltatás, téboly, idegbaj abbahagyni. Nem vagyok ellene, hogy pszichológusok, orvosok, csillagjósok és szép jósnők segítsenek a hősnek, de… 1995. január 25-ikén a (számomra új) orvos elvégezte a vízsgálatokat, írta a recepteket nekem - és közben unottan morogta: „Persze, inkább azt kellene kérnem, hogy hagyja már abba a dohányzást, nyomban jobban lesz, de hát tudom, hogy hiába mondom.”

Én meg, a csirkefogó gazember így válaszoltam: „Doktor úr! Hát miért nem mondta eddig? Nincs ennél egyszerűbb.” És a rendelő hamutartójában elnyomtam a cigarettámat - január 25-én tizenhárom éve, tehát éppen ünnepelhetek - soha többé nem gyújtottam rá. Igaz, nem is volt körülöttem nagy cirkusz, nem kellett nikotintapasz, sem egyebek - csak egy kis konkrét halálfélelem. Mert persze korábban is abbahagyogattam, de amikor már nagyon magabiztos voltam, mint akinek a füstkarikák nem csavarhatják el a fejét, elfogadtam a kínálótól a cigarettát, és nem is tettem le évekig.

Aki igazán hiszi, hogy a cigi rettentő ártalmas - és nekem minden okom megvan elhinni - annak különösebb felhajtás nélkül is könnyű letenni. Esküszöm. Már ha van benne önérzet. Ha meg nincs, azért hagyja abba. Olyan öntelt lesz, amilyen én vagyok e sorok írásakor.

Bodor Pál


Január 24.

A kórházi nővérkék

Azt mondja nekem a rosszkedvű, mindenbe belekötő betegtársam a kórházi folyósón:

- Uram, ez a természetes kiválasztódás. Az emberiség végül paciensekre és kezelőkre oszlik. A paciens, tisztelet a kivételnek, előbb-utóbb gyűlöli a fehér köpenyes kórházi lányokat, akik lányoknak nevezik egymást és magukat nagymama korukban is, föl-alá rohannak, összesúgnak, röhincsélnek, fontoskodnak, s ha sehogy sem kerülhetik el a topogó beteget, s hetven másodpercet az életükből kénytelenek reá áldozni, azon nyomban arcot váltanak. Bizisten, mintha átöltözne az arcuk, szürke közöny ül ki rá, s ilyenkor látszik igazán, hogy a nővérek a munkahelyükön nem rúzsozzák magukat. Mert a beteg nem ember, csak alárendelt: paciens. Kiszolgáltatott. Ők a betegnek egyáltalán nem akarnak tetszeni.

- Ez érthető. De említett „egyetlen kivételt”…

- Igen, kivétel a beteg ismerőse, akinek újévi üdvözletet küld, csokit, selyemkendőt hoz, kezet csókol, és udvarolna is. Ez a lány az ő kijárója a fölső világban, ő az angyal…

- Édes uram - így én, barátságosan -, én az összes nővért imádom. S ez nem szervilizmus. Ők a kórházi áldott állandóság. Ők az éjszaka, a tizenkét, néha huszonnégy óra, ők a legvégső lapzárta szolgálatosai, ők hallják utolsó mondatunkat, és nekem majd’ minden reménytelen szerelmem fehér köpenyes volt, és már kamaszfejjel is csak az fájt, hogy miért csak nekem kell levetkőzni a vizsgálathoz. Ha néha flangálnak a folyósón, hát előtte éppen beöntést adtak, vagy mesterséges lélegeztetéssel hoztak vissza odaátról egy csúf vénembert, épp elhagyta a pasijuk, „mert Tündi állandóan éjszakás”, (bár hétvégén Borsi nénit ápolja, eteti, mosdatja, ágytálaztatja, felolvas neki, nem árulom el az Apehnek, hogy mennyiért…) Nem csodálom, hogy egyik-másik lelkes csinoskáról kiderült: más módon is keresett mellékest, kevesebb órában jóval többet, mint Borsi néni mellett - nem akarok gusztust csinálni magának hozzá, de én irigylem a pacienseit. Engem is kigyógyítana talán még a koromból is. Magának gőze nincs, mennyit melóznak és idegeskednek ezek a „lányok” két röpke flangálás, smúzolás között. Ne legyen hát rosszindulatú! Ha hálásan szeretjük őket, akkor közülük a kevésbé jóságosak is jók lesznek. Aki nem hisz a nővérkék jóságában, annak csupa csalódás az élete.

Bodor Pál


Január 23.

Márairól Árpási Zoltán Simonyi Imrével

Tudom, tudom, a blogot (naplót) nem kellene tovább hajlítgatnom sem az irodalom, sem a kispublicisztika felé, de hát miért ne tételezzem fel, hogy mindkét műfaji elhajlás még tökéletesen beleillik… Ha csak magamnak írnám, akkor is följegyezném: a szolnoki eső című irodalmi folyóiratban (X. évfolyam 3. szám, alapító kiadó Vass lajos, főszerkesztő Jenei Gyula, olvasószerkesztő Várszegi Tibor) meglepő:”régi újdonság” látott napvilágot.

A korábban békéscsabai, ma kaposvári főszerkesztő, Árpási Zoltán húsz évvel ezelőtt, 1987-ben valahogy rávette (meggyőzte) Simonyi Imrét hosszú, részletes, hullámzó iramú, érdekes beszélgetésre Márai Sándorról. Akivel ugyanis Simonyi – elbeszélése szerint – hosszú időn át levelezésben állott, bizonyos időszakokban, legjobb tudomása szerint, egyedüli hazai levelezőpartnereként. Érzékletes és megragadó a kezdő, tán tizenéves ifjú költő első találkozása a mesterrel, és különösen értékessé teszi a magnós felvételt (melyet Simonyi csak azzal a feltétellel vállalt, ha nem látja a készüléket!) az a gondosság, mellyel Árpási Zoltán fölkutatta Simonyi emlékezetből idézett Márai-szövegeinek hiteles, nyomtatott változatát a később itt is elérhető kötetekből. Gondos, kényes és nehéz filológiai, irodalomtörténészi böngészéssel szinte minden utalásnak föllelte a forrását, amitől, az egész textus meglepő erővel hat.

Nem tudom, Simonyi-díjasként szabad-e, illő-e leírnom, hogy az Arad megyei Simonyifalva „fia” , tudjuk, öntörvényűségét tekintette szabadságnak, s még helyhez kötöttségét is szabadságként értelmezte, fogta fel: legföljebb Pestig utazott, odáig is csak akkor, ha kedvenc labdarúgó csapata játszott. Számos izgalmas érdekesség, bizarr árnyalat, meglepő fordulat teszi vibrálóvá a beszélgetést – melynek egyik csúcspontja annak az elbeszélése, hogy miként került volna sor Márai A kassai polgárok című híres darabjának bemutatójára a gyulai várszínházban, hazai, felsőbb engedély – és Márai beleegyezése nélkül, még bőven rendszerváltás előtt, holott köztudomású, hogy ekkoriban még nagyon is érvényben volt a szerző kinyilatkoztatott tilalma minden műve hazai kiadása, előadása, közlése tekintetében.(Úgy tetszett, hogy ezt is, meg a kimagyarázást is tartalmazta volna Simonyi tervezett, a bemutatón elhangzó „másfél órás” bevezető előadása, mondhatnám: kimagyarázó szövege. Persze, erre sem kerülhetett sor; még „idejében” letiltották. (Be érdekes lenne ennek a Simonyi-előadásnak legalább az esetleg leírt csíráit, kezdeteit elolvasni…) Mindenképp: köszönet (ezért is) Árpási Zoltánnak. (Akinek Mosonyi Emil „vízmérnökről” írott nagy munkája még inkább komoly figyelmet érdemelne.)

Bodor Pál


Január 22.

Új tárgyszerűség

A járatos szerzők nagyjából sejtik, melyik írásra kik, mifélék és körülbelül hányan kattintnak rá. Olykor eljátszanak tippjeikkel. Amikor címet kell adni, egy pillanatig eltűnődnek: az olvasókra kacsintsanak-e, vagy fütyüljenek a népszerűségre, csak jó cím legyen. Ha kattintnak, ha nem. Mert az olvasó általában csak egyszer látja azt a címet és írást, de a szerző, élete végéig, többször is. Ha kötetbe gyűjti munkáit, a kötetet olykor föllapozza, mondjuk dedikáláskor.

Igaz, vannak jó címek, amelyek csak az írás elolvasása után ragyognak fel. Vagyis olykor csak attól jó a cím, ami alatta olvasható. Ez olyan, mintha a leányzó csak az után kacérkodna, hogy a vendég fiatalember udvariasan köszönt és elment. (Még a legjobb karikatúra is feleannyit ér, ha sose láttuk azt, akiről készült.) Pedig bármilyen lehetetlennek tetszik, bizony van önmagában is jó cím. Például: Jégeső kánikulában. Kriminek: A halott visszanéz. Romantikus írásnak: Emlékezz - vagy álmodozz! Tévékritikának: A tévé mindig éhes. Természeti katasztrófának: Megkondult az ég.

Ezek ismert címadó technikák. Majdnem függetlenül attól, hogy miről szól az írás. De bekövetkezhet az újságírásban (is) a szenvedélyesség, érzelmesség, dühös véleménymondás alkonya is. Tudjuk: a divatok váltják egymást. Jöhet néhány év múlva egyfajta új tárgyiasság, tárgyszerűség, tárgyilagosság. Neue Sachlichkeit, amely, mivel a végkövetkeztetést az olvasó mondja ki, lehet sokkal keményebb, mint a csatározó publicista csattanója. Olvassák csak el Pünkösti Árpád Rendszerváltás az utcanevekben című írását (a 168 Óra idei harmadik számában) - klasszikus példája ennek a nemcsak stilisztikai attitűdnek.

Be jó lenne, ha eljönne ennek az ideje.

Bodor Pál


Január 21.

Helyi érdekű metafora

Szinte előváros jellegű, szép településen élek. Nem ismerek senkit, aki lusta lenne szétrostálni a szemetet, de senki olyat, aki meg is teheti. A vasúti töltésen túl ugyanis végre fölfedeztem a színes konténereket, s ha lenne villanytargoncám, oda is vinném a szétválogatottat. De messze van. Száz helybéli is megtenné, ha lenne mivel. Itt élek rég, még egyet se láttam. A községet bejárja a nyitott szemetes teherkocsi, bele is pirulna, ha megkérdezném, hová ürítsem ezt, azt, meg amazt. Négy kocsi mégse járhat. Nincs megoldás. S ez csak metafora.

A Nyugati pályaudvar és Esztergom közti vasútvonal mentén lakom. Huszonhét ragyogó Siemens-szerelvény jár Esztergomba s ugyanannyi Pestre. Közel hozzánk a sorompó, mely egész falumnak (Pilisszentiván) remek megálló lenne: a Görgey, a Klapka és a Mátyás király útja ott fut össze. Bőséges tér van a sorompó körül: várónak, parkolónak, akárminek. A pilisvörösvári állomás a völgyben van, Szentivánnak is kellene egy stáció. Választási kampányokban mindig felmerül. De nincs megoldás. Ahogy nincs a vörösvári állomásra: úgy fest, mint egy hajléktalan. Koszos, lyukas, sáros, és didereg. A WC zárva. De innen a Nyugati maximum negyven perc.

Tavasztól őszig hétvégén szabadtéri zenés tombolás, pokoli erősítőkkel. Nem mondom, hogy tiltsák be. Akik ott őrjöngenek, hát nekik ám legyen. De miért siketüljön bele más is? De hát ez is csak metafora. Nincs megoldás? Kár lenne, mert gyönyörű a hely, még a környező hegyek nevét is szeretem: Kiskevély, Nagykevély, Zsíroshegy, Nagyszénás… Itt-ott tar foltok a csúcsok táján, hisz a szláv eredetű Pilis = tonzúra, tarság. A tó pedig, amelyre a házam letekint: Szlötyi. Télen korcsolyapálya, nyáron remek strand, horgászás, s köröskörül hatalmas, gyönyörű fák. Irigylem magamat, hogy itt élhetek. Rossz metaforák, elhanyagolt vasútállomások nálunk másutt is vannak, s ha valaki a válogatott szemetet jobban szereti a vegyes szemétnél, (s igaza van!) - tegyen róla.

S van megoldás. Cseppet sem reménytelen. Épül az M-nullás északi hídja: megváltozik nemsokára, előnyére, errefelé az egész közlekedés. Még nagyszerűbb hely lesz.

Bodor Pál


Január 20.

A huszonegyedik század skanzene

Amikor ezeket a sorokat írom, 2127-et írunk, rég benne járunk a huszonkettedik században. Az előző századot bemutató skanzen is abban a modorban készült mostanság, amelyben a tizenkilencedik és huszadik századi skanzenek.

Ciklotron irányító szobája, mögötte (lakott) putri lakóival egyetemben; arrébb gazdag ifjú hölgy (a Hearst-lány?) szobája és fürdőszobája, mögötte külvárosi, olcsó kupleráj cselédszoba méretű és nyomorúságú kamrája; következik a hírhedt hölgy hálója, aki ugyan igen magasan és kéjesen forgott, de mindenkor szigorúan érdekeinek szolgálatában. Végül a skanzen Fájdalom-múzeumában: egy ócska, előző századi, rongyosra olvasott könyv, Kertész Péter freeblog.hu című kötete, hátsó borítólapján a neki küldött halálos és szadista fenyegetések plakát méretűre nagyított másával, a névtelen, de azóta rég földerített levélíró fényképével, nevével, és egyéb adataival egyetemben.

És folytathatnánk igen hitelesen a skanzen bemutatását a pincétől a padlásig, de inkább idemásolunk néhány sort a Látogatók emlékkönyvéből:

„ Az elmúlt századra, a még mindig huszonegyediknek nevezettre vetve tekintetünket, döbbenten állapítjuk meg, hogy lelkében az emberiség a világon semmit sem változott; a rosszak ugyanolyan gonoszak, szívtelenek és ostobák, mint ezer évekkel ezelőtt; és most sem világos, hogy minden esetben a tudatlanok, szűk látókörűek, gyűlöletre könnyen lázíthatók, bármely hazugságot és rágalmat boldogan elfogadók, magukénak vallók a kegyetlenebbek, mert azt hiszik, a másokat megalázó és káromló balgaságok révén ők fölénybe kerülnek, tán föl is magasztosulnak - vagy a náluk eszesebbek még rosszabbak, mert ők csiholják ki a semmiből az alávaló, de színes, gyalázkodó ráfogásokat.

S ha már múltat jósló pillantásunk oda-horgonyzott, mondjuk ki hát, hogy a jók sem lettek jobbak vagy rosszabbak, mint voltak száz vagy ezer évvel ezelőtt. A jóságosak és gonoszak aránya szinte semmit sem változott az emberiség belátható történetében, s valljuk meg, ez nagyon bíztató, reményt keltő még akkor is, ha a rosszak ereje a századok során gyakran volt hatalmasabb a jóságosokénál. Ha a pocsék indulatúak százezer ártatlant megöltek, s a jók tíznek életét megmenthették, rájuk vagyunk büszkék, és joggal. Az emberiség fő bűne az, hogy hitelt ad rágalmaknak, Régi szólások és közmondások bizonyos Erdélyi János készítette, tizenkilencedik századi gyűjteményében olvashatjuk: ’Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó’ - de ugyanott ezt a mondást is: ’Vörös ember, ha jó, igen jó’. Minden rosszindulatú általánosítás hallatán gondoljunk erre.”

Bodor Pál


Január 19.

Baráti közhelyek Trixinek

Trixi gondolatai a barátságról termékeny vitát váltottak ki. Hozzátenném:

▪ Akinek három igaz barátja van, nem szorul más főnyereményre.
▪ Házasságot könnyű, barátságot kötni nehéz.
▪ Csak azt ígéred részegen, amire józanon is vágysz.
▪ Sose irigyeld azt, aki a kirakatban van; hamar eladják bagóért.
▪ Első ellenségedre nem emlékszel, első barátodra: halálodig.
▪ A szerelem örök, a barátság tartósabb: megmarad.
▪ Halálod óráján kire bíznád gyerekeidet? Sándorra? Nos, Sándor a legjobb barátod.
▪ Ha valóban a barátod, nem kell mindent tudnod róla.
▪ Ha valamit nem bocsáthatsz meg barátodnak, bocsásd el a barátságodból.
▪ Nemigen vannak fokozatok a barátságban. Van néhány barát - a többi csak ismerős.
▪ Testvéreidet nem, a barátaidat te választod. S megmaradnak, mintha beleszülettek volna életedbe, s te az övékébe.
▪ Még mindig nem ismered a gyerekeidet? Nézd meg barátaikat!
▪ Elbizonytalanodsz, ha megkérdezem: mit gondolsz X.-ről? Akkor ne bízz benne.
▪ A halálhoz semmi közöd. Még nem a tiéd. Nem is lesz. Te leszel az övé.
▪ Politikailag nem csalódhatsz a barátaidban. Ha mégis, akkor nem a barátaid.
▪ Amíg csak az alakját nézed, minden barátnőd feleségjelölt.
▪ Megmentenéd ellenséged életét? (Csak az lehet barátom, aki erre igennel válaszol.)
▪ Barátban még sosem csalódtam.
▪ Nem igaz, hogy férfi és nő között nem lehet tiszta barátság. A jó szex nem ismer akadályt.
▪ Elkerülöm, mert állandóan vele vagyok.
▪ Szeretném, ha ez a lány csak jó barátom lenne, de neki ez sok. Inkább lenne a szeretőm.
▪ Összesen három igazságot ismer. Ennyi kevés a barátsághoz, mert négyen vagyunk.

Bodor Pál


Január 18.

Mikor lövi agyon Kertész Péter írót Fekete Márton keretlegény

Vajon fölértékelődnek a kádári kompromisszum előnyei? Haszonélvezői lassan kiöregszenek a temetőkbe. Meghatotta volna őket, hogy ingyen tanultak s laktak a kollégiumokban, s az ilyen-olyan kantinkosztjuk se került pénzbe? S micsoda világirodalmat olvashattak potom forintokért. Hány garas volt a színház, az opera- vagy koncertjegy?

Még egy-két nemzedéknek kell a sírba fordulnia, hogy a kádári éra utolsó negyedszázada rózsás fényben derengjen, új évjáratok fedezzék fel Moldovát, és új, végre gyűlöletmentes baloldali ifjúsági mozgalom szülessen. Tán még a munkásosztályt is fölfedezik. Ma még azonban a nyilas-mozgalom fedezi fel magát újra. A vad jelentést kapott zászlókat, a rohambakancs tempót, a zsidógyűlöletet, a politikai szadizmust. Barátunk, kollégánk, a Pulitzer-díjas Kertész Péter, magyar és zsidó írónk, publicistánk közre adta most megjelent, háromszáz oldalas blog-kötetét (kertesz.freeblog.hu). Ungvári Tamás, Kőszeg Ferenc, Krausz Tamás és Vitray Tamás előszavával, s a kötet hátsó borítóján válogatással a nevére-címére érkezett halálos fenyegetésekből. Például vegyük rögtön az elsőt:

„Szentendrei Kertész Péternek. A bipsi Puliszkadíjasnak! Hogy keserves sorsát előre lássa. Felidegesítettél, Kertesi! Meg foglak tanítani a magyarok istenére! A célom az, hogy magvad szakadjon. Fanatikussal kezdtél ki, és elhatároztam, hogy génjeidnek vége lesz ebben az élő földi világban. Gondold végig a történelmet! Bárkit le lehet darálni! Nem fogsz te blogozgatni, pánikolni a magyar hazában! Leszoksz te erről! Leszoktatlak! De lejám! (sic)” És: ”Eladod te még a házad 10 deka savanyúcukorért Fekete Márton magyar keretlegénynek. Aki jó lesz hozzád és nem ver túlgyakran.(sic …) De majd a végén megirgalmaz, és tarkónlő. Ezt mi irgalmi halálnak nevezzük, és csak hosszú könyörgés után abszolváljuk. És persze akkor sem ingyen. Nemám! (sic) A könnyű halál ára 2000 gramm 24 karátos arany.”

Ajánlom azoknak, akik a szólásszabadságot kiterjesztenék a gyűlöletbeszédre.

Bodor Pál


Január 17.

Ki a késes „román fiú”?

Médiánk „román fiúnak” nevezte. Miért? Nekünk minden román állampolgár - román? Jó, Tőkést a hülye se nézi „ román püspöknek”, bár Ceausescu éppen ezt szerette volna: „ha román állampolgár - akkor román”. Ezért írhatta egyszer (de csak egyszer) a Scinteia, hogy „Sütő András magyar ajkú román író”.

Magyarországon milliók nevezik szlováknak, szerbnek, románnak a szlovákai, vajdasági, erdélyi magyart. Ez baromság. Ezért mindig restelkedem. Kivételt – olykor - csak a magyar állampolgárokkal teszünk. Friedrich úr hiába magyar állampolgár, ha megharagszunk rá néha, s szidjuk, akkor ő sváb, Grűn zsidó, Ohanezján meg (nagyritkán) örmény. Nobel-dijasaink, ha büszkélkedünk velük, magyarok, de ha a zsidók „felülreprezentáltságáról” szónokolunk, nem igazán magyarok.

A késelő kis gengszter „román” volt, főként, amíg csak azt tudtuk róla, hogy onnan jött. Pedig rögtön észrevettük, hogy magyarul beszél. Aztán kiderült, hogy gyergyói. Csak elmosódott, foltos, zavaros-homályos képek jelentek meg róla lapokban, monitorokon - mintha azt is el akartuk volna misztifikálni, hogy talán cigány.

Nemcsak a kis agresszív kölök esete volt botrányos – mi is azok voltunk. Holott tévés stábot kellett volna ráállítani itt, meg Gyergyóban a környezetére, falujára, családjára, iskolájára, pajtásaira: kapjunk képet arról, hogy mi „termelte ki” őt, kiktől mit tanult, mit követett el szűkebb pátriájában, történtek-e kísérletek a nevelésére, befolyásolására, valami (büntetés?) elől szökött Pestre, megkéselt-e „otthon” is valakit? Ilyenek a szülei, a haverei?

Talán most se késő. Hátha érdemes többet megtudni erről a magyarul kajabáló „román” fiúról, aki tarthatja magát románnak, magyarnak, román vagy magyar cigánynak, romának - és talán még az sem érdektelen, hogy miként és miért épp Budapestre csempészte magát. Évente vissza lehetne térni rá - kialakulna tíz-húsz év alatt a bűnöző kisfiúként indult, és végül ki tudja mivé lett felnőtt ember életút-monográfiája képben-hangban, vallomásokban, dokumentumokban. Páratlan mű születhetne ebből.

Bodor Pál










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2008-01-31 (1828 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.02 Seconds