2018 April 24, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20203041
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója - 2008. július II.






JÚLIUS


Július 31.


Cselényi igazán príma tévé elnöke

Csak ma jutottam az RMDSZ (a romániai választások előtt), hétszázötven alany soraiban készítette reprezentatív felméréshez arról, hogy az erdélyi magyarok milyen televíziós műsorokat részesítenek előnyben.

Ez persze azért is érdekelt, mert az ottani magyar televíziózás első évtizedében, 1970 májusától abban a szerkesztőségben dolgoztam. Nos, a huszonnégy televízióra kiterjedt mostani felmérés szerint a legtöbben (48,8 százalék) a Duna TV-t, 42,6 százalék az MTV 1 műsorát nézte. Következik az RTV, a Pro TV, a TV2 - huszadik helyen a Hír TV (1,1 százalék). A másik felmérés a székelyföldi nézettséget vizsgálta - első helyen ugyancsak a Duna TV állt (56,5 százalék), második helyen az MTV 1 (32,4 százalék), 18. helyen a Hír TV (2 százalék).

A Duna TV sikerének a magyar glóbuszon, nemcsak a szomszéd országokban, hanem az Amerikai Egyesült Államokban és jó néhány kontinensen kétségkívül szerepe van abban, hogy elnöke, Cselényi László fölkerült a Primissima-díjra jelöltek lajstromába. Görgey Gábor, aki minisztersége előtt az MTV egyik markáns vezetője volt, lelkesen mondta: Cselényinek sikerült olyan televíziót „csinálni”, amilyet maga is mindig akart. Tudom, mit gondol e tévéről Kozma atya és a filmrendező Szabó István, a színész Bálint András és Szinetár Miklós (akinél tapasztaltabb televíziósunk aligha van); emlékszem a néhány évvel ezelőtti konzultációkra Csoóri Sándorral és az MSZP képviseletében akkor kurátor, szegény Ördögh Szilveszterrel, meg Pálfy G.Istvánnal és másokkal. (Akkor még Sütő Andrást is megkérdeztem, aki szabódott ugyan, elvégre rokon volt, de elismerte, hogy kitűnő választás lenne.) És emlékszem a magam textusára is, aki a hetvenes években „belerángattam” az akkor kolozsvári bábszínházi rendező Cselényit a romániai magyar televíziózásba. Higgyék el, Erdélyben magyar televíziót készíteni akkor, kolozsvári rendező-tudósítóként: pompás indítás.

Tudjuk, világjáró kisebbségkutató filmsorozatát (Minoritates Mundi) az Európai Újságírók Szövetsége berlini ünnepi ülésén tüntette ki, díjazta - és elnöksége alatt azóta is a Duna TV egyik elismerést a másik után gyűjtötte be; léte 15. évfordulóján, a Nemzeti Színházban rendezett gála-esten elhangzott trófea-lista sokkal hosszabb volt, mint ez a kis írás. Igaz, jobboldalon és baloldalon van némi hiányérzet: a Duna TV nem igazán jobb-, s nem igazán baloldali, de színvonalasan, erkölcsösen, igényesen magyar. Nincsenek ostoba vetélkedői, durva krimiket sem igen látunk műsorában, nincs uszítás és gyűlölet, kissé talán prűd, művészetben, tudományban, történelemben és ismeretterjesztésben okos, pontos, igazmondó és gondos: igényességben alighanem a legjobb magyar (kulturális) televíziós műsor gazdája.

És milyen furcsa: a román filozófus A. Plesu és a fizikusból lett Patapievici kezéből a legmagasabb román kulturális díjat Esterházy Péterrel egyszerre vette át Cselényi László, holott a Duna TV sose volt kritikátlan a romániai valóság tekintetében sem. (Kivételesen örülnék, ha soraim a nyomtatott sajtónban is olvashatók lennének.)

Bodor Pál


Július 30.


A modern magyar náci

A modern magyar náci jóhiszemű. Biztos abban, hogy a magyar nemzet javára cselekszik, azok ellen, akik megrontói, árulói, ellenségei a magyarságnak. Mivel szinte mindenkit a magyar nemzet ellenségének néz, aki vele nem ért egyet, a végeredmény világos: néhány száz, esetleg néhány ezer ember bélyegezne meg százezreket, milliókat.

A modern magyar náci általában azt hiszi, hogy akiket ő a nemzet ellenségeinek tart, azokkal szemben minden meg van engedve - lehet püfölni, leköpni, Molotov-koktéllal, büdöstojással, kockakővel megdobni, néhány évtizede megölni is - ő sose kételkedik a maga igazában, vakon hiszi, hogy amit a Gede-fivérek és a többiek sajtójában, könyveiben olvas, az maga a magyar igazság. Tragikus szellemi állapot, hiszen az ilyen ember nagy halom hazugságban hisz megszállottan. Nem azt állítom, hogy ebben a kazalban minden szalmaszál hamisítvány, de azt igen, hogy az alapvetés a legsúlyosabban az. A román nácik, a vasgárdisták ugyanilyen alapvetéssel gyilkoltak ártatlan magyarokat, székelymagyarokat.

Jók vagy rosszak az emberek? Minden ideológia, morálfilozófia, politikai program irálya azon múlik, hogy mit válaszol erre. Aki azt hiszi, hogy a vele szembenálló alapvetően gonosz, az előbb-utóbb gyilkol. Néha csak utólag derült ki, hogy ártatlant kínzott halálra. A fasizmus soha nem ismerte el, hogy ártatlanok tömegét ölte meg - magasabb rendűnek hazudott célok érdekében. Aki az ujgurok, berberek, protestánsok, örmények tömegéről a történelem során rosszat gondolt, és ez hite szerint őt bármire följogosította ellenük, az eleve becstelen volt, vagy azzá lett. Akkor is, ha egy vallási koncepció, avagy birodalom győzelméért tette.

Meggyőződésem azonban, hogy a fanatikus politikai hívő még részigazságokról is nehezen győzhető meg, hát még besoroltsága tragikus tévedéséről. Kamasz koromban magam is közeljártam egyfajta fanatizmushoz, mert kisebbségi magyarként Romániában csakis így véltem megvédelmezhetőnek nemzetiségemet, anyanyelvemet, kultúrámat. Szerencsére kritikusan gondolkodó emberek közé kerültem, és lassan magam is rádöbbentem, hogy másként is szolgálhatom, méghozzá sokkal üdvözítőbben, tisztábban, értékelvűen és bűntelenül magyarságomat. Amihez, igaz, hozzásegített az is, hogy magam is keverék vagyok - mint (ma már tudjuk) a most élő magyarok óriási többsége.

Ha a fanatikus elkezd kritikus és önkritikus módon gondolkodni önmagán és övéin, már nem kell féltenem az országot tragédiáktól.

Bodor Pál


Július 29.


Munkát, kenyeret, szerencsét?

Némelyek olyan pofával, dühvel vádolják a mindenséget, amiért egész életükben pechjük volt, mintha a szerencse járna nekik, mintha törvény garantálta joguk lenne hozzá. Mintha az alkotmány az egyenlő szerencséhez való jogról is szólna. (Pedig ha a szerencsében egyenlők lennénk, az annyi, mintha senki sem lenne szerencsés. Ugye, tetszik ismerni az embereket.)

Akiknek volt szerencséjük is elég, azok se vették észre, hogy hányszor nem gázolták el őket, hányszor nem szálltak el madárinfluenzában, s nem rohanta le őket az AIDS… És különben is, micsoda dolog ez? Úgy reklamálnak az Úristennél, mintha bizony mindenkinek joga lenne bizonyos erősségű, hatásfokú, értékű szerencsére. A kisembernek elég lenne aprópénznyi, ötpercnyi szerencse, a politikusnak már szerencse-bérlet kell, a túlérzékeny férfinak szerencse kell legalább az első öt percre, s az életét adná tizenöt percért - vagyis a szerencse „létszükségletibb” cikk, mint a korsó sör. A szakszervezeti meg szocialista követelések első vonalában lenne a helye: munkát, kenyeret, szerencsét - - -

A szerencsének ugyanis nagyobb hatalma van a politikánál, a pénznél, a potenciánál - a szerencsés ember olyan feleségét kap magának, amilyen nincs is: a szomszédok szerint szexi őszibarack, ránézéssel is boldoggá teszi urát.

Hallom, a producer megjátszotta: minden hatalma, pénze, teljesítménye abból fakad, hogy megvesztegette a szerencsét, ha akarja, tízszer egymás után nyer az automatán, Zsuzsa, a nagy díva ennek nem állt ellen, mióta a világon van, azaz húsz éve erre, ilyenre várt, még aznap este hazament vele, minden testrészével boldoggá tette, és még mindig ujjong. A producer nem buta fiú, erre Szerencse-áruházat nyitott; hipnózis, szuggesztió, álomlátás, jövendőmondás, halott-látó, monumentális „itt-a-piros”, kártya-jóslás tanítja ki a szerencsétlen flótásokat, hogy mikor és mitől lesz szerencséjük - de a legfőbb szerencséje továbbra is neki van, a producernek: talán igaz, hogy a pénz is a pénzhez vonzódik; talán igaz, hogy annak lesz mindig szerencséje, akinek eddig is volt.

Igaz, a főnök szerint a szerencse nem is tudás, inkább tehetség kérdése. Tehetségre pedig senkit sem lehet megtanítani, hogy az ördög vigye el. Magam is hiába próbáltam erősen beletanulni, valami kis tehetségem lett, például tudok már kesztyűbe dudálni, de ha pénzben gondolkozom, tök dilettáns vagyok.

Bodor Pál


Július 28.


Nehéz mámor, könnyű szex

Az eksztázist igénylő utca-politikán kívül a tömegesség a szórakoztató ipar kenyere. Csörömpölve, villogva, sikoltva. Csak az hódít itt is, ott is, aki-ami bömbölően hangos. (Szendrei Lőrinc a népszavás Szép Szó friss számában megint döbbenetes-éleseket írt - ezúttal a foci-Európa s az amatőr prostitúció randijáról.)

Erős zaj-, hang- és képeffektusok, nyilvános szex, bódítókkal nyakon öntve… Mindez mintha szikével venné el az éjszakai fiatalok eszét. Persze, boldogan oda is adják. Könnyen szerzett, erős mámorban a kantinosított szex a maximum. Jó a futó tömegáru. Pedig az igazi testi öröm a léleké is lenne: mindennek a teteje, forrása, verse és zenéje, ihlete.

Piaci változatában a „normális” (szokványos, klasszikus) szex lassan banális - akkor már extrább az anális. Viszont az orális már a Szendrei megírta tarifás diáklányoknál is olcsóbb: taksája félannyi, mert úgymond, kevésbé veszélyes. Sajnos zsenge fiuk s lányok is rendelkezésre állnak. A gyerekprostitúció, melyről Gide még észak-afrikai egzotikumként írt, most (gyakran árvaházi és intézeti) szex-szotyolaként kapható a sarkon; média, rendészet, egészségügy láthatatlanul hümmög.

Erkölcsi prédikáció persze nem versenyezhet a droggal dúsított szeszekkel, őrjöngő táncokkal, a fölkínálkozó, fehér és színes bőrű virágszálakkal. S tudjuk, mindez van olyan ősi, mint a vers, a szép muzsika, s a drog-részeg önkívület. Gondoljunk csak a bacchánsnők csecsemőfej-leszaggató bacchanáliáira. Graves szerint az istenek eledele, az ambrózia is galóca-gomba, kemény drog volt. Mámorukban talán elhitték az olimposziak is, hogy istenek. S ha sose bántotta őket másnaposság, talán valóban istenek voltak.

Bizonyos fajta diszkózás hagyományai, ugyebár, a klasszikus ókorra is visszavezethetők, az indiai, kínai, délkelet-ázsiai múltról és jelenről nem is beszélve. Tehát nem új. Az olcsóbb öröm se újdonság, mondhatnám: az is klasszikus örökség. De a szórakozás is műveltségfüggő. Aki nagy nehezen, betűzve olvas, az kezdetben Horatiust is kevésbé élvezi. Néha a nagy költők sem vetették meg az „olcsóbb” örömöket, inkább megnemesítették azokat…

Bodor Pál


Július 27.


A világvége egyelőre elmarad

Azt mondja a barátom: azt írják, hogy a vörös bolygó (nagybetűvel: Vörös a vezeték-, Bolygó a keresztneve) még sose volt oly közel, mint lesz tizedikétől, mind vöröslőbben tizenhetedikéig, és akkora, mint a Hold. S hogy ilyen közelről ember még sose látta. Mégse rémüldözöm. S nemcsak, mert a hírt már megcáfolták, s odafent jobban hisznek a lapoknak.

Csakhogy a Mars mord hadi isten, s szörnyvörös közelsége világvége-szagú. De már hozzá edződtünk minden világrémhez - elég, ha félünk, nem kell meg is ijednünk. Személy szerint nincs is okom rá. Mintha ezeréves lennék: nincs veszteni valóm. Már késő: nem lehetek se jobb, se rosszabb. Ha eddig nem osztottam be jól a sorsom, most minek kapkodjak? Aki a mérlegével elégedetlen, a kornak (s olykor magának is) hiába tesz szemrehányást. S hiába áhítoznék, hogy maradék kis időmben, most a végén, kivágjam a rezet. Cselekedni sem lesz már módom olyat, ami végre kedvemre való. S ha se okosabbat, se jobbat nem tehetnék, mint tettem; mit nekem apokalipszis.

Csak hát (az égi jelek ellenére) pillanatig sem hiszem, hogy valamiféle világhalál közeleg szirénázva. Ha mégis bujkálna bennem, mint az influenza-vírus, valami vészt jósló, csak a családomat félteném. Bár ha világvége jön, kétlem, hogy annak jobb, aki életben marad. Esetleg valamilyen életmérleget kellene felállítanom - mondja a barátom. Ha megtenném is, nem hoznám nyilvánosságra. Sem, ha valaminő önostorozó változata sikeredne, sem, ha nevetségese fölfuvalkodott hencegés kerekedne ki a tollam alól. Annyit hidegen leírnék, hogy kevert származásommal nekem jobb volt Ukrajnában, mert akik gyűlöltek, ott főleg a magyart gyűlölték bennem - nem elég „tiszta” magyarságom miatt viszont most itt némelyek kinéznek a magyarságból.

A zsidó-féle Ligeti Ernőt, az erdélyi magyar kisebbségi lét egyik héroszát, a Súly alatt a pálma című híres, az erdélyi magyar sorsról 1941-ben írott könyv szerzőjét a háború utolsó taktusában kisfiával és feleségével a budapesti Liszt-téren összekötözték, és agyonlőtték. Kisfia túlélte, Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténész közölte New York-i levelét, onnan ismerjük az autentikus történetet.

Attól tartok, ha Radnóti Miklós, Szerb Antal, Bálint György és a többiek fegyvert rántottak volna tömeggyilkosaikra, és tűzpárbajban haltak volna meg - emléktábláikat akkor is levernék, letakarnák, leköpnék. Külön világuk vége.

Bodor Pál


Július 26.


Önvezérelt puskagolyó

Ha menekülnöm kellene, és én választhatnám meg, hogy hová: csak a gyerekkoromba menekülnék. Ha újra megkérdeznék, mi szeretnék lenni, hát repülőgép. Vagy legyőzhetetlen, jótét vírus: oltás a halál és rosszkedv ellen. Vagy hegedű-hang.

Vagy emlékező-tehetséggel megáldott-megvert tükör. Emlékszik mindenkire, aki belenézett, és mindenre, ami megcsillant benne - évszázadokra visszamenőleg. A fürdőző fiatal lányra, a haldokló öregasszonyra. Néha puskagolyó is szerettem volna lenni. Az okos, önvezérelt puskagolyó sok embert menthetett volna meg. Puskagolyóként okos lettem volna.

Szerettem volna csoda lenni, azoknak, akik véresen és könnyesen mondják magukban: már csak a csoda segíthet rajtunk. De fölválthattam volna magam apró csodákká is: jóságos hazugságokká, érvényes metrójeggyé az ártatlanul bliccelő gyerek kezében, az egyetemi pontszámot följavító csoda, és így tovább.

Álom is szerettem volna lenni. Az álom ingyen utazik, vízum és jegy nélkül, még az amerikaiak sem vehetnek tőle ujjlenyomatot. A jó álom sokakat megvigasztalhat. Bárkinek az éjszakájába betoppanhattam volna, és bármilyen alakban vendégszereplésre. Kémkedtem volna álmomban: hogyan szerezhetnék neked cseppnyi örömet, amelynek íze nem vész el a reggeli esővel, még sokáig érzed, fogalmad sincs, hogy minek az íze, de kellemes, igazmondó íz: azt állítja, hogy mindenkinek joga van néha úgy érezni, hogy öröktől fogva él

Jó, ne taníts ki most, hogy igazmondó ízek nincsenek. Én se menekülhetek már a gyerekkoromba, nem szerelhetem át magam repülőgéppé, hegedűhanggá, emlékező tükörré és fölszabadító puskagolyóvá. Álom azonban még lehetek talán, ha valaki megálmodik ilyennek vagy olyannak, s ha szépen énekel, igazmondó ízt érez az ajkán.

Bodor Pál


Július 25.


A borzalom: a telefonos ügyfélszolgálatok

Igen, olyik telefonos ügyfélszolgálat fergetegesen dühítő. Nemcsak azért, mert nálunk ritka az udvarias ügyfél s az udvarias ügyeletes: mindketten inkább nyeregben szeretnék érezni magukat, szegények. Ha telefontársasági számon húsz percekig várok, míg fölveszik a kagylót, az is dühít, hogy lám, még keresnek is rajta. De hallom, az Európai Unióban a civilizációs szintet már nem a szappan- s komolyzene-fogyasztáson mérik, hanem azon, hogy hány másodperc múltán „veszik föl” a kagylót a mentőnél, tudakozónál, egyebütt.

Óh, hát nem mind: borzalom. A „tudakozó plusz” pláne nem: oly szívélyes, sokoldalú, szolgálatkész, hogy néha már azért is kérdezek tőle valami furcsát, mert jól esik beszélgetni vele. Jók a tapasztalataim a MÁV belföldi (menetrendi) tudakozóval - tisztára csoda, hogy egy ilyen rossz hangulatú intézménynél miként működhet valami jól. Ezerszer morogtam, vicsorogtam a magyar médiában a MÁV-ra - vállrándításnyit se válaszolt soha senki. Egy időben már elhittem, hogy ez a magyar szocializmus átka, de lám: legalább annyira már a magyar kapitalizmusé is. Dühöngjön, sőt fulladjon meg, aki valamit sürgősen akar megtudni, pláne telefonon, és nincs hozzá angyali türelme.

Vannak azonban telefonos ügyeletek, melyeket talán titokban megszüntettek, de elfelejtettek szólni a tisztelt publikumnak. Megszüntették, vagy pedig a harminc telefon-kisasszonyi székben összesen egyet hagytak meg. Egyszer idevágó kísérletemet magnóra vettem, a géphölgy több tucatszor ismételte el hosszú szövegét, és kérte türelmemet. És ez nem ingyenes ügyfélszolgálat volt! Akad OTP-fiók, amelynél boldog lennék, ha csak tizenhétszer ismételnék meg a szívélyes türelemre intést - utána az ember leforrázottan szégyelli magát, mert elragadja a gyűlölet, és kölnivízzel töltött Molotov-koktélt dobna a kirakatba. Őszinte hazafiságom valósággal reszket: csak ne ilyen ügyeleten mérje az EU a civilizációs szintünket. Ilyen helyen csak a szappan- vagy komolyzene-fogyasztásunk a mérvadó.

De persze: mindez dög unalmas. Csak hát bevallom, mindig fölháborítottak a huligánok, a telefonfülkék, parki padok, vasúti függönyök rongálói - mert sose gondoltam, hogy rongálás előtt egy tudakozót hívják fel. Ha felhívom, fölmegy a pumpám, én is bármit szétvernék. Hát még, ha ilyenkor a tükörbe nézek. Hogy’ lehet ugyanazt a hülyeséget annyiszor megismételni…

Bodor Pál


Július 24.


Hogy miért nem írtam az erdélyi németekről is?

Azt kérdi pécsi német levélíróm, hogy míg a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban közölt rovatomban, s itt, a Klubhálón és a Nolblogon is írtam a romániai magyarok sorsáról, s a zsidóüldözésről is - az erdélyi németek miért nem érdekeltek? Levele meglep.

Temesvári gimnazistaként fülig szerelmes - és félénk voltam. Félénk? Pipogya. Gyáva. Holott tudtam: a lányokat a férfiasan bátor, lendületes srácok vonzzák, tán mert ezzel a felelősséget is valamelyest magukra vállalják. Rajtam meg kuncogva mulattak a lányok… Szerelmem, a tizenéves sváb Otti szelíd volt, nagy szemű, gyönyörű; szeme (sokáig, tán a kelleténél tovább) az ártatlan gyermeké. Apját, a mozdonyvezető Daum urat németként kényszermunkára vitték a Szovjetunióba. Ettől Otti nem lett bátrabb. Én sem. A történet - és két szász lány sztorija, (közülük az egyik életem nagy szerelme, az ő nevét viseli Johanna lányom) nagy szerepet játszott abban, hogy a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején megírtam Svájci villa című, ötszáz oldalas regényemet az erdélyi németekről.

Sajnos épp az utolsó fejezet - az erdélyi németek háború utáni sorsáról (üldöztetéséről, deportálásáról, kitelepítéséről) csak a három magyar kiadásban (Kriterion, Magvető, Babits) jelent meg, a budapesti (Argumentum) és berlini (Oberbaum) német kiadásában nem. Amit persze nagyon fájlalok: a Németországba kitelepített-kitelepült szász és sváb olvasóim csalódtak bennem. Csak Elisabeth Achsmann kritikája a kölni rádióban említette meg, hogy a magyar kiadás utolsó fejezete (a Magvetőnél a 331- 490. oldal) szépítés nélkül erről is szól. Írószövetségi szépprózai díjat kaptam érte, érdekeseket írt róla például Lászlóffy Aladár, Csiki László, Bogdán László, Berkes Erzsébet, Zöldi László és mások.

A Böhlau Verlag (Köln-Weimar-Bécs) Siebenbürgisches Archiv (Erdélyi Archívum) sorozata közreadta Das Bild des Anderen in Siebenbürgen (A másik arca Erdélyben) című tanulmánykötetben Balogh András germanista professzor szerint „Az egyetlen, teljes egészében az erdélyi szászoknak szentelt (magyar) regény, amely (egyúttal) a legigényesebb szöveg… - Bodor Pál Svájci villa című regénye….” Tovább nem idézem, a német kiadás részletesen közli. Pécsi olvasom jól ír magyarul - az első négy fejezetet németül is elolvashatja, az utolsót csak magyarul. Ha megadja a címét, elküldöm.

Bodor Pál


Július 23.


A politikai szadizmusról

1. Lomtalanítás. Már-már nemzeti passzió. Friss régészeti leltár. S hencegés. Kinek milyen a múltja? Mije van, amit már nagyvonalúan elhajíthat? Teri a lomtalanítás sznobja. Restellné, ha nem lenne kelendő a halom a járda partján, s a guberálók alig matatnának benne. Inkább kilök csábos réz függönyrudat, mozsarat, szenes vasalót is. Pedig tudja, mit ér. S épp azért. Meg ráadásul a csecsemő-kék paplankabátot, s a rózsaszín tüllblúzt…

Ezt a diáklány Csibi szedi fel. Utálja a nevét (Móriczot még nem olvasott), Dianának nevezi magát, s Didinek becézik: kitömte kis melltartóját. Szemben, Procz úr jön elő a farbával: biciklipumpa, piros fülhallgató, megunt CD-ék, lecserélt gyerekmosdó - Zoli már nagyfiú - lemezjátszó, s a főnyeremény: a kopott táskarádió. Csak az ékezetekkel spórol a kitűzött cédulán: MEG MUKODIK. S ő győz.

A rátarti utcában a színházi kellékesek a Rozsdatemető bemutatójához hamar összeszednének minden szükségeset. Tibinél könyvek. Tapintatos vagyok: szerzők nevét, könyvek címét nem idézem. Csak Déry Tibor Nikijét - „És más történetek”-et. Az 56-os Philemon és Baucis. Gyönyörű volt a film is. Emlékszel Págerre? S aki a nejét játszotta? Óriási színésznő! De unokáink Dérynek a nevét se hallották. Istenkém, kiket felejtünk el, s kiket fújunk föl… Szegény Wass Albert azért a tizedik sorban talán ott lehetne. Ha nem fújják föl. A nemzet emlékezete nem mindig logikus. Vajon az irakiak büszkék az ötven évvel ezelőtti forradalmukra? Tradíciójuknak tartják? Lomtalanítják? Fölvágnak vele? Kidobják?

2. A nejem: „És ha világháború lesz az olimpiából? Ha a tibetiek támogatói robbantgatnak?” Mondom, ne izélj, szörnyen ártana nekik is a vérengzés. Óriási presztízsvesztés lenne. Mire ő: „Münchenre emlékszel? Azt is fanatikusok tették.” Persze, de nézd, mit ír a friss Szép Szóban Hegedűs Péter az 1958-as iraki forradalomról, a miniszterelnök kivégzéséről.

”Az idős férfit meztelenre vetkőztették, megszégyenítették, majd élve karóba húzták. Tetemét dzsiphez kötötték, úgy vonszolták végig az utcákon, a főtéren levágták a karjait és a nemi szervét, felhasították a hasát, és a beleit a nyaka köré tekerték. Végezetül benzinnel locsolták le és meggyújtották.”

S ennek csak fél évszázada. És ezt a véres lomot nincs hova tenni, elkaparni. S nem vinné el senki. Rejtett, bűnös tradíció, a történelem teljesen fölösleges vadsága. A szadizmus be nem teljesít semmit. Jaj az eszmének, ha élvezi a kínzást. Az idő azon mindig bosszút áll.

Bodor Pál


Július 22.


Mit kezd majd a história tízmillió tanúvallomással?

A nyilvános napló nem újdonság, de azonnali „érintkezés-lehetősége”, milliós olvashatósága az. A világ ma óriási, intim faliújság. S hogy álnéven futhat minden, sokakat megszabadít ilyen-olyan gátlásoktól. Persze ki a fene tudja, hogy Steve King, az amerikai bestseller-író kicsoda. Szerzői munkaközösség? Amely valamelyik tagjára kiosztotta a nyilvános szereplést? Ki volt Mark Twain?

Mit érdekelt engem, végső soron, hogy kicsoda Szabó Illés, a budapesti Pallas Kiadónál megjelent JelenTések könyve című szellemes Jézus-metafora szerzője. Most már viszont nagyon érdekel, hiszen regénye hallatlanul élvezetes. Akár az is lehetne a címe, hogy Égi titkosszolgálatok, Mennyei mentők, Eretnek besúgók: föltehetőleg óriási bestseller lenne a világban, hacsak korlátolt és műveletlen dogmatikusok nem küldik máglyára.

Nem szégyellem bevallani: a hosszú, kalandós-bájos, valamelyest bibliai merítésű regényt jóformán le sem tettem a kezemből, míg végig nem olvastam, és rám egyáltalán nem az hatott, amit zordabb hívek és hívők már-már akár blaszfémiának is tarthatnak. Hiszen teljesen egyértelmű, hogy író és regénye egyáltalán nem a szentírás ellen fordul parafrázisában, noha teljesen másképp ábrázolja a hatalmas történetet, mint ahogy tanultuk és megszoktuk…

Azt hiszem, érdemes minden jelenséget, történetet, eseményt vagy jelenést mások szemével is látni, mások gondolataival átgondolni. És nem pusztán azért, mert igaz a régi mondás: annyiféle esemény történt, ahány szemtanúja van.

A mostani, kiterjedt és szüntelenül gyarapodó „blog-irodalom” a kor szemtanúinak sokaságát szólaltatja meg - kérdés, hogy mennyire lesznek hitelesek ezek a tanúvallomások. Nem ma óta tudható, hogy ki-ki másképp értelmezi mindazt, aminek tanúja lehetett - és (ad abszurdum feszítve állításomat) talán annyi esemény történt, ahányan részt vettek benne, vagy tanúi voltak. Nem tudom, hogy ezer év múltán az informatika archeológusai mennyivel gazdagabban idézhetik fel Budapest néhány rettentő napját a bloggerek följegyzései alapján - és nem sejtem, hogy a sok ezer vallomás csak érdekesebbé, sokfélébbé vagy hitelesebbé is teszi majd a képet. Ha azonban ez jár az eszemben, lámpalázasabban vetem papírra (?) gondolataimat és élményeimet.

Bodor Pál


Július 21.


Miért unalmas az MSZP?

Jóhiszemű vagyok: a kormányoldal (és a Szocialista Párt) kommunikációs erői föltehetőleg jóval képzettek elméletileg, mint amekkora a tehetségük. Ezért hat olyan unalmasnak a baloldal.

Néhány prominens, kirívóan képességes emberük kivételével a hierarchikus élvonalban alig vannak magukkal ragadó, szellemes, vonzó szónokok, klasszikus színvonalú, modern publicisták, erős szellemiségű, nagy egyéniségek. Pedig vannak ilyenek: a 168 Óra, az ATV, a Népszava, a Népszabadság és még néhány, nem is mindig vegytisztán baloldali fórum tanúsítja ezt. A Szocialista Párt nyilvános arca azonban fáradt, szürke, seszínű. Soha semmit sem fogalmaz meg drámaian, meglepően, élesen - még most, ebben a drámai két esztendőben sem…

Keserűségemben persze hajlamos vagyok túlzásra; előfordulhat, hogy a magyar közélet mély bugyrában föltűnnek kiváló szocialista kommunikátorok, de nincs, aki fölfedezze őket. Hosszú évek óta alig tanulunk meg új neveket a baloldalon. A baloldal és a kormányzat okos tetteit is szegényesen, kopottan teszik közhírré - a párt a legvadabb ultrajobboldali, már-már fasizoid offenzíva idején mintha elbújna, kihátrálna; ereje, igazsága mintha fogyatkozna. Holott főleg szavainak seszínűsége takarja el azt is, ami elhatározásaiban erélyes és okos… A szellemi, politikai párbaj elől tilos kitérni.

A jobboldal főleg azért dühöng Gyurcsányra, mert - akárcsak Vitányi, Lendvai, Veres János és még néhányan - nagyon kirí a szürkeségből. Charta-kezdeményezésén lehet hümmögni, hogy ugyan vajon miért épp a miniszterelnök jött elő ezzel - ha eddig senki más nem tette, akkor nagyon jól tette… Őszödi beszéde katartikus volt - s az ellenzék fölmérte, hogy minden erejét megfeszítve semmissé kell tenni. Addig hazudta, hogy a beszéd a hazugság apoteózisa volt, míg Gyurcsány híveinek egy része is majd’ elhitte.

Az MSZP-nek, ha nem akarja, hogy Magyarország vad jobboldali gyűlölködésbe süllyedjen, óriási erővel kell megújulnia, gondolataiban és érzelmeiben is. Ezt nem teheti meg, amíg a (szélső)jobb a közvélemény egy részével még azt is elhitetheti, hogy a szocialistáknak nem fontos a magyarságuk. Amíg a szocialisták nyakába varrják mindazt, ami életszínvonalban, szociális kérdésekben, az oktatásban, az egészségügyben sokakat joggal zavar. Pedig az MSZP nagyon is hazafias párt. Hazaszeretetének azonban nem gyűlölet a mércéje. Gyűlölni mindig könnyebb volt, mint önzetlenül szeretni.

Bodor Pál


Július 20.


Lázadozik a gépem

Amikor a gépem nem engedelmeskedik, olyan düh fog el, ahogyan az ember csak magára haragudhat. Mert ugyan a gépemet szidom, a hálátlan, ronda, szeszélyes, buta gépemet – holott a lelkem mélyén tudom: én vagyok a hibás. Mi több: én vagyok a hálátlan, ronda, szeszélyes és ostoba.

A gépemnek ugyanis fejlett kritikai érzéke van. Olyan, mint a remek szimatú-ösztönű vadászkutya. Pontosan tudja, milyen veszély leselkedik rám a következő juharfánál, egy óriási boa constrictor, sárkány, viziló (épp mászik elő a térképen a Tiszából) - és nem enged közelebb rontani a halálhoz. Mostanság, bődületes túlzással, az életemet félti a Gárdától. Ha nem féltem a román-náci Vasgárdától, miért féljek a Magyar Gárdától? A véreim - noha keverék vagyok - csak nem veszik a fejem?

De hát néha csak úgy tesz a gép, mintha elromlott volna. Mintha most nem írni, hanem labdázni volna kedve. Nem meri a szemembe mondani, de unja, határozottan unja a dumám. Már nem szerzek neki soha meglepetést. Tudja, mi a következő lépésem - és mintha sakkoznánk, rám ver. Kuncog rajtam, csúfolódik. „Vénember - rütyögi - , hát ezt nem hittem volna, hogy még mindig fölháborodsz a korrupción. És dühöngsz, ha valakit csak azért utálnak, szidnak, mert sváb, rác, oláh, hogy most másokról ne beszéljünk. Viszont pontosan tudod, milyen epiteton ornans-szal illették a magyarokat ott, ahol őket utálják - ilyen a világ rendje, öregem, a kollektív gyűlölet nélkül mintha nem is létezne nemzeti önállóság.”

Ilyeneket füstölög „acer”, a gépem, új politika- és esztétika professzorom, aki - már látom - maholnap eltilt az írástól. „Nem vagy elég okos és ravasz, öregem, itt kuporogsz naponta az interneten, de milyen távlati terveid vannak.” Hát igaz. Nemigen vannak. Talán még megírom a fáradt blogger regényét, aki végre ráébredt, hogy jottányit sem változtathat olvasói érzelmein, előítéletein, indulatain. És a regény mellékletében közreadom a legutóbbi névtelen leveleket. Utóvégre a névtelen levélíró is bloggernek tekinti magát. Viszont - tőled eltérően - legalább tudja, hogy csak egyetlen olvasója van, és nem álmodozik újra regényírásról.” Így Acer, a gépem.

Bodor Pál


Július 19.


Föld S. Péter és a mosoly-archeológia

Az elkeseredett emberek között olykor járványként terjed a röhögés. Mint valami menekülés a részegségbe. Halálra vált, üldözött, ártatlanul foglyul-rabul ejtett nők és férfiak, mikor már végképp tehetetlenek, s nincs mit cselekedniük, „akasztófa-humorral” ugratják egymást, virtuális szerencsejátékot ötölnek ki, vagyont és szerelmet „nyernek” a rabságban, nem létező kincsekben fogadnak.

És nem mindig azért, mert beleőrültek a félelembe. Hanem mert a nevetés gyógyít, menekít, reményt csillogtat, s az éhes, megalázott fegyencek, halálraítéltek a nevetésben felidézik, hogy valamikor még emberek voltak, többé-kevésbé szabadok, nem oly fenyegetettek, mint mikor napok választják el őket valamilyen kivégzéstől. De persze a szabad emberek is szeretnek mosolyogni. És néha kacagni.

Kevés jó humorú mű marad fenn azonban az évezredek hamuja alatt. És nemcsak azért, mert kevés Arisztophanész élt. (Emlékeznek, ugye, az ezer évekkel ezelőtti bűbájos görög nőkre, akik szexuális sztrájkkal kényszerítik a férjeket, férfiakat, hogy hagyjanak fel a háborúzással.) Igaz: noha legmurisabb jellemhibáink - hiúságunk, anyagiasságunk, mohóságunk - úgy tetszik, örökkévalóak, s a szatíra meg Moliere ezek okán-ürügyén szórakozik rajtunk, de a „konkrét helyzetek” változnak, és nem mindenki képes aktualizálni a mai Fösvényt, a Tartuffe-öt, az Úrhatnám polgárt, a Férjek iskoláját, és a többit. Igaz, Karinthy Frigyestől Örkényig sok kiváló szerzőnk szellemi vagyonát örököltük, és ha képesek lennénk kritikusan szemlélni magunkat, könnyesre nevethetnénk a figuránkat.

Föld S. Péter kollégánk a napokban már az első húsz helyezett között van a bloggereknek kiírt Goldenblog versenyen. Ötszázszor is rá szavaznék. Mert ő még mindig képes kacagni és kacagtatni (még ha olykor kicsit keserűen) azon is, amit én már jó ideje csak elhűlten bámulok. Álmélkodó-rosszkedvűen. Pedig aki csodálkozik, az még gonoszabb szatírát érdemel. Csakhogy fsp.nolblog.hu pontosan azt célozza meg, ami a díszletek, jelmezek, sminkek mögött már ezer évek óta ugyanaz: a link, erőszakos, korlátolt, bugyuta ember, akit olyan jól ismerünk. Például a tükörből…

Bodor Pál


Utóirat: Szavazzanak rá, akik szeretik - fsp.nolblog.hu - s voksukat a következő címre küldjék be: http://www.goldenblog.hu/cgi-bin/goldenblog/index.cgi?view=ck &tID=671&nID=24062&nyelv=


Július 18.


Szerkeszteni és tisztálkodni kötelező

Szerkeszteni vagy nem szerkeszteni? Az internetes orgánumok levelezői részben amatőrök, spontán kiabálók, nyüszítők, föltárók, naplóírók, vallók (vallomástevők), nyilvános kacagók és zokogók, igazságtevők, undokok, kicsit hibbantak, tehetségesek, botfülűek, alkalmi okosok, gyakran sokkal mélyebbek és érdekesebbek a profiknál, fölfedezők, sistergő elbeszélők, szellemesek, bölcsen átkozódók - köztük rengeteg a kiváló gondolkodó.

A cenzúra évszázadai, évezredei után ez ugyebár maga a határtalan szabadság, de nem a mutogatós bácsiknak. Ebből a szabadságból nem kellene, hogy kijusson az ordenáréknak, a gyűlölködőknek, akik bötükből rakják össze a maguk Molotov-koktélját. Úgy érzem, egyébként is szerkeszteni kellene, nyelvromlás ellen.

Aki a nyelvhelyesség és helyesírás szabályait alkalmazná a szövegekre, az csak a tök-műveletlenséget nem engedi a szószékre. Nem ilyen vagy olyan állításokat farag le, csak alkalmazza az akadémiai helyesírást. Ez politikamentes és ízlés-független állampolgári kötelesség. Az írásbeliség egyetlen sorában, egyetlen lapján sem szabadna erről lemondani, éppen azért, mert az írott nyelv torzulása az interneten hatalmas hullámokban hömpölyöghet elsősorban a fiatalokra. Néha rosszabb ez, mint a madárinfluenza vírusa, rosszabb, mint a szellemi szalmonella - az ízlés fertőzését okozza, az elme diaréját, a lélek kiszáradását, főként, ha összefog a mélyebb mocsokkal, aljassággal.

Ha én lennék az Illetékes, nem tűrném. A bérházi szemétürítő bádogcső torka alatt ne leveses tálak várakozzanak. És persze: aki tudja magáról, hogy még a helyesírásával sincsen készen, abban legyen annyi szemérmesség és szégyenérzet, hogy ne bújjon az interneten álnév mögé.

A műveltség, a kultúra vas-szigorú cenzúrájára van szükség a spontaneitás oldalain. Nemzeti önvédelemből… Igaz, szívem szerint száműzném a hülyeséget is, az oktondiságot, a rondaságot, a durvaságot, a primitívséget, az uszítást, a rágalmat, a közönségességet – na, de hát előbb-utóbb úgy is eltávolodnak egymástól a hamishangúak a széphangúaktól. A gyújtogatókat pedig nem engedném be a templomokba, a csecsemőotthonokba, iskolákba, könyvtárakba, múzeumokba, erdőkbe.

Rettenetes belső állapotra vall, hogy a Kurucinfonak voltak - és utódainak is nyilván lesznek - olvasói és szerzői Magyarországon.

Bodor Pál


Július 17.


Közeli (fölösleges) születésnapomra

Semmi esélyünk meggyőzni a fanatikus politikai ellenfeleket. És nem az aljáról beszélek, a tudatlan, műveletlen idiótáról, akinek a fejébe csupa büdös bambaságot gyömöszöltek. És ő, szegény, mindet elhiszi. Jó, persze, ő is veszedelmes, mert leszereltek róla minden lélektani féket, gőze sincs, mi a lelkifurdalás, meg se járja az eszét, hogy talán nincsen egészen igaza. Ő is kell, a hülyeségeivel együtt. Nélküle nehezen áll össze tömeg. Mégse ő érdekel engem.

Engem ma a művelt eszelős izgat. A tehetséges, aki talán elhiszi saját hazugságait. Ahogy én elhittem. Tizenévesen én, hülye állat még arról is meg voltam győződve, hogy a Szovjetunió a kis népek paradicsoma, ott nincs rossz nacionalizmus, sovinizmus, gyűlölködés, elnyomás, a vezetőket nem aszerint választják ki, hogy jó oroszok-e, szolgalelkűek-e, hanem aszerint, hogy hozzáértő, igazságos, tiszta stb. emberek. Sokáig tartó, fájdalmas folyamatban hőköltem rá: Moszkvában, Bakuban, Szumgajtban, Taskentben, Buharában (ahol Körösi Csoma nyomában forgattam), hogy ebből egy büdös szó se igaz. De már előbb, Romániában ébredtem rá, hogy szó sincs többségiek és kisebbségiek versenyegyenlőségéről. Erről most nem szívesen vetek papírra többet, mint amennyit e tárgykörben odaát elmondtam, megírtam.

Nézem a magyar jobboldal olyik, egyre vadabb lapját, sok diplomás, ötnyelvű, akár egyetemi oktató szerzők elfogult írásait: csupa béna düh, utálat, korlátoltság - és kétségbe esem.

Ellenszenves, arcpirító, kellemetlen mondat következik, ezer bocsánat. Ha szembenézek sok gyönyörű gyerek- és ifjúkori illúziómmal (akármilyen arcpirító, amit mondandó vagyok, kimondom): hetvennyolc évesen politikailag végtelenül sajnálom, hogy éltem. Semmi, a világon semmi sem valósult meg abból, amit reméltem. A mai Magyarországon épp annyi a nemzeti, vallási, „faji”, társadalmi és pártgyűlölet, mint a legrosszabb időkben. És épp annyi az ostobaság. Lassan jómagam is ezt példázom, hisz már semmi jót nem remélek. Abszurd alak vagyok, mint annyian mások, akik még mindig jóhiszeműek, önzetlenek, sőt szeretnének is valamiért lelkesedni.

Alighanem mi mind zokogva halunk majd ki Európából. Nem minket siratnak el - mi megyünk el zokogva. Minket majd csak kiröhögnek. Teljes joggal, megérdemelten.

Bodor Pál


Július 16.


Te másik ember

Ha bevinnének a világkönyvtárba: déli oldalán azok a kis fiókok, szekrénykék, amelyek minden tudásomat és sejtésemet tárolják mindenestől - beleértve a kerékpározást, úszást, kapukulcs-használatot (meg a tangó, a szeretkezés, a dobolás ilyen-olyan, gyönge-közepes tudását, néhány érzelem és öröm jó emlékét) és utcaneveket, villanóképeket távoli országokból, óceánokról, a Himalájáról is azt, amennyit láttam belőle, az Indiai meg a Csendes meg az Atlanti óceánt és a Bega folyót Temesváron és halott apámat - mondom: a világon minden ismeretemet tartalmazná az az összesen egy köbméternyi tároló a déli oldalon - vagy az a néhány elektronikus tároló egyetlen fiókban.

És az északi oldalon ott lenne a beláthatatlan rengeteg, az ezer meg ezer vasúti teher-szerelvényre emlékeztető, elektronikus raktári tér, tizenötmillió könyv teljes anyaga, minden ismeretünk a világűrről, az emberről, minden sejtésünk Istenről, minden zene, minden szín, azok a színek is, amelyeket még elképzelni sem vagyunk képesek, csak valahol másutt léteznek, más naprendszerekben - más, nálunk bölcsebb lényekről szóló, inkább reménykedés, mint tudás - de elérhető ismeretek is, minden földi szakma és tudomány és remekmű és zene -

Akkor föltehetőleg összeroppannék, annak láttán, hogy még az egyes ember elérhető tudásának egyetlen ezrelékét sem szereztem meg - - - - - - - -

Mondd, te másik ember, hát honnan van akkor erőd a gőghöz, merészséged a nagyképűséghez? Mondd, te másik ember, mi hülyített meg, mi törölte elmédből végképp tudatlanságunk felismerését, és annak bevallását, hogy legföljebb jó lehetnél, valaminő jóságban lehetnél esetleg telhetetlen maximalista -

Te másik ember: öreg Diurnus, térj magadhoz szomorúan. Nincs sok remény. Ilyen marad az emberiség. Van ebben némi jó is.

Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2008-07-31 (1439 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.06 Seconds