2018 April 24, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20203098
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója - 2008. szeptember II.






SZEPTEMBER

Szeptember 30.


A fiatal osztrák szavazóknak

A józanoknak és a fantasztáknak is ki kellene találnunk jó olvasmányokat. Vagyis ama őrültek közé tartozom, akik mindenkor saját foglalkozásuk, hobbijuk, mesterségük szerint alakítanák a világot. S aki azt súgná mindenki (például az osztrák szélsőjobb pártok fiatal szavazóinak) fülébe, hogy vigyázzatok.

Tökéletesen értem azt a hangulatot, amikor az embernek tizenévesen szinte mindenből elege van, a fegyelem minden formáját szinte természetszerűleg szabadságkorlátozásnak érzi, amikor a „másképp” vágya bonyolult cselekvési programot helyettesít, amikor az ember úgy érzi, minden változtatás csak jobbá teheti a világot, amikor a csupán elvben elképzelt erőszak nem is olyan riasztó, különösen, ha hátterében csakis az igazság áll - hiszitek vagy sem, én is voltam tizenhat éves, én is így gondoltam, és most már tudom, az indulataimat is bölcsességnek hittem, holott nagymértékben tudatlanság cementezte össze sóvárgásaimat világváltoztató filozófiává. Holott a filozófia-teremtéshez szükséges ismeretek egyetlen ezreléke sem volt birtokomban. Azóta tudom, nagy zűr van annak a fejében, aki bárminemű bonyolult világmegváltást egyetlen rohammal indítana el.

Nem, nem csalódtam mindenben, ma is meggyőződésem, hogy a világ valóban jobbá tehető. A legutóbbi nagy gazdasági bukások rácáfoltak az eddigi, a Földgömb nagy részét uraló szisztémára, híveinek, teoretikusainak, gazdáinak jelentős része is másképpen kívánja-reméli folytatni, s emberek, akik nagyon távol álltak mindenféle forradalmi nosztalgiától, ma a kapitalizmus reformjáról, újra-szabályozásáról, szinte megfegyelmezéséről beszélnek, írnak gondterhelten.

Fiatalok, a világtörténelemben először: legyetek megfontoltak! Ma is hiszem, hogy jobbá tenni döntően csak jósággal lehet - avagy végképp lehetetlen. Tudom, nehéz jónak lenni a kétségbeesésben, s gonoszok között. De más út nincsen.

Bodor Pál


Szeptember 29.


Alacsony töprengés az igazság természetéről

Amióta feltaláltuk a betűket, az írást, mindig tartós, netán örök érvényű igazságokra vágytunk, azokban bíztuk volna. S ideig-óráig, míg az idő ránk nem cáfolt, hittünk is egyik-másik örökkévalóságában. Menet közben, évszázadok és évezredek alatt alakot változtattak, belül is megkoptak, kiürültek, de mindig akadt, aki új ’örök igazságokat’ vélt fölfedezni.

Őszintén reméltük például, hogy minden hazugság romlandó, minden igazság maradandó - aztán hosszú, hosszú időre győztek, gyilkoltak, ujjongtak hazugságok, és menekültek igazságok. Akadtak, akik a fölosztást hamisnak találták. Nem igazra és hazugra kell osztani mindazt, amit gondolunk és megfogalmazunk magunkról és a világról, hanem inkább érvényesre és érvénytelenre, hasznosra és haszontalanra, eladhatóra és eladhatatlanra. Csakhogy ebben is csalódtunk, hiszen a szép szobor sokáig egyáltalán nem volt hasznos, sem eladható, és nem is lehetett sejteni, milyen szempontból minősíthető érvényesnek és érvénytelennek.

Kiderült később, hogy az igazságok nem csengenek egyformán minden fülnek. Az emberek kategóriákra oszthatók, vannak műveltek és vannak tudatlanok, erőszakos rablók, akik vagyont szereznek, bár nem minden vagyon ilyen eredetű, és vannak igazmondó szorgalmasok, akik szegények maradnak. S az igazságaik sem egyformák.

Föl kellett fedezni, meg kellett teremteni az igazság kutatásának és hitelesítésének tudományát. Egyik ágát filozófiának, a másikat erkölcstannak neveztük, de voltak, akik a művészetben keresték az igazság mértékét, például az esztétika segítéségével is, voltak, akik a bíróságon, az orvostudományban keresték - és így tovább. Lassan rájöttünk, hogy az igazság ismérvei változóak, miként a szemszögek.

Én azóta megnyugodtam. Azt remélem, igaz az, amiben hiszek, amit szeretek, amiben bízom, ami jobbá tehet bennünket, ami megtanít bölcs tanulságokat levonni a történésekből, a tapasztalatokból - és elkezdtem újraolvasni Marcus Aureliust, Erasmust, Spinozát, nem sorolom tovább a neveket. Ha semmi másra, hát a gondolatok gimnasztikájára az ilyen olvasmány tökéletesen alkalmas volt.

Igazán szomorú csak olyankor vagyok, ha Machiavellit is újraolvasom, és rájövök: vagyogatnak, mégiscsak vagyogatnak kvázi örök emberi, társadalmi igazságok.

Bodor Pál


Szeptember 28.


Régi bűneim

Ez nem vers, bár abban még őszintébb lehetnék. Itt csak metaforikus bűnbánatot gyakorolok, mint a fekete herceg, aki élete végéig szégyellte, hogy búcsú nélkül elhagyta nagy szerelmét, a még forróbbért. Vagyis: megtépte ruháját, hogy mindenki lássa, alatta arany szőttest visel. Mindig voltak ilyen talmi bűnbánók, hölgyeim és uraim.

Én valamikor, nagyon régen, őszintén hittem, hogy van igazság a földön, s ha éppen még sincs, hát igazságot lehet (kell!) tenni. Önök talán már nemigen értik, hogy a temesi Bánságban 1944-ben kis- és nagykamasz magyar lányok és fiúk, meg szerbek, bolgárok, zsidók, mások - románok bizony elég kevesen, bár a nyomdász Petrescu Dumitru, nem is egyedül, velünk tartott, mert ő nem volt (vas)gárdista, azaz román náci, és akadt német is, aki (még ha beíratták is a suliban a Hitlerjugendbe, de abban nem érezte otthon magát), mind velünk vonult a rendetlen, boldog, veszélyes tüntetésben.

Romantikusnak éreztük ezt a sodrást, mi, reménytől duzzadó boldogok, semmi kedvünk nem volt a halálhoz, a remény azt jelentette, hogy más világ jön, nem más halál… Néhányan azért mégis önként jelentkeztek a frontra, egyik-másik örökre eltűnt, s az arcuk az emlékezetemből is kiporladt.

Ha akkor valaki azt mondja nekem, nem telik el egy évtized sem, és apámat, az ellenállót nem „igazolja” az ellenállási mozgalom, mert „kedvezőtlen”az etnikai összetétel, kevés volt a román ellenálló, s visszamenőleg ez csak úgy javítható, ha a legkisebb érdem alapján („átvett egy példányt a mozgalom illegális lapjából”) „tevékeny ellenállónak” igazolták az alig ismert román kefekötő mestert, de nem azt a kisebbségit, aki a lapot írta, sokszorosította, terjesztette, és akinek a fia, önkéntesként, meghalt a fronton…

Egy ideig még, ahányszor csak bármilyen csekély mód volt rá, mondtam a magamét, szomorúan aprehendáltam, igazán sokadmagammal, mert még nem felejtettem el egészen, hogy van igazság a földön, s ha éppen nincs, hát igazságot lehet és kell is tenni…Aztán mind ritkábban tetszett úgy, hogy van értelme, foganatja, keletje a szavaimnak, mind halkabban morgolódtam, míg végül már nem hallotta senki, és eljöttem onnan. Azt hittem, itt e tekintetben is sokkal jobb lesz…

Bodor Pál


Szeptember 27.


Tizennégy blog-ötlet

Írónk azt hiszi, szavait még senki se írta le. Újságírónk azt, hogy sorait mindenki olvassa. *

Csak a gondolkodó teremthet ihlető csöndet. A buta fülében a világ: lárma. *

Cseppet sem örülnék, ha engem mindenki szeretne. *

Buta nyelvbotlással megbántottam a menyem. Aligha örül, hogy okkal haragudhat. *

Csak a fájdalmak fedeztették fel vele a testét. A kéjt nem is ismerte. *

Kívül komédia, belül tragédia: vénül, de egyre kíváncsibb, s mindenre éhesebb. *

Gyönyörű fiatalsága már fájón idegen. Mintha a sapiens más faja lenne. *

Semmilyen hangszeren nem játszom. Álmomban tehát karmester vagyok. *

Az igazi szeretetet sosem kell bizonyítani: letagadhatatlan, elrejthetetlen. *

Roppan szükséges alaphazugság, hogy a szerelem monogám. *

A kötéltáncos csak kötélen merészelt kerékpározni. Másutt felborult. *

Sokszor voltam szerelmes, általában titkoltam. Nem csak otthon. *

Tixi oly derűs, hogy másoknak megbocsátja a szomorúságokat is. *

Ha bármit kérhetnék: száz év múlva legyünk csak harmad-ennyien, s háború nélkül. *

Bodor Pál


Szeptember 26.


A jó szerzetes tanár

Fölébredtem kietlen, sivatagi terepen. Ahogyan lassacskán magamhoz tértem, s a térlátásom is magához tért, döbbenten ismertem fel: hatvan évvel ezelőtti teniszpályán fekszem, a fejem erősen fáj, napszúrásosan. Ez ismerős. Labdaszedő vagyok, kicsi, vékony, görbelábú, a Temesvári Tornaegylet pályáján. Itt még Blédy Lajos szerzetes tanárunk is fürdőnadrágra vetkőzik, nyugágyban pihen, és népdalokat furulyázik.

A labdaszedő tudta, mi következik. Amikor a hatalmas, szép épületű kegyesrendi főgimnáziumot bezárták, Blédy Lajos - akinek latin óráin többek között rengeteg közmondást tanultunk - előbb elment vidékre papnak, majd néhány év múltán öngyilkosságot követett el. Sokat találgattuk, hogy miért, miként - nem nyomoztunk, nem gyűjtöttünk adatokat, csak találgattunk - s arra a következtetésre jutottunk, hogy a fordulat, és abban a tanügyi reform előtt rendfőnökké, a főgimnázium igazgatójává avanzsált tanár, akinek meg kellett válnia tehát a tanítástól is és minden, a pályafutásához, az ízlése és gondolkodásmódja szerinti világhoz fűzött reménytől, végül összeroppant, és föladott mindent.

Egyébként óráin, igazgatói szerepe betöltésekor sosem politizált. Évtizedekig titkoltam, hogy éppen igazgatóként, négyszemközt, engem bizony megrótt. Úgy gondolta, és nyilván diáklapunkra, a Gaudeamus-ra utalt, hogy nem jó irányban befolyásoljuk a diák ifjúságot. Világos: akkoriban tiltották ki a temesvári Notre Dame zárdákból az újságunkat (s most mindent egyszerűsítve), mert esszét közöltünk József Attiláról. A zárda tekintélyes magyar tanárnője, a költő megítélésében Horger Antal (egyébként kiváló) szegedi professzor álláspontjával értett egyet, aki Nincsen apám veréséért nagyon is megintette a költőt. Ismerjük véleményét, József Attila a Születésnapomra című híres versében írta: „ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani!”

Megírtam már, hogy a költőről írott esszénk és a lap kitiltása eredményeként alaposan felszökött a példányszámunk, közkedvelt lett a Gaudeamus számos erdélyi iskolában és nemcsak iskolában. Ma sem hiszem, hogy rossz útra irányítottuk volna olvasóinkat - de persze, elismerem, ez nem ilyen egyszerű… Blédy Lajos halálával kétségkívül sokat vesztettünk.

Bodor Pál


Szeptember 25.


Az irigyelt

Volt tanárom - meséli valaki - egy szép napon arra kért bennünket, hogy óra végéig senki se használja a mutatóujját. Diktált, és persze észrevette, hogy a legtöbben továbbra is három ujjal, köztük mutató ujjal is szorítottuk az írószerszámot. Valamilyen módon (tán lekötötte valamelyik tollat tartó ujjat) tovább kellett írnunk úgy, hogy csak két ujjal tartsuk.

A kísérletet többször más hasonló, furcsa megkötésekkel is újra játszatta. Be kellett hunynunk például a fél szemünket, és úgy olvasnunk, felolvasnunk. Megjegyzem, akkor tanultam meg egy életre, hogy a magyar embernek igazából nem egyik és másik szeme van, hanem két fél szeme. És nem egyik lábával, hanem fél lábával volt már majdnem odaát. Ez azt az ősi szemléletet tükrözi, mely szerint a teljes ember akkor egész, ha két szeme, keze, karja, lába stb. van. Igaza volt: akinek már csak egy keze maradt, az félkezű. És ezt a nyelv szelleme, a nyelv is tükrözi. Akkor is, ha manapság erről sokan megfeledkeznek.

A tanár úr nemcsak ezért kötötte le a fél szemünket, kezünket stb. Azt akarta, hogy teljes metaforikus súlyával-erejével belénk íródjék: a bármiben megcsonkított esélyű ember jogosult mindünktől a hiány pótlására, támogatásra, együttérzésre. És ugyanez vonatkozik a kisebbségire. Ne feledjék, mi Erdélyben éltünk, kisebbségi magyarokként. Jól esett hallani, hogy a kisebbségi nem kisebb porcióra, nem kevesebbre, hanem legalább ugyanannyira, bizonyos értelemben és síkokon többre jogosult.

Mi ennek akkor azt a tartalmat, töltést, értelmet tulajdonítottuk, hogy ha minden kisebbségi nagyobb teljesítményt nyújt, megnő a kisebbségi közösség becsülete, önbizalma, szubjektív és objektív értéke önnön - és a mások szemében.

Az erdélyi szászokat sokan nem igazán szerették, de megbecsülték őket, mert nagyobb volt a teljesítményük. Előbb szüntették meg az írástudatlanságot, vezették be az általános iskolakötelezettséget, a nyugati, fejlettebb növényterjesztés és állattenyésztés technológiáit, előbb városiasodtak… Kisebbséginek lenni tehát jogokkal és kötelezettségekkel jár, s amelyik közösség mindkét irányban mindent megtesz, már nem hátrányos helyzetű. Bár tudjuk, az irigyelt kisebbségi sorsa se mindig… irigylésre méltó.

Bodor Pál


Szeptember 24.


Az érzelmi főnyeremény

Van kívánság-hierarchiád? Ha akármit kívánhatsz, tudod-e, legelső helyen mit kérnél? És nem úgy, mint máskor: hogy igazán mindegy, mit szeretnél, kívánhatod, hisz’ úgyse kapod meg - nem. Hanem amikor érzelmi főnyereményed van, bizony valóban bármi a tiéd lehetne - erre a ritka esetre is van valami vágyad, sóvárgásod, reményed? Mert ha nincs, akkor vagy igazán szegény. Mert a képzeleted is gyönge, lassú, erőtlen. Aki álmaiban is szerény, az ébren se szerez meg semmit.

Én például azt kívántam magamnak valamikor, a kamaszkor végén, hogy valakit olyan nagyon, olyan erősen, olyan mélyen és tisztán szeressek, mintha gyönyörű, okos és igen jó angyalt kaptam volna ajándékba, meztelenül. Nehogy azt hidd, szex-mániás voltam. De ha ennyire erősen szeretnék, én bizony félnék az angyalnál kevésbé jó és tiszta lénytől, lánytól. Attól félek, hogy titkon kineveti rettentő áhítatomat, annyira birtokon belül érzi magát, és joggal, hogy akár kuncoghat is rajtam - ha észreveszem, megölöm.

Az angyallal kétszeresen szerencsém van. Egyrészt nem nevet ki, mert érzi, tudja: mélyen őszinték az érzelmeim - másrészt, ha mégis titkon kuncog rajtam, ezt úgy elrejti, hogy észre se veszem. Azt mondod, mégis szamár vagyok, szeretőnek ne álmodjak angyalt magamnak, az még bele se kóstolt a szerelembe - mit várok tőle? Megijed, húzódozik, kéri, hogy legyek óvatos, gyöngéd, ne okozzak neki fájdalmat - amikor én örömet szeretnék szerezni neki! Addig csókolgatnám, amíg magától is rájönne, hogy most mi esne jól neki. S akármilyen tudatlan, az ösztönei arrafelé igazítanák…

Szóval te azt mondod, az angyalok, nem ösztönlények, ők csak röpdösni és jó tenni szeretnek igazán. Szamár vagy. Hát miért? „AZ” nem jó? Meglásd, beletanulna, és ő lenne a legkeresettebb angyal a világon. Milliók álmában kellene megjelennie, és áldanák őt. És ha csak a jókhoz szállna alá, hú-ha, hát jobbá tenné az emberiség felét. És kitüntetést is kapna odafentről.

Hogy a kívánság-hierarchiában mi a következő? Ezt hagyjuk máskorra. De azt élvezem a legjobban, hogy nem angyalt kívántam magamnak, csak valakit, akit annyira szerethetnék, mintha angyalt kaptam volna ajándékba, meztelenül.

Bodor Pál


Szeptember 23.


Az első politikai gyilkosságok elé

Rövidesen megesnek az első, nem megtervezett, spontán látszatú politikai gyilkosságok. Oly véletlenszerűek lesznek, mint a balesetek, s oly kegyetlenek, mint a hajléktalan-gyilkosságok. Abszurdak, mint a kaposvári kamasz félig agyonverése, majd egészen vízbefojtása. Az is politikai gyilkosság volt.

Hogy ki lesz az áldozat, még nem tudjuk, és még a jövendő tettesek sem sejtik, akik egyébként nem gyilkosnak születtek. Talán egy öregasszonyt ütnek le, taposnak meg, gyújtanak fel, mert sipítva tiltakozott egy durva szó ellen; avagy a cingár bácsit, aki habogva morogta, hogy neki Gömbös most se kell; éretlen srácot, aki szemben lakik Bajnai Gordonnal, s éretlenül, tétován megvédte.

Benne van a levegőben, a karszalagokban, a csizmákban, az egész rohamosztag- romantikában, a nem is szemérmesen rejtettre stilizált, sok nyilas- és horogkeresztben, indulatos butaságban, történelmi sötétfejűségben, s főleg vonzó megtévesztettségben, lelkes-eszelős hiedelemben, hogy övék lesz a magyar igazság, a magyar birodalom helyreállításának hősi érdeme, valahonnan ott zeng kistérségi emlékezetükben: „az Értől az Óceánig” - és azt hiszik, ez egy diadalmas anti-Trianon program, persze, nem tudják, kinek a szavai - de oly magasztosak, hogy hullhat a férgese, legyen az vénasszony, cingár bácsi, éretlen srác - ennyi halottat megér a majdani Magyar-Parthus Birodalom.

Talán csak a jogászok tudják, milyen ürügyekkel tűrhetők meg újra a náci tempók, jelek és jelvények, egyenruhák és ordítások, lapok és plakátok, ifjabb Hegedűs Lórántok - de ez a kelesztett, fölpumpált, heccelt, kiprovokált, oktalan politikai dühöngés, mely magyar dühöngésnek van fűszerezve, átpingálva, maszkírozva, mondom, ez előbb-utóbb meghozza a maga statáriumteremtő első gyilkosságait. És akkor jobb lesz?

Azért nyüstöltem az elemezni képtelen, érvekben néma bloggerek s más szerzők némely mintapéldányát, akiknek maximális intellektuális teljesítménye a gyűlölet, gyűlölködő uszítás, hogy ráébresszem őket: agyatlan acsargásuk lesz gyilkosok cinkosa. Csak a formátlan, de célzott hisztéria lehet ilyen halálos.

Miért oly szelíd, megengedő, türelmes a Köztársaság védelme? Amíg nem robban az országra rettentő tragédia, nincs erkölcsi fedezete a védőnek?

Bodor Pál


Szeptember 22.


Politikusok szeretői

Ha létfontos okból kellene megtudnom a politikusról, hogy milyen ember - a (volt) szeretőit igyekeznék kifaggatni. Ha ügyes vagyok, többet tudnék meg egyetlen este, mint három hónapos „invesztigációval”. Mennyire kitartó, erős akaratú, befolyásolható vagy hajthatatlan, nagyravágyó, képmutató, egyenes, derűs; vannak-e furcsa ötletei, spéci vágyai, bizarr kívánságai, hálás-e, vagy azt képzeli, neki minden kijár, mindent szabad. Képes-e az önfeledségre, könnyen behúzható-becsapható-e, és így tovább.

Bizony eljuthatok mindenüvé, a hálószobákba is, ahol a híres politikus is felszabadultabb, mert olykor elhiszi, hogy sikerült megtévesztenie a rászabadított figyelőket és megszökni előlük. Magam elé képzelem a kedves, csinos hölgyet - és elképzelem, miket vall, mesél, néha pirulva, néha felszabadultan, azokról a politikusainkról, akikről a közbeszédben és a médiában a legtöbb szó esik. A legkímértebbről azt hallom, hogy mindig nagyvonalú volt, udvarias, szeretőnek sose sietős, mindig az volt neki a legfontosabb, hogy a partnere legyen boldog; megtudom viszont, ki volt örökké gyanakvó, kétkedő, rémeket látón féltékeny, az a fajta, aki a leglehetetlenebb férfiakkal hozta őt gyanúba.

Meglepetten vettem viszont tudomásul, hogy akit mi gyűlölködő futóbolondnak tartunk, az szeretőnek kisfiús, pirulós, szégyenkező: szerelme voltképpen még sose látta őt anyaszült meztelenül, az aktust is éppen csak lehetővé teszi, mindig ő a könnyesen hálás, ajándékba messzi földről hozat méregdrága italokat és virágokat, de ékszert soha („aranyból egy gombostűt nem kaptam tőle” - mélázott meghatottan az egyik bájos hölgy, de azt is bevallotta, hogy a kétgyermekes családapának semmilyen tapasztalata nem volt, manapság egy érettségiző srác hozzá képest szexvirtuóz).

Nem azt mondom, hogy freudi (meg jung-i és egyéb) analizissel fölvértezettebben lehetne politizálni is. Tudnánk, hány rossz forrásból táplálkozik némely politikus abszurd, életidegen, elképesztő viselkedése, szövegelése, gyakorlata, és talán nem ártana egyiket-másikat valaminő szex-óvodába íratni, avagy kézen fogva elvezetni a képzett lányokhoz… No, de ez tökéletesen abszurd elképzelés, akkor is, ha az e tekintetben kiegyensúlyozott politikus mindenképp türelmesebb, kevésbé szeszélyes az élet más, épp olyan fontos közéleti területein.

Bodor Pál


Szeptember 21.


Milyen hagyományt?

Minden családban dobog tradíció. Nem is mindig tudjuk, milyen ősi vagy későbbi parancsra hallgatunk. Vannak rettenetes hagyományok is, róluk ritkán beszélünk, holott azokban is évszázadok, ha nem évezredek mozdulnak még. A szexuális házi fogság sem friss hír.

„Tradicionális” szavunk hangulatából azt véljük kihallani, hogy csakis ősi regulákat-kincseket őrző értelemben használjuk. Ahol azonban akad eredeti egyéniség, sarkos karakter, erős személyi jegyekkel-értékekkel megáldott apa, édesanya, más főszereplő, ott a szelíd hatalom is kialakíthat újabb élet- s játékszabályokat. A katonás jegyek (lásd Gárda, Gömbös stb.) szélsőjobb divatja az indulók, rezesbandák örömén túl: összecsendülése a testépítés kultuszának, a pankrációnak s a képernyőn immár a vad, messzi múltat is elfoglaló krimiknek.

Hetekig fölvett, egymásra játszott hangfelvételekből (mint prés alá hordott szőlőből a must) kiszűrhető a „házra” jellemző hanghordozás, uralkodó hangfekvés, hangszín, amelyből akár zenei következtetés is kiforrhat. Hangminták metszhetők, amelyek olykor többet mondhatnak a közösség jellemzőiről, mint ezer följegyzés. S ehhez egyetlen, érthető szót sem kell kihallani… Föltehető, hogy a vonzások és taszítások, a stíluseszmények és életforma-vágyak mind-mind az emberi jellem, jelleg, a belső összkép sajátságaiból vetülnek ki ciklikusan - s bármikor előkerülhetnek. (Ezzel magyarázom a Hitler- és Mussolini-rajongó Gömbös emlékéhez ma csatlakozókat.)

Visszatérve. Egy család, csoport, közösség arca, lelke könnyen kiolvasható ama föntebb javasolt hangfelvételekből. Kiderül, van-e, tiszta, nyitott kedv, amilyen a játékos állatok koreográfiájában, a mókás hancúrozásban, gyöngéd álmarakodásban, melyben mindent megtanulnak… A hagyományokból is válogat az ember. Sok embertelen munka- és hierarchia-hagyományunk szerencsénkre kihalt, elsorvadt. Remélem, nem minden rossz tradíció támasztható fel. A magára adó nemzet is szüntelenül válogat. Reménykedem, hogy ezek a mostani szélsőséges tébolyok kiforrnak, s az emberek újra csalódnak bennük. Mint már néhányszor.

Kedves fiatalurak! Hívjatok nem baloldali előadókat, (de akár baloldaliakat is), hadd mondják el tárgyszerű véleményüket Gömbös terveiről, gondolatairól, kezdeményeiről. Aligha nyerő.

Bodor Pál


Szeptember 20.


Banán a diófán

Álmomban furán hajtott ki a diófa. Nemsokára elbűvölten bámultam: képzeljék el, banánt eresztett. Szeretem a diót, szeretem a banánt, ha nagyritkán édes - érlelő raktárainkban a színe már megjátssza magát, az édes császárkörtének sem olyan édes-sárga - de igazából: nálunk örökké éretlen. Nem citromízű: tulajdonságok nélküli. Ízetlen. Szomorú banán, hisz tudja, végül is mi a banán ízű banánt szeretjük, ez meg vattának lenne jó. Díszletnek.

Egyik-másik cukrászdában, ahol a fagylaltkínálat élén még mindig a banánkehely henceg, jól választott édesítőt használnak. Mondják, a kubai profik kísérleti eljárást dolgoztak ki a banáncukor kivonására (bár az nem igaz, hogy hozzánk csak cukortalanított banán érkezik), az öreg cukrász tán csempész-banáncukrot használ, nála ezért mindig édes a banánkehely. Igaz, mindenben javítgatja a kínálatát, hozzá nagy várakozással térnek be a kliensek, mert nála valamiért minden jobb, mint másutt.

Egyébként az is nagyon emberi, hogy bedőlünk mindenféle hírnek, s néha divatja támad annak, hogy a harmadik szomszédnál minden szebb és jobb. Elterjesztették ugyanis, hogy a palacsintába tekert, fánkra kent, poharakba töltött baracklekvár remek hatással van a férfierőre. Azóta ott óriási a forgalom, főleg a belső szeparéban, ahol azok fogyasztják nagy mennyiségben a baraclekváros süteményeket, akik kompromittálónak érzik, hogy férfierejük támogatásra szorul.

Sajnos, nálunk e helyett mindenért, ami nem működik jól vagy elég jól, a politikusokat szidjuk. Ezzel azt a látszatot keltjük, hogy a politikusok nálunk mindenhatók. Az meg a politikusok hibája, hogy ez a hiedelem tetszik nekik, és nem cáfolják lépten-nyomon. Aztán következnek a nagy választási győzelmek és kudarcok - csak a banán íze nem javul…

Dióval vigasztalódom. Amióta tudom, hogy a vaddisznók is előszeretettel nassolják az erdei diót, azt remélem, magam is harciasabb leszek rövidesen.

Bodor Pál


Szeptember 19.


Vissza valahova

Fel se tűnt: már az utcán ismerősökre bukkantam. A két lányt tán felvételiztettem – vagy államvizsgáztattam – óvatosan köszöntem rájuk, ki tudja, milyen emlékeik vannak rólam. Tétován fogadták, biccentettek, pici mosollyal, ahogy egy őrült köszönését fogadják.

A villamosban volt üres hely nyomban az ajtó mellett. Pillanatokig csak a helyváltoztatással járó reflexek működtek: évmilliók óta minden élőlény akaratlanul és gyorsan fölméri: vannak-e lehetséges veszélyek, ellenségek ott, ahol lepihent. Nem, nem volt. Barátságos embereket láttam, mintha együtt indultunk volna séta-kocsizásra ezen a villamoson. A kisbajszos, deres férfi, épp szemben, mintha Gyula édesapja volna, akit utoljára negyedikes koromban láttam, a kertjükben. Hány éve? Hetven. A felismerés örömével köszöntem rá: Kezicsókolom!

Micsoda szamárság! Vénember létemre kezicsókolommal köszönni a ma már nálam fiatalabb férfiúnak…! Gyula papája most száztíz éves lenne, ez a bajszos csak ötvenes… Zavarba jöttem, de újra körbenézelődtem, s tényleg: mintha csupa ismerős lenne a villamosban. Hát nyilván ők is ismernek. Értik a helyzetet. Zavarom elmúlt.

A Küttl-téren leszálltam.
Fenét ott: az ifjúkoromban maradt, Temesváron.
Vissza valahova. Elindultam. Mi a csuda történik velem: itt is csupa ismerős! Lassabban haladok, mindenkit jól megnézek, alig akad sose látott, teljesen ismeretlen, vadidegen arc – talán egy se. Érzékelem, hogy nem mindenki ismer fel, s fogadja köszönésemet, van aki bizonytalanul visszabiccent, van aki barátságos gyanakvással néz az arcomba, van aki gépiesen bólint, látszik, még nem jött rá, honnan ismer – de hát egy idő után én se köszönök mindenkinek, csak annak, akinek a nézésében megvillan a fölismerés… Millió embernek mégse köszönhetek. Leülhetnék egy koldus-sarokra, és sűrűn biccenthetnék.

Avagy netán ez az a ritka élmény, amikor rádöbbenhetek, hogy végül is minden emberrel ismerjük egymást…? Ez az én álombeli sétám Pest, s a nagyvilág száz városának utcáin, mindenütt, amerre jártam, csak parabola? Az ellenkezője annak, amit megélünk? Vigasz és utópia? Humanista propagandafilm a képzeletemben? Arról szól, hogy a repülőket nem a konkurens gyártók, a terroristák, az erősödő halálvallás prédikátorai robbantják le az égről?

Lehet. Ha mindannyian ismernénk egymást – most hat és félmilliárdnyian! – több béke lenne, és kevesebb háború? Vagy éppenséggel több halál és gyűlölet emésztene minket? Még nem tudom. Egyre butább vagyok.

Bodor Pál


Szeptember 18.


Hol a rangsor?

Meglátjátok, ez végül egészen másról szól, de figyeljetek ide. Ami egynemű, azt könnyű rangsorolni. Kilónyi cukrot könnyű összevetni kilónyi cukorral. De ha az is érdekel, hogy a két kupac közül melyik fehérebb, édesebb, melyik kristályai nagyobbak - nehezebb a dolgom. Ha a szeretet csak erős lehetne, vagy gyönge, mindössze azt kellene megvallanom, hogy milyen erősen szeretek. Ezt kevésbé, azt meg jobban?

…Holott minden érzelmi kötelék vastag kábel. Száz, más-más színű, átmérőjű, szigetelésű, szakítószilárdságú szál fut tőlem ahhoz, akihez érzelmek fűznek. Melodrámai, érzéki, dühös, gyermekes, erőszakos, gyöngéd, nosztalgikus… Tehát az „érzelem” már-már szinte olyan tág gyűjtőnév, mintha azt mondanám: „anyag”.

S mit mond az állatbarát, csuda Csilla? Vannak cicái, kutyái, van mindenféle színű, korú, kis- és nagytestű, mogorva, hízelgő, büdös, szomorú, tréfáskedvű lénye - vajon mindegyikhez érzelem fűzi? „Az egyiken mulatok, a másikon bosszankodom: örökké bepisil, néha már gyűlölöm, elaltatnám - de sose fogom - a harmadiknak vérbeli humorérzéke van, a cicák közt ő a Kiss Manyi, boldog, ha kacagok, bukfencet is vet, amire a világon senki nem tanította. Maki, a majomnevű kutyus hol kíváncsi, hol megsértődik, a barátaink közül Petit ki nem állhatja, pedig kaját is hoz neki, udvarol, hízeleg - a kutya megingathatatlan. Ez nem szeszély. A félelem, az önvédelem, valamilyen tapasztalat, szag, melyet a vendég hoz, s ki tudja, milyen helyzetből, jelenetből…”

Lehetett olyan pompás szeretője valakinek, hogy viszonyukat, mint valami forró muzsika, drog, tánc - teljes mértékben a testi öröm uralta. Ez volt fő tartalma, fényűzése: minden mást eltakart, elnyomott. Amikor útjaik végleg elváltak, már csak a boldog húsra, édes őrjöngésre emlékeztek, a másikra - mint hangszerre, varázseszközre, sikításra - feledhetetlen láz, egyben-másban annyira emlékeztet a szerelemre, mint a Riói Karnevál.

(Némely blogban viszont soha egyetlen érv sem villan fel, csak vizeletsárgán, fárasztón, bután: a gyűlölet. Egyik ilyen szerzőnknek - nevezzük B-Satunak - soha egyetlen érve sincs, csak konklúziószerű undora. Semmit sem képes értelmesen fölvonultatni, ami idáig vezette uralkodó utálatában. A szélsőjobbtól is csak a végterméket vette át. Sajnos, minden politikai ideológiának volt s van ilyen üres sleppje: vonulói egy gondolatmenetből, civilizációból csak a kacatba szeretnek bele, abba, ami lomtalanításkor összerámolható. Megerőszakolják a múzsák szobrait is. A megélt időből semmi történelmire nem emlékeznek majd, csak arra, hogy hol hányták össze maguk.)

Bodor Pál


Szeptember 17.


Töprengek Gasparikon

Válaszolni akartam Gasparik Attila magyarországi napilapban közölt cikkére a Duna Televízióról. Sejtem, hogy haragszik a már-már egész világ magyarjainak (és magyarul értőinek) sugárzó adóra, aligha csak azért, mert abban valamikor ő maga is vezetett műsort, és már jó ideje elbocsátották. Persze, ezért nem Cselényi Lászlót, a mostani elnököt kellene támadnia, hiszen nem Cselényi mondott fel neki, jóval korábban köszöntek el tőle.

Gasparik mostanság megtűzdeli írását furcsa statisztikákkal arról, hogy a romániai magyarok jóformán már egyáltalán nem is nézik a Duna Televíziót - nekem meg itt vannak a homlokegyenest ellenkező statisztikáim. Gasparik akkor lett alelnöke a román(iai) Audiovizuális Tanácsnak, amikor Paunescu volt az elnöke. Most nem kábítom a magyar olvasót azzal, hogy ki volt (és mikor volt) Paunescu az, ami volt. Arról még ennyit se szólok, hogy Paunescu vitte be az Audiovizuális Tanácsba dolgozni Hajdu Győzőt, az Igaz Szó egykori főszerkesztőjét, akit a fordulat idején elkergettek a marosvásárhelyiek, és (mondják) később sem engedték visszaköltözni.

A marosvásárhelyi színész Gasparik Attila viszont Hajdu Győző kollégája lett az Audiovizuális Tanácsban, innen a bizonyíthatatlan anyaországi állítás, hogy Gasparik egyik-másik Magyarországon közölt cikkéhez talán tanácsokat fogadott el Hajdu Győzőtől. Erre se térek ki, meg se erősítem.

Cselényi László a romániai magyar televízióban kezdte mai szakmáját, valamelyest tehát (mint a romániai magyar tévé egykori vezetője) felelős vagyok a sorsáért. Gasparik, akarva-akaratlan visszaélve romániai tisztségeinek tekintélyével, hol a Magyar Nemzetben, hol a Népszavában támadta Cselényit. Én sem szeretek mindent a Duna Televízióban, néha úgy érzem, túlzott a műsor (és az elnök) talán kényszerű taktikai tánca a politikailag szembenállók között, de attól tartok, nem ő, hanem a Duna Televízió és közönsége fizetne nagy árat, ha ezt nem vállalná. Ez rossz, kínos érzés - majdnem olyan rossz, mint olvasni Gasparikot, amikor a Magyar Nemzetnek ad interjút, és megkísérel gyanúba hozni magyarországi kollégákat. De üsse kő.

A Duna Televízió a magyar glóbusz valószínűleg leggazdagabb kulturális adója - kötelessége akkora önállóságot és függetlenséget kivívni, hogy mindenben mértéktartó, ízléses és igényes lehessen - ne legyenek se ilyen, se olyan szélsőséges beütései. Ne udvaroljon se jobbra, se balra, ne vádolhassa senki részrehajlással. Jó magyar kulturális televízió legyen - eddig is ebben a pászmában mutatott a legtöbbet.

Bodor Pál


Szeptember 16.


Sajtó-összkép

Szorgalmas napi-, heti- és havilap olvasó, rádióhallgató és tévénéző vagyok, mégsem kapok mindenre választ. Megismerkedtem különféle véleményekkel Friderikusz zsenijéről, egyet is értettem, mégsem világosodott meg előttem, hogy miért tűnt el a képernyőről. Pedig biztos megjelent az idevágó magyarázat is.

Rokonszenves lenne nekem tulajdonképpen az ATV politikai attitűdje, meg egyik-másik állandó arca-hangja, egészében azonban bosszant, hogy tökéletesen kiszerelték tárukból azt az elemet, amely nélkül nincs vonzó televíziózás sehol a világon, beleértve a politikai televíziózást - kizavarták a műsorból a meglepetést. Beleértve azt is, ami nélkül semmilyen álláspontot nem lehet védeni: a vitát. Az álvitát, amelyben végső soron mindenki egyetért, megunja az ember. S ahol a néző unatkozik, ott már nincs is televízió.

Kíváncsi vagyok továbbá, milyen értelmes ellenérvek fogalmazhatók meg Bokros Lajossal szemben. A miniszterelnök igen fontos, gazdasági kiáltványnak is felfogható, lassú (vagyis a maga módján alapos) röpiratával vitatkozik Bokros Lajos az Élet és Irodalomban - még nem láttam sehol számba vehető, polémikusan fogalmazó replikát rá. Persze lehet, hogy nincsen….

Schmitt Pál és politikai szövetségesei napokon át azzal magyarázták a profik várakozását alulmúló pekingi eredményeinket, hogy a kormány anyagilag nem támogatta eléggé az él-sportot. A válaszképpen megjelent táblázatok és kimutatások ezekre az állításokra rácáfoltak. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ha még többet áldozott volna Magyarország az olimpiai eredmények finanszírozására, az talán már botrányos lett volna. Lehet, hogy a sportlapban bőven volt erről szó - de a nagyközönség igen jelentős része mégsem a Nemzeti Sportot olvassa. Azok pláne nem, akik akár meg is vonnák a teljes támogatást az élsporttól - mert ugye vannak ilyen hangok is -, csakis a tömegsportra áldoznának a közpénzből…

S van egyéb is.

Őszintén szólva nemigen tudom, mi lett végül a szárnyvonalakkal. Utolsó híreim a megszüntetések és leállítások elhalasztásáról szóltak. Nos, miben maradtunk? Furcsa: el lehetett adni mintegy titokban ócskavasnak kétezer, részben még használható, nagyrészt még megjavítható tehervagonokat - de a szárnyvonalakról nem hallunk még annyit sem. Tudom, mi volt a sorsuk Németországban, de ott másmilyen a közutak állapota is a szárnyvonalak vidékein…

Magyarán, csak azt akarom mondani, hogy örülnék egy olcsó heti sajtó-összefoglalónak, amelynek alapján a cikkek meg is rendelhetők.

Bodor Pál










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2008-09-30 (1416 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.06 Seconds