2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19479439
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója - 2008. november II.






DECEMBER


November 30.

Bizalmaskodom

Búcsúlevelet, testamentumot akkor kell írni, mikor erőnk teljében, kicsattanóan jól vagyunk. Akkor, és csak akkor hiteles a véleményünk a világról s magunkról. Halotthalványan, sápkórosan, reszketve ne vélekedjük életről, halálról. Hanem csak akkor, mikor még semmi örömről nem tettünk le. Mikor még azt hisszük, bármi a miénk lehet.

Ha nagyon akarom, talán kaján, agyafúrt, erőszakos is lehetek, s jövő héten új életet kezdhetek Bilbaóban, s ha nagyon kívánom, levizsgázom helikopter-vezetésből. Ha átköltöznék Görögországba, azt se tudom, hogy mi mindent nem tudok ott. Itthon meg nem is sejtem, mennyi mindent tudok betéve, álmomban is. Azt mondom: „koldus Napoleon” - és eszembe jut Móricz Zsigmond kötetben sokáig meg nem jelent, majd sötétkék vászonba kötött, akadémiai kiadású könyve, abban csudás tárca-sorozata, s a pompás katonai és háborús emlékei annak a beteg embernek, aki sosem volt katona. Meg a monumentális diófa, amelyért Móricz megvette Leányfaluban a házát és a kertjét.

Ezer-mindent tudok a téli Dunáról, amit még soha nem írtam meg, s a nagygalambfalvi kertről, a felső végiben a sírhantok családi dombjáról, ahová Kányádi Sándor is temetkezne, nagyapja, édesapja s a többiek mellé, s a kicsi korában elveszített édesanyja közelébe, akit ehhez „haza kell hozni”: a köztemetőből. S közel van a székelyderzsi, közel háromszáz éves vályog- s fatemplom, (a faluból eltűnt száznyolcvan reformátusé), melyet most mentettek meg a Life fiataljai, a Fótról ismert Csáky László fiataljai, meg néhány alapítvány…

Anyám lelkész ősei, a Kányádon szolgált s Székelyderzsre átingázó, egymás után három (négy?) Bodor Pál tiszteletes mosolyog ránk odaátról. Apám spanyolsémi, filozóf ősei óvatosan figyelnek Robert Merle regényéből, akit Kolozsváron kísérgettem.

Eddig hét testamentumot írtam. Többet nem írok. Derűsen dideregtem Kányádi galambfalvi házában, melyhez nyaktörő, meredek, sáros út vezet, s melyben most fűtöttek be először. Ötven-hatvan éve néhány hétig nálam aludt Sándor Kolozsváron, s most viszonozta. Órák hosszat hallgattam őt a bözsefalvi panzió irodalmi estjén, s figyeltem Jolánkát, a volt polgármester asszonyt, akitől megtanultam, hogy az itthoniságban nincsen lehetetlen.

Nemsoká’ nyolcvan leszek, s szeretnék, legalább halálomban, vidáman s örökké itthon maradni. Böjte Ágnes pedig írja meg a székelyderzsi, illúzió¬-szép napokat: a szegedi egyetem pesti média-karán mindünknél jobb volt. Bizony. S kötetnyi pompás fotó van titkos zsebében.

Bodor Pál



November 29.

Érthetetlen szerelem, érthetetlen gyűlölet?

Kedves-okos emberem igazi kiválóság, akinek szeretnék minden esetben látatlanban is igazat adni, társaságban pokolian lebarmolta másik kiváló, kedves-okos emberemet. Hogy egyikük nevét se lehessen kitalálni, hőseimet itt átkeresztelem, elrejtem, álruhát húzok rájuk, más lesz a hangjuk, ízlésük, szakmájuk.

Egyikük, a hegedűs Kiss szidta a gordonkás Nagyot, már-már halállal lőtte körbe, még azt a dörgő szónoki káromlást is ráidézte, mellyel egykor romantikus klasszikusunk szidott egy gordonkást… És én szégyenkeztem, mert tapasztalataim Nagyról egészen mások. Szelíd, jó, segítő embernek, igen tehetséges kollégának ismerem, aki indokolt szomorúságát okos önuralommal rejtegeti, nem kíván ajnározást, sőt hányingere lenne tőle. Nem értem, hogy a jóval régebbről ismert Kiss barátom honnan veszi háborgó, gyilkos pátoszát; érzem: ha remek hegedűjátékán túl csodatevő ereje lenne, immár száz golyót eresztett volna belé ----

Mindkettőt szeretem, nagyra tartom. Hegedűsnek Kiss tán teljesebb Nagynál, aki egyebekben is tündököl - de semmi szembenállásról, érdekellentétről, harcról közöttük nem tudok, nem vetélytársak, s törhetem a fejem: vajon hajdani „nő-ügy”, szerelmi história, féltékenység állt volna közéjük? Amennyire ismerem az adatokat, dicsőségben, elismerésben, magas díjakban-kitüntetésekben is jobbára egyaránt részesültek, s igazán megérdemelten.

Vajon létezhet nehezen magyarázható, oktalan s mégis mélységes ellenszenv? Gyűlölet - minden körülírható, megnevezhető ok, indok nélkül? Nekem ilyen végtelenül ellenszenves talán csak a politikus S. Megmagyarázom, miért. Nem pusztán szaloncukor-mosollyal előadott gonoszkodásai, kenetes, karikatúrába illően papos hízelkedései a közönségének, és szélsőségesen durva kirohanásai meg alamuszi alázatoskodásai teszik undorítóvá - a fenti történetben Nagynak nevezett gordonkás és Kissnek nevezett hegedűs esetében azonban semmi hasonló, lehetséges indítékot nem nevezhetek meg.

Érdekes, a szerelem természetrajzával mennyit bajlódott az irodalom és a lélektan - a konkrét okok nélkül kirobbanó ellenszenvvel viszont alig. Nem is szólva az irracionális, érthetetlen gyűlöletről. Ellenszenv, szerelem, gyűlölet tehát egyaránt lehet teljesen irracionális is.

Bodor Pál



November 28.

Analfabéta írások

Az abszurd nemcsak abból lesz, ami abszurdumot az élet felmutat, diktál, fintorog, grimaszol. Azt írja a szomszéd országbeli magyar: „Hogy miért nincs nálunk magyar egység? Mert nem mindenki gyűlöl minket egyformán.”

Miért nem jellemző a világháló írásaira legalább az egyezményes, iskolai nyelvhelyességi és stílusbeli minimum? Mert nem minden szerző ’alfabéta’. Ebben az álnevek a főszereplők: szerző elbújik (gyakran idióta) név-álarc mögé, s azt hiszi, már nem is rajta hördülnek föl, röhögnek, csúfolódnak, hanem az álnév mögötti ismeretlenen.(Bár Anonymus nem képzelte, hogy hülyeségeket írhat, mert sose tudják meg: ő kicsoda.) Az álnevébe burkolózó úgy veszti el szemérmességét, hiúságát, mint részegségében. Ordít, csuklik, megfeledkezik minden beszédhelyességi normáról. Szégyenszemre kinyújtja az anyanyelvét, és böfög.

Ha szellemes profi vállalna őrjáratot, és rendre kipécézné-gúnyolná az írástudatlan írókat, (vagy azokat, akik megjátsszák, hogy csak színlelik az analfabétát, holott hadilábon állnak a helyesírással), abba mindannyian belepirulnánk. Az ember szolidaritásból is szégyenkezik. De nem hiszem, hogy valaki csak azért bakizik annyit, nehogy az olvasó kitalálja: a csúfondáros, disznó glosszát Dr. Filológus írta. Azt se hiszem, hogy bárki, álcázásból, élvezettel játszaná meg a kelekótyát, a bukott elemistát, és azért használ írásban is dadogó nyelvet, hogy az olvasó azt képzelje: már a két általánost végzettek sem élhetnek blog és muzsikaszó nélkül. Ideje elmésen ironikus hadjáratot indítani e goromba nyelvi viszketegség ellen; a csúf, aligha csak képzelt kiütések vészesebben terjedhetnek a durva divatoknál, drognál.

Fontos: nem minden honlapon, portálon (stb.) olvashatok goromba, primitív szövegeket. Vajon csak arról van szó, hogy némely szerkesztő nem terjeszti ki a sajtószabadságot a politikai, szexuális, személyeskedő, netán gyűlölködő vécéfeliratokra? Még akkor se, ha egyikkel-másikkal végső soron egyetért? Ha így van, ez remek.

Bodor Pál



November 27.

Vörös kutya, vörös ló…

Veszélyes leltárba venni az előítéleteket azzal, hogy melyiknek van alapja. Igaz, a vörös hajúakról terjengő balítéletek balgák, de eredhetnek abból is, hogy a jobbára vörös hajú (és emberevő) neandervölgyiek itt-ott még éltek, mikor messzi Délről elődeink idetódultak. Okkal gyűlölhették a neanderieket, akikből, más, szebb mese szerint, a delfinek lettek…

Tudtommal nincs még Előítéletek Enciklopédiája, mely ismertetné a világban meghonosodott előítéleteket, s kitérne már fölfedett forrásaikra, okaikra is. Pedig az ember önismeretének „mély gazdagításában” óriási erkölcsi lépés lenne. És noha nincsenek illúzióim, hiszen - bár tanultuk: az emberek nagy része balkezesnek születik, csak ezt elnyomjuk bennük - még mindig akadnak, akik némi gyanakvással bámulják őket. Hajlamosak vagyunk csodálni vagy rettegni azokat, akik valamiben különböznek tőlünk.

De rossz úton járnak, aki elítél minden idegenkedést a tőlünk eltérő szokásúaktól. Szomorúan igaz ugyan, hogy nem a gyerek: a nyomor tehet a piszkos fülről-nyakról-körömről, a tetűről - ezt az óvodást nem nevelhették tisztaságra, mert közösségében ennek nem voltak meg a hagyományai, feltételei. Igaz, akadtak más embercsoportok is, amelyek ugyancsak folyóvíz és fürdőszoba nélkül nőttek fel, és mégis rendszeresen tisztálkodtak, mert megtanulták, hogy a tisztaság fél egészség és civilizáció, hozzátartozik az önbecsüléshez és a közösség tiszteletéhez, a nemi élethez és jobbik énünkhöz. Nem véletlen, hogy azok a csoportok is, melyek állandó szokásrendszeréhez még nem tartozik a rendszeres mosdás-fürdés, ünnepek előestéjén, reggelén ezt megteszik.

Ne gyűlöljük a miénktől eltérő, kezdetleges civilizációs normák szerint élő embereket, hanem tegyünk meg mindent, hogy saját egészségük (meg a miénk) védelmében szokjanak hozzá a rendszeres testi (és lelki) tisztálkodás öröméhez. Persze utálkozni, félni, gyűlölni könnyebb – változtatni sokkal nehezebb. Amíg csak féljük s pocskondiázzuk őket, még inkább kiszorulnak, s mint a mindennapi rémhírek rebesgetik, egy részük a maffia, de akár egy polgárháború, netán egy új szélsőség tartalékaivá válhatnak.

Bodor Pál



November 26.

Miért kiabál az öreg?

Sokáig hallgattam, mert nem akartam durván megbántani. Majd tréfásan, enyhítendő azt a rögeszméjét, hogy öregedvén rohamosan hülyül, megjegyeztem: „Ember, a múló idővel te csak érettebb, megértőbb és megengedőbb vagy…” Úgy megsértődött a vénember, mintha leköptem volna. Egy évvel fiatalabb nálam.

Ordított: „Szóval megengedőbb? Azt hiszed, bármit megengedhetsz magadnak, mert én is megengedem?” Mit válaszolhattam volna? Hiszen csak arra utaltam, amit éppen láttam: két unokája a nyakába csimpaszkodott, a térdére ült, befogta az orrát, énekelt nagy hangerővel és hamisan (gyanítom, a hamisság nem szándékos volt) - sarkon fordultam, hazamentem, s a következő emailt küldtem neki:

Kedves Dini! Gondolom, alig vártad már az ürügyet, hogy megsértődj. Annyira eseménytelen a belső életed, amióta nem politizálsz, vagyis nincs legszemélyesebb okod dühöngeni, ütni az asztalt, tiltakozó levelet írni a titkárnak, javasolni a pártvezetésnek, hogy keressék fel mindazokat, akik kimaradtak a pártból, kérdezzék ki őket, hogy miért maradtak ki, mit tehetnénk, hogy visszatérjenek, meg aztán esetleg szervezhetnének tanácskozást a kimaradtakkal, próbálják kipuhatolni, hogy miért koptak le, és így tovább, noha tudod, soha nem válaszolnak ilyen levelekre… Emlékezz vissza, egyszer össze akartad gyűjteni személyes barátaid és ismerőseid vezetőkhöz írott megválaszolatlan leveleinek másodpéldányait, legalább százat, és készültél már az elő- vagy utószó megírására, sőt afféle politikai pamfletként ki is akartad adatni, ezen akartad kimutatni, hogy mennyit torzult a politika demokratizmusa, holott talán csak mi, öregek, maradtunk (vagy lettünk?) naiv és unalmas álmodozók - az a gyanúm, a kötetből nem lett semmi, de az előszót (utószót?) írtad meg és küldted el levélként, és attól vagy ilyen ideges, ezért ordítasz velem, mert már nincs kivel vitatkoznod. Főleg, mert füledhez jutott: nem nevettek a tréfás ötleteden, a fintorodon, hogy az ifjúsági tagozat mintájára alapítsanak idős-tagozatot, abból egyetlen fillér se tűnik majd el. Csakhogy nem nevettek rossz vicceden, hanem téged nevettek ki. Így hát értem, nagyon is értem, miért ordibálsz velem. Holnap is meglátogatlak, mintha ma mi sem történt volna, elvégre összes barátom közül már csak te vagy életben, nem akarlak elveszíteni. Ölel a másik öreg.

Bodor Pál



November 25.

Az örökkévaló cukor

Új szófejtő szótárat kellene kiadni, részben a politikai, részben a kereskedelmi szövegek értelmezésére. Ha azt olvasom a félkilós nyíregyházi gyártmányú kartondobozon, hogy Pro kockacukor, akkor meg se veszem, mert már rég úgy értelmezem, hogy „kocka-cukornak is használható”, „kockacukor-helyettesítő”. Nem kockacukor, csak pro-cukor.

Amilyen nálunk a pro-méz - csak ez a cukor becsületesebb. Félek tőle, ahogy féltem hajdan Amszterdamban a műanyagból (gumiból?) készült, felfújt, gyönyörű pro-hölgytől, „aki” mindenre felhasználható volt, de szuper, mert képzeljék, haja is volt mindenütt, ahol kell és illik, illatos is volt, legföljebb nem főzött kávét.

A nyíregyházi pro-kockacukornak azonban még van némi külön, direkt magyar sajátossága: nem tud magyarul. Ez a pro-kockacukor ugyanis egyáltalán nem kockacukor, hanem annak körülbelül a negyede, azaz mokka-cukor. Amit különben szeretek, de elvárnám a cukorgyártól vagy cukorcsomagolótól vagy doboztervezőtől, hogy legyen tisztában a fogalmakkal. (Látják, milyen harcos vagyok, amikor ilyen kicsiségről van szó? Mindenbe belekötök, mintha a kockacukornak nevezett mokka-cukor nem lenne ugyanolyan édes.)

Vannak azonban további dühöngéseim. Először is, mert ez is áll a dobozon: „Gyártja és forgalmazza: Pro-Team Rehabilitációs Kht…” E-mail-címe: prorehab@prorehab.hu... Törhetem a fejem Magyarország összes hajdani cukorgyára helyett (tudjuk: rengeteg volt) - most ez rehabilitálja egész, kipusztult magyar cukoriparunkat? Mokka-méretekben?

Teheti, mert rendkívülit gyárt. Ez az egyetlen cukor a világon, amely (írja a kartondoboz) száraz helyen tárolva, „minőségét korlátlan ideig megőrzi”. Ez a világ első „kockacukra”, amelyet az ötezer év múltán kutató régészek is jóízűen fogyaszthatnak, hiszen magát jó minőségében örökre megőrzi. Hát én ebbe belevésem a nevem, ragyogjon örökké. Talán nem is a teámba-kávémba készül ez a pro-cukor, hanem az örökkévalóságnak, az archeológusoknak. Nem sajnálom tőlük.

Bodor Pál



November 24.

Írjunk közös blog-regényt!

Azt évezredek óta megszoktuk, kegyesen megértjük, hogy öregedvén, vénülvén sokan töredelmesen megbánják bűneiket, többet gyónnak meg, vallanak be, mint amennyi bajt okoztak. Azt már nehezen veszi be a gyomrunk és a lelkünk, ha valaki őrjöngő dührohammal búcsúzik az élettől, mert nem büntetett meg mindenkit, aki busásan megérdemelte volna. Én alighanem egyiket se tenném.

Születésemkor reformátusnak kereszteltek, nálunk nincsen gyónás - ettől azonban nyugodtan (vagy nagyon is zaklatottan) megírhatnám a könyvemet önnön bőséges hibáimról, tévedéseimről és bűneimről. Vannak tonnával. Aztán írhatnék afféle bosszúálló, büntető könyvet mindazokról, akik szerintem megérdemlik. (Magamról például a nyomdászmester és művész Szabó Gyuri remek haiku-költészete miatt: kötetnyi hever a számítógépemben, és mindig feladom agresszív szerénysége miatt. Felháborító gyávaság ez részemről, Gyuri remekül ír.)

Arról nem szólva, hogy hányan érdemelnék meg, hogy… No, de hagyjuk! A főbűnös mégis én vagyok, legalábbis rajtam kívül senki nem ártott nekem annyit, mint ez a Bodor. 1989 óta nem jelent meg új regényem, amit mások érdememnek tekintenek, persze, én azonban semmiképpen. Ez a napi rovat most már annyi éve „bűnös élvezetem”, akár valamikor a cigaretta, a pipa, a kubai rum, az erdélyi szilvapálinka, a társaság; életemben eddig több ezer efféle naplójegyzetet közöltem, és sose bántam meg. Érthető, hogy most azt forgatom, vajon nem lehetne-e regényt írni ugyanilyen rövid mozzanat-füzérből.

Akár leadható is lenne a világhálón ugyanígy, akár levelezhetnék is olvasóimmal, akár befogadhatnék a regénybe olvasói leveleket, vitázókat, kiegészítőket (például hasonló élményekről). Ha Markovits Rodion eredetileg a szibériai hadifogságról „kollektív riportregényt” akart írni, miért ne tehetném meg mostanság - a mai, csikorogva, vérezve, szirénázva forgó világról?

Elképzelhető, hogy megkísérelem, hátha segítenek az olvasók is. Még az sem lehetetlen, hogy akiknek írásait befoglalom a regénybe, azok nevét majd, az enyémmel együtt, ott szerepeltetem a belső címlapon. Mit szólnak hozzá?

Bodor Pál



November 23.

Thassy Jenő újratemetésére Drávatamásiban

Férfiember ne sírjon. De amit elolvastam (lapokban, a Google-ban, egyebütt Thassy Jenőről), az arra volt jó, hogy életet cserélni kívánjak a halott emberrel. Csodáltam én persze mindig a romantikus hősöket, akik soha, pillanatig sem latolgatták: érdemes-e kockára tenni az életüket - mint síző, mikor első ízben iramodik neki a szépséges, szelíd-vad, szinte meredek lejtőnek, nem sípályán, dehogy, inkább háborúban, és nem tudja, milyen kanyar, milyen szakadék vár rá - mégse arra gondol, hogy érdemes-e hat perc iramlásba belehalni.

Nos, így igyekezett Thassy Jenő, barátjával, Görgey Guidóval kimenteni a halálból Szerb Antalt - és hogy Szerb Antalnak nem akaródzott velük menni, erőnek erejével nem merték kiragadni onnan: amit bántak mindörökké, ámen. Nem is érti, aki valahonnan a vállam fölött, a fejem fölött ezer meg ezer égi kilométerekkel talán mégis lenéz olykor reánk, hogy ugyanitt teremtek azok a nyilasok is, akik nagyapámat, l. Bodor Pált - mert nem volt a közelben egyetlen Thassy Jenő vagy Görgey Guidó sem - félig agyonverték, mert fiát, az ifjabb l. Bodor Pált amerikai állampolgársága ürügyén rángatták ki otthonából, s ő, az öreg, a fiát megmentette.

Mondom, félig agyonverték, majd Szemes Mihály nyilas úr le is lőtte, mert nem volt ott a közelben sem Thassy Jenő, sem Görgey Guidó, sem a többiek, kissé vagy nagyon arisztokrata öreg és fiatal magyarok, s mellettük nem-arisztokraták is igazán szép számmal, akiknek a szemében a kisnyilasok és nagynyilasok mind átkozott csürhévé fogtak össze a gyilkolásban. Az előneveket nem azért soroltam, hogy felvágjak - a predikátumokat, persze, nem örököltem.

Az lenne igazság, s az lenne jó, ha a világnak arról a szóról, hogy magyarok, a Thassy Jenők, a Görgey Guidók, a Bajcsy-Zsilinszky Endrék, tábornok Kiss Jánosok, a Nagy Imrék, a Losonczy Gézák, a Maléter Pálok jutnának eszükbe. És szeretném lemezről meghallgatni Thassy Jenő, „az amerikai Mikes Kelemen” legszebb rádiójegyzeteit, és elolvasni legfontosabb könyveit. Mind a négyet, amely itthon is megjelent.

Bodor Pál



November 22.

Pénz és tehetség

Mindig hittem abban, hogy az elnémíthatatlan mondandó kikényszeríttette írás könnyen megkülönböztethető attól, amely csak a szereplésért lát napvilágot. Akadt elektronikus világ-faliújság, amelyen választani lehetett: ha jó, közlik a jelentkező írását, avagy fölteszik, jó méretben, a szerző fényképét, a nevével, kedves közmondásával, verssoraival…

S nyomban megcsappant az addig fanyalogva közölt írások száma. Akiknek csak a szereplés viszketett, boldogan választották a fotót, és ha volt, teszem azt, Havas Miklóstól fényképük, meg is lehetett érteni őket, Miklós fotóján az egyébként is eszes-csinos Novodomszky Éva oly izgalmasan festett, mintha bármilyen ’femme fatale’ filmszerepet reá lehetett volna bízni. Jó néhány honlapra, portálra ráférne ez a módszer.

Persze, a szakmámban nem könnyű így megkülönböztetni a kéziratokat. A profi rendelésre is jól ír, a fejében hemzsegnek a példák, gondolatok. A Klubhálón a Zöldi-tanítvány diákok, az ifjúsági Pulitzer-díjas Nagy Zsófia, meg a különdíjas Matey István a szakadatlan, vonzó igénybevételben, melyet vita, néha elemzés, de szinte mindig vélemény, hozzászólás követett, az első - mondjuk száz - írás után már-már profikként szólaltak meg, István feszülten, férfias-darabosabban, Zsófia leleményes-gördülékenyen, s mindketten erős érzelmi töltéssel, a fiatalember szemérmesebben, az ifjú hölgy fűszeresebben. Végül is tehetséges talán az, akinek szinte mindenről igazi mondandója van; ezért képes bármiről írni.

Olykor nagyon tehetségtelennek érzem magam. Most például az új médiatörvény-tervezetről kellene írnom, de képtelen vagyok rá. De hát az előzőnek is csak a végleges, megjelent változatát olvastam. Tehetségtelen vagyok tehát, vagy legalábbis tehetetlen, hiszen (bár híve vagyok a törvényességnek a médiában is), tudom, a törvény számára rengeteg fontos média-folyamat láthatatlan, számos anyagi mozgás szintúgy, és nincs az a törvény, mely megállítaná a kereskedelmi televíziók (kényszerű?) pénzvadászatát a leghülyébb dzsungeljátékkal, pucér grasszálással, ízléstelenséggel.

Bevallom, ezért (noha tíz évig tévés voltam, ismerem némileg a szakmát), nem vagyok hajlandó tévé-kritikát írni, félek, hogy a tizedik kritikám után - akár van médiatörvény, akár nincs - az első éjszakai utcasarkon lelőnének, leütnének. Aki a nagy anyagi érdekekkel száll szembe, annak előbb-utóbb halál járhat. Az életem már odaadtam a mesterségemnek, azzal, hogy immár hatvankét éve publikálok - lelövetésre nem adom oda.

Bodor Pál



November 21.

Annáknak, Hannáknak, Daniknak

Mi lenne, ha már születés előtt megkérdezhetném a készülődő embert: mi, és milyen szeretne lenni. Adnék a leendőnek, a születőnek rövid időre felnőttkori érettséget, tapasztalatot, fölvértezném az olvasás-mérlegelés képességével, s ahogy divat- meg pályaválasztási prospektusokat olvashat majd fiatal felnőttként, úgy látnám el gyorsan szakirodalommal ahhoz, hogy választhasson: német, japán avagy bolgár akar-e lenni, netán magyar.

S bróker, metróvezető vagy atomfizikus? Talán a termetét, a küllemét is megválaszthatná. S ki tudja, kellő dokumentáció alapján megmondhatná: önző vagy örömmel adakozó kívánna-e lenni. S nem tudom, hogy így lenne-e jobb, avagy úgy, ahogy most történik. A születendőnek nincs választása, belecsöppen egy nemzetbe, többségbe vagy kisebbségbe, számos tulajdonsága, haja színe, göndörsége-simasága, rokonai, városa, örökölhető betegségei adottak. Igaz, gazdálkodhat mindezzel, némileg védekezhet, hathat, bár nem mindarra, amit „készen kap”, de valamelyest alakíthatja, gyöngítheti-erősítheti a majdnem készen kapottat. Igaz, csak valamelyest. Örökölt múltja csak mesével, hazugsággal módosítható.

Ezernyi őséből ismeretei legföljebb a nagyszülőkig, dédszülőkig terjedhetnek. De azt, hogy egykoron, századokra visszamenőleg beavatkozott-e a családfába vaj’egy török, tatár, osztrák, német katona, már nem kutathatja fel soha: a valóságban az örökség nem rajzolható át. A nagy kérdés az marad, hogy jól bánik-e örökségével, rádöbben-e arra, hogy mire lenne ő a legalkalmasabb, tudja-e, hogy minden kötöttsége ellenére mégis főképp rajta áll, hogy mivé és milyen lesz, jó-e avagy gonosz, másoknak is hasznos, avagy rabló. Egyénisége szabja-e meg, hogy bedől-e haverok múló divatjának, azzal akar-e felvágni, ami nekik tetszik - avagy túllát a múló órákon? Rágyújt-e, mert imponál? Elvesztegeti estéit másokra, akiket nem is ő válogatott? Igaz, kamasz fejjel bennem is sok önkényesség volt; nemcsak az a srác prédikál most nektek, aki voltam. De életem végéig gyötör a bűntudat mindazért, amit felületesen, fölényesen, csak a másnapi vizsgára tanultam meg, a szertornát, a harmadik világnyelvet, a mateket…

Mai unoka-korúak, legyetek értékelvűen nagyon edzettek arra, ami rátok vár.

Bodor Pál



November 20.

Mikor derül ki a politikus butasága?

Kérdem öreg barátomat, hogy’ futhatott be akkora karriert a béresből lett, hírek szerint igen szerény képességű Csernyenko. Nyilván nem ő ügyeskedte, ravaszkodta, verekedte ki - halálakor, 1985-ben a párt főtitkára és szovjet államfő!

„Hát - mondja a szociológus - egy ideig, óvatosan szigorú kezeléssel elrejthető, hogy a politikus buta és tudatlan. Megírják a beszédeit. Megtanítják elviselhetően felolvasni. Megértetik vele, hogy ’szabadon’, s főleg piásan ne rögtönözzön. A személye körüli politikai komornyik, a csíkos mellénybe bujtatott filozófia doktora ugyan szerénynek álcázza magát, valójában azonban annál szigorúbbak a kötelezettségei, minél nagyobb hatalma van a reábízott politikusnak… De persze nyilván mások futtatták föl Csernyenkót…”

Nálunk ilyesmiről, ugye, már szó sincs, de buta, műveletlen politikusok tán mindenütt akadnak. Szerencsére ritka megszólalásaikkal - ha ritkák, az dicséretes - azt a benyomást keltik, hogy általános műveltségük minden eleme elfér egy gyufás skatulya tetején, de Magyarország történetéből sem vizsgázhatnának le együtt ügyesebb kamasz gyermekeinkkel. Európa-történetről nem is szólva. Sofőrvizsgához többet kell tanulni, mint bejutáshoz a parlamentbe.

Ezen mit sem lehet változtatni. Némely kis hírszerkesztő világpolitikai, történelmi, politikai és gazdasági földrajzi tudása egyik-másik politikuséhoz viszonyítva akadémikusi. Tudtommal sehol nem kötik vizsgához a politikusi tevékenységet. Természetes kiválasztódásukban a bebiflázható tudásnál nagyobb szerepet játszik a szellemi élénkség, gyors kapcsolás, taktikai érzék, érdekegyeztetés, szövetségteremtő készség, szónoki tehetség… De hát a zseniális futballista sem feltétlenül végzett testnevelési főiskolát, sőt nagyon igényes labdarúgás-történeti vizsgán is megbukna talán.

Megadom magam. Voltak remek (analfabéta) császárok is. A bukott politikus sem vizsgán bukott meg. Hiába, na, aki a hatvannégy vármegyével tüntet, annak sem kell fejből tudnia az akkori ország területének etnikai ábráját. Ha megtanulná, attól nem lenne lelkesebb, boldogabb. Se okosabb vagy butább. Továbbra is azzal tüntetne mindenütt.

Bodor Pál



November 19.

Zsarolás Magyar Gárdával

Idézet, súlyos levélből: „És képzeld, a kérvényekben, levelekben mind többen fenyegetőznek a Magyar Gárdával. Hogy - mondja, írja - ha nem adunk helyet reklamációjának, ha nem teljesítjük a kérését, ha nem állítjuk félre X.Y.-t, hát értesítik/idehívják/ránk hozzák a Magyar Gárdát… Maholnap a Gárda már védelmi pénzt is szedhet…”

Teljesen átfogalmaztam e levelet, hogy ne adjak támpontot írója felkutatásához. Hogy a Gárda nem tehet róla, ha kelekótyák, linkek, bugyuták avagy szélhámosok hivatkoznak rá? De arról tehet, ha félnek tőle. Némely kivonulásával, ígéretével, ökölrázásával, „eseményre” célzott, fenyegető fellépésével a Gárda erre igazán alapot adott. Főképp azt akarja, hogy féljenek tőle. Minden eddigi lépéséből és díszlépéséből, születése körülményeiből, bábáiból (Jobbik) félreérthetetlenül következik, hogy tagjai: politikai gárdisták.

Markáns, félre nem érthető okot adnak az inszinuációnak, hogy vannak itt „magukfajták” és „magunkfajták”. Noha persze halvány segédfogalmam sincs, hogy kiket nem sorol Morvai Krisztina a sajátjai, a maga-fajtájúak közé, de aligha a hitleri vagy nyilas ismérvekre apellál; nem igaz, hogy aki megnevezetlen csoport kirekesztését követeli, az feltétlenül zsidózik. E diszkriminációba most ne is menjünk bele, mert túlságosan messze visz, bár előbb-utóbb elmehetünk akármilyen messzire is. Talán a lúdtalpasokra, a botfülűekre, a nála kevésbé okosakra, betegesen önzőkre gondolt?

Elvégre nem bolond, eszébe se juthatott antiszemita alapon válogatni, hiszen ha csak azokat veszi, akik a magyarságot sportban, tudományban, filozófiában, művészetekben, irodalomban, építészetben stb. dicsőséggel képviselték, lexikon állítható össze Hajós Alfrédtól Szondy Lipótig. De hagyjuk ezt, hisz’ ki tudja, kik idegenek a jogászasszony szemében, kiket tart kirekesztendőknek. A magyarság magába olvasztott besenyőt, kunt, böszörményt, jászt, svábot, vlahot, sokféle szlávot, örményt, törököt, tatárt - nemzeti tragédia lenne, ha kitoloncolnánk mindazokat, akik öregbítették a magyarság tekintélyét. Talán még akkor is, ha vannak köztük Morvai Krisztinától eltérő fajta emberek is.

A tudatlanság bődületes veszedelem, és bizony nálunk is bőven vannak politikai analfabéták. Tán azok között is, akik a Gárdával ijesztgetnek. De nem mind hülye, aki velük zsarol. Valamit kapiskál. Valamit észrevett. Kései történelmünkben látott már valami hasonlót.

Bodor Pál



November 18.

Benkő Samu zsenije

Önző vagyok: szeretek azokról írni, akikre fölnézek. Közöttük van egy-kettő, akire teljes nyugalommal rábíznám, hogy ítélkezzék rólam, akkor is, ha nem vagyok bűntelen, s az ítélet életről-halálról szólhat. Közöttük főhelyen nálam évtizedek óta Benkő Samu áll, kinek még ehhez hasonlót sem mondtam soha. Talán, mert zárkózott, szemérmes, szigorú embernek ismertem kezdetektől, amikor a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia-lélektan--pedagógia szakán megkezdtem tanulmányaimat.

Kik tanítottak? Gaál Gábor, Szabédi László, Jancsó Elemér, Tettamanti Béla, Zörgő Benjámin, Gáll Ernő, Imreh István, Csehi Gyula, Rózsa Jenő, Gálffy Mózes - sorolom, ahogy eszembe jutnak, és tudom: jobbára csak az én odaáti nemzedék-társaimnak csengenek-bonganak súllyal ezek a nevek. (Ezért sem értek egyet azokkal, akik merőben pragmatikus érvekkel ellenzik a romániai magyar egyetemi oktatást: mert hogyan kaphat állást, teszem azt, Bukarestben, a magyarul végzett közgazdász? Hát ahogy párizsi, londoni, amerikai végzettséggel… Sehol másutt nem alakul ki az a törekvő műhelyszellem, mint a kivételes zenekaroké - a sugárzó elmék igény- és életmintát adnak.)

Másodévesek voltunk, amikor közelebbről megismertük Benkő Samu gyakornokot, akit aztán kirúgtak (1950-51-ben Farkasvarsándon tanít), hogy aztán visszavegyék, és utolsó évesként immár tanársegédként dolgozunk vele, s megint kirúgták: munkanélküliségbe. Ami mit sem tompított éles eszén, kegyetlen igényességén, eszelős szorgalmán: csak az én átmentett polcomon, a maradandónak tudott rekeszben jó fél méter az ő műveié. Nem egy nagy intézet bújhat el e termés értéke, gazdagsága mögött.

Ma akadémikus, Széchenyi- és Kemény Zsigmond-díjas, csudálatos művelődéstörténész, a Bolyaiak tudós megismertetője - nem fér el itt szinte semminek a felsorolása abból, amit kaptunk tőle. Remek művelődés-történeti dolgozatai nélkül sokkal szegényesebb képünk lenne az erdélyi kultúráról. Minderre abból az alkalomból térek ki, hogy szombaton, november 15-én a XXI. Század Társaság az Akadémia dísztermében megtartott évi ünnepi ülésén Benkő Samu is megkapta a (József Attila híres szonettciklusáról elnevezett) Hazám -díjat. Egy-két, a kézírását még nem viselő könyvét is magammal vittem, dedikációt kértem tőle…

A lapokból, rádióból, televízióból tudják, kik kapták meg vele együtt a díjat: Bacsó Péter, Csengeri Adrienne, Féner Tamás, Hankiss Elemér, Molnár Piroska és Vajda György. Benkő Samu illik közéjük.

Bodor Pál



November 17.

Más szellemarccal

Ha étterembe, színházba megyek, tévét nézek - a főszakács, a maitre d’hotel, a színházi illetékes és nézettségi mutató dönti el, hogy milyen választékból kell megtalálnom a kedvemre való ebédet, sütit, italt, előadást.

Persze, a profi sejti, miket kedvel a publikum, s az étlapot-színlapot a sokévi preferencia (s pillanatnyi divat) szerint állítja össze. Valahogy úgy, hogy lehetőleg mindenki találja meg a magáét. Az olvasnivalóval és a tévés élvezetekkel nem állunk éppen így. Nézegetem az október 27. és november 2. közötti „tévés toplistát”: tegyük el a műsorokat száz évre - utódaink zokoghatnak. A top tanúsítja: a közönség hány ezrelékére hatott az ízlésnevelés, a világirodalom-kiadás, a színházi műsorpolitika.

És a blogok? Ha valaki életében először publikál, teszem azt, Mufurc álnéven, s írásának címe Kerek nap - nem biztos, hogy sokan kattintnak rá. Hiszen Mufurctól még nem olvastak semmit, fogalmuk sincs, van-e humora, eredeti lélek-e, meglepő, szókimondó-e a gondolatmenete - még nem szeretik, még nem unják, még nem utálják: kevés olvasónak van ideje tartalmatlan, általános, ködös kíváncsiságból bármire rákattintani.

A blog címadása nehéz, nem lehet leltári, sem mindig tartalommutató, olykor csak az alapötlet szikrázik fel benne. Van olyan honlap, portál, szerző, aki ezzel sem sokat törődik. Már-már (nem egészen) behunyt szemmel, gépiesen tálalja, minimális szűréssel a termést, és arra épít, hogy a jó, az ismert, a népszerű szerzők-témák aratnak. Akad szerző, aki nem is ad címet írásának: csak megszámozza.

Alulírott megbántam, hogy a magyar sajtóban közel negyedszázad alatt valamelyest megismert szerzői álnevemet bloggerként megtartottam, és igazi nevemet-arcomat sem rejtegettem… Ezért lehet, hogy majd felbukkanok valahol - egészen más identitással, stílussal, szellemarccal.

Bodor Pál



November 16.

Háromdimenziós, szép, színes kísértet

Boldogan előfizetnék olyan újságra, melyben egyetlen szó sem igaz. Egészében persze mégis hasonlítania kell a valóságra, hiszen a hazugság is ugyanazokból az építőkockákból áll össze. Csak a fordítottja. Nem gépiesen, mert az dögunalmas. Az én hazugság-újságom például azt hirdetné, hogy nincs halál. Azaz sose halunk meg. Csakhogy ilyen egyszerűen, ilyen józanul a kutya se hiszi el. Akkor meg mi értelme? De ha így szól:

- A Yale Egyetem pszicho-fizikai és pszicho-fiziológiai laboratóriumában negyven éve folynak a titkos kutatások Jean de La Fontaine magyar-francia származású professzor vezetése alatt. Annak tisztázására, hogy milyen esélyek vannak az elhunyt ember életre keltésére a róla fennmaradt, sajátságos egyediségét őrző emlékképek (gondolkodása, érzelmei, tekintete, hangja, arca, kézfogása, kéz-melege, járása, mosolya, kézírása, test-méretei, bőrének illata-szaga stb.) alapján teljes rekonstruálására. A kutatások érvényesítik a művészi kép (festmény, rajz, szobor stb.) és technikai kép (fotó, film, röntgen, magnó, videó) nyújtotta hiteles elemek kiaknázását. Ez év nyarán elkészült az első három, meghökkentő-hitelesen felidézett embermás.

Az immár 93 éves La Fontaine professzor azonban közölte tudósítónkkal: „Ne galoppírozzuk el magunkat! Ez ma még nem több a kísérletnél, s az eredmény nem több a háromdimenziós, önjáró, színes kísértetnél. Igen: kísértet, noha valóban van már némi önálló akarata, de talán csak szimulálja. Ez ma még kevés ahhoz, hogy kijelentsük: legyőztük a halált. De jó úton vagyunk. Két megjegyzés. Egy: magas koromnak semmi köze a kísérlethez - kétszáz éve minden ősöm ilyen hosszú életű volt. Kettő: rendelések elfogadásáról szó sincs. Megőrültek? Sose fogunk trón- és vagyonörökösöket, zseni-utódokat gyártani.”

A magnó még őriz két szót, tán La Fontaine-től, és lehet, hogy kiküldött munkatársunknak szól: „Mars ki!” Aki egyébként látta az egyik háromdimenziós, színes, jó illatú „kísértetet”, Tizenkilenc éves lány, és talán, mert tudósítónk volt az első idegen „künti”, ismeretlen férfi, rámosolygott. Kollégánk meghívta egy kávéra. La Fontaine két dühös szava ekkor harsant.

Bodor Pál











Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2008-12-02 (1268 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds