2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19479416
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója - 2009. április II.






ÁPRILIS

Április 30.

Kiáltvány sűrűbb halál jöttén

A válságba még csak beleborzongva, s hüledezve az új spanyolnáthától, miképp erősíthetnénk meg magunk? A hajdani várkapitány, mondjuk Klapka tábornok Komáromban, mit tett, mikor híre jött, hogy jön - nagy sereggel - a császári had? Előbb a várfalat erősítette, ahol megroskadt ostromban, viharban, tűzvészben.

Miben roskadozunk mi? Az összefogásban. Erősebb a politikai, vallási kasztok, a gyűlöltek és gyűlölködők minden sündisznó-állása, mint a nemzeti összefogás. Igaz: gyűlölt és gyűlölködő hogyan tartson össze? A szembenálló pártok tömegei is szinte úgy acsarkodnak, mint a régi perzsák és athéniek. Igaz: megkülönböztethető hévvel és hangnemben. De ha mégis sikerülne, csodaképpen, közös önvédelmet teremteni, és rá-rá tekinteni arra, aki nemcsak anyagi, hanem érzelmi, morális segítséget is áhít… S ha kevély, tán jogosan indulatos lényünkön valamicskét változtathatnánk… Ha nem néznénk körül oly utálkozó közönnyel, amint föllépünk a zsúfolt utastérbe… Ha érdeklődve figyelnénk a másikra - sőt empátiával, hogy e több ezer éves görög-latin kifejezésre hagyatkozzam - akkor a tekintetváltások legalább fele részében kellemes, kíváncsi, nyitott arcok találkozhatnának. (Fele részben, mert az érintettek másik fele rosszat sejtve elfordulna, hiszen a jóhiszemű kíváncsiság gyanús, talán zsebtolvajnak néznének, vagy szexmániásnak - ki tudja.)

Belátom, soraimnak sok értelme nincs, s hatása nem lesz soha. Nincs az a kataklizma, melytől mi barátságosabbak, őszintébbek, segítőkészek lennénk. Száz év múlva egy másik Diurnus (nem hiszek a lélekvándorlásban) rábukkan e halk kiáltványra, megvakarja üstökét, és így morfondíroz, de képzelt monológját én fogalmazom meg:

„Hát ez a valamikori fickó komplett dilis volt. Vagy csak tette magát naivnak, hisz’ jól érezte, hogy az ilyen elvont, mafla, lírai kiáltvány még sose hatott. Ahhoz, hogy beleremegjenek emberek, nem ez a csöndes ráció szükséges; fűtött, lángelméjű prófétáknak kellett volna megszólalniuk, igéző erővel, előhívva mindenki rettegését, halálfélelmét. Vajon ki volt ez a szomorú kolléga? Hiszen fölmérte: a langyos kiáltvány annyit ér, mint a hideg nyár. Az olvasók átfutották, s elvetették, mint munkanélküli a szafari reklámját. Csak arra volt jó, hogy kissé nyugtassa a lelkiismeretét. Mert válság és sűrű halál idején bezzeg nem ártott volna összefogni. De hát ez ritkán jellemzett bennünket, magyarokat. Akkor is, amikor, valamikor, tizenötmilliónyian voltunk, s most se, mikor száz évvel később hárommilliónyiak vagyunk. Talán olyankor sem volt egészen igaz, hogy egy emberként keltünk harcra, amikor a história ezt jegyezte föl. A száz évvel ezelőtti szerző emlegette a hős Klapka tábornokot. Jól tette. De másutt arról is írt, hogy Klapka apja, a temesvári polgármester Bécs besúgója volt.”
Bodor Pál

A vírus nyelvvizsgája

A muszlimokat, zsidókat vajon miért tiltotta el az Úr a disznóhústól? Jobban szerette-féltette őket? Jó, tudom: a járványt nem a sertéshús terjeszti. De aki nem ehette a disznó húsát, az nem is tenyésztette, hizlalta. S ó jaj, ez a vírus embert, madarat, állatot egyaránt megtámad. Netán valami biológiai merénylet? A sertéshús-evők ellen? Fenét.

Azt írják: közel annyi a mohamedán, mint a kínai. Izgi, sci-fis politikai krimi írható (képzelt) összefogásukról (plusz zsidók?). Ez a járvány is olcsóbb a neutron-bombánál - s illik a válsághoz. Talán így segít rajtunk az Úr. Elhanyagoltuk a születésszabályozást, már a hetedik milliárdnyi emberfióka születését várjuk - jön hát a megtizedelő (megfelező?) könyörtelen„segítség”, s kevesen maradunk - maradnak? S hátha e világméretű kór és trauma megvált minket.

Vajon a neandervölgyi emberekkel nem hasonló járvány végzett? Genetikusok szerint cseppet sem olvadtak be az Emberiségbe. Hová tűntek? Járvány vitte el őket? Épp ilyen influenza? Az Afrikából érkező homo sapiens első csoportjai nem bárkán érkeztek. A Boszporuszon keltek át? De az csak a negyedkor elejéig volt folyóvölgy, s aztán elöntötte a tenger. Tán a Dardanelláknál? Az egyik hipotézis szerint Özönvíz a közelben hullámzott, kicsit dél-keletebbre - nem tudom, akadt-e vadkan Noe bárkájában. Ez nem is érdekli a világot; azt reméli, hogy a disznó - kacsa. Legalább részben.

Már sokszor imádkoztunk, hogy derüljön ki valóságról: rémhír. Például a spanyolnátha ötven millió halottja. A vírus alapja ma ugyanaz. S persze (elvégre de genere spanyol) jól tud spanyolul, azzal jól elvan Mexikóban, nem kell neki tolmács. A magyar mégiscsak nehezebb. Jó védekezés lenne: csak az a vírus jöhessen át a határon, amelyik jól beszél magyarul. S akkor meg vagyunk védve.

Hamvas Béla három világválság-bibliográfia dolgozata megdöbbentő. Unamunóra célozva írta, hogy a válságtudattal „az ember úgy él, mintha állandóan a végzet fenyegetné”. És: „A válság (…) az a világmegrendülés, amely az embert végső és határhelyzetének felismerésére készteti”. S krízistünetek felsorolásában: „A gazdaságban helyre akarják állítani az ún. bizalmat, amelynek megsemmisüléséről panaszkodnak.” Én mégis bízom az enyhítésben.
Bodor Pál

Mi lesz a válságkárosultakkal?

Eddig is naponta hőköltünk meg kétségbe ejtő, reménytelen, megoldhatatlan esetek láttán, melyekben - hiába minden igyekezet - a média s a hivatal is tehetetlen volt. Illetékesek sopánkodtak: „Ennek orvoslására nincs kádencia a törvényekben.” Tehát jogi baleset?

De az ügyfél ritkán ússza meg a tragédiát. Minden újságíró kollégám találkozott ilyen históriákkal. Persze, voltak (s még vannak) kiskapuk, de kiskapukon nem menekülhetünk ki minden fenyegetettségből. S mentőövvel nem maradhatunk örökké a Dunában, Óceánban. És most itt van - főleg: jön - a válság. A szomorúságok szakértői - akik a leggyakrabban találkoznak kezelhetetlen ügyekkel - összeállíthatnának valaminő mozaikot az előforduló bajok típusairól, amelyek orvoslására e pillanatban nincs mód, s holnap tán még kevésbé lesz. Ahogy a gépkocsiban ott a légpárna, mely enyhíti az ütközést s esetleg életet ment. A válság egész időszakában rengetegen veszíthetik el állásukat, lakásukat, s még több, egzisztenciájától megfosztott embert hagy ott majd a párja, s lesz hajléktalan (nem sorolom: mi minden történhet). Valamiképp meg kell teremteni a vészkijáratokat a reménytelen helyzetekből, az ejtőernyőket és kifogó ponyvákat a zuhanók megmentésére.

Háborúkban a békeidőben alvó, hadiárvákat és hadirokkantakat gondozó intézmények föltámadnak - itt az ideje, hogy komolyan gondoljunk a pénzügyi-gazdasági világháború, pardon: világválság rokkantjaira. Ők nem mindig „férnek bele” a nyugodtabb, válságmentes idők törvényi és intézmény-rendszerébe. Pedig, mint jeleztem, akkor is voltak, lesznek negatív patthelyzetek.

Nem tudom, hogy’ van ez másutt. De szép lenne, ha a ma rosszul álló Magyarországon megtalálnánk a módját, hogy a válságkárosultak ne ugorjanak a semmibe, a hídról a Dunába, a tizedik emeletről a halálba. Az USA-ban, bármilyen gazdag, ilyen mentőháló állítólag nincs. Vajon ott mindenkinek lenne tartaléka? A magyar népesség nagyobbik része azonban szegény, s jó ideje nem volt miből félretenni. Vigyázzunk, ne veszítsük el őket, a válságban vétlenek, vagy csak annyira hibásak, mint mi mindannyian és az egész világ.
Bodor Pál

Verseimről - két szelíd levélírónak

Azt kérdezi két szelíd levélíró: miért nem látnak már tőlem verseket. Erdélyből jöttek volt néhány éve mindketten, tehát értem a kérdést: ott verset is olvastak tőlem. Megírtam nekik: Magyarországra településemkor úgy döntöttem, hogy már nem adok ki verset a kezemből.

Első verseskötetemnek valamikor ’57-ben vagy 58’-ban, az Ifjúsági Kiadó kolozsvári szerkesztősége gondozásában kellett volna megjelennie, de betiltották. Olvastam a betiltást javasoló referátumot: MÚK-versekről szólt. (Csak a fiataloknak mondom, hogy a rövidítés azt jelentette: Márciusban Újra Kezdjük, és a hatalom 1957-ben allergiás volt rá.) Most hencegnem kellene ezzel, de az az igazság, hogy tévedtek. A kötet betördelt szedésének kefelevonata azonban még megvan valahol.

Ezt követte jóval később az Égetett agyag című, és 1969-ben az Írószövetség (mint a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban olvasom) „országos diját elnyert A meztelen lány című...” verseskötetem. A lexikon valamelyest ide sorolja 1975-ben közölt Add magad hozzá a világhoz című „sajátos intarzia-kötetet a maga és mások verseiből, azaz műfordításokból, parafrázisokból, lírai és prózai kommentárokból”. Az Apám könyve, avagy haldoklás anyanyelven című. regényem az elébe illesztett tán mintegy negyven verssel jelent meg 1980-ban a Kriterionnál. A cím eredetileg így hangzott: Túlvilági röplapok versben és prózában. A kisregény Budapesten előbb a Magvetőnél, aztán a Balassinál jelent meg.

Publicisztikába rejtett versnek szántam a Jancsó Miklós fölkérésére írott, Orbán Ottó ötvenkilencedik születésnapján felolvasott írásomat, az Élet és Irodalom viszont versként közölte. (Egyébként kicsit hasonló törekvésű a Lászlóffy Aladár halálára írott, Kányádi Sándornak dedikált naplójegyzetem, amely a Klubhálón és a Nolblogban jelent meg.)

1983 áprilisában érkeztem Pestre, mintha csak Illyés Gyula temetésére… ’56 tavaszán dedikálta nekem a kolozsvári Korunk kiadásában 1933-ban megjelent eposzát - Hősökről beszélek - az uradalmi cselédek éjszakai, közösségben elkövetett lopásairól. Talán Babits, aki a Nyugatban nem merte közölni, ajánlotta, hogy próbálja meg a Korunknál. Igaza volt, Gaál Gábor kiadta. Illyés azonban, mert joggal tartott attól, hogy ezzel az osztályharcos költeménnyel pórul járhat, nevét végül nem, csak neve kezdőbetűit adta a közléshez. Kamaszként olvastam először, nagy szerepe volt - magyar kisebbségi tudatom mellett - abban, hogy igen korán balra álltam.

Azóta mondogatom magamban: a fióknak sem szabad akármit írni.
Bodor Pál

Behívták őket, mint az oroszokat

Néha azt gondolom, hogy némely profi sajtócég azért telepedett meg Magyarországon, mert valakik behívták őket, mint az oroszokat. Aki konkrét cégre gondol, az rágalmazó. Ha tudnám, kik és melyiket hívták be, szólnék.

Nagy külföldi médiavállalat elég könnyen megvehet szinte bármit a magyar piacon, ha sok pénze van, és főleg, ha komoly érdekeltsége van egyúttal más iparágban is. Teszem azt, valamely hazai politikai erő szeretné módosítani valamely rivális és sikeres média-orgánum stílusát, szemléletét, stílusát, irányultságát. Ez csak akkor sikerülne, ha megszerezné. A saját nevében ezt nem tehetné. Ehhez kell neki egy baráti vagy neki elkötelezett stróman. (Nem elég érthető? A távoli nagy médiavállalat megveszi a lapot, és eleget tesz ama „politikai erő” igényeinek, az pedig hozzásegíti a külföldi céget a kívánt magyar gyógyszergyárhoz. Egyszerű, nemde?)

A főszereplő olykor lehet hazai tőkés is. Széles Gábor első lépésben minőségi igények, mérsékelt konzervatív, „középjobb” lap ígéretével vette meg a Magyar Hírlapot, a második lépésben tudjuk, mit hajtott végre. De nem felejtettük még el egy távoli cég beavatkozását a Magyar Nemzet életébe - s tudjuk, amint megszerezte, s nyomban meg is szegte ígéreteit: sem nyomda nem épült, sem a külföldi és hazai tudósítói hálózatot nem fejlesztette föl, ellenkezőleg.

Arról nem szólva, hogy hírek szerint (a papírokat nem láttam) árban sem az összeget adta meg a „pártatlan bizottságnak”, amelyet Antall József miniszterelnök kért föl annak megítélésére, hogy a távoli cég árajánlata méltó-e, arányban van-e a lap értékével, hanem jóval nagyobb összeget jelölt meg. Az erre utaló papírok azonban nincsenek már tulajdonomban. (A „pártatlan bizottság” tagja Kosáry Domokos, Gombár Csaba és Hankiss Elemér volt. Ők voltak tehát hivatva kimondani, hogy a Magyar Nemzet Újságírói Alapítvány, a szerkesztőség alkalmazottainak többségét tömörítő társtulajdonosa a lapnak, okkal vagy indokolatlanul szavazta le közgyűlésén a távoli cég ajánlatát.)

Vajon mi lesz a továbbiakban a Népszava és a még mindig baloldali orgánumok sorsa? Doktori disszertáció írható annak összevetésére, hogy mekkorát nőtt a jobboldali és szélsőjobb orgánumok száma, nézettsége, olvasottsága, hallgatottsága, példányszáma - és mekkorát gyöngült a bal és bal-liberális média. Nemcsak a fentebb vázolt úton-módon. És álmélkodunk, hogy milliókat sikerült a jobboldalnak meggyőznie a maga igazáról. Amellyel itt, most nem is vitatkozom.
Bodor Pál

Lászlóffy Aladár halálára Kányádi Sándornak

Vajon mivel töltik odaát idejüket a holtak? Idejüket? Vajon nevezhető az is - időnek? Földi létünk szénatomjai helyébe talán a szilícium csöndes, tartósabb - halált nem ismerő szerkezete lép. Vagy a lélekatomoké. Ez az utolsó, tartós rendszerváltozás, amelyet megélünk. Megélünk? Hogyhogy? Az ott, odaát is: élet?

Mondd, megérzik vajon a halottak, ha gondolunk reájuk? Vagy épp akkor kapnak energiát, töltést ahhoz, hogy percekig-órákig vagy még tovább szinte úgy éljenek, mint valamikor itt, a Földön. Aladár, aki Géza is vagy, sorolhatnám a végtelenségig, hisz immár több barátom, ismerősöm van odaát, mint idelent - örökös halálfélelmünkben és halálharcunkban lassú győzelem, hogy tízezer évek alatt nőtt életidőnk - szárazabban: átlagos életkorunk.

Ha gondolok reájuk, mintegy fölébrednek a semmiből, de nincs reggeli nyújtózkodás, ásítás, szem dörgölése, semmi korty kávé, semmi csók - az ott nem hatcsillagos szálloda, a fentiek ébredése a semmiből néma és gyors, ott senki sem eszik, iszik, nincs szánk, zuhanyozónk, nincs Greenwich, és nincs szerető, szeretkezés, sem Tokaj - hát érdemes meghalni? És érdemes ott fent olykor fölébredni a viszonylagos megsemmisülésből?

Emberek és lányok-asszonyok! Az a fenti, nemlét-szerű majdnem-létezés talán az élet igazi értelme. Aki idelent gonosz volt, azt ott százszor megkínozza a lelkiismeret-furdalás. Akire többen és sokáig gondolnak, az a boldog.

Holott, az Istenért, nem azért kell gondolnunk rájuk, mintegy adakozó jótékonyságból, hogy nekik szívességet tegyünk, jó perceket szerezzünk. Jól vannak akkor is, ha sose jutnak eszünkbe. Nekünk jó, hogy gondolhatunk rájuk. Bűntudat nélkül, de sóvárgással, amitől szelídül az elmúlás rettenete.

Egyébként mindegy, milyennek képzeled az Odaföntit; ha gondolsz halottaidra, ők jól vigyáznak rád, hogy jó lehess. Ha mégsem vagy az, sohase tudod meg, mi vár ott rád, ki vár ott rád.
Bodor Pál

Kicsi Magyarországot még ketté is osztjuk?

Vannak mindkét oldalon, akik őszintén sápítoznak a kegyetlen hazai belharcon. Én is. És legtöbb jóbarátom. Hát nem elég, hogy ilyen kicsi Magyarország - még ketté is osztjuk? Igaz, én is azt mondom: most a jobboldal a támadóbb. Értem én. Húsz év alatt a Fidesz csak egyszer győzött.

Most újra ostromol, offenzívában van. Márpedig ostrom közben a tábornokok sem igen fegyelmezik seregüket - hát még (a célhoz képest) mellékes tekintetben; belefér kis ittasság a stílusban, csekély szóbeli (de nem mindig csak verbális) erőszak, az érvek sokszor vaskos vastagítása. Már nem meglepő, hogy a vezénylő nem határolja el magát tábora politikai piromániásaitól, akik magángyújtogatásokkal szórakoznak. S mintha azt kiáltanák, hogy aki nem tart velük, az áruló; a „finom lelkű humanisták” pedig vegyék már észre magukat, tűnjenek el balfenéken, s ez kihallik a lármás politizálók gesztusaiból, grimaszaiból is. Balfenéken kell eltűnniük, mert a jobboldal utálja őket.

De nem szítom a tüzet. (Sem az övékét, sem a miénket.) Egymást riogató tüzeknél nem melegszem. Tudni kell, hogy sok politikai „jobbszélső” őszintén hisz, és gyűlölködik. Szerves, kerek egész a hite, és minden egybecsengő ismerete. Ismereteinek leltárát hiába cáfolná Oxford zsűrije - mit sem változna szélsőséges hite. (Félek, egyben-másban épp így járhatnék némely túlzó baloldalival.) Szinte mindenütt, ahol heves a politikai küzdelem, minden ilyen tünet fölerősödik. (A Ku-Klux-Klán tagjai nem nácikkal azonosították magukat; azt hitték: ők a patrióták. Egyik amerikai tárgyú művében B. L. a lincs televíziós felvételeiből vezette le a Klán igazi arcát.)

Ha se heves vita, se tömegverekedés nem szelídíti, inkább hevíti ki-ki politikai érzületeit - akkor meg minek? Engem is bánt minden igaztalan, szélsőséges politikai düh. Tavaly szentendrei, szadista politikai levelet tártam itt föl, jelezni: erős önvédelem kell. A kannibalizmusnak nem a felháborodott undor vagy a szelíd kioktatás vetett véget. De lám, hány magyar (és német, francia stb.) pusztult el a reformáció-ellenreformáció korában? Mi értelme volt? Ma szomszéd templomokban vesznek részt a misén vagy istentiszteleten, a vallásháborúra már inkább a história (meg az írek) emlékeztetnek Európában. Pedig hogy fenekedtek egymásra, hogy kaszabolták egymást! Ahhoz képest vannak sokan Európában, akik ma nem is tudják a másikról, milyen hiten, valláson van.

Be érdekes lesz az ország, mely majd ismét, zengőn, mindünk hazája, s valaki szavajárásáról nem találhatjuk ki, milyen politika híve.
Bodor Pál

A nő lelki látása élesebb

Már rég idegesít a nők egyenjogúságának néhol infantilis követelése. Ha a nő kicsit is értelmes, legalábbis engem pillanatok alatt zsebre vág. A nagy nyilvánosságtól sose féltem úgy, mint a Nővel szigorúan négyszemközt és egyenlően. Úgy, ahogy Vele szemben, előtte, az Ő szemében (és a magaméban) megbuktam, soha sehol másutt…

Az olvasó most netán azt hiszi, én csak valamilyen, igen meghitt helyzetről beszélek, olyanról, amelyben a nő elsősorban nő, a férfi pedig főként férfi. Tévedés. Egyáltalán nem a hím lámpalázáról és az ebből fakadó gondokról-bajokról beszélek. Ha nagyon szerettem a lányt (a hölgyet, a csajt, a dámát, az asszonyt), és ő is szeretett, akár a lámpalázas válság is mindig áthidalható, túlélhető, korrigálható volt mindig. Most nem potenciazavarról beszélek - ha szabad ezt így leírni.

Sose mernék bemerészkedni a legtragikusabb családi konfliktusba, de néha az az érzésem, hogy a gyilkos férj (férfi, szerető, barát) gyakran akkor ragad fegyvert, amikor szellemileg és érzelmileg már végképp legyőzték. Akkor megőrül, akkor erőszakos, amikor kiderül, hogy az asszony - még ha írástudatlan, műveletlen, képzetlen is - a léttapasztalatait mélyebben, módszeresebben, alaposabban és okosabban élte át. A nő többet tud asszonyról-emberről, gyerekről-öregről, jobb a lelki szeme, mélyebbre lát, és cáfolhatatlan igazságokat fedez fel, holott sosem olvasta Freudot, Adlert, Jungot, de még Szondi Lipótot sem, Ferenczi néven pedig csak egy házmestert ismer.

Igenis állítom, hogy van egy csavaros, eredeti, mély női intelligencia, amely egészen más hullámhosszon működik, mint a férfié, olyannyira célba találó, mint a darázs fullánkja, s oly zseniális olykor, mint Dosztojevszkij. Vagyis meggyőződésem, hogy az elmúlt egy-másfél század immáron lassacskán megváltoztatja a férfi-nő és nő-férfi konfliktusok mikéntjét, tartalmait, értelmeit, erőviszonyait. És ebben nem az játszotta-játssza a főszerepet, hogy százezrekkel növekedett a nagyon is tanult, diplomás, felelős értelmiségi munkát végző nők részaránya és abszolút száma - sokkal jelentősebb az a női „pozíció-tudat”, amely megváltoztatta szerepét a családi hierarchiában, szerepvállalásban. S nem a női emancipációs folyamatban rejlik ennek lényege, hanem abban, hogy a férfiszerep viszonylagosabb lett.

Tessék elemezni: miként változott a női tudatban (s a gyermektudatban) a férfi portréja (mint hatalmi forrás, eltartó erő, megbízható, szinte tévedhetetlen judícium-fogalmazó) - és miként módosult mindennek női (anyai, asszonyi) változata; milyen mértékben (hány százalékban) vette át a (nem deklarált) családfői szerepet az asszony, mennyivel nagyobb az ő felelőssége, és mennyiben csökkent a férfi családfenntartói-családfői szerepe. Úgy gondolom, roppant érdekes, fontos emberiségtörténeti aránymódosulás kezdeteinek tanúi vagyunk. Megfigyelhető ez szakmák hordozóinak változásában, a legbefolyásosabb szerepek nőiesedésében - s elállok a felsorolástól: az olvasó fejben is összeállíthatja…

Félreértés ne essék: nem valamiféle új emancipációs hímtörekvésnek kívánnék hangot adni. Azt azonban már ősidők óta tapasztaljuk, hogy valahányszor nagy társadalmi rétegek valaminő szerepváltozása (s hatalmi módosulása) következett be, az mindig véres görcsökkel járt - akár a rabszolgaság vagy a jobbágyság szűnt meg, akár a proletariátusnak sikerül részben kimozdulnia bér-rabszolgaságából, akár a faji megkülönböztetések „lazultak”.

Az élénk tekintetű megfigyelő - gazdag irodalom tanúsítja - már fölfigyelt férfiak és nők hajdan elég egyértelmű hierarchikus viszonyának, állapotának változásaira. Azt is élesen írásba foglalták, hogy például a katolicizmus milyen nehezen, nehézkesen fogadja el e tekintetben is a modernizálódás parancsoló jeleit; nemcsak a cölibátusra gondolok, s a papi hívatás elrekesztésére a nők előtt, nemcsak az egyházi iskolák tantestületi összetételének konzervativizmusára, de az is jellemző, hogy a katolikus befolyás alatt álló politikai pártok máig is, főleg Közép-, még inkább Kelet-Európában tipikus férfipártok - aminek mérlegelendő hatásai, következményei vannak. (Arra most ki se térek, milyen hátrányok származnak a katolikus politikai életre abból a puszta tényből, hogy a Római Katolikus Egyháznak nincsenek papnői.)

Csak az ágyat igyekeztem megvetni a gondolatnak, amely itt bujkál mindünkben, csak nem mondjuk ki. Nem is igénylem, hogy e sorokból éppenséggel vita kerekedjék. Bőségesen megelégszem, ha olvasóm néhány kicsit latolgat, mérlegel.
Bodor Pál

Páskándi Géza, Domokos Géza és Lászlóffy Géza Aladár

Kányádi Sándor nyolcvanadik születésnapja tiszteletére a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Helikon gazdag ünnepséget rendezett. Az ünnepelt ezen tömören-szépen megemlékezett Lászlóffy Aladárról, akinek nemrég vettük szomorú halálhírét. S mintha elharapott mondatban, Gézának nevezte volna az elhunyt költőt - voltak, akik ezen meghökkentek, vagy enyhén szólva furcsállották.

Valamicskét tudtam, miért történt így, de megkérdeztem „Sándor bácsit” is, még ha jövőre én is annyi leszek, mint ő most - éveim számát tekintve. Megkértem, s elmondta részletesen, de a minden ízében leheletfinom, feketearany szálból szőtt szövegét majd egyszer önök is tőle hallják, olvassák - én csak a történet vázát mondom el hamar, nehogy azt képzeljék, Kányádi zavarba jött, s szót tévesztett. Ha zavarba jön (ami vele ritkán fordul elő, legalábbis szövegben), azt könnyedén s nyomban leplezi valamilyen szellemes fordulattal. Lássuk tehát a magyarázatot!

Az erdélyi magyar irodalomnak három Gézája volt igen népszerű: Domokos Géza, Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár. Nem bolondultam meg sem én, se más. Utóbbi ugyanis a keresztségben az általunk ismert s az imént leírt keresztneve, az Aladár mellé kapott még egyet: s az éppen a Géza volt. Tehát Kányádi nem követett el semmiféle baklövést, hanem célzott arra, hogy immár mindhárman együtt, odafent vannak, s a Háziúr föltehetően szépen fogadja őket. Akkor is, ha életút, életforma, stílus és egyebek tekintetében voltak közöttük (talán éppenséggel rokonszenves) eltérések, ellentétek.

Sándort másnap is bosszantotta, hogy nem tárta föl, miért „gézászta” (nem le, hanem föl) Aladárt. Bekérem tehát a magyar irodalom erdélyi időseit, minden, majdan mennyekbe vágyó alkotóját, írja meg nekem valamennyi keresztnevét, hogy megelőzzünk minden hasonló, kényes helyzetet - vagy legalábbis nem ki-, hanem (mint most) megmagyarázhassuk.
Bodor Pál

Kányádi, Csillaghegy, Károlyi-palota

Friss dedikációja szerint talán legrégebbi barátja lennék. Hisz’ közel hatvan éve, ’50-ben, mikor Kolozsvárra érkezett, egy ideig nálam lakott: az Egyetem utcai bútorozott szobámban, majd 52-ben újra – magyarázta. Sokáig az Utunk c. irodalmi hetilap egyik szerkesztője, majd az Irodalmi Kiadó nemzetiségi részlege (s kis ideig a Kriterion) főszerkesztője voltam – de baráti támogatásomra sose volt szüksége. Minden értékelvű szerkesztő örült, ha kéziratát közölhette. (Ámbár egy időben az Utunkban vagy utódjában jóformán meg se jelent, ma se tudom, miért.) Mivel május 10-én, „igazi” születésnapján otthon lesz, Erdélyben, a Petőfi Irodalmi Múzeum s a Helikon Kiadó előrelapozott a naptárban: és zsúfolt termek, versimádó áradat, és válogatott nagy nevek ünnepelték. Sokszor került szóba a zseniális Halottak napja Bécsben c. (első megjelenése óta kiteljesedett) költeménye, s bennem felötlött, hogy két sorát letiltotta volt a cenzúra, de a kolozsvári rádióban mégis csonkítatlan szólalt meg: emlékeim azt súgják, hogy Bisztricsányi Deák Klára szerkesztői bátorsága révén. Később eredeti szövege hangzott el a televízió bukaresti magyar adásában is.

Sándor nem akarta megírni az életét. De most talán mégis:’57-től tartó figyelése, lehallgatása 16 kiló államvédelmi papírját kapta kézhez (románul) Bukarestből: van már sorvezetője az időben életéhez. Nem nehéz kikövetkeztetni: kik súgták be. (Engem egyszer már megnyugtatott, épp, mikor rágalmak keringtek rám piszkosan, hogy értem tűzbe teszi a kezét.)

De inkább a költészetéről, a világhódító útjáról legyen szó. Én is azt vallom, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum köszöntőiben a magyar irodalom erdélyi alkotásait oly mélyen ismerő Görömbeitől Pomogátsig annyian: köteteit nem divatlelkesedésből vásárolják sok ezren – a dévai Corvin-nál 5000 példányban megjelent új válogatott kötete is napok alatt elfogyott, De világsikere van reprezentatív köteteinek legalább hét nyelven: az angoltól az oroszig, a némettől a svédig. Költészetünk legnagyobbjai közül való – hangzott el a Károlyi-palota pódiumán. Így igaz.

A csillaghegyi templom tövében, a zsúfolt kisteremben Donáth László tiszteletes vezette a vers-szertartást. Sándor gyönyörködtető, rögtönzött memoárjával s verseivel ugyanazt az ihletett-áhítatos, feszült örömet teremtette meg, amelyet utoljára valamikor réges-régen tán Csikdánfalván, vagy Udvarhelyen, netán Sepsiszentgyörgyön, de legutóbb Székelyderzsen éltem át Vele. Mindenki úgy figyelt, hogy semmit se felejtsen el soha. Az Irodalmi Múzeum s a Helikon rendezvényén nagy ünnepi tömeg volt, nagy nevek s intézmények köszöntötték, tüntették ki, s érezték magukat még inkább adósainak -- de Sándor szólani jóformán csak Lászlóffy Aladárról, haláláról szólt, s mintha könnyes lett volna a szeme.
Bodor Pál

Káromkodik az internet

Kérdő mondat jobb lett volna, de a számítógép nem szereti a kérdőjelet, megtagadja, és ha nagy nehezen mégis sikerül, akkor a gép, tehetetlenségében, káromkodik, megbosszulja magát. A kérdő mondat egyébként így szólt volna: Mikor káromkodik a blogger? A válasz: szitokszavak s durvaságok főleg akkor tódulnak némely net-kolléga szájára, ha nincs érve a vitában.

Ahogy a verekedő bokszert vagy kést ránt, ha érzi, hogy  gyöngébb az ellenfelénél, úgy köpi a vad szavakat a vitázó, ha alulmarad. Valamilyen - mindenekre kiterjedő - egyezséget kellene kötnünk, egyszerű, rövid kódexet kellene elfogadnunk, amellyel mindannyian kötelezzük magunkat, hogy nem hordjuk fel az internetre a mocskot, a keménykedést, a lehülyézést. Különösen, amíg a szerző álnéven ír. Mert rejtőzködő 1esipuskás az, aki a kővel fölérő súlyos szavakkal dobja meg (álnéven) vitában a vetélytársát.

S ezt nem azért mondom, mert az én nevem nem titok. És nem is azért, mert egyenlőtlennek érzem ezért a polémiát: én tudva tudom, hogy nincs álarcom, az igazi arcomon, lényemen csattan, amit hozzám vágnak - míg "vasgerebenről" meg "molarisról" s a többiekről fogalmam sincs, hogy kicsodák. Erre azt mondhatja valaki: "Miért nem veszel fel te is valami jó hangzású szerzői álnevet, vagyis újat?" Válaszom: van még öt álnevem, a megfelelő szótárban-lexikonban megtalálhatók, Magyarországon legjobb emlékezetem szerint huszonhat év alatt vitában egyiket sem használtam, soha - mert nem éreztem volna fairnek. Furcsállnám, ha húsz év múlva is titkosított álnevek kiabálnának egymásra az interneten; nem fejteném ki, az álnevek még a sajtóban is ritkán játszották a bokszer vagy a kés szerepét.

Ha a többé-kevésbé politikai természetű vitákból nem tűnik el a gorombáskodás, várok egy cseppet, hadd lám, akadnak-e mások is, akik a civilizált vitákat részesítik előnyben, s azon vannak, hogy a csúfszájú, becsületsértő, bárdolatlan, erőszakos, modortalan, faragatlan, otromba, ordináré, közönséges, ripők, bunkó szókincs eltűnjön, ne bújhasson az álnevek mögé - ha igen, O.K. - ha nem, mást teszek. De semmi olyat, ami másokat fenyeget, a becsületükbe gázol, emberi méltóságukban sérti meg. Álnéven!
Bodor Pál

A népcsábász

Nem szeretem, ha valaki mindig mindent mások szemére vet. Igaz, ha régóta szeretem, csak éppen eldünnyögöm: mi ütött belé? Ugyanígy vagyok azzal, aki - ha a kávézóban nem találja a sálját, vagy eltűnt valami, mondjuk Ibike bangladesi címe, telefonszáma - rögtön kimondja: „Biztos Pirike vitte el.” Miért vitte volna el? Nem is ismeri Ibikét, nyolcvanhárom éves, nincsenek Miss Marble-ra emlékeztető tűnődései, és biztos nem bangladesi kém, nem is angol kémelhárító, csak kedves, kotyogó öregasszony.

A politikában még kevésbé viselem el az ilyen, reflexszerű társításokat: valakire hamar rákenni bármiért a vétket. O. V. nem nyugszik bele a győzelembe, nem volt elég a rivális sok évi szidalmazása, csuklás nélkül folytatja. Ismétlem: őt kellett volna rögtön hatalomba ültetni. Kezdjen ő válságot kezelni. Gondolom, nem azzal: inkább „elszámoltatással” kezdené, lehetőleg élő televíziós közvetítésben az ítéletet, és főleg a kivégzést. Annak - tudjuk- évszázadok óta olyan „nézettsége” van, amellyel semmi nem veheti fel a versenyt.

Daniel Defoe egy időben abból élt, hogy kinyomtatta a kivégzendőkről írott riportját, és ott árusította a bitófa környékén egybegyűlt tömegben. Nagy sikerrel. Angliában talán már rég kiadták A halálraítéltek arckép-csarnokát, a Robinson Crusoe szerzőjének tollából. Szívesen elolvasnám, hiszen ez a furcsa sorsú férfiú a modern újságírás atyja. (Lásd a The Review tíz évfolyamát, vagy a londoni pestisről írott ragyogó könyvét.)

Nem tudom, Orbán Viktorról hogyan írt volna. E lehetséges hősében van annyi energia, puskapor (és puskapor-szag), hogy megérdemelje Defoe tollát. Már jó ideje nem is tudunk egyebet a Fideszről, mint amit elnöke előad. Szenvedélyes-gúnyosan, mindig csak minősítésben, megbélyegezve. Soha elemzésnek nyoma sincs. Írott, s kitűnően felolvasott beszédeiben - vajon ki írja őket? Bayer Zsolt? - csak (sommás) véleményt mond. Soha mondatnyi - nem beismerése: elismerése annak, hogy hibázott valamiben, mondjuk csak a megfigyelési botrány bejelentésében - igyekszik tehát tévedhetetlennek látszani. És sokak szemében - ez maga a csoda - sikerül is.

Elismerem, ebben, és taktikában jobb volt ellenfeleinél. Miniszterelnökként nem győzött meg semmiről, legföljebb arról, hogy kitűnő népcsábász. Ebben kétségkívül ő a realista.
Bodor Pál

Nemzet és csőcselék

Kimondható vajon, hogy a csőcselék nem tartozik a nemzethez? Adynál (és Jókainál) a csőcselék „gyáva”; Arany Jánosnál „zajongó” - áll az Értelmezőben, a csőcselékről meg az, hogy fegyelmezetlen, erkölcsi felelősség nélküli, minden rosszra kapható emberek tömege. Népszerűsítő etimológiai kéziszótár írja az 1613 óta előforduló kifejezésről: „Származékszó, melynek alapszava önállóan nem adatolható. A tő ismeretlen eredetű.”

De tekinthetjük-e a nemzet tagjának az erkölcstelen felelőtlent, a minden rosszra kaphatót? Avagy kizárhatjuk a nemzetből, mert megvetjük? (Persze csak a velünk ellentétes alapállásút vetjük meg.) S ettől jobb lesz-e, megtisztul-e a nemzet? Jó: inkább műveljük a nemzetet - a megvetés nem másítja meg a becstelenek arányszámát. Ne feledjük, a garázda tüntetők zöme az egész világon szentül hiszi, hogy jó ügyért küzd. Tizenévesen magam is ordítva tüntettem Temesvár utcáin, mert szentül hittem: a Maniu és Bratianu nevével tüntetők jó része magyargyűlölő. „Libás” tüntetőink azt hiszik: hazudik minden cáfolat, helyreigazítás, Bajnai Gordon az, akinek ők látják, láttatják. Magamból indulok ki: később mindezt elfelejtik, vagy legyintenek rá, mint én ma Bratianura.

Megválaszolatlan marad, hogy „hová tegyük” a politikai csőcseléket. Annyiféle politikai csőcselék van, ahány markánsabb politikai áramlat. Főképp a szélsőjobb, a szélsőbal, a zöldek és a populisták körül termelődik ki világszerte. (A Magyar Szókincstár sok rokon értelmű szót kínál: csürhe, gyülevész had, népség, gaznép, söpredék, a szemetje, bagázs, banda, horda, falka…) A francia arisztokrácia csürhének tartotta a forradalmárokat (tessék megnézni, mit jelent a „sans-culotte”). Minden csoport csak az ellene tüntetőket, verekedőket tartotta gyülevész hadnak, a mellette tüntetőkért természetesen lelkesedett. Hiába felületesek jobbára a tüntetők ismeretei - többségük semmivel sem győzhető meg. Vitatkozni sem lehet velük. Halálosan hisznek abban a kevésben, amit megtanultak, s a velük szemben alkalmazott erőszak csak szenvedélyesebbé teszi őket. Így van ez a jobb- s a baloldaliak esetében is. Ami az utcára viszi őket, az (legalábbis most) életük fő cselekvése, szenvedélye, tartalma, vallása.

Fölmérések készültek fanatikus, néhol „verbális merénylőknek” nevezett csoportok tagjainak politikai alakulásáról. Sokuk szinte véletlenül lett jobb- vagy baloldali. Nem tudás: érzelem fűti őket, abban fejlődött ki a hitük. Többségük felháborodna, ha tudná, hogy bárki megkérdőjelezte: tagjai-e még a nemzetnek, ha hamis tudatra épül utcai harcuk. Úgy érzik, nemcsak igazuk van - de csak nekik van igazuk. Talán a majdani belső rend, egyensúly, a létbiztonság jóval kevesebb okot ad a felháborodásra. Akkor a szembenállók belenyugszanak, hogy az ellenfél is szereti hazáját, nemzetét.
Bodor Pál

Interjú valakivel

Előbb megkérdeztem, hajlandó-e interjút adni. „Igen – mondta, és bólintott. „Akkor hadd kérdjem meg: kit kedvel, tisztel a mai magyar közéletben?” Ezt felelte: „Azt hittem, a londoni koncertemről beszélgetünk. Jó, hogy nem azt kérdezi, hogy kire fogok szavazni.” Rákérdeztem: „Miért, sértő volt a kérdésem?” „Nem - válaszolta - dehogyis. Csak félreismert.” Kérdés helyett kiböktem: „Nem értem.”

„Egyszerű. Maguk, újságírók, közéleten a politikát értik. Nem értek ugyan egyet azokkal, akik szerint a politika mindenestől mocskos, de sose szerettem ott lenni, amikor takarítanak. Engem mindig az érdekelt, ami mélyebben fekszik. Amit erről a közéletről beszélnek, írnak, ami a politika jórészét illeti, azt mostanság csak Bitó László írta meg a Technopuccs című politikai krimijében. Legalábbis az én közérzetem ezt súgja. A sajtóban és az utcákon olyasmik jelennek meg, hangzanak el, mintha csupa lumpen ’csinálná’ a politikát, halálos fenyegetések jelennek meg, a bosszú írásai káromkodnak hajdan méltósággal bíró oldalakról. Én azok közé az előadók közé tartozom, akik soha nem akarták végleg elhagyni az országot, pedig nehéz időkben is fölléptem távoli országokban is, megléphettem volna - nem tettem. De most bizony elmennék. Nem vagyok zsidó, felmenőim között tudtommal egy sincs, elvégre a családunkból a legrandább zsidótörvények idején sem bukkant elő őseim között egyetlen olyan adat, név, amely miatt minket baj érhetett volna - de bevallom, ebben a mai, gyönyörű magyar demokráciában én, legalábbis én: nem maradok. Nem vagyok forradalmár típus, protestánsok s főleg lelkészek a felmenőim, igazán úgy lenne hozzájuk méltó, ha itt maradnék, harcolnék a durvaság, könyörtelenség, halálos fenyegetések ellen, de én a hangszeremnek esküdtem hűséget, mert a hangszerem számomra ugyan nem élőlény, nem ember, nem nő - hanem az emberiség, amelynek a magyarság is része. De itthon elkezdtem félni. Odaköltözöm egyelőre, ahol nem kell félnem, ott voltam sokáig ösztöndíjas, nem tudok róla, hogy lenne valami, amitől félnem kell. Most nem mutatok ujjal senkire, egyik politikai oldalra sem - nekem azonban az a dolgom, hogy játsszak, és mindenütt, minden plakátomról kiderül, hogy magyar vagyok, és amikor sokáig tapsol a közönség, őszintén úgy érzem, hogy a magyarságot szolgálom, meg az emberiséget - mint magyar. Ott is a hazám iránti kötelességemet teljesítem. De nem vagyok képes durva butaságban élni. Megkíséreltem, nem megy. Úgy érzem, a hangszerem sem szól úgy, ahogy szeretem. Ha majd szelídebb lesz Magyarország, vagyis az itthon - akkor hazajövök.”
Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2009-04-30 (1132 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds