2018 April 24, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20203112
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója - 2009. július II.






JÚLIUS

Július 31.

Befelé nem hat a szimuláció

Dél van. Ha tudnám: hétkor megáll a szívem, le kellene írnom (mondjuk) életem fő tanulságait. Mindezt azonban hiába képzelem el, nem gyorsul föl a szívem, nem növekszik bennem a feszültség, se az űr az agyamban. Befelé nem megy a szimuláció.

xxx

Valamikor esszét írtam érdek és szeretet összefüggéseiről és ellentéteiről, különös tekintettel a házasságra s a szülő-gyerek viszonyra. Még nem voltam nős. De durván realista perceimben arra jöttem rá, hogy az érdek sajnos sokszor erősebb a szeretetnél. Okos ember tehát arra törekszik, hogy akinek a szeretete fontos neki, azt érdekeltté tegye a szeretetben. Nem arra gondolok, hogy a hölgynek vegyen ékszereket, nercbundát - a magamfajta ettől távol áll: anyagilag mindenképp. De ettől még lehetnék figyelmesebb, szórakoztatóbb, lovagiasabb. Az éjjel-nappal dolgozó férjet (pláne, ha ezzel oly keveset keres) a kabaréban is megcsalják.

x x x

Most már nagyon lassan élek, húzom az időt, hogy lassabban érjek a véghez. Csak a fájdalom siet ereimben, meg néha a sötétség. Végül az ember megszeretheti a halált, mert elhiszi a szóvirágot, hogy abban végre elpihen. Igen. De azért szép, zöld mártás a mező, nagy pacni spenót, s tükörtojás a Nap; a világon mindent egyszerűen értelmezünk, a havas hegycsúcs fagyira emlékeztetett, a bicikli versenyautó, a vadgesztenye politúrozott bútordarab.

Vajon milyen idős lehettem, hány hónapos, amikor a dada a mérlegre tett, kacagott, majd a kicsi gyermeklábat, a lábfejet a szájába vette. Hogy a csudába emlékezhetek erre ilyen élesen? Abszurdum. A hajdani Siesta Rózsa-pavilonjában történt, a fürdőszobával párhuzamos, keskeny szobában, a pultszerű asztalon, mely merőlegesen - - - - - -

xxx

Pista bátyám, keresztapám nappalijában az óriási terepasztal a vonatokkal! És nagy fényképen kedvenc versenyautója, a Bugatti. Öngyilkossága előtt mindent rám hagyott, de az ostrom és a történelem elvitte. Néha elképzelem, hogy üldögélünk kettesben Pista bátyámmal, sakkozva élünk családi életet.

Bodor Pál

Morzsányi a jó blogról

Melyik a jó „blog”? Az, amelyik ismeretlen vagy alig ismert, korunkra, a helyszínre, a mai emberekre, mentalitásra jellemző tényt, eseményt, helyzetet ír le, kommentál eredetien, tömören. Vagy olyan történést, melyet valamikor régen már leírt, megjósolt, magyarázott valaki. És most ugyanúgy vagy éppenséggel fordítva újra megesik.

---------------

Számomra az a jó blog, mely a szerző eredeti gondolatát, felismerését, csalódását fogalmazza meg. Vagy szokványos esetben joggal vél fölfedezni olyan sajátságot, melyet - olvasóként úgy érzem - még senki sem.

---------------

Elegendő lehet a jó bloghoz az erős érzelem. („Vajon miért undorodom a sárga macskáktól annyira? Mert nekem az oroszlán is sárga?”) Vagy az érdekes, újnak-eredetinek tűnő ötlet: „Az elmúlt ötezer évből választhatsz magadnak egy, mai létünk szempontjából igen tanulságos századot. Melyiket választanád? Vállalnád, hogy onnan tudósítasz bennünket? Mi érdekesebb: a múlt vagy a jövő utópiája? Szeretnél maya csillagász lenni, avagy inkább Deák Ferenc titkára? Melyik korszaknak szeretnél a műveltje lenni?”

---------------

Vajon minek örülnék jobban? Ha szépen játszanék egy hangszeren? Remekül vezetném verseny Bugattimat? Valahonnan fentről hiteles szózat megígérné, hogy gyermekeim és unokáim hosszú életűek, egészségesek és szerencsések lesznek? Meg okosak, érzékenyek? Mi érne többet nekem: ha harminc évvel megfiatalodnék, vagy ha Nobel díjat kapnék?

---------------

A blog(g)olás: nyilvános napló-írás, önkéntes-ingyenes újságírás, s néha kicsit irodalom, filkozófia. A köz megszólaltatása akkor is, ha a legfölkészültebb profik aligha folyamodnak ehhez. Viszont majdan a közvélemény-kutatók talán a blogok százezreit fölkutatva mérik föl, hogy például Magyarországon, a huszonegyedik század első évtizedében mi foglalkoztatta a feltűnést kereső, de a nyilvánossághoz csak álnéven szólókat. És hányan voltak erős, tehetséges, pallérozott egyéniségek, akik nemcsak azért szólalhattak meg eredeti módon, mert szinte véletlenül „beletaláltak” a közepébe, hanem azért is, mert volt ismeretük arról, hogy tudatos, szakképzett elődeik mit gondoltak a világról és önmagukról. Az álnevet nem arra kell használni, hogy eltakarjuk nyelvi, műveltség-, tudás- és gondolatbeli fogyatékainkat, az erkölcsiekről nem is szólva, és nem is arra, hogy gyűlöletet, erőszakot hirdessünk büntetlenül. Legszívesebben olyan honlapot indítanék, melynek minden álneves szerzője tudomásul veszi: egy szép napon visszamenőleg is minden blog fölött igazi nevük jelenik meg.

Bodor Pál

Milyen a rossz „átlagblog”?

Külföldi lap arra kér, írjam meg, milyen egy magyar „átlagblog”. Vegyük hát előbb a rossz átlagot! Ezt nem gondolat indította el, csak indulat. Aztán meg szerzője rosszul egyeztet, netán figyelmetlenségből, sietségből, olykor tudatlanságból. Az általános iskola harmadik osztályában nyelvtanból és helyesírásból is nagyot bukna. Érzésbéli igazát világgá kiáltása előtt nincs módja ellenőrizni, hiába van szövegében esetleg konkrét, tárgyi, megfogható állítás is.

A rossz blogok átlagos összképe tehát kellemetlen. Tízből legalább háromra, de gyakran ötre, hatra ez a jellemző. Egyiknél-másiknál a durvaság, a goromba szóhasználat is terjedőben. Nem hiszem, hogy a szólásszabadság kötelező velejárója a trágárság. Az átlagosan rossz blog olyan, mintha az elmúlt száz-kétszáz-háromszáz-négyszáz esztendőben nem is létezett volna magyar írás. Mintha sose élt volna Balassi, de Kazinczy sem. Mintha a megszólalni, megjelenni vágyó magyarok életükben soha nem olvastak volna se Krúdyt, se Kosztolányit, se Móricz Zsigmondot, vagy a mostaniak közül éppenséggel senkit. Egyébként ismert értelmiségiek is csuklás nélkül használják nyakra-főre a határozatlan névelőt (eine, ein: azaz egy) - akár háromszor is egyetlen mondatban. Ami a magyarban elviselhetetlen.

Arra tehát nagyon is alkalmasak a blogok, hogy fölmérjük: miképpen gondolkodik az önmagát nyilvánosságra méltónak tartó megszólaló, mennyire ismeri-tiszteli anyanyelvét, képes-e meghaladni a szembenálló politikai táborok közhelyeit, milyen az írott Hyde-park dobogójára álló ember ízlése, önkontrollja, önismerete. A műveltségről nem beszélek, hiszen néma közmegegyezés szerint a műveltség nem kötelező, tehát a művelődés sem, s különben is, a televízió korában kinek van ideje, türelme, kitartása mondjuk klasszikusokat olvasni. Ezért aztán némely rövid blog mintha sötétebb utcák faláról mászott volna le. Nem sokáig tartható már az az úzus, hogy a legtöbb honlap „szerkesztőségében” nyelvtan, nyelvhelyesség, helyesírás tekintetében sem szerkeszti senki a beérkező kéziratokat.

Legközelebb a jó átlagról írok. Azokról a szerzőkről, akik megfeleltek ennek a még-sosem-volt nagyszerű kihívásnak. És írok olyanról is, aki a maga módján (és a műfaj módján) kis remekműveket írt. Vagy legalább megkísérelt olyasmit kimondani, hasznosat-fontosat, ami nagyon ritkán hangzik el a nagy nyilvánosságban.

Bodor Pál

Ki „moderáljon” a honlapokon?

Nem bölcs ötlet fölajánlani a rendszeres „bloggernek”, hogy maga rostálja meg az írásaihoz érkező hozzászólásokat; dobja ki, ami nem felel meg etikai és szakmai igényeinek. Tehát ő döntse el, hogy közölhető-e vagy sem a vele vitába szálló írás.

E „joggal” sose éltem. Az álnév mögé bújt ismeretlen megfedd, letámad: ő azt hiheti, ez a vitairat. Talán semmiben sincs igaza. De hogy jövök én ahhoz, hogy töröljem véleményét, ha kulturáltan szól? Magyarán: nem a (sértett?) szerzőnek kellene eldöntenie, hogy törli-e az ellene irányuló írást - hanem a „moderátornak”. Ha a szerző dönti el, hogy az ellene szóló levél megjelenhet-e, tán azt is letiltja, amiben számára kellemetlen igazságot mond ki. Tehát egyrészt szerző, de a hiúságát, érzékenységét védő cenzor is.

Ez rossz a szerzőnek, a sajtószabadságnak és a nyilvánosság stílusának, ízlésének. Annál is inkább, mert - még ha gyalázatos is a támadás - csak azt hajíthatom el, ami már megjelent. Furcsa, de ez a „moderálás” esetünkben nem megelőző, hanem utólagos.

Kiléptem tehát a kedvelt, nagy olvasottságú honlap kötelékéből, mert nyugdíjas lett az a vezetője, aki oda meghívott, eltűnt a csapata is, amely „moderált”, és a testület, melyhez tartozik, s melyet egykor belülről ismertem, mintha nem sok érdeklődést mutatna ez ügyben. Exkollégáim talán nem is tudtak minderről, hisz tudtommal semmi sem történt a megoldás érdekében. Szedtem a sátorfámat - s a nyugdíjba küldött vezetőn kívül senki se keresett meg.

Egyik támadómat megkérdezte valaki írásban: miért gyűlölöd Diurnust? Válasz: mert ő a romániai magyar televíziós műsornál dolgozott, 1984-ben kivándorolt ide, s ’85-ben megszűnt a műsor. (Mintha a távozásom miatt szűnt volna meg.) Csakhogy én közel tíz évig, a kezdet kezdetén dolgoztam ott, s nem ’84-ben, hanem 1979, szeptember 15-én, két szívroham után mondtam le főszerkesztői tisztségemről, s mondtam fel. ’83 áprilisában tértem vissza ide, szülővárosomba. ’79-es eljövetelemnek mi köze a ’85-ös betiltáshoz? Mégse töröltem, hanem megválaszoltam sorait, mailben - de visszajött: ilyen mail-cím nincs.

Aki gyűlöl, mert hat évvel felmondásom után megszűnt a műsor, ugyanezért szerethetne is: mert olyanná tettük, hogy megsiratta. Jó néhány éve újra létezik.

Bodor Pál

Lécfalvi Bodor Lajos „Oláhországba távozott”

Romániában a kisebbségi magyar sors töltötte be az életemet. Sokat írtam már erről. Szász regényem, a Svájci villa is azért készült, mert „erdélyi tragédiánk” egyik forrása, hogy a tatárjárás után királyi szóval vendégül hívott szászokkal soha nem sikerült igazán jó viszonyt kialakítani. Kicsit lenéztek minket. Nálunk gyorsabban fejlődtek, hamarabb lett erős iskolarendszerük (fiuknak-lányoknak!), megőrizték eltérő tájszólásaikat, de Luther nyelvét is megtanulták. Takarékosabbak voltak, s gazdagabbak lettek nálunk. Mi bohémek voltunk az ő szemükben. S nem berzenkedtek különösebben Trianon ellen.

Tizennyolcadik évemig Temesváron éltem, közel húszat Kolozsváron, majd 1983-ig Bukarestben. S jártam az országot. Benedek Elek hiába pörölt a Székelyföld iparosításáért, a székely körvasútért - Havasalföldön rengeteg elrománosodott székellyel találkoztam. László Dezső kolozsvári lelkész rokonunktól kapott családfánkban szerepel egy kétszáz év előtti Bodor Lajos, aki munkát keresni „Oláhországba távozott” - s több szó nem esik róla. A remek színműíró, Gheorghe Naghiu felnőtt fejjel fedezte föl, hogy szülei Bukarestben letelepedett szegény székelyek voltak; egész nap robotoltak, a fiút az iskola s az utca nevelte - románná. S elkezdett magyarul tanulni, ezért járt sűrűn Magyarországra, tanfolyamra is.

Nagy Sándor református lelkész Bukarestben szolgált Trianontól a bécsi döntésig, tanulmányt írt a színromán területekre sodródott magyarokról, ezt fia, az író Sz. (szárazajtai) Nagy Csaba rendezte-szerkesztette könyvvé (A regáti magyarság. Tanulmány a havasalföldi és moldvai szórványmagyarságról, Diaszpóra Könyvek, Bethlen-könyvek, Kolozsvár-Sopron). Idézetek Nagy Sándor bevezetőjéből: ”Amelyik regáti román igazán megismer minket, az szeret és becsül is, de nagyon kevesen vannak ilyenek (annál többen, akik hivatásszerűen gyaláznak.)” És: „...egyetlen kiköltözött család sem maradt meg magyarnak a második nemzedéken túl…” Negyedmillióra becsülte N. S. akkor (harmincas évek első fele) a Regátban élő magyarok számát.

Ilyen élmények tették, hogy a Magyar Nemzetben (1983-90) közölt napi Diurnus-sorozatban annyit foglalkoztam a határon túli magyarsággal - miért csodálkozik ezen némely levélíró? Magyar írónak, újságírónak, főként, ha onnan érkezik ide, érzelmileg is ez a dolga. Másik hozzászólóm mégis furcsállotta: miért költöztem épp Magyarországra? Hát nem érkezhet annyi (ilyen!) levél, hogy magam is furcsálljam: mit keresek szülővárosomban. Igaz, sose képzeltem, hogy itt ilyen leveleket kapok. A Securitate nacionalistának, irredentának nevezett (megvan nekem írásban) - ez sem volt igaz - akik kinéznek engem innen, olvassák el legalább fontosabb könyveimet, azután minősítsenek. Bocsánatot is kérhetnek.

Bodor Pál

A semmitmondó mindig hangos

Kétféle ember van - akár asztalos, fogász, tudós, prostituált; az, aki beteszi maga mögött az ajtót (a szó nem jelképes - kézzelfogható értelmében), és aki lazán nyitva hagyja. Aki, ha kivette a bogyót, visszatolja a fiókot - és aki nem; aki naptárába írja a meghívást, noteszébe L. néni új számát - és aki nem…

Igaz, vannak alfajok. Én beteszem az ajtót, be a fiókot - de a naptárról, telefonfüzetről meg-megfeledkezem. Szánom-bánom, de hiába fogadom meg, hogy megjavulok - örök visszaeső vagyok. Ördögbe is, hol a szellemes „francia” tévé-kameraman, a (nagykárolyi) Krémer Laci száma? Miért nem találom a Római Katolikus Rádió június 9.-i műsorában a párizsi költő és festő Forrai Eszter interjúját? S mikor lesz a „magánemberek tévévitája”? Rendetlen vagyok; lengyelföldi magyar, nyugdíjas orvos látogatott meg kedves, lengyel feleségével - hová tettem a névjegyét? Fontos hírem van számára.

Efféle keserveim mindig felötlenek, arról nem is szólva, be örülnék, ha csak az elmúlt hatvan évből meglenne minden (szinte kibetűzhetetlen) név, telefonszám… Regény írható ebből akkor is, ha a nevek fele már nem mond semmit…

Némi irigységgel figyelem a rögeszmés rendtartókat, a kicsinyes pedánsokat, de legbelül borzasztóan zavarnak. Töprengek: vajon mit ellensúlyoznak ezzel? Miért van szükségük a Rend ilyen olcsón kivívható uralmára? Kamaszként talán kreatív, gólképes, jó szavalók s szeretők szerettek volna lenni, s fél évszázada a példás, meddő renddel vigasztalódnak.

…Szerkesztőnk, Z.L. e jegyzetre is joggal mondhatja, hogy ami örökké aktuális, az a mi szakmánkban sose időszerű. Valóban: a fogfájásról bármikor lehet írni, de nem mindig érdekli az olvasót. Igaz. Miként az is, hogy a fogfájás az „örök” emberi témák közé tartozik. Van, aki lelke semmitmondását, saját érzelmi szürkeségét, elméjének unalmát nem pedantériával, hanem piával vagy gyűlölettel, droggal vagy kegyetlenséggel, szexmániával, bolondulásig vad, süvöltő motorozással pótolja - hangsúly a süvöltésen, mert a semmitmondó ember imád ordítani, eszelősen imádja, ha ő mindenkinek feltűnik, ha mindenki felkapja a fejét, amikor repülőgépnél hangosabban száguld végig a kanyargós gyalogúton.

Bodor Pál

Egy életmű titkos folytatói

Hallom, a nagy költő utolsó heteinek áldott korszaka („megújulás, friss erő, de ugyanaz az erős, egyéni jelleg, ugyanaz a lélek…”) - gyönyörű hamisítvány. Két tehetséges rajongójának önzetlen lírai összeesküvése rejtőzik az életmű utolsó verseiben: eredetiek - és utánzatok.

Könnyebb s egyben nehezebb dolguk volt. Álnéven írtak: a halott, de holtában is színesen sugárzó költő választott nevén. Lámpalázuk, felelősségük is más volt, mint mikor saját verseiket írták. Életútját csak alaposan tanulmányozhatták, de nem élhették át. Bármily meghatottan folytatták a halott életművét, ez incselkedés is volt a világgal; vajh’ e verseket is oly fölényes közönnyel jegyzik majd a kritikusok, mint amiket saját nevükön írnak?

Tudták: amíg tettükről felváltva írt, regényes naplójukban (melyet az új versekről szóló hozsannákból vett idézetekkel tarkítottak) nem számolnak be őszintén, szoronganak ugyan, de élvezik is. Mesterükre valló fintor: a kis rajongók teljesítették ki a mester megérdemelt sikerét. Akármilyen meghatottak voltak, közbe-közbe kuncogtak is: istenkém, mi lesz, ha Nobel-díjat kap? S az ő verseikért! Megjárta az eszüket: ha közreadják valamikor naplójukat, kiűzetés is várhat rájuk (az irodalomból). Pedig semmi rosszra nem gondoltak, gyertyagyújtás helyett folytatják rövid ideig a szellemes, játékos - meg komor, sértődékeny - költő alkotói életét, arra építve, amit maga mondott el nekik terveiről. Nem versek vázlatairól - pályaív-módosításról szólott. Arról például, hogy sajna, az emberiség jelleme mit sem változott évezredek alatt, a szeretet s a vad önzés aránya nem módosult.

Az írás fő dilemmája éppen ez: vajon a remélt, a jobb, a nagylelkű, példás emberről kell szólnia, avagy a valóságos, jó meg rossz, olykor gonosz emberről? Utóbbi az erősebb edzés. Azaz, ha már a politikából nem lehet - az irodalomból ki kell űzni a bájolgó populizmust. Ilyen gondolatok bizseregtek a szinte posztumusz versekben - és ők csalóknak kezdték érezni magukat.

Szülőfalujában szép temetést rendeztek a Mesternek, s abbahagyták életműve írását. Én meg, ha még sokáig élek, naplójukból írom majd meg egyik kisregényem.

Bodor Pál

Az Ő képére és hasonlatosságára

Az Úristen talán kartotékokat nézeget: angyali nyilvántartásában mindenkinek az erényei és bűnei, jócselekedetei és botlásai rendre szerepelnek. Nem bevallások alapján, hanem isteni mindentudás szerint. Igaz, az Úristen e nélkül a kartotékrendszer nélkül is mindent tud ugyebár mindenikünkről. Van az úgy, hogy legjobbakat, az önfeláldozó, jóságos embereket próbára teszi, mint Jóbot. Mert fogadott elbitangolt fiával, a Sátánnal, hogy Jób minden megpróbáltatás ellenére hű marad Istenéhez.

Ez az Ótestamentum legvigasztalóbb és legszörnyűbb példázata. Türelemre tanít a legkeservesebb megpróbáltatások idején is. Jóbnak már senkije és semmije nincs, beteg, testét sebek és hegek borítják, lányai és fiai elpusztulnak, de ő kitart Istene mellett. Végül győz az istenhite, türelme, bizodalma, tűrése. És jutalomképpen visszakap mindent, tetézve. A lánygyermekeit és a fiúgyermekeit is.

Igaz, egy író Bibliából merített-ihletett regényciklusában olvastam döbbenten a kérdést: vajon ugyanazokat a gyermekeket kapta vissza, akik elpusztultak - vagy csak darabszámra ugyanannyi fiút és lányt: mint bárányokat, juhokat. Bitó László regénysorozata az Ábrahám és Izsák című művel kezdődik, és a Káinról írott nagy sikerkönyvvel fejeződik be egyelőre. Azon gondolkodom, hogy az Úristen olvas-e regényeket. És ha olvasta a Bibliát, nem zavarta-e, hogy a teremtés - a Genezis - kétszer szerepel Mózesnél, s kétféleképpen? Mint az köztudomású.

Furcsa, hogy kénytelenek vagyunk az Úristent emberi alakban elképzelni, hiszen azt tanultuk, hogy a maga képére alkotott minket. Tehát minden ember Istenre hasonlít. De (ezek szerint) csak külsőre? Ha azonban a maga képére és hasonlatosságára teremtett, ebben nemcsak a külső foglaltatik benne. No, de belül?! Mi van bennünk isteni? És minden emberben van valami isteni? A rossz emberben, a gonosz emberben is?

Gondolom, csak az első teremtett emberek hasonlítottak Hozzá, persze, ha hiteles a Genezis-történet, nem pedig egy emelkedett, poétikus, megrázó és meggondolkodtató metafora, amely azért íródott meg, hogy figyelmeztessen bennünket: ez a mi mércénk. Hozzá kellene hasonlítanunk. Nekünk, hívőknek és nekünk, hitetleneknek. Erre épülhetne az ember-reform - de egyelőre nemigen látom akármilyen fokozatos, lassú megvalósulása jeleit. Legfennebb abban, hogy immár mintha a Sátántól sem félnénk. Ez is valami.

Bodor Pál

Ki bujkál az álnév mögött?

Mint tegnap óta talán tudják, lemondtam, jó négy év után, jelenlétemről a Nolblogban. Nehéz döntés volt, hisz például az Orbán Viktor hétvégi tusnádi beszédéről írott soraimat ott már első nap tízezernégyszáz olvasó kereste föl. Lemondásra főleg az késztetett, hogy mostanság heves, goromba, személyeskedő támadások értek a Nolon - csakis álneves szerzőktől.

Ma rájöttem: ez az én hibám. Miért közöltem „nyitott” újságírói álnevemen sorozatot az igen frekventált honlapon, ahol mindenki más föl nem fedett álnéven ír? (Vagy rágalmaz.) Az enyém nyitott álnév, hiszen a Magyar Nemzetnél évekig naponta közölt jegyzeteim írójának személyazonosságát csak addig tartottuk titokban, amíg meg nem érkezett végre Johanna lányom Romániából. Addig őt féltettem: a romániai magyarság helyzetéről írott kritikus írásaimat nehogy a lányomon torolják meg. Ezután könyveim jelentek meg álnevemen és nevemen, a Népszabadságban pedig 1991 januárjától évekig megjelent rovatom mind az álnevemet, mind a nevemet közreadta.

(A Diurnus álnév 1985 januárjának első szerkesztőségi munkanapján született - eredetileg Krenner Miklós álnevét, a Spectatort választottam, mert a hajdan Erdélyből a Magyar Nemzethez került kiváló elődöm volt egyik példaképem - de mert aggályos volt az ismert álnév felvétele, lecseréltük a lapzárta után kiötölt Diurnusra.)

Több se kellett a szélsőséges hangú támadóknak. Egyikük odáig ment a habzó szájú lódításban, hogy azt írta: ő látott Romániában Diurnus néven szignált verses ódát Ceausescuhoz. Ostobán találta ki a mesét, többek között azért, mert azon kevesek közé tartozom, akiknek módjukban állt három ízben is kritikus véleményüket kifejteni Ceausescu jelenlétében, s döntően a romániai nemzetiségi politikáról. (Másrészt tudni kell, hogy 1968 után két-három évig jól ismert okokból Ceausescu megjátszotta a nagy nyitást…)

Történetemnek van szélesebb értelme is. Jogilag jó lenne tisztázni s közhírré tenni, hogy a honlapnak csak igazi nevén, személyi adataival regisztrált szerző álneves írását szabad közölnie, különben rágalom, becsületsértés, stb. esetén a honlapot perelheti a sértett. A kockázat talán meggondoltabbá teheti a szerkesztőt (moderátort) és a megfontolatlan, ellenőrizetlen állításokra, túlzásra vagy valakit kompromittáló fantáziálásra hajlamos szerzőt. Ahogy közelednek a választások, egyre égetőbben fontos lesz ez a tisztázás.

Bodor Pál

Búcsú a Nolblogtól

Több mint ezer napja több mint ezer írást közöltem a Nolblogon. Az utóbbi időben azonban a Nol-on elszabadult a durva személyeskedés, a verbális erőszak, a zsidózás. Mintha teljességgel megszűnt volna a moderálása. Az írások egyre jelentősebb részének kezelésében elemi etika, jó ízlés sem érvényesül. Érték és szemét vegyesen özönlik.

Természetesen nem azt tekintem szemétnek, ami az enyémtől különböző, vagy azzal ellentétes nézetet képvisel. Csak azt állítom, hogy szitokszavakkal nem vívható politikai polémia. Hiányos ismeretek toldása-foldása rágalmakkal semmi jóra, igazra nem vezet. A Nolblognak nem szabadna tűrnie, hogy a szélsőjobb ultraradikális (részben még nyelvhelyességben, helyesírásban is képzetlen) hívei reátelepedjenek. A Nolblognak évek óta vannak kitűnő, eredeti, újságírói-írói készséget is bizonyító, közkedvelt "törzs-szerzői" - őket szorítja háttérbe ez a vad hang. A puszta szomszédság a hasábokon az ilyen hangnem tobzódásával már kompromittálja a Nolblog java szerzőit.

Régebben a Népszabadság Vélemény-oldala rendszeresebben emelt ki a Nolblogból érdekes, eredeti, bátor hangú, tehetséges írásokat. Ez is alkalmas volt annak jelzésére, hogy mit értékel a szerkesztőség - implicite azt is, valamelyes mértékben, hogy mit nem… Nem hiszem, hogy a szólásszabadság örvén a Népszabadság Online blog-orgánumában éppenséggel bármi megjelenhet. Természetesen én csak annyit tehetek, hogy visszavonulok.

Köszönöm a szíves vendéglátást, nagy örömet is szerzett a több mint ezer vendégszereplés, különösen a rengeteg olvasói visszhang. Akik írtak nekem emberi hangon és módon, azoktól az olvasóktól bocsánatot kérek, hogy a Nolblogról mától eltűnök. A Klubhálón (www.klubhalo.hu), ahol 2005. április elseje óta minden nap közlök, írásaimat továbbra is megtalálják. Leveleiket a nevemre a napi@klubhalo.hu címre várom.

Bodor Pál

Tehetség a nyilvánossághoz

Akármilyen nyegle a magánéletében, az újságírónak (írásaiban) bizonyos módon-síkon vissza kell fognia magát. Hacsak egyáltalán nem veszi komolyan magát. Még a legkönnyebb műfajokban sem. Persze tehet úgy, mintha teljesen kiadná magát, legrejtettebb titkait is kifecsegné - de ez csak a pajzán nyilvánosságnak szánt identitása lehet, nem pedig az igazi. E kettő lehet hasonló, de nem egy az egyben azonos. Akármilyen is.

A beteggel beszélő orvos sem a teljes identitása bevetésével alakít ki meghitt, bizalmas viszonyt. E célra van neki mintegy önműködően megnyíló második (némelyeknél: első) karaktere, hanghordozása, szemérmes mosolya. Ez nem képmutatás.

Ha egy politikust nagyon dicsér a nagyközönség, egyáltalán nem biztos, hogy igazi jellemét, belső hangulatát, passzióit tartják rokonszenvesnek - sokkal inkább valószínűsíthető, hogy nagyon tehetséges színész, pap, rendező, tévéprédikátor is lehetett volna belőle. Van „nyilvánosság-tehetsége”. Ami egyáltalán nem egyenlő valamiféle hazugsággal. Pillanatig sem képzelem, hogy akit a nagyközönség kellemes, kedélyes, közvetlen embernek tart, az otthon rabiátus, vadul szigorú, gőgösen morgó alak. Nem azt állítom, hogy a nyilvános identitás akár ellentéte is lehet a valóságos egyéniségnek. Inkább úgy gondolom, hogy a nyilvánosságnak mintegy más hullámhosszon jelenik meg a politikus, a közíró, a plébános. De még a strandon, a tengerparton is. Kicsit úgy, mint amikor a homokban fekvő, szép alakú fiatal lány érzi, hogy fényképezik, vagy videóra veszik, szemernyit se moccan, mégis más, mintha teljesen egyedül napozna ugyanott, kora-kora reggel.

Ha magunkban vagyunk, legbelül is ellazulunk. S ez kívül is látszik. Nemcsak azon, hogy a sztár színésznő, ha biztos abban, hogy senki sem látja, netán piszkálja a fogát, az orrát. Aki jó megfigyelő, tudja: ha teljesen egyedül van otthon, és ablakán nem láthat be senki, lazább lehet a tartása, de még az arcvonásai is lazábbak. Az ötvenéves úgy ül az asztalnál, mintha jó néhány évvel idősebb lenne.

Bodor Pál

Orbán tusnádi huhogása

Nem az a baj, hogy Orbán mostanság papírból olvasó szónok - megértem. Némely remek színész sem tanulta meg soha a szerepét; súgó diktálta föl neki a figurát, a szavait, de a jellemét, gondolkodását, érzelmeit is. Orbán saját hangszóróját is túlkiabálná - csak ne halljuk régebbi szavait. Valamikor őszintén hittem: főszereplőnek született.

Orbán valóban kemény, leleményes. Ismeri közönségét, és tudja, mitől döglik a légy. Milyen áron maradt mindvégig pártja élén? Egyszerű. Valahányszor más politikai arculatú vezér kellett volna, ő tüstént ábrázatot cserélt. (Fiatalok között ezért is hódíthat könnyebben: nekik erről nincsenek emlékeik.) Taktikai ihletésre változtatta stratégiáit is. Az Országházban régebb a csuhásokat szidta, ma - református létére - az egyik legmagasabb pápai, vatikáni kitüntetés viselője. Ujjainkon számolhatjuk, hogy eleddig hányféle-fajta párt vezetője volt.

Hogy most a baloldal pusztulásában hisz? Létkérdése, hogy higgyen ebben. De a baloldalt pillanatig sem gyászolja a német Linke (Balpárt) elnöke, Lafontaine, sem a német szocdemek. Nem ad hitelt a huhogásnak sem az olasz, a spanyol, a portugál, a francia baloldal. E horror- változású világban épp a baloldal vetette le kagyló-merevségét, keresi a legjobb platformot, szervezeti formát, gondolatmenetet: ezért van annyiféle baloldali képlet. És ez nem a vég, hanem az újrakezdések jele. Horrorisztikus világgondok idején az igazi útkeresés világszerte a baloldalon van. (Dél-Amerikáról most nem is beszélve.)

A magyar baloldaliak nem örülnek a (szélső)jobb térhódításának, és tudják, milyen szerepe van ebben a Fidesznek. Nem állítják, hogy a mai MSZP a magyar baloldaliság eszményi pártja - de biztos nem szavaznak Orbán (kétharmados) teljhatalmára, nem őrültek meg. Nincsenek meggyőződve arról, hogy ha kell, Orbán nem áll össze Torgyánnal, pardon, akár a Jobbikkal is.

Mulatságos, hogy két honi szélsőségről szólott Tusnádon OV: jobbra a Jobbik - balra a szocialisták és a liberálisok! Ha maga Európa ott ült volna az előadásán, kivételesen neveletlenül röhögött volna. Mert ha Orbán azt mondja, hogy pillanatnyilag a Szocialista Párt nincs a legjobb formában - azt hümmögtem volna: nahát, ebben valóban van valami. De hogy szélsőséges? Ez nevetséges. S a magyar liberálisok szélsőségesek? Na ne. Már szélük sincs.

A baloldalt nem temetik, a baloldal feltámad. Az MSZP-nek alaposan meg kell ráznia magát a következő hetekben-hónapokban; mert ha nem képes híveinek, barátainak élére állni, ha visszanyert súlyával nem szünteti meg a félelmet a szélsőjobbtól, és így vagy úgy nem gátolja meg (kétharmados!) hatalomra jutását - akkor a balnak újjá kell szerveződnie, új, nagy pártot kell teremtenie. Ebben hatásos segítője a jobboldal erőszakossága, mohó hatalomvágya - és visszaélése a magyarok forró nemzeti érzelmeivel.

Bodor Pál

A szlovák és más nyelvtörvények

Ceausescu és neje a hetvenes évek elején látogatást tett Kínában Maónál. Csakis addig tartott Ceau „nyitása” azt követően, hogy megtagadta a részvételt Csehszlovákia lerohanásában, amitől hirtelen népszerű lett - még Romániában is. Akkor tüstént kampányt épített erre a népszerűségre, egymás után találkozott különféle hazai (etnikai, érzelmi, már-már politikai) csoportokkal - a magyarokkal is, 1968 júniusában.

Ez azonban nem sikeredett lojalitás-tüntetésnek, a tizenkét órás találkozón huszonegyen szólaltunk fel: igényeket, sérelmeket, törekvéseket, kéréseket, követeléseket soroltunk, erős érveléssel. A románul rosszul beszélő, saját kisebbségi körében roppant fegyelmezett, régi pártkatona asztalos, kitűnő író Nagy István (lásd például Réz Mihályék kóstolója című kötete vagy a Harag György rendezésében 1966-ban óriási sikert aratott Özönvíz előtt című drámája) itt kitálalt nemzetiségi ügyben - Ceausescu akkor és ott hevesen összeveszett vele. Ettől fogva az író kegyvesztett lett. Holott életükben először a harmincas években, a börtönben találkoztak.

A találkozót két-három évig tartó politikai színjáték követte: a felszólalók javaslatainak egy részét teljesítették, az oktatási tárcához magyar államtitkárt neveztek ki, a művelődési minisztériumban nemzetiségi irodát létesítettek, visszaállították a bukaresti Petőfi Házat, lett önálló kisebbségi kiadó (a Kriterion), új kulturális hetilap (A Hét), lett magyar nyelvű tévéműsor, némely felsőfokú oktatási intézetnél egy-két magyar rektort vagy prorektort neveztek ki, stb.

Ez az „engedékeny” időszak a kínai látogatásig tartott. Nyilván ott megerősítették önbizalmában (jóval korában már járt Nixon és De Gaule Bukarestben, Ceausescu Angliában és az Egyesült Államokban). Tehát következett a kisebbség-gyűlölete, egyúttal következtek a nyelvi korlátozások. A nemzetiségiek nyelvén megszólaló médiában tilos volt anyanyelven megnevezni falvakat, városokat - akkor is, ha főleg nemzetiségiek lakták azokat. A televízió német és magyar szerkesztőségében dolgoztam - kész őrület volt. „Nagyenyedi (eredetileg Bethlen Gábor református) kollégium” helyett nem mondhattuk: az Aiud-i liceum. Elviselhetetlen volt Kolozsvár helyett Cluj-Napocát mondani. Csikszeredai helyett Miercurea Ciuc-i. A német adásban Brassót nem nevezhették Kronstadt-nak, a Cenk alatti városról beszéltek - és így tovább.

Végül nemcsak a „kivásárlás” sodorta ki az NSZK-ba a svábokat és szászokat - hanem az állandó vegzálás is. Biztos vagyok benne, hogy az erdélyi magyarság is nehezebben szánja rá magát a „kivonulásra”, kivándorlásra, ha nem éri annyi zaklatás, piszkálás. De lehet, hogy valójában ez volt a cél: a minél teljesebb, etnikailag egyneműbb nemzetállam.

Bodor Pál

Rohanvást

H. Csillától, aki remek ütem- és formaérzékű színházi ember, Árpádtól, az írótól, aki talán a legnagyobb élő magyar újságíró is, meg Pártos Rolandtól, aki a temesvári piaristáknál nyolc évig osztálytársam volt, de a református hittanórán is együtt gubbasztottunk a templom alagsori termében, s most festőművész New Yorkban - állandóan töménytelen ajándékot kapok: a világháló képernyőin keringő fényképsorozatokat, diafilmeket, tréfákat, portrékat, ijesztgetéseket.

Árpád mellékletei pöttyös ikonokban jelennek meg, ezerszer végigpróbáltam, hogy mivel nyithatom ki ezeket - még nem jöttem rá. Szerencsére nemcsak ilyeneket küld. Rolandnak óriási a repertóriuma, előfordul, hogy háromnaponként hat-nyolc-tíz televíziós „művet” küld - mindegyik remek, csak én nem tudok angolul. Igaz, gyakran e nélkül is érthetőek, szépek, borzongatóak, meggondolkodtatóak.

Ma azonban rádöbbentem: már nem érdemlem meg mindezeket. Éppen Csilla küldeményeit néztem-élveztem: képsorozat Alaszkáról - amely egészen más, legalábbis a képek készítette övezetekben, mint gondoltam - meg csendélet-kompozíciók fehér-fekete, de lassan megszínesülő fényképeit - és a csudálatos görög Santorini szigetet - és azon kaptam magam, hogy, lassú, kéjes gyönyörködés helyett valójában pörgetem a képeket. Mint aki állandóan siet, még a Rembrandt-múzeumban is. Mintha nekem is csak az lenne fontos, hogy jártam Alaszkán, meg Santorini szigetén, meg az ezer csendélet házában. Mintha azért utaznék keresztül-kasul az elérhető világon, hogy gyorsan mindent szemrevételezzek.

Ha egész életemben így élek, az óriási, felejthetetlen szerelem négy másodpercet tartott volna. Nagy panaszunk, hogy rövid az élet, s vigaszul statisztikáinkban gyönyörködünk: hány szerelmünk volt, hány országban jártunk, hány koncerten voltunk, hány életet zsúfoltunk bele abba az egyetlenegybe - a sietségtől elfelejtünk élni, s mire kivénülünk sorsunkból, már emlékeink sincsenek.

Vajon még visszavezeti valami az emberiséget a sietségből az életbe?

Bodor Pál

Idézetek egy huszadik századi, kisebbségi könyvből

Azt írja G. Ákos: „T. Diurnus! Élvezettel olvasom Grétsy László A mi nyelvünk című, Íróink és költőink a magyar nyelvről alcímű pompás válogatását, és örömmel fedeztem föl benne Öntől is három írást. Az első címe: Egy pidgin-magyarhoz. Arról, aki nem gondolkodik árnyalatokban, mert ehhez a szavai is hiányoznak. Ön legszívesebben anyanyelvi tanfolyamot szervezne neki. Mély együttérzés fogott el. Aztán megnéztem a dátumát: 1983. Akkor Ön ezt mégse kisebbségi sorban írta, hisz ’83-ban már elkezdte pesti karrierjét. Itt már nem kellett nagy bátorság az anyanyelvünk védelmezéséhez. Igaz?”

T. G. Ákos! Az írás nem ’83-ban, hanem 1976-ban született. A mi nyelvünk című kötetben írásom alatt ez áll: Szélmalomjáték, 1983. Szélmalomjáték a címe a’83-ban megjelent Kriterion-kötetnek, amelynek 180. oldalán Grétsy László rátalált erre az 1976-os írásra. S ha már fellapoztuk, íme, tömörített idézetek belőle. (A 357-367. oldalról.)

- Senkinek se legyen oka fennhéjázóan büszkének lenni arra, hogy ilyennek vagy olyannak [az eredeti kéziratban: kisebbséginek vagy többséginek] született; de főként: senkinek se legyen érdeke, hogy ilyenből olyanná - vagy olyanból ilyenné legyen.

- Nemzeti érzelmei mindenkinek: szentek és érinthetetlenek. Magasabb fokon: ez kölcsönös.

- A kisebbség nemcsak kevesebb - más is. Nem jobb - de más. A többség nemcsak több: más. Nem jobb, de más.

- Nemzetét szerelmesen szerető költő ostorozhatja önnön nemzetét - de szavait nem „fair” a szomszédban idézni.

- Szeretni egy közösséget kívülről is lehet - ostorozni csak belülről.

- Nem tudok eleget ahhoz, hogy mindenben kételkedjem.

- Felháborít, ha kételkednek jóhiszeműségemben. Épp legfőbb hibámban kételkednek?

- Az élet minőségét azon lehet lemérni, hogy mennyibe kerül erkölcsileg.

- A Tízparancsolatot akkor és ott fogalmazták meg, amikor-ahol kampányt kellett indítani a legveszélyesebb-gyakoribb bűnök ellen. Azóta is érvényes: legjellemzőbb bűneink leltára.

- Fordítsd meg a társadalom jelszavait, s kirajzolódik önarcképe! Vagy: erkölcsi terve.

- Nagy emberré nevezte ki magát. De már keresi a könnyebb állást.

- Az olcsó győzelemre mindig ráfizetsz.

- Könnyebb lemondani a sikerről, mint vállalni a kudarcot.

- Ha lenne igazán fontos dolgod, nem fontoskodnál.

- Sose sírj, ha nincs rá komoly okod! S ha meg van - pláne ne!

- Nem szerettem hazudni. De az ember nem teheti mindig azt, amit szeret.

- Csöndes ember volt. Csak akkor vették észre, hogy nem szeretik, amikor meghalt.

- „Régebben magam is…” - mormogta megértő nosztalgiával a rég kialudt vulkán.

- „Hátha mégis - motyogta lelkesen a majom, s tovább tanulgatta a gépfegyver kezelését -, hátha mégis ember lesz belőlem.

Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2009-08-04 (1146 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.06 Seconds