2018 April 24, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20203075
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója - 2009. augusztus II.






AUGUSZTUS 

Augusztus 31.

Ha lenne saját újságom


Ha lenne saját újságom, naponta írna benne a történész Tacitus, a szónok Démosthenesz, a nagyszerű ifjabb Plinius, az örökbefogadott, főként a császárával folytatott levelezéséről, Terentius, a libiai rabszolgagyerek, akit római patrícius gazdája szabadított fel, taníttatott ki, s a világ talán legnagyobb hatású vígjátékírója lett: Shakespeare, Molière, Lessing és a többiek kétezer évig az ő életművéből ihletődtek, az övéből, aki huszonöt évet élt összesen: menandroszi forrásához, Athénbe indult, s hajótörést szenvedett.

Szóhoz jutna legkedvesebb római császárom, Marcus Aurelius (ki nem „császárkodott”, és Pannoniában írta elmélkedéseit), és rendszeresen közölném kedvencem, Theophrasztosz jellemrajz-portréit, meg francia fordítóját és folytatóját, La Bruyère-t, a Les Caractères sorozat megalkotóját, és Kossuth vezércikkeit, és minden nap közölnék tehát egy-egy hallhatatlantól örökké időszerű sorokat, bizonyítandó, hogy jellemünk, érdekrendszerünk, érzelemvilágunk mit sem változott.

És ebben a lapban, melyben zsenik írnák a magukét, ismeretlen álnéven jelentkeznék olykor-olykor, és mindig csak olyasmit fogalmaznék meg, amiről azt hinném, hogy még egy-két, netán három évtizedig érthető, érvényes, és nem vált ki gúnyos mosolyt… Vagyis pofátlan lennék. Mert ma pofátlanság arra törekedni, hogy a szó tíz, húsz, harminc év múltán még ugyanazt jelentse. A nagynevű elődöket nem ez fűtötte. Ők „csak” hiteles igazat akartak kimondani. Ha én eleve a maradandóság reményével írnám hetedrendű szövegem, már jövő keddre magam is elfeledném. Mert csak az marad meg évszázadokra, ami ma nagyon igaz, és nem a taktikák keresztútján. Az emberiség ritkán hallgat jó szándékú irányítókra: szívesebben csalódik bennük. Ragaszkodik csalódáshoz való jogához, s nem magában, mindig másokban csalódik.

A legrokonszenvesebb olykor a megdöntött hatalom. Az elfogultság, a gőg, az előnyszerzés szolgálatában megszólaló írás csak annyit ér, mint csapnivaló árunak a reklám. Vigyázzatok: ami egy pillanat alatt meggyőz Benneteket, az másnap szertefoszlik. Ne napokban: évtizedekben gondolkozzatok, akkor nem csalódtok akkorát. Ha gondolkodásunk nem mélyül el, akkor sosem leszünk önzetlenebbek, jobbak, szelídebbek és igazabbak. Vagy nem is akartok mások lenni?

Bodor Pál


Augusztus 30.


Mikor lesz Magyarország Európa közepe? (Kocsis András Sándornak)


Mi mindent írtak le a svédekről! S a többi vikingről! Svédország kő- és bronzkori őslakosságának etnikuma még titok. Jöttek a germán sveák, leigázták a gótokat, 800-tól Kijevig rohantak a vikingek - majd szinte övék lett Bizánc.

Anna Komnena remek Alexiasában írja le, hogy apja, a császár hogyan győzi le őket. Ha a vikingek győznek, a Balkán, Kis-Ázsia s az egész térség másként alakul. De - érdekesnél több! - a vikingek végül vállalkoznak Bizáncban, szép sikerrel. Északon csatolták Finnországot, végigdübörögték Európát, hívták őket normannoknak, vikingeknek, dánoknak, svédeknek, norvégoknak - elfoglaltak több angolszáz királyságot, 980 után Anglia dán-viking uralom alá kerül, harcoltak ír földön, a Frank Birodalom ellen, a norvég vikingek Izland, Grönland, a Hebridák után Észak-Amerikáig jutnak el… Aligha voltak gyöngébbek, jobbak-rosszabbak a hunoknál - bár aki látta a szarvtülök végére faragott gyönyörű portrét Sigtunából (X. század), jobban megérti, miként lett a viking Észak, és abban Svédország a békés szorgalom, a nemcsak a műszaki kultúra, a türelem s jólét bezzeg-világa.

Nos, tessék elképzelni válogatott gyűjteményben mindazt a jót s rosszat, amelyet Európa minden nemzetéről az idők folyamán vagy adott században összeírtak; némelyektől be is kérhetünk ilyen mondatokat forrásmegjelöléssel - és elkészíthetünk egy még sosemvolt szellemi atlaszt: mi jót és rosszat mondanak a nemzetekről ők maguk, s mit mások. Minden nemzet - és Európa - önismerete kitágulásra, elmélyülésre szorul. Az elmélyült, kritikus nemzeti önismeretek könyvsorozata a világ sikersorozata lenne; bölcs eszköz nemcsak az európaiság kialakításában, hanem az előítéletek, a gyűlöletek, az uralkodó tévedések ellen is. Ennek a szellemi lexikonnak Európa nemzeteiről - illusztrációképpen a legjelentősebb nemzeti (művészeti) remekművekkel is - előbb-utóbb a földrész minden nyelvén megjelenhetne, tán kétnyelvűen: az adott nemzet nyelvén és angolul. Hatásos eszköz lenne az európaiság szolgálatában - lám, milyen félelmetes vad népek szelídültek nagyon európaivá.

A viking harcosok fölemelkedése nagymértékben köszönhető az általuk kialakított újfajta hajónak: a tengeri népek hadtörténetében ez szinte akkora változást hozott, mint a sztyeppék népeinél az, hogy lóra ültek… Vajon mi - nem harcászatilag - milyen lóra üljünk, milyen hajóra szálljunk, hogy sikeresen, kiegyensúlyozottabban, higgadtan teremtsük meg ezt az országot? Hogy legyen valóban Európa közepe.

Bodor Pál


Augusztus 29.

A Krokodilfa kígyó gyökerei

Szigethy András Krokodilfa című, nagyszabású, fantasztikus diktatúra- és forradalom-regénye érthetetlen módon szinte észrevétlen maradt. Karikatúra-szerű tömörítésben: a Szigethy elképzelte, kegyetlen dél-amerikai típusú diktatúra országában, a főváros alagvárosában, rejtekek, alagutak labirintusában készül a nagy fölkelés a zsarnokság megdöntésére. Aztán kiderül: ugyanazok szervezik-vezetik a forradalmat, akik a zsarnokság élén állnak.

Remek, kalandos, krimiszerű politikai játékfilm is készülhetne e maradandóságra ítélt, megrendítő metaforából. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb fölfedezik. Hiszen Szigethy András műve sejtelmesen ismerős mindenütt - talán nem is csak írók, kritikusok fedezik majd föl, hanem politológusok, őszintén jóhiszemű politikusok. Egyelőre a kincs elsüllyed a közöny, a divat (üres szemcséjű) homokjában.

Okos metaforát kellene, lehetne megfogalmazni a politika látási zavarairól. Grosso modo: azok a korosztályok hajlamosak őszintén, megrökönyödve kinevetni rikító mai tünetek nácinak-minősítését, melyeknek semmi személyes tapasztalatuk e tekintetben nincsen. Odáig káprázik ez a politikai kancsalság, hogy azt hazudja, nemcsak magának, hogy némelyek a legegyszerűbb, legszebb érzelmek megnyilatkozásaira is ráfogják: fasiszta szelleműek. A náci politikának azonban csak kerozinja volt a nemzeti sérelmekből fakadó indulat, a természetes nemzeti nagyravágyás, amiként a katonás jelleg, a „military” divat (nemcsak öltözködésben, bakancsban) pompás eszköz volt a „fegyveres munka”: a háborúzás népszerűsítésének.

Ma Magyarországon ifjú tömegek menetelnek (zömük ma még gondolatban és álmaikban) valamilyen harci alakulatban, s nem írom le, milyen irányokban, kik ellen. Körülbelül úgy, ahogy világszerte előfordul, hogy rajzfilmek ihlette óvodáskorúak, akik a képernyőtől azt tanulták, hogy a felhőkarcoló tetejéről lehajított cica nyomban talpra ugrik - ha játékpuska helyett a papa vadászfegyverét kapják kezükbe, agyonlövik testvérkéjüket, édesanyjukat.

Igen, vannak már halálosan agresszív szövegű zenés fesztiválok, borzalmas náci irodalom terjed és hódít, a sorozatgyilkosságok nem a semmi talaján kezdődtek: a halál és az erőszak síkján tudatlan, műveletlen, ebben az értelemben tehát teljesen ártatlan emberek lehetnek a tömeggyilkosaink. Aki szent ügynek hiszi a célját, aki önmagát nem agresszornak, hanem igazságos megtorlónak hiszi-tudja, s ezért fenntartás nélkül kegyetlen, nem retteg önnön lelkiismeret-furdalásától sem, azt semmiről sem győzhetjük meg. Nem tudja, és talán sosem döbben rá, hogy a meghülyítettség zsoldosa lett. Senki sem lehet okosabb annál, amiről tudomása van. Az SA rohamosztagosok zöme, sajnos, nemcsak érzelmileg volt analfabéta.

Bodor Pál

Augusztus 28.

A kiherélt motorkerékpár

Nem tudom, mi ütött belém, hogy századrendű, unalmas, ostoba témára csapok le. Nyilván nem azért, mert nem akad más, hanem mert idegesítő. Persze, ha naponta csak arról írnék, ami idegesít - a felháborító, a lényegbe vágó, főbenjáró ügyek helyett -, akkor az nagyon szánalmas lenne. A triviális téma: a hiúságból, felvágásból, feltűnési viszketegségből fölüvöltő motorkerékpár.

Jól tudom, hogy vannak emberek, akik sosem növik ki a kamaszkort, akik életük végéig azzal fontoskodnak, szerepelnek, amivel képesek - persze, szeretnék ők is 9,58 alatt futni a százat, jobban örülnének, ha ők nyernék a Wimbledon-i kupát, a pankrációs világbajnokságot is vállalnák, talán a fizikai Nobel-díjnak is örülnének - de valljuk be: könnyebb felbőgetni a motort. Minden motorkerékpár annyit ér, amekkora a vonítása - lehetőleg éjjel. Szerintem a motorkerékpáros halálesetek, balesetek száma hatalmasat zuhanna, ha lakott területeken el lehetne némítani a motorbicikliket.

Ha a motornak befogják a száját, azonnal csökken a varázsa, már csak azok vennék, akik pusztán közlekedési eszköznek használnák. Különben is a néma motorbicikli veszélyesebb, „könnyebben” gázol. Akinek a motor egyben dobogó, trombita, mindenesetre hangszer (és egyáltalán nem mélyhegedű) - az megőrülne az elnémított gépparipa hátán. Persze értem a gyárak és kereskedések érdekeit. A néma motor: mintha kiherélték volna. Ki a fenének kell a néma motor, még ha akármilyen gyors száguldásra képes is?

Valamikor, nagyon régen valami olyasmit magyaráztak nekem, hogy a légiriadó-szirénánál hangosabb motorüvöltés részben cinkelt, azaz hamisított. Ez nem a gyorsuló motorbicikli hangja. Ennek műszakilag besegítettek. („Valamilyen fúvós izét szereltek bele?” - kérdeztem bambán. „Mindenesetre gyári alapjai vannak” - nyugtattak meg.)

Szentatyám! Akkor holnap ilyesmi beszerelhető a cigarettába? A bicajba? A karórámba? Az öngyújtóm is felüvölthet? Magamba roskadtam, majd vallottam: vállalom. Ha rövidesen minden, ami mozog, képes így ordítani, a magukra valamit is adó nagymotorosok abbahagyják a bőgetést.

Bodor Pál


Augusztus 27.

Horogkeresztes zászló a hazán?


A Népszabadság tegnapi számának Vélemény-oldalán Papp László Tamás bravúrosan tekert, abszurd cikkben tiltakozik a Hess-évfordulóra meghirdetett náci felvonulás betiltása ellen („Lex Hess”). Ilyen logikával épp oly támadhatatlan lenne felvonulók horogkeresztes zászlaja, mint állítása (előző vitájában Dési Jánossal) hogy Magyarország „a fasiszták országa is…”

Szerinte némelyek „hamisan” hivatkoznak az 1947-es békeszerződésre, mely utal arra, hogy a fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarország minden fasiszta jellegű politikai vagy katonai szervezetet feloszlatott, és vállalta, hogy a jövőben nem engedi effajta szervezetek fennállását, működését, melyek „célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól”. Szerzőnk szerint azonban „e szerint sem büntethető, ha békés, legálisan bejegyzett fasiszták/nácik vértelenül kifejezik egy véres diktatúra emblematikus figurája iránti rokonszenvüket”. Vagyis: még ha száraz is az erdő, a tűzgyújtás nem, csak a gyújtogatás büntethető. Azaz szerinte van „békés fasiszta is”. Semmi kétség. Az egyik sorozatgyilkosról lakhelyének polgármestere a televízióban azt nyilatkozta, hogy békés, szelíd polgár. Amíg a DNS-vizsgálat és egyebek nem bizonyították rá, ő nem igazán békés rasszista.

Erőltetett érvelésű vitairatában a cikkíró kijelenti, hogy gyűlölködésért, annak „nyílt felvállalásáért magánemberként senki nem szankcionálható”. Elég baj az. Hiába gúnyolódik azokon, akik szerint „a zsidózás vezet a haláltáborhoz” - a cigányozás sorozatgyilkosságba torkollott, az egyre durvább, hangosabb, vadabb „zsidózás” előbb-utóbb erőszakhoz vezet. Papp László Tamás olvastán azért vagyok kénytelen abszurdozni, amiért ez a mondata is az: „Az nem megy, hogy öreg ávósok nosztalgiázhatnak, ifjú nácik meg nem.” Az öreg ávósok, akik lassan ki is halnak, valószínűleg sokkal bűnösebbek, csalódottabbak, halkabbak, és kevesebben vannak, mint az ifjú nácik, akiknek serege szakadatlan gyarapodik, mind hangosabb és kakastollasabb. Nem a baloldal nyomul, pláne nem a kommunisták - hanem a szélsőjobboldaliaknak becézett nácik.

Jobbára fiatalok. Nem tudják, és nem is hiszik, mit jelentett a világnak, az európaiságnak és a magyarságnak a nácizmus. Az öreg ávósok alighanem jó ideig senkit sem veszélyeztetnek, és a Magyar Kommunisták Pártja jó ideig nem lesz már tömegpárt. Ne szédítsük se a világot, se önmagunkat: egyáltalán nem egyforma a jobboldali és a baloldali szélsőség veszélye. Papp László Tamás majd szóljon, amikor valahol ötszáz fiatal vörösgárdista eskütételéről értesülünk riadtan.

Bodor Pál

Augusztus 26.

A koronatanú hallgatása

Vannak gyönyörűen pihegő csöndek. Más, egész más a robbanás utáni, s nagy földrengés utáni, soha nem teljes némaság: még cserepek, gerendák, emberek zuhannak vissza a semmibe, amelyből vétettek. Feszes szépség van a hegedűverseny utáni (lélegzetvétel, fészkelődés, krákogás nélküli) elcsöndesülésben. A legrosszabb csönd mégis az, ha a koronatanú nem szólal meg.

Hallgat, aki megmenthetné az ártatlan vádlottat. Csakis ő menthetné meg, mégis hallgat. Sosem derül ki majd, miért. Megfenyegették? Megzsarolták? Nem az a fajta, aki megvásárolható kincsekkel, arannyal - sosem derül ki, miért ölte meg némulásával a vádlottat. Semmi érdeke nem fűződött ehhez. Nem voltak ellenséges viszonyban. Nem ütköztek érdekeik, politikai nézeteik. Nem voltak egyazon nőbe szerelmesek. Senki nem tudott arról, hogy bármi szembe állította volna őket.

A koronatanúnak semmi oka nem volt félreállni. Arról sem tudtak legjobb ismerői, hogy titkon szadista lett volna. Ugyan az ítélet-végrehajtás nem azonnal, nem ott helyben következett volna be, csak hetekkel később - a koronatanú olyan arccal hallgatott a bíró színe előtt, mint aki éppen látja a kivégzést. Két nap múlva a bíró kézhez kapta a koronatanú vallomását, melyet közjegyző előtt tett, mielőtt elkövette öngyilkosságát. A mellékelt levél így szólt:

„Ön is tudta, de nélkülem nem bizonyíthatta, hogy a vádlott ártatlan. Nemcsak azt ismerte fel, hogy csak én lehetek a védelem koronatanúja, és nemcsak azt tudom, hogy a vádlott ártatlan, de azt is, hogy ki a gyilkos. Eldöntöttem, hogy megmentem azt, akit ártatlanul ítéltek volna el, de futni hagyom a gyilkost, mert annak esze ágában sem volt ölni: önvédelemből cselekedett. Gyilkosságra csak az készült, aki végül belehalt. Kiszemelt áldozatáról nem tudott eleget; nem sejtette például, hogy a huszonhat éves lány, aki sértően kikosarazta, s ezért dühében meg akarta ölni, keményen és remekül karatézott. A lánynak soha nem járta meg az eszét, hogy megölje a férfit, aki állandóan környékezte.”

Mindezt csak most találtam ki, tehát a megtámadott lány sem ölt. Hanem talán én. De én már nem létezem. Maradjunk ennyiben.

Bodor Pál


Augusztus 25.

Rossz szögből látják a halált


A látható, hangos többség kétségkívül… De mi van a másik többséggel? A szinte néma, mindenképp hallgatag, a baljós jeleket összehúzott szemmel vizslató másik többség. Nézték a képernyőn és fotókon a csendőrre menendő gárdisták szerény kis csendőrtollait; szinte tyúktollaknak látszanak. Még ki sem látszik belőlük, milyen szélsőjobb terror eszközei lehetnek. Persze, az állítható memóriájúak csak a rend és fegyelem derék magyar őreit látják a csendőrökben. Rossz szögből látják a halált. Békés, engesztelő kísértetnek.

Akik soha más szögből nem látták őket, azokat mélyen megértem. De akik nem voltak bűnözők, csak éhes, ártatlan, síró gyerekek, gyereklányok, anyák, öregasszonyok, kis kölykök, beteg öregemberek ott, a vagonokban? Fahidi Éva Anima Rerum (A dolgok lelke) című könyvéből idéz Bächer Iván néhány sort a „bevagonírozás”, a deportálás végrehajtó „kísérését” ellátó csendőrökről: „Adós még a történelmi kutatás annak kiderítésével, hogy mitől volt a magyar csendőrségben annyi tartalék kegyetlenség, mint amennyi a deportálások során felszabadult…A csendőrök ütöttek, vertek, rúgtak, pofoztak, szitkozódtak. Ez nem volt benne a szolgálati utasításban. Ez volt az önkéntes hozzájárulás, az öntudatlanul, önként vállalt társadalmi munka.”

Nehogy azt képzelje akár egyetlen olvasó, hogy ilyennek csak a deportált zsidók látták azt a világot. Van a baloldalnak széles, most éppen nem beszédes tábora, amely tudja, kik és mik voltak a csendőrök - a látszaton túl. Én se mondom, hogy minden csendőr pszichopata volt, szadista, erőszakos, durva. Én is hallottam szép történeteket róluk. Az ÉS-ben sok évvel ezelőtt egy vitatott baloldali irodalmi személyiség azt is elbeszélte, hogy éhínség idején a csendőrök zsákkal vittek ki falvakba kenyeret az éhségtől síró asszonyoknak. Ezt is olvastam.

Azokra figyeljetek, azokra hallgassatok, akik nem a hatalom oldalán élték meg a fasizmust. Csak azokra. Idejében szólunk, emberek, legyetek éberek! Ami eljöhet, ha nem vagytok realisták, ami eljöhet, ha nem vigyáztok, ami eljöhet azok támogatásával, akiknek fogalmuk sincs, hogy mit támogatnak - abba belepusztul Magyarország és a magyar jövő újra, és sokáig, nagyon sokáig tarthat, amíg összeszedi magát, talpra áll, és még sokkal tovább tart, amíg a világ szemében lassan elhomályosul annak emléke, ami mindenképp a Rosszabbik.

Bodor Pál

Augusztus 24.

Sokféle szélfirka

1. Csak dühében szelektál. Egyébként szinte akaratlanul, állandóan gyűjt. „Valamire még jó lesz!” - mondja az újságról, a lyukas kalapról, a kalapács kitört nyeléről, egy könyv kemény borítójáról, amelyből elveszett a könyv.

És állandóan halogatja a rendcsinálást. Néha nekilát, de semmi sem fárasztja olyan vészesen, mint ez. Az egyezred részét sem végzi el, s hullafáradtan - nem a melótól, hanem a reménytelenségtől, az átláthatatlanságtól, a rendezés ismérveinek, szempontjainak tisztázhatatlanságától („tűzbe vele!, amikor eltettem, közel húsz éve, azt sóhajtottam, hogy egyszer majd érdemes lesz elolvasni., ilyen van a ládákban kétmázsányi., semmit abból nem olvastam el, azóta sem, végre valamiben: ebben radikális lehetnék, hiszen belepusztulok!”) - s elhalasztja az egészet.

2. Egyszer majd mindent kidobnak, ahogy kidobták Bukarestben 1976. február ötödikén, 84. életévében bekövetkezett halálakor dr. Halász Sándornak, Benedek Elek Cimbora című gyereklapja kiadójának (1922-29), a Brassói Lapok közgazdasági szerkesztőjének (1932-40), több, más-más műfajú könyv szerzőjének minden papírját, iratát, levéltárát, gyűjteményét, fényképét, teljes, gazdag rendetlenségét. Rengetegen ismertük őt, de nem az előéletét, csak annyit hallottunk, hogy jogot végzett, és ismerte Benedek Eleket. Ha csak a Cimbora és a Brassói Lapok időszakából való levelezésére gondolok, és arra, hogy minden holmiját a lakás magyarul nem is tudó, új lakója hajította ki, és mi, akkori bukaresti magyar újságírók sok hetes késéssel, véletlenül értesültünk haláláról - megesz a fene. Pedig alig hihető, hogy a 19. század utolsó évtizedében, pontosabban 1892-ben született, 1944 után Bukarestbe költözött, idős újságírót minden kolléga csak felületesen ismerte…

xxx


…Én meg továbbra sem vagyok képes idejében kidobni mindent, ami kidobható - még az elvesztett, eltávolodott vagy áruló barátokat sem, a rossz verseimet, el nem küldött leveleimet, nem tudom miért félretett céduláimat sem, és főként, íme, nyolcvanadik életévemben, még a terveimet sem. És halogatom annak megírását, hogy a Gárda eskütételét meg nem akadályozó rendőrség aligha védelmez majd meg, amikor nagy bajban leszek…


Bodor Pál


Utóirat: Egyik lapunk elnézést kért, hogy Posta Imréről azt írta: elnöke a Tettrekész Rendőrök Szakszervezetének - holott csak támogató tagja. Nem tudom, mit idézett tőle a lap, de talán jobb lett volna teljesebb körű hibaigazítást adni: ő a Tettrekész Rendőrök Szakszervezete lapjának főszerkesztője. Ha még létezik a lap. Fölteszem: létezik.


Bodor Pál


Augusztus 23.

Ismeretlen gyilkosnak ismeretlen áldozata

A debreceni őrizetbe vételek előtt azon töprengtem: van-e olyan, akár távoli ismerősöm, akiről elképzelhető: képes lenne szemtől-szembe megölni addig sose látottakat, csak azért, mert sárgák, feketék, hugenották, cigányok, zsidók.

(De még ha akad is ilyen, nem tehetem próbára, s megöl a bizonytalanság: virtuális gyilkos-e.) Persze tudom, a háborúkban bemutatkozás nélkül gyilkolunk évezredek óta, egyre modernebbül öldöklő fegyverekkel. Szelíd apám az első világháborúban századparancsnokként százak és ezrek halálában vétkes. De hát: vétkes volt?

Jó, persze, itt most nem erről van szó. A sorozatos cigánygyilkosságokon töprengek. Hogyan lehet egy addig sose látott, ismeretlen, alvó asszonyt és kislányát lelőni, avagy a tűzből menekülő férfit a kicsi fiával? Az ilyenfajta rémtett eleddig őrültek, bérgyilkosok, megszállottak és halálos politikák, kábítószerek részegeitől volt elképzelhető. Elviselhetetlen: elképzelhető.

Hülye vagyok, tudom, a világtörténelem tele van vadidegenek, ismeretlenek, sosem-látottak kinyírásával. Miért játszanám meg, hogy ezen még fennakadok? És még azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy az ilyen gyilkosok mind tudatlan, műveletlen bunkók. Én se vagyok a halálbüntetés híve, mert nem tartom lehetetlennek, hogy a gyilkos helyett az apja, a szerelme vállalja magára - rettentő lenne húsz év múlva rádöbbenni, amikor az igazi gyilkos újra öl, hogy ártatlant végzett ki a hóhér.

Aki ezekben a sorozatgyilkosságokban részt vett, az millió cigány kinyírásának tapsolna. Tette ezt üvölti. Nem tudom, hány cigány él Európában - láttam már tíz és láttam már húszmilliós becslést. Szinte látom az új, titkos haláltáborokat.

Bodor Pál

Augusztus 22.

Vajon ugyanaz az égbolt?


Budai kölyökként a harmincas évek elején elbűvölt a tűzijáték. Azt hittem, így festik föl az eget, viszik föl rá a fényeket, csillagokat, adnak erőt a kékségnek, táplálják be a villámokat, s így lesz újra erős a Nap, fehér a Hold. Még nem választottam el a természetit a művitől, amit a Föld lakói találtak ki.

Tudtam, a szüleim s nővérem Temesváron vannak - az enyéim helyett is bámultam a tűzijátékot, mert a Bega partjáról s a Stefánia utca (Domnita Balasa) 4. alól nem látszik. Ezt sehogy se értettem; de nemcsak én hittem, hogy ugyanaz az égbolt borul ránk ott is. Ha Pestre vonatoztunk, Anyu téliszalámis „zsömjét”, sült csirkecombot csomagolt az útra, így utaztunk nagyúri nagyapámékhoz. Anyu csak a vonaton nevezte zsömjének, otthon zsemle volt a neve, de csak barna kenyérre kentük a szilvaízt. Apa ritkán jött velünk, „szegénynek sok a dolga”. A pesti pályaudvaron kocsi várt, imádtam Pest füstszagát, s élveztem, hogy a kalauz magyarul beszél. Éveket töltöttem Budán a nagyszülőknél, „Szentistvánkor” mindig náluk voltam. István nagybátyám, keresztapám névnapját is megültük. A Tolnai Világlapja egész oldalas képét közölte: ő alkotta meg az orvoshívó berendezést. S autóversenyző is volt.

Évtizedek múltán ismét szívdobogtató lett a tűzijáték, bár nagyapa nem élt már. ’44-ben a nyilasok ölték meg az öreg székely lófőt. S szemem beleunt az égi fényfirkába, bosszantott, akkor már Kolozsváron, hogy Pest nemigen ért meg minket, s mintha nem is törődne velünk.

A mostani tűzijáték volt számomra a legszebb. Nem gépzene-egyveleg kísérte, de erre az estére írott mű, élő zene, két nagyszerű énekes és balett lépett fel - soha ilyen eredetinek, újdonságosnak, meglepőnek nem láttam még a tűzijátékot, mint most, a jobb part 640 méteres színpadán a Lánchíd és az Erzsébet híd között. Boldog voltam, mert eltakart fél órára minden krachot, szűkölködést, félelmet, gyűlöletet. Szeretem azzal áltatni magam, hogy ilyenkor az indulatok is fegyverszünetet kötnek. De hát tudom, ez szépítő téveszme.

Utóirat: Pál János Istvánnak kereszteltek annak idején. Pesti keresztlevelemet aztán románra kellett fordíttatni. Lettem Pavel, Ioan, Stefan. Mikor hatvan éve anyám nevét vettem fel, a keresztneveimet is visszamagyaríttattam. 1983-ban kértem a magyar állampolgárságot. Ötévi várakozás után, 1988-ban megkaptam. Kézhez vettem első magyar személyi igazolványomat, az utcán néztem meg. Csak két keresztnevem állt benne: Bodor Pál János. Visszarohantam. - Édes hölgyek, a harmadik keresztnevem, az István eltűnt! „Bodor úr, a magyar törvények csak két keresztnevet engednek meg.” - S ki döntötte el, hogy melyikről mondok le? (Meglepődtek, vállat vontak.) „Hát az utolsót vágtuk le.” Legalább most az egyszer hadd írhassam alá így:

Bodor Pál János István

Augusztus 21.

A téboly is hasznosítható


Néha elég egy kis töltött téboly, persze rögeszmével töltve, agresszív fanatizmussal tálalva, hogy befuss. Eszelős levelet mutattak ma (augusztus 20.), jóval hosszabbat, mint ami belefért, mániákus, szónokin sikoltozó, fenyegetőző levelet, szerzője befutott, egy szörny játszik benne történelmet.

Jó, megértem, minden őrült nem zárható tébolydába, főképp, ha csak az veszi észre, akinek nincs jobb dolga, és figyel arra, amiket a szörny mond és ír.

Nem vigasztal, hogy csak majd az utókor emlékezete gyógyítja ki önmagából, megszüntetve őrületét gyors felejtéssel - nekünk most kiváló tanpélda, írói remeklés: paródiák a szélsőségről, szónoklatok csípős paródiái, karikaturisztikus összevissza-zavarása a legrosszabb szélsőjobb szóbeli graffitiknek, nagyképű mázolmány, holott a szerző - azt mondják - valamikor magánál volt, valamikor fölöttébb értelmes volt, nem lehet tudni, mi történt vele és benne, szegényben.

Emlékszem, jó német társaságban Hitler óriásgyűlésen mondott beszédét hallgattuk rémülten rádión, olyasmi mondatokat, mint miket már betéve tudtam, („Ich werde die englische Städte ausradieren” - eltörlöm a föld színéről az angol városokat) - „hát ez egy őrült idióta” - nyugtatta magát súgva egyikük, mintegy a hátsó padban meghúzódva, mintha Hitler a katedránál szónokolna. A sváb doktor hozzátette: ”S őt is a gyűlölet jellemzi, mert az óriási erőt ad.”

A ma látott levél, sajnos, nem kézírásos, elemezhetném, grafológiában Bíró József tanítványa lennék, aki festő volt, bölcsészdoktor, művészettörténész, Erdély művészete című könyvét bújtam, de ’44 elején, harminchét évesen a Dunába lőtték. B. Nagy Margit Reneszánsz és barokk Erdélyben című kötetét adtuk ki ’70-ben, a legtöbbet Bíró könyvére hivatkozott. Bíró szellemét hiába hívnám kísérteni, olyan humanista volt, hogy gyilkosainak is képes lenne megbocsátani.

Nem adok közre semmiféle személyi jegyet a levél szerzőjéről, azt se, hogy férfiú-e, avagy nőszemély, öreg vagy fiatal, van-e a sajnálatos mániáin kívül személyazonossága, magában beszél, vagy kiadja magából - lehet, hogy gyönge vagyok, mert én rettentően sajnálom őt. Ha valamikor netalántán kijózanodik, magához tér, és lesz valaki olyan kegyetlen, hogy kezébe adja mindazt, amit rohamaiban írt vagy nyilatkozott - lehet, hogy beleőrül, azaz visszaesik.

Bodor Pál

Augusztus 20.

Volt egy fél gyáram

Unalmas a hibák, fogyatékosságok, balesetek napi leltára. Legalább oly leverő, mint mikor a sikerekről kellett naponta írni. Egykor az ünnepi monotóniát utáltuk, most már szeretnénk legalább néhanapján (a kajak-kenun kívül is) jó híreket kapni. Persze én az ünnepet se imádnám, ha szigorúan tilos lenne dolgozni. Rémes lenne a vasárnapok más megoszlása: ha minden öthavi kemény munka után következne kéthavi kötelező pihenés…

Jó, ha kőbányában dolgoznék, nyilván másképp gondolkoznék erről. A rómaiak bányarabjai is szívesen vették volna a hatnapos (hát még az ötnapos) munkahetet. A tüdő, a szív, a gyomor stb. azonban nem állítható le, szüntelen dolgozik - az agyról nem is szólva. Az én agyam nem kivételesen szorgalmas, de leállítani nem lehet. Esküszöm, éjjel, horkolásom közben is dolgozik, elárulják ezt az álmaim, melyek nekem is súgnak ezt-azt az elmém rejtett zugaiból. Innen tudom, hogy mikre vágyom, amikre ébren gondolni se merek, például új kisregényre, alkotói szabadságra, Szigligetre. Az agyam egyébként logikusabb nálam, föl se merül benne, hogy be jó lenne fele ennyi idősnek lenni. Vagy kipróbálni néhány évtizedet egészen másutt - ami sosem csábított. Csak a Budapestre visszatérés volt igazán csábító.

1945-ben meglátogatott bennünket (Budáról Temesváron) életben maradt nagybátyám neje. Öccse és társtulajdonosa ugyanis öngyilkos lett, és rám hagyta közös, budai, Pontos nevű kis optikai lencsegyáruk felét. A nej felajánlotta, hogy tiszteletben tartják a végrendeletet, ha kifizetjük az ostromban a gyárat ért károsodások helyreállításának felét. Nem vállaltuk. Nem volt pénzünk, másrészt nagy baloldaliak voltunk. Néném felajánlotta, hogy kivisznek magukkal az USA-ba (onnan jöttek haza valamikor a harmincas évek végén, és itt ragadtak) - de ehhez semmi kedvem nem volt, és szüleim ezt nem is bánták.

Mostanság, ha még sok időm, fantáziám lenne, megírnám annak a férfinak a képzelt életét, aki tizenöt évesen kivándorolt abba a kis vagyonba. Nem hiszem, hogy sokban különbözött volna sorsa az enyémtől. Hiszen minden jó és rossz az életemben belőlem, alkatomból, természetemből, korlátaimból és képességeimből fakadt. A nyolcvanas években biztos jobban éreztem magam a Magyar Nemzet szerkesztőségében, mint éreztem volna magam a New York Times-nél. És végig aggódtam volna az erdélyi magyarokért. Mint azóta is.

Bodor Pál


Augusztus 19.

„Valakit nagyon csiklandoznak”


Igen, bevallom, ritkán mondtam ki kereken, gúnyosan, dühösen a véleményemet. Féltem a „butáktól”. Főleg a butaságot önként magukra kényszerítőktől. Akik misszióként vállalják, ha kell, hogy mindent félreértsenek. Csak így foghatnak a vitorlájukba minden szelet, azt is, amely ellenük száguld.

Az egyik jelentős magyar internetes orgánumban valóban jó kollégánk közreadta Bächer Iván első, nagy visszhangot vert írását, s a másodikat is, amely az augusztus 18-i Népszabadság harmadik oldalán jelent meg. Ez utóbbiban Iván azt mondja, keserűen, hogy igen, belecsapott a zongorába, noha tudja, hogy a zongora nem erre való, de néha… Az elsőben írói indulattól szinte őrjöngve, olyan szélsőségesen, ahogy az ember az övéit szidja leginkább, mert a másik féltől nem vár semmi jót, átkozta annak a politikai oldalnak az állapotát, a teljesítményét, a vétkeit, a gyöngéit. Akit e téma érdekel, tudja, miről van szó.

Eddig csak az első hetven hozzászólást futottam át, és örültem, hogy oly sokan értették a szerző indítékait, szándékait, célját, a dühöngését (szinte könnyes szemmel - mondom, szándékos túlzással), de akadt jó néhány metafora-analfabéta, jelképes beszédre föld-süket, aki képtelen volt azt kiolvasni, ami ott dobogott, lüktetett e szövegesemény legmélyén. Attól tartok, a következő szellemi járvány, amelyre semmi oltás nem hat, az olvasás lebírhatatlan felületessége lesz. Ahogy a laptop megölte a kézírásomat, ugyanúgy a képernyő lebénította a látásomat; talán azért, mert olyan bődületes mennyiség hömpölyög ránk, meg azért, mert nem halljuk annak a hangját, aki az írásban szól hozzánk, talán azért is, mert ekkora választékunk még soha nem volt, a szövegbőség elkényeztet és megront. A gazdag gyereknek nehéz megmagyarázni, hogy a kenyeret kidobni nem szabad - én mostanság már egyik-másik elém vetett írást végig se olvasom, van ebben valami gőg is, a „már látom, hogy mit akarsz mondani” önteltsége.

Meglepő, hogy még mindig akad olyan is, aki Gyurcsány őszödi beszédét még mindig csak a rátukmált, bornírt, vadul lecsepülő értelmezésben őrzi magában - az ilyenek valószínűleg soha nem olvasták újra, higgadtan, igazi érdeklődéssel, kíváncsisággal, érzékelve a drámát, melyet azért vetettek papírra, hogy megelőzzék a tragédiát. Ezért ugyanezek a „buta” olvasók a két Bächer-írást sem voltak képesek igazán érteni. Idézőjelbe tettem a butát, mert egyébként lehetnek kiváló eszűek, csak néha szellemi és érzelmi jobbágyok. Ezért fordul elő velük, hogy egy halálsikolyra felkapják a fejüket, és kiszalad a szájukon: „Valahol valakit nagyon csiklandoznak.”

Bodor Pál


Augusztus 18.

Isteni Teremtés (Genezis)

Nem tesz önhitté, boldoggá, de fölényessé sem, hogy nem vagyok a szó klasszikus, vallási értelmében, istenhívő.

Aki valamikor észrevette, hogy milyen pontos egyezések vannak a világ finom részleteiben is, s a világegyetemnek ritmusa van, szabályossága, az atom struktúrája megfelel - hogy ne a kozmoszt mondjam - a naprendszer szerkezetének: azaz valaminő egységes tervezést vélt felfedezni (és joggal) mindenekben, arról nem is szólva, hogy még itt lent, ezen a csepp Földön olyan buján bőséges a természet, végtelen a színek és árnyalatok száma, és tökéletesen érthetetlen a természet formatervező, grafikus és festői tehetsége - nos, aki mindezt meglátta, ihletett örömében felkiáltott: „Hát ez isteni! Ezt így csak egy isten teremthette!”

Igen, mondom én, nevezhetjük Istennek is. Elfogadom. Számomra majdnem ugyanazt jelenti, ha azt mondom: csodálatos Teremtő a természet. Ahol megakadok - az az ember. Az emberi társadalom. Azt még megértem, hogy egyazon isten, egyazon természet teremti a mi csecsemőnket és a felnőtt orrszarvút, a gyilkos vírusokat és a rám nézve ártatlan szitakötőt. Azt nem értem, hogy a rosszindulatú, kegyetlen kórokra mi szükség van, miért kellenek a lavinák és HÍV-vírusok, a világháborúk és a nyilvános megkorbácsolások, a halálos gázok és a sárlavinák - - - - - -

Isten, aki létrehozta a természetet és annak minden szirmát, még nem öreg Isten. A baj ott kezdődik, ahol belekeverjük dolgainkba. Ráfogjuk, hogy ez meg ez Istennek tetsző - az meg az nem. Mi, emberek egyre több gonoszságot követünk el, és szemünk sarkából figyeljük, hogy ügyesen provokáltuk-e, bocsát-e ránk újra Özönvízet, mert megharagudott ránk, bűnösökre és gonoszokra.

Bodor Pál


Augusztus 17.

Az önzetlenség nem vonzó


Sajnos, Tamás Gáspár Miklósnak sok mindenben fájdalmasan igaza volt a Városháza-parkban szombaton estefelé rendezett antifasiszta tüntetésen mondott beszédében. Mindenekelőtt abban, hogy a szélsőjobboldali eszmék erősebben hódítanak a fiatalok soraiban, mint a humanista, jóhiszemű, embereket segítő világképek. TGM nem így mondta - én így értettem.

Ebben talán az is szerepet játszik, hogy a jóságban, a megértésben, a segítésben nincs ugyebár semmi puskapor, semmi radikalizmus, semmi feltűnő - és még ha társadalmunkat ma igen kevéssé, a szükségesnél sokkal kevésbé jellemzi a jóakarat, a humanizmus „puhának” tűnő üzenete (hívása, könyörgése, buzdítása) langyos a tizenévesek, sőt a huszonévesek lelkének. De még az ifjúságot megcélzó baloldali hívásban sincs persze „puskapor”, romantika, veszélyvállalás, fiatalos kockázat, nincs benne semmi rendkívüli. A baloldali és humanista politikai erőknek mindmáig nem sikerült vonzóvá tenni az önzetlenséget.

Ami persze régi betegség. A cselekvő környezetvédők, a harcos zöldek számos módját találták meg, hogy fiatalos, izgalmas, kockázatos, feltűnő, „médiabarát” módon látványos akciókba vonják be támogatóikat; akár ha atomerőmű veszélyes hulladékát szállító vonat-szerelvények elé feküdtek, ha környezetszennyezést megakadályozandó, hajókat foglaltak el, és így tovább. A többi, legjobb szándékú, jót akaró politikai erő egyszerűen nem beszél a fiatalok hangján.

A szombati tüntetésen, noha a színpadon rokonszenves, bátor hangok is hallatszottak, a közönség zöme nem igazán volt fiatal: ha fizikai összecsapásra került volna sor, szégyenszemre a rendőrökön múlott volna a sorsunk. Fogalmazhatnám ezt úgy is, hogy igen rokonszenves társaság volt, talán minden második jelenlévő náciellenes tüntető személyes ismerősöm... Talán mégis elérkeztünk az utolsó órába, amikor teljesen megújítva a politikai eszköztárat, a szövegeinket, a stílusunkat - eljutunk azokhoz, akiknek akár a verekedésig fontos, hogy Magyarországon békesség legyen, és ne kelljen szégyenkeznünk azért, ami nem méltó a magyar névhez.

Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2009-09-08 (1152 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.05 Seconds