2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19480391
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója - 2010. augusztus II.






AUGUSZTUS

Augusztus 31.
Minimobil

A háborúban nagyanyám "a fiam!" kiáltással elájult a konyhában."Felmosták", falfehéren azt mondta: Jóska (apám) megsebesült, a golyó a zsebóráját találta el, él, s évek múltán is alkatrészek "viszkettek elő". Ha van ilyen - döbbentem meg - közel állók között erre titkos kapcsolat épülhet, mely nem betűket: gondolatot, zenét, képeket továbbíthat. Ilikével próbáltam távkommunikálni, de hiába."Ha lenne gyerekünk, biztos sikerülne"- álmodozott. Tizenegy éves voltam, szerencsére nem próbálkoztam.

xxxxxx

"Senkit se kövess vakon. De csak azt kövesd, akit behunyt szemmel is követnél" -- mondta korai regényhősöm, édesapám. Nyolcvan éves vagyok, és Göncz Árpád az egyetlen, akit most behunyt szemmel követnék. Csoda, hogy ismerhetjük, láthatjuk, meghallgathatjuk, szerethetjük. Hogy él. Az ilyen jellemek mentettek ki tűzből gyermekeket, eszméket és eszményeket, s csak ők voltak képesek legyinteni, amikor megsemmisítően vissza is üthettek volna. Ilyenekből lettek a gályarab prédikátorok.

Aki életében akár csak egyetlen ilyen embert láthatott, ismerhetett meg, nem élt hiába.

Az én szememben Göncz Árpád mintha évszázadokkal ezelőtti történelmünkből lépett volna ki: ismerősen és mosolyogva.

Ezt az országot, ezt a nemzetet az menti meg, emeli fel, ha ez a fajta jellemesség, következetes bátorság, szemérmesség, tapintat lassan, észrevétlenül beépül embereszményünkbe. Magyarság-eszményünkbe. Talán még politikus-eszményünkbe is. Hogy bizonyos erkölcsi szint, erkölcsi termet alatt ne is igyekezzék senki a hatalmat megragadni.

Bodor Pál (Diurnus)
a (Régi) Magyar-Nemzetesek Társasága elnökségének tagja


Augusztus 30.
Földes Anna szemtelen köszöntése

Földes Anna fiatalabb és okosabb nálam, ezt rég tudjuk. Én nem azért udvarolok itt Annának, mert igazgatója a MÚOSZ Bálint György Akadémiájának. Ugyanis sajnos már rég nem igazgatója, és lám, mégis udvarolok. Utódai viszont már kutyába se vesznek, azt hiszik, ha Anna már nem igazgat, én se vagyok már katedra-képes. Nem baj, A kíváncsiság mestersége című, eddig három kiadást megért, esszében fogalmazott újságírás-tankönyvemet most épp két világnyelven készülnek (állítólag) kiadni; ha ez nem humbug, díjak létesítését ajánlom fel a jogdíjam egy részéből az Akadémiának. De zsűri-elnöknek, s nem ingyen, már most Földes Annát kérem fel.

Miért és miben volt igazán jó "akadémikusunk" Földes Anna? Abban, hogy egyszerre igen művelt és igen praktikus alkalmazója a tudásnak -- magyarán: nemcsak vérbeli szerző, de vérbeli szerkesztő is. Azon kevesek közé tartozik, akik a sajtó napi, vegyes, zömmel kukás szállítmányaiban ránézésre megtalálja a rangosan újrahasznosíthatót. Tudja, mit ér szakmánkban a talált tárgy, ha a megtaláló becsületes és van fantáziája.

Egyik volt diákja statisztikai kollázsból állította össze a karikatúráját. Szerinte Földes Anna kereken tizenhárom évet töltött életében éjjel-nappal töltekezéssel: olvasással, tanulással, módszeres-szervezett tapasztalással (konfliktusok színhelyén, meg hangversenytermekben, színházakban, könyvtárakban stb.) -- de nem sznobizmusból, hanem legyűrhetetlen, kíváncsi szellemi gyönyörvágyból. Mindig tízszer annyit tanult, olvasott, nézett meg, mint egy normális ember (akiből tehát sose lesz író, újságíró) -- és mert többet s mélyebben tudott meg a világról, mint mások, hol megbocsátóbb, hol engesztelhetetlenebb lett a legjobb átlagnál. A megbocsátást sunyin műveli: ha úgy érzi, büntetéssel csak tetézi-növeli a bajt, hát azt játssza meg, hogy fel se nem fedezte a bűnt, holott így persze Ő bűnhődik mások helyett. Néha restelli-rejtegeti megenyhülését, igazságérzete szorong tehát. Miniszterelnöknek tehát nem lett volna hosszú életű. Ezért is szeretjük, mi, akik papíron nem diákjai voltunk, hanem kollégáiként tanultunk tőle rengeteget. Köszönjük, hogy időnként a közelében lehettünk.
Bodor Pál (Diurnus)


Augusztus 29.
Ismét feszültséghordozó, azaz jó a Hétvége

Ha tudtam volna, hogy ma -- miután végigolvasom Debreczeni József megint csak fulmináns telitalálat-sorozatát a Népszabadság Vélemény-oldalán ("A demokráciából az autokráciába"), majd a Hétvége 4.-5. oldalán Soros György hangvételben szelíd, igazságaiban félelmetes eszmefuttatását a cigányok kálváriáról (hogy Almási Miklós Fehér Ferenc idézése ürügyén megfogalmazott lázító sejtetéseit ne is említsem) - fölkavart lélekkel már el se merem olvasni Végel László -- címéről ítélve is "végzetesen fontos" dolgozatát ("A kisebbségi elitek hanyatlása").

Így is halasztottam jó néhány írást holnapra, amikor majd rövid időre kicsit megnyugszom. Holott persze, kacsintsunk össze: vagy meglepő, vagy megnyugtató, hogy ezek a gondolatok még megjelenhettek.

Sajnálom, hogy nem derül ki, kinek a szerkesztői műve mostanság a Hétvége -- már a múltheti számról is írni kényszerültem. Az olvasó nem föltétlenül érzékelheti a rendelések, össze- és szembe-illesztések kiválóságát: csak aki éveken át olvas egy lapot, az veszi észre lassan, hogy milyen (lett!) az Összerakó erkölcse, távlata, miért állít be messze hordó acél-íjakat, miért vállalja a kockázatot.

Debreczeni mostani, távlataiban tragikus képre mutató igazmondása nem a Hétvégében, hanem a "laptestben", a Vélemény-oldalon jelent meg; ez talán picurka, óvatos redaktori elhatárolódás is lehet ("... nem értünk egyet minden betűjével, de kimond annyi izgalmas következtetést, hogy lemondani a közléséről harsány gyávaság lett volna") -- autokráciánk jövendő fejlődéstörténetében kiderül majd, hogyan minősül ez a döntés.

Olvassuk hát tovább figyelmesen még néhány évig: hadd lám, meddig tartható ez a szerkesztői erkölcsösség. Mert az csak külalakjában emlékeztet a bátorságra, ha a ma hatalom-oldali lapok nagy hangon ostorozzák az "ellenzékieket".


(...Közben a Mezzo-n amerikai zongorista (Al. Monthy?) és zenekara fergeteges bécsi szabadtéri jazz-hangversenyét nézem-hallgatom: állandóan elvon, elcsábít a politikától, vér-ritmusa megbolondít, cseppet sem furcsállom, hogy a hatvanöt éve a temesvári Valkay tánciskola kis zenekarában éltem életem legboldogabb csábításában: Zoltán zongorázott, Endre akkordeonozott (tangóharminikázott), akadt egy-két fúvós, én meg túlbuzgó ambícióval doboltam, és pontosan tudtam, hogy ott minden tekintélyem csak a dobolás múló profitja.)

Bodor Pál (Diurnus)



Augusztus 28.
Francia "tudósítóm"

Ferenci Sándort a barátaimtól, a Márki-fiúktól örököltem, akiket a harmincas években, a temesvári Erzsébetvárosban, a református templomban, a kóruson-hittanórán kedveltem meg. (A negyed hangulatát egyetemi filozófiatanárom, barátom Tóth Sándor levele a napokban elevenítette fel pazar bőségben: szép születésnapi ajándék volt! Újból eszembe jutott, hogy '44 augusztusának végén a temesvári Balázs-téri börtönből engedték ki Sanyit, mert az antifasiszta, magyarságvédő MADOSZ embereként "elkapták".)

Márki Zoltán iskolatársam volt a Lahovari téri elemiben, aztán az enyedi Bethlen kollégiumban folytatta, s mikor azt a bécsi döntés után bezárták, osztálytársam lett a temesvári piaristáknál. Baloldali volt, s büszke mozdonyvezető dédapjára, aki az oly fontos magyar ereklyét szállította haza Délről, annak idején. Zoltán írta azt az esszét diáklapunknak, a Gaudeamusnak József Attiláról, amely miatt a Horger Antal nézetét osztó irodalom tanárnő kitiltotta lapunkat. Utólag is hála: a példányszám szépen megnőtt.

Közöltük Majtényi Erik, Szász János, Farkas János (a későbbi Napsugár főszerkesztője), Soós Lajos, Petru Vintila, Salló Ervin stb. írásait. Lapunkat az Utunkban Asztalos István méltatta, Nagy István az Igazságban bírálta: utóbbinak a lap nem volt eléggé politikus.

Zoltán öccse, az ugyancsak remek jazz-zongorista, a sugárbiológus Márki Alpár évfolyamtársa volt Ferencinek a Bolyain; első, több kiadást megért "lélektani krimim" kvázi róla is szól. (Kék folt volt címe a Kriterionnál (1979, 17000 példány), majd a Magvető ra-re sorozatában (ellenőrizetlen adat: 35 000 példány), utoljára pedig a SAXUM kiadónál Búcsúlevél nincs címmel jelent meg (2006). Akikről a regény hőseit mintáztam, jobbára nem élnek már. Alpár utoljára a New York-i Columbia egyetem sugárbiológiai laborjában dolgozott. Őt a fehérvérűség, bátyját, Zoltánt az Alzheimer vitte el, Alpár szerelmét, Zilit a cián: alighanem öngyilkos lett a gyönyörű lány. A regényt 1968-ban írtam, tizenöt évi töprengés után öt nap és öt éjszaka alatt a Fekete-tenger partján, de csak a horatiusi kilenc esztendő után véglegesítettem, s 1979-ben jelent meg a Kriterionnál.

A hatvanas években sírült ki a botanikus Ferenci Sándor Franciaországba, volt takarító segédmunkás, park- és kertépítő, toronydarus (le is zuhant!), majd a svájci Protestáns Szabadegyetem egyik önzetlen lelkese. Ugye tudják: Bibó híres több kötetes válogatását Ők adták ki. Nos, Sándor végül az elzászi Mulhouse nagy kórházának egyik alapembere lett, a közösség valamiféle szakszervezeti élenjárónak választotta meg (nota bene: Alpár "szervezte be" először, még Kolozsváron, szakszervezetbe!) -- most tekintélyes nyugdíjasként a kórházban lakik, él, és mert olyan internetes telefonra fizetett elő, engem ingyen hívhat naponta. Cseng is a készülékem szorgosan,Tzi-Sa, ahogy mindig becéztük FerenCI-SAnyit, most épp a romániai cigány bevándorlók visszavándoroltatásának eseményeiről tudósít, Tőle tudom meg: az egyik erdélyi roma család a Zoltán vezetéknevet viseli, s alig érkeztek vissza Romániába repülőn, a 300 Euro ajándék-napidíj kevesebb, mint negyedéért (80 Euróért) nyomban megvették a vissza-jegyet.

Bodor Pál (Diurnus)



Augusztus 27.
10 milliárd az O.V. testőrségnek -- mennyi az árvízi hontalanoknak

E jegyzetet nem ellenzéki papírra kellene vetnem, hanem esetleg levélben megírnom Orbán Viktornak. Mert ugyan elismerem, hogy az utóbbi időben akad néhány Fidesz-lépés, mely senkit sem lelkesít, a leglelkesebb híveit sem, és már jó néhány apróságon odaadó szurkolók is morognak (az ígért pedagógus-béremelés csak egy a sok közül) - azt végkép senki sem érti, hogy miért kellett hirtelen a miniszterelnök személyes védelmét annyira megerősíteni, s a köréje telepített tűzerő köré még annyi további tűzgyűrűt rajzolni, hogy összesen tíz milliárdot is eléget, miközben mindjárt átlépünk szeptemberbe, s a fedél nélkül maradt árvízkárosultak zöme még mindig, szomorúan, s előbb-utóbb vacogva: remél.

Persze, dilettáns vagyok, képzetlen, terrorügyben analfabéta. Jó, különválasztották a köztársasági őrezredtől (és minden egyébtől) O.V. védelmezését, ebben van logika, a miniszterelnök különösen fontos személyiség, ne legyen az őrezred és a titkosszolgálatok és a belügy és a rendőrség terveinek egyik eleme. Jó, ezt értem. De könyörgöm, mi mindent ragasztottak-raktak még hozzá a miniszterelnök védelmére szerveződő páncélmaghoz feladatként, hogy egyből 10 milliárdra szökik e szabott feladatkör költségvetése? Mi az az országos terrorelhárításban, ami átkerül Orbán Viktor személyes védelmére rendelt őrség hatáskörébe? (Persze, nem várok választ, nem tartozik rám, foglalkozzanak ezzel a kémek, csak azt ne képzeljék, hogy ennyire kellene tartani mondjuk a Jobbiktól: elvégre, ugye, két pofon és haza lehet kergetni őket...)
Persze nem örülnék annak, ha a miniszterelnöknek külön nyomozói is lennének, meg lehallgatói, meg céllövői -- de gondolom, nem is ilyesmiről van szó, inkább páncélozott légi, vízi és földi járművekről...

Gondolom, Ceausescu rettenetes vége is arra utalt, hogy egy korszak, ország, politika, érzelemvilág első emberét nagyon meg kell védeni, ha igazán úgy érezzük: bármikor veszélybe kerülhet. Én mégis előrelátóbb megoldásnak tartom az árvízkárosultaknak és a pedagógusoknak (s másoknak) tett ígéretek teljesítését az első ember személye körüli tűzerő fokozásánál. Biztonsága érdekében lennének még javaslataim, mivel azonban ezek egyike sem fegyverekre és fegyveresekre vonatkozik, inkább hallgatok.

Bodor Pál (Diurnus)



Augusztus 26.
Két baki, két önbírálat

Pünkösti Árpád készülő könyvéről, Fischer István szellemes életút-naplójáról írtam itt múltkoriban, és elkövettem néhány bakit. Ma csak az egyikért gyakorolok, nagy késéssel, önbírálatot. Voltaképpen azonban nincs erkölcsi alapom önkritikára, amíg nagyobb tévedéseimmel nem nézek szembe. Tizennégy éves koromban például azt hittem, a baloldal megoldja a nemzetiségi kérdést, föloldja a nemzeti gyűlöleteket, teljes egyenlőséget teremt -- de amikor más, "társadalomszerkezeti" ismérvek szerint vezetett be egyenlőtlenséget, (társadalmi származás stb.) nem vonultam a Kárpátok rejtekeibe géppisztollyal a kezemben.

Amikor névtelen irkálók megrágalmaztak, nem kaptam elő újra nem létező géppisztolyomat, és nem lőttem le őket. Triplán megérdemelték volna, hiszen az előző köztársasági elnök elhitte ezt a rágalmat, miért is megtagadta nemrég a 80. születésnapomra fölterjesztett magas díj átadását. Anélkül, hogy bárki a részéről szóba állt volna velem. Sosem felejtem el, és készülő regényemnek ez lesz a csúcspillanata.

Viszont Fischer remek kézirata részletes számbavételekor is néhány balga tévedés tolakodott a tollam hegyére. Azt írta válaszképpen, hogy tévedtem például, amikor azt írtam, hogy az akkori (szovjet) Örményországban az "örmény pápával", aki Romániában nőtt fel, azért készítette románul az interjúját a német televíziónak, mert a "katolikosz" nem tudott oroszul. Bevallom, én így emlékeztem a történetre, amikor először mesélte el: szánom-bánom, hitelesnek tekintem azt a jópofa változatot, hogy a moszkvai televízió részéről a német tévéscsoport mellé adott kísérő ugratása (hogy ti. olyan nyelven készül a beszélgetés a katolikosszal, amelyen ő nem ért) elegendő indok lehetett a román nyelvű fölvételre.

Legközelebb újabb önbírálatomnak kerítek helyet itt, hátha megéri...

Bodor Pál (Diurnus)



Augusztus 25.
Mit tud a h é t v é g e ?

Mennyit adnának ma értem a politikai rabszolgavásárban?
Be jó: semmit! Nem vagyok bármire újra-felhasználható.
Egyre hevesebb a szélsőjobbra farolás; ha ismerős akad ott, elfordítom a fejem. Hát még, ha tanúja voltam egykori másfelé fordulásának. De boldoggá tesz: a mindenkor értékelvűek fikarcnyit sem romlanak!

(De hát mikori szavunk a "fikarc"? Bethlen Miklós levelében tűnik fel 1776-ban, azaz Hatházi Kristóféban 1732-ben Apor Péternéhez: persze ezt is Szabó T. Attila súgta meg mindnyájunknak az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár IV. kötetének 111. oldalán...)

x x x

Néhány napja olvastam a Népszabadság 2010. augusztus 21-i Hétvége számát -- nagyon tetszett, de eltűnt. Tudományos szorgalommal végzett házkutatást tartottam szövegszerkesztőmben: megtaláltam. Nagyszerű. Mintha már cseppet sem borulna be bal felől az ég, ellenkezőleg: a szerkesztőség ismét olyat produkált, amit sajtótörténeti nemes bravúrként emlegethetünk sokáig mi is, mások is.

Hadd szemelgessek:
-- Romsics Ignác három kolumnás tragikus-remek összefoglalója: A MÁSODIK BÉCSI DÖNTÉS -- Erdély és a magyar revíziós tervek. Jó kötet készülhetne belőle, több nyelven is, a Népszabadság könyvtárban.

-- A belső dupla oldalon: István [a király] -- óriási királydombi fotóval 1983-ból. Ott voltam akkor magam is, 83. szeptember 8-án érkeztem haza ide. Tata vitt el a Királydombra. (Novák Ferenc, az akkori koreográfus neve nem is szerepel e dupla oldalon. Érthetetlen. Barátságunk ugyan szétporladt, de Tata annak a napnak a csuda varázsából sebész-szikével sem metszhető ki.)

-- Dubceket idézi Pozsonyból Szigeti László erős írói fénnyel -- országa lerohanásának 42. évfordulóján. Az a megrendítő benne, hogy ha még sosem beszélgettünk is Dubcekkel, Szigeti szöveg alatti szövege mindent fölidéz, érzékeltet: szövegképei, hangsugallatai, szomorú kíváncsisága feledhetetlen.

-- Veronese félezer éves óriási festménye az 1.oldalon -- s Friss Róbert dúsgazdag esszéje. A "Lakoma Lévi házában" egy dominikánus kolostor rendelésére készült -- és bizony az Utolsó vacsorára volt hivatott emlékeztetni.

S akad még bőven világklasszis olvasnivaló: a főtt-sült étel feltételezett korszakos szerepéről emberré-válásunk folyamatában (Oravecz Elvira) ; Hovanyecz László mély merítésű interjúja a nyolcvanéves Huszár Tiborral; Dragomán Pál sehogy sem felejthető "regényes"-mesés tárcanovellája(?), Németh Géza borzongató geológiai kalandozása, s szelíd ráadásul Pócs Balázs pillanatok alatt meggyőz, hogy van értékelvű cukrászat is a világon -- a magam részéről már holnap elkezdem keresni a Sugar-cukrászdákat Budapesten. Majd leülök, és élvezettel olvasom Návai Anikó legújabb Hollywood-i film-levelét, amely még sosem okozott csalódást...

x x x

Íme, betűről-betűre végigolvastam a Népszabadság "Hétvége" mellékletének mind a 12 oldalát -- ennyi komoly értékű, meggondolkodtató, igényes, s egyben olvasmányos, szórakoztató írást nem tudom, melyik lap hétvégi vagy ünnepi száma tizenkét oldalán találhatnék.

Bodor Pál (Diurnus)



Augusztus 24.
A fajgyűlöletről, borúlátón

Minden emberies (humanista) világlátás megveti a fajgyűlöletet, de a fajgyűlölők rá se rántanak.

A fajgyűlölet talán a gonosz szellemekről vallott, a kísértetjárásban hívő, a totem- és tabu-hitnél is irracionálisabb hiedelmekre épül, de oly erős, mint a húsevők civilizációja. Szinte mindegy, hogy melyik embercsoporttól idegenkednek, irtóznak, reszketnek hívei, s verni, pofozni, megölni vágynak tagjait, avagy még nagyobb, szinte szexuális élvezetet szerezne nekik a megkínzásuk, megalázásuk, szemük kiszúrása, elevenen megégetésük, ugyanis abban a tudatban tennék, hogy csak „megfizetnek” mindazért a gonoszságért, amelyet a gyűlöltektől elszenvedtek. Mintha valaminő ősi beidegzés, tán nevelés bújna meg e mögött: ha egy idegen, talán sosem látott törzsről híre ment, hogy elevenen eszi meg foglyait – attól a törzstől a lehetséges támadók jobban ódzkodtak? Hiszen ha nem győznek, s ha csak hármójukat-négyüket ejti foglyul az a törzs, ordításuk a kínok közepette örökre megmaradt az emlékezetben. Tehát még keményebben léptek fel ellenük.

Érthető? Nem igazán.

Azokat gyűlölik meg iszonyúan, akiktől a legjobban félnek. Akiknek titkos varázserőt, bűnös, ravasz, alattomos praktikákat tulajdonítanak. Ezért ölték meg kínok kínjával a boszorkányokat is. Vannak "fajok" -- s hogy vajon fajok-e, igazából nem tudják -- amelyeket boszorkány-fajoknak tartanak. Erényeiket az álcázás, megvesztegetés, fondorlat rész-elemeinek. A boszorkányfaj valamely tagja rokonszenves? Önzetlen? Segítőkész? Szelíd? Szerény? Mindez: álca! Az álca mögött aljas, gyilkos, lélekkufár bújik meg. A boszorkányüldözéshez is csak el kellett hitetni az emberekkel, hogy a boszorkák gyalázatos, rontó szellemek, amelyek olykor pokolbéli ördögökkel üzekednek.

Hasonló, babonás irtózás övezi mindazokat a törzseket, népeket, csoportokat, amelyek valamiben mások -- és nincs az a beteg képzelet kiötölte nép – a másik falu népe, az erdei szertartásoké, az unitereké, reformatáké, evangélistáké, pápistáké, zsidóké -- melytől ne idegenkedne a többi. Mert a gyűlölet forrása a babonás félelem. A fajgyűlölőkön fintorogva mosolyog majd a józan emberiség. Majd. Több ezer év múlva. Esetleg.

Bodor Pál (Diurnus)



Augusztus 23.
Önvédelmi festékszóró

Önvédelem szükségességére figyelmeztettem nemrég. Egyetlen válasz érkezett, de a levél vége lemaradt, a feladó címével, nevével (fedőnevével) együtt. Igen, valóban, magam is legszívesebben önvédelmi fegyver viselésére igyekeznék engedélyt szerezni, de nem vagyok biztos benne, hogy megkapom - talán illetékesek azt hiszik, elég nekem az a tank, amelyet a kutyaházban rejtegetek. De komolyan: nem szeretnék az írásaimmal polemizálók viperáival vitatkozni. Testőrséget nem tarthatok, a véleményemet nem változtathatom meg, ha az a tényektől nem változik. Márpedig sajnos látom, olvasom, hogyan kezelik illetékesek mindazt, ami a "Magyar Szigeten" s egyebütt történik. A helyzeteket és eseményeket ismerjük, még a születésemet megelőző időkből: ilyenek történtek Berlinben baloldaliakkal, meg másokkal is, akik nem voltak az SA kedvére valók... Semmi kedvem most okulásul Stephan Zweig idevágó írásait újraolvasni -- és bizony isten nem azért, mert végül, a feleségével együtt, öngyilkos lett. (És még mindig nem vagyok biztos benne, hogy Koestler és párja öngyilkosságának igazi okairól van-e tudomásunk.) Tizen-huszonéves koromban még kiálltam verekedni, ha kellett, de nyolcvan fölött...? Avagy csak géppisztollyal a kezemben merjek sétálni?

Biztos vagyok benne, hogy balról senkit semmiféle erőszak veszélye nem fenyeget -- mivel azonban semmit sem felejtettem el abból, amit átéltem, hát nemcsak érzem, de tudom is, mi következhet szélsőjobbról. A baloldali erők persze ne szervezzenek se vörös gárdát, se munkásőrséget -- de ne is várják bénultan, amíg szélsőjobb huligánok megkezdik az őrjöngést.

Persze, bízom a rendőrségben, bár jobboldali szakszervezetük lapja pszichológus (ex?) főszerkesztőjének szavai meggyőztek, hogy a rendőrségen belül is vannak elvakult, harcra kész szélső-jobboldaliak, még hozzá jó néhány ezren. Remélem, a kormány illetékesei tisztában vannak a különféle politikai huligánok hordozta veszéllyel, és gondoskodnak arról, hogy senkiben se tehessenek kárt.

Roppantmód örülnék, ha megjelenne valamiféle kifejezetten önvédelmi fegyver. Amely támadásra nem, csak védekezésre alkalmas. Aki ezt feltalálja, dúsgazdag lesz rövidesen, elvégre erre bizony világszerte azonnal volna óriási kereslet.

Kaptam ajándékba egy többlövetű, nagy erejű, festékszóró pisztolyt. Ha minden kötél szakad, ezzel lövök. Csakis bele a támadó arcába, szeme közé. Még nem tudom, milyen színnel. Ezt aztán nagyon alaposan mérlegelem, még az első lövés előtt.

Bodor Pál (Diurnus)



Augusztus 22.
Mikor gyógyult a diliház betege

Persze, a legkönnyebb minden hozzáértés nélkül szemrehányásokat tenni. Valahányszor kiengednek a kórházból egy beteget,és az néhány nap múlva valami retteneteset művel, megöli asszonyát és két gyerekét, majd felakasztja magát -- gondolatban mindig nekimegyünk annak a betegápoló intézménynek… És noha semmit sem tudunk a betegről, a diagnózisáról, a kezeléséről, a tragédia rettentő súlya alatt "tépjük a hajunkat", felelősségre vonjuk gondolatban az orvost és (ugyancsak gondolatban) ordítunk vele. Nem akarjuk elhinni, hogy a kiengedett betegnek sikerült tökéletesen megjátszania az egészségest, bár ilyesmi többé-kevésbé a közéletben is előfordul, pedig ez ott nagyobb erőfeszítéseket követel, a szegény bolond ember (nem a gyilkos, aki felakasztotta magát, hanem a közéleti ember, akinek eszébe sincs felkötni magát), tökéletesen megjátssza, hogy semmivel sem dilisebb, mint a másik párt markáns embere… Néha még udvariasan köszöntik is egymást, nem éppen kalaplengetéssel, de köszönnek,mosolyogva -- és amikor egyikük, az, aki nem egészen normális, végül - - - - - - - - akkor maximum azt mondják majd róla, hogy igen, különös ember volt, majdnem zseniális, tavaly nyáron mozdonyvezetői vizsgát tett, megvan róla a papírja, azzal szerezte meg, hogy interpellálni kíván a mozdonyvezetők érdekében, ezért kicsit közelebbről meg kell ismernie az életüket - - - - - - -

Szegény ember! A robogó mozdonyból a hídon akart a Dunába ugrani, mondanom se kell, hogy rossz helyen ugrott ki, a híd egyik traverzébe ugrott fejest, nem lehetett megmenteni...

Most csak ne az legyen a következtetés, hogy senkit sem szabad kiengedni a diliházból, ha az orvos komoly javulást, mondhatni: szinte gyógyulást állapít meg -- maximum azon kellene gondolkozni, hogy nem lenne-e megfontoltabb előírás, hogy elmebajosok esetében csak szakorvosi konzílium dönthet arról, hogy valóban teljesen felesleges a további kezelése, gyógyszerezése, a beteg tökéletesen meggyógyult, mehet vissza a közéletbe.

Bodor Pál (Diurnus)



Augusztus 21.
István-köszöntő

Restelkedve vallom be: valami gimis romantika-szomj birizgált: vajon Augusztus 20 ünnepi napirendjéből, föladatai közül az október végi fontos és hősi évfordulóra átigazolt ünneprészt (netán épp Szent István napját -- nem is tudom) vajon senki sem ünnepli meg mégis most, ma, augusztus 20.-án, amikor e sorokat írom? Nem mintha attól tartanék, hogy nagy királyunk megsértődne, ha tudná, hogy átrendeztük napját. Elképzelhetőnek tartom, hogy cseppet sem zavarja, sőt, mivel esetleg Ő is elolvasta a Népszabiban, vagy egyebütt, hogy baj van a gabonaterméssel, legfőképp a búzáéval, talán még örült is, hogy nem kompromittálódik kicsit: megjelenik a drágább kenyér, és majd mindenki a homlokára csap: "hiszen emlékszem! Szent István napján olvastam, hogy..."

Néhány évtized külhon után -- ahol nemigen volt módunk megünnepelni augusztus huszadikát, Szent Istvánt, Szent Koronát -- hazatértem ide, szülőföldemre, s néhány év alatt zavartan fölfedeztem: már messze nem hat meg annyira Augusztus Huszadika, mint odaát. Megírtam az akkori Magyar Nemzetben, hogy a nyolcvanas évek elején Árkoson ültük meg ezt a napot, a Szentkereszthy kastély nagytermében állt az agrármérnökök bálja, mi a magyar éjfélre (bár nemcsak az az egy óra különbség volt akkor az ott és az itt között) Feder Zolival, a kastély újraalkotójával és még néhány meghitt baráttal lelopództunk-sirültünk a pincében berendezett csepp ivóba-kávézóba, ott hallgattuk meg Budapestről igen halkan a himnuszt, fölállva az asztalok mellől, megszeppent vigyázzállásban, s szinte ijedten éreztük meg, hogy csorog a könnyünk. Mi ketten az asszonnyal talán azért is hatódtunk meg annyira, mert a fiúnk akkor már itt diákoskodott a miskolci műegyetemen.

Nejem, Júliám később még finom tréfával is enyhítette könnyes pipogyaságomat: "A saját névnapja -- bökött rám -- mindig meghatja!" -- De hiszen a férjed nem István! -- jegyezte meg Feder Zoltán, a precíz, jóságos mérnök. Felvilágosítottuk: engem Pál, János, Istvánnak kereszteltek a Kálvin téri templomban. Legalábbis akkor még, a román személyimben ez a három keresztnév szerepelt -- amikor azonban ötévi várakozás után 1988-ban végre megkaptam a magyar állampolgárságot, harmadik keresztnevem eltűnt a személyimből, útlevelemből, minden új papíromból: akkor már Magyarországon csak két keresztneve lehetett az embernek. És senki sem kérdezte meg: melyikről mondok le? A harmadikat levágták.

Ha igaz, amit körülöttem trécselnek, augusztus huszadikáról is levágták Istvánt, és persze, Őt sem kérdezték meg. Gondolom, abból indultak ki, hogy október 23.-án otthonosabban érzi majd magát. Lehet. S ha néhány évszázaddal később születik, és nem királynak, talán szerepet vállal benne, és más lehetett volna a kifejlete. Mindenesetre: idén, október 23.-án megünnepeljük őt is, meg Johanna lányomat, lévén hogy neki aznap van a születésnapja.

Bodor Pál (Diurnus)



Augusztus 20.
Újfajta ünnepeket találjunk már ki magunknak végre! Én máris javasolok egyet.

Köszöntsük szívből azokat, akiket mértéktelenül sújt a balszerencse. Mindig úgy képzeltem, hogy valahonnan fentről, nagyon fentről, az év bizonyos napján valaki legördíti, leszórja a pech-jegyeket. Nem kell kitölteni semmi bevallást, odafent jól ismerik minden adatainkat, tudják, hány fillér cincog a zsebünkben és hány forintos bankjegy énekli a basszus-bariton szólót, tudják, mennyi kellene és mennyi hiányzik ahhoz, hogy elviselhető legyen a lét és a nemlét közötti különbség -- de őszintén bevallom, én az egész földkerekségen (még a tűzijáték napján is) egyedül csak Jóskát irigyelem. Aminek komoly oka van.

Jóska mindazt tudja, amitől mindenki más cinikus lenne és rablóvezér, lázadó vagy bankrabló, de Józsi bácsi kicsit gúnyosan mulat az egészen, úgy tesz, mintha kiábrándult volna mindenből, ami önzetlen és fölemelő, nem hagyja magát többé bepalizni, nyíltan gúnyt űz tegnapelőtti önmagából, ki is mondja, hogy többé soha, senkinek a lelki üdve kedvéért nem viszi vásárra a bőrét, de már másnap reggel négykor ott van a piacon, kicsit elbújva, és árusítja, dobra veri a bőrét azért a közületért, társaságért, csapatért, melyből kilépett, merthogy elege volt a csirkefogókból, akik csak addig haverok, amíg azonnali hasznuk van belőle...

Rám ordít: -- Menj innen, kérlek. Most csak kis mérést eszközlök. Kíváncsi vagyok, ha közvélemény-kutatásszerűen kérdezném fapofával és szigorúan szemlesütve, hogy havonta hányszor érez cseppnyi boldogságot, még hozzá bármilyen forrásból: sportesemény, szex, zene, találkozás, utazás -- és hagyom, hogy a megkérdezett még gazdagítsa is a kérdéseim leltárát -- és jaj, kiderül, hogy nincsen egyetlen válasza sem...! Nem emlékszik egyetlen boldog pillanatára sem. Ugyanis mi már csak makroszámokkal kalkulálunk évtizedek óta. Hány lakás épült. Hány hitel visszafizetésének hosszabbították a határidejét. Arra sehol semmi válasz, hogy örült-e valaminek a sebészkés. Pedig Józsi bácsi egyáltalán nem arra vár, hogy kormánykommünikében adjon neki igazat a kormány abban az ügyben, amely miatt még jó, hogy nem ítélték halálra. Hiába, na -- mondja Józsi bácsi -- már nincsen sehol másodpercekre kiterjedő nyilvántartásom, hiába várok egy jó szót, azt se tudják, hogy kit lehet különösebb kockázat megdicsérni. Pedig -- legalább ma -- veszélytelenül ajnározni.

Bodor Pál



Augusztus 19.
Románia és a romániai magyarok

Magyarországon még mindig kevesen tudják, hogy Romániában valamikor a baloldaliság a kisebbségiek önvédelmi menedéke, szerveződési terepe volt. Sokan írtuk meg: a Kommunista Pártot a húszas években azért tiltották be, mert a Komintern utasítására programjába fölvette a jogegyenlőség kisebbségi követelésének támogatását, beleértve területi kérdések megoldását. (Nem szó szerinti idézet.)

A magyarok (is) lakta területek erősebb szocdem, munkásmozgalmi hagyományai, iparosodottsága, kisebbségi balsorsa következtében a romániai baloldalon sokáig dominált a magyar nyelv (a politikai börtönökben is). A negyvenes évek közepén "kiderült", hogy így a párttal nehéz lesz országos hatalomra jutni, elkezdődött tehát a románosítása.
Megkezdődött a "tisztogatás", osztályszempontok ürügyén a nemzeti összetételt is igyekeztek javítani, ami Romániában is együtt járt (lásd "kisnyilasok") a kevésbé kompromittált vasgárdisták karrierjével a kommunista pártban. (A jászvárosi egyetemi fogantatásból mozgalmuk annyit nyert, hogy soraikban magasabb arányban képviseltette magát az értelmiség, különösen a bécsi döntés után, velük a párton belük nőtt a román értelmiség arányszáma is.)

Az RKP ugyan nem felejthette el, hogy csúcsvezetői között is sok volt a kisebbségi, (mártírjainak zöme is az volt!) -- de már Gheorghiu-Dej főtitkársága idején megindult a párt "nemzetivé" alakítása. Régi, sokat szenvedett kisebbségi elvtársaikat is kizárták különféle ürügyekkel, és igyekeztek vérbeli románokat fölfuttatni. "Dej" halála után a "nemzeti kurzust" Ceausescu első pillanattól fokozta: 1970 után mind világosabb lett, hogy a párt kimondottan nacionalista erővé változott.

A zsidók és a szászok kivándoroltak, ingatlanaik, fejpénzük stb. gyarapította az államkasszát.

Nem világos, hogy a Ceausescu-rendszer véres bukása után alakulóban van-e koherens politika az egyetlen jelentős számú nemzeti kisebbség, a magyarság ügyében. Igaz, érdekvédelmének vannak immár teljes jogú szószólói. Én emlékszem még olyan, hajdani "magyar tanács"-ülésre, amelyen Stoian úr, a közoktatásügyi minisztérium magas rangú képviselője, a későbbi londoni nagykövet, felelve háborgó felszólalásainkra, hogy ugyan miért jutottak be (a zenekonzervatóriumba, s matematikára, filozófiára jóval arányszámuk alatt a magyar fiatalok), lényegében azt felelte, hogy alighanem azért, mert butábbak voltak; ugyan méltó választ kapott tőlünk, de a felvételi vizsgát nem ismételtethettük meg.)
Aggasztanak az autonómia körüli viharok is -- de még mindig reménykedem.

Bodor Pál



Augusztus 18.
Cirkuszi állatmese

Ükapám arra tanított, hogy nagy vagyont csak országos rendetlenségben szerezhet az ember. Ilyenkor ugyanis alkalmi fickók kezébe kerülnek kulcsok és pecsétek, kardok és hintók; aki történelmi másodpercek alatt fölismeri, hogy hová kell állnia, ülnie, ütnie, az azt is megtanulja, hogy melyik fiókba kell nyúlnia. Ki kell fürkészni édes fiam, hogy kik a pillanatnyi új guruk, mely törpék képzelik magukat óriásoknak, akiknek nagyobb szükségük van ajnározókra, mint szomjhalál előtt két kortynyi vízre. Azt kell megfigyelned, a friss úr lábán van-e már méregdrága, antilopbetétes lakkcipő, másnaptól már légy résen, ha zárt hintó várja, s nem a diszkrét hátsó kapunál, hanem az Osztrák Kapunál, akkor bízvást odaléphetsz mély meghajlással: - Elnök úr, Péterváry Amulett kisasszony küldi ezt a csöpp nefelejcs csokrétát, emlékeztetőül, hogy az Operettszínház hátsó bejáratánál kilenc óra negyvenötkor jelenik, mindenki más szeme elől fehér tüll borítja arcát, de Ön a tüllön át is megérzi mosolyát...!

Ha idáig eljutottál, meg kell tudnod, valóban Amulett kisasszony jelenik-e meg a találka kapujában -- nehogy úgy járjunk, mint kedden Horowitz úr, aki sötétzöld selyemköntösbe burkolt illatos vendégét a Fehér Hajó szállóbeli, foglalt szobájáig vitte, s ott kiderült, ócska, aprópénzért kapható öreg ribanczot csempésztek be hozzá, a Főtanácsos úr alig tudott szabadulni tőle...

Ne csapkodjatok össze-vissza; a magánnyugdíjpénztárak érinthetetlenségének garanciáját az esztendő első hónapjában Schmitt Pál színes-szép választási plakátja is meghirdette, tudja ezt mindenki -- Nézd, ha majd nálatok is a fordulat hevében ilyen-olyan játékokat játszik szinte mindenki, akkor nem is ezekkel kell foglalkozni. Sajnos, addigra már senkit nem rendít meg semmi -- meglátjátok, más eszközökhöz kell majd nyúlni, ha meg akartok szabadulni az ilyen-olyan játékosoktól. Te pedig csak hallgass, ne fecsegj, ne irkálj, mert egy szép napon eltapos egy cirkuszi elefánt.

Bodor Pál



Augusztus 17.
Kitől fél Szalai Annamária?

Nem illik személyeskedni a majdnem tájékoztatási miniszterrel. A "majdnem" itt nem kevesebbet -- többet jelent. Hiszen Szalai Annamáriát nemcsak a tájékoztatási politika, hanem a tulajdonosi hatalom képviseletével is fölruházták. Két kormányzati ciklusnál is hosszabb időre. Ő a továbbiakban egyszerre: állami Murdoch, és nem csak az. Ő a nyolcadik(?) miniszter.

"Nem kell félni a változástól" -- mondja Szalai Annamária; ezt emelte ki a szerkesztő a Népszabadságnak adott kolumnás interjúja címéül. Érthető: Szalai bizonyára csakis a változástól fél. Mármint saját helyzetében. Fölfelé már nincs hova, lefelé pedig minden változást végzetesként élne meg. Joggal. Hiszen teljes személyiségét csak a kinevezés teremti meg. Kinevezése kilenc évre: provokáció és fenyegetés. Jelzése annak, hogy a választók 53 százalékának szavazatát a győztesek már-már legfelső erők akaratává hamisítanák. Ha Szalain múlna, most konszolidálódott nagyhatalma nem is kilenc -- legalább tizenkilenc évre szólna. Megtesz majd mindent maga is, hogy Orbán Viktor uralkodása is legalább húsz évet tartson. Kormányzói ideig legalább.
A magyar politikatörténet számos kreatúrát ismert; szinte mind az ismeretlenségbe hullott, kivéve talán azokat, akik kivételes bűneiknek köszönhetik viszonylagos halhatatlanságukat. A monumentális rosszindulat kevés ahhoz, hogy valakit igazán kiemeljen a semmiből. Érdemes a másnapi (augusztus17-iki) Népszabadságban elolvasni az MTI vezérigazgatójának helyreigazító sorait Szalai – a Távirati Irodát illető – bíráló adataihoz; explicite kiderül, hogyan torzíthat még adatokat is a pontatlan rosszindulat.

A mai ellenzék egy része képtelen felülkerekedni kamaszos hiúsági szempontjain. Akkor is, ha veszélyes történelmi kockázatok fenyegetik Magyarországot. Akkor is, ha politikai szüzességüket nem fenyegetnék a nemzeti érdek diktálta, vállalandó egyezségek.

A Fidesz-éra nem azért baljós, mert rosszat akar, hanem azért, mert mindig sokkal több energiát fordít a hatalom megszerzésére, a nála olykor évekig tartó választási kampányra, mint a rendszeres, ésszerű, józan kormányzásra. A választási kampányban könnyebb blöffölni, belehazudni az ország képébe ("csupa rom az ország!"), monumentális, lebilincselő ígéreteket tenni (l. Schmitt Pál színes januári választási röpcéduláját, melyben garantálja, hogy a magánnyugdíj pénztárakhoz a Fidesz nem is nyúl!)... De bőven elég, ha Orbán Viktor fölényes szövegére utalok: a ma is létező Magyar Gárdának kilátásba helyezett két pofonra. (Egyébként Orbán Viktor sértett hiúságból indított magánháborúja Gyurcsány ellen izgalmas könyvet érdemel: ebből ismernénk meg őt -- és a Fideszt! -- igazán.)

Ha a magyar média 1. számú hatalmi potentátja ma Szalai Annamária lehet, akkor ez az igazi rom, amelyet mutogatni kellene. És ez nem az Ő hibája. Föltehetőleg a maga -- jól választott -- helyén derekas munkát végezhetne. Az emberiség tragédiája lehetne, ha holnaptól én lennék az EU elnöke.

Bodor Pál



Augusztus 16.
Bizalmas politikai vallomás
Ásítozva olvasom a rokonszenves Lakner Zoltán publicisztikáját a Népszabadság hétvégi mellékletének első oldalán -- sajnos, borzasztó unalmas, mert minden ízében, hangsúlyában innen és onnan ismert. Egyetlen új szemvillanása nincsen, a szürke pillanatfelvétel nem is az erőviszonyokról készült, hanem csak arról, hogy mit gondolnak az esélyekről a publicisták. Lakner Zoltán ott halad a menetben, mindenről azt gondolja, amit a többség. Nem mintha eddig nagy meglepetéseket szerzett volna; nem, mintha fölkaptuk volna valaha is a fejünket a felfedezéseitől -- a szokványok tisztes középarányosát azonban mindig értelmesen és higgadtan "hozta". A lóversenymagazinok strapaszerzőihez hasonlít, akik azoknak írnak, akik se nagyot nyerni, se nagyot veszíteni nem akarnak, s ezt a langyot megbízhatóan tálalják.


Még a Jobbik-Fidesz reláció elemzésében sem kockáztatott semmit. Az MSZP-ről is a hónapok óta hallott-olvasott szokványt gyúrta le. Az LMP esetében még azt sem kockáztatta meg, hogy ha egy új, némi sikerrel startolt párt nem mer kilépni a róla történelmi másodpercek alatt kialakult gyorsfényképből, és taktikai jellegű szempontoknak veti alá saját stratégiáját, akkor hosszabb távú politizálásában kisszerű marad. Ezek után nyilvánvaló, hogy a Jobbikról, miként eddig, most sem telt egy álmos körmondatra sem.

Mindez azért aggasztó, mert egyfelől ma még az LMP szépreményű fiatalnak számít, és kétségtelen, hogy markáns, újszerűbb politizálást várnak tőle sokan. Ehelyett politikai ízlését félszavakkal s félszájjal fogalmazza meg. Még azokban a halvány, inkább sejthető, mint nyilvánvaló elhatárolódásaiban is, amelyek legalább olyan főszerepet játszanak jövőjében, mint távolságtartása ma az MSZP-től. Holott az LMP-t legalább annyira tönkretenné, ha kritikai álláspontját sem a Fidesz, sem (pláne) a Jobbik irányában nem mondaná ki határozottan.

Lakner cikkében az összkép langyos, keverhető, írása olvastán semmi sem tisztult föl jobban.

Bodor Pál











Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2010-09-06 (750 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.04 Seconds