2018 January 23, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19473184
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
CzeNaSav - 2011. január II.





JANUÁR



Január 31.
Mi van a kosaradban?

Éppúgy semmibe nézem a szuperintelligens technikai kütyüket, akár váltótársam, Czehelszki Levente. Mi mást tehetnék, hiszen a közelemben lefagy a számítógép, lemerül a telefon, megbolondul még a kőkorszaki hifi-torony is. Egy telefon sokat elárulhat gazdájáról, de hogy milyenek vagyunk igazából, hogyan élünk, miben hiszünk, és miket csinálunk, arról csak egyvalami rántja le azonnal a leplet: a bevásárlókocsink.

Szeretek boltba járni, és a kasszánál hosszasan várakozni. Figyelem az embereket, és azt, hogy mit raknak a kosarukba. Találgatom, hányan esznek majd az ételekből, mit szoktak főzni, van-e gyerek a családban. Látom a bébiételt, a házi kedvencnek szánt jutalomfalatot, a biolisztet és savanyúkáposzta-levet, a legolcsóbb teavajat vizes zsömlével, diétás kólát, korpásodás elleni sampont. Az alapélelmiszerekből is óvatosan válogató anyákat, a márkás likőrt, sok gyümölcsöt és ezer forintos magazinokat válogató jólöltözött, harmincas párokat, a kollégistákat, akik csak akkor kezdenek a mirelit pultnál nézelődni, ha legalább egy láda sört és egy üveg vodkát zsákmányolták már.

Eszembe jut, amikor egy barátnőm szülinapjára poénból egy egész pornóstábnak elegendő mennyiségű síkosítót vásároltunk, alapfelszerelésként egy csomag gumit, az ünnepléshez néhány üveg bort, magunknak otthonra meg egy százas papírzsepit. Irigykedéssel vegyes megvetést láttam akkor a pénztáros szemében. Máskor pedig egy ápolt, de husika nő szerzeményeit csodáltam meg a kasszánál. Csupa egészséges élelmiszer: csírák, saláták, öntetek és száz százalékos levek. Nem álltam meg, hogy megszólítsam: „Milyen egészségesen étkezik. Remélem, egyszer majd én is rá tudom venni magam.” De hiába mosolyogtam mellé biztatón, fölhúzta az orrát, úgy pakolta tovább a szatyrait. Talán úgy érezte, a magánszférájába gázoltam a leplezetlen bámulásommal és megjegyzésemmel.

Valóban, amit vásárolunk, intim információkat közöl rólunk, és nemcsak akkor, ha szárnyas betéttel raktuk tele a bevásárlókocsit. Számomra egy szatyor élelmiszer fölér egy közösségi oldal adatlapjával. Árulkodik a korról, anyagi helyzetről, családi állapotról, hobbiról, érdeklődési körről, problémákról. Ugyan ki szeretné mindezt az információt egy áruháznyi idegennel megosztani? De hogy a magam kosarában is „vájkáljak”, be kell látnom, hogy jelenleg a vásárlásaim is olyanok, akár az életem. Néha egy márkás bor, máskor a legolcsóbb koccintós, ma egy kis tőkehalmáj, holnap csak két zsömle. Egyedül az újság az, ami sosem marad el.


Nagy Zsófia

Január 30.
Mutasd a telefonod, megmondom, ki vagy!

Érdekes, amit SAV írt tegnap. Emlékszem egy másik, hasonló példára korábbról, amikor a Sváby András fémjelezte Dunaújvárosi Főiskola próbált hallgatókat toborozni azzal, hogy laptopot ajándékozott az újonnan fölvetteknek. Ezt nyilván megtehetik, és mókás lehet úgy bemenni az egyetemre, hogy mindenki az iPad-ját nyomogatja, de én ezt nem tudom beismerésként olvasni. Azt jelzi, hogy az érintett műintézmény jellegtelen, és hogy épeszű ember önszántából a közelébe se merészkedik. Szóval valamit ki kell találniuk a hallgatók toborozására, és ha a színvonallal vagy az eredményekkel nem kérkedhetnek, értelemszerűen marad a laptop vagy az iPod.

Egyébként soha nem értettem ezt a nagy hercehurcát a márkás technikai kütyük körül. Hollandiában például nem vagy ember, ha nincs valamelyik generációs okostelefonod. A mozikban szégyenkezve halkítom le a gagyitelefonomat, amelyet csak azért birtoklok, mert vagy két éve a Vodafone ingyen adta valamelyik előfizetéses csomagjához. A film előtt természetesen lemegy a kötelező reklám az új Blackberry Torch-ról, amelyben valami menő DJ próbálja beadni a közönségnek, hogy nem a legújabb kütyüket használni fájóan 2010, úgyhogy a keverőpult mögüli instant Twitter-üzenetek küldésére képes telefon híján inkább ássuk el magunkat.

Aztán ott a váltótársam által említett sima iPod - mint mezei zenelejátszó. Szintén kötelező kellék a hollandnaklevéshez, olyannyira, hogy szerintem beépítettek valamit ezekbe a kütyükbe, amik az alapvető létfunkcióik fenntartásához kellenek. Viszont soha egyikük sem tudta megmagyarázni, hogy mitől különb ez a pofátlanul felülárazott zenei eszköz attól az ötezer forintos noname vacaktól, amit a Media Marktban vettem fél éve, és kifogástalanul működik. Ezzel szemben a minimum negyvenezer forintos iPod a legprimitívebb eszköz, tulajdonképpen a Play gombon kívül semmilyen funkcióval nincs fölszerelve, mégis mindenki azt használja, annak ellenére, hogy az árának a töredékéért okosabb készüléket lehet kapni. „Nem arról van szó, hogy hallgatom is azt a kétszáz gigányi számot, ami rajta van. Csak az érzés, tudod, hogy megtehetném” - kísérletezik megértetni velem holland barátom, hogy miért is jó egy iPodot birtokolni, láthatóan kevés sikerrel.

Ordít rólam, hogy nem vagyok közéjük való. Arra nincs pénzem, hogy versenyre keljek a hollandok kifinomult, márkás öltözködésével, viszont ha megtehetném, sem akarnék versenyezni a legújabb kütyüikkel. Elmondhatatlanul jobb érzés arra a beismerésre kelni, hogy hát igen, a tegnapi buli hevében elvesztettem a telefonomat ugyan, de kit érdekel, úgyis csak egy egyforintos vacak volt.


Czehelszki Levente

Január 29.
Károly Robi, a cukros bácsi

A legjobb felvételizők iPad-et kapnak ajándékba a gyöngyösi főiskolán. Nem csalás, nem ámítás, a felsőoktatási intézmények már nem érdekes tantárgyakkal, piacképesnek feltüntetett diplomával és náluk végzett celebekkel csalogatják a fiatalokat.

Az érettségizők száma demográfiai okok miatt folyamatosan csökken, suliból pedig annyi van, mint a nyű. Lassan Jusztika néni is a homlokára csaphat Alsóvalagpusztán, hogy csinálni kéne mán’ egy főiskolát. Fanyar hasonlat ide vagy oda, kétség nem fér hozzá, az esetleg akkreditálható disznótenyésztő alapszak ezerszer keresettebb lesz a munkaerőpiacon, mint bölcsész társai. Persze, egy ajándék röfi vonzereje korántsem veheti föl a versenyt egy iPad-ével.

Istenem, egy iPad! Egy igazi, hús-vér, talpig dizájnos kütyü, amit a kézhezvétel napján körülbelül óránként megsimogatnék csak azért, hogy jól érezze magát nálam. Mellesleg száznegyvenezer körül mozog a legolcsóbb darab ára. Bezzeg nekem még egy kártyanaptár sem jutott a beiratkozásnál! Oké, nem arról van szó, hogy a felvételi papírok kitöltésekor becsönget a Károly Róbert Főiskola munkatársa a tinikhez, és hozzájuk vágja a műszaki piac egyik legújabb csodáját, de akkor is furcsa számomra ez a csalogatás. És irigy vagyok a leendő gólyákra, mert ha idén táblaszámítógép a csali, akkor jövőre talán még inkább nyálcsorgató holmi vár rájuk.

„A készüléket a főiskola gazdaság- és társadalomtudományi karának államilag finanszírozott nappali alapképzéseire felvételiző és a legjobb eredményt felmutató száz elsőéves kapja meg” - szól a vesszők nélküli híradás, megjegyezve, hogy egy ilyen cucc sokat segít a tanulásban. Nem tagadom, az én figyelmemet az említett termék „kistestvére”, egy iPod tartja össze a vizsgaidőszak nehéz napjain, iskolába jövet-menet pedig segít elütni az úton töltött másfél órát. Vagy két és felet, ha a MÁV éppen durcás kedvében van. De ez most nem számít, hiszen nem Apple-reklámról és nem vasúti antireklámról van szó, hanem a felsőoktatás kereskedelmi mivoltáról.

A mai tizennyolc évesek közül sokan annyira tétovák, hogy nem csodálom a blogos váltótársaim által említett „TO-s nénik” heveny idegbaját. Másrészt pedig akár egy ilyen közlemény is könnyedén befolyásolhatja a pályaválasztást. Nincs ezzel semmi baj, mert egy iPad sokkal elfogadhatóbb indok számomra, mint a klasszikussá vált „kell valami diploma” vagy a „még Pityu is el tudta végezni” érv. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a határozott lelkeket egy NASA-nak gyártott szupermasina ígéretével sem lehetne Gyöngyösre csábítani. A Károly Róbertről elnevezett intézmény tehát nem csinál semmi rosszat, csak kihasználja a marketing nyújtotta lehetőségeket a fejkvóta gyarapítására.

Sándor Alexandra Valéria

Január 28.
Ki mit kezd a diplomával?

Olvasván Czehelszki Levente élménybeszámolóját a groningeni egyetemről, úgy tapasztalom, itthon nincs cukorka és fotocellás ajtó, újabban mégis egészen európainak érzem főiskolánk tanulmányi osztályát. Mindössze azért, mert „barterbe” vagyok az ügyintézőmmel. Ugyanazon a szakon tanulunk, csak ő egy évfolyammal alattam, így átpasszolom neki a jegyzeteimet, ő meg cserébe szól, hogy „Zsófi, mindjárt vége a vizsgaidőszaknak. Nem kéne felvenni néhány vizsgát?”

Legutóbb az államvizsga napján merészkedtem a főiskola közelébe, bár tőlem még fényévekre van a záróvizsgázás. Elintézni szinte semmit nem tudtam, de találkoztam három volt csoporttársammal, akik egyidősek, ugyanabban a városban nőttek föl, ugyanazzal a dátummal jegyzik a diplomájukat, mégis három különböző, egymástól mérföldekre eső úton indultak el az érvényesülés felé. Nem kétlem, hogy mindhárman elérik majd, amit akarnak.

Egyikük barátnőm, kolléganőm, évek óta újságíróként dolgozik körülbelül napi huszonkét és fél órában. Nem csoda hát, hogy hónapok óta képtelenek vagyunk összehozni egy találkozót. Most végre egymásba botlottunk. A lányka frissen szabadulva az államvizsgáról szinte ragyogott. Gyorsan beszélt, folyton röhögött, kávéért rohangált, közben rágyújtott, és az új munkájáról mesélt a fővárosban. Az ötleteiről, az albérletről, a pezsgésről, a pénzről, az éjszakai élet és a szakma varázsáról, az új, pesti kapcsolati háló szövögetéséről, az intellektuális és egyéb gyönyörökről. Igazi nagydumás, nagyvárosi nő, sikerre ítélve.

A másik lányt, ha nem akartam is, észrevettem volna. Bombasztikus alakja, hófehér fogai, sötét sörénye és csókos szája láttán még a vizsgadrukk közepette is csorgatták nyálukat a fiúk. Ő csak úgy mellékesen jött el államvizsgázni, mert éppen ráért, éppen erre járt, és beiktatta jóval fontosabb teendői közé. Esze ágában sincs idehaza senyvedni, a kommunikáció szakos diplomájával valami vidéki porfészekben munkakeresésbe kezdeni. Nem konyít az újságíráshoz, nem is akart vele foglalkozni soha, csak kellett a papír. Álommeló várja külföldön, légi utaskísérő lesz, már mindent kitalált, elintézett. Valószínűleg egy arab sejk felesége lesz, arany ékszerek borítják majd, és szolgákat ugráltat, amikor legközelebb hallani fogok róla.

A harmadik lány festetlenül, pufi kabátban várta, hogy a vizsgabizottság kihirdesse a jegyeket. Sietett, hogy hazaérjen, és elkészüljön a vacsorával, mire a barátja megjön a munkából. Arról mesélt, hogy fizikai munkára vágyik, imád takarítani, otthon van a kereskedelemben, de ezeket is csak addig csinálná, míg teherbe esik. Minden porcikájából az anyaság iránti vágy sütött, ki tudja, talán már ott is van a pocakjában valaki.

Ha egymás mellé állnának, most egyformán szépnek, fiatalnak és bizakodónak látnánk őket. Háromfajta útra lépnek, és biztosak benne, hogy a döntésük helyes. Megkeresem őket tíz év múlva. Akkor majd kiderül, jó felé indultak-e 2011-ben.


Nagy Zsófia

Január 27.
A tanulmányi osztály fura ura

Hivatalos papírokkal a hónom alatt lépek be az egyetem kapuján, a fotócellás ajtó pedig illemtudóan húzódik félre, hogy beeresszen. Mivel a tanulmányi osztályra tartok, nincsenek illúzióim: ez az eszköz lesz az utolsó, amelyik megad nekem holmi minimális emberi tiszteletet, és nem valamiféle vágóhídra terelendő baromként bánik velem. Jól ismerem az adminisztrációs kötelességek teljesítésére irányuló forgatókönyvet, amely a levegőtlen folyosón történő órahosszas várakozással kezdődik, az iroda mindenható ura előtti megaláztatáscunamival folytatódik, hogy aztán egy lesajnáló gyerevisszaholnappal végződjön.

Persze az elmúlt félév végét és a következő elejét jelentő cezúra kiváló táptalaját jelenti a túlbonyolított és tökfölösleges papírmunkának, amely legfeljebb az azt életben tartó illetékeseknek a saját fontosságukról kialakított tévképének fenntartására szolgál. Legnagyobb sajnálatomra azonban ezt semmiképpen sem olvashatom a fejére a mindenkori tanulmányiosztályoszaurusznak, mert annyi hatalma azért van, hogy ott tegyen keresztbe nekem, ahol csak akar.

Jómagam csupán a felsőoktatásban, de annak sem a tanár-diák kapcsolataiban, hanem az ügyintézéssel járó részében tanultam meg, hogy bizonyos alkalmakkor akkor sem lehet enyém az utolsó szó, ha Justitia mérlege az én oldalamra billen is. Egy ilyen tekintélyelvű, antidemokratikus hierarchiarendszerben akié a Neptun, azé az igazság. Előbb csinálnék olyan ostobaságot, mint hogy az interneten fizessek valami cikkért, mint hogy valami piszlicsáré hiba miatt megkezdődjön az alosztályok közötti Canossa-járásom.

Határtalan pesszimizmusom azonban hirtelen a világra való gyermeki rácsodálkozássá változik. Mostan színes tanulmányiosztályról álmodom, ahol a pult mögötti hölgy mosolyogva fogad, seperc alatt a rendelkezésemre bocsátja az összes kért dokumentumot, és utánanéz, hogy minden rendben van-e a tanulmányokkal az internetes állományukban. A hibámra, miszerint bizonyos papírokból a kelleténél kevesebb példányt hoztam, megértően mosolyog, majd elviszi hátra fénymásolni ezeket, mondván, ne nekem kelljen rohangálni velük, s mindeközben cukorkával kínál. Egyre értetlenebb arckifejezéssel, már-már kigúvadt szemekkel keresem a kandi kamerát, alternatív lehetőségként azt várom, hogy az iroda munkatársai nagy egyetértésben felkacagjanak, és közöljék, hogy csak vicceltek, igazából persze az egész én hibám, és a tízezres csekket leszek szíves holnapig befizetni.

Aztán persze rájövök a titok nyitjára: csak a jövő héten érkezek vissza Magyarországra. Most viszont még Európában vagyok.

Czehelszki Levente

Január 26.
Fizetnél internetes újságért?

Mit szólnál hozzá, ha a kedvenc hírportálodon egy kíváncsi kattintás után ez a szöveg fogadna? „A cikk ára száz forint.” És még mielőtt ízetlen tréfának hinnéd a dolgot, az oldal máris a képedbe tolná a fizetési lehetőségeket. Bankkártya, PayPal, átutalás, emelt díjas SMS, satöbbi. Fogadjunk, olyan gyorsan húznál a bezárás ikon felé, hogy beleszédülne az egér! Ha történetesen olyan írásért kellene jelentéktelennek látszó összeget perkálnod, ami nagyon érdekel, és máshol nem találod, akkor is elmenekülnél?

Én bizony el. Valamiért zsigerből elutasítom, hogy az interneten fizetnem kelljen bármiért is. Újságért, könyvért szó nélkül nyitom a pénztárcám. Azok az enyémek, megfoghatom őket. Zizeg a papírjuk, és jellegzetes illatuk van. A világhálón viszont mezei utas vagyok. A hozzáférésért havonta „bérletet” veszek - ezzel le is tudom az anyagi kötelezettségeket. Akármit olvasok is a monitoron, nem érzem magam tolvajnak vagy potyázónak. Önző vagyok, úgy érzem, hogy a hírek és a cikkek alanyi jogon járnak nekem.

Bezzeg az angolszász kultúrában jól megy az onlájn tartalombiznisz. A digitális újságnál kifizetik, amit elolvasnak, a digitális tévé prémiumcsatornáinál kifizetik, amit megnéznek. A hirdetők pedig pontosan tudják, melyik társadalmi csoport mire vevő, így aszerint intézik kampányaikat. Ez a fajta szolgáltatási és fogyasztási modell kívülről rokonszenves, ám ha fizetős cuccal találom szemben magam, mégis fölháborodom. Sőt, rögtön vészstratégiák jutnak eszembe. Úgy, mint a rendszer feltörése, vagy olyan hely keresése, ahol ugyanazt megtalálom ingyen. Legutolsó esetben pedig megosztó csoport alapítása, ahol néhány tucat ember összefog a spórolásért. Indulhatna mondjuk négy-öt haverral, és ha az egyikünk megvesz egy cikket, akkor fű alatt, egy dokumentumba vagy képfájlba másolva odaadja a többinek. A száz forintos ár így máris húsz-huszonötre csökken.

Kultúrbarbár ötletem akár frappánsnak is tűnhetne, ha néhány percre feledni tudnám, hogy a másik oldalon állok. Elvégre újságírónak, vagy valami hasonlónak készülök, és nem érdemes tervet gyártani a saját jövőm kizsákmányolására. De ha én nem töröm a fejem „gonosz” terveken, szemrebbenés nélkül megteszi helyettem más. Egyik felem tehát durcás képpel csapkodja a klaviatúrát, fityiszt mutatva a haszonleső burzsujoknak, a másik viszont próbálja megértetni velem, hogy huszonegy évesen ciki ez a szűklátókörű hozzáállás.

Sándor Alexandra Valéria

Január 25.
Hogy mulat a magyar?

A harapni való fűillat, a vigalmi negyed vörös kirakatai és a holland utcákon való részeg kóborlás bennem is édes emlékeket idéz, de Czehelszki Leventével ellentétben nekem mostanság nemzetközi bulik helyett „csak” igazi magyar mulatságok jutnak. Ezeken ugyan kevesebb a drog és a prosti, de így is bőven van mit írni róluk.

Hosszú asztaloknál ülnek a bál vendégei kiéheztetett gyomorral, és amikor nem azt lesik, mikor ér már el hozzájuk a csigalassú pincér, karján a gőzölgő levesestállal, akkor egymást fürkészik. A férfiak percek alatt kiszúrják a buli összes jó nőjét, és igyekeznek úgy stírölni őket, hogy a feleségük azt higgye, csak a bálterem díszítését vizslatják. Amatőrök. Az asszony lát mindent, de fáradt hozzá, és hiábavalónak érzi, hogy szóljon. Húz egyet a száján, és a levesestálba temetkezik. A nőket csak a ruha érdekli. Kiül az arcukra a csendes fájdalom, ha kényelmetlen a magas sarkú, felcsúszkál a szoknya, és bevág a harisnya. Közben azért ott a szemük a többieken. A szendén, akinek kivillant egy apró tetoválás a lapockáján, ez az est botránya. A hervadton, aki most is egy vállalhatatlan ruhát tekert magára, és a még hervadtabbon, akinek piros a haja és a körme, és szemmel láthatóan elhatározta, hogy minden ráncát és hájfodrát közszemlére teszi.

Jön a főfogás, feszülnek az inggombok, és vörösödik a férfiak feje. A desszertnél már tologatják a székeket, néhány keményebb piás összeül, és masszívan vedelni kezd, a magukra hagyott feleségek pedig savanyú mosollyal próbálnak valami semleges témáról beszélgetni. Húrok közé csap a zenekar, egy szót sem érteni tovább, a csevegésnek befellegzett, kezdődik az igazi buli. Néhány pár már a tánctéren ropja, vannak köztük vadak, akik úgy pörögnek-forognak, hogy mindenki menekül a közelükből. Akadnak kifinomultak, akik büszkék rá, hogy ismerik a lépéseket, mások minden zeneszámra ugyanazt a három mozdulatot ismételgetik, a botlábú óvatosak pedig csak a lassú melódiáknál merészkednek a táncosok közé.

Az est elején még reménykedő, majd egyre szomorúbb ábrázatot öltő idősödő feleségeket most már látványosan semmibe veszik az uraik. Féltékenyen nézik a nők azokat, akiket megtáncoltatnak, átfogják a derekukat, és a szemükbe néznek. De a férfiak többsége gyáva ehhez. Inni, röhögni, röfögni, a mások nőjét gusztálni, a magukét láthatatlannak nézni egyszerűbb, mint vállalni az idétlen mozgásukat és az idétlen feleségüket, és ha már bálban vannak, táncolni egy jót.


Nagy Zsófia

Január 24.
Hogy lehet felelősségteljesen bulizni?

Hát igen, a Facebook valóban alkalmas arra, hogy semmittevéssel tiltakozzunk valami ellen, bulizni viszont még nem megy el helyettünk. Ezt még az ősrégi módon kell csinálnunk. A legutóbbi westbalkános tragédiát követően mind a mai napig sokan tesszük fel a kérdést magunknak, vajon mit rontunk el a bulizásban. Erre sajnos én sem tudom az érvényes választ, ám azt le tudom írni, hogyan néz ki egy parti a mindig fegyelmezett hollandoknál.

Persze különbséget kell tenni a cserediák és a holland között, merthogy az előbbi egyvalamiben soha nem képes versenyre kelni az őslakosokkal, ez pedig eurójának a mennyisége. Ennek köszönhető, hogy a kolival szomszédos élelmiszerbolt gagyisör és olcsóbor kínálatát péntekre leraboljuk. Szükségünk van ugyanis egy kis házibuli-szerű kezdésre, hogy ne ötven eurót költsünk a szórakozóhelyeken egy éjszaka, mint ahogy azt némelyik holland teszi. Ez kiváló alkalmat ad az egymás szívatására épülő nemzeti ivós játékok megismerésére, amelyek között van kártyával játszandó szlovák, dobókockás német és pingponglabdás ír is.

Ha Hollandiáról van szó, akkor számolnunk kell még egy tényezővel: a drogfogyasztással is. Mivel ezt nemcsak a coffee shopokban lehet megtenni, hanem elvitelre is lehet vásárolni, ezért számos partinak már a nyitányán találkoztam könnyűdrogokat fogyasztókkal. Az ember ezt eleinte furcsának tartja, de a második amszterdami kirándulásnál már meg se rökönyödik rajta, hogy az utcákon harapni lehet a semmivel össze nem téveszthető fűillatot. Érdekes, hogy ez a lehetőség mit sem változtat az éjszakák biztonságán, mert amellett, hogy legálisak ezek a szerek, olyan fejlett a drogprevenciós oktatás az iskolákban, hogy a hollandok igencsak felelősségteljesen fogyasztják őket, már ha egyáltalán.

A vigalmi negyedekbe érve mindig lehet karnyújtásnyira rendőrt találni. Ezeknek a szerveknek a hobbija nem az, hogy az ártalmatlan, de hullarészeg elemeket parttalan igazoltatásokkal zaklassák, hanem hogy ha valamelyik szórakozóhelységben rendzavarást jelentenek, azonnal ott teremjenek. Beengedő ember is ácsorog némelyik ilyen helyszín előtt, de a magyar gyakorlattal szemben ezek nem vendégverésre, hanem a vállalhatatlanul részeg elemek kiszűrésére állnak ott, és még ez utóbbiakat is kedvesen, illedelmesen kérik meg, hogy talán jobb lenne hazamenni. Némelyik hely bejáratánál reptéri fémdetektor is áll, de még nem hallottam, hogy bárki is becsipogott volna - gyanítom, a holland kultúrkör számára valamiért idegen az, hogy pillangókéssel menjenek bulizni.

Mindezek összesen vezetnek ahhoz, hogy az itteni éjszakák legdurvább kihágásainak azok számítanak, amikor valaki a buli hevében rágyújt egy cigarettára a beltérben.


Czehelszki Levente

Január 23.
Éljen az e-demokrácia!

Vazul mindent tud. Igen tájékozott állampolgár, rendszeresen elolvassa a híreket, és több médiumot is figyelemmel kísér. Megnézi, mit írnak a hatalom szolgái, az ellenzékiek, sőt, a pártatlannak látszók véleményére szintén kíváncsi. Valódi e-demokrata, hiszen online tüntetéseken is részt vesz, hogy világgá kürtölje, miről mit gondol.

Szívből sajnálja a sok idiótát, aki a kereskedelmi tévék híradóját bámulva érzi magát följogosítva az ítéletalkotásra. A villogó doboz rossz, mert passzivitásra kárhoztat. Részben megmondja és megmutatja ugyan, hogy hol mi történt, de csupán a közélet egy soványka szeletére irányítja a reflektorfényt. Vazulnak nem elég egy szelet, ő az egész tortát akarja, és meg is kapja, hiszen számítógép előtt dolgozik, majd ugyanott kapcsolódik ki. Mintapolgárnak tartja magát, mert nem elégszik meg a saját politikai meggyőződését erősítő információkkal, mint ahogy azt sokan teszik. Nagyjából tudja, melyik fontos ember miről mit mondott. Vazulnak tehát a tévé túl kevés, az újság túl tegnapi, az ő híréhségét csakis az internet elégíti ki.

Ismerőseitől sem tűri a tájékozatlanságot, ezért folyamatosan hosszú cikkek linkjeivel bombázza őket a villámpostán. Sokuk nyilván nem fogja végigolvasni a rengeteg bekezdéses eszmefuttatásokat, de legalább okosnak tartják majd őt, amiért ilyeneket mutogat nekik. Vazult egyébként tényleg okosnak tartja a környezete, amolyan igazi véleményvezérnek. Amit ő lájkol a Facebookon, azt másnak is érdemes. Újabban mindenféle netes mozgalmakhoz csatlakozik az említett közösségi portálon, mert például nem tetszik neki ez a médiatörvény. Amiben ki tudja, mit írnak a hatalmasok, de ha Vazulnak problémája van vele, akkor biztosan rossz.

A lájkolós tüntetések amúgy tök jók. Nem kell miattuk kivonulni a parlament elé, transzparenseket cipelni, meg rekedtre ordítani magunkat. Elég egy kattintás, ne adj’ isten néhány kedves szó a közös üzenőfalra, esetleg egy velősen megfogalmazott „monnyon le!”, vagy „éljen Viktor!”, és máris megvolt az állampolgári aktivitás. Vazul is ír egy kulturált kommentet, majd elégedetten hátradől. Látja, hogy ismerősei is csatlakoztak hozzá, sőt, lájkolták az ő hozzászólását. Ez aztán a civil kurázsi, a szabad véleménynyilvánítás! Milyen szép, amikor otthonunk melegében, virtuálisan csatázhatunk virtuális elvtársaink oldalán, virtuális ellenségeinkkel szembenézve a virtuális igazunkért! Amit talán föl se merünk vállalni, ha felállunk a monitor mögül.

Sándor Alexandra Valéria

Január 22.
Menthetetlen?

Cigánybűnözés, zsidóbűnözés, politikusbűnözés, rendőri bűnözés, megélhetési bűnözés, szervezett bűnözés. Ki ne hallotta volna ezeket a sokat vitatott vagy teljesen hétköznapinak számító szavakat? De a filozófusbűnözés egészen új és elképesztő fogalom, mégis úgy látszik, ideje megbarátkozni vele. Ha így haladunk, hamarosan felüti majd fejét a lepkevadász bűnözés, az atommag-kutató bűnözés és mind közül a legagresszívebb: az óvodai dadusbűnözés is.

Ezeken egyelőre jót röhögünk, de van valami, ami nagyon is időszerű, súlyos gond, és ide tartozik. Ez pedig a fiatalkorú bűnözés. Sokat írtam már erről, a lebukott és lecsukott tizenéves bűnöző-palántákkal kapcsolatos felemás érzelmeimről, a viszolygásról, a szánalomról, és a sötétről és mocsokról, amiből jönnek, és amibe tartanak. De az igazi döbbenet akkor ért, amikor egy régi, ismerős arcot fedeztem föl az egyenruhás, vigyázzban álló, fogva tartott fiúk között a javítóintézetben. Csak most, hogy személyesen érintett vagyok, értem meg igazán ezeknek a srácoknak a tragédiáját.

Az ebédlőben ültem, amikor a velem szemben falatozó biztonsági őr hátra fordult, és jókorát húzott az egyik hangoskodó gyerek hátára. A fiú reflexből felemelte az öklét, de persze nem ütött vissza, csak vihogott egyet, majd behúzta a nyakát, és elhallgatott. Ismerős volt az arca, és hamar be is ugrott: én ezt a fiút szinte a születésétől fogva ismerem! Van egy nagyon jó barátom, akinek nincs apja, az anyja csövel valahol, őt és a három testvérét a nagymama nevelte, főleg bottal és a koszos, nedves felmosóronggyal, amit előszeretettel nyomott a gyerekek arcába, ha valami rosszat csináltak. Ez pedig gyakran előfordult.

Az egyik fiú heroinista lett, a másik börtönbe került hosszú a évekre, a nagylány pedig kiállt az út szélére kurválkodni. A legfiatalabb fiú, a barátom volt az egyetlen közöttük, akibe szorult némi értelem és egy hatalmas szív. Belőle melós lett, sokat dolgozik, szar pénzért, de halad előre. A nagylány közben szült egy gyereket a stricijétől, de hamar lepasszolta őt is az immár dédnagymamának. A kisfiú méltó utód volt, nyolcévesen szórakozásból játékpisztollyal fenyegetőzve kirabolt egy garázsboltot. Aztán az öregasszony beadta a kulcsot, a kisfiú pedig sokáig ismerősöknél hányódott, és környékbeli drogosokkal flangált. Néha összefutottunk, beszélgettem vele, láttam szemében a menthetetlenséget, üdvözöltem az unokabátyját, és megfenyegettem, hogy beteszem a hírekbe, ha nem jár iskolába.

Ő állt most előttem vigyázzban, előzetes letartóztatásban. Én pedig úgy éreztem, hogy asszisztáltam a lecsúszásához, amikor láttam, hogyan él, mibe keveredik már kicsiként, de nem tettem semmit. Érte soha, senki nem tett semmit.


Nagy Zsófia

Január 21.
A filozófusbűnözés ragályosnak látszik

Azt hiszem, a westbalkáni tragédiát kitárgyaltuk, úgyhogy evezhetünk új vizekre. Én a bloghajót most egy zavaros szakaszra kormányzom, az újonnan bevezetett filozófusbűnözés területére.

Először is szögezzük le, nekem kívülállóként, ráadásul a filozófiához kicsit sem konyító magánszemélyként fogalmam sincs, hogy a pályázati pénzek túlzóak voltak-e a vállalásokhoz képest. Populistának tartom viszont azt a hozzáállást, hogy ezekből a pénzekből akár gyerekmentőket is vehettünk volna, mert ilyen alapon ne csak kultúrára, hanem soha semmire ne költsünk. De ezt ne csak az államon kérjük számon, hanem akkor magunk is viselkedjünk példamutatóan - áldozzunk ilyen célokra.

Eközben viszont Heller Ágnes ne állítson olyasmiket, hogy a könyvelési következetlenségekből eredően lesznek ők meghurcolva. Bizony egy állami támogatást elnyerő pályázat esetén a legapróbb könyvelési anomáliák is a bűnrészesség beismerésével egyenértékűek, hiszen ha valaki más nemi szervével csapkodja a platonikus csalánt, kutya kötelessége az anyagiakkal a legmesszebbmenőkig elszámolni. Szóval ellentmondásos ez az ügy, van azonban egy új, tegnap nyilvánosságra hozott aspektusa, amelyről nem lehet anélkül nyilatkozni, hogy a hányástálkát ne készítenénk magunk mellé. Az örökös önsajnálatunkat megelégelendő, üdvözlendő kezdeményezést jelentő szimpatikus.blog.hu hívta fel a figyelmem arra, hogy a magát konzervatív szellemiségűnek valló Gulyás Gábor, a debreceni MODEM igazgatója politikai nézetei ellenére, de elveinek megfelelve védelmébe vette a nem túl meglepő módon baloldaliként vagy liberálisként elkönyvelt vádlottakat.

Ugyanezen a felületen néhány napja még jót kacagtam Lumieres ironikus kommentjén, amely így szólt: „Pár nap, és Gulyás is kommunista lesz. A saját tábora fogja szarral teleszórni. Aztán majd ráeresztik Budai Gyulát a MODEM-re, és Gulyás is megy a levesbe. Ennyi.” Álmomban nem gondoltam volna, hogy - stílszerűen - Szókratész szólott belőle: az írás után az elszámoltatási biztos nála is vizsgálódni kezdett. Szegény Budai Gyula lassan frusztráltabb lesz, mint egy környezetvédelmi miniszter a Góbi-sivatagban. Nemhogy Gyurcsány nem került börtönbe, de egy épkézláb vádat nem tudott megfogalmazni senkivel szemben, hiszen a hagyói-wieszti mocskosságok még a szocialista kormányzás alatt kerültek napvilágra.

Eleve milyen dolog az, hogy valakit nyíltan ráállítunk a másik tábor embereinek bemocskolására? Az elszámoltatási biztosnak egy esetben lenne értelme, ha nem valamelyik oldal önkéntes lábtörlője, hanem valóban pártfüggetlen, igazi szakértő töltené be ezt a posztot, aki a szocialisták „trükkök százai”-t és a Fidesz mocskosságait egyaránt nyilvánosságra hozná. Így a filozófusok mellett mondjuk a pályázat nélkül, mintegy varázsütésre gyanúsan magas állami pozíciót betöltő Pálffynét is vizsgálná.


Czehelszki Levente

Január 20.
A médiát biztos agyontaposták

Három és fél éve azt verik módszeresen a fejembe, hogy a médiumok legfőbb funkciója a tájékoztatás. A szombat esti „vesztbalkán” tragédia, ami azóta fogalommá nőtte ki magát, bebizonyította, hogy Magyarországon valami nagyon nem stimmel az információáramlással.

Éppen ezért ebben a pillanatban sem tudom, miért lelte halálát három lány a heringpartin. Persze, rengeteg cikk elolvasásával próbáltam pótolni a hiányosságot, de minél többet nyálaztam át, annál hülyébbnek éreztem magam, mert újabb kérdések vetődtek föl bennem. Az viszont kiderült, hogy a zsenge tini korú fészbúkolók szava többet nyom a latban, mint a hatóságoké. Ami nem csoda, tekintettel arra, hogy utóbbiak elég sokat lacafacáztak, mire kiálltak a sajtó elé. Már rég bekúszott a köztudatba a késeléses változat, mire elkezdték terjeszteni a taposósat.

Szóval itt ülök csalódottan, mert az a drága jó média annyi infóval sem látott el, hogy megalapozott véleményt alkossak az ügyről. Másoknak bezzeg jól megy az ítélkezés, mert vagy az állítólagos romákat, vagy pedig a bedrogozott, eszüket vesztett fiatalokat szidják. Én még nem döntöttem el, kit szidjak, de legszívesebben mindenkinek behúznék egyet, aki hozzájárult az össznépi hírkáoszhoz. Már sokkal jobban érdekel, miért megy ez a furcsa ködösítés, mint az, hogy mi történt valójában. Magasról tojok rá, volt-e engedélye a szórakozóhelynek, vagy hogy elvileg hányan mehettek volna be. Mint ahogy a tömegpszichózis elmélete is hidegen hagy.

Francba a mellébeszéléssel! Nekem azt mondja meg valaki, hogy tényleg késelés történt? Ha igen, akkor várom a magyarázatot, hogy miért kellett ezt elhallgatni. Világos, hogy a beavatottak félhetnek egy cigány-magyar polgárháborús konfliktustól. De könyörgöm, miként lehet titokban tartani valamit, aminek több száz szemtanúja volt? És akik elrendelhettek egy esetleges hírzárlatot, nem félnek, hogy karrierjük derékba törik, ha kiderül a turpisság? Az etnikai feszültségről nem is beszélve, amit csak tovább szítana az ilyen viselkedés a hatalom részéről. Ennek a változatnak tehát alig látom értelmét, viszont a másik sem életképesebb.

Amennyiben késelésről szó sem volt, és tényleg egymást taposták halálra a fiatalok - majdnem azt írtam, hogy gyerekek, de nincs jogom így degradálni őket, mert szabad akaratukból mentek a West Balkánba -, miért írják rengetegen az interneten, hogy vérengzést és kifolyó beleket láttak? Talán jobb érzés elhitetni magukkal és a szüleikkel, hogy nem a saját hülyeségük miatt történt a baj? Könnyebb rákenni a dolgot egy amúgy is gyakran hibáztatott kisebbségi csoportra? Vagy csak színes beszámolóikkal akarnak bekerülni a tévébe? Ebben sincs semmi ésszerűség, hiszen rémálmomban sem gondolnám, hogy a tinik tömeges hazugságot gerjesztenek. Egyébként elismerés jár nekik, amiért kommunikációs stratégiájuk öntudatlanul is sokkal hatékonyabb, mint az arra szakosodott szerveké.

Nem mondom, hogy a sajtómunkásoknak be kellett volna fényképezniük a hullazsákok alá, mint ahogy azért sem hibáztatom a hírportálokat, amiért még a legbizonytalanabb értesüléseket is megjelentették a mesés látogatottság reményében. De most, amikor egy ország várja feszülten a lényeget, igenis illene megszerezni és legalább részben közzétenni az áldozatokról készült orvosi jelentéseket, amelyek egyértelmű választ adhatnának. Igaz, azokat is lehet manipulálni, talán el sem fogadná őket a társadalom perdöntő érvként. Akkor hát mégis be kellett volna vakuzni a hullazsákok alá?

Sándor Alexandra Valéria

Január 19.
Te félsz a haláltól?

Tele az ország engedély nélkül működő szórakozóhelyekkel, meghívásos bulikkal, ahol biztonsági emberek vizsgálnak át belépés előtt, és csíkozva vár a kokó az asztalon. Tele az ország tizenévesekkel, akik rutinosan mozognak ebben a világban. A partikat csak néha szakítja meg egy-egy rendőrségi razzia, késelés, verekedés vagy néhány kamaszlány halála.

Éreztem már koncerten én is, milyen az, amikor hozzápréselnek a vaskorláthoz. Hátulról megállíthatatlanul nyomul a tömeg előre, a tüdődből minden szusz kiszorul, elönt a pánik, mozdulni sem tudsz, levegőért tátogsz, és érzed, hogy meg fogsz halni. A tagjaid megfeszülnek, az agyad vészhelyzetet hirdet, és minden sejted a túlélésért küzd. Mindez csak néhány pillanat, azután enyhül a szorítás a mellkason, a levegő beáramlik, a vér oxigénnel dúsul, újra tudsz gondolkodni, és a bordáid fájnak ugyan még napokig, de megint úgy üvöltesz együtt a rockbandával, mintha mi sem történt volna. Ha szerencséd van.

Így legyint meg néha egészséges fiatalokat a halál szele. Valami hasonlót éreztem akkor is, mikor nyakig merültem egy jéghártyás felszínű, forrásvízzel teli medencébe egy fagyos éjszaka. Mintha a szívem apró görccsé zsugorodott volna, a tagjaim egy pillanatra megbénultak, de aztán az agyam kapcsolt, és úgy ugrottam ki a vízből, mint béka a forró levesből. Ott a menekülés volt a stratégia. De van úgy, hogy tudod, úgysem menekülhetsz, az ösztöneid akkor azt mondják: kussolj! Erről is eszembe jut valami. Tizenhárom évesen a korcsolyapályáról sétáltam hazafelé, mikor két férfi elkapott, és berántott egy kapualjba. Már akkor is volt akkora szám, hogy azt hittem, bármiből kidumálom magam, vész esetén is hideg fejjel tudok gondolkodni, és leszerelek akármilyen bunkót. De akkor éreztem, hogy kár minden szóért, felesleges kiabálni, hiábavaló kapálózni, és ha bármelyiket megpróbálom, ezek nem restek kitekerni a nyakam. Nem tehettem mást, csöndben vártam, mi lesz a sorsom, hogyan döntenek rólam, hátha történik valami, megunják a játékot, más préda után néznek.

Ismét szerencsém volt. Végigtapogattak, a kabátot leszedték rólam, aztán azzal együtt röhögve továbbálltak. De mi van akkor, ha igazán kitör a frász? Amikor semmi sem működik, hiába várod, hogy valaki vagy valami megmentsen, amikor az, amit látsz, hallasz, átélsz, annyira szörnyű, olyan felfoghatatlan, hogy az érzékeid összezavarodnak, te meg csak szaladsz körbe-körbe tehetetlenségedben, két marokkal téped a hajad, földhöz vagdosod a tested, vagy bamba arccal állsz, esetleg vinnyogsz, mint a kölyökkutya.

Ilyenkor hiába villog agyadban a piros lámpa, hiába programozták beléd a túlélés ösztönét, az ereidben szétáradó hormonok hiába késztetnek harcra vagy menekülésre, véged. Talán éppen olyan értelmetlen, banális módon, hogy megfulladsz egy seregnyi fiatal, erős, élettel teli, szórakozni vágyó ember szorításában.

Nagy Zsófia

Január 18.
Van még igazság West Balkán-ügyben?

Sajnos SAV minden szavával egyet kell, hogy értsek, a cikk vége és a kommentek kezdete közé húzott demarkációs vonal általában az értelmet is elválasztja a parttalan fröcsögéstől. Dél-Koreában például, ahol a fórumtrollok a magyar gyakorlathoz hasonlóan lehetetlenné tették a civilizált párbeszédet, a kormány valamiféle internetes személyi számot vezetett be, amelyre minden állampolgár szert tehet. Így mindig lehet tudni, ki használja éppen a világhálót, ennél fogva a trollkodóktól megvonták a kommentelési lehetőséget.

Nem azt mondom, hogy ez a követendő gyakorlat, mert számtalan aggasztó aspektusa van, főként az adattárolásra vonatkozóan, de az internet azóta vidámabbá vált a koreai félsziget déli részén. Nem is erről akartam beszélni, persze, csak elkalandoztam - a westbalkáni tragédia mellett nemigen mehetünk el szó nélkül. Amikor itt, Groningenben éjfél után láttam az első híreket a budapesti tragédiáról, még minden médium biztosra vette a késelős történetet. „Három lányt megöltek a West Balkánnál” - sivítottak az idézett linkek, amiket később „Három lány meghalt a West Balkánban”-ra finomítottak. Úgyhogy lehet éppenséggel mutogatni a szélsőjobbra, hogy mindenféle tragédiából azonnal cigány/zsidó/buzi/terrakottabűnözést vizionál, ami általában igaz is, de itt most a mainstream média kiáltott farkast – ezek után pedig nem csoda, hogy néhányan összeesküvés-elméletekre gyanakodnak.

Az ügyben számtalan megválaszolatlan kérdés van. Hogyan működhetett a hely érvényes engedély hiányában? Mit kerestek tizennégy éves gyerekek éjszaka egy ilyen vad buliban? Tompította-e a reakcióidejét, és ezáltal hozzájárult-e az egyik áldozat halálához a vérében talált kábítószer? Mi okozta valójában a pánikot, ami miatt az emberek feltorlódtak a szűk járatokban? Ezekre én megközelítőleg sem tudok válaszolni, hiszen szerencsére nem voltam ott - elszomorít viszont, hogy az internetezők közül mennyien vélik tudni az igazságot, jellemzően olyanok, akik hozzám hasonlóan a helynek a közelében sem jártak az inkriminált estén.

Számtalan tanú állítja, hogy mellette késeltek valakit halálra a ruhatárnál, miközben legalább ugyanennyi mondja, hogy látta a földön heverni az agyontaposott áldozatokat. Páran azt panaszolták a virtuális térbe, hogy életük legfélelmetesebb élménye volt a szűk folyosókon nyomorogni, mások ellenben arról számoltak be, hogy nem is volt akkora tömegnyomor, mint amit a kikerült képek bizonyítanak. Kinél van akkor most a bölcsek köve? Nem tudom, és nem is irigylem a rendőrséget, amelynek az a feladata, hogy felállítson egy érvényes narratívát a párhuzamos valóságok eme átláthatatlan kuszaságából. A kérdés csak az, vajon ennyi félrebeszélés után lehetséges-e a valóságot hitelesen rekonstruálni. Vagy már véglegesen megváltoztatták azt?


Czehelszki Levente

Január 17.
Bárgyú kommentektől áll a cövek?

Tök hülyének érzem magam. Olyan ország sajtószabadsága fölött hullattam krokodilkönnyeket, amelynek annyi köze van a liberális eszmékhez, mint Hitlernek a faji egyenlőséghez. A kulturált közlés összeszedettebb helyeken még csak-csak megyeget, a cikkekhez kapcsolódó véleménynyilvánítással azonban súlyos gondok vannak. A névtelenül mocskolódó papucsállatkák témája örök, de nem hittem volna, hogy egy-két komment még mindig meg tud lepni.

Történt ugyanis, hogy a legutóbbi, beszélni nem tudó cigánygyerekről szóló szösszenet alá tömegével jöttek a rasszista megnyilvánulások a blogomra. Az anonim megjegyzések lehetősége évek óta adott volt, és még egyetlen esetben sem cenzúráztam őket, pedig kaptam ám hideget-meleget. Hozzászoktam a kritikához. Egy „hülye vagy, bazzeg” cifra körmondatokban kifejtve is édeskevés ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. Most viszont több ízben közölték velem, hogy mentálisan alulszituált, morális csőd vagyok, amiért leszéparcúztam egy roma kölyköt.

Csalódott sóhajtás után eltávolítottam az érintett megnyilvánulásokat, és véget vetettem a névtelen bulinak. Azóta csak az szólhat hozzá, aki kegyeskedik regisztrálni. Én pedig egyenesen Szalai Annamáriának érzem magam, amiért így megnyirbáltam a saját kicsi birodalmam szabadságát. Az intézkedés amúgy hatékony volt, mert azóta csupa értelmes reakciót kapok. Érdekes, hogy ha az említett írás egy nyomtatott lapban kapott volna helyet, akkor valószínűleg nem vált ki semmi szélsőséget az olvasókból. Vagy ha föl is háborodik valaki, mire megírja a levelet, vagy előkeresi az impresszumban megadott telefonszámot, jócskán alábbhagy a dühe, mivel név, hang és minimális anyagi teher vállalása szükséges az efféle visszajelzéshez. A neten bezzeg mindenféle hacacáré nélkül, durr bele le lehet vezetni a feszültséget, de még sok más gerincmentes cselekedet is elkövethető.

A cikklopás, -ollózás, -átírás és társai olyannyira szokványosak a virtuális térben, hogy minden újságírónak és zsurnalisztajelöltnek kutyakötelessége szembenézni ezekkel az eshetőségekkel. Remélem, Zöldi László elnézi nekem, hogy kedvesen naivnak találom legutóbbi eszmefuttatását a Mandiner portálra jellemző tartalomcsórásról (Szabad a préda?, Médianapló, január 14.). Újságírói etika? Szöveg és képmás fölhasználása? Személyeskedő hozzászólások? Honorárium vagy fájdalomdíj mindezért? Ugyan már! Az említett szájt látogatóinak tekintélyes hányada épp az ilyen „szoci oldalról” csaklizott cikkekre bukik, talán még szexuális értelemben is. Tudomásul kell venni, hogy ezek az emberek élvezik a következmények nélküli fröcskölést, megkeresnek minket a közösségi portálokon, megbeszélik, hogy fotóink alapján vajon zsidók vagyunk-e, esetleg cigányok, végül látványosan próbálnak élcelődni újságírói mivoltunkkal. Egyfajta kielégülést okozunk nekik. És ez talán még szebb gesztus tőlünk, mintha világmegváltó sorokat rónánk a monitorra.

Sándor Alexandra Valéria









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2011-01-31 (652 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.03 Seconds