2018 April 24, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20203281
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2005 július I.






Július 16-31
Július 01.

Mondj akármit


- Hej, csak ne lenne olyan zegzugos a világ! Ha mindent elmondhatnék!

- Hát mondd, öreg. Elmondhatsz mindent, ha előttem meg mersz nyílni.

- Már hogy ne mernék. De annyi mondandó rekedt bennem!

- Például?

- Például… Régebb kevés ösvény vezetett felfelé. Megkerülhetetlen volt a politika.

Akinek nem voltak komoly fenntartásai, aggályai, avagy meggyőződéséhez éppenséggel illett a hivatali és uralkodó baloldal is, az startolt. Ezért aztán sok értelmes, diplomás fiatal, erélyes, nagyravágyó, kitűnni akaró, aki teljesítményt akart felmutatni, részt vállalt a politikából is. Most mintha nagyobb lenne az ódiuma. Finnyásak lettek a törekvők: a jobbak kerülik a pártpolitikát. Legalábbis nálunk. Igaz, hogy egy mai, nagyra nőtt fideszes politikusnak, ha befut a hatalomba, bizonyos értelemben nagyobb a hatalma, mert nem korlátozzák merev tradíciók… Mégis: a fiatal nagyvállalati elnök-vezérigazgató jövedelme és a mozgási lehetősége is sokkal nagyobb a miniszterénél. Nézd csak, mennyivel kevesebb például a jó szónok, a szellemes, művelt, nagy látókörű fiatal a kormánykoalíció oldalán. Már az SZDSZ is öregedőben. A negyvenes-ötvenesek pártja lett, és nem látok ifjonti tömegeket körülötte és benne… Amikor én fiatal voltam, körünkben nagyon erős volt a romantikus, forradalmi, a keserves igazságokat néha suttogva, néha kiáltva kimondó baloldaliság. Nálunk Erdélyben e baloldaliságnak feszes nemzetiségi, kisebbségi, kimondom: magyar hevülete is volt. Most a fiatalok mintha fanyalognának a baloldaltól. Amúgy sem különösebben lelkesedők. Akik mégis azok, hát inkább a nemzeti forróság lepi el őket. Vagyis az ifjúság egy része hedonista és cinikus, lelkét is a pénz és/vagy a gyönyörvágy tölti be – ami egyébként érthető – másik része meg belebolondul valami fanatizmusba. Az utóbbi létező hagyományra, történelmi sémákra, lobogás-vágyra épül. S társul hozzá gyakran, üzemanyagként vagy színezékként, némi gyűlölet is. Mintha szerelemhez is az kellene, hogy miközben Juliskát imádom, Bözsit halálosan gyűlöljem… Sem a fiatal értelmiségiek, sem a fiatal melósok között nem sok a baloldali. Talán vissza kellene állítani a gyári sejteket, vagy mi a szösz. S úgy látszik, nincsenek lánglelkű filozófus-prédikátoraink sem, akik a diákság felé fújnák mély társadalmi, gazdasági és nemzeti igazságainkat…

Még sokáig folytatta, és én hagytam, és – engedélyével – ment a magnó…

Bodor Pál

Július 02.

Magamban beszélek


Néha úgy érzem, magamban beszélek, s más nem is hallja. Panaszra nincs okom, jól vagyok. Örülök, hogy magam döntöttem el 1990 végén, hogy lemondok tisztségeimről és Diurnus-rovatomról az akkori Magyar Nemzetnél, holott újságírói sorsom csúcsát ott éltem meg, ott alakult ki új itteni (a szakemberek szerint több százezres) olvasótáborom. Mégis átmentem a Népszabadsághoz, eleve kisebb fizetésre, szürkébb helyzetbe, mert politikai és erkölcsi aggályaim voltak a Magyar Nemzet jövőjét tekintve. Igaz, a lap-társtulajdonos Magyar Nemzet Újságírói Alapítványa kuratóriumának elnökeként is megtettem mindent, hogy megakadályozzam a fokozatosan bekövetkezőt. Talán ennek elismeréseként is választott meg a MÚOSZ küldötteinek közgyűlése a szövetség elnökévé a következő év, 1991 végén.

1994-ben ismét magam döntöttem el, hogy nyugdíjba vonulok a Népszabadságtól, az akkor legnagyobb példányszámú napilaptól. Főszerkesztőm, Dr. Eötvös Pál lovagias volt, igyekezett lebeszélni, jó szerződést is ajánlott – mégis visszavonultam. (Még csak 47 éve dolgoztam, még csak 64 éves voltam.) Nem telt bele egy évtized, és Eötvös Pál is lemondani kényszerült. Okairól hallgat, senki nem tudja, de mindenki sejti, mi késztette erre.

Most boldogan verem a számítógépem billentyűzetét egy jobbára baloldali internetes honlap munkatársaként, s a diadal teteje, hogy rovatomat havi néhányszázszor keresi fel az olvasó, s egy vitacikkemet, mondjuk, százhúszan nyitják fel az első 24 órában.

Tudom, ez nagyon „privát” írásnak tűnik, önéletrajzi vallomásnak, talán csak engem érdekel. „Magamban beszélek”. A kérdés azonban nem az én életrajzom. A kérdés az, hogy miként bánik, gazdálkodik a mérsékelt baloldal pártja azzal a több tízezer baloldalival, akit már nem kell megnyerni, sőt, akit igazán elveszítenie is nehéz. Nehéz, de nem lehetetlen. Stratégiailag talán nem lenne életveszélyes veszteség, ha az MSZP-nek széles, erős, fiatal értelmiségi és szakmunkás tábora lenne. De nincsen.

A kisebbségi sorból, Erdélyből, ahol annyian lettek baloldaliak azért is, mert elnyomott kisebbségi magyarok voltak, nemzeti érzékenységgel maradtam baloldali itt is. Visszás helyzet, egyrészt mert a magyar jobboldal igyekszik kisajátítani a nemzeti érzést – másrészt, mert „vér szerint” csak fél magyar vagyok. De hát minderről részletesen vallottam negyed százada befejezett, Svájci villa c. regényemben, melynek legújabb kiadása néhány hónapja jelent meg a Babits Kiadónál. Most meg kellene írnom az azóta eltelt évtizedek szintézis-regényét is. Csak a megszállottságom hibádzik ehhez (nem hibázik: hibádzik). Talán még megírhatom.

Bodor Pál

Július 03.

A keresztapa és a rendőrkapitány


A Makkai fivéreket „elkapták”: Spanyolországban rabszolgasorban tartottak magyar lányokat, útlevelüket elvették, kínozták-verték őket, prostituáltakként „dolgoztatták” őket.

Körülbelül ennyit tudunk az esetről. S vajon a bűnözők személyiségi jogai tiltják a fényképeik közlését képernyőn, lapokban? Akadhat így még ezer tanúja a vádnak. Egykori, hajdan tönkretett lányok. Megzsarolt emberek, családok, rendőrök.

Akik ezt a bűnügyet hosszú éveken át ilyen pompásan menedzselték, azokról bármit feltételezhetek. Nem hiszem, hogy „csak annyi” a bűnök, amennyi most kiderült.

A rendőrség bilincsbe ver alaptalanul metróbérlet-hamisítással gyanúsított nőket – miközben borzalmas eszközökkel működő bűnszövetkezetek tombolnak itt és határainkon kívül.

Jó, tudom, a kemény és ügyes maffiáknak sokkal gazdagabb a műszaki, személyi, anyagi eszköztáruk, jobb a kocsijuk, fegyverük, kapcsolatrendszerük, mint a rendőrségnek. A maffia halállal, veréssel, gyújtogatással és hatalmas pénzekkel biztosítja uralmát – és tagjait egyfajta „természetes szelekció” választja ki: a legkegyetlenebb, ravasz, elszántabb fickók állnak be az erő hierarchiáiba. Aki nem alkalmas erre a szerepre, meghal – minimum jelképes értelemben.

A rendőrségnek tehát nehéz a dolga. Emberei másként rostálódnak. S nem nyúlhatnak hasonló eszközökhöz. Nézzük a földerített bűnügyek, „elkapott” bűnözők számát – az „esetek” számához képest. (S hányról nem is tud a hatóság!) Mekkora a legkisebb keresztapa hatalma – és mekkora a legnagyobb rendőrkapitányé? Van rendőrkapitány, aki tudja?

És mindezzel semmit nem mondtam, amit az olvasó ne tudott volna nélkülem is.

Szeretnék egyszer már (nem épp kiábrándító, de alaposan igazmondó) vallomást, riportot, dokumentumfilmet, könyvet olvasni-látni arról, hogy miként, miért keverednek (enyhén szólva) korrupciós ügyekbe jobb beosztású rendőrtisztek. Talán kiderülne, miképp, mivel lehet megerősíteni, megfizetni, jutalmazni a rendőrségen a maffiák valóban hatékony, eszes, képzett, náluk is ravaszabb és keményebb ellenfeleit. Remélem, vannak, léteznek ilyenek.

Bodor Pál

Július 04.

Mindannyian hutuk és tuszik leszünk?


Mindenről dönthetünk, szabadok vagyunk. Eldönthetjük, melyik fogpasztát, futballklubot, mennyasszonyt választjuk, busszal vagy vonattal utazzunk Szekszárdra és hány órakor. És zsebünk szerint dönthetünk minden üzletben: ötszáz forintunkért azt veszünk, amit akarunk.

Az természetesen nem ránk tartozik, hogy folytatjuk-e a Hold-programot, akarunk-e odafent bányát nyitni, és jó-e ott – vagy a Marson? – majd katonai támaszpontot létesíteni. (Lásd a múlt heti híreket.) Az sem tartozik ránk, de járathatjuk erről a szánkat, hogy tehetünk-e valamit világviszonylatban a fölmelegedés, a kihűlés, az ózonlyuk, a százmilliók éhínsége és szomjhalál ellen. Csak szólásszabadságunk van, s olykor, helyenként, ordítási szabadságunk.

Nem tudom, öröm lesz-e a Holdról vagy a Marsról visszanézni ide. Még kiderül, hogy ez az egész idelent egy nyerőautomata. Amelyen mindig, minden esetben az automata tulajdonosa, a Föld tulajdonosa nyer, aki nem ember, hanem a Bank (mint a kaszinókban) -- bármilyen számot pörög ki az irányított szerencse. Bármelyik fogpasztát, légi járatot, benzint választom, bármelyik óceánjáróval utazom Szekszárdra, bárhol vetnek be engem, a fiamat, az unokámat „békefenntartóként”, bárhol fizetem be a biztosításomat, bármelyik mobil-márkát választom, a Tulaj, a Bank nyer, és egyre több a szenny, a rák, a gyógyszer, a nyomor, a szakadék, a tehetetlen ember. Egyre szegényebb a nyugdíj- és egészségpénztár, s a végén az emberiség fele sorba áll az ingyen-konyhánál. Egyre kevesebb, gyöngébb a szakszervezet, egyre kevésbé lehetnek baloldaliak a nagy pártok, de a helyi, politikai, nemzeti, vallási összecsapás eltereli figyelmünket a közös végveszélyről.

S a végveszély érzete össze-vissza radikalizál – nem a lényegre figyelmeztet. Írországban a protestáns-katolikus, másutt az iszlám, Erdélyben, Ukrajnában, Hollandiában, Dél-Amerikában ilyen-olyan fontos dühök. háborgások és érdekek -- de közben lesz világuralmi katonai támaszpont a Holdon, még ha ezer milliárdokba kerül is, s még ha százmilliók éheznek is, de hogy ne vegyék észre, gyilkolják egymást. Lassan mind hutuk és tuszik leszünk. (Az egymást gyilkoló hutuk és tuszik egyazon nyelvet beszélő, vérrokon népek.)

Így fest a világ borúlátón balról. De a végveszély talán még megreformálható. Nem forradalmian, de legalább reformszerűen. A halál lassítható, talán illatosítható is, tömjénnel.

Bodor Pál

Július 06.

Ki fé a show-tól?


Mielőtt két szót szólnék Orbán Viktor tegnapi visszalépéséről a számok vitájától, vallomással tartozom, amely senkit sem lep meg. Elfogult vagyok. Tudom, ez nem illik a hivatásos nyilvánosság művelőjéhez, s ha mégis szurkol valakinek, azt titkolja.

Igaz, olvastam egy derék baloldali férfiúról, remek tollú angol kollégáról, aki jeles konzervatív lap nagy tiszteletben álló kommentátora volt. Ahogy más a munkaköpenyét ölti fel, úgy kanyarította ő magára a szerkesztőségben a konzervatív palástot. Valaki azzal védte meg, hogy a karmester is ugyanazzal a pálcával dirigál preklasszikusokat és dodekafonokat. A hasonlat hamis. Úgy is hamis, ha azt mondom: egyazon zeneszerző ilyeneket s olyanokat is szerzett. A zene egy fokkal (vagy százzal?) fölötte áll a verbalitásnak. A zene nem cáfolható, nem lehet vele vitatkozni.

Igaz, a pontos számokkal sem lehet vitatkozni. Talán ez indította Orbán Viktort arra, hogy elhárítsa nyilvános vitáját kihívójával, Gyurcsány Ferenccel.

Egyszer mindenkinek leesik a tantusz.

Makacs, fanatikus szocikkal sokat vitatkoztam: vannak a miénken kívül is igazságok, engedjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy meghallgatjuk a másikat, s olykor őszintén bólintunk.

A gazdasági miniszterhez a meghívott Fidesz-politikusok helyett küldött tüntető agitátor-trupp híre ennek véget vetett. Persze, legalább ennyire kiboríthatott volna ugyanezek temetői vendégjátéka, Vörösmarty téri sípja-dobja – de akkor, ha felháborítottak is, azt hittem: talán személyes sérelmek fűtik őket.

Nem értek egyet azokkal, akik azt hiszik, Orbán most egyszerűen megfutamodott. Nem hiszem, hogy gyáva. Inkább képzelem, hogy netán alaposabban utána nézett egyik-másik számnak, és rájött, hogy néhány -- vagy jó néhány? -- esetben el kellett volna ismernie: Gyurcsánynak van igaza. Hiszen az egyenesen mulatságos, hogy a vérbeli showman Orbán, aki boxring, azaz ökölvívó szorító szerű dobogót táncolt körül, ügyesen, tömeg-előadásán, most attól tartott, hogy a kis Munkácsy teremben show-ba ugratják bele.

Miféle show-tól fél a show-man? Abban a kicsi teremben ki se fütyülhetik.

Bodor Pál

Július 07.

Miért sporól a baloldali párt a szürkeállományával is,
ha média-kommunikációról van szó?

„A nap cikke” sorozat megnyitójaként hét napja közölt írásomban és vitájában nem csak a Budapesti Lapról volt szó. Nyilván ezért is szólt hozzá nyomban Zöldi László, Böjte József, Almási Miklós, Galló Béla, Szabó Józsi Jenő, Kertész Ákos, Gáspár István, s utóbbi vitazárónak szánt cikke után Matkovich Ilona (írása az új „vitasarokban” jelenik meg). Sajnálom, hogy zárult a vita, holott talán fölívelhetett volna a baloldal kommunikáció- és médiapolitikájának átbeszéléséig. Kötetté érlelődhetett volna.

Annyi mindenképp kiderült a nyolc írásból, hogy a Budapesti Lap nem értelmiségi („szalon”)-szemle, nem elit klub, hanem értelmes embereknek írott, havonta megjelenő, baloldali sugárzású, egész jó hetilap. Hatezer példányban jelenik meg: nem tudok ilyen példányszámú hazai társadalmi-kulturális havi orgánumról.
A baloldal média-kommunikációs koncepciójáról sem tudok azonban. Csak rögtönzéseiről. Nyilván voltak, vannak, lehetnek papírok kívánalmakról és módozatokról, bár hatásukat tekintve ezekhez képest a gombfoci-szabályzat Faust-i remekmű. Ha médiáról, kommunikációról volt szó, a baloldal nyomban spórolni kezdett a szürkeállományával és kevés pénzével. (Ez a honlap is hét hónapja várja, hogy egyik nagy alapítványunk betartsa a szavát; a Budapesti Lap még a nyomdának is három havi számlával tartozott – csak a Szabad Sajtó alapítvány segített rajta; egyébként, ha Deák Katalin főszerkesztő nem járja le a lábát baloldali Ponciustól szocialista Pilátusig, a lap már rég nincs.)

Már megírtam – nem reagált senki – a baloldalnak nincs Magyar Nemzete, Hír Televíziója, Kossuth Rádiója, (Krónika, Vasárnapi Újság stb.), és nem tudom, mi lesz az Axel Springer céggel és hatalmas sajtóbirodalmával, ha élére nemrég a Heti Válasz volt felelős szerkesztője és az MDF egyik alapító atyja került. Igaz, baráti orgánum és emelkedőben van a 168 óra, a Klubrádió, a Népszava, szeretem az Egyenlítőt és a Mozgó Világot – közönségük azonban kisebb a jobboldali orgánumokénál, melyek között fel sem soroltam a Heti Választ, a Demokratát és a többit.

Tragikus, hogy mennyire képtelenek vagyunk - a médiában is -- megszólítani a fiatalokat.

Egy ideig azonban mélyen hallgatok ebben a témakörben. Ha már dicsérni képtelen vagyok a saját lovamat, legalább ne szidjam – nem igaz?

Bodor Pál

Julius.8.

Orbán (egy ismeretlen párt színeiben) -- emberére talált


Két teljesen különböző ember, alkat, stílus ütközött meg.

Egyik sokarcú, sokszínű, sok véleményű színész-politikus: kétségkívül eredeti, erős egyéniség, ügyes, sikereken felnőtt sztár, akinek most nagyon hiányzott a tapsok harsonája, vitaminja. Nem szokott hozzá a legalábbis egyenlő ellenfelekhez.

A másik: mélyebb, eszesebb, akkurátusabb, „reálszakosabb” vetélytársánál; noha megélte már a sztorizás édes ízét, de ízig-vérig államférfiként nem keveri az eszméket se viccekkel, se anekdotákkal. Kár. Ha kell, szerepel, de nem a szereplésben, a tapsban, az azonnali siker hasznában – hanem a teljesítményben, s a távlat markáns megrajzolásában leli örömét.

Most érthetőbb, hogy Orbán miért óvakodott a szellemi szkandertől. De neki sincs miért szemrehányást tennie magának, jól tette, s pontokat szerzett azzal, hogy végül elfogadta a kihívást. Néha ugyan kiült arcára, fehéren-grimaszosan, az idegesség – ilyenkor bukott ki a száján a verbális karikatúra, hogy a szociálpolitikai szempontokat oly élesen képviselő szociáldemokrata miniszterelnök gazdaságpolitikája „színtisztán liberális” – de abban is kiválóan ügyes volt, hogy eleddig ismeretlen, vadonatúj, mondhatnám: nem létező párt színeiben lépett fel: a nyitott, együttműködni kész, szegénypárti, csevegő-szelíd Fideszében.

Gyurcsány és szövetségesei, miniszterei, társai között távolról sem volt akkora diszkrepancia, mint a mai Orbán és a pártjára jellemző emberek között. Nemcsak Áderre gondolok.

Meghökkentő volt, hogy az az Orbán, aki hatalomban megbénította a parlamentet, aki titkosította és utólag is ellenőrizhetetlenné tette a kormányüléseket, most érzékeny lelkű, megértő és megértésre vágyó, galamblelkű (mondjuk: ) Mozart-rajongót játszott.

Gyurcsány nem akart hódítani. Távol tartotta magát minden eszköztől, gesztustól, arcjátéktól és szótól, amelynek alapján demagógiával lett volna vádolható. Nem kereste mindenáron a nézők kegyeit. Gondterhelt volt. Igaz, nem maradt ideje javaslatainak felvázolására, és érdemben nem fejthette ki véleményét Orbán Áfa-javaslatáról – de szerves, következetes, egyértelmű és önmagához hű, éles eszű, saját hangú politikusként mutatkozott meg, aki egyénisége, erkölcse súlyával is tematizálja a politikát.

Bodor Pál

Julius.9.

Az éhségfalvakról


Hogy jut eszembe épp most az éhségfalvakról írni? Most olvastam el Ladányi János legnagyobb napilapunk múlt szombati mellékletében megjelent, keményen adatolt, visszafogottan is megrázó cikkét.

De kezdjük máshol. Senki sem bolondulna bele, ha fizetése, pénze hirtelen kétszer annyit érne. Amikor a közepes sorsú ember igazi jómódról álmodik, azt szokták mondani az elemzők: „nincs forradalmi helyzet”. Aki azonban a nyomort, az éhínséget kutatja, az mást mond. Azt, hogy a magyar éhségfalvak népe szédeleg télen a nincstől. (S a nyomorgók „csak” 30 százaléka cigány. S a cigányok „csak” 40 százaléka szűkölködik rettentően.)

Persze mégse jut eszembe, hogy csak a 70 % „fehér” éhezőért emeljek szót. Dehogy. Csak arra emlékeztetek, hogy a cigányokat tekintve a bizalmas replika az, hogy jórészt maguknak köszönhetik: nem szeretnek dolgozni. Jó, de milyen nációhoz tartozik akkor a nincstelenek 70 százaléka? Nem a magyarhoz? Avagy magyarok, de nem szeretnek dolgozni? S van köztük sváb, bunyevác, rác, aki nem dolgozna? Inkább éhen hal?

Szakértők magyarázzák, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezetek és állami gazdaságok jelentős hányada megélhetést biztosított a maga körzetében; az emberek az onnan munkával megkeresett jövedelmüket egészítették ki a háztájiban és egyebütt. Mivel azonban a szövetkezeteket annak idején sok helyen, talán a legtöbb helyen erőszak hozta létre, nagyüzemi gazdálkodásuk viszonylagos sikerét nem illik dicsérni. Jó, ne dicsérjük.

Szétverésük azonban embertelen nyomorba taszított százezreket. A politikai kártérítés anyagi romlást hozott szerencsétlen emberek sokaságára. És nem az akkor hibázó hatalmat okolom ma már. Késő. Majd elvégzik ezt a szoció- meg gazdaságtörténészek. Azt mondom, hogy nekünk, a baloldalon, kutyakötelességünk tenni valamit értük. Nem tudom mit. A televíziós vitában nagyon érdekes volt Orbán trükkös politikai szexepilje és Gyurcsány őszinte, gondolati szenvedélyessége – de a legalul guggoló, térdeplő, már lábra állni sem képes, afrikai éhségsivatagokat idéző falvak szegényeinek (ismétlem: tíz- és talán százezrek) érdemi figyelmet kell kapniuk végre. Főleg Gyurcsánytól várom – akár a száz lépésben – a jelentős rámozdulást erre az elviselhetetlen, szétszórt válságra. (Akkor is, ha Blairnek majd sikerül töröltetni a mezőgazdasági EU-támogatást…)

Néha úgy érzem magam ebéd közben, mintha koldusok ezrei állnának sorba utcánkban, a pilisvidéki falu szörnyű, járhatatlan Klapka utcáján.

Bodor Pál

Julius.10.

Mit jelent naiv baloldalinak lenni?


Nem kiábrándulni. Nem hinni abban, hogy a nyilvánvaló igazság, érték, tehetség mindig győz. Ez még a zenében sincs így, hát a politikában, az üzletben, a társadalomban.

Nem hinni azt, hogy mindig nekünk van igazunk. Nem áltatni magunkat azzal, hogy az általános jobbulásban mindenkinek jobb lesz. Nem képzelni egy pillanatig sem, hogy jótékonysággal segítünk az alapbajokon: simogatással nem lehet autót javítani. Nem elhinni, hogy abban a disznó is hibás, ha hizlalják és levágják. Tudomásul venni, hogy a pénz sokkal erősebb minden jóságnál, versnél, igazságnál. Nem bedőlni annak, hogy mindig másutt, mindig messze, mindig mások a katasztrófák áldozatai, a kínhalál, a tömeggyilkosságok halottjai. A felrobbantott lány és fiú, férfi és nő az én gyerekem, unokám, apám-anyám.

A világ nem győzhető meg a testvériség előnyeiről. Tudomásul kell venni, hogy az emberiség csak átöltözött a kereszténységbe, ebbe, abba – és lényegében nem változott.

Minden borzalmat megszokunk, berendezkedünk benne, mondván, hogy az üstökös nem épp a mi fejünkre esik.

Jónak lenni sose fizetődik ki, a jókat átverik, kifosztják, kiröhögik, mint azokat, akik a gyöngébb, a vesztes mellé állnak, akit bölcs önzetlenségében a város bolondjának csúfolnak – hát legyünk jók, szolidárisak számításból, önzésből, csak mert nekünk jobb, ha jók lehetünk.

Ne sikítozzunk, ha a minimálbérnél heti 70 órában kevesebbet kereső, analfabéta, esélytelen segédmunkás a szabad verseny tüzes híve. Verőlegényként befuthat a maffiában.

Sajnos, minden megváltó vallás, társadalmi utópia, erkölcsi kódex, jóléti jövőkép rossz emberismerő volt. Rossz emberiség-ismerő. Egyáltalán nem biztos, hogy a cselekvők, a hatni képesek, a sikeresek, a hatalmat szerzők többsége: jó ember. (Nem hiszem, hogy O. V., a profi politikus az, aminek igen tehetségesen mutatja magát: egyenes, igazmondó, jó ember.)

Azt kellene mondanom, hogy a kiszolgáltatottak, a fegyver- és eszköztelenek javára csak a rosszakkal összefogva győzhetnénk. Persze tudom, hogy számíthatunk rájuk: minden múlandó baloldali győzelmünk után ott teremnek szüretelni – és lejáratják szamár jóhiszeműségünket. Nem vagyunk bambák, csak még mindig jobban értjük a nem létező angyalok, mint a létező ördögök észjárását.

Bodor Pál

Julius.11.

Miből gondolják, hogy nincs osztályharc?


Ne féljenek, semmi durva balradikális szándékom nincs, nem forradalmat forgatok a fejemben, de az az érzésem, hogy a ráolvasás nem fújta el az osztályharcot. Sőt, nemzetközi méreteket, és új, torz, mutáns formákat öltött. (A legbizarrabb az iszlám terror. Végső soron Terra – nem biztos, hogy boldogító -- hierarchiáját borítaná fel. Ha százszor is alulról érkeznek a véres cselekvés önkéntes, élő pokolgépei, az anyagi, technológiai háttér nem a szegénység, hanem „legvégső” soron talán az olajtőke.)

A Szovjetunió szétesése, politikai természetének megváltozása, a szocialista tábornak nevezett érdekszférájának áthullámzása egyelőre kissé amorfba, olyan helyzetet teremtett, amelyben az ideológiáknál ezerszer súlyosabban esik latba a kegyetlenség, amelynek nincsenek morális vagy értékrendbeli ismérvei.

Nem csak a kiszolgáltatottak eszköze az osztályharc. Osztályharcos eszközrendszert tart kezében az aktív nagyvagyon is. (Pici példa: micsoda remek, eleve sztrájktörő eszköz a sokezres kínálatú munkaerő-kölcsönző! Milyen meghökkentő – marxi szemmel – a mindent benyelő amerikai médiakoncentráció! Vagy munkahely-csökkentés.)

Az iszlámterror meghökkentett mindünket, holott vele is az örök, fanatikus, most kendőzetlen, szadista ember lép színre. Aki ihletforrása volt valamennyi Sátán (Lucifer, Mefisztó, Ördög) képünknek. Csak hát az öngyilkos gyilkosok is mélyen hiszik, hogy jó, szent, isteni ügyet szolgálnak, égi rendű igazságot, igazságosságot. Pillanatig sem képzelik, hogy ártatlanokat ölnek. Azaz talán annyira vannak tudatában, mint a második világháború bombázóinak pilótái annak, hogy vétlen tízezrek pusztulnak el a bombázásban.

Mondják, hogy az inkvizíció hóhérai ismerőst, rokont, barátot nem voltak kötelesek vallatóra fogni. Be humánus! Az iszlám terroristák a legritkább esetben ismerik személyesen az áldozataikat. Az eltérített repülő utasait, vagy a túszt -- akinek végül átnyisszantják a torkát, elvágják a torkát – azt már valamelyest igen. Íz már nemcsak statisztikai trófea-adat.

Nehéz úgy tenni, mintha nem lenne osztályharc. Mintha nem lenne munkásság. Mintha a piac objektív normateremtő volna. Mintha mindenki érdemei szerint jussolna. Nő a föld népessége, erősbödik a sakkban tartás, a zsarolás eszköze: a munkanélküliség, és minden második perc úgy fest, mintha vége lenne a világnak.
Bodor Pál

Julius.12.

A német nyugdíjak


Öreg haverom néha itt kóricál Németországból. Ma betoppant. Nyugdíja 1,2-1,4 százalékkal csökkent, ifjabb sorstársainak már nem is bruttó, hanem a nettó fizetésük szerint számítják ki a nyugdíját, a járulékot pedig már nem fele-fele alapon fizeti a munkaadó és a munkavállaló – megnőtt a munkavállaló részaránya. Amennyire megjegyezhettem, megjegyeztem, csodálkozva, hogy rendszeresen olvasott hét napi- és hetilapom egyikében sem olvashattam erről. Így hát öreg haverom folytatja nappalimban a helyszíni tudósítást, megismerem a pártok változó erőviszonyait, megtanulom Lafontaine programját, immár van adatom arról, hogy a keletnémet szocialista párttal egyetemben máris nagyobb a népszerűsége, mint a liberálisoknak és a zöldeknek – egyszóval, világosabban látok a német ügyekben.

Mindebből, bevallom, szerintem főleg a szociálpolitikai hírcsokor fontos.

Bár, a németek nem foghatják annyira vissza az egészségügyet s a nyugdíjszintet, hogy bennünket utolérjenek – nyilván, nem csak a nyugdíjuk vásárlóértéke sokkal magasabb, de a teljesítményük is – nekünk azért mégis tanulságos a folyamat. Ha a nálunk annyival gazdagabb Németország arra kényszerült, hogy felhagyjon a nyugdíjak fölfelé-korrekciójával az előző évi fizetéseket szem előtt tartva, ha kénytelen ilyen éles megszorításokat alkalmazni, akkor erről a magyar közvéleményt is tájékoztatni kell rendszeresen. Bevezették ugyebár a (mondjuk) „belépő díjat” az orvoshoz – ezt a betegnek kell fizetnie. (Orvosi körök szerint azért, mert derék, idős özvegyek kellemes időtöltésképpen is meg-meglátogatták a rendelőt, „csak úgy”, netán mondvacsinált ürüggyel. Mintha a presszóba vagy a cukrászdába mennének.) Gyorsan hozzáteszem: mindebből semmit sem ellenőriztem még. Haverom dokumentumfilmes.

Nem azt mondom, természetesen, hogy kövessük a német példát most, amikor lefelé srófolják a feltételeket – ha egyszer nem utánozhattuk őket akkor, amikor egészségbiztosítási és nyugdíjrendszerük toronymagasan fölötte állt a miénknek. (Ma is fölötte áll.) Úgy hallom, némi nadrágszíj-meghúzás még némely szuperbiztonságos skandináv rendszerben is mutatkozik – erről sem árt ismereteket szerezni.

Persze lehet, hogy rengeteget írnak minderről a lapjaink, csak az én tekintetemet kerülte el. Ebben az esetben bocsánatot kérek fontoskodásomért.

Bodor Pál

Julius.12.

Meghalt a hvarom


Meghalt a haverom. Nem láttam ötvenhét éve, tizennyolc éves korunk óta. Azóta bármi megtörténhetett volna vele, s a képzeletem elég gazdag, hogy mindenféle fordulatot végigjátsszak vele a nagyvilágban, virágárus az olasz tengerparton, méhész a svájci-osztrák határon, Grönlandon hallisztgyárban dolgozik, harminchét éves korában elvesz egy gyönyörű, süketnéma lányt, egy év alatt jutottak el jelbeszédben a hadarásig, Újfundlandba költöznek, a haver repülőtéri mentő, három gyerekük születik, a legkisebb Attila, épp olyan kis fekete, szőrmók alak, mint volt a haver a Lahovari téri 6. számú állami elemiben, a templom oldalán, ahol a 6-os villamos sikítva kanyarodott a 19. századi sváb kertész(?) emlékét őrző utcába (Wilhelm Mühle), s ahol a hatvanas években megismertem Groza tanítónő lányát: abban az osztályteremben, ahol elsősök voltunk a haverommal, és volt egy nagy, közös katonai találmányunk, föld alatti járatokban kellett volna megközelíteni Hitlert, pedig még ki se tört a hadd-el-hadd, hiszen ez az 1936/37-es tanévben történt, a járatokat le is rajzoltuk, olyan volt, mint egy ürge-vadász térkép, majd a harmadikban mindketten beleszerettünk Teglas tanítónő két lányába, mindketten mind a kettőbe, Teglas tanítónő férje görög-katolikus, azaz unitus papja volt a Rozália kápolnának, amely a Püspök út (Bdul Mihai Viteazul) és a Romulus (Holló) u. kereszteződése előtti telken állt, talán már Rozalia utca volt, a másik vége felé, miután a Dózsa (Str. Gheorrghe Doja) keresztezte, az Odobescu (Hattyú utca) következett, az első sarkon túl lakott Dr. Szilárd Pál unokabátyám, jogász és a temesvári filharmónia első(?) hegedűse, majd Románia tókiói, Delhi-i, teheráni nagykövete, két házzal arrébb Kurtág Gyuriék laktak – a Rozalia kápolna melletti társas villában Prosteanu mérnök élt a feleségével, az is Groza lánya volt, a lakásból rá lehetett látni Groza textilgyárára, a kis Skudié park végiben, ott metszettünk vesszőket magunknak a magas sövényből, agyaggolyókat tűztünk a végükre, célba hajítottunk velük; a Püspök úton a Prosteanu villában lakott a szeplős, sváb Weisz Anni, nekem csak Mártha, öt üveggolyót adtam a házmester fiának, iskolatársamnak Anni félpár zoknijáért; kicsit visszafelé, a Püspök híd felé lakott Györy Pötyi, azaz Péter, az elemiben legjobb barátom, arról álmodoztam, hogy megmentem egyszer az életét, Plymouth autóval járt a papája, neki meg versenybiciklije volt, ócska, kályhafestékkel lefestett, nehéz vas női biciklimmel mégis legyőztem a Poli mögötti ügetőn, a közelben kaptam egy pofont az utcán, mert magyarul beszéltem – szóval meghalt a haverom valahol messze, nem láttuk egymást ötvenhét éve, a halálhíre mégis megtalált, mintha én haltam volna meg, és velem együtt az emlékeim.

Bodor Pál

Julius.13.

Polgári vagy baloldali


Meginogtak a klasszikus politikai fogalmak. Idősebb baloldaliak azon törik a fejüket, hogy milyen baloldaliak azok a szociáldemokrata pártok, amelyek a kapitalizmust adottnak tekintik, mint a téli fagyot és a nyári kánikulát. Fiatal és mohó jobboldaliak nehezményezik, hogy ezek az öreg kommunisták még nem lógnak. Negyvenkét éves jobboldali néppárti exliberális egy maitre d’hotel barátságosan ravasz és udvarias arcjátékával, kissé kacéran és idézőjelbe téve minden szót, jelzi a szocdem miniszterelnökkel lezajlott nyilvános beszélgetésében, hogy viszont jobbközép pártjának vannak baloldali gondolatai és lesznek ilyen cselekedetei. (Valóban, a jeles néppárti csókolózott már a kisgazdákkal, a keresztény demokratákkal, szerette volna lefektetni a magyar demokrata fórumot is – de nem kétséges, lesznek baloldali horogütései is.) Ehhez képest magyar miniszterelnök tárcája sosem lesz elég vastag ahhoz a szociálpolitikai szándékhoz, amely vitán felül baloldali vívmány lenne.

Persze, fogalmam sincs, mi történne, ha az EU-tag Magyarországon egy keményebb baloldali szocialista párt (Lafontaine) óriási többséget szerezne a parlamenti választásokon, mondjuk, amennyit Horn Gyula idejében, és vér nélkül megszüntetné a kapitalizmust. Na persze, egyelőre vannak ennek komoly alkotmányos akadályai, de talán megkísérelhetné a radikálisabb népjóléti intézkedések törvénybe iktatását.

Mit lehetne ezen kívül alkotmányosan, törvénytisztelőn, erős parlamenti többséggel, ÁVO nélkül balról megcselekedni? Maximum: állam és egyház szétválasztását. Perfektuálására miniszteri kormánybiztosnak kinevezni Veres Andrást, aki akár megtarthatná a püspöki konferencia szóvivőjének szerepkörét is, föltéve, hogy végrehajtja ezt a szelíd, a legtöbb „fejlett demokráciában” már rég elvégzett feladatot. Ha ő nem vállalná, meg lehet kérni szépen XVI. Benedek pápát, ajánljon már valakit.

S miközben tombolna a botrány, stikában néhány komoly baloldali lépést is meg lehetne fontolni. Mert állam és egyház szétválasztása nem az. A lehető legpolgáribb követelmény. Ezt nálunk oly kevesen tudják, hogy azt hiszik, a szétválasztást az ATTAC találta ki. Ha tehát egy szocdem párt valamikor majd nagyon baloldaliként akarna feltűnni, effélét kell tennie.

Egyébként a gödöllői kálvinista Dr. Nagy Károly tiszteletes felfüggesztése tán nem is jobboldali, csak brrr… Igen bizarr lépés. Az utolsó szó ez ügyben még biztos nem hangzott el.

Bodor Pál

Julius.14.

Nincs már alkoholizmus Magyarországon


Ha kampányban vagyunk, minden mást elfelejtünk. Most a drog a diabolikus divat – mintha nem lenne nálunk (némelyek szerint) egymillió alkoholbeteg. Hogy is van ez?

Bacchus (vagyis Dionüszosz), a bor és a mámor istene volt a görögöknél. Orgiáin állandó kísérői, a bacchánsnők (és a szatírok) letépték csecsemők fejét, nagy tombolás volt, önkívület. Ünnepi körmenetein fallikus szimbólumokat hordoztak. Ugye tetszik tudni, mi a fallikus szimbólum? Egyszerűsítve, ma ehelyett azt mondogatjuk: szex.

Ilyen volt a mámor a mínusz harmadik évezredben. De a görögök piásan nem ültek volánhoz.
Robert Graves azonban mindezt – és az egész görög mitológiát, minden csodát, varázslatot és rémet -- nem is a bornak, hanem a gyilkos galócáknak és rokonaiknak tulajdonítja. Tehát a drognak. Mintha valójában a révületszerző gomba lett volna az istenek eledele, az ambrózia.

Értem én, hogy most nálunk a médiában, a politikában, a közvitákban a drog a divatos, diabolikus veszély. Valóban: növekvő fenyegetés. Az alkoholról nem beszélünk, csak isszuk, vedeljük, olcsóbb, nem tilos, nem csempészárú, legföljebb kocsi nélkül is karambolozunk.

Bizony, már szörnyű mértékben hallgatunk az alkoholizmusról. A magyar közvélemény tán soha nem küzdött elég komolyan ellene. Levendel László után elcsöndesült e körben a média is. Mindig volt némi vállon veregető, nyugi-nyugi hagyomány ebben, „fiatal férfinak nem kell megijednie egy kupicától”, „kialussza”, „egy kis ittasságba nem hal bele” – és noha egész nemzedékek pusztultak-hülyültek bele a piába, családok mentek tönkre, számtalan erőszak, késelés, gyilkosság, eszelős dűh és vadság sugalmazó ördöge a szesz, beletörődtünk, kicsit r megbocsátólag. Fogalmam sincs, van-e ma Országos Alkohológiai Intézet, s ha igen, ki az igazgatója (Levendel volt), bizonyára van ma is Alkoholizmus Elleni Bizottság és nyilván van elnöke is (nem Levendel) – a fejlődés csak annyi, hogy a diszkóban szesszel nyelik az eksztázit. A politikában már nem sikk a piát szidni. Derék magyar ember pálinka mellett a kendert szidja. Magyarországon csak kender van, alkoholizmus nincsen.

Bodor Pál

Julius.15.
Legjobb napilapunk sokszor egy hetilap


Az orvosi műhibák után következhetne a lexikográfiai műhibák perének sora. Be fura lenne, ha a lexikonok vállalnák soraik cáfolhatatlanságát. Rögtön megnyúlnának a szócikkek. Mindegyik a forrásra utalna: „Darwin szerint…” Perbe akkor fogható, ha olyasmit ad Darwin szájába, amit az nem mondott. Pedig mennyire vágytam már a holtbiztos lexikonra. Az igazságra.

Az Élet és Irodalomban hasonmásban megjelentetett iratok olvastán csak Viktor elfogult-elvakult hívei állíthatják, hogy ezek a szavak semmisek, nincsenek is, mert nem magas szinten: „igazi” taggyűlésen fölvett jegyzőkönyvek. Csak a miniszterelnöki rezidencián.

Amikor 57 éve először napilaphoz kerültem, magától értetődőnek tartottam, hogy minden szavunk igaz. A lap a romániai Magyar Népi Szövetség központi lapja volt. Még az sem merült fel bennem, hogy az igazság változó – nekünk a romániai magyarság szempontjából fontos igazságokat kell(ene) kimondani.

Azóta annyi igazság-változaton estem át, annyiszor akartam elhinni, elhitetni magammal, hogy az igazat szolgálom, hogy jobbat tenne nekem némi emlékezetvesztés. A szóban forgó iratokat olvasgatva, unva, már-már azt hihetem, van egy titkos, különleges kondi-terem, ahol emlékezetvesztő-homályosító gyakorlatok végezhetők mesteredző keze alatt. Komoly edzés kell. Ez különösen Orbán Viktornak nehéz, emberpróbáló művelet, hiszen normális esetben kitűnő a memóriája; heroikus erőfeszítés kell tehát ahhoz, hogy elfelejtse, ha egy helyzet főszereplője volt. De szerencséje van. Aki neki szurkol, az maga sem akarja elhinni ezt az apró frankhamisítási ügyet, a magyar politikatörténet újabb, kincses fejezetét.

Bizonyos funkcióiban, mondom, Magyarország legjobb napilapja az Élet és Irodalom. El kell ismernem, hogy amiben ez egyáltalán lehetséges (esztétikai értékítéletben például nem lehetséges), az És cáfolhatatlan. Irigylem. S belátom, ennek előfeltétele a teljes függetlensége – anyagilag is. Ami egyre kevesebb orgánumról mondható el.

Orbán nem független, anyagilag sem. Ez most már látható. Anyagilag is a politikai siker kiszolgáltatottja. No persze, most azért száz millióval kevésbé. Tehetséges ember, és tehetős is lesz lassan.

Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2006-03-13 (2613 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.05 Seconds