2018 April 24, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20203165
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2005 augusztus I.






Augusztus 16-27
Augusztus 03.

Kiket nem nyerhet meg és kiket vesztett el Orbán


Az öntelt kommunikátor azt hiszi, hogy csak a tehetségén, szónoki leleményén, csábító célzásain múlik, hogy a tömeg lelkesen kövesse. Hogy elegendő kimondhatatlan szavakat helyettesíteni egyértelmű utalásokkal, cinkos szóbeli gesztusokkal, és a tömeg máris megőrül, még pedig nem akárhogy, hanem az ellen és a mellett, ahogy Ő, a vezér, parancsolja.

Megszokta, hogy ahol ő vezényel, ahol az ő gyülekezete gyűlik össze, baj már nem lehet. A közönség úgy viselkedik, mint egy dirigálható zenekar: minden akkor zeng fel, akkor lobog, ujjong, sziszeg, amikor az Ő karmesteri pálcája beint.

Csakhogy! Vannak rengetegen, egyre többen, mint gondolná, akiket egyáltalán nem érdekel már az ő retorikája. Igen sokan már mélyen megcsömörlöttek politikai sláger-szövegeitől, negédes nemzeti búgásáról, mély, a taktikait messze meghaladó, lényegi változásaitól. Milliók tudják, neki semmibe sem kerül cserélgetni színes vitorláit, lehetnek hol nemzeti színűek, hol liberális égbolt-szín kékek, röpke futamokra a zöldingesek színébe is játszhat – fő, hogy a szeleket, bárhonnan fújnak is, befogja, és száguldjon velük a hatalomig s tovább, lehetőleg a történelmi utókorig. A személyes becsvágy fűti, és ehhez nem lenne egyetlen rossz szavam se, sok nagyszerű alakját a nemzet múltjának hevítette ez is, nem kétséges – csakhogy ez a csavaros eszű, szemrebbenés nélkül arcot, érvet, jelszót, színezetet váltó, jó eszű, még mindig ifjú férfiú láthatólag nem is rejtegeti célratörő fortélyosságát. Eszes embernek nem kétséges, hogy az egyházban csak fölcsatlakoztatható, alkalmi szövetségest lát; liberális toleranciája mások felé addig tartott, míg úgy tűnt, hosszú távon is divat lesz a megértő türelem; ’taggyűlésben’ meg egyértelmű, hogy akik szívesen hisznek neki (tán létkérdésük, hogy higgyenek benne és neki), azt is „beveszik”, ami már-már röhej. A többieket pedig semmivel sem lehet meggyőzni, akkor sem, ha szó sem érheti a ház elejét.

Kínos, hogy csapatának kemény magva tükörkép-vádakat kovácsol szocialista riválisával szemben. A különbség a vádak tekintetében vicces. A nyugati világban rengeteg gazdag üzletemberből lett egy időre politikus, nagykövet, miniszter, államfő. Gyurcsány politikai tisztségektől távol teremtette meg vagyonát, Orbán profi politikusként azt a szerényebbet, amelynek forrásai oly megfoghatatlanok. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy akit már egyáltalán nem érdekel, mit mond Orbán, annak hiába jó szónok és hiába szexis politikus. Őket örökre elvesztette szőlőben, bányában, nemzetben, rárontásban, ügyeskedésében.

Bodor Pál

Augusztus 03.

Lapbúcsúztató


Olvasóimnak nem sokat mond, hogy megszűnt a Romániai Magyar Szó. A Magyar Népi Szövetség országos lapjaként indult Bukarestben, talán 1947-ben. Ne tessék fellapozni: abban az évben a lap legrosszabb riportjait temesvári piarista diákként én írtam. Nem állítom, hogy újságírói pályám ott indult, mert a temesvári lapban még rosszabbakat írtam. Érettségi után a zsilvölgyi vasútépítő ifjúsági táborból tudósítottam, éjjel robbantó bányászcsapatban, nappal riporterként dolgoztam. Aztán a szerkesztőségben: Str. Doamnei és Calea Victoriei sarka… Még nem töltöttem be a tizennyolcat, a szemközti ház hatodik emeletén lakó Gertrudnak udvaroltam, akit csak egyszer mertem volna megcsókolni (a Cismigiu parkban), de nem tehettem, mert -- vallottam be -- hagymát ettem. Az miért akadály? – kérdezte. Mikulásra pipát kaptam tőle ajándékba, s egy gyerekkori képét, hogy sose dicsekedjem el vele.

Amikor rádöbbentem, hogy tizenkét év román iskola után el kell mélyülnöm az anyanyelvi tanulmányokban, (a piaristák Temesváron csak román tannyelvű iskolát tarthattak fent), 1948 december 10-én felmondtam, és a bukaresti egyetemről átiratkoztam a kolozsvári Bolyaira.

De a lap sajtótörténeti jelentősége nem abból áll, hogy hasábjain rossz riportokat és giccses publicisztikát közöltem vakbuzgó kezdőként, és ujjongva ünnepeltem a bukaresti Petőfi Házat, mert nem sejthettem hányatott sorsát. A lap története több, eltérő lapé: olykor egy lapban. Nemcsak azért, mert évtizedekre Előre lett a neve. (Zseniális lapcím, mert nem szerepel benne a „magyar”.) A politikailag fegyelmezett hasábokon oly fegyelmezhetetlen tehetségek is rendszeresen jelen lehettek, mint Bajor Andor vagy Szilágyi Domokos. (Sok nevet sorolhatnék.) Nemcsak monopóliumának köszönhette százhúsz ezres példányszámát.

Fogalmam sincs, miért nem jött létre valaminő jó egyezség az RMDSZ és a Romániai Magyar Szó között, ami szavatolhatta volna, akár Erdélybe költöztetten, további létét, példányszámát. Nem tudom, hogy részesült-e rendszeres anyaországi támogatásban. Csak azt tudom, hogy a határon túli magyarság még egy intézménye -- megújulás helyett -- megszűnt.

Bodor Pál

Augusztus 04.

Sztojka Kati és Kulcsár Attila


Bár a képernyőn vérfolyók zúdulnak le éjjel-nappal, szörnyek csatáznak és csodafegyverek kínoznak ártatlan, szexi pornószínésznőket – s miközben gépemberek, robotok, mészárszékek és megőrült repülőgépek szakadatlan őrjöngése zakatol – a lelkünk mélyén mégsem sejtjük még, milyen a Gonosz arca. Ugyanis az akciófilmek civil sátánja rémes operett-hős, bábszínházi rém, bolond bandavezér, beteg maffiózó: megismerkedésünk csak arra jó, hogy akinek unalmas az élete, bevegye a látványt, mint ajzószert – arra nem jó, hogy eligazodjunk az életben, s felismerjük saját kis és nagy gonoszainkat. Kellene némi realista eligazító!

Tapasztalt, igazán jártas rendőrök, nyomozók, akik a gyilkossági és egyéb, kemény ügyekben „dolgoztak”, meg pszichiáterek, bírák, írók szigorúan valódi történeteikkel alaposabban felkészíthetnek a számunkra általában teljességgel láthatatlan (al)világra. Erre a ponyva, a mégoly fordulatos, izgi ponyva sem alkalmas. Utoljára, úgy istenigazából, Rogyion Raszkolnyikov példáján mutatta be bizonyos Dosztojevszkíj, hogy vannak más törvényű kis világegyetemek a közvetlen közelünkben. Ha nekünk nincs XXI. századi Bűn és bűnhődésünk, jöjjenek a józan, pontos profik, képzeletüket meg se érintsék, csak azt mondják el, amit tapasztaltak. A délvidéki gyilkost meséljék el nekünk, esetleg helyszíni fényképekkel, a balástyai rémet és az exhumálást – de csak azért, hogy utána jobban megértsük, hogyan lehetett tíz-húsz milliárd forintot több ember szeme előtt hosszabb időn át eltüntetni, a fősikkasztót már-már rivaldafényben szerepeltetni, gyakorlatilag ellenőrzött szabadlábra helyezni – miközben Sztojka Kati roma népművelő hatodik hónapja előzetesben kuksol, Kulcsár Attila síbolásánál kilenc-tíz nullával szerényebb, s bizonyítottnak még alig nevezhető vád terhe alatt. (Tán a régi, demagóg ősigazság kedvéért: hogy ti. csak a nagy rabló urizálhat.)

Sztojka Katit a hajdani miskolci dokumentumfilm fesztivál első díjas portréfilmjének hőseként ismertem meg, s azóta sokat beszélgettünk. Megvárom az ügy végét, a legvégét, és megírom az egész történetet. Akkor is, ha Kati valóban megbotlott volna: megírom. Nem tudom, hogy Kulcsár Attila roma-e, nem is érdekel, de a két ügy volumenét, a gyanúsítottak kezelésmódját majd összevetem részletesen.

Bodor Pál

Augusztus 05.

Titok tár


Idős ember szeretne velem beszélni. Orrán hatalmas olasz napszemüveg a negyvenes évekből.

-- Nézze, nyolcvankét éves vagyok. Nincs senkim. De vannak titkaim, amelyek most senkit sem érdekelnek, de valamikor fontosak lehetnek. Ön nyilván tudja, hogy a bűncselekmények kicsiny hányada jut a hatóságok tudomására, és ezek elkövetőit még ritkábban kapják el. Nos, ez a statisztikai arány jellemez minden történést a földön. Ezer fontos ügy közül hétről szerez tudomást a történelem, s a hétből három esetében titokban marad az igazság. A „miért”, a „ki akarta”, a „ki tette” meg a többi. A történelem titokban fontoskodik. Egyébként a büntetés és jutalom körül fordul meg egész életünk. A földön, beismerjük, igazságosságról szó sincs, az egyetlen igazi, nagy jutalom a legfontosabb fikciónk: a jó lelkiismeretünk. Egyébként a jó szinte soha nem nyeri el jutalmát, a gonosz igen ritkán lakol. Ezért toltuk ki az igazi igazságszolgáltatást a túlvilágra, a mennybe és a pokolba…

Negyvenhét éve rendszeres, nagy jövedelmet hoz egy találmányom harminchét országból. Most negyvenhét milliárdom van, forintban. Alapítványt gründolnék. Egyrészt egy titok-megőrzőt: bárki, aki valamikor valamilyen titok birtokába jutott, és nem számolt be senkinek, akár azért, mert megfenyegették, megzsarolták, akár azért, mert már senkit sem érdekel, hová tűnt el nyomtalanul N. C. 1941 december másodikán Londonban – s ha életben maradt, hol élte le, milyen néven, milyen külsővel maradék harmincegy esztendejét – nos, aki tudja, mi lett N.C.-vel, leadhatja a titkát az általam létesített titokmegőrzőben. Lesz egy becsüs zsűri, megítéli, hány pénzt ér az eset, és kifizeti. Száz év múlva odajárnak kutatni a történészek.

A másik intézmény: a titokban maradt jócselekedetek tára. Annyit panaszkodunk, hogy rossz az emberiség, és közben az igazi jóság titokban marad. Ezeket gyűjtené össze ez a jóság-múzeum. De nincs kifogásom az ikerintézmény létesítése ellen sem, sőt, finanszírozom: a titokban maradt bűnöket is elraktározzuk. Akiket a lelkiismeret-furdalás hajt oda, jöjjenek. Magát arra szeretném felkérni, látom, mindig lehetetlen feladatokban jeleskedik, legyen intézményeim felügyelő bizottságának elnöke. Csak maradjon minden titokban. Fizetése havi 5000 euro, tíz évet fizetek. Kivéve, ha kikotyogja, elmeséli, megírja. Akkor nem kap semmit, de gondoskodom róla, hogy egyetlen regényét se adják ki soha többé….

Róla szól legközelebbi regényem, csak nem biztos, hogy megírom.

Bodor Pál

Augusztus 07.

Mi a kedvenc színed?


Szüneteltessük most kicsit a politikát. Hadd kérdezzem meg: melyik a kedvenc színed?

Ezt annyiszor kérdik meg az életünkben! Már az óvodában is választani kell hét labda közül. Aztán az általánosban, a szerelemben, a politikában. Ajándék vásárlásakor, vagy ha új lakásban festeni, mázolni kell. Pizsama, virág, csempe, (gépkocsi?) vásárlásakor!

Na persze, amikor először kérdezik, még nincs kedvenc színünk. Öt éves korunkban átérezzük, hogy lennie kell. Hogy csecsemőnek néznek, ha nincs kedvenc színünk. A világ kedvenc és nem kedvenc színekből áll. A gyermeklélektan, az esztétika, a művészettörténet sok mindent ismer vagy ismerni vél a színes univerzumban. Hogy a komplementer színek tetszenek-e inkább a kicsiknek. Hogy miért választják oly ritkán a lilát, a feketét, a mályva színét, némely kutatás szerint a sárgát is. Állítólag vannak statisztikai számítások arról is, hogy a világ (nem e célból, hanem egy tekintélyes nemzetközi albumnak kiválasztott) száz legnagyobb hatású olajfestményében mely színek fordulnak elő a legtöbbször, illetve jellemeznek a legnagyobb felületet, négyzetmilliméterben.
Nos, én meg azt hiszem, hogy az első kérdés elhangzásakor nagy zavaromban minden különösebb latolgatás nélkül vetettem oda: „Nekem a zöld!”

Holott akkor még egyáltalán nem volt kedvenc színem. Nem is gondoltam arra, hogy van ilyen meg olyan szín, tetszési sorrendben. Csak azt hittem, aki még nem választott, akinek még nincsen, azt lenézik. Az szegényebb. Gyöngébb. Tudatlanabb.

Ezért hazudtam a zöldet.

Később megtaláltam hozzá minden szükséges érvet. A klorofilt, a füvet, a fákat, az életet. Huszonvalahány éves koromban verset írtam a zöldillatú vízről, és lekaptak nagyon, derék munkáslevelezők teljes jóhiszeműséggel lepleztek le mint formalista, absztrakt, abszurd költőt: a színnek nincs illata! (Aztán B. Edit, B.Z. esztéta és filozófus húga, egy fiatal orvosnő közzétett néhány sort egy angol(?) tanulmányból arról, hogy milyen – moszatok?, hínár?, békalencse?, nem tudom már -- okozzák, hogy kialakul bennünk a „zöldillatú víz” fogalma.)
Ma már szilárd hitem, hogy kedvencem a zöld. Hozzá képest minden szín (a vörös nem mindig) kissé gyanús, agresszív vagy kellemetlen.

Sokan vannak így világnézetükkel, politikai meggyőződésükkel, választott vezérükkel.

Bodor Pál

Augusztus 08.

Milyen lapokat csinálnék?


Állandóan lapokat alapítok. Magamban. Nem vagyok tehát veszélyes, nem vagyok agresszív, javaslataimmal nagyon ritkán, jóformán soha nem keresek fel intézményeket, alapítványokat, politikusokat – legföljebb olykor-olykor megírom. A mi szakmánkban ez nem mindig pótcselekvés. Múltkor megírtam, milyen „jól állna” nekünk új orgánumként a CÁFOLATOK LAPJA. Most azt mondom: aki szereti az antidivatot, annak verslapot kellene indítania. Önként és pénzért legföljebb az a hatszáz titkos költő fizetne elő rá, aki hetente beküldené verseit. Más nem is olvasná. Már a sznobok sem tüntetnek vers-szeretetükkel. Egyelőre a nemzet nagy része elfelejteni látszik, hogy a vers gondolkozni, fölfedezni, érezni és fogalmazni tanít. A tételesen nem is hazafias versek is hazafiakat nevelnek.
Legszívesebben olyan egyetemet alapítanék, amelyen a felvételihez nemcsak angol, spanyol, francia és más nyelvvizsgákkal lehet többletpontot szerezni, hanem versvizsgával is.

Mivel az utóbbi időben találkoztam nevetségesen önhitt parancsnokkal, fölfújt jogásszal, szívesen olvasnék újságot a hivatalos közegek viselkedéséről. Külön írnék a hatalmi birtokon belüliségről, és oldalt szerkesztenék: feltételezett ízlésüknek tetszőt. Ez lenne ám a szatíra! Egy oldal a bürokrata tetszésére, másik a fontoskodók ízlése szerint, harmadik a hosszan semmit mondó, magával eltelt főnökök szavaiból – és így tovább. Mondjuk, a Hócipőben.

Óriási keletje lenne (fél éves beharangozás után) annak a lapnak, amely azokat szolgálná, akik művelt emberek szeretnének lenni. (Teszem azt, a Kulturház c. televíziós műsorral karöltve.) Meg lap azoknak, akik szeretnének végre szépen és helyesen beszélni magyarul, de még csak oda jutottak, hogy érzik: döcög ajkukon a szöveg.

És végül egy lap arról a Magyarországról, amilyennek szeretnénk azt. Remek lapot kellene erről írni, szerkeszteni. Csak egy baj van. Ha végre megtanulnánk is jól kommunikálni, nem biztos, hogy zseniális kommunikációnk azokhoz is szólna, akikhez eddig nem jutottunk el.

Bodor Pál

Augusztus 09.

Bayer Zsolt Birobidzsánban


Akárkivel nem szabad vitatkozni. Hát még veszekedni. Az talán túlzás, hogy csak jó baráttal, de az biztos, hogy csak jóhiszeművel érdemes perlekedni. Aki akkor is jóhiszemű, ha elkapja az indulat. Újraolvassa a kéziratát közlés előtt, és a durvaságot eltünteti. Az igazát nem csorbítja, csak kiszűri az ócska, durva jelzőit.

Erre, sajnos, Bayer Zsolt képtelen. Vannak emberek, akik csak üvölteni képesek. Ha nem üvölthetnek, megnémulnak.
A legtöbb baloldali és liberális kollégámtól eltérően, én Bayer Zsoltot tehetséges, leleményes, ügyes szerzőnek tartom. (Lovas Istvánt is.) Sosem vitatkozom velük, de íme, nem azért, mert a képességeiket lebecsülöm. Hanem mert undorodom a dühüktől, a gyűlöletüktől, attól, hogy gyakran úgy írnak, mint akik imádnak sértegetni, mintha élveznék, hogy a megtámadott már tehetetlen, mert lehányták, leköpték és belerúgtak. Mintha szellemi kéjgyilkosságra vágynának, és saját erkölcsi részegségüket tombolnák ki. Pedig színjózanok. De valami kéjes mámorra vágynak, aminek hamissága főleg az utánzók írásaiban, a rossz színészek előadásában lepleződik le igazán.

Olvasom tehát a tehetséges Bayer Zsolt szektás írását Gellért Kis Gáborról. Nem az esszéit elemzi, nem a cikkeit, (nem is az apja remek Kaput-fordítását), hanem lezsidózza és lehülyézi. Gellért Kis Gábor kétségkívül politikai ellenfele Bayernek, kétségkívül nem ária, kétségkívül tevékeny tagja volt az MSZMP-nek is, kétségkívül ellenfele Kondor Katalinnak – no de Bayer nem vitatkozik vele, hanem Birobidzsánba küldi, a zsidók sztálini, megbukott rezervátumába.
Óh, még csak nem is állítom, hogy Gellért Kis Gábornak mindenben igaza van.

Csak azt, hogy eszembe se jut belekötni valamely vitapartnerem szexuális ízlésébe, származásába, de még a botlásaiba se. Nem azzal törődöm, hogy milyen apa, mennyit iszik, mitől boldog. Azzal vitatkozom, amiben nem értek egyet vele.

Nem szerettem, ha román dühöngők Ázsiába küldtek vissza bennünket, „ahonnan jöttünk”, nem szerettem, ha bárkik Palesztinába (vagy Biróbidzsánba) küldték a zsidókat, és tizenhat éves, nagyon baloldaliként nyilvánosan tiltakoztam Temesváron (a Scherter házban) a svábok kollektív büntetése, kitelepítése ellen. Bayer Zsolt Birobidzsán cikkével nincs mit vitáznom. Esetleg csomagolok, és odaköltözöm.

Bodor Pál

Augusztus 10.

Friderikusz kivételesen ellenszenves volt


(Újságírás-tankönyvem, A kíváncsiság mestersége egyik kiadásában őszintén méltattam Friderikuszt; azóta még több az okom elismerni sokoldalúságát, színvonalas szakmai nagyra törését, mindenkori fölkészültségét. Ritkaság, hogy valaki a bohócságtól a világméltóságokkal készített interjúkig a TV szinte minden műfajában: megkerülhetetlent nyújt. Tudom, a szakmában sokakat irritál, engem egyáltalán nem. Nagy formátumú televíziós személyiség.)

A MÁV motorvonat-pályázatáról készített műsora azonban elkeserített (A szólás szabadsága, MTV, vasárnap, 2005. augusztus 7.) Friderikusztól még sosem tapasztaltam ennyi álcázatlan kajánságot, diadalittas grimaszt, fölényes somolyintást, erőszakosságot. Ellenszenvessé tette az igazát – ha ezerszer is neki volt igaza.

A bátorságát dicsérhetném, hogy ily bonyolult, kényes, fura történetbe „televíziós félórában” merészelt frivolan beletáncolni. Csak hát túlontúl rájátszott a harmadszori azonos döntés miatt kialakult közgyanakvásra. Meg akarta szabni, hogy kihallgatottja mit mondhat és mit nem; populista poéneket készített elő (a harminc Opel terepjáró fehér bőrüléssel); egy fontos pozíciójú hölgy csak ostyányit szólhatott (és Friderikusz nem vette észre, hogy ilyenkor milyen csúf az előnye annak, ha csak tőle függ: kit, mikor, hány másodpercre „kapcsol be” az adásba, és akkor mit mondhat és mit nem: ezért aztán nincs vita, ellenvélemény, a be nem kapcsolt meg se mukkanhat); két bennfentest arra nógatott, hogy vallják be: a pályázat sorsát eldöntő magas fórumot kívül-belül belengte a sugallt döntés stb.

Több derülhetett volna ki, ha nem ilyen közvádlói a modora. Ha magában nem döntötte volna el eleve, hogy kinek van igaza. Ha tehát éles, de lovagias. Ha nem él ennyire vissza helyzeti és szakmai fölényével. Ha nem akar egyszerre ügyész, bíró és kéjes ítéletvégrehajtó is lenni, a vádlottól megvonva az (ügyvédi) védelem és az utolsó szó jogát is.

Talán soha még nem vált a szememben ennyire kétségessé az a képernyős oknyomozás, amelyben a „gyanúsított” riportalany semmit sem mondhat el, amire nem kérdeznek rá. Igy ugyanis igen fontos tények is egyszerűen eltűnhetnek. Lehet, hogy Friderikusznak mindenben igaza volt, de nézőként engem beültetett az igazságtalanság fotelébe. Rossz érzés. Úgy is épp eleget asszisztálunk helyi és világméretű igazságtalanságokhoz – de ezt közel hozták hozzám. Három napig töprengtem: mit kezdjek ezzel a kínos élménnyel?

Bodor Pál

Augusztus 11.

Szegényjó B. András miért kiabál mindig


Szegényjó B. Andrásnak nem a politikai indulataival van baj. Azok olyanok, amilyenek. Ezer oka van annak, hogy ki mire s merre dühöng. Okosak és buták minden táborban vannak.

Félek azonban, szegényjó B. András ma már tudja, hogy a tehetségével van baj. Akármit főz ki, agyonsózza, borsozza, paprikázza, hogy legalább valamicske íze legyen. Emlékezzenek rá legalább annyira, mint a bolhacsípésre.

Persze, ha kicsit leleményesebb, műveltebb és elegánsabb, ha van némi fogalma a magyar irodalom közírói hagyományairól, ha kicsit jobb ízlésű és picit is tehetséges --, talán nem csikorgatná a fogát szüntelenül a kirakatban, nem rázná az öklét minden publikus utcasarkon, és nem untatna politikai kintornájával.
Még soha senkit sem hatott meg.

Még soha senkit sem gondolkodtatott meg.

Még soha nem volt egyetlen eredeti megfigyelése, tűnődése, csak kiabál, ordít szomorúan.
Valószínűleg szenved. Rádöbbenhetett, hogy más szakmára született. Netán remek nótaénekes, állatidomár, háztömb gondnok lehetett volna, netán felügyelő bizottsági elnök, cica-festő, piros fazék a hóember hólabda-fején, karikatúra, BRFK ellenőr, újságárus.

De egyszer, rossz pillanatában azt hitte, ő harcos politikai prédikátorként hivatott a legtöbbre. Akkor még nem sejtette, amit ma már talán igen, hogy aki állandóan dühös, azt már az utcagyerekek sem veszik komolyan.

Szegényjó B. András olyan újságíró, akinek egyetlen hangszere az üstdob. Néha talán már szeretne brácsa-zengést is hallatni – de erre az üstdob képtelen. Ütővel, verővel működik csak – finom hangja nincsen. Pedig lehet, hogy B. András néha már nagyon szeretne halk lenni.
UI. Kollégám olvasta a kéziratot, és azt mondta: ez Bencsik András. Nagyon meghökkentem. Bencsik? Eszembe se jutott.

Bodor Pál

Augusztus 12.

Aki hallgat róla, annak is van nagypapája


Schmidt Mária (Népszabadság, Fórum) sipító kirohanást rendezett Orbán hírhedt erdélyi szavainak védelmében. Valahogy úgy, mintha csak annak lenne köze a múlthoz, aki nem tagadja, hogy politikailag is ered valahonnan.

Persze a Fidesznek nehéz. Egyszerre liberál(is), antiklerikál(is), mélykonzervatív, keresztény (inkább katolikus) nemzeti felmenőt kell mutatnia. Egyszerűbb kussolni. És kunbélázni.

Mert aki hallgat a nagypapáról, annak se ideológiai, se érzelmi-erkölcsi öregapja nincs.

A baloldal legjobbjai viszont nem hajlandók megtagadni a szolidaritást, az együttküzdést az elesettekkel, történészei elemzően vállalják ellentmondásos, tragikus örökségüket is, azt is, amit imádnak, s amit utálnak benne. Kritikusak felmenőikhez is, disztingválnak, okulnak, s keresik azt, ami jó szándékú volt, és folytatható.

A jobboldali kórus szólistájaként pedig Schmidt Mária a maiak fejére olvassa mindazt, ami jól virít a jobboldali plakátokon. Maholnap Hiller Béla és Gyurcsány Mátyás az MSZP.

Pedig jaj, annak is van nagypapája, aki megtagadja.

A jobboldal sok áramáról is könnyű kimutatni: kire üt. Becstelenség kiválogatni szélsőséges alakjait, szélsőséges fordulatok idejéből – s az unokák fejéhez vágni, akik egész más jövőképet, stílust hordoznak.
A nagy francia forradalom nem a nyaktilóra szorítkozik, ha fáj is André Chenier halála. S ama „Korday Sarolta” helyében Marat urat sem szúrtam volna le a kádban.

De Schmidt Mária módszere ügyes. Logikája szerint a mai, agresszív jobboldalinak semmi köze a két világháború közötti jobboldalisághoz, akkor sem, ha gondolatmenete, érzelmi kottája, szókincse, célzásrendszere sokszor kísértetiesen ismerős.

Nem szólni semmit a nagy, nemzetvesztő, jobboldali vétkekről – csak mert Orbán Viktor a Fideszt nem deklarálta ama pártok-mozgalmak utódjának sem, amelyek kelléktárából (akarva?, inkább akaratlan) lépten-nyomon merít: bölcsen perfid eljárás. A mai jobboldalnak tehát semmi köze még Gömböshöz sem. Csak a szocialistáknak -- Kun Bélához.

A mai baloldal, igaz, nem szeplőtelen fogantatással született. Nem is szűznemzéssel. Ebben, elismerem, gyökeresen különbözik a jobboldal kemény magvától, melynek papája is, mamája is, láthatjuk: szűz is, meddő is.

Bodor Pál

Augusztus 14.

Örök újság


Természetesen az emberiség menthetetlen – magyarázta a közkedvelt, népszerű mentőorvos, aki leginkább a fotós Korniss Péterre hasonlított. – Mentőre, mentőautóra, lélegeztetőre nagy szükség van, de mindezzel nem az emberiséget mentjük, mentegetjük – lám, mennyire mást jelent a ’mentegetni’-- a mentő az egyes embert igyekszik megmenteni, legalább a fájdalomtól, de olykor a túl korai elmúlástól is. Persze ez olyan, mintha az óceán vizének megrezdülő, egyetlen kis hullámát nevezném óceánnak. Bár… Az ember világegyetemét a fogfájás is betöltheti. Az emberiség menthetetlenségét azonban nem így értem. Hanem úgy, hogy a történelem és a világirodalom – és minden művészetek, minden gondolat-történet, filozófiatörténet – azt bizonyítja, hogy…

-- Igen – szakítom félbe magamat pimaszul – igen, tudjuk, a klasszikus görög tragédiák óta, de még sokkal régebbtől fogva az emberiség egy és ugyanaz, semmit sem változott a jelleme, a természete, ezért értjük a remekműveket és az időt…De hát az emberiség lelki folytonossága erőt ad és önismeretet. Mindig ugyanazokkal a bajokkal, konfliktusokkal találkozunk, csak más szereplőkkel, arcokkal, nevekkel, erő-arányokkal, valahogy úgy, mintha évezredek óta ugyanazt a színdarabot próbálnánk állandóan. Szép lassan, rendre kihalunk belőle, mások és mások veszik át a szerepeket, de az egészet ismerjük, tudjuk, alig érhet meglepetés.

-- Igen – felelte az orvos – tehát rossz a kérdés. Nem arra kell válaszolnunk, hogy érdemes-e élni, hanem arra, hogy hatvan-hetven évet érdemes-e élni… Avagy hány évet érdemes…? Gyerekkoromban álltam a vándorcirkusz sátra mellett, és imádkoztam, hogy legalább öt percre bemehessek. Most bent vagyok, és néha attól szorongok, hogy néhány év múlva…

-- Még szerencse – vágtam közbe ismét – hogy mégsem mindig magunkat sajnáljuk a legjobban. Ezek az igazi témák, ezek foglalkoztatnak minket igazán, szívesen olvasnék egy újságot, amely száz évek óta ugyanaz, legföljebb a nyelvezetét korszerűsítik, mint a Shakespeare-fordításokat, amelyek eredetije sosem változik… Arról, hogy most már mire törekedjünk: sikerre, pénzre, diadalra, bomba lányokra, forró nyaralásra – vagy lelki békére, nyugalomra, csöndes-szép zenékre? Arra, hogy ne legyen soha lelkiismeret-furdalásunk…?

-- És ne azért, mert lelkiismeretlenek vagyunk. Ebben a világban nehéz jónak lenni. Jónak maradni. Vagy – végre – megjavulni?

Bodor Pál

Augusztus 15.

Andrassew


Rendszeres olvasója vagyok a szelíd, goromba, lírai, dühös Andrassew Ivánnak. Főleg internetes naplójának – ebben ő kronológiailag is az elsők között van Magyarországon, már hosszú évekkel ezelőtt (ingyenes) előfizetője voltam, azaz házhoz jött írása, s már hat-hétszáz rendszeres olvasója volt. Úgy ír a legbensőségesebb, apai, családi, kerti, egészségbeli és egyéb történésekről, oly meghitten, természetesen és annyi szeretettel, hogy a Szép Szót (mely rendszeres válogatást közöl tőle) félreteszem, és csak akkor olvasom, amikor serkentő nyugalomra van szükségem. Legutóbb, az internetes naplók díjazásán első vagy második lett – nagyon sok közül.

Szuverén, érdekes és szolidáris egyéniség, rokonszenvemet iránta nemcsak írásaival magyaráztam, de kolozsvári élet-szálaival, erdélyi barátaival, és azzal, hogy bár huszonkét évvel fiatalabb nálam, egy nappal utánam született. Én július 28-án, ő 29-én.

E hasábokon már azt is elektronikus papírra mertem vetni, hogy ha internetes napló-írók közül lehetne köztársasági elnököt választani, rá szavaznék. Vagy valami ilyesmit.

Tudom, volt hentes, lapkihordó s miegyéb, egyetemet végzett, újságíró iskolát is, Opus djat és sok más díjat is kapott, de a lényeg az, hogy szeretni való ez a Bruce Andrassew – legalább is az írásaiból ítélve.

Ha elég ideje lesz, előbb-utóbb megírja, ami reá tartozik: Karácsony Benő-i, derűs, megértő, szálkás, szomorkás, bölcs regényt várok tőle – Karácsony Benő négy regénye és egy novelláskötete ismeretében. (Pjotruska, A megnyugvás ösvényein, Napos oldal, Utazás a szürke folyón – és a Tavaszi ballada; ezek a hatvanas évek végén sorozatszerűen jelentek meg az Irodalmi Kiadónál Bukarestben, Baróti Pál összefoglaló utószavával.)

Erdély különös, vonzó, megható írója ötvenhat éves volt, amikor megölték. Halála előtt néhány hónappal interjút adott egy pesti lapnak: legfőbb vágya a méhzümmögéses csend egy gyümölcsöskertes családi házban.

Rég óta úgy érzem, Andrassew írói karaktere áll ma legközelebb Karácsony Benőhöz. Aki „akarva, nem akarva elragadja az embert” – idézi Németh Lászlót a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon.

Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2006-03-14 (2627 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.09 Seconds