2018 April 24, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20203201
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2005 október I.






Október 16-31
Október 01.

A szegény és a gazdag esélye

Lehet, hogy magam is rabja vagyok annak a – talán valakiktől valamikor tudatosan elindított – gondolatnak, hogy a modern szociáldemokrácia voltaképpen alig moccanhat, mert minden szociálpolitikai engedékenység veszélyezteti a gazdasági felvirágzást.

Tetszik érteni?

Ha kicsit több a bér, a nyugdíj, az egészségellátás, romlik a gazdasági versenyképességünk. Ha a tőkét a törvény korlátozza a profitszerzésben, bizonyos szabályokat tartat be, például megnehezíti az elbocsátásokat, akkor a tőke kényelmesen átsétál oda, ahol neki nagyobb a szabadsága.

Primitíven fogalmazva, bunkót játszva tehát azt mondhatnám, hogy ezek szerint nehezen oldható meg egyszerre a tőke és a munka szabadsága.

Ez karikatúrája a fölmerült kérdéseknek – mondják a képzett közgazdászok, szociológusok, gazdaságtörténészek. Persze, a szegény dolgozó szabadsága és a gazdag tőke szabadsága nem mérhető össze. A nagy gazdasági erők kénytelenek azért bizonyos szabályokat tiszteletben tartani, ahogy a labdarúgó mérkőzéseken a győztes sem szegheti meg büntetlenül a szabályokat.

Ez is rossz hasonlat. Az emberek – ha nem is képzett közgazdászok – pontosan tudják, hogy akinek nagy a gazdasági ereje, sokkal többet engedhet meg magának, mint aki csóró. A szabadság a győztes jutalma?

Rájöttem lassan, hogy bölcsebb, ha ilyen ügyekben hallgatok. Szeretném, ha sok tőke érkezne Magyarországra, szeretném, ha erős és sikeres lenne a magyar tudomány és művészet (de még a sport is) – ehhez pénz kell, és pénzem nem nekem van…

Szeretnék már végre valami biztatót olvasni: valamicske azért még megvalósítható a szociál-demokrata álmokból. Nemcsak szelíd enyhítése a nyomornak, ennél több. Nem kétséges, hogy a szegénynek legalább annyi esélye van szegénynek maradni, mint a gazdagnak arra, hogy gazdag maradjon. Van kiút?

Remélem van, csak én nem ismerem.

Bodor Pál

Október 02.

Misztikus-e az intuíció?


Napi rovatban nem mindig arról kell írni, ami időszerű, ami mindenkinek megjárja az eszét, mert a Bali szigetén lezajlott merénylet, a német nagykoalíció esélyei vagy más, mai fejlemény révén „aktuális”. Ilyen alapon Mozart sosem időszerű. Vagy mindig?

Persze, efféle kis jegyzet nem pályázhat mozarti babérokra, nem is erről van szó. De arról igen, hogy nem a távlati nyugdíjemelésről, X.Y. friss nyilatkozatáról írunk – hanem például azt vetjük fel, hogy: ugyan micsoda az intuíció? Legtöbben meghatározás helyett rokon értelmű szavakat sorolnak fel: megérzés, ráérzés…

A definíciók szerint „váratlan és tudatos megfontolás nélküli előrelépés a megismerésben”. Augustinus úgy gondolja, hogy (csak?) Isten rendelkezik intuitív ismerettel. Töprengett róla Aquinói Szt. Tamás és Descartes, Spinoza és Bergson, Kant, Fichte, Schelling. Ismeretet terjesztő szöveg mondja: „az intuíciót a misztikus gondolkodás jellemzőjének is szokás tekinteni – az intuíció révén képes a misztikus az extázis állapotában az istennel való misztikus egyesülésre.”

Nos, ha csak száz évvel ezelőtt egy szerkezet ötszáz oldalas szövegben 7 másodperc alatt megtalálja az egyetlenegyszer szereplő, ritka szót – csodának tekintjük. Varázslatnak. Ha a készülék egy bűvész segédeszköze – pláne. Ha ma a számítógépen dolgozó kolléga maximum 6 másodperc alatt előhívja ezer oldalas anyagból egy bizonyos gépkocsi vagy hölgy adatait, az természetes. Követni, elképzelni a folyamatot nem vagyunk képesek, de ha 10 perc alatt sem bukkan rá a gép, dühöngünk.

Intuíciónk olykor talán ugyanígy működik. Követhetetlen-gyorsan, elképzelhetetlen módon vet össze ezer élményt, emléket, benyomást, adatot, példát, gyakorlatot, tapasztalatot – és azt mondatja velünk: nem, az elképzelhetetlen, hogy… Vagy egyszerűen azt, hogy Rozika, aki most lépett be az ajtón és még sosem láttuk, határozottan rokonszenves, bizalmat ébresztő jelenség, rá merném bízni a titkaimat és (nem létező) páncélszekrényem kódját. Zseni persze az a Rozi, aki noha meglopni jön, elhiteti velem, hogy rábízhatom múltam és jövőm.

Már rég nem misztikus mindaz, ami köznapian követhetetlenül születik. Például a remekmű.


Október 03.

Kacagni – vegyi segítség nélkül


Azt kérdezte Bence, hogy van-e olyan orvosság, amitől valaki jókedvű lesz; meg olyan, amitől sír? Megdöbbentem. És megjátszottam, hogy ez vicces kérdés, persze, hogy van, kicsit megcsiklandoztam, kuncogott és vihogott. „Na -- mondtam – azt is tudod, mit kell tennem, hogy sírva fakadj?” Fogalma sem volt róla. Tehát még sose térdepeltették kukoricára, nem ismeri a nádpálcát – a fő fenyítése:„ha nem leszel jó gyerek, a húgod bánja…” Mert hogy nagyon szereti pöttömnyi húgocskáját.

Nekem azonban szeget ütött… Ha egy kicsi fiú azon töpreng, hogy van-e orvosság, amitől sír, s olyan, amitől nevet – akkor mélyebben meg kell értenem a mesterséges vidámság és a művi, kemikáliás szomorkodás szerepét az életünkben. Egész biztos, hogy van már monográfia a vidámító növényi kivonatokról, és most nem a pálinkáról és a borról beszélek, holott végső fokon azok is növényi szerek. Még hozzá egyik-másik csodálatos, illatos, sok ízű, szép fényű, csábítóan kellemes. És én mégis a kábítószerekre gondolok, azok inkább idézik föl a vegyi képzetet, a műviséget, akkor is, ha galóca vagy kender származékok. És nem kell messze tőlük kutakodnom a depressziót, a könnyeinket fakasztó szerek után.

Már-már ott tartok, hogy addig volt jó, amíg sírva vigadtunk cigányzenére, furulyaszóra, s táncban, játékban, vetélkedve vidámodtunk. Vagyis amíg az élet természetes fejleményei kacagtattak meg ríkattak. Aztán meggondolom magam.

A fájdalom, a gyász, a búcsú szomorúsága ugyan nyilván mélyebb, emberibb volt minden vegyi búslakodásnál, s jobb volt valaki szellemességén nevetni, örömmel, de talán kevesebb ember hal meg fölháborító fiatalon, tán nem pusztít annyira a tüdővész – nagyapám harminckét évesen adta fel, amikor fia, az én apám tizenkét éves volt: ma talán megmentenék, és élne még ötven évet… No de biztos, hogy jobb lenne neki? Édesapám nyolc évvel apja halála után önként jelentkezett a frontra, az első világháborúba. Apját, aki akkor még csak negyven éves lett volna, kivitték volna a harctérre. Jobb lett volna?

Egyáltalán: ha nem a szeretteinkre gondolunk, jobb a hosszú élet a rövidnél?

Milyen szamárságokon képes komolyan eltűnődni az ember. Miközben titkon azt reméli, hogy Fejtő Ferenc, Faludy György, Anavi Ádám és a többiek életkoráig eszébe se jut a temető. S ha igen, hát arra gondol, hogy azt se bánná, ha orvossággal kapná a hosszabb életet.

Bodor Pál

Október 04.

Pléhzörgés


Valami zörög valahol, s idehallik. Képtelen vagyok rájönni, mi az. Habverő a pléhvödörben? Ócska lavór tánca téglapadlaton? Zöld dinnye dühe a láncos kutyára? Leginkább lyukas lábos gurigázására emlékeztet. Erősen figyelek, tenyeremből tölcsért kerekítek félsiket fülemhez, hadd fogjak be finom árnyalatokat is a zajból, egyénieket, hangilag nyomravezetőket.

Nagyon sokára döbbenek rá: csak egy rossz jellem hangoskodik, s még hozzá nem is a közelben. Nincsenek egyéni jegyei, nem felismerhető ez a szürkeség -- a bádoghang: az ő egyénisége. (Nem bádogdobról van szó: Günter Grassnak zengő hangja volt a regényében.)

A pléhhang: a tehetségtelen ember kappanhangú hangoskodása. Nincs mondanivalója, csak karatyol. Bármi áron. Azt hiszi, mond valamit, holott csak háborítja a csendet.

A „bármi áron”: nem mesebeszéd. Ha másképp nem szólalhat meg, sárgát-zöldet hazudik. Fakanállal veri a dobot. Azért kiabál, mert nincs mit mondjon.

Persze, az ember azt hihetné, hogy a csendrendelet megóv bennünket az elviselhetetlentől, s botfülűt nem vesznek fel szólistának az operaházba. Miként azt is, hogy egyetlen, magára adó muzsikus sem téveszti össze a pléhang szürke rikoltását a pacsirta hangjával.

Nem mindig igaz az, ami magától értetődő.

Esetünkben ez azt jelenti, hogy a nyilvánvaló tehetséghiányra is itt-ott szükség van.

A tehetséges ember talán rátarti, igényei vannak, nem tűri, hogy akárhogyan bánjanak-beszéljenek vele.

A tehetségtelen viszont, ha nem nagyon buta, fölismeri: ahol megtűrik, ott meg kell húznia magát. Kifelé nagyhangú, dölyfös, keménykedő – másként viszont láb alatt marad.

Attól tartok, több a tehetségét föl nem fedező, mint az áltehetség.

Csak némely félbolond járkál úgy fel s alá a szakmájában, mintha értené a csíziót. Miközben semmit sem ért, talán még magamagát sem. Saját semmirekellőségét sem éri fel ésszel szegény.

Bodor Pál

Október 04.

Hol érzem otthon magam?


Emberismeretre főként azok taníthatnak másokat, akik maguk ezerszer tévedtek és csalódtak. Ők ismerik jobban az embereket. Aki sosem csalódott, az csak nem vette észre, nem akarta észrevenni a csalódását – inkább hazudott magának; kényelmesebb volt nem fölfigyelni rá.

Aki sokáig forgott egyazon körben, és még nem vette észre, hogy kik tartoznak oda puszta megszokásból, a tehetetlenségi nyomaték tartja őket pályájukon, avagy valaminő érdek – az behunyt szemmel él.

Én azért szeretem a baloldalt, mert ugyan csalódtam kiben-kiben, és kénytelen voltam tudomásul venni, hogy X. csak addig volt okos, őszinte, érdeklődő és érzelmes ember, amíg a hivatal el nem vette az eszét (efféle élményem volt ilyen-olyan számos) – de egészében véve a nem karrier-baloldaliak között sokkal kevesebben adtak okot az illúzióvesztésre, mint bármely szélesebb kör a társadalomban.

Akik a baloldali csoportokat megtartják reményeikben, akik csak annyira követik a politikai divatot, amennyire muszáj, akikre számítani lehet a bajban, akik jobban bíznak az érzelmeikben, mint akár a dokumentumokban – azok közel állnak a lelkemhez. A Deák Péterek.

Igaz, jobban szeretem őket, amikor „nem vagyunk hatalmon”. Amint erővonalak rajzolódnak ki, (Z. nagybátyjának a neje államtitkár), felbomolhat sok minden. No nem minden, ez az előny is megvan baloldalon: nem érzem magam körül úgy a mohó erőszakot, harácsvágyat, durvaságot…

No persze, mások más politikai körben éreznek valaminő otthonosságot, nyugalmat, őszinteséget vagy biztonságot. Tökéletesen megértem. Bevallom, pontosan tudom, milyen rosszul, mennyire idegennek érezném magam a Fidesz kemény magva közelében. Nem szeretnék kirándulni, bridzselni, nyaralni Orbán Viktorral, Áderrel, Kövérrel és még néhányukkal. Persze, akad szocialista is, akivel nem szívesen ülnék le sakkozni. De nem kétséges, otthon a baloldalon érzem magam.


Október 05.

Az ész hosszú, hosszú csődje


A ráció csődje nehezen viselhető el. Márpedig igen lényeges, meghatározó szerepet játszanak életünkben az ésszel éppen csak körüljárható, de meg nem érthető jelenségek.

Magyarázhatjuk a szerelmet szépen, eszesen, elemzően – azt a belső villámlást, amikor a latolgató, méricskélő, összehasonlítgató választás helyébe boldog, zeneien zengő robbanásként belép a vitathatatlan döntés, semmi sem teheti racionálisan érthetővé.

De hát ez – az esetek többségében – még mindig a sokkal jobb eset. Nem mondom, hogy nem következhet belőle szenvedés, tragédia – de a viszonzatlan szerelemben is van több kisadag boldogság. A várakozásé, a reménykedésé. Arról nem szólva, hogy a középszerű ember is kénytelen rádöbbenni: milyen hatalmas érzelmek, akarások, erők mozdulhatnak meg benne. A szerelemben a kis ember rádöbbenhet nagyságára.

Akármilyen tragédia következhet a szerelemből, azért tartom még mindig a jobbik esetnek, mert összevetem a gyűlölettel. Ez sem érthető, érhető fel ésszel maradéktalanul. Sorolhatjuk történelmi, ideológiai, vallási, archetípusbeli, tradicionális forrásait, a hecckampányokat és az irodalmi, zenei, képzőművészeti ráhatásokat, egy prédikáció, általános iskolai tanító, rokon, avagy egy film, a színielőadás ránk gyakorolt befolyását, a családi mentalitást, az (akár szóbeli!) karikatúrákat, közszájon forgó történeteket, tragikus adomákat, gonosz, de jól csattanó vicceket – föl sem mérhetjük, mi minden hordozza a gyűlölet óriási erejű nektárját. Óriási az ereje, mert egyben azt sulykolja belénk, hogy mi jobbak, nemesebbek, okosabbak, becsületesebbek, tisztábbak, többet érdemlők vagyunk a gyűlölteknél.

Való igaz, legalább ketté hasadt az ország. Nem volt elég, hogy „féltünk a más ajkúaktól, utáltuk a más színűeket, távol tartottuk magunkat a nekünk igen idegen vallásúaktól”– tudjuk, volt falu Erdélyben, ahol nem volt nyelvi, vallási, nemzetiségi különbség, de az alszeg és a felszeg között szinte olyan volt a viszony, mint a szunniták és a siíták között.

Most itt a kocsmában már-már ölre mennek az Orbán-rajongók és a Gyurcsány-hívők. Azok is, akik édeskeveset tudnak arról, hogy végül is mit hirdet az egyik, mit képvisel a másik.

Vajon már én sem merném megműtetni magam egy mégoly kiváló, de szélsőjobb sebésszel?

Bodor Pál


Október 07.

Magamban gondolom

Sz. Nagy Csabának


Pénzt találtam a saját fiókomban. Nagyon nehezen idéztem föl, honnan került oda, s miféle pénz az. Némi euró és forint volt, nem sok, de majdnem a havi nyugdíjam. Ahhoz képest tehát komoly pénz Hogyan lehetséges, hogy ott felejtettem, a fiókomban? Mert én tettem oda, néhány hónapja, s nem a dugdosás szándékával.
Az ember nem örül a feledékenységének. Megírtam a karórám történetét: valahol elhagytam. Mint a kulcscsomómat. Mégis felháborodnék, ha valaki le véntrotyozna. Talán leginkább azért, mert én ilyesmit kamaszfejjel sem gondoltam a vénekről. Viszont jól megjegyeztem magamnak azt a tudományos következtetést, mely szerint némely kaukázusi népnél azért kiemelkedően sok az igen magas életkorúak száma, mert gerontokrácia működik: minden hatalom az öregek kezében. Öregnek lenni: karrier, hatalom. Aki öreg, befut.

Brrr – ezt azért egyáltalán nem szeretném. A nagyon fiatal hatalmaskodókat sem szeretem. S azt se, ha csupa férfi, csupa nő, csupa jogász vagy történész uralkodik.

Mire megöregszünk, különválik bennünk az eszményit sóvárgó ember – és külön a szomorún realista. Ráébredünk, hogy a legjobb és a legrosszabb vezető között a különbség csak annyi, hogy mi rettentően kiborulunk tőle – de a valóság ettől a különbségtől ritkán fordul ki magából igazán. A jó vezető, aki nem a saját tükörképét keresi minden cselekvésben, hanem valóban a közjót, rengeteget tehet mindünkért – a rossz vezér csak kisebb pestisjárvány. Elmúlik ez is. Amiként mulandó minden nemzedék: megöregszik.

Boldog a nemzet, amely képes magát nagyjából jól vezetni. Mert megértette a történelem lényegét. Szebben hangzana, ha azt írnám: mert megértette a történelem lelkét. De nem vagyok biztos benne, hogy a történelemnek van-e lelke. Akad politikus is, akit, ha olykor látható, kétkedve figyelek: van-e lényege, s van-e lelke. Vagy csak magamagát nézi szüntelenül, s csak akkor boldog, ha hiúságában jól boldogul, s azt hiheti néha, hogy tőle függ a Nap s az Ég.

Bodor Pál

Október 08.

Adósság-utópia


Sokszor említettem már az elmúlt tíz esztendőben, hogy utcánk lakóit hitegetik az illetékesek az útburkolat kialakításával, aminek igazi akadálya talán nem műszaki, nem is igazán anyagi, hanem inkább szomszédsági természetű. Ugyanis két település összekötő-elválasztó vonala az utca, mégpedig úgy, hogy páratlan oldala az egyik, páros oldala a másik önkormányzathoz tartozik. Ennyiből tökéletesen érti a kedves olvasó, miért volt már idén, nyár utóján, teljesen járhatatlan sok helyütt. Hatalmas gödrök, árkok, göbbenők fronthelyzetét csak az egész környék fiatal motorosai imádták: remek terepgyakorlat volt, akadályversenyen érezhették magukat, jobbára állva durrogtattak végig, és utálkozó csodálkozással és haraggal bámultak vissza ránk a porfelhőből: mit keresünk az utcán.

Azt azonban ritkán lehetett kibarkochbázni a szövegeimből, hogy hol is van ez a paradicsomi motoros terep. (Amelynek értékét és motoros látogatottságát csak fokozta, hogy a legközelebbi párhuzamos és aszfaltozott úttest fekvőrendőrös, még hozzá akkora fekvő domborzatokkal, mint valami géppuska-fészkek: ott valóban nem száguldozhattak a géppuska-hangúra fölerősített durrogású száguldózók.)

Az egyik önkormányzat, amelynek lakosa vagyok magam is, 75 milliósra tervezte a teljesen burkolatmentes, mintegy (becslés!) 800 méteres szakaszt, mondván, hogy a víz elvezetésének rendes módja drágítja ennyire a munkálatokat. A házunk előtti kis bordó levelű ringlófácskák csukaszürkék, cementszínűek a portól, s gondolom, a tüdők is szürkék a Klapka utca e szakaszán. 1995 novemberében vettem meg a befejezetlen, „szerkezetkész” házat – arra az ígéretre, hogy maximum két éven belül lesz aszfalt – és (láss csudát): néhány napja , 2005 októberében valóban megkezdődött a munka. Viakolort raknak le – egyetlen gép, s maroknyi melós – állítólag (ők mondták nekem) egy hónap alatt végeznek is.

A bosszú édes: most kimondom, hogy Pilisszentiván és Pilisvörösvár a két tulajdonos. S ezek az ambíciózusabb, cselekvőképesebb települések közé tartoznak Magyarországon.

Boldog vagyok, mert ez egyébként életem egyetlen, teljesült utópiája. Ez a néhány száz méter a jövőből. Főleg, ha nem nézem, hogy ez mind-mind: restancia a múltból.

Bodor Pál

Október 09.

Idő helyett is: szeretet


Varázslatos írást olvastam. Szerzője svájci születésű asszony, tudós, orvos, a bulvársajtó halálkutatónak nevezné – húszezer haldoklóval beszélgetett „az utolsó órán”, s végül hosszú évekig tartott saját haldoklása. Mintha egy civil sátán, kórházi zsebmetszőnek maszkírozva azt suttogta volna kéjjel: na most próbáld ki magad. Elisabeth Kübler-Ross meghalt. Könyve – Interjúk haldoklókkal – csak Németországban félmillió példányban kelt el.

Írása az a fajta mű, amelyet nagyon szeretnénk elhinni. Száraz, derűs mosollyal, pátosz nélkül elmondja, hogy odaát szebb és jobb. Az átkelés fény-élményéről ír, a légzés és pulzus és agyhullámok megszűnte utáni helyszín-érzékelésről, a sorsunk, tanulságaink pontos végig-mérlegeléséről abban az időtlen világban, melyre még a világ szó sem illik, s ahol saját tudatunk sem számon kérő. Bár mindent leltároz, semmit sem vet szemünkre. Ott még csak nem is bosszankodunk. Igazából csak szeretet van. Idő helyett is: szeretet. És őrangyal.

Alighanem odaát a gonosz ember is jóságos lehet, legalább önmagához.

De ha ő sem vethet semmit önnön szemére, ha a szadista gyilkos is boldog odaát, ha nincs semmi bűntudat és lelkiismeret-furdalás – akkor már nem is kérek ebből a halálból. Minek. Fölidézhetem egész életutamat, mérlegelhetem, de nem jegyezhetem meg malíciózusan, mondjuk Z.L. hangján: „Hát, öreg barátom, lehettél volna kicsivel okosabb is”.

A tudós asszony mind a huszonhárom díszdoktori oklevelét bőven megérdemelte, hiszen láthatólag nem morfium-pótló költészetre törekedett.. (Fő tanúi: a halálból a végső pillanatban sikeresen visszatérők, akik nemcsak azt mondják el, hogy milyen rendszámú kocsi gázolta el őket, de ha rég óta világtalanok is, visszatértükben azt is tudják, milyen színű pulóvert viselt a halottkém.)

Nincs bennem semmi irónia, csak intellektuális áhítat. Egyházi hierarchia nélküli, bölcs, szép utolsó kenetet ad fel, vigasztalót e (talán protestáns) svájci szerző. Írását B. Margit küldte el nekem – hálásan köszönöm. Nem lettem okosabb, de talán egy szempillantással jobb és öregebb. Rám fért.

Bodor Pál

Október 10.

A szex nem változott


A szerelem s a szex nem sokat változott ezer évek alatt – csak ami bennük verbális.

Ideje összerakni a köznapi szerelmes levelek a világantológiáját. E tárgyban csak a szépírói régészet gyarapszik leletekben -- vannak több ezer éves remekeink, például az akkád lírából – de én kifejezetten a civil szövegekre vadásznék. Nem a költői -- a „polgári” levelekre.

Igaz, a válogatás óhatatlanul hamisítana. Akitől ugyanis levél maradt, az eleve különbözött a sokaságtól: tudott írni. Szerencsére még nem voltak magnók s tévécsatornák, hogy az írástudatlan vallomását is megőrizzék. (Gyanítom, hogy az Énekek éneke nem társtalan remekmű – költőink mindig voltak. A múlt előnye: a dilettáns mű ritkán marad fenn.)

A nyárspolgár szerelmes levele harsányabban különbözik a keleti, a reneszánsz, a korai-kései avantgárd, expresszionista stb. költészettől, mint az Énekek éneke.

A nyárspolgár borzong Babits Erato-ján, de betiltaná. A Terebess-Colection régi keleti szerelmi líra-kötete közelebb áll a vágy és beteljesülés „merész, modern” lírájához.

Boccaccio a 14., Aretino a 16. században modernebb volt a mai ájtatos nyárspolgárnál. A tehetség kimondta, az illedelem a kezét tördelte.

Ismétlem: a köznapi szerelmi levelek, a kor nyilvános stílusához fegyelmezetten ragaszkodó szövegek érdekelnek. Amelyekben nem fordulhatott elő egyetlen igazi, érzéki utalás sem. Amelyben nemhogy a combja, a melle – a bokája sem villanhatott meg a hölgynek. Mert ilyen volt a társasági szövegelés. Megszállta a magánízlést, magánéletet is.

Míg fel nem borította valaminő forradalom. A stílus forradalma, az osztályok és gondolatok forradalma. Amely a comme il faut-nál rendszerint sokkal közelebb járt a titokhoz.

(Persze, már csak a lelkem – elvont lélek – szereti a forradalmakat. A testem a jó nyugdíjat preferálja. Ami nem jelenti, hogy a lelkem a most zajló, más tárgyú vitában TGM, a testem pedig Kis János oldalán áll. Bár sejtem, hogy a háborgó, gorombább helyzet- és jövő-kép az igazabb. Persze, nem a szerelemben. Abban évezredek óta nem találunk ki semmi újat.)

Bodor Pál

Október 11.

Stratégiai divattervezés


annak a magatartásnak is divatjai. Olykor kötelező, kegyetlen divatok. A megözvegyült asszonyt, ha nem sírt kellőképpen, erősen, sokáig férje halálakor, a közmegvetés sújtotta számos kisközösségben. Akkor is, ha férje verte, elitta az életét, gyáva ember volt és lusta.

Van, amikor a divat megköveteli az udvarló kuncogást, előzékeny nevetést, lelkes kacagást, ha a nagyember viccelődik. Akármilyen rosszul viccelődik. Ó, a szervilis kacagás!

Megkívánta a világ, hogy az idősecske hölgyemény ne virítson harsány színekben, s legszívesebben megbotozták volna, ha miniben toppant be. A fruskától viszont az járta, hogy játssza meg a mindig megszeppent, mindenki iránt mély tiszteletet mutató, matrózblúzos kis bakfist – holott valójában hatalmasakat hempergett ifjú hímekkel. Néha velünk.

Egy mai átlagos Klári vagy Lajos három éves korától óvodába, majd általánosba, középiskolába, főiskolára vagy egyetemre jár: 22-24 évesen kerül ki az intézményes keretből, s jó, ha rövidesen állásba megy. A társadalom meg ideges, ha órán, szünetben, villamoson, diszkóban túlontúl ifjontian viselkedik: pótolja, amit behozni már sosem képes.

Nos, e kényszerhelyzet kompenzációra késztet, viharos élményszerzésre. Nem állítom, hogy a korai, tartós fegyelmezés megront, de sejtem, hogy a fiatalok nem berzenkednek a tetoválástól, a testékszerektől (a köldök-, orr-, ajak-függőktől), amiket hajdan „primitív” népeknél készült felvételeken bámultunk borzongva. Csak mi, túl lassan kihalók nem hódoltunk be már, idegenkedve félünk a drogoktól, meg (irigykedve?) a sűrű partnercserétől.

Igaz, van valami, amit az én nemzedékem gúnyolt és ostorozott, és nem vettük észre, hogy mennyit köszönhetünk az ócsárolt divatcikknek: a sznobizmusnak. Ó, áldott, undok, nyafka sznobizmus! Amikor „illett” ezt meg azt ismerni, olvasni, filozófusokat és „nehéz” szerzőket, hallgatni zongora- és hegedű hangversenyeket, operába járni és Sartre-t olvasni eredetiben, meg az öngyilkosság-divatot „csináló” Goethe-i romantikus regényt megkísérelni ugyancsak eredetiben (nekem nem sikerült, de ezzel soha nem dicsekedtem).

Aki tehát stratégiákban gondolkodik, tervezzen vonzó, nemesítő új divatokat a következő évtizedekre.

A politikában is. Vajon feljön a baloldaliság gyönyörű, ifjonti divatja?

Bodor Pál

Október 12.

Arcjáték-iskola


Hány arca van egy embernek?

Most nem is az akaratlan, a spontán, az árulkodó, gyanakvó, ingerült arckifejezésekről beszélek, hanem csak a megkomponáltakról.

A csinos nőkéről, amikor érzik, hogy nézzük, nézik őket. Nyomban szelídebb, ábrándosabb, megközelíthetetlenebb, mégis sokat ígérő lesz az arc, csábos és elzárkózó egyszerre – erről elméletet nem lehet gyártani, ez ugyebár „contradictio in adiecto”, állítás, amely magában hordja a cáfolatát – teoretice. A valóságban azonban minden sikeres nő nagydoktorit érő szinten műveli ezt. Akkor is, ha eszébe se jut ismerkedni, táncolni, kávézni közönsége egyetlen tagjával sem. Hogy egyebekre álmunkban se gondoljunk.

A rosszmájúak szerint a hímnemű sztárok is ugyanilyenek. Pontosan érzik, ha valaki nagyon nézi őket; beállnak a pózukba, s ha valakivel éppen társalognak a presszó teraszán, úgy bólogatnak, magyaráznak, koccintanak, mosolyognak, mint akit filmeznek.

És nem szóltam még semmit a politikusokról.

A táborában körülrajongott politikus olykor úgy viselkedik, mintha televíziós szupersztárként szerelmes dalt dalolna édes tenorhangon. Máskor meg úgy, mintha bikaviadalon ő lenne legalább a torreádor. Vagy a bika. Van azonban nekie jágói arca is, irónikus, lekicsinylő, megkérdőjelező mosolya: fölér egy törvényszéki cáfolat-szónoklattal.

Én azonban azokat még jobban kedvelem, akik nem rendezik céltudatosan az arcukat: nincs külön figyelő, résztvevő, együtt érző, lelkes, diadalmas, szerény, atyai meg főnyereményes média-arcuk. Azokat kedvelem, akik valóban elnevetik magukat, amikor nem kellene, meghatódnak, amikor senki sem nézi őket, akiknek látszik a szemén, hogy jár az eszük, és olyan éles ötleteik vannak, mint a lassú villám.

Ha legközelebb megszületek, arcjáték-iskolát nyitok. Titkos katalógusom szerint hetvenöt év alatt kijárható lesz, és nem ingyenes: ráfizetjük egész életünket.

Bodor Pál

Október 14.

Politikai Baumax


Hiába, képtelenek vagyunk nevén nevezni mindent. Nemcsak a magas politikai iskolákban, de a menedzserképzőkben, sőt, a pedagógusnevelésben is tantárgy lehetne az észrevétlen önuralom kialakítása. A tanárnak sem szabad elárulnia magát, hogy már-már robban, türelmének vége szakad --, de a miniszterelnökön is meglátszik egyszer, ott a parlamenti karéj első széksorában, hogy nehezen tartja vissza magát Deutsch Tamás vagy a szokásos Áder János-i, parlagi áldühöngés hallatán. S máris hozzáteszem, talán mégis könnyebb szinten tartani az ál-nyugalmat, mint megjátszani a dühöt, gyűlölködést. Vagyis bármilyen nehéz méltósággal és fegyelemmel elviselni a sértegetést – jóval ellenszenvesebb szerep, ha arra köteleznek, hogy sárral (vagy akár tortával) dobáljunk meg valakit.

Azt hiszem, téved a baloldal és tévednek a liberálisok, amikor szenvedélyes minősítésekkel hadakoznak Orbán ellen. Ennek nem sok értelme van. Arra kell figyelni, hogy a Fidesz egyedül a gyűlölésben következetes. A gyűlölésben, mint pártpolitikai nyelvezetben. Minden egyéb, ami közelebb állhatna egy nagy párt politikai platformja meghatározásához, a Fidesz állaga bizonytalan, cseppfolyós, mert valamennyi elemét a pillanatnyi taktika mozgatja.

Igaz, van még egy stabil, jól választott eleme. A nemzeti tartás. Ebben a legmélyebb a Fidesz diszkréciója – azt hiszem, ezért nem készültek jegyzőkönyvek a négy év alatt. Ki-kiszivárog, hogy kormányon a Fidesz kénytelen volt olykor realistább lenni a jelszavainál, és például éppen a határon túli magyarok ügyeiben sokkal kevesebbet cselekedett, mint amennyit ígért, riválisait szidalmazva. De persze, a rajongó hívek nem is kérnek tisztázást, magyarázatot. Annak a Patrubány-féle Magyarok Világszövetségének kezdeményezésére követelt népszavazást támogatta meg a Fidesz ellenzékből, amelyet kormányon megfosztott minden állami – anyagi, politikai, erkölcsi – támogatástól. És ez meg sem kottyant a Fidesz kemény magvának, tagjai mosolyogva néznek a nemzet szemébe.

Nem Orbán hiúsága, szereplési vágya, prókátori ügyessége az egyedüli téma e körben – Pünkösti Árpád könyvét kellene továbbírni: máig. A Fideszről, mint egy PR, Marketing és (nem pénzmosó, de) hatalom-mosó csoportról. Amelynek kisrészvényesei – tagjai, rajongói, támogatói, szavazói – előbb-utóbb arra döbbennek rá, hogy eszményeik szemszögéből ugyanoda jutnak, mint a Baumax (állítólag: ) tizennégy ezer károsultja.

Bodor Pál

Október 15.

…és aki nem tud angolul?


Közel két évtizede dolgozom szövegszerkesztő számítógépen, és persze, a készülék (és egész civilizációja) sokkal gyorsabban fejlődött, mint én. Kiskamasz unokáim perfektül értik, beszélik a nyelvét, én viszont, ahogy valami kis baj akad, csak mutogathatok. Valójában afféle villanyírógépnek használom, korrektúra programmal, nyomtatóval, digitalizált illusztrációval – és annyi. Hangversenyzongorán hat újjal pötyögtetek.

Persze, a gép felfigyel hülyeségeimre, és segítőkész tanácsokat ad, meg kérdéseket tesz fel, s fogalmam sincs, mire kíváncsi, és mit súg. Ugyanis csak angolul tud.

Jó, persze, a diákság érti ezt is. Én utoljára Karacsiban, az Indiai Óceán partján hablatyoltam angolul a pakisztáni rádió külföldi adásainak főszerkesztő nőjével, aki nyolc nyelvet beszélt (közöttük volt az angol, a szuahéli, a hindi és az urdu), míg én négy európai nyelven értek, de az angol nincs közöttük. Megittam tehát három nagy whiskyt, és folyékonyan fecsegtem a legrosszabb „pidgin”-t, a délkelet-ázsiai kikötők nyolcad-angolját. De azóta sajnos kijózanodtam, és már azt is elfelejtettem, hogy boy, girl, my father, my name és effélék.

A gép angoljából pedig semmit sem értek. Segítség! Segítség az önhibájából fogyatékosnak! Ha valaki sejti, miképp kommunikáltatható magyarul a szerkentyű, szóljon. Végszükségben a franciát vagy a németet is elfogadom.

És nem hozakodom elő semmiféle demagógiával. Nem mondom, hogy bezzeg az olaszoknál olaszul szól a gép. Nem mondom, hogy ennek is köszönhető, ha húsz év múlva még kevesebben beszélnek szépen magyarul, és szókincsük még szürkébb lesz. Nem mondom, bár hiszem, hogy a legkisebb nyelv is megérdemli az oltalmazását és megtartását, legalább annyira, ugye, mint egy ritka pillangófajta, és nem mondom, hogy a kormányzat, vagy az illetékes testületek – Anyanyelvi Konferencia meg a többi – tehetne valamit azért, hogy legalább olyan jól beszéljünk magyarul, a gépünkkel is, mint (mondjuk) angolul.

Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2006-03-14 (2531 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.04 Seconds