2018 April 23, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20191898
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2005 december I.






Decemberi 16-31
December 02.

Kedvelem Medgyessy Pétert


Nem azért zuhanok ki olykor a margóból is, mintha nem ismerném belülről a kalendáriumot.

Azért mondok néha időszerűtleneket, mert nem szeretek a mai napnak hízelegni, és mert – noha a valóság sosem igazságos – legalább az írás kísérletezhet azzá lenni.

Most például azt kell kimondanom, hogy én bizony kedvelem Medgyessy Pétert. Évtizedek óta ismerem, Őt is, édesapját is, és állítom, hogy személyiségének (és személyességének!) vannak igen rokonszenves, kiváló tulajdonságai. Sosem láttam fölényeskedni, felvágni, erőszakoskodni, de láttam nagyon odafigyelni a másikra. Igazán kíváncsi, nem teszi magát.

Hogy milyen vezér?

Normális körülmények között, vagyis politikai és gazdasági békeidőben, amilyenek állítólag egyebütt előfordulnak, amikor tehát semmi sem múlik azon, hogy jól mosolyog-e a miniszterelnök, amikor tehát jól menő ügyek ügyvezetője, akkor eleganciája, kedvessége, stílusának könnyedsége üdítő. Végre – mondtam volna – végre egy politikus, aki nem fontoskodik, hanem az ország ügyvezetője. Ügyeinek vezetője, karbantartója. Igaz, nem népvezér, nem szónok, nem ideológus, nem kér vastapsot, nem agitál, hanem nyugtat: azt hiszi, ha mindenki nyugodt és józan, akkor mindenki az eszére hallgat, és halad az ország.

Tévedett.

Most lehet azt mondani, hogy nem volt eléggé ilyen meg olyan.

Európai úr, nem a fociszurkolók elnöke.

Csak hát fociznunk kell, sajnos. Mert az ellenfél focizik. Csupa ordítás a lelátó. Ordítás, dobálás, „simpfolás”, tilos petárda, hőzöngés, köpködés, rúgás, verés.

Záptojás szagú a politika.

Olyan fickó kellett igazgatónak, akinek akkor is látszik az ökle, ha nem mutatja. Akinek bajvívó esze van, s akiről mindenki látja: világkupa-játékos. Nehézsúlyú, ha karcsú is. Nem fintorog: fertőtlenít.

(Persze, a politika egyúttal a látszatok háborúja. Fogalmam sincs, Tony Blair miért mosolyog, mint egy jó fajta, márkás tea-reklám. Hogyan képes mosolyogni, amikor tudja, mi van világban, mennyi kegyetlen tragédia történik minden pillanatban. Talán az angoloknak ez a mosoly kellett akkor, és rajta maradt. Bárcsak több oka lenne rá.)


Bodor Pál

December 03.

A vers feltalálása


Azt hallom, valahol a világban az intelligencia-tesztelés labdákkal kezdődik. Teljesen üres szobában a gyerek kap egy labdát – s figyelik, mit kezd vele. Ha borotválkozni akar a gumilabdával, ha lefekszik és fejpárnának használná, ha a sarokba helyezi, és ő idegesen járkálni kezd körbe-körbe – akkor megbukott.

Jeles, ha viszont labdázik kezd. Ha fejel. Ha fallabda-szerűen játszik vele: a falhoz csapja, mint orbán a mákostésztát, és játszik a fallal.

Helyes. Értem.

De mit kezd a gyerek, ha labda helyett papírlapot és golyóstollat kap.

Falfirkákat tervez? Avagy a golyóstollal begraffitizza a helybéli falat?

Esetleg nekiül verset írni. Ha már tudja, hogy létezik a világegyetemben vers.

De lehet, hogy valaki, a maga világában elsőként, újra feltalálja a verset?

Ez az a pillanat, amikor az olvasó abbahagyná az olvasást és dühösen unatkozna, ha nem súgnám meg neki: minden jel szerint az egymástól távoli, elszigetelt ősemberi közösségek jóformán mindegyikében megszületett az ütemesség, a táncszerű mozgás, majd az ének felfedezése – alighanem olyannak termett az ember, hogy a lehetséges világirodalom magva már benne volt az elméjében, csak még nem tudott róla. A barlangrajzokban-festményekben már ott volt Leonardo és a többiek.

Bizony lehet, hogy a tesztelt kisfiú az üres szobában, a papírlap és a golyóstoll birtokában előbb-utóbb verset is írna. S ha nem egy lapot, hanem egy „stósz” papírt kap, rövidesen föltalálja a papír dühös összegyűrését: feltalálja az irodalomkritikát is.

Ha mégis graffitit firkál a szép fehér falra, tán egész más osztályba kerül, más alfajba, mint aki versre vágyik. Holott persze tudom, vannak elmés, különös, rokonszenves, szép graffitik is. Lehet, hogy a falfirkában is ott bujkál Leonardo? (Kérdezzük meg Dan Brownt?)

Bodor Pál

December 04.

Bence versei


Végigolvastam kezdeti írásaimat, és ismét rájöttem: ifjúságom mentorai megengedhetetlenül engedékenyek voltak. Vagy nagyítóval nézték azt a csepp képességet, amely bennem szunnyadt. Óriási optimizmussal megnövelték.

Most Bence verseit olvastam. Tizenhat éves korában írta ezeket. Friss, izgalmas képek, ötletek, szikrázó sorok. Ha hagyná, öt versből szerkeszthetnék egy kiválót. Ugyanis becsületes lélek, benne hagyta a bronzba öntött szobor mellett a gipszformákat is. Vagyis benne hagyta a kéziratban azt, amiről eszébe jutott a remek kép.

Azon gondolkodom, a tehetség vitathatatlan jelenléte arra vall-e föltétlenül, hogy költő lesz?

Megkísérelek olyan tisztességes lenni, amilyen ő volt tizenhat évesen. Én közel hatvannal több. Tehát képtelen vagyok arra a nyitott, őszinte elfogulatlanságra, amellyel Ő néz vissza rám a verseiből. De hát tudom, hogy ez a tehetség még sok mindenné átalakulhat. Képzelő ereje segíthet az építészmérnök fölfutásában, hasznára válhat, ha nagy európai lap- és könyvkiadó vállalat vezérigazgató-menedzsere lesz harmincegy évesen, a művészi lelemény bármikor átalakulhat műszaki találékonyságra, de föltalálhat új hangszert, új hangzást, új hangszínt, lehet belőle karmester, regényíró, a kert.- és parktervezés forradalmi megújítója, tésztagyáros, fölrengést csillapító tudós, hurrikán-kioltó, operaénekes – nem tudom.

Esetleg még boldog ember is lehet belőle. Akit szeretnek és aki szeret.

Szorítok neki, de lámpalázas vagyok. Láttam Goethe – és Petőfi, és Stendhal és Baudelaire és mások – rajzait. Tudom, hogy nem teljesen alaptalan a hipotézis, mely szerint a Faust szerzője azért gyűlölte annyira Newtont, mert annak fizikája eleve cáfolta a költő optika-tételeit. Vajon Goethe boldogabb lett volna, ha nem a weimari uralkodó előkelő súgója? Ha Karlsbadban nem ama kellemes hölggyel sétál, hanem Gretchennel, a diákkorában Frankfurtban megismert kis pincérlánnyal, akivel föltehetőleg csak egy pusziig jutott el, de akinek neve a Faust óta másként cseng?

Ki az ördög mer nyugodtan, fölényesen, barátságosan tanácsokat adni egy érettségi előtt álló, jó eszű, tehetséges fiatalnak? Húsz év múlva talán Magyarország miniszterelnöke, vagy pincér a Horvát-kertben, Budán. (Utóbbit kétlem. Már sosem lesz Budán Horvát-kert.)

Bodor Pál


December 04.

Miért utálja és imádja Jancsi a politikát?


Jancsi azért imádja a politikát, amiért a focit – mondja volt tanára. -- Mindkettőben analfabéta, de világgá ordíthatja a véleményét. Persze. Könnyebb arról beszélni, amihez egyáltalán nem értünk. Bush IQ-járól, az ír labdarúgó királyi temetéséről, arról, hogy Sztálin (Hitler) zseni volt, őrült, vagy gengszter, milyen gazdasági miniszter Kóka, van-e stílusa Ádernek, lesz-e 2010-ben Euro stb.

Jancsi őrző-védő, de arról nem nyilatkozik, hogy jó-e vagy rossz, ha neki fegyvert adnak. Ha kérdezem, elborul, mintha a Mindenség arcának isteni jellegéről kérdeztem volna, s rosszkedvű áhítattal morogja: „Hát az nagyon-nagyon bonyolult ügy. Én örülnék neki, de nagy a felelősség, s nő a veszély…”. - mintha arról kellett volna döntenie, hogy a számítógépes sakk fejleszti avagy butítja a sakkozó kamaszokat.

Jancsi ugyanakkor utálja a politikát. Mint a focit. „Nem tiszta doldog” – rázza erélyesen a fejét. „Ez se, az se.” Ami igaz.

S valahonnan zseniális mondatokat csípett fel: „Minden politikai vita vége: háború. A vita a hadgyakorlat. A tréning.”

Szentisten, mondom magamban – ez kissé radikális sommázás, de nem képtelenség. Van benne valami. Olyan határozott, hogy akár karriert is befuthat. Nem ért semmihez, de jól nyomja a sódert.

Csakhogy a vége, a vége!

Tegnap este összeveszett a sógorával, és beledöfte a kést.

Vagyis hallgatott a saját tanácsaira.

S most már értem, miért volt számára akkora dilemma, hogy kapjon-e az őrző-védő ember fegyvert. Ne kapjon – mormogom magamban – de ha rendőr lenne…?

Dühében előbb-utóbb főbe lőné magát, és ő lenne a hetedik öngyilkos rendőr, akiről sose tudjuk meg, tettének mi volt az oka.

Akkor már sokkal jobb lett volna, ha rúgja a labdát.

Csak azt nem sejtem, mit tanácsolhatnék némely politikusnak.

Bodor Pál


December 05.
A kapitalizmus „gyenge pontjai”


Annak idején a szocialista „reformerek” abból indultak ki, hogy a szocialista rendszer végül is megreformálható. Igazuk volt, csak geopolitikai helyzetünkre nemigen gondoltak.

Most jó ideje hallani, hogy ilyen-olyan radikális reformra vár az egészségügy, az oktatás, az államigazgatás, a nyugdíjrendszer – és sokan azt remélik, főleg a jobbításról, a jobb anyagi feltételekről, korszerűsítésről van szó. Megszoktuk, hogy a reform a jó ígérete.

Holott igazából a kapitalizmus további térhódításáról van szó – amelyet azonban a szocialisták szeretnének szelídebbre fogni. Szeretnék fenntartani – és, ha lehet, javítani -- a szociálpolitikai feltételeket. Nem akarják, egyszerűen szólva, a kiszolgáltatottságot. Hogy a társadalombiztosítás átforduljon a szinte tiszta üzletszerűségbe, és egyáltalán nem örülnek annak, ha a kispénzű rétegek gyermekei nehezebben jutnak diplomához. Nem akarják, hogy a nyugdíjasok zöme szegénységbe süllyedjen, a szegényebb beteg helyzete kilátástalan legyen – és így tovább. Álláspontja nem önellentmondás. Soros György a HVG-nek nemrég adott interjúban is ezt mondta: „…látni kell, hogy a kapitalizmusnak is megvannak a gyenge pontjai. Az általam preferált nyílt társadalomnak éppen az az alapelve: belátja, hogy a rendszer tökéletlen, ezért amennyire csak lehetséges, javítani kell rajta.”

A balreformerek belátták, hogy a szocializmusnak is megvannak a „gyenge pontjai”.

Minden nagyhangú Fidesz-ígéret ellenére joggal tartok attól, hogy jobboldali választási győzelem elsősorban, döntően, netán kizárólag a tőke profitját szolgálja majd. Akkor is, ha ezüstös ködfelhővel, népbarát kecsegtetéssel igyekszik elkábítani, akit lehet.

Baloldalon abban bízunk, hogy a kapitalizmus baloldali kormányzással – és erősebb szakszervezeti mozgalommal -- tehető elviselhetővé.

A jövő évi választásnak valójában ez az igazi tétje. Ezért magyar létkérdés, hogy a távlatos, bölcs tervezésben, erélyes végrehajtásban minél jobban működjék a kormány és nemcsak a kormány. Csakis ez győzheti meg a szavazópolgárok többségét, hogy az ő érdekük a kapitalizmus baloldali „adminisztrálása”.

Bodor Pál

December 07.

Az interjú, mint önáltatás


Romániai magyar tévészerkesztőség stábja van nálam, félig-meddig pályakép s portré interjút készítenek, különös tekintettel arra az évtizedre, amelyet a román rádió és televízió magyar és német nyelvű műsorainak főszerkesztőjeként töltöttem el: 1970 áprilisától 1979 szeptember 15.-ig: a lemondásomig. Észreveszem, hogy válaszaim az akkori illúziók jegyében állnak. Ugyanis akkor azt reméltük, hogy – ha a körülményeknél és feltételeknél csak kicsit is jobb, gazdagabb, az igazságra célzóbb, valamelyest meggondolkodtató – műsorokat, adásokat készítünk, már bűnbocsánatot nyerünk, miénk az erkölcsi üdvözülés. Csángó kaláka, a Székely Népi Együttes (akkori nevén: Maros Együttes), a magyar színházak tévéstúdióra alkalmazott előadásai, a romániai magyar szellemi élet jeleseinek portréi (s a már nem életben lévők fölidézése dokumentumfilmekben – azok segítségével is, akik még ismerték őket), romániai magyar nagy színészek, festőművészek, szobrászok, írók, tudósok, tanárok „megörökítése”, Apáczai Csere János évfordulón nemes kisfilm, tanítását idézendő (nézzék csak meg Bretter György esszékötetét: az Apáczairól szóló esszéjét a mi fölkérésünkre írta, csakhogy az terjedelmében messze meghaladta a mi lehetőségeinket) – szóval, nem cifrázom tovább, akkoriban, reggeltől estig a Televízió épületében azt hihettük, van értelme az életünknek. Igényes vetélkedő, folklor-műsorok, kabaré, tévéjátékok, saját készítésű játékfilmek, még hozzá a szerkesztőség fölkérésére írott forgatókönyvek alapján, fölzaklató hatású, tényfeltáró riportok, ankétok, a fontos iskolákról riportok és „dokfilmek”, például a nagyenyedi Bethlen Kollégiumról – a sorolást nem folytatom.

Hasznos önáltatás volt végül is, mert azért valamit tett ez a műsor akkor, amikor nem volt sem Duna Televízió (amelynek megteremtésére magunk is javaslatot tettünk huszonnégy évvel ezelőtt Budapesten), amikor a „királyi magyar” adást csak a határ közelében lehetett „fogni”, tett valamit azért is, hogy a moldvai csángók a Román Televízió I. csatornáján végül minden hétfő délután három óra hosszat magyarul hallhassanak-lássanak beszélni, énekelni, táncolni, mák, s feliratos játék- és dokumentumfilmjeink révén román nézők is megtudjanak rólunk egyet s mást…

Csakhogy a mából minderre visszatekintve, eltölt a félelem: hátha mindezzel csak áltattuk, hitegettük, vigasztaltuk magunkat? Hátha ízléstelen még hencegni is azzal, hogy mindvégig abban a hiszemben voltunk: hasznos, örömszerző, önbizalmat adó volt az, amit cselekszünk?

A televízió (hiába minden jogos technikai ellenérv!) múlandó műfaj. Elfelejtjük kollektíven.

S roppant zavaró, ha az egykori sztárok önmagukról nosztalgiával vallanak.

Igazam van?

Bodor Pál

December 08.
Akinek nincsen véleménye


Igazából sosem adtam hitelt annak, ha valaki nehéz helyzetben, amikor bármilyen vélemény nyilvános megfogalmazása bajjal járhat, kockázatos – a vállát vonogatja némán. Sosem állítottam, hogy legyen hősies az emberiség, magam sem voltam mindig az a vakmerő hérosz – de nem mérlegeltem cinikusan: mi fizet többet? Az éles szókimondás, a gyáva gazsulálás, a kétértelműség, a langyosság, a szándékos félreérthetőség?

Az épeszű, elfogadható moralitású, érzelmi világú embernek nyilvánvalóan van véleménye mindarról, ami szellemileg, erkölcsileg, érzelmileg vagy esztétikailag mérlegelhető. Nálunk még nem azokkal van a legtöbb baj, akik óvatosságból, undorból, nyugalomvágyból elhúzódnak a közélettől, hallgatnak. Különösen, ha meggyőződésük, hogy amúgy sem tehetnének semmit, nincs beleszólásuk, nem sokat ér, hogy Ő, Varga Piri az Ó-utcából mit gondol X. politikus modoráról, eszéről, igazi törekvéseiről.

Nem vele van nekem igazán dolgom, bajom.

Sokkal inkább azzal, aki számításból hazudja azt, hogy nincsen véleménye, neki teljesen közömbös, hogy kinek van igaza, kinek van több és vonzóbb igazsága, melyik oldal vezetői hitelesebbek. Számításból hazudja, mert kivár. Kivárja, hogy melyik győz, és akkor annak ad igazat. Mint aki fogadást sem mer kötni az egyik, vagy a másik csapatra. Vagy éppenséggel köt, de akkor is hallgat, ha „bejön” neki, és ötszörös pénzhez jut, meg akkor is, ha veszít.

Jó, hát én senkit sem buzdítok már nyilvános kockázatvállalásra. Elég lesz nekem bőven, ha elhallgatott véleményének szellemében fél év múlva jól voksol.

Más kérdés, hogy így aztán nem ad alkalmat, hogy addig is: vitatkozzam vele. Mert hiszen lehet, hogy megtévesztették. Bedőlt némely olcsó demagógiának. És mert hallgat, titkolja nézetét, nem figyelmeztethetem ellenőrizhető érvekkel. Ezt én, ostoba, túlzó alkat, néha úgy fogom fel, mintha életveszélyes tüneteit titkolná a háziorvosa előtt.

Szamárság, tudom: nincs igazam.

De a véleményjárványok gyakran pusztítottak erre felé.

Bodor Pál

December 09.

995 millió forint a határon túli magyar célokra


Idén, 2005-ben hozta létre a magyar kormány a határokon túli magyarok további támogatására a Szülőföld Alapot. Mai ülésén (2005. december 8.) a tanács elnöke, Dr. Kiss Elemér (korábbi kancellária miniszter) közölte, hogy gyakorlatilag az idei, pályázatokra jóvá hagyott összegek mind eljutnak a sikeres pályázókhoz, jobbára még idén.

Igaz, ez nem egészen ezer millió (egy milliárd), hanem csak 975 millió, lévén hogy 25 milliót tettek ki a működési költségek.

Gondolom, mindennek nem lesz nagy visszhangja. Nem is azt vártam, hogy a Magyar Nemzet első oldalon, szalagcímben hirdesse: A szoclib kormány újabb ezer millió forinttal támogatja a határon túli magyarokat.

Igaz, ha a Magyar Nemzet ezzel foglalkozni kívánna, esetleg meg kellene vizsgálnia, milyen volt idén a többi, hasonló szerepű, államilag támogatott alapítvány teljesítménye. Most hirtelenében a Kézfogások, a Communitas, az Illyés és más hasonló intézményesülésekre gondolok. Vezetőiket, elnökeiket ma nem kérdezhettem meg, mert az Alap ülésén ezúttal (nyilván igazoltan), nem volt jelen egyikük sem: tehát sem Lábady László, sem Annus József, sem Pomogáts Béla. Mindhárman azonban oly sokat tettek – s nemcsak a legutóbbi időben, hanem évtizedek óta – a nemzet szellemi, érzelmi egységéért, hogy pillanatnyi távollétüknek semmi jelentősége.
Nem láttam ott egyik fontos lapunk, rádiónk, televíziónk tudósítóit sem. Nem számít. Mindebből semmit sem muszáj közhírré tenni. Másrészt ahhoz, hogy köztudott legyen, nem kell jelen lennie a tudósítóknak. Jobb, ha kiszivárog: a kormányzat tulajdonképpen titokban tartja a Szülőföld Alap tevékenységét. Mert ha titok, akkor előbb-utóbb mindenki hallhat, olvashat róla.

Igazság szerint feltételezem, hogy az MTI útján az egész média tudomást szerez róla, s csak az hallgatja el, akinek a hír kellemetlen. Nekünk nem kellemetlen, ezért mi jóízűen kiszivárogtatjuk, mielőtt titokká süllyedne.

Talán a mi Klubhálónk is fenntarthatna egy rovatot: határon túli magyar médiahírek. Mi van az Új (romániai) Magyar Szóval? Milyen? Kik szerkesztik, írják? Első hónapjaiban mi jellemezte a lapot? Olykor írhatnánk a határokon túli napi- és hetilapokról, havi folyóiratokról is. Hiszen érdeklődésünk irántuk igen erős. Ha nem is tüntetünk vele.

Bodor Pál

December 10.

Sándor István rendőrakadémikus


Gyerekkoromban úgy képzeltem, van odafent valaminő mindenre kiterjedő nyilvántartás, amely számon tartja minden jó és rossz cselekedetünket. Akkor is, ha csak gondolatban követtük el azokat. Később végiggondoltam, hogy akkor a Nyilvántartónak lehet a legteljesebb, titokzatosabb és legnagyobb kémhálózata. Kilesi minden rezzenésünket, és vigyáz reánk.

Kiskamaszként rájöttem: ilyen hálózata még Neki sem lehet, de nincs is rá különösebb szüksége, elég, ha van lelkiismeretünk, az bőségesen megteszi.

Ma már tudom: van irányított lelkiismeret is.

Semmi sem furdalja, ha megöllek Téged, ismeretlen bűnöse az én hitemnek. S akkor sem, ha abba belehalok, mert a kivégző robbantás eszközét magamra tekertem.

De nem kell ilyen végső esetekre gondolni. A mi irányított lelkünk akkor sem nyugtalan, ha egy eszme, csoport, gondolatmenet, magasabb rendűnek tartott érdek nevében gyilkosságnál kevesebbet követünk el: kicsit hazudunk, kicsit lopunk, kicsit torzítunk.

Sándor Istvánra, Papára gondolok meg-megállva. Ha a Legfelsőbb Bíróságig kellett elmennie, hogy jogilag is kiderüljön az igaza – hány instancián, hány lépcsőfokon, hány éven át hány embernek kellett tévednie, hazudnia, megtévednie, megtévesztenie, megfélemlítenie, megfélemlítettnek lennie, micsoda mély és magas erőknek kellett közreműködnie, milyen széles körben, minő eszközök, tényezők, fegyverek, pénzek, hatalom birtokában, hogy megannyi szervet, testületet, hivatalt rávegyen, megtévesszen, megzsaroljon: csukják le Papát. Minden igazával együtt.

És ha végül mégis neki lett igaza – vajon milyen áron?!

Tíz, húsz, ötven, hetven, nyolcvanöt évi titoktartás árán.

Amit két, három, négy emberöltőnyi időre sikerül páncélba zárni, az olyan, mintha agyonlőném az összes tanút.

És írásba adnám, hogy nem tiltakozom, ha nyolcvanöt év múlva feltámasztják őket.

A primitív hírlapíró, aki bennem örökké mocorog, attól tart, hogy ebben az ügyben mégiscsak létrejött valaminő nagykoalíció. Legnagyobb, legmagasabb koalíció. Valahol ama legfőbb Nyilvántartó színe előtt.

Van hát remény. Olykor létrejöhet az Egyetértés. Olyan ügyekben, amiket csak szuperfelügyelők nyomozhatnak ki, ha olyan okosak és erősek, hogy nem lehet őket sem eltéríteni, sem leteríteni. Mivel van ugyebár Rendőr Akadémiánk, én megválasztanám Papát akadémikusnak.

Bodor Pál

December 11.

A „TEKINTET” FRISS SZÁMÁBAN:HALKAN KIÁLTÓ SZOCIOGRÁFIA


Nemigen kedveltem Kun István írásait, s most megkövetem. A Tekintet 2005/6 számában megrázó írását olvashattam: a „Jelentés a vadmacskásból” csupán részlet nyírségi szociográfiájából – de oly éles, kemény, gyöngéd, oly halkan kiabáló, oly esdeklően követelődző, oly félelmetes és annyi empátia van benne, még hozzá száraz, visszafogott hangon, hogy nem lehet elfelejteni. A nyírbátori körzetben 11 egyetemet végzett és 79 főiskolát végzett diplomás állástalan. A nyírkállói körzetben 5 egyetemi és 33 főiskolai végzettségű diplomás munka nélküli. De hát persze nemcsak magasabb képzettségűek tengenek-lengenek kétségbeesetten. Nyírgyulajon kétezer lakosból 189 a nyilvántartott munkanélküli, közülük 84 a szakmunkás. A közeli volt járási székhely, Nyírbátor ipara „az idők folyamán átalakult, sorvadt, fölvevő képessége drasztikusan csökkent”

Szeréna szőke, kékszemű fiatal cigánynő, van egy gyereke, de tizenöten élnek egyetlen fedél alatt. A dohánytermesztő gazda, akinél dolgozik, (s jó időben, 350 forintos órabérével ötven-hatvan ezret is megkeres havonta), csak akkor jelenti be, ha a járulékok felét, havi 15 ezer forintot be-, illetve visszafizet neki. 42 hektáron termeszt dohányt, legalább 40 emberrel dolgoztat. Szerző szerint a gazda legalább évi 35 millió forint támogatást kap – mégse jelenti be munkásait, illetve csak azokat, akik legalább a járulék felét befizetik nekik.

Sokat fejlődött e vidéken másfél évtized alatt ere felé a közmű- és úthálózat. Villany, víz és gáz mindenütt rendelkezésre állt, de az ipar, a munkahelyek jó része eltűnt. Viszont a (ha jól értettem: a nyírkállói) térség hét – és a nyírbátori körzet huszonkét településén minden templomot felújítottak. Mindegyiket. Újat is építettek – például Nagykállóban. A bökönyi görög katolikus templom újraszentelését tizenhat pap asszisztenciájával celebrálta az esperes; megköszönte, hogy az EU 18,3 millió ft.-tal támogatta a templom csinosítását, a Széchenyi tervből pedig 5 milliót kaptak a parókia felújításához.. (Utóbbi döntéshozói tán kis vagy középvállalkozásnak minősítették a parókiát.) A tornyon 4,6 méteres kereszt – aranyozottan. A templom utcai falán is két aranyozott ikon. „Futotta a SAPARD meg az állami támogatás millióiból. Abból a SAPARD-ból, amelyet az Európai Unió legfőképpen a mezőgazdaság felzárkóztatására adott…” A kommentálást az olvasóra bízom.

Bodor Pál

December 12.

Hiányzik nagyon


Vajon minek lesz nagyobb lendülete, hevülete: a hatalomszerző szándéknak, avagy a nyugalom megőrzésének? A dühnek vagy a nyugalomnak?

Tartok tőle, hogy eleve nagyobb a svungja azoknak, akik most minden áron visszaszereznék a hatalmat. Az ő szemükben a mostani kormánykoalíció hatalomtechnikai szemszögből dilettáns. Sem nem vásárolt meg jelentős erőket, súlyos partnereket, sem nem ígért nagy előnyöket döntő szerepű nagyvállalatoknak és nagyvállalkozóknak, a szocialistáknak nincs saját televíziójuk, legföljebb olyan tévéről beszélhetünk, amely velük szemben nem különösebben ellenséges – a hatalom csúcsaira nem segített fel senkit, aki közelebb állna hozzájuk, az új államfő nyilvánvalóan jobboldali, a Legfelsőbb Bíróság elnökéről sem állíthatja senki, hogy baloldali lenne, vagy netán liberális, és sorolhatnám tovább: a ma kormányzó erők nem betonozták be magukat semmiféle sáncok és falak mögé. Meg sem érintették a Nemzeti Bank elnökét, nem volt mit kezdeniük a legfőbb ügyésszel, és miként valaki, bölcsen és kissé gonoszul leírta, bármit lépne a kormány a közjó érdekében, azzal egyetlen meggyőződéses ellenzékit sem állít maga mellé. Kiderült, hogy a politika útja nem az autósztráda: hiába épült három év alatt tízszer annyi, mint a Fidesz négy éve alatt – aki a Fideszt szereti, a Budapest-Szeged autósztrádán is boldogan suhan.

Így van.

A politikai meggyőződések zöme á priori létező. Igazából a jól kormányzó erők legföljebb nem növelik ellenzőik számát, de kevés új hívet szerezhetnek. Jó sok az ellenzéki azok soraiban, akik a legtöbb jót kapták a koalíciós kormánytól. A drukker nem könyveli a politikai bevételt és kiadást, ő gyűlöl és szeret.

Mi következik ebből?

Csak annyi, hogy a lassú, intenzív, türelmes és mégis szenvedélyes politikai tevékenység segíthet. Főként a fiatalok soraiban. Csak hát e pillanatban nem ismerek egyetlen, hódító erejű, csillogóan érdekes, ügyes és okos, színes és nem közönséges ifjúsági lapot, amelyet „illik ismerni”, amelynek az a híre, hogy az értelmes fiataloké, amelyről azt mesélik, hogy nem lehet letenni, érzelmes és racionális, újdonságokban, fontos ismeretekben gazdag, a mai tízen- és huszonéveseknek (meg a „fiatalos” harmincasoknak) szól, és már-már nehéz mozogni a társasági életben annak, aki nem ismeri.

Valóban, roppant különös. Talán csak én gondolom, hogy nincs ilyen (zseniális) lapunk.

Bodor Pál

December 12.

Nemigen kedveltem Kun István írásait, s most megkövetem


A Tekintet 2005/6 számában megrázó írását olvashattam: a „Jelentés a vadmacskásból” csupán részlet nyírségi szociográfiájából – de oly éles, kemény, gyöngéd, oly halkan kiabáló, oly esdeklően követelődző, oly félelmetes és annyi empátia van benne, még hozzá száraz, visszafogott hangon, hogy nem lehet elfelejteni. A nyírbátori körzetben 11 egyetemet végzett és 79 főiskolát végzett diplomás állástalan. A nyírkállói körzetben 5 egyetemi és 33 főiskolai végzettségű diplomás munka nélküli. De hát persze nemcsak magasabb képzettségűek teng()nek-leng()nek kétségbeesetten. Nyírgyulajon kétezer lakosból 189 a nyilvántartott munkanélküli, közülük 84 a szakmunkás. A közeli, volt járási székhely, Nyírbátor ipara „az idők folyamán átalakult, sorvadt, fölvevő képessége drasztikusan csökkent”

Szeréna szőke, kékszemű fiatal cigánynő, van egy gyereke, de tizenöten élnek egyetlen fedél alatt. A dohánytermesztő gazda, akinél dolgozik, (s jó időben, 350 forintos órabérével, ötven-hatvan ezret is megkeres havonta), csak akkor jelenti be, ha a járulékok felét, havi 15 ezer forintot be-, illetve visszafizet neki. 42 hektáron termeszt dohányt, legalább 40 emberrel dolgoztat. Szerző szerint a gazda legalább évi 35 millió forint támogatást kap – mégse jelenti be munkásait, illetve csak azokat, akik legalább a járulék felét befizetik nekik.

Sokat fejlődött e vidéken másfél évtized alatt erre()felé a közmű- és úthálózat. Villany, víz és gáz mindenütt rendelkezésre állt, de az ipar, a munkahelyek jó része eltűnt. Viszont a (ha jól értettem: a nyírkállói) térség hét – és a nyírbátori körzet huszonkét településén minden templomot felújítottak. Mindegyiket. Újat is építettek – például Nagykállóban. A bökönyi görög katolikus templom újraszentelését tizenhat pap asszisztenciájával celebrálta az esperes; megköszönte, hogy az EU 18,3 millió ft.-tal támogatta a templom csinosítását, a Széchenyi tervből pedig 5 milliót kaptak a parókia felújításához.. (Utóbbi döntéshozói tán kis vagy középvállalkozásnak minősítették a parókiát.) A tornyon 4,6 méteres kereszt – aranyozottan. A templom utcai falán is két aranyozott ikon. „Futotta a SAPARD meg az állami támogatás millióiból. Abból a SAPARD-ból, amelyet az Európai Unió legfőképpen a mezőgazdaság felzárkóztatására adott…”

A kommentálást az olvasóra bízom.


December 13.

Ki a politikailag rokonszenves?


Az a legkellemesebb, ha valaki EGYEBEK MELLETT, mintegy MELLÉKESEN, sok egyéb készsége, tudása mellett: még szimpatikus is.

Az a legkellemetlenebb, ha valaki minden eszközzel, arcjátéka, kézmozdulata, hangsúlya, mosolya, haragos grimasza minden erejével azon van, hogy rokonszenves legyen. Politikusnál ez annyit ér, mint bizonyos nőknél a riszálás, a bűvölő tekintet, a láb, netán a comb véletlen kivillanása, a félreérthetővé „fogalmazott” mosoly.

Magyarán: képtelenek vagyunk megkedvelni azt, aki minden áron tetszeni akar.

Azt, aki csak azért ölt derűs, érzelmes, megértő, kackiás, somolyos, ravaszdi, vicces meg harcos ábrázatot, mert ilyenkor eleven választási plakátot játszik.

Nem Orbánról írom ezeket a sorokat.

Igaz, Orbánra már rászervesült ez az attitűd, gondolom, ehhez már nincs is szüksége különös önvezérlésre. Lehet, hogy egyedül, egymagában is ilyen már. Ahogy a körül-udvarlásra vágyó csinos nők a fürdőszoba-tükörrel is kacérkodnak: ez nem a második természetük, hanem immár az első.

Orbán okos, ügyes, s ha jó passzban van, magabiztos. Az a gyanúm, hogy elszólásai tudatosak, nyelvbotlásnak álcázott, jól irányzott célzások. Teljesen világossá fogalmazódott benne a győzelem koncepciója – azaz a háború, a hadjárat terve; abban nem vagyok biztos, hogy a győzelem utáni elképzelése is világos. Amiket manapság hallunk tőle, csupán a mindenkinek udvarló politikus szép szerenádjai. Nincs miért neheztelni rá ezért: így van ez az egész világon.

Bevallom: irigylem a Fidesz zárt falait, azt, hogy erős politikai fegyelem jellemzi, nincs pletyka, a baloldalról nézve úgy fest, hogy nemigen van már lázongás sem, egyértelmű lett a szereposztás stílusban, hangsúlyokban, de még a mellékmondatokban is. Kissé hátrébb vonták az ellenszenvesen, modortalanul agresszív szólamú fiúkat, kevesebb e pillanatban a nyilvános hörgés – a hőstenoré most a meló. Aki, ha kell, a lírai tenor dolgát is elvégzi.

Roppant jellemző, hogy a szélsőjobbtól még most sem határolja el magát senki a Fidesz vezetői közül. Mintha csak jeleznék, hogy „noha mi nem vagyunk olyan neveletlenül szókimondók, mint ti, de azért értjük, értjük”.

A kormánykoalíciónak most már van néhány jó közszereplője, és vannak okos, erős tettei. Senkinek sem jut eszébe a nagyközönség soraiban, hogy a koalíció, avagy annak bármelyik pártja mást gondol, mint amit mond. Ez az óriási erkölcsi előnye és fölénye. Reméljük, ez, meg a tettek, elegendőek lesznek a jó holnaphoz, holnaputánhoz.

Bodor Pál

December 15.

Huszár Sándor elballagott a Holdvilág utcán


A kolozsvári Holdvilág utca és tája volt az ő világa. 48/49 telén hozott össze vele a sors az Igazság redakciójában: Őt, a mázsás, frissen érettségizett munkásfiút, s engem, a baloldali, zömök kispolgárt. Jártam szülői házukban, (édesanyja remek házi sört főzött), dumcsiztam termetes apjával, sokat jártam a gyárban, ahol dolgoztak, (s melyről felülnézetben Méhes György olvasmányos milliomos-könyve szól.) Majd az Utunknál dolgoztunk, s két házban, hasonszőrűekkel laktunk együtt: Taub Jánosékkal, Földes Lacival, Barótiékkal, Herédivel, Kós Balázsékkal. Ő is filozófiára járt a Bolyain, (s jó későn államvizsgáztunk), tanársegéd is lett, s a Magyar Színház jó szándékú, akaratos, s rátarti igazgatója. Színházáért sok mindent kiharcolt, híres bukaresti színházi díva férje lett a tartomány első embere, Maxim B., Sanyi addig zsarolgatta a színház érdekében (sikeresen) lemondásával, míg el nem fogadták. Az Utunkhoz is nehezen engedték vissza, tán a főszerkesztő is tartott tőle. Sorra jelentek meg novellás kötetei, regényei, később emlékiratai, s mikor ’68-ban követelésünkre a hatalom morogva jóváhagyta az új magyar hetilap, A Hét kiadását, a vezetésre javasolt öt név között szerepeltettük az övét is. Duca helyi elsőtitkár őt megvétózta, ezt sikerült visszavonatni (dedikált Huszár-kötetet is vittünk neki ehhez), Földes László nevére a KB horkant fel – a kizárását vitató, éles és hajbókoló emlékirattal kontráztuk meg. Jó páros volt Huszár és Földes, utóbbi halála után a pompás szerkesztő Horváth Andor lett méltó utóda.

Sándor azonban érdes, sokszor fölfelé (politikailag, nemzetiségileg is) goromba fickó volt. Nem meghunyászkodó. A nyolcvanas években link, galád ürüggyel kinyírták, leváltották. Nyílt országúton kutatták át a gépkocsiját is. Végül, dühösen és szomorúan lányával egy városba, Szegedre telepedett át, onnan költözött betegen Békéscsabára nejével, a rádiós-tévés Irmával. S írta a monumentális, igen szubjektív és gazdag memoárját. Tavaly, 75. születésnapján magas kitüntetést kapott, de (súlyos csalódás volt ez számára) alig-alig publikálták. Egy időben Takács Tibor, Ilia Mihály, Szepesi György állt mellette, egyiket-másikat igaztalanul meg is bántotta mélyülő, ingerült, nagy keserűségében. A Hét azonban – igaz, új folyamában – megjelenik Marosvásárhelyen, miután évekig Gálfalvi Zsolt vezette.

Azt remélem, hogy nemcsak saját nemzedékünk emlékezetében él, hisz mi rövidesen mind, rendre, elbúcsúzunk. Egy erős válogatás kiadására azonban módot ad életműve, s olykor heves, sértett, szomorú emlékiratai is érdeklődésre tarthatnak számot. December 13-án, több súlyos kór elszenvedőjeként hunyt el egy gyulai Hospice-házban, amelyet sokan a haldoklás szeretetotthonának neveznek. Ilyenkor az ember csak arra emlékszik már, ami jó volt a távozóban, ami szeretet volt, nagylelkű gesztus, hősiesség és szenvedély.

Bodor Pál

December 15.

Esztergomba kéne menni


Mind többet kutatják a közvéleményt és mind kevesebbet törődnek vele. Nézem a ravaszkodó teszteket – talán életem nagy dobása lenne, ha igazi teszt-értelmező szótárt készítenék. Azt már rég sejtem, hogy ha azt kérdezik: naiv vagyok-e /egyáltalán nem˛/, kicsit,/ nagyon/ – akkor azt szeretnék tudni, hogy hülyének tartom-e magam. A „balga” csak tapintatos eufemizmus. A túlsúlyos hölgy háta mögött is csak elnézően motyogjuk: kicsit dundi. Vagy „molett”. Előnyösebb esetben: teltkarcsú. Ami azt sejteti, hogy igazából még tetszik is nekünk. Az őskori vénuszok gömbölyűsége is bók – lásd Amerigo Tot kavicsasszonyait.

Aki engem naivnak becéz, az csak azon dühöng, hogy miken csodálkozom. S miért nem szoktam meg példának okáért, hogy nem minden magyar vasútállomás homlokzatán mutatja óra a pontos időt. Ez engem bizony felháborít. Elviselem, hogy nincs minden utcasarkon és üzletben óra – azt semmiképp, hogy a repülőtereken és a vasútállomásokon, akár a legkisebbek épületein ne legyen. S ennek az igénynek nem pusztán funkcionális okai vannak. Gyerekkoromban elég sokat ingáztam szüleim – Temesvár – és nagyszüleim (Budapest) között. A magyar államvasutak: maga volt a nemzeti presztízs. A rend, tisztaság, fegyelem, a civilizáció. Mondhatnám: Európa. Mondhatnám: ami jó megmaradt a Monarchiából. Mi gyerekek a karácsonyi ajándékok közül a vasúti kalauz sapkának, kalauz-táskának és a jegykezelőnek, a kalauz-lyukasztónak örültünk a legjobban.

Úgy tűnik, ennek vége. A híres Budapest-Esztergom vasútvonalon hatvan évvel a második világháború után is csak egyetlen sínpár kanyarog, a vasút villamosításának itt se híre, se hamva, a sebes, új s gyönyörű Siemenseknek is 40 perc kell 20 kilométerhez, hiszen csak lassan haladhatnak, s csak néhány helyen kerülhetik ki egymást. Kontrasztképp pedig agyon-graffitizett dízelmozdony vontatta, telefestett szürke szerelvények is kocognak itt.

igaszul a 10. műút: szimpla, régi falusi országút, irányonként egyetlen sávval. Csúcsidőben lassúbb a Bajcsy-Zsilinszkynél. A vasútállomások épületein lifegnek az ajtók, a várótermek szitokkiállítások, pornó-rajzokkal. Az illemhely maga a középkori borzalom. Ordít a MÁV csórósága: a piros Siemens szerelvényei csak kiemelik. De látni jó: ez is van.









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2006-03-14 (2635 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.06 Seconds