2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19479552
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2006 április I.






Április 1-15
Április 30.

Tisza Kata, Friderikusz


(1) Azt mondtam Friderikusz műsorában: ez a Tisza Kata tud írni. Tehetséges. A valóban szigorú és igazságos tévékritikus, Szerbhorváth György erre azzal csap le rám, hogy a század Thomas Mann-jának kiáltottam ki a szerzőt. Pedig Sz. Gy. valóban okos, eredeti, érdekes publicista, kritikáit akkor is élvezettel olvasom, ha nem engem piszkál. (Az csak rossz vicc, hogy megkérdőjelezi Tisza Kata származását.)

A kolozsvári Gaál Gábor kör újraindítójaként, az Utunk című irodalmi hetilap szerkesztőjeként, majd az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi főszerkesztőjeként (például a Forrás-sorozatban), meg TV-főszerkesztőként annyi, akkor fiatal szerző indulásánál bábáskodtam, hogy illetlen lenne itt felsorolni mindük nevét. Puszta tény: akit tehetségesnek véltem, s netán részem volt a lanszírozásában, abban sosem csalódtam. Vári Attila, Farkas Árpád, Király László, Csiki László, Kocsis István és a többiek, sokan, nem cáfoltak rám soha.

Tisza Kata hiába gyönyörű - az írásait jobban szeretem. S nem „egytémás” író. És főleg: író. Az író Tisza Katában sosem fogok csalódni. Egy hét alatt a sikerlisták élére került, az első kiadás ötezer példánya elfogyott.

(2) Az ATV-ben tehát nemrég Friderikusz Sándor vendége voltam, mert az UlpiusHáz Kiadó fölkérésére (vonzó budai színhelyen) bemutattam Tisza Kata Revans című új könyvét. Kicsit mégis csodálkoztam a tévés meghíváson, hisz legutóbb azt írtam, hogy Friderikusz kivételesen ellenszenves volt - a MÁV-elnökkel készített, fölényes, agresszív interjújában. Szóval nem haragszik rám mégsem - gondoltam elismerően.

A folytatás? Miután sminkes- és fodrászlányai ragacs zselével lenyalták a hajam, aggastyán pikoló-karikatúrát maszkíroztak belőlem (igaz, ez nem volt nagy kunszt), s nem is a tükör előtt, ahogy a sminkben, fodrásznál szokás, de szembefordítva magukkal. Tehát közben nem láthattam, mit művelnek velem. Utána, hetvenhat éves, asztmás létemre fölgyalogoltattak legalább háromemeletnyit a kis mellékstúdióig, ahová csak adáskezdés előtt egy perccel léphettem be, s a monitoron döbbenten láthattam viszont magam lihegve, lenyaltan, majd követhettem (némán) Friderikusz gunyoros beszélgetését Tisza Katával. Akit azzal froclizott, hogy sikerét talán nem is a tehetségének köszönheti. Finom sértés.

A különbség köztünk tán nem is irodalmi ízlésünkben rejlett, csak abban, hogy én olvastam is a művet. No, és abban, hogy a padlás közeli stúdióból csak akkor szólhattam, ha a Friderikusz bekapcsoltatott. Akkor kimondtam: de biza Tisza Kata tehetséges író. Rám kérdezett: tévedhetetlennek hiszem magam? Dehogy.
Ha mondjuk a szerkesztőt igazolják döntései, attól még nem tévedhetetlen, csak profi.

(3) Tisza Katáról mondják, hogy prózája szókimondó és szatirikus, túlfűtött és kegyetlen, éles, leleplezi férfiak szexuális műveletlenségét, de nem kíméli a nőt sem - s mindebben sok az igazság. A fő igazság azonban az, hogy tehetséges író. Csak a tudatlan olvassa önéletrajzi vallomásnak a Revans-t.

Bodor Pál

Április 29.

Magyar politikusok és Ceausescu


Sosem értettem, a jó lapoknak miért nincs titkokat feltáró rovatuk. Arra gondolok, ami a megtörténtekor egészben-részben titokban maradt tíz-húsz-harminc évig, vagy tovább, de ma már nem katonai, politikai, műszaki államtitok: megírható. Persze igazán izgalmas a napi titok fölfedése lenne. Ha pedig izgalmassá akarjuk tenni a régebbi „szigorúan zárt” anyag feltárását, az olvasót vissza kell vezetnünk időben oda, oly meggyőzően, hogy izgalmában rágja a körmét, öklét harapdálja, a hölgy esetleg aprókat sikong. Így van ez filmben, regényben, bizonyos esetekben: „egyszerű” dokumentum-riportban.

Voltak, vannak ilyenek. Pearl Harbornál a japánok hadüzenet nélkül, kamikazékat (mai szóval: öngyilkos merénylőket) is bevetve elsüllyesztették az USA haditengerészetének legjelentősebb erőit. Ha ennek előkészületeiről valaki amerikai tudott, és titokban tartotta, az hazaáruló - mondatja velünk a rutin. Van azonban olyan változat, amely szerint egy amerikai illetékes tudott róla, de úgy érezte, hogy az USA lakossága, hadserege a hangulatában nem igazán harcra kész. Egy ilyen szörnyű támadás - gondolta állítólag az illető, és igaza lett - nagy áldozatok árán ugyan, de felébreszti a harci vágyat. (Képzeljék el: nézik a képernyőn a húsz éve felrobbant csernobili négyes reaktor romos épületét, és bemondják, hogy nem is műhiba volt, hanem merénylet. És közlik, kik követték el, hogyan és miért…)

Fogalmam sincs, miért nem jelenik meg például alapos, a részletekre is kiterjedő, hiteles beszámoló arról, hogy miként zajlott le Aczél György, Barity Miklós bukaresti magyar nagykövet és néhány társuk végül is teljesen meddő, háromórás tárgyalása Ceausescuval Bukarestben, a párt KB épületében. Az idő nagy része azzal telt, hogy Ceausescu térképpel, helyszíni fényképek sokaságával vetette a küldöttség szemére, hogy a Magyarország területén a hitleri sereg ellen harcoló, elesett román katonák sírjai gondozatlanok, elhanyagoltak. A romániai magyarság ügyeiben lényegében semmit sem érhettek el, szóba hozni is alig sikerült.

Még érdekesebb a sokkal kínosabb az aradi (Grósz Károly - Ceausescu) találkozó részletes ismertetése, sosem látott híradós felvételekkel, fényképekkel, jegyzőkönyvekkel. A magyar miniszterelnököt- pártelnököt és teljes küldöttségét ugyanis a magyar-román határon ÁTÜLTETTÉK román gépkocsikba (most ezek lehallgatásáról ne is beszéljünk), az útvonal nem az előre megbeszélt volt (ahol tömegek sorakoztak fel a magyar küldöttség köszöntésére), a találkozóra talán nem is abban az épületben (épületrészben?) került sor, amelyről szó volt, és Grósz Károly jóformán nem jutott szóhoz… Hazajövet (mintha a szegedi stúdióból?) adott interjújához bizony meg kellett húznia a pálinkás üveget, hogy elmondja, amit - hite szerint - köteles volt elmondani. A nemigazat.

Nem kell tehát feltétlenül az alaszkai olajkitermelés titkait fölfedni: az orrunk előtt is vannak immár föltárható, megvallható, fontos titkok. Azt is el kellene mondani már (nemcsak könyvben: inkább a széles nyilvánosság előtt!): mikor és miért határozta el Kádár János, hogy többet nem vállal semmiféle magyar-román tárgyalást Ceausescuval. Egyáltalán nem érdektelen a történet és az indok!

Bodor Pál

Április 28.

Szemtelen beszámoló


Nagyképű, sértődött sorok következnek.

Szilvássy György ismert kormányzati tisztségviselőnél instanciáztam volt januárban az (egyik?) legnagyobb példányszámú magyar baloldali havi lap, a hét éve megjelenő Budapesti Lap főszerkesztőjével. Igazság szerint Gyurcsány Ferenctől kértünk tavaly ősszel öt percet, ebből húsz másodperc arra kellett volna, hogy megköszönjem szép, kézzel írott reagálását egy cikkemre, négy perc és negyven másodperc pedig arra, hogy elmondjuk idejében: mire lenne képes (például a választási kampányban) a rövidesen nyolcadik folyamába lépő lap. Két ilyen levelet is írtam, de csak személyes találkozásunkkor, egy fogadáson derült ki, hogy egyiket sem kapta kézhez. A kíséretében lévő László Boglárkát bízta meg, jegyezze fel kérésemet. A sajtófőnöke rövidesen értesített, hogy a miniszterelnök (most) nagyon be van fogva, helyette Szilvássy úr fogad. Rendben. Az első levelem dátumához képest négy-öt hónapot veszítettünk, de így is jó.

Megtörtént, mindent elmondtunk, s megegyeztünk, hogy rövidesen statisztikai kimutatásokat, terveket, szerzői névsort és egyéb dokumentumot küldünk. Megtörtént, megkapta, nyugtázta. Azóta semmi. Kurva csend és némaság.

Ma felhívom a mobilján.

Várbíró nevű - hangjáról ítélve fiatal férfiú - veszi fel a kabinetfőnök mobilját, közli, hogy Szilvássy úr Öszödön van. Érzékelhető, de persze fel nem róható, hogy nem mond neki semmit sem a nevem, sem a Diurnus. Hozzáteszem, hogy az Európai Újságíró Szövetség magyar szervezetének t. elnöke vagyok - hogy érzékeltessem: nem magánügyben zavargok. „Lesz szíves, még egyszer a nevét…?” - kéri. Mondom újra, mindkettőt. „És milyen ügyben kíván…?” Mondom: Szilvássy úr pontosan tudja, Deák Katalinnal, a Budapesti Lap főszerkesztőjével már voltunk nála… „De milyen ügyben kíván…?” „A Budapesti Lap ügyében… Kérem, jegyezze fel a mobilszámomat, értesítést kérek!”

…Sok, vitázó szó esett már az MSZP médiapolitikájáról. Meg arról, hogy van-e. Rengeteget írtunk erről a sajtóban, beleértve az internetes sajtót - reakciót, reflexiót sem a párt, sem a kormány részéről nem kaptunk.
Ha most a választási győzelem örömében bárki azt hiszi, hogy a baloldali, elektronikus és papíralapú baloldali sajtó „rendben van”, akkor hatalmasat téved. S ezt legszívesebben az MTV Este című műsora cégérét plagizálva írnám alá - Várbíró úrnak és Szilvássy úrnak egyaránt: Diurnus Pulitzer-díjas.

Gondolom, nem kell betűznöm a Pulitzert.

Bodor Pál

Április 27.

A politikában kacér Orbán Viktorról


Már említettem egyszer az Orbán-breviáriumot. Ma azonban, vagyis április 27-én délelőtt 11-kor a Pallas Páholy nyilvánosan be is mutatja. A Zöldi László válogatta, 82 lapnyi remek idézetgyűjteményt Orbán Viktortól - valamint róla, s a kormányáról elhangzott-leírt mondatok sziporkáznak a további fejezetekben. Majd azután fideszesek érdekes reflexiói következnek a Fideszről, végül „nem fideszesek” legalább olyan izgalmas és találó mondatait a Fideszről sorjáztatta a gyűjtő-válogató és szerkesztő Zöldi László, aki bevezetőjével indítja, és a kommunikátor Fidesz-elnökről szóló dolgozattal zárja a könyvet.

Karcsú, izgalmas, meghökkentő könyv. Nem is azért, mert kiderül: milyen következetlen, politikailag csapongó, sokszor pompásan fogalmazó, lendületes férfiú a szóban forgó elnök - akinek1989 márciusi mondatával kezdődik a válogatás, és 2006 márciusából származik az utolsó, szimbolikus macskakörmök közé tett mondata. Csakhogy az ember kénytelen realista lenni: szakadékos, fordulatos, gyorsan változó világunkban nehéz a gyakorló politikus szemére vetni ellentmondásosságát. Igaz, Orbán esetében a kényszereknél és a történések objektív mozgalmasságánál erősebbek a taktikai, haszonelvű fordulatok. Elég, ha valaki a kisgazdákról, a kisgazdapártról és Torgyán Józsefről szóló Orbán-mondatokat gombostűzi egymás mellé.

Zavaróbb, hogy jelszavakon túl sehol stratégiai, programot hordozó, távlati gondolatok nem fogalmazódnak meg. Jó, az idézetek nagy része beszédekből, interjúkból, nyilatkozatokból kiemelt textus, azaz óhatatlanul alkalmi, vagyis taktikai megnyilatkozás. Csak hát ezeknek azért be kellene épülniük, pontosabban be kell illeniük nagyobb lélegzetű elképzelésekbe. Ez alig tükröződik bennük. Habár saját közönségére gyakran igen erősek ható, végső soron érzelmi fogantatású és sugárzású szövegek.

Legszívesebben az Orbánról szóló mondatokon elmélkednék, vagy legalábbis megszámolnám, hány szerzőtől (politikustól, írótól, újságírótól, közéleti személyiségtől) idéz Zöldi. Akárki akármit mond, szuggesztív egyéniség a breviárium főszereplője, heves, pozitív és negatív reakciókat vált ki, noha nem kétséges: a rögtönzések rabja. Mindenképpen hatni akar, tetszeni akar, vagyis természetesen igen kacér a politikájában.

Csupán az idézetek alapján is tanulmányok, portrék írhatok róla, és arról a jelenségcsoportról, szindrómáról, amelyből született, és amelyet aztán részben maga is alakított. Önkényes, magabízó, magával szakadatlanul elégedett ember - még ha formálisan olykor szerénykedik is.

Fantasztikus olvasmány ez a könyv, egy korszaknak és konfliktusainak szinte teljes rajza bontakozik ki lapjain. Nem lehet letenni. Politikát és történelmet tanulunk belőle. El ne felejtsem: Pápai Gábor rajzai élénkítik még színesebbre és pamfletszerűvé a gyűjteményt.

Bodor Pál

Április 26.

A Fidesz vezetői elhitték maguknak?


A Fidesz szereplői közül legalább tízről, tizenötről meggyőződésem, hogy jó eszűek. Vajon ki és mi tévesztette meg őket?

Most nem a szerverfeltörésre, a 4.-es metróra, a Budapest-fejlesztési minisztériumra, a közeli államcsődre, Járai Zsigmondra, a Vizslára, a sokmillió példány Thémára, a megvett Magyar Hírlapra, a rángó Demokratára, a Kossuth Rádió ilyen-olyan műsoraira, a Magyar Nemzet alakulásaira, a Hír TV-re, Bayer Zsoltra, Hankiss Ágnesre s a többire, Torgyán tragikomikus-maffiás politikai megölésére, még csak nem is a beolvasztott kisgazdákra, kereszténydemokratákra, lakitelekiekre, nem a Bagó Zoltán-ügyekre gondolok, sőt nem is arra, hogy miképp győzték meg a római katolikus egyházat, hogy a Fidesz: Isten és a Vatikán igaz szolgája (istenkém, az okos, színvonalas Erdő Péter, amint kibékíti Harrachot és Semjén Zsoltot, és rájuk bízza a katolikus egyház politikai képviseletét a Fideszben!)…

Nem, e kontextusban nem merem, nem akarom leírni, mit gondolok erről az egész, szervetlen kupacról - hisz voltak tízezrivel a Fidesz mellett igaz, őszinte magyarok, lelkes idősek, fiatalok, az országért, nemzetért mindenre készek, „egyszerű” emberek és művelt papok, kiváló tanárok és hallgatag kézművesek: elvégre a Nemzet szavazóképes tagjainak több mint negyede oda szavazott, s a kétmillió s néhány százezer ember többsége becsületes polgára e honnak - nem voltak kötelesek végiggondolni mindazt, amit mi: gyanakvó, kétkedő, mérlegelő, erős memóriájú ellenfelek minduntalan, döbbenten észrevettünk…

Jó, rendben, a polgárok Fideszben bízó részét végül is megértem, csaptam be én is magamat, elnéztem ezt-azt azoknak, akiktől egyébként jót reméltem. De mi lehetett a Fidesz vezető rétege, ama két-háromszáz embernek a fejében, aki nyilván többet ismert a háttér-tényekből, mint mi, szemben állók, s mint a kétmillió s néhány százezer szavazó bármelyike? Az a néhány száz, ilyen-olyan bennfentes, többé-kevésbé vezető ember - polgármester, parlamenti képviselő, választmányi tag, vezető újságíró - hová tette az eszét, a lelkiismeretét? Látta, hogy pártjában nyoma sincs a demokráciának. Látta, hogy teljes, érinthetetlen az egyszemélyi szupercentralizáció. Hogy egyetlen ember akaratán múlik, hogy „mit gondol a párt”, kit nevez ki és kit vált le (rendszerint még szűk körben sem publikus magyarázattal); látta, hogy apróra váltott, mucsai machiavellizmus uralkodik náluk, a bedaráláshoz csuklás nélkül igénybe vehető hazugság, átejtés, hízelgés, ígérgetés, akármi; látta, hogy a határon túli magyarság felé milyen szélhámiás taktikák érvényesülnek. És nem mert senki megszólalni? Mitől rettegtek ennyire? Hogyhogy a szűkebb, a felsőbb vezetésben - ahol nyilván vannak okos, becsületes emberek is - nem állt fel nyilvánosan senki, nem hívott tetemre?

Igaz, Debreczeni József - bár nem volt tagja a Fidesznek soha - mégiscsak konzervatív, jobboldali, tisztességes és sok mindenbe belelátó emberként nem viselte el tovább, és kitálalt. Szavai sokakat megrendítettek. De szinte magára maradt. Vajon miféle - egzisztenciális?, erkölcsi? - félelem tartotta vissza a bennfentesek közül a tisztán látókat attól, hogy visszatérjenek civil foglalkozásukhoz, lemondjanak közéleti tisztségeikről, ne vállalják tovább a cinkosságot?

A Fidesz csúcsvezetői között, ha voltak korlátoltak, akkor el is hitték mindazt, amit a csúcs állított. No de hát nem mindenki volt korlátolt az ismereteiben, az észjárásában, a logikájában, a tények kritikus mérlegelésében! A nem szűkagyúak, nem rövidlátók tehát társak voltak a mismásban, a népbolondításban. S akadt nyilván olyan is, aki azt hitte, a nemzeti ügynek, melyet azonosítottak a jobboldallal, létérdeke, hogy az arányaiban, mozgósító erejében, „tehetséges” politikusaiban legtöbbet mutató szervezet győzzön, s ezért hallgattak, támogatták - mert árulásnak érezték volna a szólást. Holott épp a cinkos hallgatás volt árulás.

Bodor Pál

Április 25.

Ki nyújtsa be lemondását?


Felébredek reggel félhat tájt, besüt a nap, az órámra nézek - egy órát mutat, s látom a másodpercmutatón: visszafelé forog. Dehogy az én órám. Hol van az már! Elvesztettem, tán a Napkeltéhez menet-jövet, mert nem viselem el a karórát a csuklómon, taxiban is a kesztyűtartóra rakom. Egy évig nem tudtam soha, pontosan hány óra, otthon be se vallottam a vagyoni veszteséget - de lelepleződtem, nejem vett hát karácsonyra olcsón egy jó, egyszerű strapa-órát, de azt is ugyanúgy s hamar elvesztettem - most pöttöm, ócska, nőmtől levetett Asseikon Quartz japán óra lötyög a zsebemben, oly csúf, mint egy fusizott színpadi kellék. S ez forog visszafelé. Ami nem igazán jellemző a japán termékekre.

Most törhetem a fejem, mikor kezdte el a menekülést a mából.

Nem vagyok már különösebben kalandvágyó, nem kísérem el visszafelé. Még akkor sem tartanék vele, ha azt remélném, hogy vele fiatalodnék. Ki tudja, tán épp úgy visszapörgethető, mint némely eladó autó kilométerórája. Fausti ötlet. Egy év jó ötmillió másodperc, első hetvenöt évemben közel négyszázmillió másodpercet éltem - persze, ha jól számoltam.

Miért vagyok mégis, általában, türelmetlen? A másodpercekkel is vajon miért fukarkodom? Miért sietünk szüntelenül? Miért csak nagy erőfeszítések árán, főleg távolkeleti, importált bölcselmek árán vagyunk képesek megállni, s legtöbbször csak megjátszani, hogy elmerülünk a mély, mesterséges, de hitelesnek tetsző csendben és magunkban, holott szó sincs igazi meditációról, közben ugrabugrál, koitál, akrobatizál és szamárfület mutat mindenkinek az elménk, forgásban-rohanásban maradunk, mint szél fútta toll.

Avagy olyasmiken töprengünk, hogy vajon miért mondana le a Fidesz egész elnöksége? Talán az egész elnökség dolgozta ki, együtt még 3,2 millió munkatárssal, a teljes stratégiát?

Magyarán: hitelesebb lett volna, ha csak az elnök ajánlja fel lemondását. Hatalma oly lenyűgöző a pártjában, hogy az igazi, a fő felelősség őt terheli. Ennek a lépésnek sem lett volna nagyobb kockázata, mint az egész elnökség lemondásának. Az Orbánét sem fogadja el a választmány vagy a kongresszus. Ez tökéletesen érthető, még ha némelyek meg vannak győződve arról, hogy a választást elsősorban Orbán Fidesze, Orbán törekvései, stílusjegyei, nagyra törése veszítette el.

A történelmi óra nehezen forgatható vissza, tudjuk, a társadalomban igazából nem lehet, vagy nagyon nehéz kísérleteket végezni. Nem ismételhetjük meg a választásokat már szereposztásban, nem próbálhatjuk ki, milyen lett volna a kampány és az eredmény, ha X.Y. az elnök, s az elnökségben Z., N., meg a többiek vannak jelen azok helyett, akik voltak.

Megelégszem azzal, hogy a másik oldalon volt, van egy Gyurcsányunk, aki - úgy tetszik - a diadalban sem veszti el a fejét és a rátarti szerénységét.

Bodor Pál

Április 24.

Íme, az érett Magyarország


Egy emberélet ritkán nyújt alkalmat a teljes, maradéktalan, nyugodt örömre. Őszintén szólva jobban rettegtem attól, hogy a Semjén Zsoltok, Áder Jánosok, Mikolák győznek, mint amennyire képes vagyok kifejezni most mindazt a jót, amelyet érzek annak láttán, hogy van erős esélye a Jónak. Amit most érzek, majdnem mindenért kárpótol. Az súgja, hogy a világ rácáfol a bennem föl-fölsötétlő borúlátásra, azt tanúsítja, hogy az emberek többsége józan, elfogulatlan, érzelmeiben is világos-erős gondolkodású.

Életemben nagyon ritkán írhattam ilyen jó érzéssel napi cikket. Büszke vagyok arra, hogy jóformán mindazok, akikkel ezeken a hasábokon együtt jelentkeztem, akiknek a szövetségese voltam, s akik a szövetségeseim voltak, ugyanezt remélték, és nemigen latolgatták, hogy mi lesz, ha tévednek.

Bevallom, hogy amikor - hónapokkal ezelőtt - a magam módján „megkezdtem a kampányt”, egyformán fontosnak tartottam a reménység fenntartását, annak a tanúsítását, hogy van esély - mint mindannak ostorozását, ami esélyeinket ronthatta. Ebben az utolsó hat-hét hónapban e körül forgott ez a rovat, és ebből sosem csináltam titkot.

De hát persze, nem rólam van szó.

Egyáltalán nem lesz könnyű dolga a második Gyurcsány-kormánynak. Azért bíztunk benne, és bíztunk abban, hogy érdemes „belehúzni”, és mindent megtenni, hogy győzzön, maradjon, mert munkásságában sosem éreztünk öncélú, hiú hatalomvágyat, de mindig éreztünk felelősségtudatot, okosságot, erős érzéket egyszerre a konkrét, kézzel fogható iránt, és érzéket a távlati politizálás iránt.

Éreztük, hogy a gyurcsányi attitűd: államférfiúi attitűd.

Reméljük, valóban nagyszabású, konstruktív korszaka lesz ez a magyar életnek, gondolkodásnak, a magyarság európai rangja további alakulásának, a magyar jövőnek ezen a kontinensen.

Reméljük, a régi-új miniszterelnök továbbra is olyan rettenhetetlenül fáradhatatlan, elszánt, erős szellemi koncentrálásra képes lesz, érvekkel embereket maga mellé állító, feszülten összpontosító, mosolygóan laza, a lényegest a lényegtelentől ugyan mindig élesen megkülönböztető, de a lényegtelennek tűnőt is figyelembe vevő lesz, mint bizonyult mostanság.

Nem tudom igazán, kiknek kell megszorítanom a kezét azért a teljesítményért, amelyet a szakemberek és a nemzet, az állam és a nép, a kormány és a lapátosok mutattak fel ezekben a napokban az árvízvédelemben. Javasolom a miniszterelnöknek, hogy jelenjen meg majd egy könyv mindazok névsorával, akik ebben helytálltak, és kapjanak (mondjuk: Wesselényi nevét viselő) emlékérmet. Ha ők nem lettek volna képesek erre a teljesítményre, talán a mai nap mérlege is másként alakul.

Bodor Pál

Április 23.

Miért szeretem Janikovszky Évát?


(Rég írtam ezt. Április 23-án van a születésnapja. Nyolcvanéves lenne. Írásomat képtelen vagyok múlt időbe tenni.)

Miért szeretem? Talán, mert nagyon hiú vagyok arra, hogy velem mindig barátságos.

- Ne hülyéskedj, Janikovszky mindenkivel barátságos - mondja Cs.

- Nem igaz - borzolódom föl -, szigorúan disztingvál. Nem minden mosolya barátságos. Tud távolságtartóan, udvariasan, biccentés helyett is mosolyogni. Megszámoltam: százhatvanhétféle tekintete, pillantása, nézése van. Érdeklődő, finoman gúnyos, gyámolító, anyás, szeretős, visszavonuló, menekülően távolságtartó, kacagós, részvevő, megrendült, üde, komolykodó, kacér, megsemmisítő - nem folytatom, minden jelzőt, minősítést ide sorolhatnék, kivéve a “lenézőt”. Lenézőn, bántó szomorúsággal és sértő bánattal csak a hatalmaskodókra és gyűlölködőkre pillant. Egy-két másodpercig - többet nem érnek meg neki. Én azt szeretem, amikor bizalmasan, cinkosan somolyint.

Amikor világos, hogy minden rosszat tud rólunk, mindünkről. Mintha mindünket ő hozott volna a világra, ez a szellemes, sovány és horgas kis istenhölgy a Bajza utcából, szeretettel derül rajtunk. És mintha mindünk kislánya is lenne, kiskamasza: kíváncsian lessük, még mit talál ki. Aztán a szerelmünk is ő, a régvolt, meg a valamikor még újra ránk nevető. Meg olyan is, mintha minden imádott tanító néni tőle tanult volna.
Azzal a különbséggel, hogy róla és nála mindig azt érzem: mindent tud. Nemcsak azt, amit őelőtte már papírra vetettek - de azt is, amit csak a sejtek sejtenek. Az érzések örökölt és tovább finomított bölcsessége.
Tudom, két-három világrészen milliók kedvence, legalábbis békeidőben, és mindig megállta, hogy csak azt adja át, mondja ki, kuncogja el, mórikálja, tegye mindenféle színű idézőjelbe, aminek semmi köze a nagyképű prédikátor bölcselőhöz, a kioktatóhoz.

- Te nem is ismered Janikovszkyt - így Cs. Attól, hogy vörösbort ittatok valahol egy Frankfurt melletti kisváros kocsmájában, meg kölcsönadott neked ötven márkát, amit te csak háromszáz nap múlva adtál vissza, attól te még egyáltalán nem ismered. Janikovszky engesztelhetetlen poéta, tudd meg. Kemény, mint a sósperec Pesten, vagy a titán a Mendelejevben.

- Persze, mert a titán, mint tanultuk, a szenny hatására rideg lesz. Igaz. Ha mocskot vesz észre, összerázkódik és elridegül. Szeretné, ha a világ olyan lenne, amilyen soha nem lesz: tiszta, jó, játékos és megértő. Egyrészt tudja, hogy a világ nem ilyen, másrészt képtelen lágyan belenyugodni. Olykor csodálkozik, hogy világsikere van - hiszen ő nem ír le semmi egyebet, csak ami teljesen kézenfekvő.

Egyébként az is lehet, hogy nem attól olyan “állandóan olvasható”, hét évtől hetvenhétig és a következő században is, amiről ír. Inkább attól, ahogyan. Hiszen minden zseni és minden dilettáns az emberről – gyerekről, öregről, fiúról, lányról, dühösről, elomlóról - ír, de hű, mennyire másképp!

Janikovszkynak az a szellemi erénye, különössége, hogy természetes mozdulatokkal teszi a rendkívülit. Minékünk fedez fel mibennünket, és közben úgy tesz, mintha csak letörölt volna egy kis port, piszkot a homlokunkról, kisimított volna egy pelyhet a szempillánkról: mintha bizony csak attól nem vettük volna észre az elmúlt néhány ezer esztendőt.

Nem kell buzgón meggyőznie. Magyaráznia. Nekihevülnie. Erőltetnie vagy erőszakoskodnia. Csak rámutat valamire - egy közönséges tyúktojásra - és azt mondja: hát tudtok remekebb formájú művet?

Hallgatunk. Nem tudunk. Magunkról sem soha annyit, amennyit elmond nekünk: mint valami igazán magától értetődőt. Tőle értetődőt, persze.

(Amit egykor, 2003 júliusában megfogalmaztam róla a Budapesti Lapban, az épp úgy igaz életművére. Mely: éljen soká.)

Bodor Pál

Április 22.

A hosszú, sárga probléma


Nemrégen arról álmodoztam itt, hogy valamiféle bíróságszerű, tökéletesen pártatlan legfelső instanciát kellene létrehozni, amely a vitás kérdésekben igazságot tesz. Nem peres ügyekben tehát, hanem például akár esztétikai, politikai, gazdasági polémiákban, egy-egy személyiség megítélésében, de akár abban a dühös vitatkozásban, amely a hernyó-villamos körül kibontakozik. Mert ugye vannak, akik szerint a metró után valóban a villamos az eszményi, legnagyobb kapacitású tömegközlekedési eszköz, pályáinak kialakítása sokkal olcsóbb a metróépítésnél, világos, hogy ez a fejlesztendő jármű - de Budapest legforgalmasabb és ma már legszűkebb részeibe legföljebb az emeletes villamost lett volna szabad feltalálni és behozni, nem a már-már megállóközi hosszúságú sárga problémát.

Valóban: pártatlan, szinte elméleti fórumnak kellene ebben döntenie, hiszen gyakorlati tétje ennek (legalábbis a közeljövőben) már nincsen. A hosszú, sárga probléma nehezen darabolható, a meghosszabbított peronok „visszaépítése” külön gond lesz majd valamikor. A magamfajta laikus még azt is hozzámotyogja, hogy még szellemesebb megoldás lett volna talán kéreg alá süllyeszteni a 4-es, 6-os pályáját: ezzel a nagykörút nyomban szélesült volna két sávval, s a nem is olyan kicsi földalattinak lehettek volna igen hosszú szerelvényei is. (Tehát keresztezném az „olcsó” villamost a metró - még mindig legolcsóbb - alfajával…)

No de hát tisztában vagyok vele, hogy mindig a laikusnak, mindig a hozzá nem értőnek a legkönnyebb határozottnak lennie, meg radikálisnak, meg látszólag roppant ésszerűnek. A fenti elképzelés pofonegyszerű, annak idején a kisvárosból évtizedekre fővárossá előlépett, megduzzadt, megdugósodott Bonnban ezt a megoldást választották: kéreg alá parancsolták a villamosokat. Erről a technikai megoldásról nyilván mindent tudnak a magyar főváros illetékesei - nem tudatlanságból, hanem ellenérvek, anyagi akadályok és egyebek miatt: nem ezt választották.

A közvélemény hozzám hasonló, botcsinálta ötletgazdái tehát nyugodtan fordulhatnának ama legfelső bölcs kádihoz: tegyen igazságot. Azt már persze nem vihetnénk elébe, hogy (teszem azt) Járai Zsigmondnak vagy Veress Jánosnak van-e igaza, netán melyik pártnak, méghozzá általában, vagy éppenséggel egyik-másik, a kampányban megfogalmazódott konkrét ügyben. Azt sem kérdezhetnénk meg, hogy na most már ez a Revans című, meglehetős (nem politikai, hanem esztétikai) vihart kavart kötet az irodalmi értékeivel, avagy a témájával keltett oly nagy figyelmet. De sorolhatnék számtalan vitás kérdést, amelyre kíváncsian várnám az instancia bölcs reflexióját.

Amely persze, remélem, soha nem lenne megfellebbezhetetlen.

Bodor Pál

Április 21.

Kiben lehet bízni a politikában?


Kérdés: miben, kiben lehet bízni a politikában?

A bizalom eredetileg, évezredekkel ezelőtt is csak személyekhez fűződő tapasztalatból építkezett. Később, például vallási credók, szerveződések, félelmek, remények egyetlen személynél személytelenebbé, szélesebbé tették ívét. S ami szélesült, az különleges pillanatokban mélyülni is képes volt. Mélyülni a rajongásig, vakhitig. A mámorig, az önfeláldozásig.

Az iparosok és kereskedőkbe vetett bizalom átterjedt árujukra: akinek termékében sosem csalódtunk, aki sosem csapott be, annak évszázadokkal később már a cégneve, márkajelzése is aranyat ért: bizalmat. Azóta a hírhordozó cégér nemcsak közismertté igyekszik tenni az árut, a mestert, a márkát - hanem bizalomkeltésre törekszik.

Manapság a politikában meglehetősen különváló, alig-alig kommunikáló, már-már organikus hitszerkezetek alakultak ki. Döntően - végül is! - érzelmiek, még ha racionálisabb hívek érvekre hivatkoznak is. A legfőbb érvek: érzelmiek. A politikai mentalitások közül is az érzelmi töltésűek hatnak a leginkább. S a legegyszerűbb, érthetőbb politikai kód: csakis a kimagasló politikus. Az emberek úgy érzik, könnyebben olvasnak benne, könnyebben és pontosabban megértik, mint közgazdasági, szociológiai, filozófiai traktátusokból. Az elektronikus média a személyiséggel teljesen „behelyettesítette” a programokat, elméleteket is. (A bölcsészhallgatók között is alig akad, aki választott pártja választási programját olvasta volna.) Az összecsapó politikai nézetek stílusának, hangjának, mosolyának, gesztusainak minden elemét a reprezentatív politikus hordozza.

Akiért rajongunk, abban természetesen bízunk. Szinte bármi cáfolhatatlanul kiderülhet róla, vitathatóvá szublimálódik a lelkes, boldog, égő szeretetben, ragaszkodásban, csodálatban. Ha összeállítanánk egy-egy válogatott kötetet a magyar politika legtöbbet szereplő egyéniségeiről, a legterjedelmesebb fejezetek az alaptalan és a megalapozott vádakból állnának össze. Az imádott vezető személyiségről bármi kiderülhet, híveinek többsége el nem tántorodik. (Én is elfogult vagyok, bizalmat gerjesztenek például a magas, kékszemű, szemüveges és humorérzékkel megáldott miniszterelnök-jelöltek, s ebben a hitemben engem is nehéz lenne megrendíteni.) A vádakat ingerült ellenszenvvel olvassák, ha egyáltalán olvassák, a vád és a bizonyíték minden szavában kételkednek, s ez a kétely az esetek többségében sokkal erősebb a figyelmes, tárgyilagos latolgatásnál.

Van ennek az attitűdnek számtalan modellje.

A szülő, az anya megbocsátása, szeretete ugyan vajon meddig terjed? Ne feszítsük a húrt, ott zokog az édesanya a többszörös gyilkos fia kivégzésénél is. A politikai rajongók érzelmei olykor, nagyon ritkán (tulajdonképpen a patológiás esetekben) bizony idáig terjednek. A hívek magasabb indokokat, magyarázatokat keresnek - és ha keresnek, találnak is, hazudnak is. Nem volt még véreskezű zsarnok, akinek ne maradtak volna hűséges rajongói a halála (kivégzése, öngyilkossága) után is.

Miért csodálkozunk hát (a magyar politikában), ha valamely főszereplőre hiába bizonyították rá sokszorosan nemcsak nehezen megbocsátható cselekedeteit, de jellemének taszító sajátságait, nézeteinek hűtlenségét, inkoherenciáját is; ha nyilvánvaló, hogy személyes hatalmi ambíciói sokkal erősebbek eszményeinél?

Nem tudom, miért, mégis azt hiszem, előbb-utóbb az igazságérzet erősebb a vakhitnél, s az emberek előbb-utóbb rádöbbennek, megérzik, hogy…

Bodor Pál

Április 20.

Négy téma


A PÁTOSZ HIÁNYA Visszhangokból kihámozom, hogy minapi árvízi töprengésem célja nem volt közérthető. Tehát: gyors önkritika. Enyhébb áradatok idején a hivatalos tettek, szervezettség erejét elcsukló, drámai hanggal pótoltuk. Most, hogy a monumentális bajban úgy tűnik, Magyarország sosem látott szervezettséggel, profin lép fel, még csak nem is csodálkozunk. Persze, ez jobb, mint a fordítottja. Szégyellnénk meglepődni, értem. De megírni? Talán mégis illene. Olyan furcsa, hogy kivételesen nemigen van okunk „úgy általában” szidni a „mieinket”? Sőt?

BITÓ LÁSZLÓ FELHÍVÁSA A Népszabadság Online (NOL) vezető helyen közölte kedden Bitó László professzor figyelmeztetését. Saját szavaimmal: ha a koalíció minden jelöltjére nem szavaz vasárnap a koalíció minden híve (s mindenki, aki nem kíván Fidesz-uralmat) - bizony még győzhet Orbán Viktor. Való igaz, van némi hátradőlés, korai megnyugvás bal- s liberális oldalon. A megnyugvás most: politikai lazsálás. Alaposan ráfizethetünk.

A KÖZTÁRSASÁG TÉRI ÜGYELETRŐL ÚJRA Kedden délután, fölkészülésemben egy nyilvános fórum meghívására (ahol választások tárgyában a közönség kérdéseire kell válaszolnom), rádöbbentem, hogy némely technikainak tűnő kérdésben bizonytalan vagyok. Például az „egyszerű szavazó” (?) miből tudja meg, hogy első fordulóbeli jelöltje kinek a javára lépett vissza? Mondjuk: Kovács néni MSZP-szavazó, de szocialista jelöltje visszalépett egy SZDSZ-es jelölt javára. Kovács néni vasárnap a szavazólapon nem talál szocialista jelöltet, az SZDSZ-es jelölt neve alatt meg nem az áll, hogy ezúttal ő a liberálisok és szocialisták közös jelöltje. Kérdésem (az lett volna), mi történik a maradék néhány napon Kovács néni felvilágosítására?

A Köztársaság téri (választási) ügyelet minden munkatársa és telefonszáma foglalt volt. Összesen három telefonszám szolgálta ezt a célt, az ország legnagyobb pártja központi választási ügyeletén. Senkivel sem sikerült beszélnem. (Végül Pilisvörösvár polgármesteri hivatalának választási ügyelete - késő délután! - első hívásra pontos, alapos, világos felvilágosítást nyújtott. Köszönöm.)

DICSÉRET ILLETI AZ MTV-t. Szinte divat szidni a közszolgálati televíziót. A kedd esti MTV-műsorban, s gyakran az Estében vannak azonban egészen kiváló politikai műsorok. (A Napkeltében inkább előfordul, hogy ugyanannak a pártnak a politikusa részesül az első, majd az utolsó szó előnyében is, még abban az esetben is, ha párviadal, két szereplő párbaja zajlik. Igaz, néha csak igen erőszakosan lehetne garantálni az egyenlő - például időbeli - esélyt; még a remek és szigorú Baló György műsorában is a győri polgármester fideszes ellenfele agyonbeszélte kettejük műsoridejét. Egyetlen kérdés helyett hatot hadart, egyetlen válasz helyett hetet. Sakkóra ilyenkor a megoldás? Igaz, a győri polgármester nem maradt alul, sőt - de azért mégis…)

Bodor Pál


Hozzászólás április 20.-i írásomhoz. Úgy tűnik, félreértettem Bitó László "A meggyőző győzelemért" felhívását, amelyre igyekeztem felhívni az olvasók figyelmét. Ezért kérem a Klubháló és a NOL szerkesztőit, ezzel a bevezetőmmel tegyék újra közzé, ezúttal itt, rovatomban, a felhívás eredeti szövegét:

Bitó László:

A meggyőző győzelemért

Április 14.-én a Fidesz budaörsi kampánygyűlésén Orbán Viktor az MSZP-re utalva feltette a kérdést: "Ha igaz, hogy nekünk matematikai esélyünk sincs, akkor ők miért kampányolnak?" Mi pedig érthetően attól tartunk, hogy a matematikailag biztos győzelem hitében 23.-án sok barátunk otthon marad. Talán mert túl gyakoriak a sporthasonlatok: "egyetlen gól is elég a győzelemhez"; századmásodperc előny épp úgy ér aranyérmet, mint a tizedmásodperc. .

Győzelmével a politikus nem aranyérmet, hanem feladatot vív ki, s elvégzéséhez korántsem mindegy, hogy pártja mekkora előnnyel győz. Sőt, bizonyos helyzetekben a "vesztesek" segítsége nélkül tehetetlen. Lásd a rég meghozhatatlan, az érinthetetlen kétharmados törvényeket, melyek nélkül annyi minden nem normalizálható: a kényszerű, örökölt, rossz kompromisszumok ránkkérgesedtek. Például a médiatörvény. Rossz hatásait taglalnom sem kell. Módosítására - ha a koalíció megelégszik a kormányzás megtartásához épp csak elegendő, kényelmesen elérhető győzelemmel – semmi esély.

Tehát nem fennmaradásáért, hanem a hatékonyságát szavatoló győzelemért, minden egyes mandátumért meg kell küzdenie valamennyi politikusnak, minden hívének. S ne feledjük: együtt kell élnünk a vesztesekkel. Sőt, az új kormánynak nyomatékos szüksége lehet majd a koalíción kívüli pártok egyik-másik képviselőjének a támogatására. Ez most lehetségesebb, mint az előző ciklusban, hisz győzelme érdekében a Fidesz beemelt szövetségébe, listája biztos befutó helyeire különböző érdekeket képviselő személyeket. Köztük lesznek, lehetnek, akik némely kétharmados törvényre nem pártpolitikai, hanem szakmai-testületi érdekeik, nézeteik szerint voksolnak.

Minél több mandátuma lesz a koalíciónak, annál több létfontos törvényhez (alkotmánymódosításhoz?!) lehet kétharmados többsége külső segítséggel. Tehát minden-egy mandátumért úgy kell küzdenie, hogy majd attól az egytől függhet valamely lényeges parlamenti szavazás kimenetele. S oly lovagiasan kell megvívnia vetélytársaival, hogy győztesen minél több esélye legyen alkalmanként támogatásuk elnyerésére.

Az igen kiélezett helyzetben rég megkezdődött az igazi polgári értékrendet föl nem érők radikalizál(od)ása. Ezért még a kétharmados többség alkalmi létrehozása esélyénél is fontosabb lehet a szavazatok, mandátumok maximalizálása. Csekély többség esetén valószínűbb, hogy a vesztes -- újraszámlálást követelve -- kivonul az utcákra. Kerényi „beígért”forradalma vitorlájából is a meggyőző győzelem foghatja ki a szelet.

Tehát nem pusztán a győzelemért kell kiállnunk mindannyiunknak a magunk módján. Legyen: "húzzunk bele -- a meggyőző győzelemért" a buzdító jelszavunk ezekre a második forduló előtti utolsó napokra.


Április 19.

Az őrült Tisza


Most kellene eposzi riportkönyvre - az árvízről - nagydíjat kitűzni. Soha ilyen szikár jelentéseket nem kapott az olvasó - fele ekkora árvízről sem. Pesti csőtörésekről is drámaibban írtunk. Fogalmam sincs, a rengeteg nagyszerű magyar fotós, filmes, operatőr, rádióriporter mit örökített meg. Száz év múltán biztos díszkiadást válogathat össze munkáikból az utókor, de mostanság alig láttam két erős felvételt.

Az országos napisajtó (azazhogy az a két-három újság, amelyet naponta olvasok) szűkszavú, száraz, távolságtartó. A televízió csatornák, amiket én nézek, néhány sablont ismételnek. Tudjuk: katonák, közmunkások, vízügyiek, munkagépesek, szállítók, helikopter pilóták, mentősök működnek közre - önkéntesekről ritkán esik szó. Mintha pusztán szakmává változott volna Magyarországon az árvíz és a védelem. S noha a hangvétel visszafogott, senki nem danol hősiességről, életveszélyről, éppen csak valamiképp tudjuk, hogy az Ipolytól a szegedi Tiszáig rettentő vésszel járt és jár a baj - talán jó, hogy nincs patetikus szavalat róla sehol. Se szavalat, se sztorizás.

Mintha megszűnt volna civil közügy lenni. Egy-egy idős ember, asszony - remeg az ajkuk széle - siratja a házát. Ez a maximum. Dél-amerikai fölcsuszamlásról, sárlavináról, ázsiai földrengésről, bajor „magas hóról” megrendítőbbek a tudósítások. Csak nem kért-tanácsolt visszafogottságot valamely kampánytaktikus? Nehogy pánik legyen?!

Úgy fest most, hogy Magyarország kicsit hozzászokott az áradáshoz, az adatokat a négy és hat évvel ezelőttihez hasonlítjuk, s már csak akkor rendülünk meg, ha legközelebb aranysárgán vagy vérvörösen törne ránk az ár. Ezt a sárgásbarna, kissé piszkos, földes, saras vizet már ismerjük, majdnem unalmas. Éppen csak nem mesélünk vicceket közben, nem röhincsélünk: visszafogottak vagyunk, mint a profi sírásók, akik két ulti-parti közben faarccal temetnek. S tisztelettel támaszkodnak majdnem vigyázzállásban ásójukra, míg a tisztelendő vagy tiszteletes úr, vagy a civil szónok elmondja a magáét a búcsúztatott főszereplőről.

Telepít majd vajon az Európai Unió égisze alatt megannyi ország új nagyerdőket a Kárpátokra, a Tisza meg a többi őrjöngő folyó vízgyűjtő medencéjébe? Az elvezető árkokat, az építési engedélyeket, az árterületi fészekrakás és tarvágás tilalmát komolyan vesszük valamikor?

Jó, tudom, a német és osztrák területeken szinte minden szabályt betartottak, s ez sem volt elég. S nálunk is szigorúbb és átérzett volt a fegyelem, s mégis dől a víz.

Hadd reméljük, hogy a század második felére egzotikus magyar emlék lesz az őrült Tisza, mely letépte láncát.

Bodor Pál

Április 18.

A nemzetek anyanyelvén


Elég gyakran kapok kényes leveleket. Most néhányból részleteket teszek közzé. Erre a harmadiknak idézett levél késztetett.

ELSŐ LEVÉL: „Szeretnék tisztán látni” - írja V. L. a határon túlról -, „nekem túl zavaros, ellentmondásos az anyaországi ’külmagyar politika’. Melyik álláspont hiteles? Mit mondanak a Fideszről az ellenfelei? Azt, hogy a politikai mágia, a tömeghipnózis és toborzás eszközeként lobogtatja a nemzeti lobogót, de ’98 után, amikor cselekedhetett volna, főleg alibi-döntésekkel, pótjelképekkel virított. Mások szerint akkori győzelme után, melyben nemzeti ígéretei és jelszavai is szerepet játszottak, kemény nemzetközi, jogi, politikai akadályokba. Na mármost, ravaszkodott vagy nem. Meglepték az akadályok? Tudatosan operált csábító túlzásokkal?”

MÁSODIK LEVÉL: „…A szociknak, ha győznek, ha nem, tisztázó vitát kellene szervezniük a nemzeti és ’kisebbségi’ kérdésről. Mi a szociáldemokrata felfogása? (Főleg a kisebbségi sorba szorult magyarságra gondolok.) Ha a baloldal nem a nemzetek anyanyelvén szólal meg a kényes ügyekben, előbb-utóbb veszít. Ami maradék népszerűsége van még a szélsőjobbnak, az a nemzeti érzés kiaknázására épül. A Fidesz is erre épít. Ezzel igazán lehet hatni. A baloldal ebben kicsit(?) botfülű. Igaz, a témát már kompromittálta a szélsőjobb… Hitler győzelme a ’nemzeti’ és a ’szocialista’ hazug egybe-írásának is volt köszönhető. Ezt ne tegye senki, de ne is hallgasson!” - írja K. D. Budapestről. „Volt nálunk operett-nacionalizmus, meg vérengző nacionalizmus. Most média-, illetve bulvár-nacionalizmust érzékelünk. Célzásosat és direktet. Olyan ez, mint az aktfotók szerepe az újságos standokon. De ettől még nem igazolt a baloldal majdnem-hiányzása a nemzeti tematikából…”

HARMADIK LEVÉL: „A baloldalnak nyíltan, akkurátusan kellene megszólalnia mindarról, amiről hallgat. Vagy fél szájjal beszél. Nem lehet hallgatással letudni azt, ami a magyarok többségét kimondva- kimondatlan foglalkoztatja. Nem lehet balról megkerülni a nemzeti érzéseket, törekvéseket, rossz és fájdalmas emlékeket. Ha viszont felvillanyozó, megragadó stratégiát fogalmaz meg ebben a baloldal, a demagógia hitelét veszti. Ami nem érhető el azzal, ha a baloldal másról beszél” - írja S. J. Romániából.

Akárki mondana mást, e tárgykörön gondolatilag nem lehet átlépni, még akkor sem, ha teljes lesz valaha a foglalkoztatottság, magas a minimálbér, és minden anyagi és nem anyagi ígéret teljesül.

Bodor Pál

Április 17.

Amennyi a só a mákos rétesben


Ha a második forduló úgy alakul, ahogy szeretném, majdhogy nem abbahagyhatom a politizálást. Túl hosszú volt rovatomban a kampány, korán is kezdtem, így aztán elég rég ígérem magamnak, hogy abbahagyom. Igaz, voltak időszakok, amikor írásaimban csak annyi volt a politika, amennyi só van a mákos rétesben. Amennyi nélkül semmi íze a süteménynek.

Amint kiegyensúlyozott, higgadt, normális légkörben élünk majd, a sajtóban remélhetőleg csitul-halványul a politikai küzdelem. Más lesz a politikai jellegű írások hangszíne, tárgya, tartalma. Most odabetegedtünk, hogy már rég nem felek, nem ügyfelek, csak ellenfelek vagyunk. És a világon szinte bármit képesek vagyunk feltételezni a másikról.

Elek Istvánon mélyen csodálkozom. S nem azért, mert mindent megtenne az általa elfogadható jobboldalhoz sorolt valamennyi politikai erő összefogásáért - hanem azért, mert (ezen az erkölcsi alapon) bíztatja a Fidesz-partnerség elfogadására Dávid Ibolyát, aki a Fidesz soraiban ott látja mindazokat az MDF-képviselőket, akik átpártoltak a Fideszhez, és mindent megtettek, hogy politikailag elveszejtsék az elnök-asszonyt. Ezt komolyan gondolta Elek István? Hát elképzelhető, hogy aki végigpillant a Polgári Szövetségnek nevezett Fidesz-konglomerátumon, az nem látja az Orbán Viktorral valaha szövetségre lépett pártok „roncsait” az önkörében talán még ünnepelt Viktor körül? Aki már a párt képviselőjelöltjeit is egymaga választja-nevezi ki?

Hányféle kudarcos kísérlet tanúi voltunk a Kisgazdapárt feltámasztására? Milyen értelemben tarthatjuk hitelesnek, hogy a választási kampányban a KDNP neve - némely jelölt esetében - ott szerepel a Fidesz nevéhez fűzve? A gazda-párt neve, a betagozódott párt nevével együtt, felmutatva, és Semjén Zsolttal díszítve. S hol van mint önálló entitás, a Vállalkozók Pártja? És a Lezsák-csoport miért olvadhatott be csobbanás nélkül a Fideszbe, mint borospohárnyi víz a tengerbe? Komolyan gondolta Elek István, hogy Dávid Ibolya - hacsak súlyos fenyegetés, zsarolás, erőszak nem kényszeríti - semmibe veheti az Orbán Viktorékkal eleddig szerzett tapasztalatait? Elek István nem Orbánt leckézteti meg, nem neki mondja, hogy talán nem kellett volna olyan politikai harácsot rendezni, annyiféle nézetet előravaszkodni, mert íme, mind többen értik, hogy miféle morál, akarat, fertőtlen eszmények vezérlik a Fidesz elnökét. Nem, Elek István Dávid Ibolyának veti a szemére, hogy ha nem veti magát alá Orbán Viktor igényeinek, azzal vetélytársának „asszisztál”.

A szocialistáknak erősebb és tisztább riválisa lehet négy év múlva a Dávid Ibolya vezette MDF, mint az alkalmi taktikák, praktikák, hangváltások konglomerátumává lett Fidesz.

Bodor Pál

Április 16.

Az aktuális Hazugság-lexikon


Évkönyvszerűen kellene megjelentetni minden esztendő közepe táján, mondjuk, könyvhétre az előző esztendő válogatott hazugságait. A lexikonban lehetnének jó fejezetek. Az Ócska hazugságok fejezete, A legeredetibb hazugságok, A legszínesebb, A legunalmasabb, A teljesen hatástalan, A legképtelenebb, A legfölöslegesebb, A legkártékonyabb, A legaljasabb, A legviccesebb, A legpolitikusabb hazugságok fejezete.

És nem feltétlenül auktorokra osztva. A felelősséget és a szerzőséget ugyanis nehéz megállapítani. Csak azt lehet többé-kevésbé kikutatni, hogy kitől indult el először, ki mondta el első ízben a nyilvánosság előtt. De persze, nemcsak a legszélesebb, hivatásos nyilvánosság előtt terjesztett nagyotmondások, lódítások, alaptalan hencegések és rágalmak esélyesek a megjelentetésre. A legizgalmasabb ferdítések akkor is megérdemlik a közlést, ha csak szűk körben hangzottak el, de bizonyíthatók.

No persze, lehet a lexikonnak függeléke is.

A származási helyét, első megfogalmazóját már lehetetlen föllelni, de kétségkívül terjed, hallhattuk, s fogalmunk sincs, milyen forrásból fakad, de jellemző, vagy furcsa, vagy csak különös, hogy ebben a században, ezekben az években Magyarországon van, aki ezen csámcsog, élvezkedik, vagy tovább adja, noha maga sem hiszi.

És - vették észre? - egy szóval sem állítottam, hogy csak a politikai koholmány, kacsa, blöff, hanta, hadova, humbug érdemel szót. A tudományos, szexuális, társasági, szerelmi, üzleti, reklámba foglalt, marketing-eszközként használt mese habbal épp úgy méltó helyet kaphat az évkönyvben, amelynek például választások idején lehetne díszkiadása is.

Olykor külön kis (vagy nagy) bibliofil kiadványokra is megjelenhetnének, például X.Y. VÁLOGATOTT HAZUGSÁGAI címmel. Vagy: egy bizonyos lap, rádióadó, televíziós csatorna tódításai. Néha érdekes szelekciókra is sor kerülhet. Ha a kiadónak és a szerkesztőknek van vér a szerszámukban, akkor például közzé tehetik a gyógyszeripari, gyógyszer-reklámbéli hazugságokat is.

Oly erős jelenség a hazugság az emberiség történetében, hogy előbb-utóbb szükség lesz hazugság-kutatókra, akik a hazudozás pszichológiájáról, szociológiájáról, filozófiájáról, esztétikájáról is értekezhetnek. Alig várom.

Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2006-03-31 (3841 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds