2018 January 23, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19473250
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Pályakezdők vitája





Vita a gyerekszegénységről


A Ferge Zsuzsa szociológus nevéhez kötődő vitában váratlanul kibomlott és megvastagodott egy mellékszál. Négy kommunikáció szakos diáklány fejtette ki a véleményét egy háromgyerekes családanya (egyébként levelező hallgató) ellenében. Majd csatlakozott hozzájuk két fiatalember és egy meglett korú, családos hallgató is a nyíregyházi főiskoláról. Már nemcsak a hölgyekkel vitatkoznak, hanem egymással is.
(Z. L.)

I.
Furó Dóra jegyzete
Gyerekkel vagyok!?


A gyerek többfunkciós találmány. Ha beszerzünk egyet magunknak, akkor több pénzt koldulunk majd össze az utcán, mintha egyedül üldögélnénk a templom előtt, cigivel a kezünkben. Arra is jó a gyerek, hogy lakáshoz segítsen minket. De hogy minél biztosabb legyen a dolog, nem árt legalább három apróságot összegyűjteni. Ha ez megvan, akkor már csak arra kell ügyelni, hogy a legkisebb hároméves kora után a folyamat megismétlendő.

Hasonlóképpen gondolkozhat azoknak a gyermekeknek az édesanyja, akivel nyári munkám során találkoztam. Házról házra jártunk, olyan telefonos díjcsomagot reklámozva, melynek ajánlatában mi magunk sem hittünk. S azt sem gondoltuk volna, hogy hasonlóság van a gyerek és a telefon között.  Egyik délután kétségbeesett kiáltásokra lettünk figyelmesek. Egy tízéves fiú jókora fadarabbal nagyokat sózott a nyolcéves öccsére.

A csetepaté hallatán egy harmadik gyerek is kidugta a fejét azon az ablakszerű valamin, amelyen nemhogy függöny, hanem ablaküveg sem volt. Őt kértük meg, hogy hívja ki az édesanyját. Perceken belül újabb családtaggal ismerkedhettünk meg egy négyéves, meztelen kislány személyében, aki örömmel vetette bele magát az udvar közepén lévő pocsolyába. Végre az anyukával is találkozhattunk, aki karján az ötödik csemetével, és szemmel látható áldott állapotban jelent meg előttünk.

A várandós édesanya elpanaszolta, hogy még új ruhákat sem tud venni a gyerekeknek, de ha lenne valami kedvezmény a nagycsaládosok részére, akkor biztos megkötné velünk a szerződést. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Hiszen mi is felhasználjuk a gyereket, ha sietünk valahova, mondván: „Gyerekkel vagyok!” A gyerek is olyan, mint a telefon: jó, ha van, de csak akkor foglalkozunk vele, ha már régóta csörög

II.
Busi Eszter vitacikke
Csörög-e a gyerekünk?

Kedves Dóra!

Sok mindent látok az írásodban, de leginkább azt, hogy gőzöd sincs a gyerekes családok életéről. Három fiam van, nagycsaládosnak számítok, és úgy érzem, hogy vérlázító módon gondolkodsz rólunk, anyákról.

A leginkább anyákról, hiszen mi nem a piszkos anyagiakat néztük, amikor megtudtuk, hogy áldott állapotban vagyunk, hanem örültünk annak a csodának, amiben Isten részeltetett bennünket. Vannak kivételek, persze, de az irományod a sokgyermekes anyukákat szapulja. Azt a közkeletű álláspontot képviseled, miszerint csak akkor szülök, ha el tudom tartani a gyereket.

Ez a hozzáállás is közrejátszik abban, hogy Magyarországról évente egy Gyöngyös nagyságú város tűnik el. Az általad leszólt ötgyermekes anyukák teremtik meg az esélyt a népességnövekedésre, nem a telefonos díjcsomagokat reklámozó cicababák. A mi nagycsaládban, szegényes körülmények között felnövő gyerekeink fogják majd a te nyugdíjadat is finanszírozni, kedves Dóra.

Mi kivetni való van abban, hogy a általad meglátogatott családban a gyermekek verekedtek? Igen, a gyerekek verekszenek, a fiaim minden erőfeszítésem ellenére szoktak verekedni. Akinek van több gyereke, nem ütközik meg ezen. Leszóltad írásodban mind a szegénységet, mind az anyákat. Én is gyesen vagyok, kedves Dóra.  Ha egy kicsit tájékozottabb lennél, tisztában lehetnél azzal is, hogy három gyerek után nem szükséges szülnünk új gyereket, hiszen akár a legkisebb gyermek iskolába kerüléséig is részesülhetünk az anyasági segélyben, ami körülbelül húszezer forint. Gondolod, hogy havi húszezer forintért adunk életet egy csecsemőnek?

Próbáltál már hónap végén ebédet főzni három kicsinek? Milyen jogon ítélsz olyan dolgokban, amelyekről fogalmad sincs? Hogy mondhatsz olyat, hogy csak akkor foglalkozunk a gyermekekkel, ha „csörög”? Neked szokott csörögni a gyermeked, kedves Dóra? Próbáltál már három gyereket elaltatni, amikor betegek? Próbáltad már három különböző korú gyereknek lekötni a fantáziáját? Próbáltál már kisgyerekekkel utazni tömegközlekedési eszközön?

Megérdemeljük, hogy átadják nekünk a helyet a buszon. Megérdemeljük, hogy ílyenkor, anyák napja táján megkapjuk a tiszteletet, és igen, én tudom becsülni azt a várandós anyukát, aki nem tudja, miből vesz majd új ruhát a gyermekének, mégis boldogan várja annak megszületését.  Vetesse el talán, kedves Dóra?

A politikusok tegyenek bármit a családtámogatás átszervezéséért, amíg ilyen vélemények jelennek meg, nem sok esélyt látok a népességnövekedésre Magyarországon.

III.
Furó Dóra vitacikke

Téves hívás


Csörög a telefon, ismeretlen szám. Eszter???  Nem ismerem. Ön honnan ismer engem? Őszintén irigylem, hogy egy olvasott szöveg alapján, meg tudja állapítani, hogy miként is néz ki a cikk írója. Bámulatos. A drága idejét nem arra használta fel, hogy megértse a mondanivalómat, hanem arra, hogy megpróbált engem kívülről elképzelni, és beskatulyázni a „cicababák” csoportjába. Engem nem érdekel, hogy Önnek milyen színű a haja, vagy milyen ruhát hord. Csak azt szeretném, hogy ha már megérteni nem tud, legalább hallgasson meg.

Kedves Eszter! Ön személyes sértésként fogadta írásomat, amelyben egy megtörtént esetből vontam le mindannyiunk számára fájdalmas, ámde bizonyítható következtetéseket. Nem tudom, milyen érzés anyának lenni, de minden tiszteletem az övéké. Ha nem tévedek, optimális esetben a szülő azt akarja, ami a legjobb a gyereknek. Azt akarja, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, s itt nemcsak az anyagiakra gondolok.. Egyáltalán nem állt szándékomban azt állítani, hogy ha valaki több gyermeket vállal, akkor mindezt csak anyagi megfontolásból teszi. Egy gyerek nagyon sok örömöt tud szerezni a szüleinek, de óriási felelősségvállalással is jár.

Vajon hogyan lehet hat gyermeket felnevelni úgy, hogy az apa alkalmi munkából él, az anya pedig természetesen otthon van a gyerekekkel? El tudom képzelni, hogy mekkora áldás lehet egy gyermek érkezése, s abban is biztos vagyok, hogy nem létezik annál felemelőbb érzés, amikor ott tarthatja a kezében azt a kis embert, akinek ön adott életet. Nemcsak azzal van gond, hogy sok szülő nem tudja biztosítani az anyagi hátteret a hat gyerek vagy még több gyerek fölneveléséhez. Nem figyelnek a gyermekekre. Ordíthat az egyik, mint a fába szorult féreg, hogy veri a testvére, a másik meg pancsikolhat kedvére a pocsolyában, mert most legalább „fürdik”. De az anya néma marad, mert nem érdekli, hogy mi van a gyerekével. Azzal, akit kilenc hónapon át a szíve alatt hordott. Hol van itt szeretet és gondoskodás?

A gyerek akármit tehet, s tesz is, mert az anyja másképp nem veszi észre. Ezért „csörög”. Lehet, hogy nem szoktuk a gyereket a telefonnal összehasonlítani. De miért nem? Ő is a tulajdonunkat képezi tizennyolc, vagy ki tudja hány éven át. Formálhatjuk, alakíthatjuk, segíthetünk neki, hogy merre induljon el, példát mutathatunk neki. Az már más kérdés, hogy ezt a mintát ő mennyire követi, ha kikerül a családi fészekből. A gyerek is csak hallgat egy darabig, aztán elkezd csörögni.

Azok a gyerekek, akikkel találkoztam, az érzelmi szegénység áldozatai. Nem állítom, hogy ha a szülők jobb anyagi körülmények között élnének, akkor a gyerekek nem verekednének. Azt mondom, hogy ezeknek a gyerekeknek a problémáival senki sem foglalkozik. Mi lesz az ő sorsuk? Elkallódnak, cél nélkül vesznek el. Tényleg ilyen emberekre van szükség? Nem a gyerekekkel van gond, hanem a felnőttekkel.

Leszólom a szegénységet? Nem. Csak azzal nem értek egyet, hogy a gyermekeinket is szegényekké tesszük, elsősorban érzelmileg. De ha csak az a fontos, hogy országunk népessége növekedjen, akkor tessék. Milyen boldogan várjuk majd annak a kisbabának az érkezését, akit nemhogy etetni, de még szeretni sem tudunk?

IV.
Szatmári Anita vitacikke

Miről is vitatkozunk?


A csörgő gyerekes vitacikkeket olvasva először azon gondolkoztam, ki mellé álljak, kinek adjak igazat. Végül úgy döntöttem, nem voksolok senki mellett, mert szerintem nem ugyanarról a dologról beszélnek.

Borsod megyében lakom, ami köztudottan az ország legszegényebb régiói közé tartozik. Éppen ezért számos olyan falu van a környéken, ahol négy-öt vagy annál több gyerekes roma családok élnek. És szerintem emiatt nincs értelme a „vitának”. Mert mindkét cikk írója más társadalmi környezetben élő, más életfelfogások szerint gondolkodó anyákról ír.

A Furó Dóra által leírt „családkép” e régióban nem egyedi, sőt azt is mondhatnám, hogy ez a gyakoribb. Már ami a roma családokat illeti. Szerintem azokat az anyákat valóban csak a pénz viszi rá arra, hogy évente gyereket szüljenek, nem pedig az anyai szeretet. Ezért lehet az, hogy nem érdekli őket, hogy gyerekük a pocsolyában fürdik-e, vagy éppen a testvérét veri. De ezért nem kell azt a következtetést levonni, hogy minden anyuka csak a pénz miatt szül, nem törődve gyermeke(i) jövőjével.

Nem tudom, az ország más régióiban milyen körülmények között élnek a roma nagycsaládok, de nem hiszem, hogy nagy lenne a különbség. Szerencsére az ország anyukáinak nagyobb része szeretetben és biztonságban neveli gyermekeit, vagy legalábbis megpróbálja a szeretetet és biztonságérzetet megadni nekik. És amíg ez így van, fölösleges azzal foglalkozni, hogy vannak olyanok, akik ezt máshogy teszik. Persze, vannak, és lesznek is. De attól azok az anyák, akik nap mint nap etetik, nevelik, tanítják gyermekeiket, nem lesznek rosszabb anyák. Sőt! Még nagyobb tiszteletet érdemelnek, mert ők úgy teszik a dolgukat, ahogyan minden anyának kellene.

V.

Németi Angéla vitacikke
Hangosítsd fel!


Talán nem hallod jól? Csörög a telefonod. Jaj, ez nem is a telefon, csak a gyerek. Jó is lenne, ha gyerekek úgy működnének, mint egy telefon. Ha már nem bírom, egyszerűen kikapcsolom. Ha túl hangosan csörög, lehalkítom. Ha hallani akarom, felhangosítom. Ha elromlott, megjavíttatom. Ha valami nem tetszik benne, átalakítom. Veszek rá egy előlapot, vagy töltök le rá új csengőhangot. Töltök le rá játékot is, hogy ne unatkozzak a buszon. Ha végképp nem tetszik, egyszerűen eldobom.

Ugyan, drága Eszter! Maga sem gondolta komolyan, hogy Furó Dóra írása ennyire sértő lenne. Mindent magára vett, miközben semmi sem szólt magáról. Attól, hogy három gyermeket tudhat magáénak, nem feltétlenül kell megsértődnie egy többgyermekes anyáról szóló cikken. Hiszen nem magáról írták. Mélységes felháborodását én is csak azzal a ténnyel magyarázom, hogy nem olvasta el figyelmesen a cikket. Ennyire nem érthető az irónia? Miből gondolja, hogy ez az anyák szapulása volt? Ne vicceljen már, hiszen Dórának is van édesanyja, akit szeret és tisztel. Gondolja, hogy megsértené őt? Vagy a többi anyát sértené meg, akikről tudja, hogy mennyit fáradoznak gyermekeik megélhetéséért?

Itt nem arról a szülőről olvashattunk, aki maga Szűz Mária. Ha kicsit figyelmesebb, észrevette volna, hogy egy kisebbségi család helyzetéről volt szó. De ez nem abban mutatkozott meg, hogy a gyerekek verekedtek. Nem is az a lényeg, hogy a kisebbségi család vesz-e telefont, vagy sem. Nem is csak arról, hogy ők kisebbségiek. Tény, hogy ebben és a hasonló családokban már előfordulhat: nem azért születnek a gyerekek, mert akarják a szülők. Csak jön.

Vajon így boldog élete lesz a gyermeknek és családjának, ha nincs mit enniük, felvenniük, nincs hol aludniuk, nincs miből élniük? Ugyan mire alapozza egy anya gyermeke jövőjét, ha akár holnap is éhen halhatnak? Ez a jó szülő? Vagy csak egyszerűen azért szüljük meg mégis a reménytelen sorsú gyermeket, hogy növeljük a népességet Magyarországon?

Szerintem akkor inkább csak csörögjön tovább a telefon.

VI.
Busi Eszter vitacikke

Egykék vagy többkék?


Az igen érdekes hozzászólások ismét írásra ösztönöztek. Természetesen mindenről lehet vitázni, amiben négy ember véleménye különbözik, sőt kell is, ha az építő célzattal történik. Emberismeretemet elég alaposnak mondhatom, és szilárdan hiszem, hogy egyszer a húszéves kolleginákat is meggyőzi az élet véleményem hitelességéről.

1. A gyerekvállalás nem(csak) romakérdés

Először is Németi Angéla hozzászólása nyomán jegyezném meg a következőket. Kedves Angéla! Megsértődnék, ha kisebbség lennék, és olyan hangnemben nyilatkoznának a helyzetemről, mint Furó Dóra tette az írásában. Mert, ugye, szerinted a romaság a központi tényező.  Vagy talán az a cigányság problémája, hogy ilyetén módon nyilatkoznak róla? És ezt közben még természetesnek is veszik? Olvasd el, légy szíves, még egyszer a kezdőcikket: Dóra írását, és gondold végig!

Nem rólam szól, nem is a cigányokról, hanem általában a többgyermekes családokról. Számomra világos a vitaindító cikk mondanivalója. Hogy lehet, hogy neked nem? Örvendetes, hogy szerinted Dóra tisztelettudó gyermek, de a gyerekszerep és az anyaszerep számos lényeges ponton eltér egymástól. Mint anya, sőt háromszoros anya mást látok a sorok között, mint te vagy ő. Kedves Angéla! Nem hiszem el, hogy húszévesen képes lehetsz ítéletet mondani arról, vajon kinek milyen esélye van az életre. Soraidból kitűnik, hogy ha valaki nem gazdag, akkor ne szüljön gyereket. És ha mégis besikerül? Akkor mi lesz a gyermek sorsa?

Hogyan ítélheti meg az egyik ember a másik ember jogát az élethez vagy a halálhoz? Angéla, láttál már filmet az abortuszról? Rettenetes. Ha esetleg még nem láttál, nem jogosít fel arra, hogy kimondd: „Inkább haljon meg a gyerek, mert nem tudok neki mindent megadni.” Ma divatos az a felfogás, hogy nem szülök, mert nincs rá elég pénzem. Ebből indult ki a vita, nem a romák helyzetéből. Az, hogy Furó Dóra egy cigánycsaládnál tett látogatása alkalmával fogalmazta meg álláspontját, amiből sarkítottan a fentiekre lehetett következtetni, csak egy mozzanata az eszmecserénknek. Ő viszonválaszában kiigazította a félreérthető hangnemet, amelyet megütött.

A cigánykérdés más lapra tartozik. Szakemberek foglalkoznak a helyzet feltárásával és a javítás lehetőségeivel, sajnos, mindmáig hiába. Nem szívesen feszegetném harmadik vitapartnerem, Szatmári Anita helyében, hogy a gyermekvállalásnál melyik roma nézi a segélyezést, és melyik nem. Tudom hogy a keleti régiókban milyen a helyzet, hiszen én is itt élek Szabolcsban.  Nálunk a roma családok aránya magasnak mondható az ország más részeihez képest. Nem tartom túl korrektnek az általánosítást, hiszen alapot Anita véleményére csak a cigány családokkal való közvetlen és sűrű kapcsolat adhat.

Ilyen szempontból is kedvező helyzetűnek mondhatom magam, mert elég sok cigány család életébe tekinthettem be. Más kultúra, kemény nép, hamarabb jár a szájuk, el a kezük, mint a fejük. Nem mindig azt mondják amit gondolnak vagy éreznek. Nem lehet tudni, hogy a cigányasszony mennyire szereti a gyermekét. Ők nem magyarul, hanem cigányul szeretik.  És ne felejtsük el, hogy rengeteg roma él úgy, mint a magyarok, és rengeteg magyar él úgy, mint a romák.

2. Testvér vagy mobiltelefon?

Most nem a periférián élőkről írok, hanem a hangos középosztályról. Hisz ők azok, akik legjobban ódzkodnak a gyermekvállalástól. Azt mondják, azért nem szülök, mert nem tudom eltartani a gyermekemet. Mihez képest? A társadalom adta lehetőségekhez képest? Vagy a víziókhoz képest? Gyakran hallom, hogy mások az igények manapság. A szülők valószínűleg egymástól tanulják el a maguk által támasztott verseny szabályait.

Ezek közül az egyik, hogy minden gyereknek legyen külön tévéje és külön számítógépe. A szűkebb családon belül!   Hogy a külön tévé miért kell? Legutóbb, amikor egy környékbeli könyvtárban jártam, a könyvtáros kisasszony arról panaszkodott, hogy a kisfia, aki nyolcéves, nem hajlandó addig lefeküdni, amíg a Győzike-show-t meg nem nézi. Na, ezért kell a külön tévé. Meg az, hogy már első osztályban büszkén mutogathassa a gyermek: ni, neki milyen szép mobilja van. Mobilja? Zsebszámítógépet!! Testvére nincs, mert az már nagyon sokba kerülne. A mama terhes volt ugyan két hónapja, de elvetette.

Ez vajon jót tesz a gyereknek? Ha ebben a légkörben nő fel? Nehogy azt higgyük, hogy nem a tárgyról beszélek, hiszen egy megváltozott ember megváltozott felfogását próbálom ecsetelni. Amit, ugye, Angéla is képviselt a vitánkban. S amit napról napra látok magam körül is. Versenyeztetjük a kis egykéinket, és nem azért szégyelljük magunkat, amiért igazán kellene, hogy a magyar gyerekek nyolcvan százaléka funkcionális analfabéta. Ami annyit jelent, hogy mire elvégzi a nyolcadik osztályt, nem képesek az értő olvasásra.

Azért pironkodnak a mamák az általános elsőben, mert nem a legújabb divat szerinti ruciban ment a kislány az oskolába. Megteheti, nem teheti, nem számít. Megteszi. És képzeld el, kedves Angéla, ezek a gyerekek még le is szerencsétlenezik a szüleiket, amikor a tizennyolcadik születésnapjukra nem kapják meg az autót a friss jogosítvány mellé. Vajon nem bírná ki a gyerek, ha azt mondanánk néha neki, hogy NINCS? És esetleg kapna még néhány testvért? Nem azt mondom, hogy mindenki szüljön tizenkét gyereket, mint nagyanyám is tette. De sokszor tapasztalom, hogy jó módban élő házaspárok rettegve gondolnak a második gyermek vállalására.

Van Debrecenben egy református lelkész házaspár. Nyolc gyermekük van, már szinte mind felnőttek. Az egyik lányukat ismerem, barátnőm, de állítólag az összes többi gyerek olyan, mint ő. Képzeljünk magunk elé egy rendkívül vidám teremtést! A debreceni teológián végzett, most huszonnégy éves. Zeneszerző, zenész és költő. A már megjelent CD-jén a saját maga költötte dalokat saját gitárjátékában adja elő. Amikor meglátogat, és mesél a családjáról, a testvéreiről, a kalandjaikról, hogy milyen csibészek voltak gyereknek, esküszöm, bánom hogy nem érzek magamban elég erőt. Milyen jó volna nyolc ilyen gyermeket szülni és nevelni!

Nem gazdagok. A barátnőm sokszor mesélt esetekről, amikor az ünnepinek számító virsli-vacsorát az egyik lánytestvérével titkon a pólójukba dobálták, nehogy a mama meglássa, hiszen a virslit meg kell enni. Amilyen boldogsággal mesélte el ezt és sok más történetet, látszott rajta, hogy a világ minden mobiltelefonjára sem cserélné el a hét testvérét. A család számos tagja művész, vagyis lélektani értelemben igen fejlett identitású egyének.

3. Mi ér többet?

Nagyra becsülöm azt az anyát, aki szerény körülmények között, de több gyermeket nevel. Éppen nekünk, akik az értelmiségi pályára készülünk, egészséges nézőpontból kellene ezeket az összefüggéseket látni. Végigvezetni, letisztázni és saját magunk számára is megvilágítani, hogy olyan világban élünk, amilyenné tesszük magunk körül. Ha gyermekeinket azzal neveljük fel, hogy a gyermekvállalás felelőtlenség, vajon mit várhatunk majd tőlük tizenöt év múlva?

Mint már említettem, három fiam van. Nem szálltam be a versenybe, a gyermekeim ezt nem is igénylik. Többet ér nekik, ha játszok velük, ha mesélek nekik. Többet ér nekik, ha anya egy fél órára átváltozik gyerekké. S mert boldognak látom őket, nyugodt szívvel bíztatok mindenkit a gyermekvállalásra. Saját bőrömön tapasztalom, hogy milyen boldogság sokgyerekes édesanyának lenni.  

VII.
Rodenbücher Katalin vitacikke

Áldás-e a gyermek?

Kedves Busi Eszter!

Nyomon követem az újabb hozzászólásokat, és olyan érzésem van, mintha ön és mi elbeszélnénk egymás mellett. Nyilvánvalóan másképp látjuk a helyzetet, hiszen van köztünk tíz év korkülönbség, ám ez nem azt jelenti, hogy mi, fiatalabbak és tapasztalatlanabbak feltétlenül „rossz nyomon járunk”.

Ön azt írta évfolyamtársamnak, Németi Angélának: „Soraidból kitűnik, hogy ha valaki nem gazdag, akkor ne szüljön gyereket.” Megjegyzem, a gazdagság (ami persze viszonylagos) és az embertelen nyomor között jó néhány lépcsőfok van, nemcsak ez a két véglet létezik. Mi nem arra célozgatunk, hogy a középosztálybeli asszonyok ne szüljenek sok gyereket. Természetesen az lenne a legjobb, ha körükben minél nagyobb lenne a népességszaporulat, hiszen anyagilag a gyermekáldás nem jelenthet gondot nekik. Másik évfolyamtársam, Furó Dóra és mindannyian úgy gondoljuk, hogy azokban a családokban nem szerencsés a sok gyerek vállalása, amelyek nyomorban tengődnek napról-napra, és esélyük sincs kitörni a vegetálásból, amelyet már életnek sem lehet nevezni.

Tegnap Miskolcon jártam, és a vonatra várva a vasútállomás előtti téren üldögéltem két csoporttársammal együtt. Arra lettünk figyelmesek, hogy a tőlünk pár méterre lévő kukához egy idős nő lépett. Ruhájáról, görnyedt testtartásáról rögtön láttuk, hajléktalanról van szó. Kotorászott a kukában némi harapnivalót keresve, majd talált egy flakon ásványvizet, azt kivette, és megitta. Ültünk a padon, és csak néztünk magunk elé. Iszonyatos volt látni, hogy vannak emberek, akiknek ebből áll a földi lét.

A hölgy idős volt ugyan, de akár lehetett volna gyerek is. Hiszen rengeteg gyerek él az utcán, akiknek nincs hol álomra hajtaniuk a fejüket, és nincs mit enniük. Én ettől az „élettől” szeretnék megkímélni mindenkit, mert szerintem az égvilágon semmilyen örömet nem tartogat. És a Dóra cikkében szereplő öt gyermeknek, illetve sorstársaiknak jó esélyük van, hogy ilyen helyzetbe kerülnek. Ön szerint érdemes így élni?!

Önt idézem, kedves Eszter: „Ha gyermekeinket azzal neveljük fel, hogy a gyermekvállalás felelőtlenség, vajon mit várhatunk majd tőlük tizenöt év múlva?” Ami engem illet, nem tartom a gyermekvállalást felelőtlenségnek, inkább az élet legnagyobb ajándékának. Mérlegelni kell(ene) azonban, vajon adott-e minden feltétel ahhoz, hogy tisztességesen fel tudjuk nevelni a gyerekeket. És a feltételeken nem a számítógépet és a mobiltelefont értem, hanem azt, hogy a gyerekeknek lesz-e mit enniük, lesz-e ruhájuk, vagy majd a pocsolyában fognak meztelenül fetrengeni?

A külön tévének, számítógépnek magam is ellensége vagyok, sajnos, a családunkban is van példa rá.  A nővérem és a sógorom berakott egy tévét a hároméves unokahúgom szobájába, hogy nyugodtam tudjon meséket nézni, amíg ők filmet néznek. Tudom, hogy a gyerek élelmes, és igen hamar eljut arra a szintre, hogy majd szépen kapcsolgatja a tévét, váltogat a különböző adók között, és innentől kezdve már nem nagyon lehet ellenőrizni, hogy mit néz, és amit lát, milyen hatással lesz a személyiségére. A szomorú példából okulva szilárd az elhatározásom, hogy az én gyerekemnek sokáig nem lesz sem tévéje, sem számítógépe.

Természetesen próbálom a testvéremet meggyőzni, de egyelőre hajthatatlan. És ez nyilván sok családban így van. Egyszerűbb leültetni a gyereket a tévé elé, mint foglalkozni vele tíz-tizenkét óra munka után. Szeretném, ha az unokahúgomnak születne egy kistestvére, mert tudom, milyen jó érzés úgy felnőni, hogy van egy tesó, akire mindig számíthatok, aki egy kicsit a másik felem, akivel mindent meg lehet beszélni. Korábban, mikor a nővéremnek pedzegettem a dolgot, mindig azzal válaszolt: „Adsz rá pénzt?”

Kedves Eszter, ön háromgyermekes anyaként nyilván tisztában van vele, hogy mennyibe kerül a gyermekruha, a bébiétel, a gyógyszerek, pelenka, stb. Én is tudom. És mégis azt mondom, a nővéreméknek - és minden hasonló családnak - be kellene vállalniuk még egy gyereket. Hangsúlyozom: nekik. De nem azoknak a családoknak, ahol a gyerekek nem járnak iskolába, korgó gyomorral fekszenek le a roskadozó viskóban, vagy ne adj’ isten az utcán, egy padon.

A témáról rengeteget lehetne vitatkozni, és mindenki más nézőpontból látja a szegénységben élő gyerekeket. Le a kalappal ön előtt, amiért tisztességben és végtelen nagy szeretetben neveli három fiát, és nem áll be azoknak a szülőknek a sorába, akik az anyagiakat hajkurásszák, miközben úgy nő fel a gyerekük, hogy megkap minden tárgyiasult értéket, csak éppen szeretetet nem. Én csak azt szeretném, ha a világ minden megszülető gyerek számára ugyanolyan szép és élhető lenne, mint a számunkra.

VIII.
Szemők Zoltán vitacikke

Miért nem szülnek a férfiak?

Kedves Busi Eszter, Furó Dóra, Németi Angéla és Rodenbücher Katalin!

Érdekes mozzanatot vettem észre a gyerekszegénységről folytatott vitátokban. Egy férfi sem szólt hozzá. Nos, én nem vitatkozni akarok, csak szeretnék férfiszemmel láttatni a jelenséget.

A mai, civilizált világban fontos a családtervezés, amely nem egyszerű dolog. Minél magasabb egy ember műveltsége, iskolai végzettsége, annál nehezebb. A családtervezésről mi, értelmiségiek gondolkodunk a legtöbbet. Számba vesszük, milyen lehetőségeink vannak a gyerekvállalásra. Mennyire biztos a munkahelyünk, van-e lehetőség az előrelépésre, az anyagi gyarapodásra. Elég stabil-e az egzisztenciális hátterünk, hogy egy, kettő, három vagy akár több gyereket neveljünk fel?

Természetesen a gyerekvállalás egyéni igényeinktől is függ. Befolyásolja, hogy a szülők mekkora áldozatot képesek hozni. Mennyire mondanak le kényelmes életükről. Jövedelmük mekkora részét készek feláldozni a gyerek érdekében. Fizikai teljesítőképességüket mennyire hajlandók megosztani a munka és a gyereknevelés között. Mert bizony a gyereket etetni, itatni, ruházni és nevelni kell. Mindegy, hogy az illető gazdag, középosztálybeli vagy szegény. A gyermek mindig bajjal jár. Itt a hangsúly nem a szegénységen vagy a gazdagságon van, hanem a felelős szülői tevékenységen.

Nem jó, persze, ha a gyermek szegénységben nő fel. Magam is úgy gondolom, hogy addig nem alapítok családot, amíg nem teremtem meg az anyagi hátteret a biztonságos családfenntartáshoz. Ebben a leendő párom segítségére is számítok. Igaz, könnyen beszélek. Fiatal vagyok. Most lépek ki a főiskoláról, és vetem bele magam a felnőtt létbe. De azt mondom, hogy amíg fiatal az ember, sokat bír. Harmincéves koromig meg tudom teremteni azt az egzisztenciát, amelynek révén vállalhatok gyereket.

Hármat szeretnék, két fiút és egy kislányt. Természetesen ebbe a páromnak és a természetnek is lesz beleszólása. Végül is mindegy, hogyan lesz, csak zsibongó, egészséges gyerekeket lássak magam körül ugrándozni. De miről is beszélek? A húszas éveim elején járok, és még csak hajkurászom a lányokat. A lányok sem sietnek férjhez menni, vagy élettársi kapcsolatot kialakítani. Nekik is fontos a karrier, meg a párjuk jó megválasztása. Szeretnének dolgozni, függetlenek és önállóak lenni. Ez így is van rendjén.

De ahogy Czeizel Endre generikus mondta egyik előadásában: „A nők, hogy kiharcolták az egyenjogúságot, parádésan kitoltak magukkal. Ők már dolgoznak, de mi még nem szülünk.”

IX.
Elek Zoltán vitacikke

Kisasszonyok kapkodnak a telefonközpontban

Érvek, ellenérvek harcába keveredve az észérveket sem ártana végre valamely hölgynek felhoznia. Hazánk egyik égető társadalompolitikai kérdését, nem lehet érzelmi úton megoldani.

Olvasván a harcos amazonok eszmefuttatásait, minden olyan tényezőt megtaláltam, ami érzelmi síkon rendezi ezt a vitát. Olyan gondolatokat nem találtam, amelyek tényekre, illetve családtámogatási rendszerünk változtatására apellálnának. Igaz, ez utóbbit hagyjuk a szakértőkre. A kórósan terjedő telefonos metaforáról eszembe jutott, hogy itt tipikusan a kapkodó telefonközpontos hölgyek esetéről van szó. Akik értenek ugyan a szakmájukhoz, tisztában vannak például azzal, hogy az egyik alkalmatosságot be kell dugni egy adott helyre, és egy másikat ki kell húzni, de ha rengeteg hívást kell lebonyolítani, akkor leáll a telefonközpont.  

Elmélkedésem sorát a legalapvetőbb tényezővel kezdeném, ami az abortuszkérdésből kibontakozott vitára tesz pontot: a fogamzásgátlással. Statisztikai adatok, kimutatások támasztják alá, hogy az antikoncipiensek használata még mindig gyerekcipőben jár nálunk. Nem kizárólag társadalmunk szegregált rétegeire gondolok, mint a roma kisebbségre. A fogamzásgátlók használatát nemcsak egészségügyi tényezők támasztják alá, hanem az a szociális javallat is, hogy a nem megfelelő életkor, a lakásviszony, az anyagi helyzet és a kedvezőtlen családi állapot teszik indokolttá a különböző fogamzásgátlási módszerek alkalmazását.

Minek is szülnek gyereket az asszonyok?

Ezt a kérdést férfiként nem akarom túlértelmezni. Egyszerűen a társadalom által behatárolt normatív életmódot követvén éljük mindennapjainkat, és a családalapítás ennek szerves része. Ha ezen túltekintek, akkor csak azt látom, hogy Furó Dóra vitaindító jegyzete korántsem a család ellen szólt. Súlyosabb témát boncolgatott, ami már társadalmunkat érinti. A reagáló Busi Eszter magára vette a magyar társadalom gondját-baját, gondolta, elviszi saját vállán. Olyan vádakkal illette Dórát, amelyek megközelítőleg sem érintették a vitaindítóban firtatott témát.

Eszter kritizálja a középosztályt, mert az egy jóléti társadalom teremtését tűzte ki célul. Gyermekeit a fogyasztói szokásokra neveli, a fejlődő mindennapokhoz igazítva. Ezzel ahhoz járul hozzá, hogy sikeresebben illeszkedjenek a társadalomba. Bár nincs gyermekem, de ha lesz, minden bizonnyal szeretném, hogy a média elérje őt is. A fogyasztói társadalom áldozatai vagyunk, hírfogyasztók. Ez az, amivel mindennap tanulunk. Kitárjuk karunkat a világ felé, minél több információt magunkba gyűjtve. Csak nevelés kérdése, hogy nem a Győzike show-t nézi valaki, hanem egy dokumentumfilmet. A digitális techonológiának utat kell engedni; hét testvér nem tud annyi információval felvértezni, mint a média. A jóléti társadalom kialakulásához szükséges elveket kell támogatnunk, normális életet és alapot teremtve a gyermekeknek.

A Busi Eszter által említett három vagy többgyermekes, szegénységben élő ,,boldog” családokban jóval nagyobb esély van a devianciák kialakulására, mint a kétgyermekesekben. Melyik családmodell az ideálisabb?

A nukleáris, amely országunk fejlődési útvonalához reálisan alkalmazkodva olyan társadalmat alakít ki, ahol az emberek hódolnak a fogyasztói szokásoknak? Erősítik piacunkat, némi körforgást beindítva országunkban, ami a további fejlődések alapját nyújtja? Vagy gondolkodjunk a hagyományos nagycsaládban, ahol nyolc gyermekkel ugyan boldogságban, de önellátóként tevékenykedünk? Amint a termelés, a gazdasági fejlődés megindulásával eltolódik a szekunder és tercier iparágak felé, az urbanizáció következtében egyre többen költöznek a városokba. A hagyományos nagycsaládi szerkezetet megbontják, a nukleáris család alapjai lefektetik. A hagyományos családmodell működőképesnek mutatkozott, de csak adott feltételek mellett. Azokban az önellátó családokban, ahol a mezőgazdasági termelés megengedte, hogy teljes mértékben kerüljék a fogyasztói piacot, el lehetett tartani a több gyermekes nagycsaládot.

A gyerekeket lehet ,,szalagon gyártani” hölgyem, de akkor a megfelelő szocializációjukról köteles legyen gondoskodni az anya. A gyermek mint munkaerő elengedhetetlen szerepet töltött be. A közös munka növelte a kohéziós erőt a családon belül, ugyanakkor hozzájárult és segítette a gyermek(ek) megfelelő szocializációját, munkához való hozzáállását. Ha Magyarországon ismét a hagyományos nagycsaládmodell terjedne el, ráadásul urbanizálódó társadalmunkban, akkor az szétzilálná hazánk munkaerőpiacát, betegbiztosítási és gyermeksegélyezési rendszerét.

Ezt akarjuk?

X.
Dolhai József vitacikke

Csörög a vita

Kedves hallgatótársaim!

A gyermekszegénységről kibontakozó vita különböző érzéseket váltott ki bennem. Bevallom az elején, legfőképp azt méltányolom, hogy egyre több a hozzászóló. Talán igaza van Ferge Zsuzsának, miszerint „a társadalomban van érzékenység” a probléma iránt. Amit én korlátozottnak és gyakran rossz irányúnak érzek. Sajnos, ezt támasztják alá az eddig megjelent vélemények is.

A kivétel Busi Eszter két vitacikke. Talán túlságosan az anyai szív érzelmei vezéreltek, de legalább nála érezhetjük, hogy egy kisgyermek akkor is sír, ha éppen csörög, és semmiképp nem tarthatjuk tulajdonunknak a gyermekeket. Hiszen a tulajdonunkkal tényleg azt tehetünk,  amit akarunk, de nagy bűn volna kényünkre-kedvünkre bánni a gyermekeinkkel. A többi hozzászólás vagy az érzelmek hiányát, vagy a túlzott racionalitást sugallja. A nélkül mondom ezt, hogy bárkit meg akarnék bántani, tudván, hogy a vitázók valószínűleg nem próbálták még az anyaság (apaság) élményét. No, és úgy tűnik, a szegénységet sem igazán ismerik. Ami persze örvendetes, de nehezíti a megértést.

Szóval nekem egyre inkább csörög, zakatol, kattog a vita, mégsem látni a célját, vagy ha úgy tetszik: az értelmét.

1. Kik szüljenek?

Kedves Hölgyeim!

Természetesen nem várom senkitől, hogy egy anya fejével gondolkodjon, ezt már amúgy is megtette Busi Eszter. De mint a jövő anyáitól és mint nőktől több empátiát, a mások sorsába való beleérzés hajlandóságát hiányolom. És némi szolidaritást azok iránt, akiknek a legszomorúbb sors jutott osztályrészül, anélkül, hogy a többségük tehetne róla. Furó Dóra egy laza üzleti turnén látottak alapján akar megítélni embereket és sorsokat anélkül, hogy a mélybe nézne. Persze, az veszélyes, akár bele is eshetünk, de anélkül semmit sem érthetünk a világból. Busi Eszter érzelmileg talán túlfűtött, de mindenképpen jogos riposztja után finomabban hangol Dóra, de bizony a gyerek nála még mindig csörög, és a tulajdon szintjén marad.

Szatmári Anita pedig egyszerűen úgy dönt, hogy amíg rendes gyermeknevelő anyukák is vannak, „felesleges azokkal foglalkozni, hogy vannak olyanok, akik ezt másképp teszik”. Ezzel a könnyebbik utat választja. Valahol megértem őt, hiszen nagy divat ez manapság. Kár, hogy ezt egy leendő újságíró teszi. (Ha tévedek, kérem a helyesbítést.)

Németi Angéla sem tud elszakadni a telefontól, úgy látszik, ez tényleg fontos eszköz a mai világban. Fontosabb, mint egy gyermek. Sorstársának védelmében még Szűz Máriát is segítségül hívja, amit talán nem kellett volna, mindenesetre a segítség elmaradt… Viszont megérkezett Rodenbücher Katalin, aki már árnyaltabban látja el a védelem szerepét. Betekintést ad a gyermeknevelésről alkotott - számomra pozitív - elképzeléseibe, és a végén már nem is annyira ügyvéd, mint inkább nő.

2. Sokat vagy keveset szüljenek az anyák?

Tisztelt Uraim!

A lányok nem biztos, hogy jól juttatták kifejezésre érzelmeiket, a fiúk viszont messze elkerülik, hogy a lelkükbe lássunk. Sebaj, amíg nem kerültem szembe saját érzelmeimmel - mert ilyen is van az életben -, én sem voltam más. Szemők Zoltán kérdésére, miszerint mi, férfiak miért nem szülünk, egyszerűnek gondolom a választ. A záró rész Czeizel Endrétől vett idézete már fontosabb dolgot mond, de a cikk szerzője elkerülte a lényeget: A nők nem biztos, hogy csak magukkal toltak ki, hanem esetleg a társadalommal is. Az egyenjogúsággal egyetértek, de azzal nem, hogy boldogságunk és az emberi lét egyik értelme, a gyermek a női egyenjogúság áldozatává váljon. Ha csak Szemők Zoltán ki nem talál valamit a címben szereplő gond orvoslására… (No, miért nem szülnek a férfiak?)

Elek Zoltán, miután felvilágosít minden tudatlan embert - épp akiket nem kell - a  fogamzásgátlás céljáról, szintén kérdez. Az ő kérdése viszont már földhözragadtabb (Miért is szülnek gyereket az asszonyok?), bár erre sem túl nehéz a válasz. És ekkor esek zavarba. Most az a kérdés, hogy sokat, vagy az, hogy keveset szülnek az anyák? Szerintem keveset szülnek azok a nők, akik tehetnék, és sokat, akiknél ez kevésbé ésszerű. De ha a gyermekvállalás racionális kérdéssé süllyed, akkor bizony nem sok jót nézhetünk ki a jövőből.

Az viszont igaz, hogy társadalmi problémáról van szó, amit csak a társadalom együttes akaratával, de legalábbis hallgatólagos beleegyezésével lehet enyhíteni. Sajnos azonban nem látni erre való hajlandóságot, amit a vitában leírt vélemények is igazolnak. Az eddigi vitacikkekből azt olvasni ki, hogy miért ne szüljenek az anyák, miért bűnös, aki szegény, miért nem jó a sok gyermek. Én sem tudom a választ a gyermekszegénység ellenszerére, mint sok más gondra sem az életben. De talán nem eltolni kéne a nyomorúságot, hanem megérteni.

Egyikünk sem próbálta azt az életet, de senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a szegénységbe nemcsak születni lehet. Akkor is így gondolkodnánk, ha rajtunk kéne segíteni? A szegényeken csak úgy lehet segíteni, főleg ha gyermekekről van szó, mint a fuldokló emberen: a partról. Ha mi elfordítjuk a fejünket, kifogásokat keresve, már szegényebbek leszünk, és a mi gyermekeink sem lesznek érzelmileg gazdagabbak, mint az éhezők. Hiszen tőlünk tanulják, milyennek kell lenni felnőttként.

3.      Mi csörög, ki csörög?

Elek Zoltán szerint a szegénység és sok testvér a deviancia egyik kiinduló oka. Vajon a gőg, sok tizenéves udvariatlansága, vagy a gyorshajtás olyan messze esik a devianciáról? Nem a társadalmi normáktól való eltérés-e az adócsalás vagy sikkasztás? Ezek nem a szegény emberek bűnei. Vagy épp ez a baj? A dicső középosztály tettei kevésbé rombolják a társadalmat, mint a nyomorgók bűnei? Mindannyian látjuk, néha már meg is dicsérjük magunkat, ha sikerült átvágni az államot. Miért csak az a bűn, ha valaki lop az ABC-ben?

Én ezt a megközelítést javaslom sok vitázóval szemben. Így közelebb jutunk ama bizonyos igazsághoz, amelyet talán soha nem ismerhetünk meg. De közelíthetünk hozzá, ha a cél vezérel, nem pedig a kényszer, hogy bizonyítsuk a felsőbbrendűségünket. És akkor talán sem a vita, sem a gyermek nem fog csörögni. 

XI.
Elek Zoltán vitacikke

Fárasztó ásni az arany középutat

Kedves Dolhai József!

A hallgatótársaim megjósolták, hogy ha hozzászólok a gyerekszegénységről kirobbant eszmecseréhez, a vitapartnerek rögtön bezárnák minden gondolatomat azzal a ténnyel, amivel te magad is indítottál: nem vagyok jártas a gyermeknevelésben. Ahogy rátapintottál, hogy én társadalmi problémaként értelmezem ezt az eszmecserét, arra írásod folytatásában kiválóan rá is mutattál.

1. Lopni vagy adót csalni?

Ugyanezzel a kiváló érzékkel vehetted volna észre azt is, hogy egy társadalmi kérdés boncolgatásánál a személyesen szerzett tapasztalat más nézőpontból is figyelembe vehető. Attól, hogy nem töltünk be felelősségteljes anya (apa) szerepet, a társadalom még „mintákat” ad nekünk, amelyeket alaposan elemezve, racionális elvek mentén egy élhető család-modellt követve próbáljuk meg kialakítani az életünket. Nem kell, hogy gyereked legyen ahhoz, hogy kalkulálni tudj a felmerülő költségekkel, a felelőséggel.

A gyermekvállalás igenis racionalitás kérdése. Mindenki anyagi bázisához mérten vállaljon gyermeket! Senki nem engedheti meg magának, hogy a létminimum meszesgödrében élve, ’futószalagon’ gyártsa a babákat. Ezek a családok miért vállaljanak sok gyereket, amikor képtelenek az alapvető egészségügyi ellátását biztosítani a csecsemőnek?

Szó nem volt arról, hogy a középosztály feddhetetlen volna. A devianciákon én elsősorban az alkoholizmust értettem, ebben hazánknak igencsak szép mutatói vannak. Ha a hasonló jellegű társadalmi gondokra gondolok, akkor a családon belüli erőszakot és ennek fő kiváltó okát, az alkoholt semmiképpen nem tekinteném utolsó helyezettnek egy képzeletbeli ranglistán. Mindenképpen a gyorshajtás és áfa csalás elé helyezném. A középosztálybeli a gyorshajtás után fizet, bírsággal vagy az életével. Nem hiszem, hogy ilyen keretek közé lehetne terelni e réteg a ,,defektjeit”. A deviancia szó elbagatellizálása ez, csak úgy, mint egy lapon emlegetni a gőggel és a fiatalok udvariatlanságával.

Előbbre valónak tartom a drogproblémát, a családon belüli erőszakot, amelyek mindkét réteget érintik. Az általad felsorolt középosztálybeli devianciákat az adócsalással és sikkasztással folytattad. Ezek már közelebb állnak a definícióhoz, mint a gőg vagy a neveletlen tizenévesek, mégis az az érzés kerülget, hogy rossz réteghez dobtad ez darts-tűt. Helyénvalóbb lett volna a felsőbb osztályokat célozni a különböző adócsalásokkal, pénzmosásokkal, sikkasztásokkal.

2. Ki rombolja a társadalmat?

Botor gondolat, hogy a bolti tolvajoknál az áfacsalók deviánsabb magatartást képviselnek. Ha azt veszem figyelembe, hogy kire sújt le hamarább a törvény keze, akkor inkább a bolti tolvajra vagy a betörőre. De a nyomorban élő tolvajok, rablók pár év börtönbüntetés után, a fegyintézet rehabilitációját mintegy eldobva maguktól térnek vissza saját környezetükbe, ahol a normatagadó magatartásmintákat követik. Az adócsalót ha elkapják, első lépésben lefoglalják minden vagyontárgyát - ingót, ingatlant. Börtönben kerül, és a semmiből kezdheti újra. Másként értékeli át a börtönt, mint a bolti tolvaj, hiszen neki egyszer volt anyagi bázisa, ha úgy tetszik: veszíteni valója. A nincstelenek nem veszíthetnek el semmit, ezért hiányzik a kellő motiváció az esetleges újrakezdéshez.

Lényegi különbség van a mezei vagyoneltulajdonítás és a gazdasági bűncselekmények között. A tolvaj, a betörő mindennapi tevékenységével fenyegetheti az emberi életet. Ám a gazdasági bűncselekménynél csak az alvilági, politikai szálakkal összefonódó ügyek lehetnek hasonlóképpen veszélyesek. Az ilyen ügyek évente alig pár alkalommal fordulnak elő, míg egy mobiltelefonért vagy egy notebook-ért akármelyik nap, bármelyik aluljáróban megforgatják bennem azt a huszonegy centiméteres, gyomortükrözésre is alkalmas eszközt, ami egészségi állapotomra nem feltétlenül gyakorol jó hatást.

Ezeket alapul véve teszem föl én is, ismételve az általad felvetett kérdést: „a dicső középosztály tettei kevésbé rombolják a társadalmat, mint a nyomorgók bűnei?” A választ mindenki maga döntse el, vajon melyik jelent nagyobb fenyegetettséget. A gondolataid egy részét elfogadom, kedves József, mégis úgy érzem, valahogy mindig az arany középutat keresed a vitákban. Kérdéses, hogy a gyerekszegénység ügyében létezik-e ilyen?

XII.
Dolhai József vitacikke

Még egyszer az arany középútról

Kedves Elek Zoltán!

Mindenekelőtt tisztáznom kell valamit. Az arany középút kifejezést általában akkor használjuk, amikor senkit nem akarunk bántani - mindenkinek igazat adunk. Ez a gondolkodásmód a megalkuvó vagy a szorult helyzetben levő ember sajátja, akinek nincs más választása, hogy mentse a bőrét.

Én ugyan megbántani valóban nem akarok senkit, de úgy gondolom, megalkuvó sem vagyok. Egyszerűen arról van szó, hogy szerintem nincs az életben fekete vagy fehér. Árnyalatok vannak, melyeket nem mindig könnyű észrevenni. Főleg ha az ember a könnyebbik utat választja egy-egy probléma értelmezéséhez.

Ami a gyermekneveléssel kapcsolatos tapasztalatokat illeti, ebben valóban van némi előnyöm, de semmi jelentősége nincs. Hiszen ha nem tévedek, a gyermekszegénységről vitázunk. Ami inkább társadalmi kérdés, így nem sok köze van a gyermekneveléshez, de talán még a szülői érzelmekhez sem. Ezért tettem szóvá Busi Eszter érzelmi túlfűtöttségét, amit mint ember - és mint apa - megértek, de mint újságírótanonc, nem tudok elfogadni. Hasznos, ha valaki racionálisan képes gondolkodni, de már nem élne ember a Földön, ha minden gyermek racionális döntés „következménye” volna. Még szerencse, hogy rajtunk kívül más is beleszól a családtervezésbe…

És az sem valószínű, hogy a devianciáról Veled folytatott vita közelebb visz a gyermekszegénység gyógyításához. De ha már itt tartunk: ama középosztályban, amelyre hivatkozol, nincs kevesebb az alkoholista vagy a családban erőszakoskodó, mint legalul. A drog pedig nem a legszegényebbek bűne, legfeljebb azzá lesz sok drogos.

Hogy ki rombolja a társadalmat? Nyilván az, akinek negatív tevékenysége sok ember számára szolgál mintául. Ez nem az áruházi tolvaj vagy a késes rabló, sokkal inkább az „ügyes” adócsaló, a sokszor büntetlenül száguldozó újgazdag. Sőt az a tinédzser is, akire felnéz hétéves öccse, mert az a buszon „bátran” lökött félre egy hetvenéves öregembert.

Továbbra is fenntartom, a gyermekszegénység kapcsán nem az az elsődleges, hogyan lett valaki szegény, főleg nem, hogy miért van annyi gyermeke valakinek. Erről maga a gyermek nem sokat tehet, és még mindig szegény marad. De mit tehet a társadalom? Mit hajlandó tenni? Az hiszem, erre a kérdésre kéne inkább választ keresnünk.

Kedves Zoltán!

Nem először vitázunk, lassan kezdjük megismerni egymást. Lehet, hogy tényleg jó volna egyszer személyesen is összejönni veled és nappali tagozatos hallgatótársaiddal. De ismét csak azt mondhatom, nem igazán olvastam írásodban semmi olyat, ami a gyermekszegénység kezeléséről, esetleg megoldásáról szólna. Amíg ez így megy tovább, addig még középút sincs, csak céltalan toporgás.

XIII.
Elek Zoltán vitacikke

A létminimum meszesgödre

Tisztelt Dolhai József!

Hadd kezdjem azzal, hogy nem érzem az általad emlegetett arany középutat egyenrangúnak a megalkuvással vagy a szorult helyzettel. Az arany középút keresését igenis tiszteletre méltó dolognak tartom, mindazonáltal előfordulhat, hogy finoman megfogalmazott mondataid miatt tekintettem ilyen szemmel az írásodra.

1. Ki vedel több alkoholt?

Ami az első vitapontunkat illeti, szerintem az alkoholfogyasztás súlyosabb mértékű a társadalom alsóbb rétegében, mint a középosztályban. Felfogásom ellentétes a Tiéddel. Az Egészségfejlesztési Kutatóintézet egyik 2001-es kutatási anyaga a következő megállapítást tartalmazza: ,,Az összefüggés-elemzés eredményei alapján egyértelműen megállapítható, hogy a nagyivás esélye a vizsgált tényezők közül kapcsolatban volt a nemmel, az életkorral, az iskolázottsággal, a foglalkozással, a munkaviszonnyal, a csalásszerkezettel, a társas támogatottsággal, a munkaintenzitással és a településnagysággal.”

Ebből kifolyólag már nem is olyan merész kijelentés, hogy nem lehet egyenértékű a két réteg alkoholfogyasztása, hiszen az idézetben említett tényezők befolyásolják, valójában melyik társadalmi rétegben helyezkedünk el. Az alkoholról pedig köztudott, hogy a családra mint kohéziós erőre, valamint a család garantálta életkörülményekre kedvezőtlen hatást gyakorol. Szétzilálja a szakmai hozzáállást, a munkaviszonyt, a családszerkezetet és a társas támogatottságot. Ezek együttese a deklasszálódást eredményezi. Fogalmazhatnám úgy is, hogy betömörülve az alsóbb rétegbe nincs már hova lentebb csúszni. Ezért merem állítani, hogy nem lehet egyenlő a két osztály az alkoholfogyasztás kérdésében.

Másik vitatémánkról, a családon belüli erőszakról annyit, hogy a 115/2003. (X. 28.) országgyűlési határozathoz csatolt egyik jelentés szerint ,,Az alkohol, az alkoholista életvezetés a tartós családi konfliktusok ’természetes’ kísérő jelensége. Tolna megyében például a gyermekkorú áldozatok túlnyomó többsége hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű, illetve olyan körülmények között élő gyermekkorú, akinek családjára az alkoholfogyasztás, a durvaság és az agresszivitás, sokszor társadalmi elszigeteltség volt a jellemző.”
Ezeket a tényeket nem tudom figyelmen kívül hagyni. Levonom belőlük azt a következtetést, amely ellentétben van az általad felhozott érvekkel.

2. Hogyan vállaljunk gyereket?

Újabb vitatémánkhoz érve: az áruházi tolvajnak vagy a késes rablónak hogy szolgálhatna mintául egy gazdasági bűncselekmény, amikor köztudott, hogy ezekben az esetekben az erőszakos megnyilvánulások száma elenyésző. A deviáns viselkedésnek elsősorban a szocializálódás körülményei szolgálhatnak mintául, nem pedig egy másik társadalmi réteg. A minta helyett inkább a rétegek közötti státuszkülönbségekből adódó féltékenységet, valamint az anyagi bázis mértékére vonatkozó irigységet nevezném okozati tényezőnek.

Továbbra is kiállok azon állításom mellett, miszerint a gyermekszegénység okát igenis a sok gyermekes családstruktúrából kell eredeztetni. A gyermek természetesen nem tehet róla, de szülei a felelőtlen, jövőt mellőző gondolkodásukkal ’gondoskodnak’ arról, hogy a gyermekeik abból a bizonyos ’létminimum meszesgödréből’ kezdjenek el mindent. Arra a kérdésedre, hogy ,,Mit tehet a társadalmunk?”, az a válaszom, hogy gyakorlatilag semmit. Csak azt kell felkínálnunk az embereknek, hogy anyagi helyzetükhöz mérten vállaljanak gyermeket. Ez minden, amit tehetünk.

,,Céltalan toporgás” - így jellemezted válaszodban a vitát. Ebből a toporgással egyetértek, de hát nem várhatjuk, hogy ezek a dolgok egyik évről a másikra rendeződjenek. Mint minden társadalmi folyamatnak, ennek is évtizedeket emészt fel a kedvező fejlődése. Őszintén mondom, tisztes vitapartnert ismertem meg Benned. A személyes találkozás gondolatát én is támogatnám, egyszer talán sor kerül rá.

XIV.
Busi Eszter vitacikke

Meszesvödör-e a szegénység?


Bevallom, a harminc évemmel eddig el sem tudtam képzelni, vajon miért mondják az idősebbek, hogy majd amikor odaérek, megértem a dolgokat. Mit nem érthetek én, amit ők igen? Most, a vitánkat olvasva kezdem átérezni a szavak súlyát és értelmét.

Húsz és harminc között nem láttam eddig azt a nézetbeli szakadékot, amit nappalira járó hallgatótársaim írásait böngészve tapasztaltam. Nem mondom, hogy nem akarják megérteni azt, amit írok, lehet, hogy egyszerűen nem tudják. A szintén levelező hallgat és szintén családos Dolhai József már érzi, miről beszélek.

1. Mennyi az annyi?

Bele tudom élni magam Furó Dóra, Németi Angéla, Rodenbücher Katalin helyzetébe. Olyan érzés, mintha lila ködön keresztül szemlélném a világot. Pár részlet hiányzik, és mindenki más oldalról támad. Ez nem baj.

A fiatalemberek még több derűs percet szereztek, bár néhol fel is bosszantottak.  Férfiszemmel nézik állítólag a dolgokat, de igen tapasztalatlannak bizonyultak. Felkapkodnak tényeket, össze-vissza adatokat, és igen egyedi, újszerű nézőpontot próbálnak alkotni. Természetes, hogy mindenkinek vannak családi tapasztalatai, de ez nem feltétlenül ad hiteles adatot a sokgyermekes családok életéről, a gyermekvállalási hajlandóságról és a gyermekszegénységről.

A családtervezésről nem kívánok vitát nyitni, hiszen már többször kifejtettem véleményemet, és csak ismételném önmagam. Szemők Zoltán hideg-racionális fejjel taglalja, hogy mennyi az annyi. Hogy a gyermeket etetni, ruházni, és nevelni kell. Nekem egy boltban vásárló kisfiú jut róla eszembe, aki számolgatja: ha nyalókát vesz, akkor jut-e még csokoládéra is. Bocsásson meg, de nem érzek érett férfit a mondandó mögött.

Ez nem sértés, ez természetes állapot ebben a korban. De meggondolandó dolog az egzisztenciateremtés. Sok-sok elkeserítő példával találkoztam, amikor a fiatal pár megteremtette a sokat emlegetett egzisztenciát, utána pedig csak várták, várták a gyermek születését. És a gyerek nem jött. Nem tudni, miért.

2. Minek is szülnek az asszonyok?

Kedves Elek Zoltán! A telefonközpontos példa kiakasztott. Hát még a mondanivalód, amelyet így fordítok le a magam számára: „Hülye csajok vagytok, akik még vitatkozni sem képesek.” Az általatok sokat emlegetett érett férfiséget Nálad sem látom megvalósultnak. Nincs üldözési mániám, csak azt veszem magamra, ami nekem szól. Nem a középosztályt kritizálom, csak azt a felfogást, amit Te is képviselsz.

Bugyutának találom az egész helyzetet. Mármint azt, hogy a jövő olyan emberek kezében is van, akik a gyermekvállalást hideg racionalitással számítgatják, ilyen kérdéseket téve fel, hogy miért is szülnek gyermeket az asszonyok. Közben pedig csodálkoznak, hogy a végeredmény sehogy sem akar kijönni.

A fogamzásgátlással kapcsolatos eszmefuttatásod mókás volt. Hiszen az abortuszra sietők zömmel hajadon leányzók. A sokgyermekes anyukák nagy valószínűséggel élnek az adott módszerek valamelyikével. Aki már szült két gyereket, az képes eldönteni, hogy akar-e harmadikat, és nem csak úgy besikerül neki.  Az általad említett kedvezőtlen családi állapot, az anyagi helyzet és a lakásviszonyok nem a különböző fogamzásgátlási módszerek alkalmazását teszik indokolttá, hanem az érintettek éppen ezekkel indokolják az abortuszukat.

A devianciák belekavarása a vitánkba már-már ámulatba ejtett. Dolhai úr tökéletes módon fogalmazta meg az én álláspontomat is, ezért ezt sem ismételném. Ami pedig a hagyományos családmodell működőképességéről szóló eszmefuttatásodat illeti, nem tartom etikusnak a meg sem születhető gyermekeket okolni, és felelősség tenni a munkaerő-piaci problémákért. Ahogy azt sem, hogy a betegbiztosítási és gyermeksegélyezési rendszer szétzilálását helyezed kilátásba a nagycsaládos modell elterjedése esetén.

Írásodban a nagy kérdés, amire már utaltam, hogy minek is szülnek gyermeket az asszonyok. Ilyen kérdést csak egy huszon-egynéhány éves fiú tehet fel. Kedves Zoltán, majd tíz év múlva megérted. Ne keresd az okokat, nincs értelme. Pillanatnyilag esélyed sincs a kérdés tisztázására.

3. Miért olyan, amilyen?

Nagy örömmel olvastam Dolhai József vitacikkét, ami megerősítette ama meggyőződésemet, hogy nem én vagyok teljesen korlátolt, hanem itt igen komoly korosztálybeli nézetkülönbözőségek léptek fel. Ez lehet az oka, hogy a nappali tagozatosokkal elbeszélünk egymás mellett.

Zoltán, amikor válaszoltál Dolhai úrnak, megbarátkoztam a gondolattal, hogy majd egykor, ha én fogok nyugdíjas korba lépni, a nyugdíj elérhetetlen és nosztalgikus ábrándkép lesz számomra. A gyermekvállalást racionális kérdéssé süllyeszteni nem a legszebb dolog. A létminimum meszesgödrében igen sokan boldogan élnek, bármily hihetetlen is ez Neked. Mindenkinek szabadsága van arra, hogy eldöntse hány gyermeket vállal, ez természetes dolog. Engem csak a negatív hullámok zavarnak, amik Belőled és egyik-másik hallgatótársnődből érkezik.

Miszerint a sok gyermek szegénységet okoz. A szegénység meszesvödör. Ura vagyok az életemnek, ha van pénzem. A szegénység egy mumus. Mert ezt mondjátok, nem? És ha egyszer nem lesz pénzed? Akkor nem lesz gyereked sem, Zoltán? Sajnálom. És ahogy Dolhai úr is mondta, az a fő probléma, hogy nem megérteni akarod a szegényeket, és segíteni rajtuk, hanem a fejükhöz vágod, hogy minek szült a hülye. Közben pedig minden társadalmi probléma okaként a sokgyermekes családokat tünteted fel. Megoldást is kínálsz a szegény, tudatlan embereknek kézenfekvőt: „Nem kell szülni olyan sokat!” Bravissimo!

Vitacikkeidet olvasva egy régi történet jut eszembe. Tizenhét-tizennyolc évesen barátaimmal rendszeres látogatója voltam a Jereván-sörkertnek. Volt ott mindig egy kislány, Marika. Cigánygyerek, tele ragaszkodással, szeretet utáni vággyal. Ötévesen cigizett, ivott. Volt egy skeenhead fiú, aki Marikával többször lenyalatta a bakancsát egy szál cigarettáért. Amikor kérdeztük, hogy miért csinálta, csak annyit mondott, elég ok erre az, hogy szegény, cigány, és hogy olyan, amilyen.









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2006-04-26 (3987 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.03 Seconds