2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19479618
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2006 augusztus II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több hónapja gyakran a NOLBLOG-on is! (Szerk.)

Eddig a hónapig ezt az oldalt 13.800-an olvasták.


AUGUSZTUS


Augusztus 31.

A hazugság politikai etikája


Bosszant, ha politikus szemére vetik, hogy nem őszinte. Bizonyos helyzetekben: „még csak az hiányzik”, hogy őszinte legyen. Az néha maga a katasztrófa - ha őszinteségen azt értjük, hogy (1)mindig, (2)csak a (3) teljes igazat mondja. Mert az lehetetlen. Persze, a politikai hazugságnak is vannak etikai szabályai. Vagyis nem minden hanta: becstelenség. A politikában egész más országos, stratégiai, nagy nemzeti érdekből lódítani - és más személyes haszonlesésből maszlagolni.

A „hazugság neveiben” gazdagok vagyunk. A Magyar Szókincstár szerint például: kitalál, hazudozik, füllent, tódít, lódít, gurít, háryjánoskodik, lógat, hamukál, maszlagol, linkel, hantázik, hantál, süketel, vakot mond, vakít, rezel, suvaszt, kanyarint, hallározik…

Nagy kaliberű, bölcs, győztes politikussal pályafutása végén érdemes lenne interjú-kötetet írni: kimondottan a nemzeti és nemzetközi érdekekből kényszerűen és kötelességszerűen vállalt elhallgatásokról, ferdítésekről, megtévesztő állításokról - háborús veszélyben és háborúban, természeti, gazdasági katasztrófa elhárítása érdekében, és így tovább. A valóban nagy politikusok naplóiból, visszaemlékezéseiből jó néhány példa fölhozható.

A második világháború utolsó szakaszában egy német kémnek sikerült a törökországi brit nagykövet környezetébe férkőzni, tán inasaként. A nagyon szigorúan titkos iratokat a nagykövet állítólag a rezidenciája páncélszekrényében őrizte. A kémnek sikerült innen kimásolnia az angolok tervezett balkáni partraszállásának terveit. Londonnak tudomására jutott, hogy a német vezérkar megszerezte ezt a tervet. Churchill úgy döntött, hogy a terv minden előírt lépését folytatják: információgyűjtés, légi fényképezés, légitámadás kényes pontok ellen, stb. - hadd higgyék Berlinben, hogy a (nyugat-európai partokon végrehajtandó partraszállás javára közben végképp elejtett) balkáni terv még „áll”. A hitleri hadvezetés kénytelen volt komoly erőket összevonni a Balkánon. A brit terv azonban adott pillanatban Szófia szőnyegbombázását írta elő. Kérdezték Churchillt: mi legyen. Respektálják a tervet - felelte a miniszterelnök. „De több ezer áldozata lehet a támadásnak!” Churchill hajthatatlan volt.

Persze: szörnyű felelősség. Szófia bombázásakor sok ártatlan ember halt meg. Vajon vigasztalja-e őket, hogy nélkülük talán nem sikerült volna a szövetségesek partraszállása?

Bodor Pál


Augusztus 30.

A csodafénykép


Nézem a lapban a fényképet - szép, okos, fiatal nő - s addig nézem, míg el nem mosolyodik. Picit felvonja a szemöldökét, s néhány fokkal hátra döccenti a fejét, mintha azt kérdezné: Na, mi van? Megszólal, de lágyabban, mint amit a mozdulat sugallt: „Ne ijedjen meg, ez egy ilyen fénykép. A papír képernyőként működik, ennyi az egész. Ha akarom, kioltom itt a lámpát, s ugyanazzal a mozdulattal a kamerát is.” Rögtön elsötétül a fénykép téglalapja.

„Ne!” - kiáltom, de nem parancsolóan, inkább könyörgőn. Nyomban kivilágosodik a kép.

Az ifjú hölgy derűsen kuncog: „Látja, nem akkora boszorkányság. Igaz, ez a találmány szélesebb körben csak évtizedek múlva érvényesül, valójában olvasó-vizsgálatra találtuk ki. A lehallgató berendezések mintájára ez valamiféle kukkolást tesz lehetővé. Az így titkon megjelenő olvasó gondolatait még nem halljuk, viszont látjuk, ha fintorog, hahotázik, dühösen ráncolja a homlokát. És ha szitkozódik, azt halljuk is. Szabad beszédbe elegyednünk vele, akár internetet böngész, akár újságot, folyóiratot, könyvet olvas. A mi arcunknak nem kötelező megjelenni. Persze, engedélyt kell kérnünk az olvasótól. Szóbeli beleegyezése helyettesíti a szerződést. Csak ennek birtokában jelenhetünk meg, és követhetjük, mit olvas, élvezi-e, unatkozik vagy dühös. Ha nem egyezik bele, meg sem jelenhetünk a képen, de nem is hallgathatjuk-nézhetjük az olvasót. Tehát nem alakulhatunk át titkosszolgálati eszközökké… Magát azonban szívesen megkérdezném: mit olvas?”

Rendszeresen csak a Klubhálót és a Népszabadság-Online-t, előfizetője vagyok a Népszavának, a Népszabadságnak, a Tallózónak, a Budapesti Lapnak, a 168 Órának, az Élet és Irodalomnak, rendszeresen szemlézem a Heti Választ, a Figyelőt - abban főleg Gömöri Endre írásait - , az IPM-et, a National Geographicot, a Geo-t, a HVG-t, kapom Erdélyből a Látót, az Erdélyi Riportot, A Hetet. Gondolom, felsorolásnak elég.

„Hű, ez túl sok is. Könyvet? Mit olvas?”

Kellemetességül most újraolvasom Márai Sándor Ég és föld című könyvét. Erős kíváncsiságból és a provokáció szándékával Árpási Zoltán könyvér Mosonyi Emilről, a vízépítés professzoráról. Közben jegyzetelem Lőwy Dániel gyönyörű és elviselhetetlen könyvét a kolozsvári zsidók történetéről és Féder Zoltán megdöbbentő, témáját tekintve szinte enciklopédikus művét a háromszéki zsidókról. És közben éberen ügyelek arra, hogy többet írjak, mint amennyit olvasok.

Bodor Pál


Augusztus 29.

Mit tesz a hipochonder, ha jól van?


Nem láttam még képzelt beteget, aki képzelt betegnek tartaná magát. Képzelt egészségest igen. Aki beteg volt, de nem hitte. Nem hitte az utolsó percig. Haláltusáján is azt makogta: á, csak itt a hidegfront.

Mindkét tekintetben igen tapasztalt vagyok. A családom szerint hipochonder vagyok, a barátaim szerint képzelt egészséges. Én vagyok e kettő között a középút. S megfordítottam a helyzetet. Családom néhány hónapja panaszt tőlem egyáltalán nem hall, csak hencegést. Rendre megszűnt mindent nyavalyám. Nem kell már oxigénpalack, gumiharisnya, véralvadásgátló és egyebek.

Ez az én egészségügyi reformom.

A maximum - hogy ne legyen gyanús a pálfordulás - néha ég a gyomrom. Ez már hatvan évvel ezelőtt is előfordult, abszolút hitelesen produkálom.

Voltaképp egészségügyi sztrájkra lázítanék. Csak egy hónapig ne vásároljunk egyetlen szem gyógyszert sem, s üzenjük meg a gyógyszergyáraknak, hogy elegünk van a profitjukból, nem köll semmi. Hat hét múlva már önkéntes merénylőket bérelnének fel nem-halálos kis járványok terjesztésére, különben tönkremennek. A magyar orvosságböjt divatba jönne egész Európában, és nemcsak. Hiszen tudjuk, e pillanatban a „civilizált” emberiség a valóban szükséges gyógyszerek többszörösét fogyasztja. Hagyjuk abba, amit fölöslegesen nyelünk le!

A világ gyógyszergyárai egy-két év alatt százmilliárdokat veszítenének, és kénytelenek lennének leülni velünk tárgyalni. És akkor mi diktálnánk a feltételeket és az árakat. Visszahoznánk a régi, hatásos, generikus patikaszereket is, amiket csak azért nem gyártanak már, mert „lejártak a jogok”.

A kórházakat nem zsarolnánk meg, mert a kórházak azért mégiscsak betegpártiak. És szövetségeseink lennének a gyógyszer-sztrájkban. Az ország és az Országos Egészségpénztár annyit takarítana meg, hogy alig lenne már szükség egészségügyi reformra.

Ezen a példán elindulva lenne még néhány ötletem. Amivel egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy végső esetben nemcsak a fogyasztók szoríthatók meg. Jó, tudom, földgáz-sztrájkot, gázolaj-böjtöt, benzin-elvonó kúrát nem hirdethetek, még villanyáram-diétát sem. Sőt attól tartok, nagy sikereim az orvosság-elvonással sem lennének az én korosztályom soraiban. De karikatúrának nem rossz.

Bodor Pál


Augusztus 28.

A bölcsesség szépsége


Immár két fontos magyarországi lapban olvastam Szilágyi Júlia születésnapi méltatását, mindkettőt olyan szerzők tollából, akikkel nem vetekedhetek. Mégis megszólalok, mint aki az ünnepeltet régebben ismerem - kis középiskolás volt még, kamaszként is már vonzó nő, zavarba hozóan szekszepiles, koraművelt és élénk: ha csak rádión, telefonon ismertem volna, azt hihettem volna a tizenhat évesről, hogy jó harmincas és esztétikából doktorált.

Most kiderül, nem is olyan nagy a korkülönbség közöttünk. De immár régen megelőzött érett, szellemileg mindig izgalmas stílusával, azzal a könnyedségével, amelyben súlyos edzőmunka rejlik, mint világbajnok szertornász mozdulatainak szépségében.

Erdélyi sorsokon tűnődve gyakran azon is búsongunk, hogy kiből mi lett volna, ha ugyanazokkal a képességekkel máshova születik, netán másnyelvűnek is. De hát Szerb Antal erdélyi pályázaton győzött a világirodalom történetével - aminek folytatását talán éppen Szilágyi Júlia írhatná, írhatta volna meg. S noha Korunk-szerkesztőként, esszéíróként, könyvszerkesztőként, tanulmányíróként szinte mindig mindenben diadalmaskodott, vagyis szinte mindig kiderült, hogy neki van igaza, előrelátóbb volt minden okoskodónál - oly nagyra tartom, hogy még mindig azt hiszem: nem futotta ki a Szerb Antal-i maximumát.

Persze, csak néhány kiemelt műve címét kell idemásolni, nyomban kitűnik, miben különbözik a szépírói tehetségű tudós a botfülűtől: „A helyszín hatalma”, esszék, 1968; „Mit olvas, Hamlet herceg?” - esszék, tanulmányok, 1993; „Versenymű égő zongorára” - válogatott esszék.

Irigylem a kolozsvári egyetemistákat, akik tőle tanulnak esszéírást. Nem vagyok biztos benne, hogy minden titkát elárulja-e nekik; például azt, amivel tapintatból sem terheli őket: hogy rendszerint sokkal többet tud, mint amennyit sejtet. Ellentétben számos más szerzővel, aki az ellenkezőjét cselekszi. Szilágyi Júlia, velem ellentétben, mindent, amit tud, igen alaposan tud: nyelveket, irodalom- és filozófia-történetet, szerzői jellemfejlődések krimijét, vagy akár egyaránt hitelesnek látszó igazságok harcát életre-halálra.

Szívesen beiratkoznék elsőévesnek Julikához, lenne bőven mit tanulnom húgomtól az időben. De csak az időben húgom. Tehetségben, bölcsességben én vagyok az éretlenebb.

Bodor Pál


Augusztus 27.

Vonatablakból, az újpesti állomáson


Tizenegyedik éve a Nyugati pályaudvar és Esztergom közötti vasúton utazom igen sűrűn, gyönyörű, piros Siemens-szel.. Pilisvörösváron szállok le. Ha Pestről indulok, a menetirány szerinti jobboldalon igyekszem ülni. Előfordul, hogy vörösvári, szentiváni ismerősökkel találkozom. Van, aki rájött, hogy menet a jobboldalon, Pestre jövet a baloldalon szeretek ülni. Nem értik. Illetve azt hiszik, hogy én sem szeretek háttal ülni a menetiránynak. Meglepődtek, amikor megmagyaráztam: egészen más az ok. Nevezetesen: az újpesti megálló.

Még alig ültünk fel a Nyugatin, tehát volt alkalmam a helyszínen megmutatni.

Az újpesti megállóban jobb felé tekintve sem szívet gyönyörködtető a közeli kép, a hídszerű vasúti pálya betonszalagjának látható része tökéletesen beleillik a háború utáni, dúlt világ arculatába - a távlatibb látkép, ha az első vagonban ülök, már egészen civilizált.

A másik oldalon azonban már a lassítás első pillanataiban a világ leggettósabb nyomornegyedében forgatandó film producerei, rendezői és díszlet-elképzelői számára is eszményi, borzalmas a látvány. Sivár mocsok, ötven-hatvan éve nemhogy restaurálást - festéket és seprűt sem látott épületek, undor és iszonyat. Tökéletesen beleillik az útközben itt-ott, gondozottabb területeken is látható szabadtéri, spontán szeméttelepek világába. Aki itt tapasztalja első ízben Magyarországot, azonnal menekülne.

Persze, a nagyvilágban másutt is láthatók hasonló városi képek: egyebütt is, ahol a teljes nincstelenség, hullafáradtság, kollektív tehetetlenség (netán épp a csontig hatolt szegénységtől) még a legegyszerűbb takarítást is megbénítja.

Mivel alig fordult elő immár elég hosszú életemben, hogy képes legyek megváltoztatni bármit is, amin felháborodom - nem is hangoskodom itt tovább. Félek, ha nagyobb hangerővel hüppögök, még valami díszletfalat emeltet az önkormányzati választások küszöbén valamely jelölt, akár fából és vászonból, hogy eltakarja ezt a kietlen, piszkos, reménytelen képsort. Márpedig díszletfalakból elegem volt életem első félévszázadában. Egyszerűbb, ha nem nézek oda.

S persze, nem eltakarni, hanem megváltani kellene a világot. De most Európára spórolunk.

Bodor Pál


Augusztus 26.

Naptári babonák


Minden nap: évforduló. Nincs dátum, melyre ne esne az elmúlt évezredekben valami derűs vagy gyászos, emelkedett vagy aljas esemény. S vannak naptári babonák. Van, aki fél minden hó tizenharmadikán, pláne ha péntekre esik - bár az évfordulós tárak szerint e napokon is épp annyi kellemes, mint borzalmas történt, mint bármely más napon. S minden évben csak egyszer-kétszer esik össze péntek és tizenharmadika. Idén januárban és októberben, jövőre áprilisban és júliusban esik tizenharmadika péntekre, tavaly meg épp legkedvesebb hónapomban, májusban fordult elő, hogy pénteken volt tizenharmadika. Májusban! Holott úgy hittem, hogy legjobb barátaim májusban születtek, s a májusi lányok vonzottak engem ellenállhatatlanul.

Kerek születésnapomon riporter kollégám faggatott, kik voltak a legjobb barátaim, beleszámítva azokat, akikben csalódtam - majd soroltatta velem azokat a lányokat, nőket, akikbe legalábbis azt hittem, hogy beleszerettem. Elég hosszú lett mindkét névsor. A barátokét is megrostáltatta velem a kolléga, mert olvasta, hogy tesztem van: kikben bízhatom meg vakon. Csak fölteszem a kérdést, hogy rábíznám-e a gyerekeimet. A hosszú listákból így kevesen maradtak, s csak hárman májusiak.

S a lányok, nők? Mivel a kérdés csak azt firtatta, hogy szerelmes voltam-e az illetőbe, arra nem, hogy viszontszeretett-e - és mert a mérce oly bizonytalan: egyaránt felsorolható, aki nagyon tetszett, akit erősen kívántam, meg aki remek szerető volt, vagy sose engedett közel magához, enyém volt, de elügyetlenkedtem, meg az, akinél semmi esélyem nem volt, s akinek rossz szeretője voltam. A lista igen hosszú lett, s szégyenemre a szép csapatból csak három gráciának ismertem a születésnapját. S még csak nem is volt mind a három májusi.

Híres okkult személyiség, báró Szvetenay készítette 1935-ben részletes horoszkópomat - s csak abban lett igaza, hogy alacsony termetű lettem, életemet a szervezés és az irodalom mezsgyéjén éltem le, a jósolt nagy karrier tekintetében viszont tévedett. Gót betűkkel írott, hosszú szövegében szó sincs naptári babonákról. Arról igen, hogy rokontól ér alaptalan támadás. Átnéztem a családfám, sehol egy támadó rokon. Bár időnként újakra bukkanok. Nemrég derült ki, hogy a költő Szilágyi Domokos: rokonom, mégpedig a költő s filozófus Mentovich Ferenc (1819-79) révén, aki az Unió-dalok szerzője, Gyulai Pállal és Szász Károllyal együtt adta ki 1848-ban a Nemzeti Színek című hazafias verseskötetet, szerkesztője volt a Marosvásárhelyi Füzeteknek, a Székely Néplapnak, majd a Székely Közlönynek… S kiderült, hogy a család egyik ága kétszáz évig Kövér néven élt.

Mégse gondolom, hogy minden Kövér rokonom.

Bodor Pál


Augusztus 25.

A „székely himnusz”


Ne szégyelld kimondani, megismételni Kányádi Sándor éles véleményét a Székely Himnusznak nevezett rozoga szövegről, rossz sláger dallamról - lásd írását a Magyar Naplóban -, és háborodj fel nyugodtan, hogy a Szent István napi körmenettel a Himnusz után ezt is elénekeltették.

A papok eszesek, műveltek, van némi zenei, és főleg: történelmi műveltségük - alighanem tudják, mit vettek, vétettek a körmenet részvevőinek szájára. Tudják, hogy a gagyi nótát megemelte, már-már megszentelte az a fájdalom, az a nosztalgia, amellyel több, mint háromnegyed évszázada énekeljük, énekelik. S függetlenül attól, hogy meghitt nemzeti érzéseinkkel él vissza, melyeknek szinte szimbólumává tolta fel magát - nincs mit keresnie a Szent Jobb körmenetében.

Ideje lenne már valóban Kriza Jánoshoz, Bartók Bélához, Kodály Zoltánhoz méltóan (hogy hirtelenében mások nevét, például költőkét ne is mondjam) íratni, szereztetni egy nemes, tiszta, erős és emelkedett, himnikus dalt, amilyet Erdély magyarsága megérdemel - vagy akár annak harmada, a székelység.

Az igazságért könyörtelennek kell lenned, különösen, ha nehéz kimondani, különösen, ha veszélyes, és még inkább, ha az a te igazad is. Sose vágyakozz arra, hogy a hátad mögött olyanok dicsérjenek, akiknek a szidalma sem érdekel. Az igazat mondd, mert azt akarod, hogy az erdélyi magyarság, székelység mindazon jogok és lehetőségek birtokában legyen, amelyek nélkül nem érvényesítheti nagy belső értékeit. Számolj vele: nem azt terjesztik majd, hogy új, értékes, igaz erdélyi-székely himnuszt szeretnél az operettes műdal, hamisított pálinka helyében, mely megvakít, és meg is ölhet, mint a metilalkoholból készített ital - hanem azt, hogy szembeszálltál egy nemzeti érzelmeket sugárzó-tápláló énekkel, mely lehet akármilyen, szövegileg-zeneileg silány - immár a jelképi ereje az értéke is. Mondd ki nyugodtan: nem az a fontos, hogy ez a gyönge, méltatlan anyag kihulljon lassan az emlékezetből és a fontos szimbólumaink sorából is - hanem az, hogy legyen új, Erdélyhez és a székelyekhez is méltó utóda.

Ne érdekeljen, ha azok szidnak, akik nem értenek se szöveghez, se dallamhoz, se igazán a történelemhez - téged csak az bátorítson, hogy igazat mondtál, mindenekelőtt az erdélyi magyarok, székelyek érdekében. Legalábbis azok érdekében, akik rájöttek már: se esküvőre, se temetésre nem viszünk művirágot. A „Székely Himnusz” nem székely és nem himnusz.

Bodor Pál


Augusztus 24.

És mire jók a katasztrófák?


Az a vészes, vad este az eddig ingerszegényeknek forradalom- és háború-pótlék, „extrém helyzet”, halálos veszély. S ki-ki mérlegeli, miként viselkedett volna. - Vajon kellenek a katasztrófák, hogy működjék a történelmi arányérzékünk? S emberebbek legyünk?

A kérdés baljós, szinte cinikus. A tűzijátékról bölcselkedünk még mindig.

- Millió ember pánikja, és „csak” négy halott?” - töpreng az egyik. Morálisan tán „produktívabbnak” képzelt egy kataklizmát.

- Barátja dühöng: - Mindig csak pocskondiázzuk magunk’. Másról sincs szó, csak pánikról, összetaposásról. Egy mozi-tűzben a rémült tolongás gyilkosabb a lángnál, füstnél, noha tudjuk: rendezetten hamarabb tódulnánk ki. Most négy halottunk van. Kettő vízbefúlt, kettőt a tribün… Sztráda-karambolban több a halott.

- Kevesled a halottak számát? - kérdez vissza a másik. - Azokkal együtt, akik nem kerültek kórházba, négyszáz sebesült volt.

- Dehogy keveslem. Csak azt mondom, jobbnak bizonyultunk, mint gondoltuk. Persze szörnyű, hogy azt a tévében látott lányt megverték, megerőszakolták, kirabolták - de ez egymillió nézőből egy eset.

- Pragmatikus moralista lettél. Ahol tehát sok a merénylet, színházgyújtogatás, gyorsvonat-ütközés, ott lassan megjavulunk? Mert akkor tudok néhány országot, ahol már áldott jók lehetnénk. Mondjuk Bosznia, régebb Írország, Afganisztán, Irak, Ruanda… A fanatikusok tehát jó népnevelők?

- Ne fordítsd ki a szavaimat! Nem kérhetek fegyelmit a viharra. De miért büntetik a meteorológust, amiért a Katasztrófavédelemnél nem olvasták a vészjelzést? Vagy előírták, hogy szóljon ötször?

- A nagy bajban mindig vannak remekül viselkedő emberek. De jobbára ugyanazok, akik békében is jók. Ne idealizáljunk! 56-ban is volt ez is, az is. Jóság, meg szadizmus is.

- Nagyon nehéz szabályozni az előre nem látható eseményeket. Magam is sorolhatnék főnököket, akik leállíthatták volna az egészet – azzal a kockázattal, hogy ha a vihar öt kilométerrel arrébb tombolja ki magát, őket fenéken billentik. „Hogy merészelte?! Ki hatalmazta fel?! Ilyen előírás nincs!” Igaz viszont, hogy a lelkiismerete tiszta maradt volna. S ennél nagyobb luxus nincs. Arra tenni fel mindent, hogy este, életünk végéig, könnyű szívvel aludjunk el. Politikusnak, vezető embernek ez ritkán adatik meg. Mindig fennáll a veszélye, hogy azért is felelnie kell, ami nem is függ tőle. De hát kétségtelen: felelőssé tehető.

Nem hallgattam tovább őket, mert eszembe jutott, hogy egyik regényem ellentmondásos hősében magára ismerni vélt egy olvasóm, és beleőrült. Már hiába magyaráztam volna meg neki, hogy azt, ami őrületbe kergette, nem róla mintáztam. Újrakiadáskor enyhítettem a szöveget, hátha még valaki magára veszi. Néha olyasmikért is bűnhődünk, amikben ártatlanok vagyunk.

Bodor Pál


Augusztus 23.

Elektronikus anyanyelvünk


A szövegszerkesztőm megkér szépen, jelentsem a hibát. Megköszöni, s közli: ha érdekel a hiba mibenléte s legközelebbi elkerülésének módja, kattintsak válaszuk Információ feliratára. Kattintok. Következik a hosszú, részletes válasz - angolul. Csakhogy én nem tudok, és már nem is tanulok meg angolul. Erről már írtam itt. Ha németül, franciául, magyarul válaszolna, érteném. Talán még latinul is.

Hiába, na, Magyarországon még mindig csak magyarul beszél a többség. S ez egy tízmilliós piac. Ahol - sopánkodnak elemzők - a lakosság némely rétege még mindig alig használja az internetet. Legalább kereskedelmi és fejlesztési megfontolásból tudomásul kellene venni, hogy nemcsak az idősebbek soraiban magas az angolul nem beszélők száma, de ha felmérnénk, kiderülne: sok százezer fiatal sem angolos. Holott az elektronikus kormányzás, okmányirodai ügyintézés, adóbevallás miatt is e szóértés: államérdek is.

Igaz, azt a tíz angol szót, amennyi a számítógép kurrens működtetéséhez szükséges, sokan megtanultuk. Az a viszonylag fiatal is megtanulhatta, aki a szakiskolában még nem tanult angolul. De hát ma már egyre világosabb, hogy tíz-húsz szó nem elég. A piaci verseny pedig mind erőszakosabb, hangosabb. Kereskedők, gyártók: figyelem! Ami engem illet, legközelebb csakis olyan laptopot, számítógépet veszek, amellyel csak anyanyelvemen társalgok. És jelentős forgalmat jósolok annak a cégnek, amely ezt szem előtt tartja.

És ez nem azt jelenti, hogy bunkók vagyunk. Hanem például azt, hogy amikor mi jártunk iskolába, még csak latinul, franciául és németül tanultunk, később oroszul, amit sajnos nem sajátítottam el. Aki pedig szomszéd országban élt, mint én is, esetleg az ottani többségi nyelvet is megtanulta. Netán az angol helyett.

Jó, mondhatják, azért néhány évtizede már elég világos, hogy az angol hódít, és nagyon szükséges. Igaz. De nekem például már nem volt időm rá - csak dolgozni volt időm, és amit a legfontosabb volt megtanulnom, azt azon a három-négy nyelven, amelyet úgy-ahogy ismerek, megtanultam. Emellett fordítottam, és megírtam kisebb könyvtárnyi regényt, verset, esszét, publicisztikát, tankönyvet. Költöztem vagy huszonötször, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba. Hogy ez nem mentség? Igaz. Hát akkor bevallom: buta voltam az angolhoz.

S az a magyar, aki buta volt megtanulni angolul, dögöljön meg? Vagy ne akarjon élni az elektronikus civilizáció lehetőségeivel? Mert Magyarországon él, s csak magyarul beszél? No, ez azért durva. Vagy kilencmilliót zárnánk ki az internetből.

Bodor Pál


Augusztus 22.

Finnyás szájhős vagyok


Elvben harcosan kiállok a korrupció, az adócsalás, a feketemunka ellen. A gyakorlatban én is szemet hunyok, megbocsátok, bűnözök.

Vannak távolsági buszok, vonatok, melyeken az utas olcsóbban utazhat, viszont nem kap jegyet - a kis csúszópénz azé, akinek ügyelnie kellene, hogy senki se utazzék jegy nélkül. Nagy erénye, hogy utána nem bünteti meg a jegy nélküli utast. Jó az arcmemóriája, naponta többször is. Amatőr statisztikusom kiszámította, hány milliárdos (végső soron: állami) kár ez évente. De én önvédelemből, gyávaságból minden ilyen esetben épp úgy elfordítom a fejem, behunyom a szemem, s a fülemmel sem akarok látni - mint amikor elvágják a tyúk nyakát. De néhány óra múlva élvezettel megeszem a tyúkhúslevest, vékonymetélttel, sárgarépával és zúzával.

Finnyás harcos vagyok. Öreg szájhős, aki ingyen utazik, és képtelen feljelenteni a kalauzt, akinél mások olcsóbban megúszhatják. De a MÁV, mely takarékosságból sok kis állomáson megszüntette a jegypénztárt, s így a vonatra felszálló utas büntetés nélkül veheti meg jegyét a kalauztól, akaratlanul is becsapta az államot és a vasutat. Mert csak a megszűnt pénztárosi állások hozta megtakarítással számolt - azzal nem, hogy mennyivel csökkent a jegybevétel. Mert az ember szívesebben veszi meg jegyét az állomáson, mintsem felszálljon a bizonytalanságba: megvehető-e aprópénzért szegény kalauz, vagy sem. De aki már kockázat nélkül szállhat fel jegy nélkül, az előbb-utóbb megkísérel spórolni a jegy árán. Fent, a vonaton már nem jár feszültséggel a dilemma.

És így tovább. Kihívom a mestert - valamit meg kell javítani - a mondat számlára, áfára vonatkozó folytatását mindenki ismeri. A szomszédos telken vadul nő a parlagfű. Amennyire lehet, kiirtom. De a negyedik üres telekre már nem terjed ki hazafiúi buzgalmam, mert magántulajdon-háborítás lenne, meg különben is, mi közöm hozzá, azon kívül, hogy szénanáthás vagyok. Tíz év után végre szilárd burkolatot kapott az utcánk, csak úgy száguldoznak a gyakran rendszám nélküli, üstdob-kipufogós, sorozatlövő motorosok - és gyilkos-gyors gépkocsik. Rendőrt tíz év alatt nem láttam egyet sem a környékünkön. A burkolat fajtája miatt fekvőrendőr kiépítése kizárt, három párhuzamos utca közül a miénk a legszélesebb, más sebességcsökkentő eszközökben még nem gondolkoznak az illetékesek.

Talán ugyanolyan finnyásak és gyávák, mint én.

Bodor Pál


Augusztus 21.

Egy lány, ajándékba


Olvasom, hogy ünnepek táján „magasabb a halálozási arányszám”. Magyarul: többen halnak meg.

Nem csodálkozom. Még a nem „ajándékozós” ünneptől is jó meglepetést várunk, jó barát, jó rokon látogatását, betoppanását. Meg bőséges ételt-italt. Ünnepen másképp élünk, kizökkenünk, oszt csodálkozunk, ha kinyiffanunk.

Valamelyik regényemben megírtam - nem oly cinikusan, ahogy történt -, hogy húszéves koromban egy porcelánbaba szőkeségű, szép, fiatal kollegina magát hozta ajándékba, éppen csak nem volt masnizott selyemszalaggal átkötve. Addig semmi közünk nem volt egymáshoz, a leány bajba került, szívet tépő bajba, igyekeztem segíteni, a szép, nálam egy évvel fiatalabb, bájos bárányka egyszerre zuhant szerelmi bánatba és másállapotba, vagyis a tettes amorózó nyomban elhagyta, utóbbit orvos barátom segítségével szépen, diszkréten sikerült megoldani, noha akkoriban ott, ahol éltem, igen szigorúan büntették ezt a beavatkozást - a leány, nevezzük Lilikének, helyzete megnyugtató tisztázása és megbékélése után bekéredzett diáktársaságunkba (amelyről a Saxumnal megjelent, Búcsúlevél nincs című kisregényem szól), s olyan fél esztendő múltán, egy fekete karácsony első napján kora délelőtt (!) beállított pirulva, azzal, hogy hozott nekem „kriszkindlit”, karácsonyi ajándékot. (Pablo Neruda A favágó éneke volt az ajándék nagyobbik fele, Lilike emlékkönyvbe illő, verses dedikációjával - máig megvan.) Csakhogy nyomban kiderült: ez csak a melléklet, az ajándék teljes szőkeségében, fehérbőrűségében és babaszépségében: ő maga.

Még nagyon buta húszéves voltam. Azt hittem, vérig sértem, ha nem fogadom el rögvest a kriszkindlit. Ahelyett, hogy nagyon megköszönjem, és az összemelegedést az időre, a szép alkalomra bízzam… Rémes. Hallgatagon megágyaztam (!), volt ebben a kórházi készülődésre emlékeztető, és közben arra gondoltam, hogy uramisten, mi lesz, ha tőlem is „úgy” marad - némán és kitartóan és azért kedvesen és becézgetve: megtörtént. Igen jól, mert (érthetően) életemben először nem voltam lámpalázas, meghatott, már-már könnybelábadóan hálás: elfogadtam, mert sértő lett volna visszautasítani.

Elviselhetetlen történet, ismerjük be. És azóta sok idő eltelt, és hiába várok ötvenhét esztendeje, ilyen ajándékot soha többé nem kaptam. Vigaszul néha Nerudát olvasok.

Bodor Pál


Augusztus 20.

Ünneptörténet


Ha ma született nép, nemzet lennénk, és nem lenne egyetlen évfordulónk, történelmi személyiségünk, klasszikus, nagy írónk, hadvezérünk, királyunk - akkor is szükségünk lenne ünnepekre, s egyáltalán nem pusztán azért, hogy még egy napig pihenhessünk, később keljünk-feküdjünk, kiránduljunk vagy mulassunk.

Milyenek lennénk, ha - per abszurdum - olyannyira frissen született nemzet lennénk, amilyen talán soha nem is létezett a Földön? Vagyis, ha nem lenne sem örökölt, sem választott vagy kitalált történelmünk? Hiszen vannak nemzetek, amelyek ugyan nem ma születtek, mégis újraszülik, hízelgőre, előnyösre történelmüket, holott dicsekedni csak azokkal érdemes, akik valóban tehetséges utódokat nemzettek…

Mondom, ha tegnapi, mai jövevények lennénk Európában, nem lenne titok, hogy elődeink itt kiket találtak. Persze sejtjük, hogy itt, ahol még megvagyunk, a száguldó magyarok föltehetőleg nemcsak hun és avar rokonokra bukkantak, de mindenféle nyelvű, arcú, színű emberekre. Élt itt kelták, germánok, újlatinok, szlávok, bolgárok maradéka, no és talán éppen magyaroké is - zöld és kék szemű, fekete és vidámbarna szemű, meg mandulavágású szemű emberek…

Nos, ha csak ma született volna a nemzet, akkor helyi ünnepeink sem lennének még. Most kellene kitalálnunk, milyen ünnepeket kívánunk megülni. Persze, szép lenne népszavazással dönteni, fölírnánk egy listára a kiötölteket, mondjuk tizet, s az az öt, amelyik a legtöbb voksot kapta, az lenne a nemzeti ünnep. (Elsőre talán nem sikerülne, de aztán heves kampányban, érvek és ízlések összecsapásában, reklámozás és szenvedélyes szónoklatok, netán újságcikkek révén valahogy mégis csak eldőlne.)

Lenne mindenképp ünnepünk a nyár forró derekán, úgy augusztus utolsó harmadának kezdetén, remélem, éppen huszadikán, mint ahogy találnánk a téli meg a nyári napfordulóra is szép és jó ünnepet, s ötszáz vagy ezer év múltán a hagyomány költői szöveggé fogalmazná valamennyihez a kellő, gyönyörű mítoszokat is.

Föltehetőleg az ünnepszükségletünk, vágyunk, az ünnepelni-tudásunk is megkülönböztet a négylábúaktól, a kopoltyúsoktól, a százlábúaktól. Ezért rengeteg ünneptörténetet kellene megismernünk, hogy végre megértsük, honnan érkezünk és hányszor érkeztünk, és megmaradunk-e még legalább ezer évig. Meg, ha a pártharcok nem lesznek fegyveresek.

Bodor Pál


Augusztus 19.

Zongorahangolót a szomorú lányhoz


Az erős anyaságra termett, jó húsú lányban alig van vidámság. Ha lenne emberhez is értő zongorahangoló, azt hívnám ki hozzá. Néhány derűs húr megereszkedett benne, sopánkodó hangja lett, holott egyébként minden adottsága meglenne a jobb kedélyre. S igazából képes somolyintani is, cinkos-őszintén, s akkor pici vígság is fénylik a tekintetében, de hamar kihuny, ahogy a fák leveleire, az út porára, a felhőre vagy (pláne) az ellenszenves emberekre téved pillantása. Érthetetlen. Én, ha nem restellném, kacagnék a felhő meg a nyárfalevelek mókázásán, bukfencein, s törölném a képből a lelki randákat.

Mi fészkelte be magát a derű helyébe? A líra. Igen, a lírai természet. Ezért vagyok kénytelen osztályozni a líraiságot. Van basszus-bariton zöngéjű líra, van tragikai líra, bohóckodó, csilingelő, mezzoszoprán szerelmi líra, táncos kedvű meg temetői papi líra. Mindenféle van, ahogy vers is: sirató, vicces epigramma (tanultuk, ugye: a legszellemesebb epigramma is a sírfelirat, az epitáfium unokája), heroikus, például hősi ének, meg operettesíthető szóvicc-lánc. Ez a lány opálos. Borongós. S ez nem póz. De nem is az igazi alaptermészete.

A küllemét csak sejtetem. Látszatra izomzatos, kemény testalkatú, tömör lány, gusztusos, csinos. Szóval, a szomorúság nem áll neki jól. (Ördög tudja, miért - én csak alt hangú, karcsú, kreol, búsfekete szemű, rezgő-ideges hölgyre osztanék szomorúság-szerepet.) Szomorú, és igazából hallgatag, zárkózott, bujkáló, érzékeny. Nem venne föl feltűnő kisruhát, soha nem álmodja magát nagyestélyibe, de még bálba sem, ritkán engedi érvényesülni a lendületét, a szenvedélyét, de még a kacagását is. Pedig jól ismeri belső értékeit, csak szemérmeteskedik - nem képmutatóan, de szüntelen önvédelemben. Rejtőzik, és titkon azon kesereg, hogy nem veszik észre, nem tűnik fel. Nagyon elbújik, aztán dühös, hogy nem találnak rá. Jó eszű, de azt is - az eszét - befelé fordítja. Önként termeli magában öregítő hangulatait, gondolom függönynek, redőnynek, kulcsra zárhatónak - miközben kínozza, hogy alig éli a fiatal nő életét. Sok jóság, tapintat, szellemi erő van benne, őszinte becsületesség - és szép, hogy nem tüntet vele. Önzetlensége is titkos.

Ha igazán megismerné magát, hétszer annyi önbizalma lenne, és fényes erőt sugározna. Rábíznám a lelki formatervezőre, az nagy meglepetéseket szerezne neki: fölfedezné igazibb énjét, stíljét, egyéniségét, arcát. Mint amikor az örökké szürkében-drappban járó nőt rávezetik, hogy az oliva-zöld meg az érett narancs-sárga dobja fel.

Bodor Pál


Augusztus 18.

A csendőrtempótól féltem a rendőrséget


Főkapitány Úr, Tisztelt Bene László!

Ön nekem igen rokonszenves volt. Benyomásom szerint nem hatalmaskodó, asztalt csapkodó, hanem ész-érvekkel parancsnokoló férfiú. Azt mondtam magamban: „Erre rábíznám az életemet, és mert eszesnek látom, az igazságot is.” Most ezek a fotós históriák meghökkentettek. Persze, ha azt akarjuk, hogy a rendőrnek respektusa legyen, akkor előfordulhat olyan helyzet, amelyben a bakizó rendőrt házon belül talán megfeddik, de a nyilvánosság előtt megvédik. Csakhogy ez a gyakorlat életveszélyes. Csínján kell bánni vele.

Amikor a Magyar Nemzet fotósát megverték, a magyarázatok zavarosnak, nevetségesnek hatottak. Szavamra, nem kell nagy ész, tapasztalat, kultúra ahhoz, hogy megkülönböztessük a tudósító fotóst a randalírozóktól. Jó, a rendőrmundért is meg kell védeni, lovagias gesztus a főkapitánytól, ha megteszi, még ha magánemberként talán cseppet sem bánta volna, ha az „intézkedő” körültekintőbb, képes disztingválni, s van valami fogalma arról, hogy milyen a pedofíl fotó… De elismerem, attól sem lesz értelmesebb valaki, ha csúnyán letolják, és attól sem, ha megvédik.

Amitől félek most, a Népszava fotósát ért inzultus után, az a csendőrtempó. Ha a rendőrfőkapitány nem meghatározója és őre a rendőrség stílusának, ha szigora nem arra int, hogy az ártatlannal a rendőr csak udvarias és határozott lehet, és nehezen követhet el nagyobb hibát, mint az ártatlan bilincsbe verése. Ha a rendőr egy pillanatig is azt hiszi, hogy ő mindenkivel szemben az okosabb és erősebb, attól nem a jogkövetés terjed, hanem az erőszak. Akkor csendőrré válik a rendőr. (Voltak a csendőrnek jó jellemzői is, de brutalitása nemcsak a bűnösök szemében tette hírhedtté.)

A „szimpla” újságíróra nincs ráírva, hogy mi. No de a fotós…?! Ha holnap a megengedettnél közelebb megyek egy szigorúan titkos, tehát előttem is titkos épülethez, és a szolgálatos rendőr rám ripakodik, én bizony kikérem magamnak. S ha fényképezőgép van nálam, lefényképezem. Az épülettel együtt. És ha azt követeli, hogy igazoljam magam, csak a személyimet veszem elő, mert ha nincs semmi tiltó tábla az épület előtt, civilként is közel léphetek hozzá. Tehát akkor is, ha nem vagyok jeles újságíró szervezet tiszteletbeli elnöke, meg Pulitzer-életmű díjas, stb.

Vagyis szeretném, ha rövidesen nem az újságírók félnének a rendőröktől, hanem a rendőrök a túlkapástól és tudatlanságtól. S még csak annyit, Tisztelt Főkapitány Úr: ha a strandon nincs kiírva, hogy fényképezni tilos, bárki fotózhat. Az is, aki nem sajtófotós, és nincs újságíró igazolványa.

Bodor Pál


Augusztus 17.

A félbemaradt mozdulat emléke


A dohányosok értik: ha a még végig nem szívott cigarettájukat a hamutartó szélére teszik - percek múlva már keresik. Semmi erőfeszítést nem tettek, hogy megjegyezzék: még van egy szívásnyi - érzik: valahol rájuk várakozik az a cigaretta. S így van ez minden itallal is. Működik valaminő automatikus memóriája a szerzés lehetőségének, örömének. „Még maradt nekünk valahol valamicske, ami a miénk.” Fordítva ritkán működik. Azaz kihagy. Az önzés kihagyatja velünk.

„Még tenni kellett volna valamit Grétiért.” „Annak a lapot árusító, borostás hajléktalannak is adhattam volna egy százast, de esett az eső, hirtelenében nem tudtam, hová raktam a pénztárcámat, meg fáradt is voltam. Most meg, az ördög vigye el, olyan lelki fúróm van, mintha ráripakodtam volna, hogy dögölj meg. Vagy leköptem volna.” „Zsuzsának talán zord volt az a levél, pedig igazán csupa jót érdemelne.”

Aligha van ember, akinek nincsenek félbemaradt érzelmi mozdulatai. Rég meghalt az apja, de valamit nem beszéltek meg soha. Nagy Aurél tanár úr szemében annak idején fájdalom, meglepetés és csalódás volt: el kellett volna mondanunk, hogy nem a mi osztályunk fűrészelte el félig a szék egyik lábát. Életében kétszer, hétszer: múló dührohamában mindenki tett olyat, amit máig restell.

Restelli, de nem emlékszik rá konkrétan. Ahogy néha a félig szívott cigarettához vissza nem térő dohányost is elfogja a nyugtalanság; érzi, hogy valami elmaradt, valami nincs rendben, tartozik valamivel, de hogy kinek, mivel - fogalma sincs. Talán saját magának tartozik azzal az öleléssel, amelyet elmulasztott. Félig olvasta el a Krokodilfa című regényt, s elfelejtette a szerző nevét, a könyv címét, maradt a hiányérzet, a befejezetlenség.

És az ilyen megfoghatatlan, nevüket vesztett fogyatékok, ki nem mondott „köszönöm”-ök, a „megbántam”, a „bocsáss meg”, a „nagyon szép volt az a búcsúmosolyod”, „ne haragudj, akkor szándékosan ültem le a fülkében, ahogy elindult a vonat, pedig tudtam, hogy ott állsz és integetsz, de nem akartam nyilvánosan meghatódni, hiú alak vagyok” - szóval az ilyenek rakodnak le bennünk teljesen elvont állagukban, címke, dátum és partner neve nélkül, leülepednek, és ráncokat rajzolnak az arcunkra, és megöregítenek, és lassan eltemetnek.

Bodor Pál


Augusztus 16.

Masszázs


Sokdiplomás, eszes, markánsan szép, vadnak tűnő, mégis nőies, teljesen öntörvényű volt tanítványom adta az apropót. Nemrég abbahagyta jogi tanulmányait, kitanulta a cukrászatot, majd a gyógy-masszírozást. Nyárspolgári szemmel tehát vérmérséklete már-már kalandori, de kitartása a maratoni futóké. Közben megtalálta élete párját, a nálam kétszer magasabb erdélyi mérnökben, akinél háromszor idősebb vagyok. Tűnődtem, milyen baráti tanácsot, tapasztalatot adjak át mintegy nászajándékul. Háromnemzedéknyi távolságra van tőlem - talán épp a friss masszőznek mesélhetnék blogsztorit, visszafogott szókinccsel.

Valamikor, negyvenéves lehettem, kemény kórházi javallatra, gerinc-problémák miatt köteles voltam masszíroztatni magam. Pechem volt (ha ez pechnek nevezhető), csinos, barátságos, fiatal nő kezébe kerültem. Testileg eléggé szégyenlős voltam mindig, a lábszáraimat utáltam, mert noha versenyevezős és versenyúszó voltam, vékonyak voltak a lábaim. Nos, ez a harminc körüli hölgy úgy olvasott a testemből, mint én hajdan tenyérből, kézírásból. Nem volt egyetlen frivol mozdulata sem, mégis a harmadik szeánsz után örökre abba kellett hagynom, oly erős hatása volt reám a kezének. Egyébként is könnyű hatni rám, ezért nem járok moziba, hajdan még fel-felsikoltottam a nézőtéren, a film hetedig percében már tudom, ki lesz ártatlan áldozat, dühösen leplezem, hogy milyen könnyen párásodik be a szemem, ami férfiembernél átok is.

Már a második ülésen is csak hason fekve viseltem el a gyöngéd gyúrást, de úgy éreztem magam, mintha hangszerré varázsolt volna, és azon játszana, és azt hozná ki belőlem, amit éppen akar. Csak persze egyáltalán nem biztos, hogy azt akarja, amire gondolni kényszerít, akaratlanul is. Rettegtem attól, hogy bekövetkezik a pillanat, amikor már elhagy az önuralmam, és testem, idegrendszerem elárul. A harmadik "ülés" után soha többé nem jelentkeztem. Magam helyett virágot küldtem, sötétvörös, egyenes szárú, majdnem fekete vörös rózsákat küldtem neki, névtelenül.

Egy ideig, nagy ritkán, álmodtam vele, s ugyanolyan boldogan-kiszolgáltatott voltam, mint paciensként, bár úgy éreztem, ez a kiszolgáltatottság kellemes, de egyáltalán nem férfias állapot. Nyilván ezért menekültem el.

Bodor Pál













Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2006-08-31 (2402 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.02 Seconds