2018 January 22, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19468687
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Vita a huszonévesekről I. rész





I.

Bodor Pál

Boldog szemérmetlenség


Diurnus naplója


Volt-e valaha is ekkora rajt, mint most a világhálón? Ezrivel, tíz- és nyilván százezrével vágnak neki az olvasó-vadászatnak a szerzők; igazából azt kellett volna írnom, hogy „olvasószerzésnek” - mert minden szerző olvasószerző szeretne lenni. A szexuális intimitástól az önkorbácsoló vallomásokig minden akad: vadóc politikai hacacáré, önkezű fényképmelléklet, sejtelmes, sokat ígérő álnév, partnerkereső kacérság, próféta-láz, tízemeletes színvonalkülönbség a primitív feltűnési viszketegségtől a tagadhatatlan, élénk tehetségig - de mindenekfelett: emberi beszéd, már-már elemi, kétségbeesett keresés, kitörési vágy a semmiből, orgazmus-sóvárgás, akut igazság-hiány.

Soha még az írás történetében ily tömeges egyéni szereplés a nyilvánosság előtt nem volt. S rostálás: alig-alig. Elemzés szinte semmi, rábólintás vagy morgás legföljebb az egyivásúaktól - irodalmi ambíció alig, inkább a nyílt névtelen levelek boldog szemérmetlensége uralkodik, talán leginkább a szókimondó kamasz-napló és a képes magazinoktól (akaratlanul is) ellesett újzsurnalizmus keresztezése adja az alaphangot. E szerzők zöme nem irodalmi babérokra pályázik, csak a virtuális grundon kívánnak szerepelni. A világháló: óriási graffitis faliújság, kis pornóval, rúzzsal, szagosítással és illatosítással, felragasztott puskagolyókkal, naiv és megrázó fotómontázsokkal. Már-már kitalálhatatlan, hogy melyik ábra az önarckép.

A szerzők egy része magát hirdeti, ez versenypecázás is, meg álarcos szépségverseny, bizsergetés, sikeréhség. Ötvenből tán egy, ha újságíró lesz, netán ötszázból egy író is (jobb arány ez a hajdani önképző körökénél). Irodalmi képzettségnek azonban nyoma sem érzékelhető, írói előképek nem hatnak, itt most nem jellemző az Örkény-utánérzés, a mai fiatalabbak (Podmaniczky, Háy, Térei, Garaczi, Hamvai, Karafiáth Orsolya, Babarczy Eszter, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina és a többiek) hatása sem jut el idáig, a blogírók nem ÉS-t olvasnak és nem is Esterházyt, Nádast, Spirót, Kornis Mihályt, de Döbrenteit vagy Bayer Zsoltot sem, s mintha Mikszáth, Ady, Krúdy, Móricz, Bródy, Karinthy, Babits Honoluluban írt volna, Pilinszky vagy Nagy László versei nem is léteznének. Ez a blog-kontinens más vizeken úszik, cunami-óceánon, és szavai csak egymásra hatnak.

Óriási viszont, hogy véletlenszerűen, rendszerint álnéven, kevés vérbeli profi is beszáll a játékba (például Alma a NOL-on) - ami tudatosságban, formakultúrában, tartalmai nemességben és egyúttal humorban jótékonyan hat a társaságra… Tőlük legalább tanulhatnak.

II.

Hadas Bianka

Kisbolygó


Nem tudom, mit vársz, Pali bácsi. Most kislányos szempilla rebesgetéssel (ugyanakkor hihetetlen pimaszsággal, amelyért elnézést kérek) azt mosolygom virtuálisan feléd, hogy ötvenöt év közöttünk a korkülönbség. Ez a szám megrémít. Fiatal agyammal fel sem tudom mérni, mennyi időt tesz ki valójában öt és fél évtized. De ez a több mint félszáz esztendő a Te malmodra hajtja a vizet, hisz míg én maximum olvasmányélményekből tudhatom, milyen volt a világ, amikor Te voltál huszonéves, Te a saját bőrödön tapasztalod a kedvezőtlen változásokat, amelyek az én ifjúságomat jellemzik.

Nagy igazságokat írsz Boldog szemérmetlenség című Diurnus-jegyzetedben. A mai fiatalok valóban nem arról híresek, hogy szépirodalmi műveket kölcsönöznének a könyvtárból, vagy arról, hogy bulvármagazinok helyett nívós napilapokat olvasnának. A mai már egy új, kétségtelenül értéktelenebb nemzedék, de - és most engedd meg, hogy vitába szálljak Veled, Pali bácsi - én ezt nem bánom, és nem tartom megbocsáthatatlan bűnnek.

Első kézből tapasztalom napról napra a mai kor gyermekeinek írogatásbéli próbálkozásait. Adminisztrátor vagyok ugyanis egy honlapon, ahol úgynevezett fanfictionöket közölhetnek az érdeklődök. (Harry Potter-őrültek írnak történeteket, regényeket, novellákat a varázslótanonc alapsztorijából kiindulva.) Az általad nehezményezett problémákkal én is szembesülök, és legégetőbbnek a pornográfia határtalan terjedését látom. Elkeserítő, hogy az oldalunkra tévedő tizenéves fiúk és lányok többsége az erotikus hangvételű fictionökre kíváncsi. Moderálás során naponta több ízben utasítok el olyan történeteket, amelyekben az ifjú szerző minden körítést mellőzve belecsap a lecsóba, és pár bevezető mondat után ecsetelni kezdi, amint két (jobb esetben csak kettő) Potter-szereplő vadul egymásnak ugrik valahol a Roxfortban, és vad orgiába kezdenek. Adminisztrátorként, és az oldalon az idősebbeket is képviselve foggal-körömmel küzdök az ilyen témájú történetek ellen.

Ezeknek a fiataloknak hiába papolnék én szépirodalomról. Arról nem is beszélve, hogy magam sem olvasok ÉS-t, és az általad felsorolt illusztris névsorból - a költő-publicistákat leszámítva - nekem is csak Esterházy, Spiró és Döbrentei neve rémlett, de az is csupán halványan. Így nincs is semmi jogom prédikálni. Mindazonáltal én nem akarok Ady vagy Jókai lenni, viszont Kiszel Tünde vagy Kelemen Anna sem. Ezért aztán a potterező fiatalokat is megpróbálom a középútra terelni. Segítő jellegű írásokban az alapokat magyarázom a kezdő íróknak: hogy ne írjanak tőmondatokban, ne ugráljanak az igeidők között, igyekezzenek fordulatos cselekményt alkotni, és ha már egyszer erotikus jelenet írására adják a fejüket, akkor a szeretkezés bemutatása legyen szép, ne kanyarodjon el az alpári stílus vagy a dokumentumfilmszerűség felé. Sajnos, itt kell kezdeni.

Mindazonáltal minden kornak megvan a maga szépsége. A mi elfajzott jelenünkben is lehet jót találni, bár félek, ezt csak mi magunk látjuk meg. Te mást vársz, Pali bácsi, teljes joggal, de úgy érzem, túl szigorú vagy hozzánk. Ne vesd meg ezt a nemzedéket azért, mert megváltozott világban nőttünk fel, és mert az értékek másak lettek. Nem lehet mindenki Ady. Aki Adynak születik ebben az önmagából kifordult világban, az úgyis üstökösként emelkedik majd fel, őt észre fogod venni, azonnal. A többiek, velem együtt, sajnos nem lehetnek jobbak. Akit komolyan érdekel az írás, az csiszolódhat ugyan, de arra, hogy valaki megfeleljen azoknak a kívánalmaknak, amelyeket a Te generációd várna egy kiemelkedő tehetségű írópalántától, csodabogárnak kell születni a huszonegyedik században.

Én nem érzem magam kevesebbnek, amiért könnyed, fiatalos témákról írok. Nem leszek politikai újságíró, nem leszek üstökös-csodabogár; ha akarnék, sem tudnék egy új Ady lenni. Kérlek, ne vess meg, Pali bácsi, de nem is akarok. Megírtam például, a legjobb és legszebb tudásom szerint (a harrypotteres honlapon a gondolatgyűjteményembe - nevezhetjük egyfajta blognak is), hogy a csillebérci médiatáborban azért nem tudtam figyelni az előadásokra, mert ad1: nem értettem a legtöbb témához, ad2: épp szerelmes voltam, és a figyelmemet mindig elvonta a kamerás fiú. Az az írásom (csakúgy, mint a többi) nem szárnyal szépirodalmi magasságokban, de a mai átlag felett van: ezt sugallják a korombeliek visszajelzései. És amíg van tíz ember, akit érdekel, amit írok, és tetszik nekik, addig írni fogok.

Nem vagyok üstökös. Talán kisbolygó. Haloványan bár, de stabil intenzitással égek a többiek között, és nem bánom, hogy nem erősebb a fényem.

III.


Bodor Pál (Diurnus)

Túl hosszú magánlevél


Drága Bianka!

És milyen volt az én nemzedékem ifjúkorában?

1. Osztálytabló


Már megírtam ezen a tenyérnyi helyen, hogy a temesvári piaristáknál végzett osztályomban (1940-1948 között) sem volt tizenöt százaléknyi a szó klasszikus értelmében műveltségre törekvő diák. Tizenhat-tizennyolc évesen a fiúk fociztak, bordélyházba jártak (Gizi néninek, a Dom térre, a lisztesmolnár fia például zsák liszttel fizetett), Buzsu Ternovits barátom (országos ifjúsági bajnok távolugrásban és kétszáz vagy négyszáz méteres síkfutásban) néhány hétig majdnem SS katona volt, a kiképzés elején elhúzta a csíkot. 1944-ben, amikor a németek ellen fordult Románia, s Temesvár félhetett a Balkánról fölnyomuló német csapatoktól, és antifasiszta ellenállókból, önkéntesekből és a kis létszámú román helyőrségből védelmi gyűrű alakult a város körül, osztálytársam, Gáspár Oszkár, az iskola legjobb atlétája, s annak a titkos kommunista sejtnek a tagja, amelyet a tizenéves Kurtág György vezetett iskolánkban (aki ma Európa egyik legnagyobb zeneszerzője) kiment önként a „frontra”, a garnizon letartóztatta, mert veresszőke volt, mint egy német, pisztolya volt és rosszul beszélt románul: kémnek nézték, s a közben beérkező szovjet csapatoknak helyszínen tetten ért kémként adta át - értesítettük Kurtág Gyurit, aki elrohant a szovjet városparancsnokhoz, az motorkerékpáros járőrt küldött a helyszínre, de későn érkezett, Oszit főbe lőtték.

Szóval másképp volt minden. Lehet, hogy a halál, a bombázások, a veszedelmek bennünket gyorsabban megérleltek, s a fölgyorsult mulandóság nemcsak arra tanított, hogy a házban mindig tartalékoljunk minél több vizet, sót, lisztet, hanem arra is, hogy apám ismét elővegye a Meyer’s klasszikusokat.

Az osztályban volt néhány eszes, intenzíven művelődő fiú. Salló Ervin - ma nyugdíjas egyetemi tanár - édesapja több ezer kötetes könyvtárának polcfalai között nőtt fel, s a papa három diplomás, bölcs ember volt, vasutat épített Mandzsuriában, gátakat Olaszországban, és jobban ismerte a filozófia ókori és későbbi történetét is, mint én, amikor már filozófia tanári diplomám volt. Ervin nálam mindig műveltebb volt. Ervinnel, Belgrader Misivel is együtt szerkesztettük 1946-tól (tizenhat évesek voltunk) a tizenkét oldalas, kétszínnyomású diáklapunkat, óriási szerencsénkre az újságot („Gaudeamus”) kitiltották a Notre Dame zárdából, mert József Attiláról írtunk („…ha kell, embert is ölök!”) - ott a magyar tanárnő e tekintetben Horger Antal tanár úrral értett egyet. Ezért aztán hallatlanul megnőtt a példányszámunk - nemcsak a suliban és Temesváron. (Írtunk esszéket Szabó Dezsőről, Illyés Gyuláról, József Attiláról, hasábjainkon megjelentek tizenévesen a későbbi romániai magyar írók: Deák Tamás, Majtényi Erik, Márki Zoltán és mások.)

Belgrader Misit azonban kicsit később lecsukták, csupán azért, mert rendszeresen járt olvasni az angol (amerikai?) könyvtárba, éveket töltött kényszermunkán a Duna-csatonra építésén, majd kivándorolt az NSZK-ba, elvégezte etnográfiai tanulmányait, ledoktorált, Karlsruhe-ban a temetkezés kultúrájával foglalkozott és munkatársa lett a német Etnográfiai Enciklopédiának. Most súlyos beteg, tolószékben él, felesége öngyilkos lett, kis, kétszintes házikójában négykézláb mászik fel a lépcsőn az emeleti hálószobájába Freiburg szatelit-városkájában.

Buzsu Ternovits is német állampolgár, ünnepelt színész, sokat játszik Temesváron (románul, németül, magyarul), nemrég lovagkereszttel tüntették ki. Közeledik a nyolcvanhoz. Benedek Zoltán, aki néhány osztálytársunkkal olimpiai evezősbajnok lett, valahol Dél-Amerikában edző. Református, együtt jártunk hittanórára, de nemigen tudott magyarul. A hittanórán (lásd pornográfia - amiről írsz) párizsi bordélyházak fényképalbumát lapoztuk titokban, meg a Káviár című (mai szemmel roppant szelíden disznólkodó) pornólapot, én Maillol remek aktszobrainak albumát adtam kézről kézre (fogalmam sem volt róla, hogy a nagy francia szobrász festőnek indult, magyar kollegája, Rippl-Rónai bíztatta szobrászatra, és azt sem tudtam, hogy Miallol negyedikes korunkban - nyolc osztályos volt a Piari) -, 1944-ben halt meg, majdnem egy napon Gáspár Oszival.

Kovács Ferenc az első elemitől osztálytársam volt, első elemitől a mérnöki diploma megszerzéséig első tanuló volt mindenben, még az érettségin sem volt biztos benne, hogy angol irodalom szakos tanár, történész, fizikus, mérnök lesz; végül az utóbbit választotta, a robottechnika egyik európai nagysága, egyetemi tanár, sokáig dékán, s a temesvári műegyetem focicsapatos sportegyesületének elnöke. Nemrég jelent meg egy angolul írott könyve a Bánság civilizációs, infrastrukturális alakulásáról. Pártos Roland kettős anyanyelvű volt: francia és magyar, édesanyja ugyanis svájci francia volt, tehát otthon sokat beszéltek mindkét nyelven. Ő is református volt a katolikus szerzetesek iskolájában, ma New Yorkban festőművész. Horváth István volt a diáklapunk grafikusa, a lapfejet is ő rajzolta, Moszkvában végzett film-operatőr, az első román színes játékfilmet ő „fényképezte”, majd disszidált nejével, a bukaresti román operaház prímabalerinájával, Herczeg Márthával. Pista Vancouverben gépgyári munkásként ment nyugdíjba, s minden héten küld valami képi, filmes érdekességet nekem.

Győri Péter, aki a elemiben a legjobb barátom volt, kivándorolt Izraelbe, magas rangú tengerésztisztként vonult nyugdíjba, az ötvenedik éves érettségi találkozón simán átnézett rajtam. Talán azért, mert hatvan évvel ezelőtt ugyanaz a gyönyörű fejű, német lány tetszett nekünk, Daum Otti, akinek papája baloldali mozdonyvezető volt, de pusztán német volta miatt kivittek kényszermunkára a Szovjetunióba. Szerencsére hazajött.

Túri Laci katolikus kanonok. Egyformán misézik magyarul, németül, románul és latinul. Éliás Gyurka egy időben hivatásos vadász volt Ausztráliában. A szerb Knezevits azt hiszem, a temesvári Egyetemi Könyvtár igazgatójaként vonult nyugdíjba. Gyurka Laci nyugdíjas tanár. A magasugró bajnok Szabó (azt hiszem, László) nagyon fiatalon rákban meghalt. Tulea fehérvérűségben. Palici (ejtsd: Pálics), a remek futballista tréner Brassóban. A neve ellenére nagyon is román Ioan Ochsenfeld bukaresti sportújságíró lett, korán meghalt, miként a kiváló hegedűsként Olaszországban befutott Cristof Coriolan. Cristofot nagyon irigyeltük, saját pici lakása volt a Dóm-téren: képzelhetitek…

2. Írni vagy/és olvasni?


Fejből pergetem magam elé az arcokat - vagy negyvenen voltunk az osztályban, azt hiszem, hatan, talán nyolcan olvastak nemcsak szórakozásból, közülük legalább ketten tartottak ott, hogy Rilke verseit kedvtelve ízlelgették, és nem ijedtek meg Schopenhauertől. Magyarán: nincs miért akár csak egy pillanatig is megvessem, lenézzem a „mai fiatalokat”. Mondtam már Nektek, drága Bianka, hogy Horatius is azt hitte, csak az ő idejének fiataljai voltak mihasznák.

Engem csakis az döbbent meg, hogy fiatalok írni akarnak (és írnak is), de nem olvasnak. Legalábbis nem azt, amiből megtanulhatnának (még jobban?) írni. Írni, gondolkodni. Abszurdum, hogy még az elmúlt száz esztendő legnagyobb magyar íróit sem ismerik azok a fiatalok, akik közben gátlástalanul fecsegnek a képernyőn, és netán újságírók akarnak lenni.

Persze igaz: ismertünk olyan prímást, zseniálisat, aki nem ismerte a kottát. Lehet valaki műveletlenül is tehetséges. Varró Dániel azonban művelten tehetséges - előnye műveletlenül behozhatatlan.

Ezt az utóbbi száz évet sem szabad kötelező olvasmánnyá tenni. Semhogy valaki kényszeredetten, ásítozva és lázadozva olvasson Karinthyt, inkább felejtse el örökre. Ha nem akar megismerkedni azzal a csodával, amelyet Molnár Ferenc (A Pál utcai fiúk) színpadi íróként és zsurnalisztaként is jelentett, ha nem akar boldogan a Kosztolányi-novellákban elmerülni, ha fütyül Karinthy Frigyesre, még a Tanár úr kérem-re is, ha nem döbben meg attól csodától, attól a szellemességtől, tömörségtől, amelyet Örkény István egypercesei képviselnek, ha még Podmaniczky Szilárd „szótára” sem fogja meg az Élet és Irodalom Páratlan oldalán - akkor a tizedét sem lesz képes soha „kitermelni magából” annak, ami érték benne leledzik.

Jó, majdnem azt mondtam: fütyülök arra, hogy a „civil”, aki a pizzériában szakács, mit olvas. De az, aki ír! Aki írni mer! És semmit sem ismer abból, amit az elmúlt ezer években mások írtak!

Üsse kő: legyen erotika a fő téma. Apuleius, akinek Aranyszamár cimű kötetében a hazatérő molnár rajtakapja a nejét egy fiatalemberrel, és furcsán áll bosszút: meghágja a legényt. Pietro Arretino, a cipész fia, aki szellemes volt és trágár, zseniális és pornográf, némely exegétája szerint gyilkosság is terhelte lelkét, de úgy írta meg a fahordó legényt megerőszakoló apácákat, hogy életét csak azzal menthette meg (a szerző), ha eskü alatt vallotta: ez mind kitaláció, a valóságban semmi alapja. Boccacióról már nem is beszélek, és folytathatnám a sort.

Jó, voltak zsenik, akik a betűvetést sem ismerték. Nem tudom, a nagy Homérosz csak azért nem írt, mert vak volt - de Illiásza adatai alapján talált rá Trója romjaira Schliemann, Thorma Zsófia nagy levelező partnere. (Thorma Zsófia bukkant rá Erdélyben, Tatárkán a hatalmas sumér agyagtáblácska-leletre.)

Szóval, nem fetisizálok semmit. De ha még saját írásbeliségünk csúcsait sem ismerjük, ám írni akarunk, meg talán olvasni is, akkor vége a folyamatosságnak, a kontinuitásnak a (magyar) szellemi életben.

3. Tudni illik


Drága Bianka!

Az első mondatodban van egy szó: a szempilláidat REBESGETNI. Rebesgetni: az azt jelenti, hogy mondogatni, hírelni, pletykálni, nem föltétlenül igaz dolgokat. A szempillát esetleg rebegtetni lehet.

Nem vagyok én sem purista, sem túlzó. Elfogadom, hogy most húszezer magyar fiatal ír hatra-vakra, és nagyon boldog leszek, ha kiderül majd ötről - nem ötezerről: ötről -, hogy tehetséges, eredeti, izgalmas a mondanivalója, és az ötből száz év múlva egynek a művei ott lesznek minden gyűjteményben.

Nem, nem, nem lehet, hogy azt az európai műveltségű, nagyszerű dél-amerikai írót és költőt, Jorge-Luis Borgest, akinek akad Kányádi Sándor fordításában hódító verse, aki életművét utolsó éveiben-évtizedeiben már világtalanul (vakon) írta, akit talán ezért olvasott kínlódva és boldogan utolsó éveiben az egyre gyöngébb szemű Márai Sándor San Diegóban, mielőtt főbe lőtte magát, s akitől megtudhatnátok, hogy a tangót eredetileg a kocsma előtt két férfi járta, nem szerelmi, szinte nász-szerű tánc volt az - szóval, hogy úgy haljatok meg, netán írás közben, hogy Őt nem ismertétek - nem lehet, hogy a másik nagy dél-amerikaiba, Gabriel García Marquezbe nem szerettetek bele, de még kevésbé lehet, hogy Ottlik neve Nektek nem mond semmit - én láttam még azt az egyetlen ív, a betűktől fekete kéziratpapírt, amelyre Esterházy Péter teljes egészében lemásolta Ottlik Iskola a határon című, határtalan erejű és mélységű regényét.

Úgy érzem magam, mint aki meg akar győzni fiatalokat arról, hogy milyen finom, bizonyisten finom a kétszer égetett, tiszta, kisüsti szilvórium, de nagyszerű a Calvados is, s van, aki joggal imádja a Ciantit meg a Martinit, némelyek a diófagylaltért lelkesednek, mások a franciakrémest szeretik, és tudom, hihetetlen, de ismerek olyan ifjú szerelmes párt, amely legjobban franciázni szeret, és közben Debussyt hallgat. Debussytől A tengert Párizsban, a Quai D’Orsay-i pályaudvarból alakított múzeumban hallottam, Kiss Anna, az énekesnő vitt oda minket: s miközben tengeri tájképeket mutattak be, s olykor egyenes adásban a távoli partról a tenger mormolását közvetítették.

Ó, kedveseim, a végül megvakult argentin Borges, a mágikus realista, a Képzelt lények könyve című kislexikon szerzője nem szorul rá az én ajánlásomra. De Székely János sem, akinek a Caligula helytartója, vagy a Protestánsok, vagy a Vak Béla című darabját, vagy egész életetekben legalább egyetlen versét el kellene olvasnotok, esetleg a két kisregényt, A Soó Péter bánatát, A nyugati hadtestet… És Nagy Lászlót, az istenért!

Kész. Túl hosszú ez. Mi a fenének soroltam fel húsz-harminc volt osztálytársam nevét ahhoz, hogy azt sugalljam: évtizedek állnak még előttetek, nemcsak eseményekkel-cselekménnyel kell feltöltenetek az ez utáni életeteket, hanem az érzelmek kultúrájával is; tudnotok kell, hogy hányféle emberiség létezik ebben az egyetlenegyben, kell legyen fogalmatok nemcsak a Világatlaszról, hanem arról is, hogy az emberi jellem nemigen változik, és nincs végzetes különbség egy dél-amerikai indián kisfiú és egy jászsági Lacika között. Ezt csak az irodalom sugallja meggyőzően a világnak.

Nem elég megtanulni (technikailag) írni és olvasni.

Nietzsche húszévesen már a bazeli egyetem professzora, Ti mire juttok hetven éves korotokra?

Nem szemrehányás ez, csak félelem. Nem azt mondom, hogy mindenkinek muszáj zseninek lenni, hiszen nekem sem sikerült… De mindenkinek jobb, ha kilép a puszta s legkényelmesebb fogyasztásból. Tudom, hogy könnyebb fagylaltozni, mint gondolkozni, de aki újságíró akar lenni, az szíveskedjék történelemben, szociológiában, világirodalomban és magyar irodalomban gondolkodni. Töprengeni helyéről a világban és viszonyáról az olvasóhoz.

Kedves Bianka! Tudod, az öreg erdélyi bácsik kezet csókolnak a hölgyeknek. Kézcsókom:

Bodor Pál

IV


Szemők Zoltán

Mi a baj velünk?


Kedves Bianka és Pali bácsi!

A Klubhálón olvastam a Bodor Pállal kibontakozó vitátokat. Ez arra késztetett, hogy megosszam Veletek néhány gondolatomat.

Kedves Bianka!

Tudod, amit tettél, az merész dolog . Miután Bodor Pál lezárta a csillebérci pályázatot, azzal a nyílt levéllel, amit nemcsak Hozzád, hanem az összes táborozóhoz írt, válaszoltam neki. De ezt magánlevélben mertem megtenni, mert tudtam, hogy az a korkülönbség, ami köztünk van, annyi tudástöbbletet halmozott fel az öregben, hogy csak óvatosan és privátim mertem neki írni. Úgy éreztem, hogy meg kell védenem a korosztályunkat. De tudom, hogy a fiatalság nem mentség, ezt utóbb beláttam.

Hogy a megváltozott idő és a neveltetés mentség-e, abban sem vagyok biztos. Úgy gondolom, hogy aki tehetséges és nagyot akar alkotni, az megteheti most is. Van egy barátom, huszonhárom éves, orvostanhallgató a SOTÉ-n, mellette szerkeszti a hatvanoldalas egyetemi havilapot, amit a halálból hozott vissza. Az, hogy nem olvasol ÉS-t, szerintem sem baj. Nem ez az érdeklődési köröd. Rendben van. Csakhogy elvileg értelmiségi palánta lennél, és nem egy éretlen fruska, aki csak a kameramanra tud figyelni, mert szerelmes. Leendő értelmiségiként pedig több minden iránt kellene érdeklődnöd, mint a televíziós sorozatok, a női magazinok, meg a Harry Potter. Még nem késő, gyúrhatsz a személyiségeden, ha több akarsz lenni.

Bevallom, én sem olvasok mindig Élet és Irodalmat. Ha mindent el akarnék olvasni és meg akarnék nézni, egész nap csak a médiát figyelném. Ez lehetetlen, de igyekszem tájékozódni. Mindennap megnézem a tévéhíradót, olvasok Népszabadságot és Magyar Hírlapot, továbbá ÉS-t, Heti Választ, MaNcsot és 168 Órát. Természetesen pénzem sincs mindezt előfizetni, de hál’istennek e sajtóorgánumok fent vannak az interneten, és csak azt kell fizetnem.

Most térjünk rá a szépirodalomra! Bizony-bizony, én is csak a szépirodalomnak azon töredékét olvasom, amit ajánlanak, vagy ami fölkelti az érdeklődésemet. Ez kevés. Itt jegyezném meg, hogy van pornográf irodalom is. Ajánlom figyelmedbe Sade márki bármelyik művét vagy Apollinaire Tizenegyezer vesszőjét. Bár gondolom, a tizenévesek ezeknek a könyveknek a vulgaritását is képesek túlszárnyalni az írásaikban. Sajnos, a demokrácia és a modernitás hozta szabad szellem jegyében már a tinédzsereket is elérte a pornográfia, az erőszak és a trágárság. Itt a szülő és a társadalom szigora tudna valamit tenni, de ha tiltasz, hazudni tanítasz. Pontosan ezért nem vagyok képes alternatívát mutatatni. Kénytelen-kelletlen megbízom a tizenhárom éves öcsém szavában, aki egyszer már látott pornófilmet, és megígérte, hogy tizennyolc éves kora előtt nem néz meg többet.

Szerintem az a legfőbb baj a mai világgal, hogy túl vizuális. Rengeteg kép plusz hangi inger ér bennünket, így elszoktunk az olvasástól. Minek elolvasni a Kőszívű ember fiait, ha megnézhetjük filmen? Minek elolvasni a történelemkönyvekből Nagy Sándor hódításait, hisz a Discovery rekonstruálva bemutatja az eseményeket dokumentumfilm formájában? Minek egyáltalán olvasni bármit is? Azért Bianka, mert két dolgot a film nem helyettesíthet. A képzelőerődet, és azt, hogy meglásd, megtanuld az izgalmas, fordulatos, kifejező írást. Legyen az alkotásodnak íze, illata, esztétikuma, talán még egy kis erotikája is. Úgy gondolom, hogy a kortárs irodalomban az erotika és az izgalom nagymestere Marquez. Ha nem olvastad a Száz év magányt, akkor egy csodától fosztottad meg magad.

Egyszóval, kedves Bianka, én nem bántani akarlak, vagy arra kényszeríteni, hogy olvass. Minden csak rajtad múlik.

Tisztelt Pali bácsi!

Írásából azt látom, hogy meg akarja találni a gyöngyöt a sárban. Ki is emel egy személyt, akiben Ön szerint felcsillant a tehetség. Kritikája a mai fiatalságról udvarias, de éles és lesújtó. Nem tudok Önnel vitatkozni, mert általánosságban igaza van. Manapság már a médiát, legyen az tévé, internet, újság vagy rádió, a szenzációhajhászat érdekli. Az már egy cseppet sem, hogy gusztustalanul csinálja. Azzal védekeznek, hogy ők csak bemutatják a valóságot, a valóság pedig ilyen. Csakhogy ez redukált valóságkép, amelynek célja, hogy minél több nézőt, hallgatót, olvasót vonzzon. Ezért egyre durvább dolgokat közvetít a média, ami még átüti az emberek magas ingerküszöbét. Azon véleményemet továbbra is fenntartom, hogy a magyar média követi a nyugati trendet. Akármennyire igényes, használ bulvárfogásokat, hogy életben maradjon a piacon. Sajnos, manapság az embereknek az erőszak, a pornógráfia, a trágárság kell, és az igényesség nem számít.

Mindent összevetve úgy gondolom, hogy Bianka nem hibázott, amikor szembeszállt az érdes kritikával. Ő tényleg kiemelkedik a többiek közül, hisz publikál egy internetes újságban, ahol az újságírás nagyjai szerkesztenek és írnak. Ha ez a szint, akkor miről is beszélünk?

V.

Barócsi Éva

A hiba nemcsak bennünk van


Hol is kezdjem? Nem akarok állást foglalni egyik fél mellett sem, mert mindkét oldalnak valamilyen szinten igaza van. Egyetértek Bodor Pállal: a mai fiatalok nem olvasnak eleget, és nem ismerik a magyar irodalom kiemelkedő alakjait. Egyre nagyobb teret foglal el életükben a televízió és a számítógép. Abban viszont Hadas Biankának és Szemők Zoltánnak adok igazat, hogy még előttük áll az élet, és ráérezhetnek arra, milyen jó is egy remek regénnyel a kezükben olvasva eltölteni a délutánt.

Ha Bianka mellett állnék ki, tehetném azért, mert Pali bácsitól én is kaptam hideget-meleget, igaz, magánlevélben. A történet röviden annyi, hogy a médiatábori pályázatra benyújtott írásom alapján azt feltételezte rólam: nem vagyok járatos a magyar irodalomban. Pedig rendszeresen olvasok (és itt megjegyezném Szemők Zolinak: a Száz év magány valóban nagyszerű könyv, igaz, nem tartozik a magyar irodalomhoz). Mostanában épp a táborban megismert Kertész Ákos egyik könyvét (Családi ház manzárddal) élvezem. Sajnos megesik, hogy az írásaim nem tükrözik a magyar nyelv azon szépségeit, amelyeket Pali bácsi elvárna tőlünk, leendő újságíróktól.

Pali bácsival is egyetértek. Olvasva egymás cikkeit, néha valóban úgy rémlik, hogy nem vagyunk elég tájékozottak. Más az értékrendünk, más világban nőttünk fel. Tudom, ezzel szépen lehet takarózni, de néhány kellemetlen tapasztalat után azt is látom, hogy tényleg van bennünk hiba. Megelégszünk azzal, amit az iskola, a tévé, a rádió kölcsönöz. Néha írogatunk (igen, még csak írogatunk, sok gyakorlásra van szükségünk, hogy eljussunk az írásig). De nem lehet annyira borzalmas, ha megjelentetik. Lehet, hogy csekély a szókincsünk, de ha így is képesek vagyunk értékeket közvetíteni, akkor talán nem olyan nagy a baj.

Azt hiszem, a hiba nemcsak bennünk van. A más értékrend a mai világnak is köszönhető. Az iskolában sem arra tanítanak már, hogy élvezzük az olvasást. Megjelent a verseny az oktatási intézményekben. Magam is találkoztam olyan tízévesekkel, akik nehezen olvasnak, és tanáraik csak a fejüket csóválják, majd karba teszik a kezüket, mondván, hogy ők elvégezték, amit az állam feladatul szabott számukra. Megtanították a betűket, amilyen gyorsan csak lehetett. Ezek a gyerekek sosem fogják értékelni a könyveket, mert az olvasás terhet jelent nekik, nem örömet. Az irodalomoktatás pedig nem fedi le az összes magyar író, költő munkásságát. A mai magyar kiválóságokra már nem is marad idő, csak gyorsan megemlítenek néhány nevet az órákon, aztán haladnak is tovább.

Zoli, neked is igazad van abban, hogy könnyebb megnézni egy filmet, mint elolvasni egy több száz oldalas regényt. Azzal viszont nem értek egyet, hogy a neveltetés kevésbé lényeges. Mennyivel hamarabb ül le az a gyerek olvasni, aki szüleit könyvvel a kézben látja, mint az a társa, aki a tévé előtt látja szeretteit? Aki már kiskorában megtanulja, hogy milyen értéket jelent a könyv, felnőttkorban is nyitottabb és érdeklődőbb lesz. Nehezebb huszonéves fejjel rávenni magad arra, hogy olvass, amikor ez mindig terhet jelentett neked.

S hogy miért lapoznak az emberek szívesebben magazinokat és bulvárlapokat? Ha megoldottad a rejtélyt, kedves Zoli, megírhatnád nekem is. Talán azért, mert a sarki közértessel és a szomszéddal is könnyebb beszélgetésbe elegyedni Kelemen Anna vagy Győzike legújabb botrányáról, mint Jókai vagy Mikszáth regényhőseiről. Arról pedig, amit Biankának írtál, („Minek egyáltalán olvasni bármit is? Azért Bianka, mert két dolgot a film nem helyettesíthet. A képzelőerődet, és azt, hogy meglásd, megtanuld az izgalmas, fordulatos, kifejező írást.”) csak annyit fűznék hozzá, hogy rendszeresen olvasom az írásait, amelyek megjelennek a neten. A szavak használata változatos, a történet fordulatos, és a szereplők érzelmeit is legalább annyira átérezhetem, mintha regényt olvasnék. Csak ajánlhatom neked is, hogy olvass bele egyszer ezekbe a kis mesékbe.

Ennyit a huszonévesekről zajló vitáról. Valószínűleg számolnom kell azzal, hogy hamarosan védelmeznem kell az álláspontomat, de nem bánom. Én így vélekedem az olvasásról, a műveltségről, és ezt vállalom is. Sokat kell még tanulnom ahhoz, hogy jó újságíró legyek, ugyanúgy, mint az évfolyam-társaimnak. De előttünk az élet, és lehet, hogy hetvenhét évesen mi is olyan műveltek leszünk, mint Pali bácsi.

VI.


Csikós Edina

Bezzeg a mi időnkben

Csak azért ülök a billentyűzethez, hogy megosszam véleményemet a Klubháló olvasóival. Igaz, a témám a vitához kötődik, de talán másképp fogok hozzá, mint a többi hozzászóló. Igen, a korkülönbség elég nehéz téma, s mindenki másképp értelmezi. Az idősebbek is, a fiatalok is. A Pali bácsi és Bianka közti generációs különbség, vagyis az öt és fél évtized rengeteg idő, de talán már a huszonöt-harminc év is sok. Mármint abban, hogy miként élik életüket, hogyan töltik szabadidejüket az adott kor szülöttei.

A mindennapokban szinte állandóan összetűzésbe kerülhetünk nagyszüleinkkel, vagy akár egy nálunk pár évtizeddel idősebb barátunkkal is. Számtalanszor hallhatjuk, hogy „Bezzeg a mi időnkben…”. Akkor is más volt az élet, és most is más. Ki így, ki úgy, de valamiképp elfogadja a tényt, még ha nem is nagyon tetszik neki. Nekünk, fiataloknak mindenki csak jót akar, persze, nem mindig rémlik így. Sokszor azonban az idősebbek elfeledkeznek arról, hogy most nem az a „menő”, ami régen volt.

Már nem a szépirodalmi gyűjtemények és a politikai lapok olvasása dívik, hanem a bulizás, a mozizás. Bár ez nem mindenkire vonatkozik, hisz mindig vannak kivételek. Ha viszont a másik oldalt nézzük, akkor lehetséges, hogy jobban járnánk a régi idők foglalatosságaival. Olvasottabb, műveltebb, az irodalomban, művészetben, politikában jártasabb diákok lézengenének a főiskola könyvtárában, és tudatosan kutatnák az érdekes olvasmányokat. De amíg ez nem válik valóra, csak a házi dolgozatok, szakdolgozatok témáihoz keresünk anyagokat a polcokon vagy a könyvtári számítógépeken.

„.. meg ha már itthon vagy, akkor segíthetnél is egy kicsit a kerti munkában…” Ugye ismerősen hangzanak ezek a szavak? „Mert amikor mi voltunk fiatalok, nekünk minden hétvégén mezőgazdasági munkát kellett végeznünk, és a ház körül is mindent meg kellett csinálnunk.” Remélem, ezeket sem kell megmagyaráznom. Sokunk kívülről fújja már az otthon hallottakat. Félvállról vesszük, meghallgatjuk, majd egyik fülön be, a másikon ki. Már sarkon is fordulunk, és megyünk a barátnőnkkel csavarogni.

Pedig ebben is van valami. Nemhiába vitték ennyi mindenre a mostani idősebbek. Gazdálkodásból sokkal jobban megéltek, fölneveltek négy-öt gyermeket, és a mai napig boldogságban élnek. Mert a ház körüli munka összetartotta a családot. Most, ebben a rohanó világban nincs idejük egymásra az embereknek. Mindazonáltal ma már nem lehetne megélni a gazdálkodásból.

És ha az ember nem tanul, akkor mire viheti az életben? Semmire. De ha állandóan tanulni kell, akkor viszont mikor van időnk otthon segíteni, vagy éppen olvasni, művelődni? Szinte semmikor. Igaz, azt mondják, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja.

VII.

Matey István

Mint néger gyermekek


Pali bácsi!

Olyan sokan engedték meg maguknak ezt a megszólítást, hogy én már mással nem próbálkozom. Bevallom, nem is tudnálak magázni. Én a nagyszüleimet is tegezem, s így tudok csak igazán bensőséges kapcsolatot teremteni. Számomra a magázódás hamis gát, amolyan tartózkodó hazugság, amelyet nem kimondottan szeretek. Igazán őszintén a szavak csak tegeződve jönnek, máskülönben formálnom kell a gondolataimat, s ettől elvész a mondanivaló szűzi frissessége.

Nemcsak a többi hallgatótársam hozzászólása, hanem belső késztetés is sarkallt írásra. Ez már régóta kikívánkozott belőlem, de talán csak most jött el az ideje, hogy megosszam mindenkivel a témával kapcsolatos gondolataimat. Nem értem ezt a vitát, s haragszom egy kicsit a többiekre. A Klubháló olvasói már biztosan unják, de a csillebérci médiatáborral hozakodom elő. Tanulságos kilenc nap volt a számomra. Nemcsak azért, mert találkozhattam olyan kaliberű, művelt emberekkel, akiknek társaságát csupán ott élvezhettem. A tábor végére tisztán kirajzolódtak előttem a saját korlátaim, elsősorban műveltségbeli hiányosságaim, amelyek Pali bácsi nélkül felszínre sem kerültek volna.

Mennyire ég még most is az arcom… Ahogy soroltad azt a sok külföldi és hazai írót meg költőt, elszörnyülködtem magamon. Egyik név sem csengett ismerősen. Még a Kertész Ákos neve sem mondott semmit. Emlékszem, én emiatt szégyenkeztem, Böjte Józsi bácsi meg miattunk. Azóta a Makra című regényt elolvastam, és tetszett. Csak azt sajnálom, hogy senki se volt azelőtt, aki a figyelmembe ajánlotta volna.

Látod, Pali bácsi, hogy milyenek vagyunk? A vitában megváltozott szokásokkal, technikai újdonságokkal mentegetjük magunkat, s védelmünkre még a közöttünk lévő korkülönbséget se riadunk vissza pajzsként felhasználni. Nem az egész huszonéves korosztályról van itt szó, hanem rólunk, újságíró-palántákról. Művelődnünk kell, ha ezt a szakmát szeretnénk művelni, attól függően, persze, hogy mi mit is akarunk valójában. Istenem, tényleg nem értem. Nem lehetünk ennyire vakok, nem szokhattunk el annyira az igaztól, hogy ne ismerjük fel a jó szándékot a néhol kritikus betűk mögött. Miket beszélek, nem kritikus, csak elkeseredett…

Pali bácsi, nem látod? Néger gyermekekként állunk a kulturális sivatagban, és te síelésre ösztönzöl bennünket. Egyedül, nekünk nem fog menni. Magyarázz, taníts, ösztönözd azt, aki még havat sem látott! Sorolj neveket, százat, meg ezreket, hogy tudjunk legalább e szerzők létezéséről, s idővel elolvassuk a műveiket. Írogatni, persze, ezek nélkül is lehet. Mégsem ezt akarom, én Írni szeretnék.

VIII.

Bereczki Gabriella

Melyiket szeressük jobban?


Kedves Mindenki!

Először is hadd mondjam el, hogy mennyire jónak tartom ezt a vitát a fiatalokról. Itt bárki, aki veszi a fáradságot elmondhatja a véleményét. Ki-ki a maga igazát bizonygatva.

Kedves Pali bácsi!

Először Magához szólnék. (Remélem, nem okoz túl nagy problémát, hogy nem tegezem le.) A nézeteivel olyan értelemben értek egyet, hogy a mai fiatalok szerintem sem olvasnak eleget. Legyen szó szépirodalomról vagy akár csak egy bulvárlapról. Tartozom egy vallomással Pali bá’-nak. Szégyelltem magam a csillebérci médiatáborban, amikor Kertész Ákos nevét hallottam, és gőzöm sem volt róla, hogy ki is ő valójában. Rájöttem, hogy még mindig sokkal, de sokkal többet kell olvasnom, hogy ilyesmi soha ne fordulhasson elő. Sajnos azonban arra is rá kellett jönnöm, hogy nincs elég időm. Tudom, hogy a hiba bennem van, de nem tehetek róla. Sokrétű az érdeklődési köröm, és ha mindennel szeretnék foglalkozni, akkor káosz volna a vége.

Imádok olvasni, a színház világának sem tudok nemet mondani, a jó filmekről pedig már ne is beszéljünk. Nem tudok azonban közöttük dönteni. Melyiket szeressem csak egy kicsit jobban, hogy legalább azzal többet foglalkozhassak? Szerintem írogatni szerető társaim gondjai is ebben gyökerezik. Hány felé szakadjanak, hogy minden szenvedélyükre kellő időt fordíthassanak? (És akkor a főiskolát még bele sem vettem.) Félreértés ne essék, nem szemrehányásnak szántam a fenti sorokat, és nem is Pali bácsitól várom a megoldást. Csak felvázoltam a tényeket.

Most hozzád szólnék kedves Szemők Zoli! Soraidat olvasva vegyes érzések kerítettek a hatalmukba. Örültem, hogy végre egy fiú, aki szeret olvasni. Manapság ritka az ilyen irányú érdeklődés az erősebbik nem körében. De azt is tapasztaltam, hogy az újságíró-palánták között sok könyvszerető fiú található. Ez lenne a természetes, de azt hiszem, a ti csapatotok kevesebb tagot számol, mint a miénk, az olvasó lányoké. Sajnos csalódnom is kellett Benned, mert olyan embert teremtettél le a vitacikkedben, akit nem ismersz igazán. Hadas Bianka igenis sokat olvas, és ne bulvárlapokra vagy a Harry Potterre gondolj. Különben is, ha egy HP-oldal adminisztrátora, akkor neki is tisztában kell lennie az aktuális őrülettel. Nem gondolod?

Kedves Bianka! Neked csak további kitartást kívánnék az adminisztrátori munkához, mivel nem lehet kellemes azt a sok pornográf irományt olvasni. Az meg kifejezetten visszataszító, hogy ilyen gondolatok pattannak ki a tizenévesek fejéből. Azért amennyire lehet, próbáld meg őket arra szoktatni, hogy szépirodalmat is vegyenek a kezükbe. Az is van olyan jó, mint a HP- történetek.

Végül, de nem utolsó sorban a felnövekvő újságíró-nemzedékhez intézném szavaimat. Azt hiszem, egyikünk sincs tisztában azzal, hogy mekkora feladat áll előttünk, ha igazán jó újságírók szeretnénk lenni. Nemcsak saját lemaradásunkat kell bepótolni, hanem arról is gondoskodnunk kell, hogy az utánunk következő generációnak ne kelljen szembesülnie a mi hibáinkkal.

IX.


Buzdor Gabriella

Mit jelentenek a betűk?


Húszéves vagyok, mindössze tizenhárom esztendeje ismerem a betűket. Az írás-olvasás ízére azonban csak néhány éve éreztem rá, amikor elolvastam a Pál utcai fiúk című regényt. Elvarázsolt az elém táruló világa. Én is ott voltam a grundon, küzdöttem érte, és sírtam Nemecsek halálakor. De ha most belegondolok, öt évre volt szükségem ahhoz, hogy kezdjem élvezni az olvasást. Nem tudom miért volt ez így, viszont azóta újra átnéztem az összes „kötelezőt”, amelyeknek szerintem csak a megnevezésükön kellene változtatni. Egy gyerek számára csakis rossz lehet, ami kötelező.

Sajnos, egyet kell értenem Pali bácsi véleményével, hogy a mai generáció műveletlen. Talán nem is ez a megfelelő szó. Talán nem is műveletlenek vagyunk, hanem máshoz értünk, fájdalom, nem a könyvek forgatásához. Akadnak kivételek, persze. Magam is így vagyok vele, hogy ha elkezdek olvasni, le nem teszem a kötetet, amíg be nem fejeztem. Néha már bosszantó is, hogy egész nap fel-alá járkálok könyvvel a kezemben, és nem lehet hozzám szólni, mert akkor és ott én vagyok a főhős; vele együtt lélegzem, szenvedek, és tanulok a hibáiból. A betűk között élek, mégsem tudom elmondani, mit jelentenek.

Van, aki a könnyebb utat választja, és megnézi az adott könyv filmváltozatát. (Erre utal Szemők Zoli a hozzászólásában.) Én is filmrajongó vagyok, először azonban olvasok, utána nézem meg a filmváltozatot. Így megállapíthatom, mi maradt ki a vásznon, vagy éppen mi volt az, amit sikerült tökéletesen ábrázolni. De műveltséget nemcsak könyvekből, újságokból, hanem filmekből is lehet szerezni. Manapság léteznek már ismeretterjesztő csatornák, amelyek tudásanyagot kölcsönöznek a nézőknek. Meglepő, de egy sor elolvasása nélkül is rengeteget tudhatunk meg a világról. Ez a módszer lehet, hogy nem fejleszti annyira a szókincset, de mégis csak jobb, mintha egész nap játszanánk a számítógépen.

Apropó számítógép. Az interneten olyan mennyiségű tudást lehet felszippantani, amelyre csak néhány könyvtár végigjárása után lehetnénk képesek. Kényelmes megoldás, és igen hasznos. Meglehet, hogy mi, diákok egy újságot pénz híján nem tudunk megvenni, mégis elolvashatjuk a híreit. Műveltebbek leszünk ettől? Talán. Az biztos, hogy korántsem annyira, mint Pali bácsi, de azt már többen is megemlítették a vitában. Talán annyi idős koromban én is a fiatalabb nemzedéket fogom szekálni, hogy olvasson Bodort, Örkényt és Tandorit.

Megvallom, sok magyar írót nem ismerek, főként a huszadik század második feléből. Ez azonban inkább már az oktatási rendszer hibája. Nálunk érettségi előtt nem is foglalkoztak ezzel az időszakkal, mondván: nem lesz tétel, összpontosítsunk arra, ami vizsgafeladat. Olvasnám én a tegnapi és mai írókat, de nem tudom, hogy kit érdemes. Ma már tonnaszámra nyomtatnak olyan könyvet is, amelynek vajmi kevés köze van a műveltséghez. A szerzője jó összeköttetésekre tett szert, pénze is akad a megjelenéshez. Ezzel nem az írókat szeretném lebecsülni, főként nem a jókat.

A lényeg az, hogy fejlődőképesnek érzem magamat. Lehet, hogy még nem fűzöm mesterien a szavakat, de mindent megteszek, hogy előbb-utóbb úgy csillogjanak, mint az igazgyöngy.

X.


Szegedi Judit

Az érem mindkét oldala


Kedves Hallgatótársaim!

Unatkoztam, volt időm elolvasni a vitátokat, miután letettem Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című, szívbe markoló regényét. A vita elvileg a húszévesek és a majd’ félszázaddal idősebb korosztály jeles képviselője között robbant ki - a huszonévesek gondolkodásáról. Gyakorlatilag viszont a mai fiatalok sokféle értékrendjének egy nagyon kicsi szeletkéjét ragadtátok ki, legalábbis szerintem.

Megmaradtatok az olvasási szokásoknál és a műveltségi szinteknél. Holott korunk égető kérdése a igényes betűvetés és olvasás akut hiánya. De ha jól végiggondoljátok, rá fogtok jönni, hogy nem szentírás a jelen állapot. Méghozzá azért nem, mert mint tudjuk, mindenki a maga szerencséjének kovácsa; egy elműveletlenedett, elsivárosodott világban is megmaradhat valaki olvasva írni tudónak, és írhat valaki ösztönből, alkothat újat és merészet olvasás nélkül, hogy később az ő nevét emlegetik nagyként.

Régen sem mindenki élt-halt a könyvekért. Aki akar, beáll a sorba, és a mai kornak, trendnek megfelelően üveges és érdektelen tekintettel bámulja a tévét, böngészi az idétlen könyveket és magazinokat, mert ezt igényli és ilyen az ízlése. Aki pedig nem, az visszatér a régi korok nagyjaihoz, és olvas és olvas, az lesz a célkitűzése, hogy a halhatatlanok végtelenül értékes tollvonásaiból minél többet a magáénak érezzen. Egyébként pedig a kevesebb néha több. Mert van az éremnek az a bizonyos másik oldala. Hiába olvas valaki eszméletlenül sokat és értékeset, ha csak a bemenet van meg, a feldolgozás, a megértés hiányzik. Másrészt ez az egész hatalmas ördögi kör. Nem mindig marad idő, energia vagy kedv a regény- vagy versolvasásra, van helyette más. Ebből kiindulva csak kötelezővé teszik, de nem tanítanak átéléssel olvasni. Ezt nem kapják meg a gyerekek, keresnek mást, és ha nincs rá igény, akkor meg minek vele foglalkozni. Mást nyújtanak, arra van. Ebben, ha beleőrülünk, akkor sem találjuk meg a lavina elindítóját. Szerintem fölösleges is lenne. Ez a világ ilyen marad, kinek elrontott, kinek maga a mennyország.

Ami pedig a huszonévesek értékrendjét illeti, vitathatatlan, hogy mindkét félnek igaza van. Abban legalábbis, hogy minden kornak megvan a maga gyönyörűsége, karöltve az összes idesorolható hátránnyal és előnytelenséggel. A legfőbb probléma nem az, hogy megváltozott a világ, az értékrend, hanem hogy nem vagyunk képesek ezt elfogadni. Az én korombeliek a múlt erkölcsös rendje ellen, a hihetetlenül tiszteletre méltó idős emberek a jelen, a jövő lázadása, formabontása, újítása ellen tiltakoznak.

Ez mindig is így volt, mindig is így lesz. Ők is voltak fiatalok, és ifjúságuk teljében bizony nekik sem tetszett az agg társadalom mindennemű rosszallása. Mi is leszünk egyszer öregek, és nekünk is erkölcstelen, műveletlen, morbid és hiányos lesz az akkori ifjoncgárda. Ahelyett, hogy ujjal mutogatunk egymásra, lássuk be, közösen mienk a világ.

XI:


Kiss Gabriella

Mit kezdjünk az olvasással?


A fiatalok jellemző vonása a lázadás, az idősebbeké a bölcsesség. Ez így szép és jó, csak akkor van baj, ha próbálnánk megérteni a másik viselkedését, gondolkodásmódját. Ezt ugyanis szerintem nem lehet.

Mindkét korosztálynak igaza van, és mégsem. Egyesek szerint (akik között inkább az idősebbek vannak többségben) a könyv, a sajtó a legértékesebb, mert az írott szó az emberi értelem szülötte. Ez így is van, jelentőségét senki sem vitatja. De attól még nem kell, hogy mindenki egyformán szeresse. Bevallom, én nem szeretek olvasni. Szépirodalmat meg pláne nem.

Nem tudom megmondani, hogy miért. Talán azért, mert mindenki az olvasás szeretetét várná tőlem, én pedig elég nehezen viselem el, amikor meg akarják mondani, hogy mit csináljak. Ez vagy a természetemből adódik, vagy a koromból, bár azt hiszem, leginkább mindkettőből. Ettől azonban nem érzem magam kevesebbnek. Igazuk van a tőlünk idősebbeknek, de néha az az érzésem, azt már nem akarják elfogadni, hogy másképp is lehet élni, mint ők, más dolgok is lehetnek fontosak.

Elengedhetetlen az ember életében az olvasás, a művelődés. De fejlődni nemcsak versek és regények böngészésével lehet. Mindenkit más fog meg. Szemők Zolihoz hasonlóan én is olvastam Marquezt, mégsem volt képes elgondolkodtatni, egyáltalán nem érintett meg. Nem úgy, ahogy például a Holnapután, amikor kijöttem a moziból. És ez csak egy a sok olyan film közül, amelyet mindennek lehet nevezni csak értéktelennek nem. Vannak manapság olyan dolgok, amelyeknek tényleg nincs semmi mondanivalójuk, mint például a videojátékoknak. Sokan szidják a filmeket is, azt hiszik, hogy miattuk nem olvasunk annyit, amennyit szerintük kellene. Ezzel nem tudok egyetérteni.

Úgy rémlik, leginkább attól félnek, hogy az irodalom, az olvasás megszűnik létezni. Ezért szajkózzák a témát, pedig ezzel csak még jobban el lehet venni az ember kedvét tőle. Előbb vagy utóbb a videojáték-őrületnek is vége lesz. Az olvasás pedig nem halott addig, amíg van, aki írjon. Mindig van kinek.

XII.

Szemők Zoltán

Az olvasás örömei


Kedves Kiss Gabi!

Sajnos nem ismerlek, így csak az írásodból tájékozódhatok. Bevallottad, hogy nem szeretsz szépirodalmat olvasni. Semmi baj, hisz én sem szerettem tizennyolc éves koromig. De van egy költőpalánta barátom, aki megszeretette velem a szépirodalmat, mert olyan könyveket adott a kezembe, amelyeket tényleg érdemes volt elolvasni. Azóta együtt vadásszuk a jó köteteket. Szerintem mint leendő értelmiséginek, sőt mint a Földön élő embernek legalább újságot kellene olvasnod a bővebb tájékozódás végett. Nem mondhatom, persze, hogy tegyél így, csak a saját példámból tudok kiindulni.

Kedves Gabi, a korosztályom mindig furcsán nézett rám. Engem mindig minden érdekelt, ez kissé felületessé és kapkodóvá tett. Szeretem a filmeket, a zenét, a színházat és még oly’ sok minden mást. Tizenkét évesen talált meg a hardrock és a gengszter-rap. Imádtam a kemény dallamokat és a szókimondó szövegeket. Körülbelül tizenhat évesen kezdtem blues-zenét is hallgatni. A blues a nyomor, a gyötrelem és a szomorúság zenéje. Sokan akkor nem értették, hogy miért szeretem. Aztán ők is felnőttek, és megértették.

A filmnézést is tizenkét évesen kezdtem. A horroron és a pornón kívül minden műfajban szinte faltam a mozgóképet, az európaiakat és az amerikaiakat is. Már tizennégy-tizenhat évesen olvastam a megyei napilapot, a Hajdú-Bihari Naplót. Tizenhat évesen kezdtem érdeklődni az országos napilapok iránt. Először a Népszavát vettem a kezembe (mert a szüleim ezt járatták), aztán a Népszabadságot. Főiskolás koromban a reggeli, Nyíregyházára tartó Intercity szerelvények első osztályán ücsörögve figyeltem fel az ott ingyen olvasható Világgazdaságra és Magyar Hírlapra.

A napilapok után következtek a hetilapok. Az E-Magyarország klubban olvastam az Élet és Irodalmat, a Magyar Narancsot. Anyukám nyomta a kezembe a 168 Órát és a Heti Választ. Sohasem akarták rám tukmálni az olvasást. Magamtól kezdtem olvasni, és örültem, ha valamilyen böngésznivalót ajánlottak. Általában nem kellett csalódnom.

Közös szakunk, a kommunikáció sok mindent foglal magában. A fogalmat úgy határoznám meg, hogy a kommunikáció maga a világ, maga az élet, amelynek az írott szó is fontos része. Az írásbeliség több ezer évre visszanyúló érték, amelyben őseink megörökítették azt a tudást, amit felhalmoztak. Az elektronikus médiumok megjelenése előtt csak az írásos forrásokból, vagy elbeszélésekből tájékozódhatott az emberiség. De mint tudjuk, az elbeszélések sohasem olyan pontosak, mint az írások. Én nem gondolnám, hogy az öregek pusztán píár- vagy marketingfogásból mondanák azt, hogy olvass, kedves Gabi. Hisz mindennek az írás és az olvasás az alapja.

XIII.

Czehelszki Levente

Mire képes a film?

Kedves hozzászólók!

Nemzedékek különbözőségéről folyik vita a Klubháló oldalain immáron jó ideje, kiemelvén a különféle korúak eltérő műveltségét. Szerény véleményem szerint (habár nem éltem ötven évvel ezelőtt, így ezek feltételezések lehetnek csupán) nem lehet sokkal rosszabb a mai helyzet, mint fél vagy akár egy teljes évszázaddal ezelőtt.

Talán meglepő, de nem látom teljesen siralmasnak a mai helyzetet. Nem hiszem, hogy az előttünk iskolapadokat koptató nemzedékek bármelyike nagyobb vagy kisebb (egyszóval: más) arányban tudott volna felmutatni értékes egyedeket a társadalom, a művészetek, a kultúra vagy bármely tudományág előrehaladása szempontjából. Mert ugyan csekély azon emberek száma kortársaink közt, akik valóban hasznára válnak majd a jövőbeli vagy a jelenlegi közösségnek, történjen ez bármilyen formában. De régen vajon többen voltak?

Valószínűleg régen is ugyanannyi randalírozó, székházromboló ember volt (hogy aktualizáljunk kicsit), csak akkor tájt az ilyesmi máshogy nyilvánult meg. De vegyük inkább azokat, akik nem pusztítanak, „csupán” egyszerűen nincs igényük az önművelésre! A nagy többség valószínűleg életében nem fogja a kezébe venni Örkény, Ottlik vagy Hajnóczy műveit. De engem ugyanennyire idegesít az is, aki olvassa ezen írók könyveit (rosszabb esetben: csak tart a polcon egyet), pusztán az értelmiséghez tartozás végett, de egy büdös szót sem ért, vagy annyit se olvasott el belőlük.

„Jaj, a Sorstalanság nagyon jó. Ismerem. Láttam filmen.”

A mondatok egy rendkívül értelmes, nyíregyházi magyar szakos (!) hölgy szájából hangzottak el azután, hogy kifejtettem véleményemet a könyvről. A vitatkozók közül előttem mindenki (Buzdor Gabit leszámítva) hátrányként hozta fel az irodalmi művek megfilmesítését, de nem rohanhatunk neki tűzzel-vassal „a hetedik művészet”-nek, mondván, hogy az tette tönkre az új nemzedéket az irodalmi művek bugyuta adaptációival. (Kiss Gabriella cikkét, noha elismeri a film létjogosultságát, itt most figyelmen kívül hagynám, azon egyszerű oknál fogva, hogy a Holnapután című patriotizáló hollywoodi kliséhalmazról úgy vélekedik, hogy „mindennek lehet nevezni, csak érdektelennek nem”.)

Egyetértek azzal, hogy a fent idézett „irodalmi mű helyett film” gondolkodásmód helytelen, mi több: primitív. De ne menjünk el amellett sem, hogy mint műfaj mit adott a filmművészet az irodalomnak. Elképzelhető manapság Krúdy-elemzést anélkül, hogy Huszárik Zoltán Szindbádját megemlítenénk, amely a (magyar) filmtörténet egyik legjobb, legtöbbet elemzett, legintelligensebb alkotása, és minden irodalmi adaptáció non-plus-ultrája? Vagy nemrég ment a televízióban Örkény István Macskajátékának régi színházi közvetítése, amelyből szintén készült egy remek film Makk Károly rendezésében, amelyet Oscarra és Cannes-ban Arany Pálmára is jelöltek. (Makkról mondta Örkény anno, hogy „a film világtörténelme rövidesen két fejezetre oszlik: egyik Lumiére-től az ő fellépéséig, a másik az ő fellépésétől az idők végezetéig” - a rendezőről nemrég remek cikk-összeállítást jelentetett meg a leginkább kompetens filmes szaklap.) Vagy ha már Örkény, akkor mit szólunk az Isten hozta, őrnagy úr!-hoz, ami szintén időtlen remekmű?

De most szakadjunk el a magyaroktól! A korábban sokak által emlegetett Gabriel García Márquezről vajh’ hányan tudták az őt pajzsra emelők közül, hogy Kuba egyetlen filmes főiskolájának egyik alapítója, és azóta is oktatója, továbbá rendszeresen ír filmkritikákat, egyes műveit pedig inkább megfilmesítésre szánta, semhogy kiadásra (például A pátriárka alkonya)?

Nem kell hát leírni a filmet, illő inkább önálló művészetként kezelni. És nem kell amiatt se hőzöngeni, hogy aljas, vásári szórakoztatásnál nem képes többre. Nem a Mission: Impossible 3-at (uram bocsá’: Holnaputánt) kell megnézni a plázamozi csőcselékével, hanem Lars von Trier új filmjét a „művészben”, amiről a helybéliek kilencven százaléka azt se tudja, hogy hol van. Akkor lesz itt nagy meglepetés, kérem, mire is képes a film.

XIV.


Ács Ildikó

Ha divat lenne az olvasás


Nem olvasnak eleget a mai fiatalok. Elcsépelt klisé, de igaz. Elszomorító, de egyáltalán nem meglepő. Hogyan is lehetne manapság elvárni egy tízen-huszonévestől, hogy olvasson? Hát van neki ideje a hétvégi bulik, a másnapi józanodás, az egész napos messengerezés, a Balázs- és Mónika-show mellett még olvasni is? Nem hinném. Az pedig, gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy ezek a dolgok nélkülözhetetlenek a mai világban.

Dzsenifer tizenöt éves. Reggeli teendői között első helyen áll a smink művészi mozdulatokkal való elkészítése, a legalább négyárnyalatú, alul hosszú, felül rövid, oldalt borotvált, de alapjában véve afrofonott haj belövése, a piercing megigazítása a szemöldök, az orr és a köldök területein, és a szivárvány minden színében pompázó, pöttyös, bokatörő magas sarkú lábfejre igazítása. Persze, mindezek csak azután következhetnek, miután előző nap pinkre festette a körmét, átismételte az aznap hallott, új szleng szavakat, a mobilját pedig (ami tele van a legújabb, trendi csengőhangokkal és képekkel) feltöltötte. Az iskolába érkezve azonnali kibeszélést kíván a barátnőkkel Marika ódivatú, lapos cipője, Pisti mono csengőhangú telefonja, vagy Tibi könyvekkel teli táskája. Arról már nem is beszélve, hogy Béla megcsinálta házi feladatot. Hát ez vérciki!

Végigpletykálva a tanítási órákat és dugicigizve a szüneteket, hazaérve Dzsenifer első dolga, hogy újabb lyukakat szaggasson a nadrágjára, mert Amandának több van, emiatt pedig teljes joggal kizárhatják a bandából. Mert hát nincs is fontosabb, mint banda. Mindegy, ha gyerekfejjel isznak, cigiznek, vagy akár szívnak is. Ez a trend, és ha nem követed, kirekesztett leszel. Nem baj, ha Dzsenifer kisegítő iskolában folytatja a tanulmányait, és minimálbérért takarít majd egy multicégnél. Az a fontos, hogy megfeleljen a mai tinédzsertársadalom elvárásainak. Aki pedig a kezébe vesz egy könyvet, ne is csodálkozzon, ha kiközösítik.

És még csodálkozunk, hogy nem olvasnak eleget a fiatalok? Talán ha divat lenne az olvasás.










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2006-10-12 (2532 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds