2018 January 22, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19468694
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Vita a Nagymagyarország-jelenségről I. rész





I.


Hadas Bianka jegyzete

Állati emberség


Családunk tagjai életkor szerint csökkenő sorrendben: Attila (59), Ilona (59), Diána (23), Bianka (21), Fruzsina (12) és Zsófia (6). A felsorolás csalóka képet mutat az olvasónak. Szeretném azt mondani, hogy van két imádnivaló húgom, de sajnos nem ez az igazság. A Fruzsi és Zsófi két macskát takar. Anyja és lánya, fajtájuk perzsa, Fruzsi szürke színű, Zsófi teknőctarka.

A mi családunk így teljes, macskástul, nem is tudnám elképzelni a házat cicák nélkül. És mivel egyenrangú családtagként gondolok rájuk, nagy szemtelenség volt magamat idősebbnek kikiáltani Fruzsinál. Ő emberévben számolva már a hatvanhármat tapossa. Korát volt „szerencsém” kiszámolni egy táblázat alapján a váróteremben. Fruzsinán meglátszik a kora. Olyannyira, hogy a múlt héten háromszor is elidőztünk az állatklinika falai között, ahol infúziót, gyógyszereket és szteroidokat kapott. Hetek óta alig eszik, és nagyon lesoványodott. Mint kiderült, tönkrement az egyik veséje, és a belei telítve vannak. Mivel öreg, műteni nem lehet, mert félő, hogy nem ébredne fel az altatásból. Így maradnak a gyógyszerek, a reménykedés és az orvosokba vetett bizalom.

Aranyos, kedves állatorvost kaptunk: fiatal, gömbölyű, mosolygós lányt, Mariannak hívják. És míg a váróteremben üldögéltünk, megállapítottam, hogy a doktori gárda igencsak fiatal. Hét-nyolc orvost láttam szaladgálni zöld köpenyben, és csak kettőre-háromra mondtam volna rá, hogy elmúlt harminc. Az egyik doktornő különösen megmaradt az emlékezetemben. Rideg, kopottas vizsgálóban szegény Fruzsit már másodjára ultrahangozták. Nyűgös volt, harmadik napja kínoztuk, úgyhogy hárman kellett lefognunk. Anyám és én nem bírtunk vele, Mariann doktornő épp nem ért rá, bejött hát segíteni egy fiatal, visszafogott külsejű lány. Félhosszú, festetlen barna haja csattal volt összetűzve, arca kedves és okos, nem viselt sminket. Az a tipikus tanulós medika-forma. Lefogta Fruzsina lábait, még talán gügyögött is neki valamit kedvesen. Rám mosolygott, amikor látta, hogy nehezen viselem a látványt. Aztán kivillant nyaklánca a zöld köpeny alól. Hosszú aranylánc, rajta a nagy, történelmi Magyarországot ábrázoló medállal.

Azonnal felizzott bennem az ellenszenv. Ütköznek az elveink. A medálja alapján ő az, aki támogatja a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a szlovákverést, ő az, aki küzd Trianon ellen. Ő a hungarista. Én pedig az vagyok, aki ellenzi az erőszakot, a gyűlölködést. Elfogadom, hogy Erdély elveszett, engem hiába verne meg egy szlovák, nem ütnék meg önszántamból valakit csak azért, mert szlovákul beszél, nem utálom a szerbeket, és bár fájó pont, hogy Magyarország össze- és tönkrement, nem harcolok ez ellen. Aki pedig nyilvánosan hirdeti az enyémmel ellenkező hitvallását, az nekem nem szimpatikus. Ilyen egyszerűen működöm én, a magam előítéleteivel.

De az a lány rám mosolyogott, és csitítgatta a macskámat. Biztos tud szeretni, sírni, nevetni, védelmezni másokat, csakúgy, mint bárki más. És ha segít meggyógyítani a macskámat, akkor erőt veszek magamon, lenyelem a flancos elveimet, és nem fog érdekelni, milyen medál lóg a nyakában.

II.


Szemők Zoltán

Miről ítélünk meg egy embert?


Kedves Bianka!

Cikkedet olvasva hosszasan gondolkodtam, és csak utána írtam meg ezt a hozzászólást. Új projekten dolgozom a Ladányi Tv-nél, amelynek lényege, hogy portrésorozatot készítek a Püspökladányban élő művészemberekről. Első alanyom Győrfi Lajos, a híres szobrászművész.

Az adatgyűjtést interneten kezdtem, majd fölkerestem őt, hogy még a felvételek előtt megismerkedjem vele. Reggel fél tíz felé járt az idő, amikor a műterméhez érkeztem. Tízre beszéltük meg a találkát, így kiültem a szemben lévő parkba, és vártam egy darabig. Pontosan tízkor bementem a műhelyterem udvarára, és alaposan körülnéztem. Először a szobrász személyautóját pillantottam meg. A gépkocsi hátoldalára egy történelmi Magyarország logojú H betű volt ragasztva. Ez ellenérzést váltott ki belőlem. De rögtön az is eszembe jutott, hogy bátorságra vall, mert a művész kijár dolgozni Erdélybe, és bizony az ilyen jelképpel nem szerencsés Romániában autókázni. Mindegy. Nem törődtem vele, az ember ne ítéljen elsőre.

Az udvaron egy kőfaragó-segéd végezte a munkáját. Megkérdeztem tőle, hogy hol találom a mestert. A szemközti ajtóra mutatott. Bementem rajta, és ott állt velem szemben Győrfi Lajos. Hangos köszönés és határozott bemutatkozás után megkértem, hogy folytassa a munkát. Közben beszélgettünk. Éppen egy ötvenhatos emlékplakett öntőformáján dolgozott. Szobrait elnézegetve észrevettem, hogy őt leginkább a magyar történelem ihleti meg. Igennel válaszolt, majd kifejtette, hogy miért. Elmondta azt is, hogy jobboldalinak vallja magát, de sohasem politizált. A Fidesz egyik Kossuth téri nagyülésén, a színpadon fenntartottak neki egy széket, de ő nem kért belőle. Ezért megbélyegezték őt a jobboldalon, de szellemisége miatt a balliberálisok sem kímélték. Kijelentette, hogy ő nemzeti liberális; olyan szabad szellemet képvisel, amit kevesen értenek meg.

Gondolkodó, intelligens, nyitott embernek ismertem meg. Művészbarátaival összejár, van köztük baloldali, van jobboldali, de nem vesznek össze ezen. Győrfi Lajos sohasem agitált egyik politikus vagy politikai eszme mellett sem, csak végezte a dolgát. Úgy véli, hogy az embert a munkája alapján lehet megítélni. Ezt tettem én is, ezért nem érdekel az a matrica az autója hátulján.

III.


Elek Zoltán

Miért ment össze a sátorlap?


Kedves Bianka!

Számos jelkép létezik országunkban. Vannak olyanok, amelyeket ma is megemleget a nép, és van olyan, amit megmosolyog. Az általad felvetett jelképtől nekem mégis összeszorul a szívem. Minden zsigerem ordít a fájdalomtól, hogy soha nem láttam és sajnos, nem is láthatom egészben az országom.

Nem kell hazafiasnak lenned! Nem kell kiállnod amellett a Nagy-Magyarországot ábrázoló medál mellett, amely a macskádat gyógyító orvosnő keblén díszelgett! De ha egy picit tiszteled ezt a lavórt, ahová Árpád apánk vezetett minket, akkor nem karcolod le minden előítéletességtől felhevült gondolatod. Nem gyalázod azokat a szent vonalakat, amelyek egykor egyet jelentettek országunk határaival. Ha ez számodra nem a hazát, az ősöket jelenti, hanem holmi szervezeteket és szélsőséges megmozdulásokat, akkor hadd tanácsoljak valamit. Amikor legközelebb felcsendül a Himnusz, hunyd be a szemed, és képzeld magad elé az egészet! Füvek, fák, bokrok, legelők, rétek, lankák. Megvan?

Tudom, hogy mindez megvan most is. Mégis úgy érzem, hogy számodra Trianon semmiben nem különbözik egy félresikerült fehérnemű-mosástól. ,,Összement. De kit érdekel? Rám megy még a szexi francia bugyim, sőt a domborzati viszonyokon is csak javított ez a kis mosás.” Amiért az őseim vérüket áldozták, azt szívesebben látnám egy sátorlap méretű bugyogó formájában, ahogy egykoron volt. Nem kell hungaristának lenned ahhoz, hogy könnyezve lépj erre a Földre. Nem kell szlovákot verni, sem Toroczkait követni ahhoz, hogy érezd, mit jelent magyarnak lenni. Utazz el pár napra, majd térj haza!

Gyerekkori emlékeim között kotorászva nem tudnék olyan alkalmat említeni, amikor külföldről hazatérve ne gombóccal a torkomban léptem volna át a határon. Nem voltam tisztában azzal, hogy mit tettek az országunkkal. Nem értettem még semmit, hiszen csak ötéves voltam. Ám a gombóc ott volt, ma is nyomja a torkom.

IV.


Matey István

Ostoba medál, fájó emlékek


Kedves Bianka!

Írásod kapcsán annyi mélyen elfeledett érzés és gondolat kavarog bennem, hogy nem tudom, vajon képes leszek-e mindezeket világosan megfogalmazni. Mindenesetre megpróbálom.

Kezdjük a medállal! Aki nyomon szokta követni az írásaimat, tudhatja, nekem is van egy sajátos szemléletmódom. Nem szeretem például, ha valaki csak végletekben gondolkodik. És itt nem a személyről, hanem a jelenségről van szó. Nem értem, hogy egy vacak tárgyról hogyan tudsz ilyen megállapításokra jutni: „A medálja alapján ő az, aki támogatja a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a szlovákverést, ő az, aki küzd Trianon ellen. Ő a hungarista” - írtad a fiatal állatorvosnőről, aki ellátta Fruzsinát, a beteg macskádat.

Lehet, hogy támogatja ezt a mozgalmat, de a leírtak alapján nem tudom elképzelni, hogy a szlovák és egyéb nemzetekhez tartozók verése mellett is kiállna. Persze, vannak kivételek, ahogy az írásod végén valami ilyesmire te is utalsz. Az ilyen emberekbe is szorulhat némi emberség. Azt írtad magadról, hogy elítéled a gyűlölködést. Emellett szépen taglalod, hogy felizzott benned az ellenszenv, és számodra nem szimpatikus az, aki nyilvánosan hirdeti a tiédtől eltérő hitvallását. Az ellenszenv nem enged számodra árnyalt gyűlölködésre következtetni? Ne ítélkezzünk kinézet, ruházat vagy egyéb külső jegyek alapján! A fekete póló vagy éppen a nyaklánc gazdája törvényszerűen csirkét boncol, és annak vérét issza? Nem hinném. Hadd ne magyarázzam neked, Bianka.

Térjünk át erre az egész hungarista jelenségre! Nekik is van kialakult véleményük, s ahogy írtad, hitvallásuk. Ezzel én sem értek egyet. Küzdenek Trianon ellen és a határon túli magyarokért. Honnan veszik ehhez a jogot? Minek az alapján? Kissé a politikára hasonlít az egész helyzet. Kiállunk egy csoportért, a későbbiekben elérendő önös érdek reményében. A határon túli magyarok nevében, értük vandálkodnak.

Én Kárpátalján születtem, hat éve élek Magyarországon. Tudom, hogy milyen az, amikor kisebbségben él az ember. Tudom, hogy mennyi gyűlölet és lenézés szikrázhat egyetlen szóból. Mennyire fáj a szó: „magyar.” Vagy ahogy ott mondták: „mágyár.” Istenem, meg sem tudom számolni hányszor, de hányszor égette ez a lelkemet. Gyerekkoromban, ha lementünk a grundra focizni, s ott ukrán gyerekek is játszottak, nem volt kérdéses a két csapat felosztása. Játéknak tetsző harcok voltak ezek, amelyekben szinte mindig alul maradtunk. Gyakran mentünk haza felhorzsolt térddel, de akkor csak annyi tudatosult bennünk, hogy a többiek valamiért durván játszanak velünk.

Később ez egyre szörnyűbb lett, amikor kézilabdázni kezdtem a beregszászi csapatban. Egy alkalommal Fehérgyarmaton, tehát a határ másik oldalán játszottunk a helyi csapat ellen. Mi alig voltunk néhányan, egyedül az edzőnk volt velünk. A másik csapatot sokan elkísérték, szülők, rokonok, ismerősök, egyszóval szurkolók. Csúnyán kikaptunk, amit az edzőnk nem tudott mivel magyarázni. Nekünk nem voltak szurkolóink. Hiába zúgott a lelátóról a Hajrá magyarok!, az nem nekünk szólt. Mi csak füttyöket és Fúj, oroszok!-at kaptunk. A végét mi sem bírtuk tovább, a Magyar Himnusz fölcsendülésekor keserű könny szökött a szemünkbe.

Hogyan érthet meg valaki ilyen helyzeteket, ha nem éli át? A tanulmányi osztályon az előadó hölgy sem tudta, miért zavar, hogy a főiskolai számítástechnikai rendszerében, a Neptunban ukrán nemzetiségűként tüntettek fel. Csak annyit mondtam neki, hogy én magyar nemzetiségű vagyok, ragaszkodom ahhoz, hogy javítsák ki. Persze, mindezt kukacoskodásnak vette, s csöndben megjegyezte, hogy „Mert nem is olyan mindegy…” Tudom, sokat várok el az emberektől. Nem kellene, már tapasztaltam a bőrömön.

Volt egy szégyenletes népszavazásunk a kettős állampolgárságról. Az akkori történések következtében a jobboldali és a baloldali pártot is megutáltam. Nem az eredmény miatt, hanem az akkor tapasztalt uszításokért. Belefárad ebbe is az ember. Megszokja, hogy Ukrajnában lemagyarozzák, Magyarországon, pedig leukránozzák egy szempillantás alatt. Ekkor tájt történt, hogy egy nő előttem fejtette ki minderről a véleményét. Ellenezte az egész kettős állampolgárságot, szerinte így is elég züllött bűnöző van az országban, nem kell még több. Ez a nő szintén Kárpátalján született, a szülei és egy súlyosan fogyatékos gyermeke még a mai napig ott is élnek. Ezek után mit lehet mondani? Engem tehát ilyen szempontból zavar a hungaristák ténykedése. Az én sorsom és helyzetemen felbuzdulva senki se rendezkedjen önkényesen. Különben se érzik át ezeket az összefüggéseket.

Bianka, ne haragudj azért, mert téged szólítottalak meg, hogy mindezeket leírjam. Arra viszont tényleg figyelj, hogy ne élj előítéletekkel. Egy medál nem veheti el senkinek az emberségét, attól még érezhet hasonlóan, ahogyan te. Egy lépést már tettél. A cicád kedvéért félretetted a „flancos elveidet”. Lépj hát tovább, minél messzebb ezektől! Majdnem elfelejtettem: jobbulást kívánok Fruzsinának.

V.


Hadas Bianka

Hol van Magyarország?


Ismét visszhangot keltett egyik írásom. Nem tudom, örüljek-e neki vagy sem. Nem számítottam vitára, de ha már így alakultak a dolgok, megpróbálom megvédeni magam, és megértetni kusza, oktondi gondolataimat veletek, fiúk.

Elnézést kérek Szemők Zoltántól, akinek Miről ítélünk meg egy embert? című cikkét most figyelmen kívül hagynám, hiszen jegyzete komplett történet, kerek egész, és a benne leírtak megközelítőleg hasonló gondolatokat mutatnak, mint az én Állati emberség című írásom.

Elek Zoltán már más tészta. Csütörtök délután futottam össze Zolival a főiskola bölcsészkari épülete előtt. Beszélgettünk pár percet, míg dohányoztunk. Elújságoltam neki, hogy a Klubhálón aznap is megjelent egy cikkem. Zoli ráharapott a Nagymagyarország-témára, és kérte, meséljem el, miről írtam. Nagy vonalakban felvázoltam a helyzetet, mire ő fintorogva kifújta a füstöt, és néhány mondatban nyilvánvalóvá tette, hogy ellenkező állásponton van: őt bántja Trianon. Viccelődve azt mondtam neki, szálljon velem vitába. Kellett nekem megszólalni…

Kedves Zoli, persze, hogy igazad van! Szlovákiában járva a szívem szakadt meg, amikor a hotelből kilépve a város felé egy robosztus, hófödte hegycsúcs emelkedett a maga szoborszerű, komor pompájával. Imádom a természetet, és a belesajdult a lelkem, amikor tudatosult: ezek a hegyek akár a mieink is lehetnének, sőt voltak is valamikor. De hát világháború, elbaltázott csaták, harc a rossz fiúk oldalán, Trianon. Nesze neked, oda a sok szép hegy, völgy, erdő. És persze, rengeteg magyar.

Bár van bennem tüske az elveszített csodás tájak, területek miatt, mégis azt mondom: bánja a fene a hegyet, a völgyet meg az erdőt! Én a trianoni határok túloldaláról érkezett Matey Istvánokat, Lator Hajnikat és Tóth Beákat bánom (mindannyian remek újságíró-palánták a nyíregyházi főiskolán), akiknek szembesülniük kellett azokkal a nehézségekkel, az igazságtalan és olykor bizonyára fájó szavakkal, mi több: tettekkel, amelyekről István is ír a vitacikkében.

Nem mindig gondolkodtam ám így. Gimnazistaként, amikor a trianoni békeszerződéshez értünk történelemből, jó szokásomhoz híven közöltem a tanárral, hogy szerintem háborút kellene indítani Erdélyért, mert ez így nem igazságos, mert az a miénk, magyarok lakják, hozzánk kellene tartoznia. Bárdosi tanárnő csak legyintett, mondván: ne heveskedjek, a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Egy kezemen megszámolhatnám, hányszor volt képes tanár befolyásolni a gondolkodásmódomat. És bár ezt a tanárnőt nem kedveltem, az elvét átvettem akarva-akaratlanul. Beláttam, hogy csak keserűséget okozok másoknak és magamnak, ha Nagymagyarország visszaszerzése mellett foglalok állást. Épp ezért, amikor egyik nyáron apám itthon talált egy székelyek felénekelte, hazafias, lázító nótákat tartalmazó kazettát, és hallgatni kezdte, együtt zengve a romániai magyarokkal, hogy „Nem, nem, soha!”, vitába szálltam vele.

Nem tudom, jobb lenne-e, ha Magyarországot a kilencven évvel ezelőtti határok fognák közre. Mit kapnánk vissza a földeken és a magyarokon túl, Zoli? Az önbecsülésünket? A büszkeségünket? És hogy reagálna a többi érintett ország? Kétlem, hogy belenyugodva fejet hajtanának, és önként, dalolva nyújtanák át nekünk a magyarok lakta településeket. Nincs így is elég gyűlölködés?

Kedves István! Azt kérded tőlem: vajon a megpillantott Nagymagyarország medál kiváltotta ellenszenv nem enged-e következtetni árnyalt gyűlölködésre részemről? A válaszom: nem. Habár a két érzés kétségkívül rokonságban van egymással, az én szótáram szerint korántsem ugyanaz az ellenszenv és a gyűlölködés. Pusztán a tény, hogy valaki másban hisz, mint én, még nem vonja maga után a haragomat. Ez épp olyan, mint a szőke nős sztereotípia. Ismerek nagyon okos, rendes szőke nőket, és láttam már hihetetlenül buta vagy alpári barnát is. Ha emberi mivoltában helyén van az ember, akkor képes vagyok „lenyelni a flancos elveimet”. Maximum egy sör mellett elbeszélgetünk arról, ki miben hisz, és miért.

Meglehet, szélsőségesen, egyszerűen gondolkodom, és talán hiba volt rögvest szlovákverő, hungarista lázadónak kikiáltani azt a doktornőt, aki gyógyította a macskámat. Elnézést kérek, ha ezzel sértettem bárki lelkivilágát. De egy mozzanatot akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni: az a lány nem véletlenül viselt Nagymagyaroszág alakú medált a nyakában. Nem tudom, szokott-e otthon mocskos románozni, ukránozni, hogy kántálja-e a „Nem, nem, soha!” sort, de az biztos, hogy nem elégedett a mai Magyarországgal. Az a jelkép szimbolizál valamit, és az a lány ezzel a jelképpel valamit mondani akar a világnak, hiszen hordja.

Higgyétek el, fiúk, ha egyetlen varázsütésre visszacsatolhatnám a magyarlakta településeket vérontás és utálkozás nélkül - megtenném. Akkor én hungarista vagyok? Hiszen a magyarokat szívem szerint Magyarországon látnám. De nem vagyok mágus, nincs varázspálcám, azt pedig nem akarom, hogy újabb háborúk, mocskolódások és düh árán szerezzük vissza azt, amit elveszítettünk. Hol húzódik Magyarország határvonala? Ki tudja? Amikor Árpád apánk berobogott a Kárpát-medencébe, kétlem, hogy szent kezével körberajzolta volna hazánk határait. Nekem Magyarországot nem vonalak jelentik. Ott van Magyarország, ahol magyarok laknak, ahol magyarul szólalnak meg. Matey Istvánban, Lator Hajniban és Tóth Beában van Magyarország.

A többi földrajzi kérdés, és én sajnos azon segíteni nem tudok.

VI.

Kálnai Anita

Mi múlik rajtunk?


Kedves Hadas Bianka, Matey István és Elek Zoltán!

Ahogy olvasgattam a kibontakozó vitátokat, olyan gondolatok ébredtek bennem, amelyeket nehéz lenne magamba fojtani.

Mindegyikőtök vitacikkben van valami igazság. Bianka, te kiállsz a nézeteidért, és teljesen megértem, hogy elítéled azokat, akik csak azért bántanak valakit, mert a mocskos történelem nem kímélte, és elragadta az anyaországtól. De hogy valóban kemény hungarista elveket vall-e a macskádat gyógyító „doktornéni” a nagymagyarországos medáljával, ebben szerintem te sem vagy egészen biztos.

A Kárpátaljáról érkezett István érzelmeiről nem írhatom azt, hogy valóban átérzem, mert ez lehetetlen. Ő az, aki tudja, milyen nehéz a ”sehova sem tartozás”. És szerintem nem az a lényeg, hogy a papíron mi áll a nemzetiség rubrikában, ha az ember lelkületében magyar. De amíg ezt mások nem értik meg, addig a falra hányt borsó is erős kifejezés erre az összefüggésre.

Zoltán, próbáld megérteni Biankát! Nem akart ő rosszat az írásával. Mert volt egy „béke”, a trianoni, amely alapjaiban rengette meg Magyarországot. De ezt bizony magunknak köszönhetjük, senki másnak. Az első világháborúban pech, de a rossz oldalra álltunk. Ez van. Vagyis ez volt. És a végén mi jártunk pórul, mindenki csak röhögött rajtunk. Ki kellett neveznünk egy minisztert, mert annyira szégyelltük magunkat, hogy nem volt, aki aláírja a gyilkos paktumot. És lásd a folytatást, a második világháborúban is a rossz oldalra kerültünk. Valahogy mindig sikerült mellényúlnunk. Hát csoda, hogy ezt tették velünk? Egy anyától is elveszik a gyermekét, ha nem jól gondozza.

És tudjátok, a történelem ismétli önmagát. Vagyis csak akkor, ha hagyjuk. Nehéz lenne megindokolni, hogy őseink miért tették azt, amit tettek. Talán lehetetlen is. De bevallom, én azért értem Bianka eszmefuttatását, mert le kellene már zárnunk ezt a trianoni kérdést. Fájdalmas a múlt, de túl kell lépnünk rajta. Mindig lesznek olyan hivatalnokok a főiskola tanulmányi osztályán, akik nem értik, hogy miért olyan fontos a hovatartozás. Mert fontos Istvánnak, hogy ne ukránnak tekintsék, hanem magyarnak. Szeretjük az országunkat, ám a határon túl rekedtek is szeretik. Megemelem előttük képzeletbeli kalapomat, hogy minden időben felvállalják azt, amit a szívük diktál. De amíg lesznek olyan emberek, akik a múlton merengenek, és azt találgatják, hogy most hol is tartanánk, ha másként alakul a történelem, akkor sosem leszünk túl Trianonon.

A múlt már csak történelem, de a jövőt mi alakítjuk. Hogy háború lesz vagy béke, az kizárólag rajtunk múlik.

VII.

Rodenbücher Katalin

Fájdalom - határok nélkül


Kíváncsian követtem figyelemmel a Klubhálón kirobbant vitát, ám eleinte nem akartam hozzászólni, mert úgy éreztem, hogy ez a téma túl nagy falat. Ám a lelkiismeretem noszogatására próbáltam helyrerakni magamban a gondolatokat, leginkább a sajátjaimat.

1. Érdemes-e számkivetve élni?


Vajon a sváb származású családom hogyan élte meg Trianont, és egyáltalán az egész szörnyűséges huszadik századot? Nos, az első világháborúval kapcsolatban nem maradtak fenn családi történetek. Azt leszámítva, hogy dédnagyapám megígérte a frontra indulva: húsvétra hazajön. A családtagok várták, és naponta imádkoztak érte, de talán maguk sem hittek abban, hogy ez valóra válik. Aztán, mit ad Isten, dédnagyapám húsvét vasárnapján beállított a márkói határba. Ő még az Osztrák-Magyar Monarchiában élt, de ha szülőhazáját csak szimplán Magyarországnak hívták volna, akkor is ugyanúgy harcolt volna érte - német anyanyelvűként, magyar hazafiként.

Aztán jött a második világháború. Ez időben közelebb esik hozzánk, és nagyanyám elbeszéléseiből tudom, mi történt a családdal. Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a kifejezést: „kitelepítés”, de akkor még nem fogtam fel, mit jelent. Csak azt tudtam, vannak rokonaink Németországban, az idősebbek beszélnek magyarul, a fiatalabbak nem, és nyaranként hazajárnak látogatóba. Hogyan kerültek ki Németországba? Áldozatai lettek a lakosságcseréknek. Nagyanyámék heten voltak testvérek, és egyik nővére olyan férfihoz ment feleségül, akinek a családja nem kívánatos lett az akkori hatalom szemében. Így aztán felrakták őket egy lovaskocsira, néhány táskányi holmit vihettek magukkal, és irány Németország. Hat testvér itthon maradt, a hetediknek mennie kellett. Rengeteg családot szakítottak ketté ugyanígy. Csak sejtem, mit éreztek, amikor a kocsin zötykölődve nézték a távolodó szülőfalujukat. Volt olyan is, aki nem volt hajlandó elhagyni az otthonát, inkább öngyilkos lett.

Mindezzel csak azt akartam kifejezni, hogy mindegy, svábokról van-e szó, vagy Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában élő magyarokról. A lényeg az, hogy magukat magyarnak valló embereket megfosztottak hazájuktól, és idegen országban kénytelenek tovább élni. Sorsukról néhány tollvonással döntöttek.

2. Trianon - miért kés a szívben?


Emlékszem, a kettős állampolgárságról kiírt népszavazás időszakában is sokat gondolkoztam ezen az egészen. Most már be merem vallani, hogy arra szavaztam: a határon túli magyarok ne kapják meg a magyar állampolgárságot. Tudtam persze, hogy ugyanolyan magyarok, mint én vagy a szomszédom (vagy akármelyik másik ember ezen a 93 ezer négyzetkilométeren), mégis azt gondoltam, hogy ők nem a Magyar Köztársaság területén élnek, román/ukrán/szlovák/szerb állampolgárok, gondoskodjon róluk az adott állam, itthon is elég rázós a helyzet, a kormány foglalkozzon inkább velünk, támogasson bennünket. Most már tisztán látok: a határon túli magyarok nem akartak tömegesen bevándorolni, elszipkázni előlünk a munkahelyeket, egyszerűen csak szerették volna, ha a magyar állam elismeri, hogy ők is a világon vannak.

Igazán akkor láttam rá erre a problémára, amikor nyáron, a csillebérci médiatáborban évfolyamtársunk, a kárpátaljai Tóth Bea elmesélte, milyen tortúrát kénytelen átélni a hivatalokban, mire megszerzi a magyar állampolgárságot. Mennyi pénz, utazgatás, papírok, bizonygatni az igazát, elviselni a bürokrácia időhúzását és az alkalmazottak lenéző tekintetét. És ez minden határon túli magyarra érvényes. Ezzel szemben például egy kínai, akinek az égvilágon semmilyen magyar gyökere nincsen, a nyelvet még csak foszlányokban sem beszéli, sokkal előbb megkapja az állampolgárságot, mint a határainkon túl élő magyar ember. Undorító az egész, de attól tartok, nincs mit tenni ellene.

A történelemből megtanultam, mi is történt a trianoni békeszerződések eredményeképpen. Ezen ismeretek birtokában, és látva a határon túli magyarok helyzetét, jó néhányszor elgondolkodtam már azon, mi lenne, ha Erdélyt és a többi magyarlakta területet vissza lehetne csatolni Magyarországhoz. Azon járt az agyam, mi történne ebben a helyzetben, és hogyan lehetne az egészet kivitelezni? A válasz az utóbbira: sehogy, az előbbi kérdésemre pedig nem tudok válaszolni. A helyzet bonyolult. Nem lehet annyival elintézni, hogy „Sziasztok, mostantól egy országban élünk, magyarok, mindenki boldog, ámen.” Az érintett államok ilyesmibe soha nem mennének bele, mert eszük ágában sincs területük egy részéről lemondani, még akkor sem, ha az valaha a „mienk” volt.

Túl sok az ellentétes nézőpont, és túlságosan fájóak a sebek. Bárhol, bármilyen társaságban kerül szóba ez a szó: Trianon, biztos, hogy mindenkinek van véleménye róla. A határon túli magyarok és területünk kétharmadának elvesztése olyan kés, mely örökké forog a szívünkben. Nekem is minden alkalommal fáj, amikor meglátok egy Nagy-Magyarország térképet. De az agyam azt mondja: ebbe bele kell törődnünk. Ha több mint nyolcvan év alatt nem lehetett visszacsinálni nemzetünk legfőbb tragédiáját, akkor most már hiába kapálózunk. És minden rúgásunk a határon túli magyarokon csattan, kétszeresen is. Az a baj, hiába prédikálunk az elfogadásról, toleranciáról, mindig lesznek olyan emberek, akik nem képesek elfogadni a szomorú tényeket. Ők az agresszív fellépéstől sem riadnak vissza.

3. Van-e fény az alagút végén?


Ezelőtt egy-két évvel láttam A napfény íze című Szabó István-filmet. A végén elsírtam magam. Egy zsidó család több generáción átívelő történetéről van szó. 1914-től a rendszerváltásig a történelmi viharok végigsöpörtek a családon is. A túlélés érdekében a családtagok kénytelenek voltak magyarosítani a nevüket. A film - és egyben élete - végén az idős főszereplő visszatér igazi, zsidó hangzású nevéhez. Sosem állt szándékomban párhuzamot vonni a szereplők és családom között, de akaratlanul is eszembe jutott: nem a név teszi az embert. Nekem német vezetéknevem van, és tetszik is, szeretem. Soha nem magyarosíttatnám. De én ettől még imádom a hazámat, magyar vagyok, és az is maradok. Ugyanúgy, ahogy a felmenőim is magyar érezték magukat. Pedig nekik még német volt az anyanyelvük, de itt éltek, Magyarországon, és nekik ez számított.

Kavarognak bennem az érzések, és félek, nem voltam képes megfelelő szavakba önteni őket. Ezernyi gondolat cikázik agyamban, ennek ellenére csak egy kusza mondathalmazt sikerült monitorra vetnem. Na tessék, teleírtam négy oldalt, és semmivel sem jutottam előrébb. Csak azt tudom, hogy egyelőre nem látok fényt az alagút végén.

VIII.


Bíró Annamária

Elég lenne egy lámpás


Érdeklődéssel olvastam Rodenbücher Katalin Fájdalom - határok nélkül című vitacikkét. Tetszett, ahogyan megfogalmazta álláspontját, és „merte” bevallani, hogy mit választott 2004 decemberében. De van néhány mozzanat, amit máshogyan látok.

Határon túli magyar vagyok, illetve már Magyarországon élek. Kicsit belehaltam a kettős állampolgárságról szóló népszavazásba. Mindenki azzal jött, hogy a magyar állam nem képes ennyi embert eltartani, és a gazdasági helyzet miatt lehetetlen a gesztust vállalni. Én már magyar állampolgár vagyok, de nem akármilyen procedúrák árán. Tudom, hogy aki megtehette, akinek volt rá lehetősége, az már „hazajött”, aki pedig kint maradt, annak megvan a maga kis élete és megélhetése odaát is. Mi, ottani magyarok sosem hittük, hogy Magyarország nyolcvanvalahány év után újra régi formáját öltheti. Mi csak érezni akarjuk, hogy az anyaországiak emberek érzékeljék, mit jelentett „ott maradni”, és mindenhol száműzöttnek lenni, és tűrni az értetlenkedő, furcsa tekinteteket.

Szinte minden vitacikkből tükröződik, hogy hagyjuk Trianont, felejtsünk, hiszen a jövő áll előttünk, a múlt már megmásíthatatlan. Ez tény. De akkor miért fáj? Miért beszélünk róla? Miért kelt érdeklődést? Remélem, hogy ez a nemzedék még érzi az egésznek a súlyát. Csak annyit kérek, hogy tartsuk tiszteletben az elvesztett országrészeket, amelyeket senki sem adna vissza nekünk önként és dalolva. De már nem is kell, hiszen a betelepítések miatt a legmagyarabb városok, mint például Beregszász is sok ukrán lakossal gyarapodtak.

Ha viszont nem beszélünk Trianon következményeiről, ha már mi is belenyugodtunk, akkor a gyermekeink nem is fogják érteni, hogy honnan tud egy „ukrán” magyarul. Sajnos ma már mindenki többet tud a marginális személyek nemi életéről, mint a gyökeres múltunkról. Tapasztalataim szerint sokan nem is tudják, mi az, hogy Felvidék, Erdélyt pedig keverik Kárpátaljával. Ha annyit teszünk, hogy leírjuk, és kicsit belegondoltunk, hogy milyen, ha valakit megfosztanak a „végtagjaitól”, már az is nagy lépés. Rodenbücher Katalin úgy fogalmazott, hogy a fény nem látszik az alagút végén. Hozzáfűzöm: de legalább lehessen egy lámpás a kezünkben.

IX.


Baráth József

Nem, nem, soha!


Hányszor, de hányszor hallottam ezt a versikét nagymamámtól és a testvérétől, néha még manapság is hallom - másoktól. Nekem ez akkor versike volt csupán, ritmusos szöveg, sokszor együtt mondtam velük. Persze, még fogalmam sem volt erről az egészről, nem értettem, hogy miről, minek és kinek szól.

Gyerekkoromban csak annyit tapasztaltam, hogy amikor kocsinkkal Kárpátaljára mentünk a nagyszülőkhöz, akkor Záhonynál órákat kellett várnunk, fagyoskodnunk. Volt, hogy a kocsi hátsó ülésén töltöttük az éjszakát, mert éjfélkor - amikor a határőrök műszakja váltott – órákig szinte senki sem dolgozott. Hihetetlen, hogy egy földrajzi és politikai határvonal mennyire megkeseríti az emberek életet. Ha ez nem lenne, akkor két óra alatt érnénk a rokonainkhoz. Nagyon kellemetlen érzés az is, amikor az ukrán határőr piszkálódik, és elvárja azt, hogy ukránul beszéljünk hozzá. Szó, ami szó, rengeteg kedvezőtlen jelenséggel találkoztam már gyerekként is.

Bevallom, tinédzserként én is Trianon-fanatikus voltam, a miépes gyűlések rendszeres látogatója. Valahogy lázadni akartam a családokat szétszakító erő ellen, ami megváltoztathatatlan. Később rájöttem, hogy akik itthon annyira skandálják a dicső korszakot, éppen azoknak ártanak, akik miatt elvileg felszólalnak. Igazuk nagyszüleimnek, amikor azt mondták, hogy Magyarország már jobban jár, ha nem kapja vissza az elcsatolt területeket. Ezt sem értettem egy darabig, de manapság már átlátom, miért is fogalmaztak így. Vegyük csak Kárpátalját, de még Erdély is hasonló helyzetben van: gazdaságilag, infrastrukturálisan csőd. Rengeteg munkanélküli, rengeteg szegény, és természetesen sok ukrán-román nemzetiségű; akik semmiről nem tehetnek.

Mi lenne, ha Magyarország hirtelen visszakapná ezeket a területeket? Szerintem hatalmas káosz alakulna ki, és az ország legalább száz évig ki sem mászna abból a kátyúból, amit az imént felsorolt mozzanatok okoznának. Fáj, nagyon fáj, hogy magyar embereket így kell látnom. Tudom, hogy milyen nehéz harcolniuk a többség ellen, vagy csak egyszerűen létezniük. De trianoni Magyarország visszaállítására reális esély nincs. Ezt a határon túl élő rokonaim hamarabb belátták, mint én, ellentétben azokkal a tinédzser és felnőtt magyarországiakkal, akik az árpádsávos zászlókat cipelve csinálják a fesztivált. Kíváncsi lennék, hogy mennyire változna meg véleményük és viselkedésük, ha hirtelen elcsatolnák őket Magyarországtól, és olyan közegbe kerülnének, ahol egy másik náció van többségben?

Sajnos olyanokkal is találkoztam a fanatikus korszakomban, akik innen, Magyarországról mentek Erdélybe tüntetni, és a régi Magyarországot éltetni. Csalódva tértek haza, és felháborodva mesélték, hogy az ottani magyarok nem álltak melléjük. Könyörgöm, ezek az eszes tüntetők kimennek és cirkuszolnak, de utána hazajönnek. Haza, a biztonságos és demokratikus (Ukrajnához és Romániához képest demokratikus) országukba. De mi lesz az ottani magyarokkal? Nekik ott kell maradniuk, és viselniük a következményeket.

Igen, a népszavazás eredményei fájnak a kint rekedt magyaroknak. Ami viszont még jobban fájt nekem, az az, ahogyan ezt az ügyet a hazai politikai élet fel- és kihasználta. Szánalmasan és esztelen módon. Nem gondolom magam eléggé okosnak, hogy megmondjam, mi lenne a megoldás, milyen politikát kellene követnünk és alkalmaznunk ahhoz, hogy legalább az autonómiát elérjük. De azt tudom, hogy fanatizmussal, „kardcsörgetéssel” és ordibálással semmi sem lesz megoldva, sőt.

Én most is azt mondom, hogy a trianoni szerződés igazságtalan volt, ártatlan emberek millióit szakították el a sajátjaiktól. A múlton változtatni azonban nem lehet, a jelenben kell élnünk és a jövőre gondolnunk. Tudni kell megbocsátani, tudni kell hozzászokni az új helyzetekhez. Össze kellene tartani, és akkor talán megvalósulhatna az a határokon átívelő nemzeti egység, amire tényleg szükségünk lenne.

II. rész









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2006-12-01 (2391 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds