2018 April 23, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20191899
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2006 december II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több hónapja gyakran a NOLBLOG-on is! (Szerk.)

Eddig a hónapig ezt az oldalt közel 21.000-en olvasták.


DECEMBER

December 31.

Meghívó száz Szilveszterre


Saját mércém szerint nem vagyok igazán tehetséges ember. Ne tessék azt képzelni, hogy kórosan önkritikus vagyok. Csupán arra célzok, hogy az én szememben a tehetség a szellemességgel kezdődik. A legnagyobb szellemi adomány. És nemcsak Szilveszterkor. A szép énekhangnál, daliás termetnél, testi erőnél, költői tehetségnél is sokkal többre tartom. A szellemes embert annyira irigylem, hogy csak csodálni vagyok képes.

A legszellemesebb ember, akit életemben ismertem, Taub János, a Kossuth-díjas rendező. Gyerekkorom óta ismerem, keringtem vele Temesvár Józsefvárosában, láttam tánckompozíciókban fellépni a Flacăra munkás-művészegyüttesben, meg pompásan focizni (egy időben ebből élt), láttam fantasztikus rendezői teljesítményeit, írtam előadásairól, laktunk Kolozsváron egy házban s egyazon emeleten, tőszomszédságban (amikor az ottani magyar színház főrendezője volt), de laktunk rövid ideig Bukarestben egy lakásban is (a Republicii 77-ben), amikor a Bulandra Színházban rendezett, és előadásaira összefutott a város és a nagyon színvonalas, egész román színházi világ (hirtelenében Örkénytől a Macskajáték meg a Tóték jut eszembe, Plautustól a Hetvenkedő katona (amelyről ma már tudom, hogy Arisztotelész utódának a Lükeon élén, Teofrasztosznak a portréiból írta eredetileg Menandrosz, s azt írta át Plautus) - de Brecht Koldusoperáját több rendezésében is láttam, Shaw Szent Johannáját (temesvári, kolozsvári, budapesti emlékek). Minden előadását, minden művészi teljesítményét a szellemes lelemény, a zseniális trouvaille hatotta át, az, hogy mindig mindennek mögéje tudott látni, mindent úgy látott másképpen, hogy a mű lényegét éppen ő fedezte fel.

Igen, a lényeglátó szellemessége jellemezte őt világéletében, mindmáig. Amin más kínlódott, dühöngött, szenvedett, káromkodott, vergődött, átkozódott - mindazon Taub Jancsi képes volt mindünket nevettetni, és mindig kiderült, ez a közkacagás sokkal hatásosabb fegyver minden acsargásunknál és kétségbeesésünknél.

Nem szeretem Szilvesztert. Ha azonban Taub zseniális ötleteiből állítana össze valaki szilveszteri műsort, százszor is megnézném egymás után, akármilyen napokon, nem várnék meg száz Szilvesztert.

Bodor Pál

December 30.

A Zsomboriak


Most épp az Egyesült Államokban állít ki Zsombori Erzsébet, szinte csöndben: talán már tizedszer. Hol New Yorkban, hol Floridában, Washingtonban: néha könyörögnek neki, hogy jöjjön már. Tavaly New Orleansban a tájfun elől egy pap mentette meg az évi nyári ünnepségek díszhely-pavilonjában a tárlatát, s ahogy az e-mail kapcsolat helyreállt, boldogan jelentette, hogy minden festménye ép… De hát Írországban, Japánban, Németország, Ausztria számos városában, Stockholmban, Hollandiában, Toscanában, Horvátországban műértők százai ismerik a nevét.

A sejtelmes dekorativitás és a gondolat-társítások egész láncolatát elindító, sugalmazó erejű játékosság művésze ő, soha hivalkodás, soha olcsó trükk - gyakran már zordul eszköztakarékos festészettel szólítja meg képe vendégeit, talán azzal vesztegeti meg őket, hogy egyetlen hangszer „portréjával”, az őszi fa megadó vonalrendszerével lep meg, voltaképpen képi fölfedezések sorával mélyebb gondolkodásra késztet, bebizonyítja, hogy a keserűségben is van gyönyör, messzire repülő madarainak kékje-feketéje-sárgája arról is szól, hogy az se hagy el bennünket, ami elszáll, mert soha el nem felejthető…

Semmi sem idegen tőle, ami emberhez méltó. Napokon át lapoztam több mint száz országból érkezett, mintegy háromezer vendégének bejegyzését sok-sok vaskos kötegben őrzött emlékalbumában: kínai, portugál, indonéz, görög, angol, kanadai, skót, izlandi, maláj, ausztrál, svéd festők, szobrászok, műgyűjtők, grafikusok, egyetemi tanárok térnek vissza újra meg újra a budai galériába, a képeihez, és hívják meg városaikba műveivel.

Idén pedig az év egyik nagy festő-felfedezettje, akinek valamennyi államvizsgadolgozat-festményét a Kogart-kiálítóház megvette: a lánya. Pszichiáter orvos-apja nevét viseli a Stockholmban élő ifjú hölgy, Mayer Hella, akinek a Várfok-utcai Oktogonart vagy ötven munkáját mutatta be nyomban. Zsombori Erzsébet operaénekesnő nénje, meg édes húga is sikeres festő: a genetikus Czeizel doktor lenne a megmondhatója, hogy miként van ez…

Dolgozószobámban három Damó István-grafikán és Tamás Klára Apám könyve című regényem első kiadásának borítólapjára készített karcán kívül, meg kedves barátom-kiadóm, Kocsis András Sándor rólam készített portréja mellett hat Zsombori Erzsébet-festmény látható; rövidesen újra fölkerül két Csehi Péter-mű is. A tizenháromból tizenkettő erdélyi művész munkája. Otthon érzem magam a szobámban.

Bodor Pál

December 29.

Hosszú karácsony


Már legalább két hónapja december van. Rémesen, díszesen hosszú, mint egy huszonnégy órás tűzijáték… (Fűtik az eget - mondja Peti. Kohász volt, most a Vöröskereszt protekciósa.)

Lehet, hogy másnak csak röpke két hét, maximum három. Nekem csupa csilingelés, meg sorban álló ingyen konyhás. A karácsonykor kolduló hajléktalan olyan udvarias, mint egy tangózó oroszlán. A gyönge jótékonyságból erős osztályharc lehet megint. (Spórolsz a vagyonadón? Rámegy a vagyonod.)

Nálam más a december naptári tartalma is. Másodikán Anna tizenharmadik, hetedikén Pál negyven-kilencedik születésnapja, közben volt Mikulás, karácsony, lesz szilveszter, rokonok, vendégek - de elismerem, a mákos bejgli nekem akkora öröm, mint egy házi koncert, amelynek én írom a zenéjét. (Kottát sem olvasok már, de a sok mákszem megteszi kottafejnek. Édes melódia.) Sosem értettem, miért csak karácsonykor ehetek bejglit. Jó, hogy nincs diktatúra, senki se mondja ki: füstölt kolbász csak február első hétfőjén, vargabéles csak kiskedden fogyasztható, a Kávékantátát napfogyatkozáskor hallgathatom meg, s véleményemet a politikusokról csak a választásokon fejthetem ki. Ha államfő lennék, a választásokon titkosan és némán szavaznék.

December tehát zsúfolt.

Éveim egyébként lazák, rövidek? Pergők? Észre se veszem, és már eltelt tizenegy nem-december hónap. Rég nem jutott már eszembe, hogy a négy utolsó hónap nevében (szeptember, október, november, december) a latin 7, 8, 9 és 10 emléke zizeg. Bármin kezd el mélyebben mélázni az ember, sok, lexikonnyi adat porlik föl. Emlékszem, valahol a hajdani Mezopotámiában jöttem rá, hogy Nehru öt princípiuma („páncsá szílá”) micsoda történelmi szófejtésre, etimológiai tűnődésre nyújt alkalmat. A virágpiacon a cigányasszonyok száján az „öt forint” ma is páncsá forint. A szanszkritban is páncsá volt az öt. A mai pakisztáni urduban is. Talán ebből lett a görög penta (sőt a pentagon is), a szláv pjáty, a magyar péntek.

Talán nem árt ilyenkor, az esztendő csillagszórós alkonyán azon töprengeni, hogy mégiscsak nagyon veszélyes, ha ilyen sok a szegény és ilyen kevés a gazdag.

Bodor Pál

December 28.

Még egyszer a kormányzati negyedről


Nem egy baloldali - de egy bölcs, nagyon is polgári kormány megrendültebben töpreng az alsó rétegek nyomorán, s a veszélyeken, amelyek ebből fölkísértenek, különösen megszorítások idején.

Nem lehet minduntalan csak lefaragni, csak célozgatni az idősek, meg az önköltséges esti meg levelező hallgatók utazási kedvezményeinek múlandó voltára, a szárnyvonalakról nem is szólva, miközben olyan mocskos, gondozatlan, telemázgált a magyar vasút egész infrastruktúrája, hogy régebben az ilyen látványra azt mondtuk: ázsiai. Némely ázsiai tájon rövidesen az ilyenre azt mondják: tisztára olyan, mint Magyarisztánban - és kiköpnek.

Félek, hogy a szociálpolitikában minden megszorítás keményen visszaüt. Jó, jó, tudom: nem jó kedvünkben tesszük, amit teszünk, nem bolond a kormány, hogy erőnek erejével rontsa a tömegbázisát. Amit most kénytelen megcselekedni, nem azért teszi, mert ellenzékének a malmára kívánja hajtani a vizet, nem hajt rá - tűz, víz -, hogy legközelebb Orbán legyen az első és az a nyájas Semjén a második ember, és azt sem hiheti, hogy több millió ember értő jóindulattal fogadja mindezt, abban a mélységes meggyőződésben, hogy mindez nagyon rövid időn belül a javára szolgál.

Olvasom - egyelőre kéziratban - egy ragyogó épületgépész kutatómérnök és egyben közíró, költő, szerkesztő hozzászólását az új kormányzati negyed vitájához. Oly logikus, világos, kemény és tiszta a képlet: ellentétben a fintorgókkal, mérnökünk-szépírónk, Sz. N. Cs. teljesen meggyőzött arról, hogy anyagilag, ésszerűségében, takarékosságában, közlekedési koncepciójában és sok minden egyébben az elképzelés igenis javára szolgál az országnak, a fővárosnak, s ennek a tízmilliónak. Ehhez azonban, hogy erről meggyőzzön, Sz. N. Cs. kellett.

Félek, sok engem és másokat aggasztó egyéb jelenség esetében is - miként a Budapesti Lapban januárban megjelenő cikkében Sz. Nagy Csaba kifejti - a szaktudásra épülő, logikus és tehetséges kommunikációt kellene megerősíteni. Ettől nem lesznek olcsóbbak a gyógyszerek, amelyek megdrágulnak, nem állnak vissza a szárnyvonalak, amelyek megszűnnek, de talán sok mindenen nem dühöngünk feleslegesen, hanem sóhajtva bár, de rábólintunk, és elismerjük: kényszerű.

Ha ennyit elér a kommunikáció, akkor már nagydíjas.

Bodor Pál

December 27.

Kicsit másnaposan


A karácsonyi ajándékaimból összeállíthatnám a portrémat, sőt a karikatúrámat. Akik kifundálták, hogy mit vegyenek vagy készítsenek, akarva-akaratlanul fölvázolták testi-lelki arcképem, mosolygó gúnyrajzom. Én remekül kiolvasom, pedig nemcsak titkosírás van a világon, hanem titkos rajz is.

Ha a család jómódú lenne, sose titkolnám, hogy leginkább arra a fajta kis gépkocsira vágyom, amelyhez nyugaton már jogsi se kell. Holott nem is álcázzák fűnyírónak, tolókocsinak. Letöföghetnék a patikába, a postára lihegés nélkül. Nyugaton ezek afféle piaci kosarak, bevásárló kocsik - értem, ott miért nem kell ezekhez jogsi, nálunk viszont ezeket is ezrivel fotózhatnák le az automata traffipaxok, mert mi belebuherálnánk valamilyen száz lóerős segédmotort, s száguldanánk velük, mint egy Jaguárral. Nekem viszont csak motoros, fedeles, esernyős és fűthető motoros rollernek kellene, nem járnék vele gyorsabban a tolókocsinál.

Ha a családom jómódú lenne, s hetekig számigálná, hogy állítsa-e fel a spázjban a szobromat, vagy küldjön thai-masszázsra, azt mondanám, vegyenek nekem inkább erős laptopot állandó légi internet-kapcsolattal, hogy bármikor, bárhonnan elküldhessem a blogomat, hiszen erről már nem vagyok képes leszokni. Még a dohányzást is könnyebb volt abbahagyni, a presszókávé is alig-alig jut már eszembe, a lányok után is már csak lopva pillantok, negyed fordulattal, s csak azért, hogy lássam: manapság milyenek. Persze, ugyanolyan ellenállhatatlanok, mint néhány ezer éve, mikor én is fiatal voltam.

A pálinkafogyasztásom sem méltó ma már magyaremberhez. Talán évi egy kupica. Már csak merő sovinizmusból dühöngők, ha a pálinka szó tősgyökeres hungarus voltát megkérdőjelezik. S másnapos most csak azért vagyok, mert szentestén unokáim és gyerekeim tokaji aszú borpárlatot kóstoltak meg. Az unokák persze csak mokka-kanálnyit nyelvük hegyivel.

Régebb, kiskamasz koromban elfogadtam volna, ha az Úristen húsz centivel magasabbra szab engem, most már végképp belenyugodtam daliás termetembe is. Ha valamim nagyon fáj, épp úgy fáj, mintha magas lennék. Ámbár az idei ajándékok között akadt néhány beszélő tárgy is. Egyszerre kaptam borotválkozó tükröt - s egy nagyítót. Még nem jöttem rá a nyitjára, hogy miképp kapcsolhatók össze. Mi hasznom belőle, ha magamat nagyobbnak látnám. Ez némely politikus mámora. Én azt se bánom, ha kisebbnek látszom, mint amilyen vagyok.

Bodor Pál

December 26.

Az igazság az erdőben


Az igazság milyen határait ismerik a hölgyek és urak? - kérdezte a Bolyai Tudományegyetem filozófia szakos hallgatói egyik évfolyamának szemináriumán hajdan Csehi Gyula professzor.

Egymásra néztünk. A költő, esszé- és regényíró Székely János (Caligula helytartója, Hugenották, Vak Béla, Só Péter bánata, Nyugati Hadtest…), Veress Dániel (drámák, esszék, tanulmányok), Saszet Géza (verseskötetek), Csepregi Mózes (egyetlen, jó novellájára emlékszem a kolozsvári hetilapból, az Utunkból), Incze László (a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum megszervezője, vezetője, számos történeti tanulmány szerzője), Bodrogi (nem tudom, mivé lett), Széll Zsuzsa (a germanisztika elhunyt budapesti előadó tanára, több első osztályú esszé, irodalomtörténeti tanulmány szerzője, akiért diákjai tűzbe mentek volna), Horváth Zoltán (jó nevű váradi tanár lett, ha jól tudom), jómagam, és még jó néhányan.

Az igazság határai? A megismerés korlátai. Az érdek mint gnoszeológiai akadály. Az addig megismert igazságok ellenállása. A szellemi képességeink. Tudásunk szűkössége.

- Igazuk van, természetesen. De a megismerhető igazságot a célkitűzéseink is behatárolják. Ha azért barangolunk az erdőben, mert éhesek vagyunk, és ehető zsákmányt keresünk, aligha kötik le figyelmünket a természet szépségei. A vadász mást lát, mint a menekülő, a szomjas mást lát, mint az éhes, a bujkáló betyár tekintete nem ugyanazt kutatja, mint a gombászó cigányasszonyé. Az olyan ős-öreg, látszólag már-már nevetséges kérdések, mint például, hogy mi az élet értelme, egészen másként hangzanak, és egész más választ csiholnak ki, ha a reménytelen szerelmes rebegi el, netán a partizán, a rabló, a rőzsegyűjtő, a favágó…

Tudom, ma már hozzá kellene tennem Koestler teremtményeit, a Sötétség délben néhány szereplőjét is. Kedves kolozsvári írótársam, aki minden fontosabb beszélgetésünk elején emlékeztet arra, hogy mi ketten nem minden kérdésben értünk egyet, tegnap azt mondta telefonon, hogy legutóbb újra kiadott regényemet igen kedvelte, de miért „csak az egyik oldal” kegyetlenkedéseiről esik benne szó.

Igaza van. Az 1953 körül hirtelen elhunyt gyönyörű, végzős kolozsvári Bolyai-egyetemista diáklány ciánkális haláláról szóló regényemet 1968-ban írtam, és máig nem jutott eszembe egy gulágos jelenetet is beleírni. Ha Jágót hallom a színpadon, eszembe se jut nemzetisége, pártállása - ehhez túl sok Jágót ismertem meg itt is, ott is. Egyébként írótársamnak igaza van, ha végiggondolom eddigi munkásságom hat regényét; utólag némi naivitás felróható a szerzőnek. Elképzelhető, hogy egyikre-másikra talán még visszatérek. Csak el ne rontsam egyiket sem.

A Babits-kiadónak van egy pompás sorozatcíme: Korjellemző próza. Jelenthet ezt is, azt is. Olvasható akár iróniának is. Egyik regényem abban jelent meg. Igaz, Mészöly Miklósnak, Galgóczi Erzsébetnek, Sántha Ferencnek is ebben a sorozatban jelent meg regénye.

Bodor Pál

December 25.

Boldog sorban állás


December 24: ma van a szenteste, az igazi, a legfőbb. Ha minden a tervek szerint történik, nálunk ebédel négy unoka, négy szülő (közülük ketten a gyerekeink), mi ketten nagyszülők, és legkedvesebb unokatestvérem, Ági. Tizenegyen-tizenketten üljük körül tehát majd délben az asztalt, házias kötelességem mindössze annyi marad előtte, hogy hazahozzam a megrendelt harcsa halászlét. Telefonon előző nap bejelentettem igényeimet, kiderült, az étterem zárva lesz, de reggel kilenctől délig bejuthatok, és elhozhatom edényben a halászlét, külön csomagolva a belsőséget.

Átballagok hát a halas helyszínre, s döbbenten megállok: a bezárt étterem parkolója zsúfolásig tele kocsikkal, mintha autószalon, kiállítás lenne, a legdrágábbtól a kiskocsikig minden látható, s a főbejáratnál hatalmas sorban állás. Méghozzá boldog sorban állás!

Még nem csámcsogó, de barátságos, laza, ünnepi. Senki sem türelmetlen, mindenki derűs, csillogó fémfazekak, jéna-edények, műanyag-tálak sokasága áttetsző szatyrokban, itt-ott gyerekek, bentebb, mint kiderül, pontyokkal zsúfolásig telt akvárium is látható, szinte több benne a hal, mint a víz, a kisebb gyerekeket a sorban állók természetesen gyanútlanul előre engedik előre a nagy halak megbámulására, szerencsére kis hal nincs is az üvegmedencében, nyilván nem jöttek el látogatóba, tudják, mi lenne a sorsuk a nagy halak szoros társaságában. Úgy tetszik, senki sem tart attól, hogy elfogy a halászlé, van itt utánpótlás, halszagú a vendéglő, mint voltak hajdan a rokonaink is - s olyan egységes az érdeklődés, és olyan gazdag a hal-menü: kapható harcsa-, ponty-, fogas-filé, és még sokféle, meg belsőség és halszelet panírozva: íme, bizonyság, visszaváltozik a magyarság étrendje, talán visszaszorul a disznóhús, és előretör a sokkal egészségesebb halétel, kevesebb lesz a vérnyomásos, koleszterines, elhízott magyar -

Vagy oly rövid ideig tart ez az egészséges divat, mint az ajándékozás öröme, a szelíd, barátságos mosoly, a méreg nélküli sorban állás? A Mercedes közelében egy Trabant is vár a gazdájára. Ünnepi, karácsonyos volt a hangulat a sorban, az ember elhitte, hogy jóakaratúak az emberek. S már szinte nem is csodálkozik a becslésen, mely szerint a 2006-os karácsonyon a kereskedelmi forgalom százmilliárdos rekordot ért el. S talán mégsem mindenki vásárolt hitelre. A csuda tudja, mi az igazság.

Bodor Pál

December 24.

A Névtelen karácsonyi ajándéka


Arról már sokat írtak, hogy az adakozásban mi a póz, a hiúság, a fölvágás, a dicsekvés, a presztízs sóvárgása. Hányan alapítanak díjat, árvaházat, ingyen-konyhát valaki emlékére, akire életében fütyültek. Gyorsan, mielőtt még mást gondol és határoz valaki, hozzáteszem: jól teszi. Még az is jól teszi, aki valaminő emlék bűvöletében platánsort ültet a hajdani kisváros kócos-szürke parkjában, ahol hatvan éve a labdát rúgta.

De vannak, akik nem mások csodálatára vágynak. Azért adakoznak, hogy valamivel jobb legyen a véleményük önmagukról.

Egy amerikai városban pompásan felszerelt, sürgősségi kórházzal, helikopterekkel és rohamkocsikkal ellátott, mintaszerű mentőállomás épült, és senki sem tudta, kinek a pénzén. Egy fiatal újságírót meghatotta a szigorúan titkos adományozó gesztusa, és olyan mély nyomozásba kezdett, akárha egy bűnügyet igyekezett volna felderíteni. És majdnem! Hiszen a végén kiderült, az építkezéssel örökös nélkül elhunyt milliárdos szigorú névtelenséget követelő végrendeletének tett eleget a tekintélyes ügyvédi iroda. Az újságíró további, buzgó nyomozása nem zárja ki annak az esélyét, hogy egy (bűntudatával küszködő?) drogbáró a névtelen adakozó, aki csak ahhoz ragaszkodott, hogy a létesítmény átadására Szentestén kerüljön sor.

Talán azt hitte, valahonnan fentről végigkukucskálhatja az avatást.

Eszembe’ sincs gúnyolódni. Nem tudom, hány millió dollárt áldozott erre, s a mentőállomás fenntartására letett tőkére, melynek kamataiból az akár egy évszázadon át üzemeltethető Nem tudom, üzleti tevékenysége hány ember halálát okozta közvetlenül és közvetve. Némi elismeréssel nyugtázom azonban szigorú névtelenségét, azt, hogy az épületen nem hirdeti díszes márványtábla az adományozó örök dicsőségét, mint ahogy nem töröm a fejem, hogy a Nobel-família bakui olajüzlete vagy a dinamitja hány ember életébe került - valljuk be, erre már régen legyint az emberiség, a föltételezések, netán tények nem is vetnek árnyékot a Nobel-díjra.

Nekem nemigen vannak nagy bűneim, csak kisebb lelkiismeret-furdalásaim, tévedéseim, mulasztásaim, botlásaim - de nem is alapíthatok Nobel-díjat, mentőállomást. Amennyit másokon segíthetek, megtenném karácsony nélkül, teljesen bűntelenül is.

Bodor Pál

December 23.

Csangcsuli


Ha mindenkinek üdvözlő képeslapot küldenék, akire jó szívvel, vagy legalább kellemes érzésekkel gondolok, azt hiszem, néhány ezret kellene postáznom. Így hát nem küldök senkinek. Ha azonban lenne valaminő, mondjuk egyházi szolgálat, amely elfogadná a holtaknak küldött üdvözleteket, és átváltaná segítségre az élőknek, a szomorú gyerekeknek, szenvedő magányosoknak - akkor nagyon sok ilyet küldenék. Közel hetvenhét évem alatt halottak egész seregét gyűjtöttem emlékezetembe, és vannak közöttük, akik senkinek sem jutnak eszébe, mert rajtam kívül talán már nem is él senki, aki ismerte őket.

Veronka, aki Szida nagyanyámhoz került kis szlovák cselédlánynak talán tizenöt évesen, a huszadik század elején, titkon beleszeretett apámba, amit szemérmes apám még csak sejteni sem mert, de lerajzolni azért lerajzolta Veronkát, már mint Borbándi Józsefnét, olyan harmincöt-negyvenéves korában, a kis rajztömböt megörököltem (apám egész életében csak abban a két hónapban rajzolt, méghozzá remekül, amíg az a rajztömb tartott, soha többé, sem azelőtt, sem azután).

Akkor már egy házban laktunk, a Parajdon született mozgalmár cipész Borbándi József tanított meg az első népdalokra, de Riget de L’Isl indulójára is, amely ma a francia himnusz, Veronka pedig vezette a háztartásunkat, nevelt bennünket, gyerekeket szigorúan, és főzött istenien. Aztán volt egy (hideg meg forró) pillanat, amikor felajánlotta, hogy elrejti a kerti bunkerben a családot - akkor már nem egy házban laktunk, ők továbbra is a temesvári Stefánia utca (Domniţa Balaşa, Griviţa Roşie stb.) 4 alatt. Mi sokkal szerényebb, kisebb és póribb lakásba költöztünk, a Hattyú utca (Str. Romulus) 10 alá, majd beajánlottuk Veronkát vezető szakácsnőnek egy Temesvár-erzsébetvárosi pártkantinba, azt hiszem, egész Romániában nem akadt kantin, ahol ilyen jól főztek.

Nem tudom miért, mi gyerekek Csangcsulinak becéztük, és nagyon szerettük.

Ha igaz lenne, hogy a túlvilágon olyan korúan léteznek a holtak, amilyet ők választanak, így hát Veronka akár a tizennyolc éves lány alakjában lebeg a mennyországban, s ha megkapja soraim, mosolyogva és könnybelábadó szemmel forgatja az emailt, hiszen tudja, hogy őt mi soha, soha nem felejtjük már el, s ha nem rettegve gondolunk odaátra, de még kicsit vágyakozva is, az miatta, meg apám s a többiek miatt van.

Karácsonykor mindig velük vagyok.

Bodor Pál

December 22.

Én már sajnálom Orbánt


Ritkán voltam tanúja a személyiség-átalakulás ily súlyos, fájó folyamatának. Élete második felében O.V. mintha naponta kisadag mérget lélegzett volna be, mely bizonyos jegyeit, tulajdonságait, például hajlamát a kedélyre, játékosságra, humorra fokozatosan kiölte, kioltotta, más képességeit „felhozta”, megkeményítette.

Dereng hasonló film(novella?) emléke: a kedves, tüzes, mókás, okos fiúból az altiszt-iskola drillje kemény, szögletes kiképző őrmestert farag - korábbi természetéből csak azt viheti tovább, ami szögletesen is előadható. Kiskorában csak a kakukkos óra lomfűrésszel készült, rikító madara mozgott így, szinte bokacsattogtatva. Srácként ígéretes műkorcsolyázó, táncos, szinte gömbölyű mozgással keringőzött partnerével, az édes Ilivel, most, haza látogatva, erre képtelen, s Ilit, aki azt hiszi, a fiú bolondozásból játssza meg a dróton-rángatott katonát, s ezért orron-fricskázza - az őrmester felháborodottan pofon vágja.

Nemsoká’ másfél évtizede (93.08.30.), hogy reménykedő leltárba vettem O.V. virtuális karakterét. (A Vasárnapi Hírekben a régi Nemzetesek Társasága e héten közli idei, tizenkét oldalas karácsonyi számát, ott megjelenik a hajdani cikk. Most idézek az akkori kérdéseimből, nagybetűvel, s válaszolok, kisbetűvel:

KEMÉNYSÉGÉBEN VAJON MENNYI A TÜRELEM, A BELÁTÁS? Semmi.
HEVESSÉGÉBEN VAN-E CSÖPP ALÁZAT IS? Semmi.
ÖRÖKÖS HARCI KEDVÉBEN VAN-E TITKOS GYÖNGÉDSÉG? Semmi.
LÁTSZAT-E CSUPÁN, (…) HOGY PARANCSOLÓ KEDVŰ? Nem látszat- lényeg.
VAJON ŐT IS ELTORZÍTJA MAJD A HATALOM? Ő is torzította a hatalmat..

Néhány akkori kérdésemre kár válaszolni (NEM VONZZZÁK-E TÚLZOTTAN A RADIKÁLIS SZÓNOKI FORDULATOK,CSELEKVÉSEK? VAJON VAN BENNE KÉSZSÉG A RÉSZVÉTRE? VAJON NEM KÍSÉRTI MEG A CSALHATATLANSÁG ÉS TÉVEDHETETLENSÉG TRAGIKUS TÉVHITE? TUD-E IGAZAT ADNI ELLENFELEINEK IS?)

A jegyzet közlésekor Orbán meghívott vacsorára, beszélgetésre a Múzeum Kávéházba. Mégse jött el, Deutsch Tamás, tanácsosa, Fellegi Tamás és Heltai Péter képviselte. A smúznak sok veleje nem volt. Rövidesen megjelent Kéri László könyve O.V.-ról - előszavának első mondatát tőlem idézte.

Bodor Pál

December 21.

Rosszkedvű lelkesedés


Olvasom Szalai Erzsébet új könyvét, balra ment, de hátha igaza van. A kommunizmus becsődölt, mert álmában megerőszakolták. A kapitalizmus álma is lehetne jó, csak hát az emberi természet hajlamos a rosszra: hamisítják a szavatossági cédulát, a virslit, a filozófiát, a bort, a betont, a választásokat, a gátak és vasúti sínek anyagát, a jogszabályokat és az ítéleteket, a tendereket, a földhivatali nyilvántartást, a csodatételeket. A kereszténység is lehetne remek, azon belül a katolicizmus meg a kálvinizmus is, tulajdonképpen a legtöbb tanítás kitűnő, csak az ember nem az.

Olyan tanítás kell, mely figyelembe veszi természetünk teljes skáláját a szentektől a kéjgyilkosokig. Szem előtt az óriási többséget, amely állítólag szívesebben békés, mint hadakozó. Szívesebben jó, mint rossz. Szívesebben eszik mértékkel naponta, mint zabál s piál pukkadásig, egyszer egy évben. De nem törődik azzal az óriási többséggel, amely szívesebben néz lassú kivégzést, mint hallgat hosszú prédikációt, szívesebben röhög, mikor meztelenre vetkőztetett boszorkányt égetnek, vágnak négybe, fütyül rá, hogy miként viselkedik minden győztes sereg, ha parancsnoka szabad rablást engedélyez.

Nem, igazán nem tudom, van-e olyan igazságos, jóságos utópia, amely megfelel az emberiség többsége természetének, jellemének, szorgalmának, igazságérzetének, munka-szeretetének. És gonoszságának, szadista kíváncsiságának, haszonlesésének, kéj- és hatalomvágyának. Éltem rossz szocializmusban és éltem rossz kapitalizmusban - hát csak e kettő között választhatok? Vajon milyen lehet az igazán jó szocializmus? És milyen lehet az igazán jó kapitalizmus? Nem azt kérdeztem, hogy kinek tűrhető a rossz szocializmusban is, és kinek elviselhető a rossz kapitalizmusban is Nekem, például.

A következő száz, kétszáz, ezer év alatt még kitaláltok néhány utópiát, rendszert, álmot, a végén majd külön költöznek a jók és a rosszak, külön az önzetlenek és az önzők, külön azok, akik gazdagságra, hatalomra predesztináltak, és külön azok, akik szegénységre és alávetettségre születtek, és száz éven belül ez a két világ egypetéjű iker lesz, egy az egybe, ász-pász. S akkor majd törhetik fejüket a szociológusok, a prédikátorok, a közgazdászok, a rendszeralkotók, a próféták és a filozófusok meg vallásalapítók, és kezdünk mindent elölről. Ha még létezünk.

Bodor Pál

December 20.

Bach és Csehov


Hangversenyen vagyok, Bachot hallgatok, sajnos a „zártszék” nem igazán zárt szék, mindenki látja, hogy ott vagyok, tehát átszellemült és emelkedett arcot vágok, ilyen illik ehhez a zenéhez, aki rám pillant, rögtön látja, hogy méltó vagyok hozzá, talán még Erich Bergel művét is ismerem, a fugák matematikai elemzését. Közben szégyellem is, hogy ennyire megjátszom magam, félig lehunyt szemmel, és tüntetek azzal, hogy mennyire élvezem az öreg, nagy zenét. Holott még azt is jól tudom, hogy jónak lenni is csak titokban jó igazán, ne lássa senki. Még lopni is nyíltabban szabad, mint jónak lenni, nem ismerek senkit, aki nem fizetett rá rettenetesen a jóságára. A hívőnek is azt mondom, ne lássa senki, hogy elmerülten imádkozik, legyen ez az ő titka, az övé meg Istené, ha hisz benne.

Tudom, ez nem önbírálat, hanem egy kor önbírálata - valaki egyszer leírta, hogy minden öngyilkosság a kor, vagy az emberiség önkritikája. Akkor vajon mi a gyilkosság? - jegyeztem olvasónaplómba.
Persze, minden kornak megvan a maga önbírálata. Hat évvel apám születése előtt, 1890 decemberében vetette papírra Csehov: „…milyen kevés bennünk az igazságosság és a könyörület, milyen ostobán értelmezzük a hazafiságot. A részeges, a korhely, elvadult férj is szereti a feleségét meg a gyerekeit, de mi értelme van ennek a szeretetnek? Az újságok azt írják, szeretjük nagyszerű hazánkat, de miben fejeződik ki ez a szeretet? Tudás helyett pimaszság és mértéktelen önhittség, munka helyett lustaság és gazemberkedés, igazságosság nem létezik (…) A legfontosabb, hogy igazságosak legyünk, ami ezen felül van, jön magától…”

Olvasom egy szélsőséges csoport kiáltványát a Neten, oly különös, hogy azon a szinten íródott, amelytől Csehov valósággal beteg volt, amely miatt szakított fenti levele címzettjével, Szuvorinnal, a kiadójával, a Novoje Vremja tulajdonosával, s akinek gyűlölködő munkatársairól ezt írta bátyjának, Alekszandrnak: „Tartsátok távol magatokat ezektől az ördögfattyaktól (…) Rohadt egy banda.” Szuvorin lapja ugyanis a „kiegyensúlyozott, mértékletes liberális szellemben szerkesztett orgánumból” hamarosan a konzervatív-reakciós sajtó egyik legolvasottabb és befolyásosabb folyóirata lett. És sose feledjük, Csehov hallatlanul termékeny újságíró volt, amikor életműve teljes kiadására kötött szerződést, el sem sorolhatta emlékezetből valamennyi álnevét, humoristaként is kitűnő volt. Az azonban távol állt tőle, amit akkor „konzervatív-reakciósnak” neveztek.

Szuvorinnal egyébként a Dreyfuss-ügy után szakított.

Bodor Pál

December 19.

Száraz szemmel


A mi lányaink, asszonyaink már nem tanultak meg idejében sírni. Száraz szemmel állnak a temetőben akkor is, amikor a göröngyök már kopognak a koporsón. Kivész a konvencióinkból a könnyek szivárogtatása, a tragikus szipogás, lassan olyanokká alakulunk át, mint az amerikai protokoll- temetések. Mindenki elegáns, a virágok is elegánsak, de nincs megkönnyebbülés, nem szakad fel a sírással együtt a fájdalom. Pedig néha így születik az őszinte sírás, s lábad könnybe a mi szemünk is.

A nők még nem is tudják, mit vesztettek. Fogalmuk sincs, hogy a képmutató szipákolásból milyen boldogság volt még nemrég beleringatni magukat a kövér könnyek hullajtásába. Amit rövidesen követett, szinte magától, a felcsukló, mély sóhajokból születő bruhaha, a rázkódás, amikor a szeme sarkából a temetőben mindenki oda pislogott rájuk. A temetés méltatása, visszhangja is ezen múlott, legalább annyira, mint a koszorúk nagyságától, színétől, számától, attól, hogy ki jött el és ki nem, hogy beszél-e a vállalattól, a várostól, az egyesülettől valaki. És annak mi a rangja. És milyen az ünnepi vagy papi szónok, zengő-e a hangja, szépek-e az idézetei, meghatóan dicséri-e az eltávozót…

Ha nagyon jól sírtak a lányok, a hölgyek, a nagymamák az elején, olykor a szónok is párás szemmel fejezte be: ez volt a spontán, szétszórt kórus legnagyobb sikere. Ha - legalább a sír körül - három hozzátartozó hölgy már remegő vállal és kendőbe borított arccal zokog, az kétségkívül szép, igaz temetés. Amit nem pótol a világ minden pénze, virága, gyertyája. Ha sok munkanélküli színészünk lesz, némelyek, akiket nem vettek fel köszönő embernek a nagyáruházak és temetkezési vállalatok, tanfolyamokat nyithatnának: megtaníthatnák újra sírdogálni a síroknál drága jó asszonyainkat, lányainkat.

Mi, nekrológokon edzett újságírók pedig komponálhatnánk a búcsúbeszédeket. A fontos csak az, hogy ifjú és idősebb hölgyeink tanuljanak meg újra szipogni, sírni. S majd rájönnek, milyen jót tesz ez lelki életüknek, akkor is, ha nem is ismerték a halottat. Fontos társadalmi szerepet és családi fegyvert hódítanak vissza, amely a maximális emancipációban is, esküszöm, jól fog. Néprajzos barátom kimutatta: minden faluban a sirató asszonyok voltak a leghosszabb életűek.

Különös, hogy sirató férfiakról nem tudunk, s a férfiak átlagéletkora sok évvel rövidebb az asszonyokénál. Ez azonban talán nem a siratáson, síráson múlik, hiszen ma már nem is minden nőnek adatik meg a zokogás, vagy legalább könnyezés szomorú öröme.

Bodor Pál

December 18.

Nem merek mélyebben gondolkodni


Isten ments, hogy gyakrabban gondoljam végig a felületességeimet. Ha eszembe jutnak, nincs az az altató, amelytől elaludnék. Látom rendre a szemrehányó arcokat, mindazokat, akiknek őszintén megígértem ezt-azt, így magamat is, s aztán jött a sok sürgős robot, s évekre mindet elfelejtem. Szüleim sírját a Házsongárdi temetőben, például. De főleg azt, amin nem merek mélyen gondolkodni. Az az igazi mulasztás.

Miket fogadtam meg! Megesküdtem, hogy mégis megtanulok angolul. S elmélyülök a németben, franciában. Majd, hogy (ha már a zongoratanulást feladtam, mert beleszerettem Trudiba, a szépmellű ifjú zongoratanárnőbe), valamilyen hangszeren mégis megtanulok játszani. Holott a zenének sem adom át magam teljesen. Félek. Jobb a felületen.

Ha valamit nagyon mélyen és alaposan átgondolok, abból mindig baj lesz: rájövök valamire. Az igazi konklúziók szinte mindig fájdalmasak. Világgá kellene ordítanom őket. Tehát inkább csak játszom a gondolatokkal. Verseket, regényeket írtam - az elviselhetetlen gondolatokat lehetőleg kerültem. Ahogy sráckoromban örültem, hogy sose láttam véres balesetet, gázoló villamost. Csak Rawalpindiben azt a lincselést, de magát a kapálozó, csupa vér embert, hogy úgy mondjam, a halála véres folyamatában nem láttam. És sose gondoltam végig, hogy mit vártam a világtól, az élettől, magamtól. Mélyen csak a gyerekeimről gondolkodtam. Komolyan és titkon. De arról sose, hogy miket ígért a jövő, és a jövő milyen megbízhatatlan.

Valamikor csatlakoztam egy világmegváltó mozgalomhoz, mely azt ígérte, hogy megszünteti a nyomort, az elnyomást, a gyűlölködést, s abban az országban, ahol éltem, nem lesz hátrány, hogy magyar az anyanyelvem, senkit sem üldöznek származása, nemzetisége, szülei, nagyszülei miatt. Hát egy francot. Mozgalmunkba - mely tehát a fasizmussal szállt szembe - ott, Ceausescu országában, fokozatosan, kezdetben csak taktikai cseleket mímelve, befészkelte magát az újfasizmus.

Persze, egy darabig áltattuk magunkat. Ki-ki amivel lehetett. Pofázott, cselekedett, remélt. De igazság szerint: belém állt a frász. De mi lesz, ha kiderül: most is csak áltatom magam. Mondjuk: nem vettem észre, hogy milyen világba farolunk. Lehet, hogy amitől félek, azt önmagam előtt is titokban tartom, azon nem merek most se mélyebben gondolkodni.

Mindenképp el kell olvasnom Szalai Erzsébet új könyvét.

Bodor Pál

December 17.

Bodó Pál és az olasz királyné


Már rég nem azért olvasok, hogy művelt legyek. Ne röhögj! Diákként napi egy remekművet szerettem volna elolvasni: kiszámítottam, hogy Szerb Antal világirodalom-története főleg kétezer kötetet ölel fel, s ha továbbra is csak heti egyet olvasok el, negyven év múlva jutok el az alapokig. S ebben a magyar irodalom még nincs is benne. Naplót vezettem, lásd Szélmalomjáték című kötetem (Kriterion).

Most itt a kis stósz könyv: ezeket olvasom. Este és reggel: így kétfélék egészen. Tehát. Újraolvasom Alexander Lenard brazíliai naplóját (Völgy a világ végén), a 121. oldalon tartok. Ő fordította latinra a Micimackót, s a világ végén éppen Bachot játszott, mikor zuhanyozni mentem. Kertész Imre Felszámolás-át is újraolvasom: zavart, hogy csak az öngyilkos kollega és két nő maradt meg fintorgó, szomorú emlékezetemben. Terebes (széles értelemben orientalisztikai) remek sorozatában a Szibéria című Csehov-válogatást olvasom lassan, kis adagokban, állandóan - Dalos György csudás Szahalin-könyve csiholta rá a kedvemet. (Terebes legjobb saját könyve buddhista szerzetességéről szól.)

Cseppet sem illik mellé Lampedusa A párduc című regénye (és a Lighea című búbáj: az ógörög irodalomtörténész és a kamaszos vihogású tengeri szirén szeretkezős szerelméről szóló fájdalmas prózamosoly) - a Párduc jogos siker, karikaturálisan méltóságteljes, mégis van humora, erotikája. Aztán egy Krúdy-kötet (a Juhász Ferenc bevezette Vadszőlő) is ott hever az éjjeli (és reggeli) szekrényemen: nyolcvan éve a Magyarország című lapban közölt „egyflekkesek” válogatása - fiamtól vagy a lányomtól kaptam - talán azért, mert ebben Krúdy oly sokat ír Nyíregyházáról, vagy mert egyik írásának címe: Bodó Pál és az olasz királyné. (Bodó persze nyíregyházi…)

Két nagyon személyes könyv is mostanság állandó olvasmányom: Gáll Ernő Naplójának második kötete (sajtó alá rendezte Gáll Éva és Dávid Gyula). És Szilágyi Domokos Visszavont remény című kötete: levelei Méliusz Józsefhez, és írásai Méliusz műveiről. Méliusz 1990. július 28-i nagy ívű dedikációjával (aznap voltam hatvan éves). Betűről-betűre végigolvastam, ezer okom van rá. Legkevésbé az, hogy rokon. S az, hogy Szisz és Hervay Gizi fia, Kobak abban a bukaresti Dankanits-lakásban pusztult el a földrengéskor, ahol aznap este lányomnak és nejemnek aludnia kellett volna. Még kevésbé azért, mert Gizi utolsó bukaresti öngyilkossági kísérlete estéjén ott ültem az ágya szélén, Kahána Ernő dr.-ral, Groza háziorvosával.

Talán inkább azért, mert a gyönyörű, okos V. Andrea kutatásai szerint a második időmenetben, a hatvanas évek második felében nem Szisz írta Balogh Ferenc fedőnéven azokat a jelentéseket. Volt tán valaki, önként átvállaló, hogy Szisz ne pusztuljon bele? Nem derül ki a kötetből semmi, de Szisz kétségkívül roppant hálás a különös, nagyformátumú, szép embernek, aki délszlávból magyar, katolikusból református teológus lett, Thomas Mannal interjút készít Svájcban, Berlinben, Párizsban tanul, fölleli József Attila apját Temesvár szélén, kommunista, és éveket ül kommunista börtönben, miközben fia megőrül, első felesége öngyilkos lesz, egész életútja oly nehezen érthető, követhető. Akár az én őrült hipotézisem is belefér.

Bodor Pál

December 16.

Mire való az ember a mindenségben?


A világ nagysága és az ember kicsisége jól ki van találva. A nem zseni is belátja, hogy a világnak, ha képes gondolkodni, könnyebb megérteni engem, mint fordítva. A világ az én kicsiségemet sokkal könnyebben megérti, mint én az ő végtelenjét. A végtelen biztos szép, de nekem teljesen érthetetlen.

Persze, semmi sem bizonyítja, hogy az ember a világmindenség ötlete volt. De ez a legvalószínűbb. Még ha nem is úgy történt, hogy az egyetemes létezés a homlokára csapott: hopp, kéne egy kíváncsi, gondolkodó, szenvedni is képes, nyughatatlan állat, amely észreveszi a saját létezését, és előbb-utóbb lassacskán már firtatja is az egészet, körbeszagolja az eszével, csodálja, átkozza és magyarázza.

Amikor kialakul ez a bámuló, fejét vakaró pici lény, amely talán könnyezni és kacagni is képes lesz, nyomban megváltozik minden, ami létezik. Mert ő magában azt dadogja: „Vajon tényleg létezik mindez, és benne én magam is?” Elég egyetlen ilyen kérdező, ilyen kérdés, kételkedés, és máris sokkal biztosabb, hogy létezik a világ. Amíg senki sem kétli, talán nem is olyan biztos, hogy létezik.

S a mindenség is immár csodálkozhat azon, hogy neki gondolatai vannak. Csak még nem döbbent rá, hogy a kételkedő és kérdező kicsi lény, aki talán a világegyetem vírusa, fogyatékos. Az ötlet, melynek évmilliók kellettek, hogy megfogalmazódjék, kihagyott a lényből valamit. Ami ugyanolyan fontos lett volna, mint a gravitáció, mint a fény terjedésének törvényei, mint az atomszerkezet. Nem mindegyik kis lényt sújtotta-áldotta ugyanis jósággal. Ezt rájuk hagyta, meg a szerencsére. Ahogy némelyiknek van zenei hallása, vagy rajzol, vagy szépen énekel - úgy akad egyik-másikban jóság. Nehéz, ritka adomány. Fenntartása sokkal drágább, mint egy luxusautóé. Nagy kincs, de senki sem akarja ellopni. Akinek adva van, annak olyan természetes, mint az, hogy szeme van. Titokban azt is tudja, hogy ha törvény és bilincs tiltaná a gyakorlását, művelését, úgy érezné, mintha bekötnék (vagy kiszúrnák) a szemét. A jó embernek sokkal könnyebb, jobb jónak lenni, hisz másra nem képes.

Az advent meg a karácsony csak világméretű megünneplése a jóknak, s ilyenkor a kevésbé jók is eljátsszák, kipróbálják ezt a szerepet. A karácsony tehát a jóság iskolája. Jobbára elbukjuk. Eleddig a gyilkosok mindig ügyesebbek-erősebbek voltak a jóknál. Nekik 364 karácsonyuk van egy évben.

Bodor Pál








 










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-01-02 (2629 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.06 Seconds