2018 January 22, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19468684
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Vita az újságírásról I. rész





I.


Zöldi László

Hal vagy háló?

Aki tavaly megtisztelte figyelmével a rovatomat, észrevehette, hogy komolyan veszem az oktatást. Az év elején sokat írtam médiatörténeti mozzanatokról, amelyek előadásokhoz kötődtek. Az utóbbi fél esztendőben viszont előtérbe került a szeminárium, és ami egyet jelent vele: az újságíróképzés.

A felsőoktatási intézményekben, ahol tanítok, ezerötszáz kommunikáció szakos található. Félezerre tehető azok száma, akik beülnek az előadásaimra, közülük százzal kerültem kapcsolatba a szemináriumokon. Tavaly kétezer dolgozatot javítottam, többnyire egy flekk körüli jegyzeteket, félezer meg is jelent a Klubhálón (a Pályakezdők fóruma című rovatban, illetve a címoldalon). A száz újságírással kacérkodó diák közül minden harmadik dédelgethet szakmai reményeket.

A harmincvalahány fele egynél többször jelent meg az internetes honlapon, heten-nyolcan pedig rendszeresen publikálnak - a Klubháló állandó munkatársainak nevezhetem őket. Akad közöttük olyan, aki tavaly harminc cikket írt. Húsz napvilágot látott, néhányért már honoráriumot is kapott. Oké, ez a fejlődés útja. Most azonban azt érzékelem, hogy a legügyesebb diákok pénzben kezdenek gondolkodni. Kétségtelen, hogy a profi előbb-utóbb megkéri munkája ellenértékét. Nem biztos, persze, hogy a gyakorlásra lehetőséget teremtő szerkesztőségben kéne kereskedni.

Ami egy civil szervezetekhez kapcsolódó és pályázati pénzekből működő honlaptól telik, azzal eddig sem fukarkodtunk. Hetente a legjobb szemináriumi dolgozatok szerzői borítékban pénz-díjakat vettek át, a nyáron médiatábort szerveztünk nekik Csillebércen. Hárommillió forintot költöttünk rájuk, ez a Klubháló költségvetésének korántsem elenyésző része. Kaptunk is tőlük - nyitottságot, jellegzetes világlátást, közölhető cikkeket, és azt hiszem, szeretetet is. Az egyenleg rendben van. Ami engem zavar, az csupán a belterjesség.

Sikerült megéreztetni velük, hogy mit jelent gyakorolni a szakmát. Még nem kész újságírók, de már próbálkozhatnának a felsőoktatási intézményen és a Klubhálón kívül is. Ha pénzt akarnak keresni, az új esztendőben itt az alkalom; teremtsenek kapcsolatot külső szerkesztőségekkel. Próbálják ki, hogy a piacon mennyit ér az, amit tanultak az újságírásból. Ha halat adunk a szűkölködőknek, nem képesek kitörni a helyzetükből. Ha viszont megtanítjuk őket halászni, akkor van remény.

II.


Csapó István

Zavarosban halászunk


Zöldi László az újév első napján megjelent Médianapló-jegyzetében bemutat egy idilli utat, amit az újságíró-jelöltek befuthatnak. Miszerint másfélezer diákból kiválasztódik száz, aki a publikálás felé kacsintgat. Ebből három marad, aki valóban a szakmával szeretne foglalkozni. Így is jó pár tehetséges diákja van, akik jegyzeteikkel rendszeresen gazdagítják a Klubháló oldalait. Következő lépésként arra ösztönzi őket, hogy tudásukat tegyék próbára külső szerkesztőségekben. Szavaival élve: „Próbálják ki, hogy a piacon mennyit ér az, amit tanultak az újságírásból. Ha halat adunk a szűkölködőknek, nem képesek kitörni a helyzetükből. Ha viszont megtanítjuk őket halászni, akkor van remény.” Nos, nekem más képem van a halászatról.

Kedves Tanár Úr!

Cikkét olvasva találva éreztem magam. Ez nem meglepő, hiszen egyik hallgatója vagyok. Az írás többek között nekem és rólam is szól. Én szintén végigültem a többé-kevésbé érdekes előadásokat, a már jóval nagyobb izgalmat, kihívást jelentő szemináriumokat. Poroszkálok a felvázolt úton, tisztában vagyok vele, mi vár rám. Kelhetek minden reggel hajnalban, ülhetek éjt-nappallá téve kis lélekvesztőmben, várva a fogást, ami első esetben meglátja ábrázatomat, és a kéklő Dunából fejvesztve menekül a Fekete-tengerbe. A másik eshetőség, hogy ránéz horgászbotomra, legyint egyet, és kiröhög. Vagy megtetszik neki a csalim, és ráharap?

De vajon mire harapnak kicsiny hazánkban az uszonyosok? Mint azt már a Tanár Úr óráin is megtanulhattuk, éppen csak arra nem, amivel mi pecázunk. Hiába rakunk csalétekként a horogra íncsiklandó jegyzetet, tárcát, karcolatot, ha az aranyhal nem kajálja. Ő újabban csak bizonyos étkeket hajlandó fogyasztani. Hogy aszondja: sallang nélküli hír, tudósítás, és efféle szárazeledelek. Az olyan férgektől, mint a tárca, egyszerűen kifordul a bele. Visszaöklendezi, és szememre hányja, hogy képzelek én ilyen égbekiáltó marhaságot. Ezzel nem etetem meg. Nofene, a pofátlan pikkelyesének nem jó a csali, aminek fortélyát évek izzasztó munkája árán és költségén verték belém.

Akkor most mi legyen, Tanár Úr?

Menjek el a boltba szárazeledelért, mert úgy rémlik csak ennek az ízéért rajonganak? Vagy jobban teszem, ha cápákkal haverkodom, és akkor a nagyszájú aranyhal köpni-nyelni sem tud. De a narancs vagy a vörös uszonyúval? Vajon vannak nagyobb fogai, és mi a biztosíték arra, hogy egyszer nem engem cincálnak szét? Mi van ebben a kicsiny magyar akváriumban, Tanár Úr? Kénytelen leszek megtanulni a zavarosban halászni.


III.

Szemők Zoltán

Alkalmas vagyok-e újságírónak?


Magam is elindultam az újságírás rögös útján, és amit eddig láttam belőle, nem sok jóval kecsegtetett.

Zöldi Tanár Úr azt mondja Hal vagy háló? című jegyzetében: ha tehetséges vagy próbáld ki magad a piacon! Nem vitatom, igaza van, nem mindegy viszont, hogy hova és hogyan kerül az ember. Manapság egyik laphoz, rádióhoz, televízióhoz sem lehet az utcáról bejutni. Mindenhova kapcsolat kell, esetleg erős ballib vagy jobboldali elkötelezettség. Iszonyatosan zárt világ ez, amit nyáron a Csillebérci médiatábor résztvevői meg is tapasztaltak.

Én már annak is örültem, amikor Zöldi Tanár Úr anno felkért, hogy írjak a Klubhálóra. Úgy rémlik, az elsők egyikeként publikáltam itt, és ma sem tudok szabadulni. Egyrészt a fiatal tehetségek miatt, akiket személyesen is ismerek, akik megihletnek, másrészt a fene se tudja, hogy miért. Egyszerűen szeretek a Klubhálóra írni, ami persze nekik is, nekem is jó. Számomra szakmai gyakorlat, számukra használható anyag.

Amikor elkezdtem a Klubhálóra írni, fél éve működhetett ez a szellemi műhely. Szerény honlapból kiváló portállá fejlődött. Az idők folyamán kihullottak a régiek, és a mostani talentumok egyre termékenyebbek. Hadas Bianka, Rodenbücher Katalin, Matey István és Baráth József írásait olvasva érzem, hogy eljárt felettem az idő. Azt látom, hogy én megrekedtem, ők túlszárnyaltak. Bizonyára bennem van a hiba. Kemény fejű vagyok, és sokára hallgatok a jó szóra.

Zöldi Tanár Úr viszont fukarkodik a jó szóval. Úgy éreztem, hogy engem mindig kívülállóként kezelt. Én nem voltam újságíró szakirányos a főiskolán, de van véleményem, és ezt nem rejtem véka alá. Fogalmazni tudok, no meg provokátornak sem lehetek utolsó. Szerintem ezért kaptam lehetőséget az öreg rókától kipróbálni magam. De bírálni a cikkeimet sokáig nem akarta. Aztán nagy nehézségek árán sikerült kihúzni belőle pár építő kritikát. Mikor ezt néha megemlítem az újságíró-tanoncoknak, azt mondják, hogy ne érezzem magam kivételnek. Így oktatja őket is. A sajátos pedagógiai módszer lényege, hogy te írsz egy cikket, ha jó, a Tanár Úr kiteszi a megszerkesztett változatot a Klubhálóra, te elolvasod, elemzed és tanulsz. Így is lehet ezt csinálni.

Csillebércen volt szerencsém találkozni Bodor Pállal, aki szintén hatalmas kaliber a szakmában. Egyszerűen lenyűgözött az az idős úr, akinek mai napig csillog a szeme, ott sürög-forog, érdeklődően figyel mindenhol, és eközben alkot. A tábor vége óta váltottunk pár levelet, és többet tanultam tőle, mint akárkitől.

A diploma megszerzése után októberben kezdtem a Ladány Televíziónál dolgozni - mint külsős munkatárs. Úgy gondoltam, hogy egy kis tévénél mindent meg lehet tanulni, és a tudás oldalvizén fölevezve irány egy országos csatorna. Ezt még most is tartom, de a valóság álmaimra sötét árnyként borult. Püspökladány kis város, kis televízióval, kevés témával és szerény technikai felszereléssel. A technika hiánya kreatívvá teszi az embert. Csinálj úgy portréfilmet, hogy a te kérdéseid nincsenek benne, és egy kamerával dolgozik egy operatőr. Jó buli, szeretem. Nagyrészt saját témával dolgozom, megfelelő honoráriumért. Másodállásnak jobbat ki sem tudok találni.

A Klubhálónál és a televíziónál töltött idő során rá kellett jönnöm, hogy az újságírás, sohasem lesz a fő szakmám. Azt látom, hogy publicista alkat vagyok, és mint ilyen, sohasem leszek strapa-újságíró. Vannak olyan műfajok, amelyek egyszerűen nem mennek, és nem is szeretem őket. A mai világban az újságíró legyen univerzális, és értsen mindenhez, hogy bárhova felhasználható legyen, különben éhen hal. No meg az sem árt, ha csatlakozik valamelyik politikai táborhoz. Másként nem érvényesül ebben az elpolitizálódott magyar médiában.


IV.

Kálnai Anita

Álomvilág a valóságban


Szemők Zoltán Alkalmas vagyok-e újságírónak? című hozzászólását olvasva elmélyültem gondolataimban, és azon tűnődtem, miért is választottam az újságírást. Rájöttem, hogy végig kijelölt úton jártam, mint Dorothy az Óz-ban, követtem a magam kis sárga köves útját.

Gyerekkorom óta két dolog határozza meg az életem: a szereplés és a nyelvek. Tízéves voltam, amikor a helyi televízió kívánságműsora ellátogatott iskolánkba. Nem haboztam sokáig, odaléptem a bácsihoz, és kértem számot. Megtetszett neki a bátorságom, elhívott műsorvezető-válogatásra egy gyerekprogramba. Bár végül nem lett semmi belőle, de tipikus naiv kislány voltam: amit mondtak nekem, azt elhittem. Ekkor határoztam el, hogy a médiában fogok dolgozni, mert a bácsi tehetséget látott bennem. Most már csak mosolygok rajta, persze, de ki tudja, ha ez nem így lett volna, akkor most talán nem a számítógép előtt ülnék, és nem pötyögném ezt a vitacikket.

A középiskolában pedig a tanárnő megszerettette velem a francia nyelvet. Így kerültem a főiskolára, Már a gólyatáborban adódott egy lehetőség, hogy a főiskola kisközösségi rádiójánál dolgozhassam. Kaptam a lehetőségen, és a mai napig ott munkálkodom - mint szerkesztő-műsorvezető. Ezzel nem is volt gond, írni viszont nem szerettem. Pedig újságírás szakirányon bizony nem árt. Próbálkoztam, próbálkoztam, de az elektronikus média sokkal inkább vonzott, mint a nyomtatott sajtó. Sokáig csak teljesítettem a tőlem elvárt feladatokat, ahogy tanár úr mondaná, „megcsináltam a leckét”. Majd az újságírás-szakszemináriumon összejött egy olyan csapat, és egy olyan ember tartott órát, akik megváltoztatták a szemléletemet. Most már szeretek írni.

És igaza van Szemők Zolinak, nagyon rossz érzés, amikor egy országos tévécsatornához inkább felvesznek egy nyolc általánost végzett, ámde ismert embert, mint egy szakmáját tanult, gyakorolt ismeretlent. Ennek ellenére optimista vagyok, hiszen szeretem azt, amit csinálok, és az is mindegy, hogy mi vagy ki által szerettem meg. Úgy gondolom, egy ember munkáján meglátszik, hogy teljes szívből csinálja, vagy csak úgy el van vele. És azt hiszem, nekünk pályakezdő újságíróknak ez lehet a kulcs a kezünkben. Ez segít át a kudarcokon (mert lesz egy pár).

Amíg a főiskola védő falai között töprengek a jövőről, csak reménykedem, hogy továbbra is folytatódik az a sárga kővel kirakott út.


V.


Busi Eszter

Hogyan tanuljunk úszni?

Érdeklődéssel olvastam a Klubháló legújabb vitáját, amelyben Zöldi László tanár úr és főiskolás pályatársaim a kezdő újságírók lehetőségeit latolgatják. A téma elevenembe vág, hisz én is újságírónak készülök.

A tanár úr előadásait sajnos személyesen még nem hallgathattam, ennek ellenére a Klubháló révén mégis sikerült egy képet kialakítanom róla, még ha ez halvány is. Amint elolvastam Hal vagy háló? című írását, ez a karcolat egy fokkal ismét élesebb és pozitívabb lett, mivel én is azon az állásponton vagyok, hogy a kezdők próbálják ki tudásukat, menjenek a mélyebb vízbe, ha úszni akarnak.

Kétség nem fér hozzá, van benne rizikó. Ha ugyanis valaki nem tud eléggé úszni, könnyen megfulladhat. A rosta keményen szelektál, és mint Szemők Zoltán is írta Alkalmas vagyok-e újságírónak? című vitacikkében, ma már nem elég, ha az ember ismeri a mellúszást, itt gyorsúszásból és műugrásból is remekelni kell. Mégis úgy gondolom, hogy ha valaki elvakultan újságíró akar lenni, akkor a kellő tudás magába szívása és a tapasztalatok begyűjtése után képes megélni belőle.

Saját életemben tapasztalom, hogy a gyakorlást sokszor háttérbe szorítják a mindennapi teendők: főiskolai vizsgák, családi nyűgök, egyéb bajok. De ha eljutunk odáig, hogy elszánjuk magunkat az újságírás hivatásos űzésére, akkor már nincs mese - írunk. Az írás élménye, a gyakorlás hasznossága összekapcsolódik a teljesítmény anyagi vonzatával. Észrevesszük, hogy szeretjük a munkánkat, és ez nagyon jó.

Ha az álláslehetőségekre gondolok, a borúlátó Csapó István Zavarosban halászunk című vitacikkével ellentétben optimista vagyok. Meggyőződésem, hogy időben lesz megfelelő újságíró munkám. Sokan szerencsének hívják, ha munkát kapnak, én isteni gondviselésnek fogom nevezni. De valóban szakértőknek kell lennünk mindenben, legyen szó szedésről, cikkírásról, képszerkesztésről, politikáról, múltról, jelenről, sőt jövőről is.

Az úszásoktatásnak sok módja van. Engem apám úgy tanított, hogy tízéves koromban a hajdúszoboszlói strandon bedobott a mély vízbe. Azóta tudok úszni, de azt is megtanultam az ilyen és ehhez hasonló helyzetekből, hogy az a pillanat, amikor az ember lesüllyed a vízszint alá, ijesztő, ám kikerülhetetlen része a tanulásnak. Ezzel bíztatnám Szemők kollégát is.


VI.


Dolhai József

A halászoknak jó?


Jó lehet a halászoknak, hiszen sok halat fognak, talán el is tudják adni. Én is szeretek halászni, mikor megpróbálom, kerül is valami a hálómba. Csak éppen nem tudom eladni. Se pénzért, se ingyen. Így aztán marad a peca.

A vevők ugyanis nagyon válogatósak, mindig más kell nekik, mint amit viszek. No, nem az a baj, hogy rossz az áru, legalábbis ritkán mondanak ilyet. Csakhogy olyan halra vágynak, ami nem sokat nyom, de azért elég nagy, hogy mutasson. Ilyet csak pecával lehet fogni, aprólékosan megfigyelni a halat, esetleg át is alakítani, hogy nem ismerjenek rá. Azt szeretik. Arról szívesen hallanak a vevők, hogy mit csinál a hal a vízben, de arról már nem, hogy szerintem mit csinál. Az igazság ugyanis fáj, mint tudjuk, és ki akar tőlem vagy más pecástól fájdalmat magának. A politika a legkevésbé, márpedig újságot írni politika nélkül olyan, mint az a bizonyos káposzta vegetáriánus módra: még a kutya se eszi meg.

Egyetértek Csapó Istvánnal, miszerint csak a hír kell, a vélemény nem. Lehet, hogy azért, mert az már fájhat is? Az a kelendő hal, amelyikben nincs szálka, pedig az ínyencek szerint szálkás halból lehet jó halászlét főzni… Szemők Zoltán szerint kapcsolat kéne, meg esetleg csatlakozni valamely politikai táborhoz. Csakhogy a tábor valószínűleg elviszi a véleményt, bár talán hoz honoráriumot. És vajon meddig tart? Nekem egyébként van (volt?) egy kapcsolatom, amit sokra becsülök. Meg is jelentem jó néhányszor ott, mi tagadás, jó volt látni nyomtatva is a cikkeimet. Honoráriumról inkább nem beszélnék, bár nem a kapcsolat hibája a szegénység, de a politikai tábor se biztos, hogy megmentette volna a lehetőségemet. Épp a választások okán lett gond a lappal, mert hogy változott a hűbérúr „előjele”, amiből ugye következik egy-két apróság. Például, hogy van-e még kapcsolatom.

Bízva abban, hogy nem igaz a mondás, miszerint a pesszimista ember csupán jól tájékozott optimista, csatlakozom a legutoljára megszólaló Busi Eszterhez, és derűlátó maradok. Hiszen az elég kellemes állapot, nem beszélve arról, hogy optimista cikkeket szívesen fogadnak a vevők is. Meg talán még lehet jó halász belőlem. A Klubhálón jelentem meg először, és mindeddig a legtöbbször. Közben sokat tanultam, Zöldi Tanár Úrtól különösen (nem biztos, hogy csak a verbális vélemény a vélemény), de a szálkát ő sem mindig szereti. No, egy dologhoz, a tévedéshez egy pecásnak joga van talán, ezt én is fenntartom…

Jut eszembe, Tanár Úr kérem, tényleg jó a halászoknak?


VII.

Zöldi László

Holdudvaronc vagy közvetítő?


Dolhai József, a pályakezdő újságírók lehetőségeit firtató eszmecsere legutóbbi hozzászólója szinte teljes mélységében kibontotta a halász-metaforát, amennyiben a tapasztaltabb újságírókat halásznak minősíti, a pályakezdőket viszont „csak” pecásnak. Figyelemre méltó gondolatmenete végén megkérdezi tőlem - mint a vitának ürügyül szolgáló jegyzet, a Hal vagy háló? szerzőjétől -, hogy a pecásokkal ellentétben jó-e a halászoknak. Válasz gyanánt közlésre ajánlom a Klubhálónak ama eszmefutattást, amely néhány hónappal ezelőtt A magyar újságírás múltja és jelene című tanulmánygyűjteményben, az egri főiskola gondozásában jelent meg.


1. Mit szolgál az újságíró?


Vajon annak idején az újságírásnak természetes állapota volt-e, hogy alárendelődjék a politikának?

A válaszom az, hogy igen. Ha nem is természetes, de eredendő állapota az újságírásnak, hogy alárendeltessék a politikának. Winston Churchill nagyszabású művében, Az angol ajkú népek történetében elismeréssel emlegetett Robert Harley-re. A kezdetben whig, tehát liberális politikus a parlamenti kisebbség legjobb szónokának számított, akit azonban idegesített, hogy sziporkái csupán az országház falain belül visszhangoznak, a parlamenten kívül nem szereznek tudomást róluk. Szerződtette hát a londoni kávéházak ünnepelt pamflet-szerzőjét, Daniel Defoe-t, hogy szerkesszen egy újságot. A The Review hasábjain próbálja tömegméretekben is fogyaszthatóvá tenni az ő politikai elképzeléseit.

Defoe vállalta a megbízatást, amelyet azért nem tekintett vazallusi tevékenységnek, mert világnézetileg egy húron pendült az ellenzéki politikussal. Miközben megszervezte az első mai értelemben vett újságot, miközben megtestesítette az első mai értelemben vett újságírót, alárendelte magát egy politikusnak, egy politikai irányzatnak. Nem követte azonban a gazdáját, amikor Harley átállt a torykhoz, sőt bársonyszéket kapott a konzervatív kormányban. Szakított a köpönyegforgató politikussal, de szakított az újságírással is. Kiábrándultságában visszahúzódott a vidéki magányba, és több évnyi munkával megírta a Robinson Crusoe című regényt, a világirodalom ma is élvezhető remekét.

Már e háromszáz év előtti politikus-újságíró kapcsolatban is felbukkan két olyan mozzanat, amely érdemes a huszonegyedik században élők érdeklődésére. Az egyik az, hogy egy parlamenti politikus szerette volna, ha szavai az országház falain kívül is visszhangoznak. A közvetítésre fölkért egy szakembert. Innen már „csak” egy hosszú lépés, hogy a sajtóbeli közvetítés intézményesüljön, és a huszadik század közepétől a politikus meg a választópolgár közé iktatódjék a média. A másik mozzanat, hogy már ebből a háromszáz év előtti munkakapcsolatból is kisejlik a szellemi függetlenség vágya. Defoe addig váltotta aprópénzre a gazdája és elv-társa gondolatait, amíg szolgálata egybeesett a meggyőződésével.

Aztán a XVIII. század közepén egy angol kisváros újságjában megjelent az első apróhirdetés, egyébként egy vénkisasszony keresett férjet magának. A hirdetési bevételek jótékonyan egészítették ki azt a jövedelmet, amelyet a lapkiadó húzott a politikától. Majd újabb fél évszázad múlva a brit sajtóban napvilágot látott az első reklám, amelyben egy manufaktúra-tulajdonos hirdette a raktárában elfekvő tömegcikket. Az angolszász sajtó lassanként, fokozatosan gazdasági vállalkozássá nőtte ki magát. Ám ahhoz, hogy függetlenedjék a politikától, nemcsak hirdetési bevételekre, nemcsak nyereségre volt szüksége. Arra is, hogy a brit korona alattvalói megkapják az általános választójogot. A politikusok szemében így és ezért értékelődött fel a sajtó, majd később, a huszadik század második felében a média.

Ugyanez a folyamat másként játszódott le az Elbától keletre. Kelet-Európában az újságíró és a politika kapcsolata maradt az eredeti állapotában. A mi tájainkon politikai vállalkozás maradt a sajtó, veszteségeit a politikusok pótolták. Antal István, a két világháború közötti propagandaminiszter fejtegeti emlékiratában, hogy 1932 őszén a kormányfő-váltás mit jelentett sok magyar újságíró és szerkesztő számára. Gömbös Gyula saját újságot akart, ezért a miniszterelnöki hivatal visszavonta az apanázst számtalan kormánypárti vazallus-szerkesztőtől. Az akkor még miniszterelnöki sajtófőnök Antal ebből a pénzből alapította meg a Függetlenség című olcsó, elsősorban a vidéki Magyarországon terjesztett, ráadásul miniszterelnök-párti napilapot.

A politikát kiszolgáló újságírásnak tehát hagyományai vannak a magyarországi sajtóban. Nemcsak a kormány, hanem az ellenzék oldalán is. Például Budapest, Pozsony és Temesvár kivételével a magyar szociáldemokratáknak hiányoztak a vidéki alapszervezetei. A nagyobb városokban szocdem irányultságú újságokat hoztak hát létre, amelyek köré rokonszenvező előfizetők tucatjai, legföljebb százai tömörültek. Közülük kerültek ki később a szociáldemokrata szervezet tagjai.

2. Pártos vagy pártatlan a magyar újságírás?

Napjainkban sokan - például én is - azon az állásponton vannak, hogy a Népszava az MSZP szolgálatában ugyanazt a szerepet tölti be, mint a Magyar Nemzet a Fidesz szolgálatában. Mintha mindkét szerkesztőség kampány-forgatókönyv szerint működne: az oknyomozó újságírás érdes eszközeivel a másik oldalon lévőket leplezi le. Csakhogy ha előadok erről a jelenségről, sosem felejtem el hozzátenni, hogy a Népszavának százharmincvalahány éves pártlap-hagyománya van. Az, hogy kiszolgálja ezt vagy azt a baloldali pártot, a szerkesztőségi örökség része. Ha úgy tetszik: a Népszava munkatársai az SZDP, az MDP, az MSZMP és az MSZP holdudvarában nőttek föl.

Itt jutunk el az újságírók változó félben lévő szerepfelfogásához. Mert mit is szoktak meg a magyar újságírók? Hogyan is szocializálódtak? A politikának való alávetettséget szokták meg, és kvázi-propagandistaként szocializálódtak. Ha a korlátozott szereplehetőséget a színházi munka részeként képzeljük el, akkor a magyar újságírók lehettek lakájok az előadásban, de lehettek olyan epizodisták is, akiknek jelenlétére a nézők felkapták a fejüket. Lehettek rezonőrök, akik alig mondtak valamit, mégis nyomatékosan voltak jelen a színpadon. Sőt átmenetileg lehettek főszereplők is, ez már szerepkörváltási kísérlet volt a rendszerváltás folyamatában.

Az istenek békéje, a politikai rendszerváltás előtti és utáni kegyelmi állapot nagyjából 1989 közepétől 1990 közepéig tartott. Amikor a régi gazda (az MSZMP) már kiengedte kezéből a gyeplőt, az új gazdák (a rendszerváltó pártok politikusai) pedig még nem ragadták meg. A közvélemény szemében ekkor a legmagasabb az újságírók presztízse, amely azóta a középmezőnybe süllyedt, a rendőrök szintjére. Igaz, még így is jócskán megelőzi a politikusokét. Ebből az átmeneti korszakból származik egy szakmai körökben elterjedt tévképzet, amely szerint az újságírók csinálják a politikát és a politikusokat. Ezt lefordítom a teória nyelvére: a média a negyedik hatalmi ágazat.

Ennek a felfogásnak több mint kétszáz éves múltja van. Edmund Burke ír filozófus fölnézett a sajtókarzatra a brit parlament alsóházában, és ezt mondta: „Amott ül a negyedik rend, s mind közt ez a legfontosabb.” Ezzel szemben a huszadik század közepén Jürgen Habermas német szociológus végiggondolt egy másik felfogást, amely szerint nem a média a negyedik hatalmi ágazat, hanem a nyilvánosság. Egy médium a polgári nyilvánosság egyik eszköze, a média a nyilvánosság eszközrendszere, a média munkatársai pedig a nyilvánosság alkalmazott szakemberei.

A második felfogást vallom, elismerem azonban, hogy van egy harmadik felfogás is, amely Magyarországon Kéri László politológus nevéhez fűződik. Szerinte a politika annyira mediatizálódott, hogy szinte már az a kérdés, vajon a média leereszkedik-e a politikusokhoz. Vajon az újságíró-sztárok szóba állnak-e a politikusokkal? (Akik egy-egy reggeli tévéműsorban sorban járulnak a riporter színe elé.) Az okfejtésből annyi igaz, hogy befellegzett azoknak a politikusoknak, akik idegenül mozognak a média közegében. Nemcsak életkori okból hullanak ki a közéletből a Kádár-korszakban szocializálódott politikusok, Horn Gyulától kezdve Boross Péteren át Medgyessy Péterig. Azért is, mert a Kádár-korszakban azt tanulták meg, hogy a gondolataikat miként titkolhatják el a nyilvánosság elől.

Velük szemben vannak előnyben azok a politikusok, akik az utóbbi két évtizedben azt sajátították el, hogy miként fejthetik ki gondolataikat a nyilvánosság előtt (vagy miként hitethetik el a közvéleménnyel, hogy nekik gondolataik vannak). Ez már két rendszerváltás utáni miniszterelnök, a múlt század hatvanas éveiben született Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc nemzedéke, a bulvár iránti hajlandóságával. Mégsem ők lesznek a politikai kommunikáció megújítói, hanem a mai tizenévesek. Az úgynevezett SMS-nemzedék, a százhatvan karakteresek, akiknek vérévé vált a rövid, bár felületes információcsere. Ha egyszer a közéletiségre adják a fejüket, ők lesznek a harminc másodperces politikusok, akik a híradó kamerája vagy a rádió mikrofonja előtt éppen annyit mondanak, amennyit a hír-műfaj igényel tőlük.


3. Mire tanítsuk az újságíró-palántákat?

Mi, egyetemi és főiskolai oktatók már találkozunk velük. Noha az igazi áttörésre még várni kell, amíg el nem végzi a középiskolát az a generáció, amelynek tagjai kötelező tantárgy keretében tanulják a mozgókép- és médiaismeretet. Ez 2005 szeptemberétől körülbelül kétszázötvenezer diákot érint. 2010-ig pedig egymillió általános iskolás és gimnazista lesz túl a rendszerezett médiaismereteken. Ennek következményei egyelőre beláthatatlanok a felsőfokú médiaoktatásban, a majdani kommunikátorok tevékenységében, a magyar médiarendszer hatásmechanizmusában.

A politika egyébként azért mediatizálódott, mert a politikusok egyre kevésbé képesek személyesen eljutni a választópolgárokhoz. Márpedig a rádiós, de különösen a képernyős szereplés a közvetlenség látszatával kecsegteti a hallgatókat és a nézőket. A köznapi tudat szférájában élő emberek úgy érzik, mintha a közéleti személyiség csakugyan személyes ismerősük volna. Nos, a politika imígyen mediatizálódott világában szakmai ellentmondással küszködünk. A Kádár-korszakban szocializálódott újságírók ügyesen alkalmazkodnak a huszonegyedik századi politikához és a politikusokhoz. Nem esik nehezükre, korábban is a politikának való alávetettségből éltek. Az utánpótlást jelentő kommunikáció szakos főiskolások és egyetemisták viszont utálják a politikát.

A harmadévben esedékes médiapolitikai kollokvium után is csak annyit hajlandók elismerni: oktatóként bebizonyítottam, hogy a politika nem föltétlenül jelenti azt a marakodást, amelyet a médiumok közvetítenek. De csupán azt a következtetést vonják le, hogy a politikai összefüggések ismerete nélkül aligha lehet az újságírást művelni. A leendő média-munkatársak úgy határolódnak el a politikától, hogy közben a pártok kialakítják a maguk médiahálózatát. Az országos média ugyanis politikailag tömbösödött. A Népszava, a Gazdasági Rádió, a Magyar ATV és a Magyar Televízió hírszolgálata a vezető kormánypárthoz kötődik, a Magyar Nemzet, a HírtTelevízió, az InfoRádió és bizonyos mértékig a Magyar Rádió hírszolgálata a vezető ellenzéki párthoz.

A pénz ellenőrizetlen forrásokból áramlik a politikailag elkötelezett médiumokhoz, amelyek egyelőre nem szűkölködnek munkatársakban. Odáig fajult a helyzet, hogy az újságírók már nemcsak vitákat moderálnak a választási kampányban, hanem szerepet is cserélnek a politikusokkal. 2002 elején például Balmazújvárosban Vágó István tévés műsorvezetővel beszélgetett a szabaddemokrata politikus Kuncze Gábor, Csornán pedig Lovas István újságíróval, a Sajtóklub vezetőjével beszélgetett a Fidesz-politikus Áder János. Vagyis a politikusok talk-show-jában szerepeltek az újságírók. A hasonló példákat tucatjával említhetném a 2006-os kampányokból is. A közvélemény-hangadók médiában szerzett tekintélyüket kölcsönözték és kölcsönzik a politikának. Ezzel magyarázható, hogy a legutóbbi választások előtt az egyik magyar rádió amerikai tulajdonosa még azt is megtiltotta, hogy a program hangja elhasználódjék két kampányoló politikus vitájában.

Vajon ebben a helyzetben mire számíthat az a kommunikáció szakos diák, aki komolyan veszi például e sorok íróját? Médiatörténeti előadóként feltárom a politikának alávetett újságírás hagyományait, de csak azért, hogy azt sugalljam: a szellemi függetlenségre törekvő újságíróé a jövő. A politika iránt közönyös - vagy legalábbis a politikusoktól távolságot tartó - főiskolás és egyetemista várja, hogy felvirradjon a napja. Várja, hogy végre igaza legyen Wessely Gábor szekszárdi újságírónak, aki ezt találta mondani: „Sajtószabadság akkor lesz Magyarországon, ha az el nem kötelezettségből legalább olyan jól meg lehet élni, mint a szekértolásból.”

VIII.


Elek Zoltán

Eladjuk-e a lelkünket?


Szemők Zoltán gondolatai a média politikai elkötelezettségéről (Alkalmas vagyok-e újságírónak?) erős lüktetéseket váltottak ki az ádámcsutkámból. Keserű szavaival egyetértek, és azokkal a hozzászólókkal is, akik hasonlóképpen fogalmaztak. De nem értem, miért süllyesztették el az egyik legfontosabb kérdést. Melyek azok az adottságok, amelyek alapján egyértelműen a publicista kategóriába sorolhatjuk magunkat? Mi a vízválasztó? Az aktivitás szintje? Netalán a választott téma?

Attól, hogy egy héten egyszer húzzuk ki a régen használt billentyűzetet, még nem válunk publicistává. Az én fogalmi rendszeremben a publicista alkatú újságíró összesöpri az információmorzsákat, újraértelmezi az ok-okozati összefüggéseket, amelyeket megpróbál új megvilágításba helyezni. Ettől a lehetőségtől a strapa-újságírók gyakorlatilag el vannak vágva, hiszen őket a napi történések oly mértékben lekötik, hogy nincs idejük hónapokra vagy akár évekre visszamenő, elvarratlan szálak között keresgélni. Ez részben magyarázható a terjedelembeli kötöttségekkel is.

A kulcs - az olvasóközönség, amely nem pusztán érti és értelmezi a néhol se füle, se farka gondolatainkat. Velünk együtt gondolkodik a mindennapokról! Örül, ha viszontlátja a hasábokon saját nézeteit. Igaz, a ,,szemellenzős” írásoknak is megvan a maguk csábereje, mert ösztönösen vágyat gerjesztenek bizonyos egyénekben, hogy merő mazochizmusból műveljék magukat az efféle jegyzetekkel, tárcákkal, glosszákkal, publicisztikákkal. Mégis az az érzésem, hogy nem véletlenül alacsonyabb a kereslet a véleményközlő műfajok iránt. Nem pusztán a nyelvezet színvonala határozza meg ezeket az írásokat, hanem a lakosság korosztályos megoszlása is. Az idősebbek már belefáradtak a vélemények kereszttűzébe, míg a fiatalabbakat egyáltalán nem foglalkoztatja a Mi fán teremnek hazánk ideológiai csatái? című szappanopera.

A pályakezdő újságírók föltehetik maguknak a kérdést: El akarom adni a lelkem? A mondatvégi írásjel csak formalitás, persze, a válasz egyértelmű. Ez az evidencia azonban erkölcsi kérdéssé válik abban a pillanatban, ahogy egy hangyányit jobban támadjuk a másik oldalt. Nehéz lavírozni a pártok között, hogy elkerüljük a teljes bekebelezést. A vidéki lapoknál többnyire ki vannak osztva a kártyák. Tökéletesen példázza ezt a Kósa Lajos irányította Debrecen a maga egyoldalú médiapolitikájával.

Csoporttársakkal beszélgettünk nemrégiben, és bizonyos kolleginák elmondták, hogy ők nem adnák el a lelküket ide vagy oda. A hölgy újságírók jó része tart a politikától, mint boszorkány a szalonnasütéstől. Félelmeik valahol nem alaptalanok, hiszen a politikai polip-csápjai az élet minden területére elérnek. Magyarországon a politikai tömbösödés olyan folyamat, amely az élet legapróbb részleteit is befolyásolja. Ez az állapot várhatóan csak súlyosbodni fog. Nincs hova menekülni, hölgyeim. Nem lesz olyan téma, amiben a politika szelleme ne kísértene. A kultúrától, az oktatáson át a család szentélyét sem kímélve beférkőzik mindenhová, és különböző mértékben ugyan, de fanatizálja az embereket. Az utcán vizelő férfi, a Nagymagyarország-medált viselő medikus, a finom kis rasszista víz a csillebérci médiatáborban - a politika gordiuszi csomója köti minden témánkat.

A négyévente esedékes választásokat sem kell kivárnunk, lassanként a lakosok felbujtása, uszítása folyamatossá válik. Ha úgy vesszük, a politikusaink olyan bűnöket követnek el, amelyeket a hétköznapi emberek nem úsznának meg szárazon. Egyébként a vitacikkekben említett ,,cápák” és ,,kishalak” közé újabb lubickoló lényeket eresztenék, ha megengeditek, kedves vitázók: a rájákat. Nagy feszültséget gerjesztenek, amit nem vezethet a ,,kanálisunk”. Mégis tudjuk, hogy leginkább ők járulnak hozzá az élet alakulásához ebben a pocsolyában. Nem akarok általánosítani, hiszen nem mindenkire igaz ez a kis buborék, amit az előző sorban felfújtam. Pusztán sajnálom, hogy nem láthatunk át a mi kis lápunkon, és kénytelenek vagyunk egyensúlyozni a két oldal között.


IX.


Faragó Anikó

A szegény kisgyermek panaszai


Érdekes, hogy legtöbbünk még ki sem került az iskolából, és máris aggódunk. Persze, a mi kezünkben diploma lesz kommunikációs szakember megnevezéssel, ez azonban a való életben mit sem ér. Egyre többen kerülünk ki az ország főiskoláiról, egyetemeiről, kiszorítva egymást a szakmából.

Lehet, hogy minden hetedik, nyolcadik ember lesz alkalmas újságírónak, akik tehetségesek is, de nincs munka. A médiában ugyanis az ismert „sztárok” foglalják el a helyet, akik igen gyakran a szakma rejtelmeit sem ismerik, csak belepottyannak, hiszen a nép kíváncsi rájuk. Mennyivel izgalmasabb Kiszel Tünde naplóját, vagy Ábel Anita sorait olvasni, megismerni a gondolatvilágukat, vagy épp egy-egy új pletykát megszimatolni. Legyen az színész, sportoló vagy valóságshow-szereplő, a lapoknak az ő nevük biztosítja a népszerűséget. Alig, hogy feltűnnek a szerkesztőségben, máris tolják fenekük alá a széket. Nem baj, ha szegényes a szókincsük, a címlapon megjelenő mosolygó fotójuk majd feledteti ezt. Ráadásul több felületen is megnyilvánulhatnak: „reggel rádió, este tévé, a kettő között rohanás egész nap”…

Nekik szükségük van több munkára, a megélhetésük miatt. Bezzeg én örüljek, ha egyáltalán a szakmában fogok elhelyezkedni, és nem egy kocsmában pultoskodnom diplomásként, „a szükség törvényt bont-elv” alapján. Úgy vélem, a főiskola befejezése után korántsem ér véget a képzésünk. Egy alapdiplomával ember legyen a talpán, akit újságíróként fognak alkalmazni. Aki valóban állásra pályázik a médiában, annak valami pluszt is fel kell mutatnia, hogy megkapja. Jelen esetben a Bálint György Újságíró Akadémiára gondolok, a krémre. Persze, ez sem biztosíték az elhelyezkedésre.

Sajnos manapság több lábon kell állni. Ha már főiskolásként kacsintgatunk külső megmérettetési lehetőségekre, nem árt, ha felmutatjuk a közönségnek, hogy eddig mire jutottunk. Igazán ösztönző erőként működött a Zöldi tanár úr által felkínált publikálási lehetőség; kicsit irigykedtünk is egymásra, ha a másik nevét olvastuk egy-egy nap a Klubhálón. Az pedig egyenesen felháborított, hogy a médiatáborba a legjobban muzsikálókat hívta el tanár úr, gazdagítva ezzel tudásukat, mintha a többieknek szükségük sem lett volna rá. Szívesen vetettem volna magam a mélyvízbe, ha valaki bedobott volna. A gyakorlat név alatt futó óráink önmagukban nem sokat érnek…

Bevallom, nem voltam mindig megelégedve a Klubhálón való megjelenési gyakoriságommal. Így fölvettem egy, illetve az egyetlen tokaji magazin főszerkesztőjével a kapcsolatot, s már meg is jelent néhány cikkem. A főszerkesztő le akart beszélni, s miután csatoltam néhány eddigi írásomat, rábólintott: van helyem a szakmában. Kiegészítésként küldött néhány útmutató tanácsot a kezdeti szakaszban, és a készülő cikkeit. Mintha egy új világba kértem volna bebocsátást. Szembesültem azzal, hogy az én tudásom igencsak szegényes, mintha még sosem olvastam volna újságot. Hirtelen rádöbbentem, hogy az egyflekkes írásaim kevesek, a látásmódom túlságosan is „zöldies”, s bárhogy törtem magam, nem tudtam ezen a ponton túl újat nyújtani. Végül megbékéltem, van még időm beletanulni.

Zavar viszont, hogy ez a magazin minőségi lapként funkciónál, meg is látszik az eladási forgalmán. Magyarországon a minőségi lapnak nincs akkora tekintélye, nem divat már, ebben Csapó Istvánnal értek egyet. Leértékelődött a minőség, s aki ellene akar tenni, kösse föl az alsóneműjét. Vagy várja meg az új akció kezdetét.

X.


Buzdor Gabriella

Bicebóca szerkesztőség

Az én kicsiny falumban, Jándon, ahol mindössze nyolcszázan laknak, az egyik legfontosabb információforrás a pletyka. A másik a pletyka, és ha eddig nem említettem volna, akkor a harmadik is a pletyka. Ha korábban a polgármester vásárolt egy használt robogót közcélokra, mire a tizedik emberhez ért a hír, már luxusautóról beszéltek, amit saját zsebből fizetett a falu irányítója, persze, sikkasztott pénzből.

Vajon rosszindulatúak-e az emberek, vagy csak rosszul hallanak, de ezt megelégelvén arról született döntés, hogy igenis kell egy információforrás, amiből egyszerűen, első kézből értesülhetnek a település lakói a környezetüket érintő eseményekről, problémákról. És hogy-hogynem, engem ért az a megtiszteltetés, hogy szerkeszthetem ezt a kis helyi újságot. Miért ne? Tanultam szerkesztést, valahogy csak elboldogulok. Szóval a lelkesedés megvolt, már csak a címlapra, cikkekre, no meg papírra volt szükség. Ja, és időre, aminek én gyakran a szűkében vagyok.

Belevetettem magam a munkába. Kitaláltam, milyen legyen a címlap, megterveztettem, és szerencsére nagyon jól sikerült az elképzeléseimet papírra vetnie az alkotónak. A címlap-tervezést megelőzte egy kisebb vita, ami arról szólt, vajon legyen-e címer rajta. Nevetségesnek tűnhet, hogy az életben mennyi probléma adódik, mi meg egy címeren vitatkozunk, de végül arra jutottunk, hogy kell. Szerintem ezzel is jelzi az újság, melyik faluhoz tartozik. Nem azt akarom mondani, hogy más településeket is meg szeretnénk hódítani, csak valahogy jól mutat rajta a jándi címer.

Aztán előzetes egyeztetés után, mely a polgármester és köztem zajlott, leírtam a közelmúlt eseményeit, a falu életében várható változásokat, és a nem túl örömteli fordulatokat is. A vezetőség elfogadta minden cikkemet, és már ülhettem is a számítógép elé, hogy megbirkózzam a tördelőprogram nehézségeivel. Eleinte szaggatottan haladtam a munkával, de aztán beolajozódtam, és a fogaskerekek tökéletesen illeszkedtek egymáshoz.

Azt hittem, mindennel készen vagyok, de akkor jutott eszembe, hogy még nincs is címe a lapnak. Nem lehet csak úgy kiadni. Végül Falusi Hírmondó-nak kereszteltem el, a zárójeles címe pedig Jándi Krónika. Nekem tetszik, és a visszajelzések alapján másoknak is. Így szerkesztettem meg Jánd község önkormányzatának és lakosságának közéleti lapját. Leírva nem is rémlik olyan nehéz feladatnak. És hát „Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.”









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-01-24 (2227 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.02 Seconds