2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19479418
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2007 január II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több hónapja gyakran a NOLBLOG-on is! (Szerk.)

Eddig a hónapig ezt az oldalt közel 21.000-en olvasták.


JANUÁR


Január 31.

Hogyan veszítik el a szüzességüket ma a fiatalok?


Nem mernék olvasáskutatást végezni. Kémkedni, leskelődni, vizsgáztatni felháborító lenne, és - hála az égnek - nem is lehet. Bemondásra viszont semmi szín alatt nem építenék kutatást. Jó, száz megkérdezett közül három se rögtönözne hihetően és szemrebbenés nélkül számára hízelgő szerzőt, címet. Hacsak nem az egykori kötelező iskolai olvasmányok emléke segítene.

Persze, semmiféle törvény nem kötelez olvasásra. No meg kinek van ideje, pihentsége a jó könyvhöz? A magyar villamosok, buszok, távolsági járatok, vasúti szerelvények nagy részében (főként ingázás-időben) sötét van, a világítás rossz, nem lehet olvasni. Egyébként is: hagyjak békét az ingázónak, neki aztán biztos nincs ideje olvasni.

Az iskolások? Tán nem is kóstolnak bele az olvasás örömébe. A televíziós történetek ugyanis még a képzelő erejüket sem igénylik: „nem kell elképzelniük” a hőst, hősnőt, környezetet, száguldást, ellenfelet, veszélyes helyzetet. A fantáziájukat kikapcsolhatják. Ahhoz, hogy látomásaink, ábrándjaink legyenek, meg kell tanulnunk „fantáziálni”. Ízeket, színeket, érzelmeket is.

Igaz, nemcsak az olvasást nem merném tudományosan kutatni. Azt sem merném fölmérni, hogy a mai fiatalok milyen körülmények között találkoztak először a szexszel, hogyan veszítették el a szüzességüket - márpedig egész jövendő érzelmi gazdagságuk, felnőttségük ettől is függhet. Milyen mámorban? Milyen hangulatban? Milyen emlékkel gazdagabban, szegényebben? Nekem szerencsém volt, s nyilván kollegáim között is akadt érzelmileg szerencsés. Talán nekik is zene-szerű ez az emlék.

Bár osztálytársaim jó része se járt rendszeresen komolyzenei koncertre, színházba. Nem sokan olvastak jó irodalmat. Mégis többen lettek népszerű, kedvelt egyetemi és középiskolai tanárok, orvosok, akad közöttük újságíró, játékfilm-operatőr, tudományos kutató, festőművész, kitűnő pap, ünnepelt színész… Nem merem megítélni, sorsukra miként hatott mindaz, ami engem is alakított. Mit örököltünk és mit tanultunk. Nekem is kényelmesebb azt hinni, hogy ki-ki maga válogatja össze a fontos emlékeit. Van, amit örökre elfelejt, van, amit örökké dédelget magában.

Bodor Pál

Január 30.

Nem Orbán a bika


Lehet egyetlen ember ellen is uszítani. A politikától mintha már senki se remélne lovagiasságot. Bitó Lászlónak igaza van: hamis állítás, hogy „ezek is, azok is durvák”. Mondta bárki is a bal-liberális élvonalból, hogy Orbán (a „beteges hazudozót” most hagyjuk) - megalomániás? Még tán ennyit se.

Kialakult az egyszemélyi gyűlöletbeszéd, hergelés, rágalomhadjárat - mint kampánystratégia. Érthető. A Fidesz most nem fél senki mástól, csak Gyurcsánytól. Az uszulás, a megfémlítési kísérletsorozat, az lakásostrom-állapotok, a buta gúny, a hideg fölényeskedés, a bevadulás bizonyítja, hogy végre akadt erélyes, erős egyéniség a baloldalon, összetéveszthetetlen hangú, akinek van bátorsága megragadni a bikát a szarvánál. És nem Orbán a bika. Hanem a nehéz, népszerűtlen feladatok.

A Fidesz kampányáról ép ésszel senki nem állíthatja, hogy hatástalan. Bizony sikerült kialakítania olyan pszichózist, amelyben tömegek bólogatnak a rágalmakra. Gyurcsány önkritikus vallomását sikerült kiforgatni, és ellene, meg pártja ellen fordítani. Sikerült elhitetni, hogy 2002-ben csúcson volt az ország, az összes súlyos gondunkat négy év alatt, 2002-től 2006-ig a koalíció gyűjtötte a fejünkre.

Van, amit valóban a kormányzat vétett - aki azonban egy kicsit is utána nézett, jól tudja, mit „köszönhetünk” a másik félnek. De nem is igazán ez a kérdés. Hanem az, hogy (noha néhány kérdésben magam is bíráltam és bírálom a kormánykoalíciót), a baloldal és a liberálisok fontosabbnak tartják: ne folytatódjék minden sürgős, mondhatni: életbe vágó ügy és feladat halogatása, hanem igyekezzünk úrrá lenni mindazon, ami válsággal fenyegethet. Erről szól a Szembenézés.

Gyurcsány legádázabb ellenfele sem állíthatja, hogy a kormány a politikai csábító szerepében lép fel, demagóg ígéretekkel törekszik a népszerűségre. Voltak ilyen beütések is, de ma a szókimondás, az erős stratégia, a fő célok szigorú koncepcióban átgondolt, cselekvő szolgálata uralkodik. Akár azon az áron is, hogy a haza szolgálatát mindenek fölé helyezve, rövid távon voksokat is veszítünk.

Persze nem akarom, hogy erkölcsi győztesként majd elveszítsük a választásokat. Ellenkezőleg.

Bodor Pál

Január 29.

Egy melléklet megtáltosodása


„Olvasták a Szép Szó friss számát? - írtam január 26-án este rövid ideig olvasható blogomban. TGM (Miért pingálunk madonnákat?), Odze, Andrassew, Podmaniczky Szilárd, R. Székely Júlia (A külföldi karvaly töke - rövid ö-vel), Kútvölgyi Erzsébet, Scipiades - és még ugyanannyi szerző kitűnő írása! Ennyi jó, olvasmányos, meglepő, kacagtató, megkönnyezhető, bravúrosan tehetséges írást napilap-mellékletben rég nem láttam.

És hogy lássák, miket mer a Szép Szó, a hetvenéves Baranyi Ferenc versének utolsó szakaszát hadd idézzem: Páncélomat nincs mód levetnem, / de holtomig azon leszek,/ hogy tiszta szándékkal hitessem,/ amiben én már nem hiszek. Rég nem dicsértem ennyire boldogan. A Népszava melléklete különös figyelmet érdemel, mert a lap kiegyensúlyozott, értelmes, színvonalas annak, akit rég meghódított magának, csak talán képtelen eseményt teremteni. Ha a Szép Szó január 20.-i száma (amelyet már jó jelek előztek meg) fölfogható akár az egész lap frissülése, eredetibb hangütése, jó izgalmassága bizonyságának, akkor: rajta, kollegák, lássunk végre kibontakozni egy erős, vonzó újságot, melyet nem lehet félig olvasottan, unottan begyűrni a papírkosárba!” Idáig a korábbi írás, kivonatosan.

De megjelent a január 27-i szám: bizarr lett volna fennhagyni a 26.-án este föltett blogot az után, hogy a friss szám megjött. Véletlen volt az előző szám rangos vonzereje - vagy folytatódik a törekvés? Nos, a Kocsis Zoltán filharmonikusait franciaországi turnéra elkísérő Kozár Alexandra sziporkázó riportja (melynek zenei szakmaisága engem meghalad) világlapba való. A „szexológus” Leon Blumról a Du mariage című könyve ürügyén esszéző Várkonyi Tibor remekel. Dési János gyűszűnyi jegyzete a tragikus New Yorkot idézi fel, és benne az emberiség megremegését ama szeptember 11-én. Koltai Tamás a főváros színházi támogatáspolitikáját firtatja, és közben, persze, némely fóbiáját sem titkolja.

A belső dupla oldalon hat írás (például Tarján Tamás, Ficsku Pál, a Szabó T. Anna verseit kiemelő Ambrus Judit cikke) igazán jó, majd jön egy sor telitalálat: Scipiades Erzsébet (A passzív nő mint vágyálom), a Várkonyi Tibor - Morvai Krisztina „ügyre” a Wallenberg Egyesület állásfoglalása okán kegyetlenül visszatérő Andrassew-pamflet, Szász István Solt Ottiliát idéző, meghatott portréja, Ágoston Eszter a kivételes Zádori Zsuzsát bemutató lírai rajza, Csikós Virág meghökkentő abszurdja az igényes, avatott olvasónak élmény. András Sándor finom, fájdalmas története a bankrablás és az élet áldozatáról, Kukorelly Endre (címében Gyurcsány esszéjére utaló) karca: mindez kétségkívül érték-elvű szerkesztői platformra vall.

Az átlagolvasó talán nem mindenben képes követni a textust, de ezt a túlhaladott (?) aggályt csak közvélemény-kutatás vizsgálhatná felül.

Bodor Pál

Január 28.

Gesztus-szótár


Tizenhét éves. „Bözsi néni nem szeret engem” - mondja halkan, mint aki nem kommunikál, csak (akaratlanul) hangosan fogalmazza meg a gondolatait. „Látom a szemén. Ahogy néz. Somfajit szereti, amikor őt kérdezi, tényleg kíváncsi rá.” Hallgat. Ingatja a fejét. Először jobbra-balra, majd előre-hátra. Ez a mozgás neki otthonosabb, rövidesen egész testét beleadja.

„János szeretett így mozogni. Amíg meg nem halt. Sose lett belőle brahis, nagyképű felnőtt. Szívesen nevetett, ha pedig letolt valakit, nagyon halkan tette, hogy csak az hallja, akinek szól. Szeretnivaló fickó volt, sose vette magát halálos komolyan. Mintha állandóan jelezte volna, hogy ő múlandó. A tekintélyükre féltékeny tanáraink úgy viselkedtek, mintha a halhatatlanságukat őriznék tőlünk.”

„Nem tudom, hogyan és mikor tanultam meg olvasni a másik mozdulataiból, hunyorgásából, abból, ahogy a lábfejét tartja, ahogy vállat von, megy a folyósón, dobálja kicsit a testét. Van, aki közben mesél magának, vagy vitatkozik magában, fölhúzza az orrát, rázza a kezét, a füléhez nyúl… Képes lennék tolmácsolni a gesztusait, ahogy dörgöli az orra tövit, megvakarja a vállát… A vadidegent is tolmácsolhatnám, mintha angolul beszélne, vagy füttybeszéddel, mint azok a Kutyák szigetén, a Kanári szigeten. János azt mondta - pedig ő mateket és informatikát tanított, nem bölcsész volt -, hogy a festők is érthető nyelvre fordítják a látványt. Hát ez a művészet. A balett pedig a gesztus-szavakat gyűjtötte össze szótárrá, elkészítette a nyelvtant is hozzá, és összepászította a másik nyelvvel: a zenével.”

Sokáig csend.

„Ránézek valakire, megfigyelem a körmeit, a szemöldökét, a pillantását, ahogy különböző emberekre, fákra, autókra néz, és megmondom, ha gonosz, és megmondom, ha jóságos. És esküdni mernék rá. Holott nem ismerem még egyetlen cselekedetét sem, a szavát sem hallottam, nem látom, amikor azok veszik körül, akik függnek tőle… Mintha örököltem volna valami tudást. Tapasztalatokat. Hiszen majdnem olyan ez, mint a jóslás: megérzés. Ha majd igazolódnak ezek a tudások és megérzések, félni fogok magamtól. Vagy írni kezdek. Remélem, mások nem félnek akkor se tőlem. Csak jó emberismerőknek írok majd.”

Bodor Pál

Január 27.

A magyar politika olvasmánya


Némely embernek arról van a legtöbb mondanivalója, amihez a legkevésbé ért. Én is így vagyok vele. Állandóan a mindenre kiterjedő politikáról írok, hisz annyi lényegtelen, felületi ismeretet gyűjtöttem róla, hogy ez minden fontosat eltakar előlem. Ezért képzelhetem, hogy ebben profi vagyok. Holott dilettáns vagyok, méghozzá a legrosszabb, beképzelt, felületes, odamondogató, nagyképű fajtából.

Nálam csak némely politikusok rosszabbak. Igaz, hogy ők jóval több s mélyebb tapasztalatot szereztek a közélet láthatatlan alagsorában, csatorna-rendszerében is. Részt vettek olyan vadászaton, amelyben rájuk lőttek, meg olyanon, amelyeken kötelesek voltak fejlövést szimulálni.

Gyurcsány a tegnap megjelent írásában valóban szembenéz önmagával és a helyzettel, s ha egyáltalán van még elfogulatlan olvasója Magyarországon, akkor az kénytelen kimondani: szeretem vagy sem a miniszterelnököt, ez a szöveg alapos, lassú olvasásra készteti a magyar politikát. Persze nyilvánvaló: egyetlen ellenzéki párttól sem várhat senki még akármennyire töprengő bólintást sem; nagyon furcsa lett volna, ha Navracsics Tibor azt mondja: „Ez mán döfi.”, vagy Halász Zsuzsa (KDNP) felujjong: „Erre várunk hónapok óta, jaj, most már csak le ne mondjon!” A Szembenézést azonban nem kerülhetik meg.

Egy pillanatig sem remélem, hogy - miután „a magyar politika” elolvassa Gyurcsány Ferenc szembenézését hibákkal, tanulságokkal, tennivalókkal - az ellenzéki pártok majd kérik nyomban testületi fölvételüket az MSZP-be. Az azonban nemzeti érdek, hogy olyan higgadtan gondolják végig ezt az eszmefuttatást, mintha a történelmi utókor adta volna a kezükbe, azzal, hogy válaszoljanak: realista kép rajzolódik-e ki e huszonhárom fejezetből - s nyújt-e lehetőséget a közeljövő, a lehetőségek mérlegelésére. Persze, ezt se tegyék kritikátlanul.

Hiányérzetem nekem is van. Haloványnak érzem annak a megfogalmazását, hogy melyek lehetnek a baloldaliság dimenziói az elkövetkező korszakban - és azt hiszem, a miniszterelnök ezt az alkalmat sem ragadta meg, hogy határozottan érzékeltesse: ennek a baloldalnak igenis szervesen sajátja a nemzeti érzés.

Bodor Pál

Január 26.

Első világnyelved: a magyar


Ne hőkölj meg a címtől! Olvasd nagyon lassan, figyelmesen! Rájössz: csak azt súgja, hogy addig ne tanulj más világnyelvet, míg a sajátod, amelyben fölnősz, nem oly mélyen a tiéd, mint a szívverésed. Míg tehát véreddé válik. Lelkeddé.

Csak a Benned remekül működő anyanyelvre, erre a giroszkópra, tökéletes zenei alaphangra épülhet a többi. A többi nyelv is. Az igazi nyelvérzék hordozója: a teljesen átélt anyanyelved.

Az írek angolul fordultak szembe az angolokkal. A nyelvi asszimiláció nem ingatta meg identitásukat. Anyanyelvük ugyan egy időre elszállt az ajkukról, de ők megmaradtak: tehát visszatérhettek önmagukhoz.

Közel húsz éve interjút készítettem Vittoria-Gasteisben, a baszk szenátus városában egy fiatal baszk íróval, a nacionalista ETA ifjúsági szárnyának egyik vezéralakjával. Spanyolul ír, mert - noha kijárt két intenzív baszk nyelvtanfolyamot - képtelen megtanulni baszkul. De megmarad baszknak; ők megmaradnak baszkoknak.

Itt, Kelet- és Közép-Európában ilyen nincs. Aki itt anyanyelvet váltott, kikéri magának a „vissza-nemzetesítését”. Akár szlovákból lett magyarrá, akár magyarból szlovákká. De lappanghat benne némi zavar. Heves bizonyítási vágyból túlzó, gyűlölködő lehet. Hovatartozása - talán, mert fél, hogy megkérdőjelezik - nem nyugodt, természetes.

Kapard meg a szélsőségest: igen gyakran neofita hasonuló, beolvadó. Közép- és Kelet-Európa nacionalizmusaiban mintha a jövevények játszották volna a főszerepet. (Újra leírom: a lengyel Zelinszkyből lett Corneliu Zelea-Codreanu, a román Vasgárda őrjöngője. A szlovák és örmény Szálasiról nem szólva. Persze Codreanunak joga volt románnak vallani magát, Szálasinak sem kérdőjelezem meg a magyarságát.)

A globalizáció gazdasági, technológiai, kommunikációs anyanyelve most az angol. Száz, kétszáz év múltán ki tudja, melyik lesz az újlatin. A kínai? A hindi? Az arab? Ha (ne adj Isten) száz, kétszáz év múltán a magyarok más nyelven élnek, vajon megmaradnak magyaroknak?

Bodor Pál

Január 25.

Bank rablása szelíden


Január 21.-én e rovatban Pénzeslevél a Toronyból címmel borzasztó kis bankügyet tártunk fel. A banknak kicsi, az ügyfélnek nem. Jelentős, tekintélyes bank bakija. Ha azonban író barátunk esete teljesen elszigetelt és egyedi ennél a bankháznál, akkor a bank perel, hogy nem jellemző, kiragadott esetet szellőztetünk meg. Ezt akár vállalni is lehetett volna. S akkor most, hogy egy másik, óriási bank egyedi bakiját leplezi le az újabb levél, nem kényszerülnénk arra, hogy elhallgassuk a nevét csak azért, mert az első esetben nem írtuk ki. Találgatni azonban akkor is lehetett, most is lehet. Íme a levél:

„(…) Bank RT. Budapesti Régió Fiókvezetője részére, Budapest(…)
Tárgy: azonnali intézkedés kérése
Tisztelt Fiókvezető Asszony/Úr!
Kérem, hogy betéti társaságunk számára a Moeller Electric Kft. által tévesen, egykor volt számlánkra (…-…) 2006. december 7-én átutalt 145.644.- (azaz egyszáznegyventötezer-hatszáznegyevennégy) forintot azonnal és hiánytalanul társaságunk jelenlegi (…-….) számú bankszámlájára továbbutaltatni szíveskedjen.

Indoklás: Társaságunk 2004. január 8-án bankszámlaszerződést kötött önökkel. Ezt a szerződést annak általános feltételei 32. pontjának megfelelően írásban 2006. január 30-án felmondtuk. (Fénymásolata az ajánlott levél bizonylattal mellékelve.) Mivel semmi változás/válasz az önök részéről nem történt, 2006. április 10-én személyesen bementem fiókjukba, ekkor közölték, hogy a levelem nem kapták meg, annak bemutatott másolatát lefénymásolták. A felmondás időpontjában nem volt elegendő összeg a havi 2.400.- forintos számlavezetési díjra, és úgy gondoltam, hogy a becsület megkívánja annak kiegészítését, tekintettel a 30 napos felmondási időre, ezért befizettem 1.714.- forintot. Ezt önök elkönyvelték ’Számla megszüntetés miatt’ megjegyzéssel. (Számlakivonatuk másolata mellékelve.)

Mintha mi sem történt volna, folytatódtak a havi bankszámlakivonat küldések, és nem elég, hogy a - jog szerint - már nem létező számlánkra havonta 2.400.- forint számlavezetési díjat terheltek, de még a megszüntetés miatti befizetésre is felszámították a 200.- forint készpénz-befizetési díjat. Végre 2006.08.17-én kelt tértivevényes levelükben értesítettek, hogy ha költségtartozásunkat nem rendezzük 30 napon belül, úgy a bankszámlaszerződést felmondottnak tekintik. Ezt a ’fenyegetésüket’ 2006.09.15-én tértivevényesen megismételték.

Szeptember közepe és december eleje között két és félszer 30 nap van, a felmondólevelünk kelte óta pedig közel egy év. Nem létező számlára pénzt elfogadni szerintem tolvajlás. Engedjék meg, hogy felhasználjam az alkalmat és gratuláljak nemrégiben elnyert ’legjobb bank’ kitüntetésükhöz. Egyébként tisztelettel: IMKA Ker. és Szolg. Bt.”
Eddig a levél. Némely szakember azt állítja, a magyar(országi) bankok tarifája egyike a legmagasabbaknak Európában.

Bodor Pál

Január 24.

„Az eljárás iratait zártan kezelik”


Rajnai Attila riportja az Élet és Irodalomban a német szemétbálák magyarországi „illegális elhelyezéséről” (finoman fejeztem ki magam), és abban Halász Istvánt kunbajai polgármester szerepe egyszerűen döbbenetes. De nem azért, mert december közepén a cégükben társtulajdonos feleségével együtt letartóztatták. Hanem azért, mert neve túl ismerősen cseng. A riportból megtudom, hogy honnan.

Egyrészt szerepelt az „erőszakkal leváltott kiskunhalasi rendőrkapitány, Kastyják János híressé vált 1998-as jelentésében” (olajügyben). Másrészt jogerős ítélettel sem vonult néhány éve börtönbe, végül a maga szervezte 2004-es pótszilveszterről vitte el a hatóság. Meg leginkább azért, mert ugyanaz év novemberében ki is szabadult, Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök ugyanis helyt adott kegyelmi kérvényének. A riporter szerette volna megismerni Halász István kegyelmi kérvényét, de „sem az illetékes bíróságtól, sem a szaktárcától nem kaptunk felvilágosítást” - írja Rajnai - „mondván, az eljárás iratait zártan kezelik”, pedig „a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető megtévedt elítéltnek”.

Többek között a Bajai Városi Bíróság 1995. február 13-án jogerőre emelkedett 3. B. 385/1995/4. számú ítéletében „csempészet és vámorgazdaság vétsége miatt” ítélte el, miután „1993. április 15.-től 16-ára virradó éjjel nyolc vasúti tartálykocsiból mintegy négyszázezer liter vámolatlan gázolajat engedtek le, a tanúk szerint az átfejtést Halász István irányította..”, de egy „kilencvenes évek eleji szeszcsempészeti ügyben a Kecskeméti Városi Bíróság 1.B. 442/1993/57 számú jogerős ítéletében jelentős értékű vámárura üzletszerűen, folytatólagosan elkövetett csempészet és deviza bűntett kísérletében mondta ki bűnösnek, és kétévi, három évre felfüggesztett börtönre ítélte”… - stb. stb.

Nem ismerem Halász Istvánt, a riportból tudtam meg azt is, hogy a Független Kisgazdapárt 2002-es térségi országgyűlési képviselő-jelöltje volt. És egy pillanatig sem hiszem, hogy ezért kapott kegyelmet az akkori köztársasági elnöktől. Rajnai Attila egy-egy riportja után hetekig úgy érzem, még mindig az ország legnaivabb és legtájékozatlanabb újságírója vagyok. Vajon Mádl Ferenc is ilyen naiv és tájékozatlan volt, amikor kegyelmet gyakorolt? Sajnos, lehetséges.

Bodor Pál

Január 23.

Csalók világkatalógusa


Szeretnék a gyártási, kereskedelmi és banki csalásokról világkatalógust olvasni, amelynek minden hónapban kiadják, megküldik az aktuális kiegészítését. Egyáltalán nem vagyok gyanakvó, ellenkezőleg, jóhiszemű balfácán vagyok, aki minden sarkon pofára esik, és még mindig magát hibáztatja: „Hülye vagy öregem. Még mindig nem nézel a lábad elé?”

A romlott húsok, átírt szavatossági cetlik, hamisított gyógyszerek, lopottan is jól eladott autók már nem is érdekelnek. Ez a Baumag-sztori érdekel, de nagyon. Noha én nem vagyok se kis, se nagy befektető. Az érdekel, hogy nagy cégek, bankok, vállalatok, dúsgazdagok szerepelnek-e a károsultak között? S ha nem, miért nem? Honnan tudták, hogy messziről el kell kerülni?

Azt is szeretném megtudni, melyik volt eddig a legnagyobb ingatlan, és hány száz milliót ért, amelyet a lakásmaffia szerzett meg? Vagy ott is csupa szerény, kicsi embert sikerült becsapni? Hogyhogy? Akinek több pénze van, annak több esze is van? És fordítva: minden kispénzű tyúkeszű? Azért maradt szegény, és a Baumag meg a lakásmaffia segítségével ezért lett koldusszegény? Kint alszik az asszony és a férfi egy kis budai mellékutca grundján, sátorlapon, paplannal?

A világnagy gyógyszerek is érdekelnek. Amelyeket ezer televíziós csatorna hirdet. És közben szeretném megtudni, mi lett a Magyar Gyógyszerkutató Intézettel? (Vagy mi volt a neve…)

Schmidt Mária, ha igaz, új jobboldali pártot szervez. Én akkor új balközép pártot alapítok: a becsapottak és becsaphatók pártját. Csak attól tartok, hogy kicsúszik alólam, és jobbra tolódik, mert a becsapottak és becsaphatók elhiszik, amit a jobboldal hangosai kiabálnak. Persze az olvasóim tudják, hogy én inkább a baloldalt bírálom, némileg önkritikusan. És tulajdonképpen már alig várom, hogy ellenzékben legyünk. Mert valahogy ízlésesebbnek tartom a kormányozókat kritizálni. A hatalmon lévőket.

Tehát örökké ellenzékben lévő baloldali pártot alapítanék. Amelynek tagjai, akárki lesz hatalmon, örökké szegények maradnak.

Bodor Pál

Január 22.

Szálasi és Horia Sima a magyar-román határról


A román „nyilasok” (legionáriusok, vasgárdisták) eredetileg egész más társadalmi és kulturális közegből indultak, mint a mi nyilasaink: a Iaşi-i egyetem világából. Később csatlakozott hozzájuk a görögkeleti (ortodox) egyház némely rajongó híve, papja, majd a Dunától délre eső területekről aromán, macedo-román stb. szélsőségesek. Eleinte a (főleg korrupció-ellenes és hevesen nemzeti) szellemi elit mozgalma volt (Emil Cioran, a filozófus Noica, Mircea Eliade, a József Attila fordította költő Radu Gyr, Nichifor Crainic is ide húzott), de végképp átfordult nagyon kemény, szadista fasizmusba. A bécsi döntés (Észak-Erdély visszacsatolása Magyarországhoz) különösen a mozgalom magyar-ellenességét fokozta.

Mikor a rövid ideig zöld inget öltő Antonescu kikergette őket a hatalomból, dokumentum-kötetben mutatta fel iszonyú gyilkosságaikat, a benzinnel leöntött-meggyújtott román katona-halottakat, a vágóhíd kampóira akasztott zsidó áldozataikat. Hitler, tudjuk, a Saint Cyr-i képzettségű katona Antonescuban sokkal jobban megbízott, mint Horthyban és mint Horia Sima legionárius vezérben. A Himmler támogatta Simát Németországba internáltatta. Később, Antonescu „kiiktatása” pillanatában Horia Simával kísérletezik a hitleri vezetés.

Fischer István filmrendező, aki közíróként is sokat foglalkozott ezzel a korszakkal, hívta fel figyelmemet a holland Martin Ros könyvére (magyarul A harmadik birodalom sakáljai - Kollaboránsok tündöklése és bukása 1944-45, Magyar Könyvklub 2002). A könyv harmincnyolcadik oldalán a következők olvashatók: „Sima tárgyalásokat kezdett Szálasival is, aki 1944 októberében nyilaskereszteseivel hatalomra került Magyarországon. A megbeszélések 1945 februárjában megállapodással zárultak, melyben ’egyszer s mindenkorra’ rögzítették az oly hosszú időn át véres harcokat átélt magyar-román határt…” Megnézném az a határt.

A könyv magyar kiadásának kétszáznegyvenhatodik lapján 1945 elejéről a következőket olvashatjuk: „Szálasi (…) még februárban megállapodást ír alá a horvát Ante Pavelic-csel, a szlovák Tisóval és a román Vasgárda arkangyalával, Simával, melyben a Balkánt felosztják a négy nemzet között - a németek számára…” Föltehetőleg ugyanarról a megállapodásról van szó, mint fentebb. Nem kommentálnám, azt hiszem, ugyanazt gondolom, amit az olvasó.

Bodor Pál

Január 21.

Pénzes levél a Toronyból


Író barátom decemberi keltezésű levelet kapott egy toronyból, amelyben tekintélyes bankház székel. Az Ügyfélszolgálati Vezető (J. Á.) és az Ügyfélszolgálati Osztályvezető (B.B. Zs. ) közölte vele, hogy 2002-ben rendben visszafizette a személyi kölcsönét.

És most tessék figyelni a világos, egyszerű, szabatos nyelvezetet is: „a kölcsöntartozás teljes egészében történt kiegyenlítését követően a törlesztések kapcsán nyitott nem kamatozó elszámolási számlán nyilvántartásaink szerint a mai napig többletösszeg szerepel, mely fölött Ön rendelkezni jogosult. A Kölcsönszerződés megszűnését követően a többletösszeget a bank felelős őrizetbe vette”.

Magyarul: a barátom valamivel többet fizetett be, mint amennyit kellett volna. Maradt egy kis pénze a bankban. Amiről mindmáig nem értesítették. S most következik a folytatás: „Ezúton értesítjük, hogy 2006 november 1.-től a felelős őrizet díját 1.000 Fthó.” A mondat nyilván restelkedett, ezért maradt félbe. De feltehetően a bank (mert róla van szó) november 1.-től havi ezer forint őrizeti díjat igényel.

Az ügyfél erre ezeket válaszolta:
„1. Miért 2006. december 20.-i keltezéssel értesítenek arról, hogy az 5/10/2002. hatállyal megszűnt személyi kölcsön visszafizetése után többlet visszafizetésem van?
2. Mennyi az a többlet visszafizetés? Netán saját, az esetben érintett ügyfelükkel szemben is oly mérvű a banktitok, hogy előtte is titkolni kell, mennyivel többet fizetett vissza?
3. Két forintot vagy több tízezret őriznek gondosan havi ezer forintért?
4. Mi akadályozta meg Önöket abban, hogy nevemre és címemre visszaküldjék a mutatkozó többletet?
5. Adtam-e írásbeli meghatalmazást a többlet őrzésére?”

Az már mellékes, hogy kaphatott volna kamatot is a pénze után, meg az is, hogy a levél két vezető beosztású aláírója („a bank mint hivatal”) telefonon elérhetetlen volt, s az ügyet sem az automata ügyfélszolgálat, sem az élő kapcsolással elért banki szakember nem intézhette el. Az író az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosához és a Bankfelügyelethez fordult.

A történet nemigen illik ebbe a rovatba, de már rég kerestem tenyérbe mászó példát arra, hogy az intézményesült vagyonnál nincs nagyobb, önkényesebb úr.



Bodor Pál

Január 20.

Nem én vagyok Horváth Zsolt


Nem én vagyok az ismeretlen Horváth Zsolt, aki a Magyar Nemzetben azt írta: Schmidt Mária új jobboldali pártot alapítana. Sok álnevet használtam, de szavamra, Schmidt Mária sem én vagyok.

De nagyjából híve, rosszkedvű híve vagyok a megszorításoknak és a reformnak, ám félek, ugyanolyan rosszul hajtjuk végre, mint annyi mindent. (Vidéki kisipari emlékszobákat, múzeumokat vizitálok áhítattal: istenkém, ezek még ismerték a rendet, az adott szót, és a kézi szerszámokkal gyártható tökélyt.) Engem kezdettől megrontottak: minden szabályra legyinteni lehetett. Gyerekkoromban, a terjeszkedő, bizonytalan román fasizmus idején üdvös volt, hogy a rendőrt, a bírót is meg lehetett venni. Ilyesmik segítettek sokaknak a Ceausescu-éra dühei idején is.

Huszonnégy éve ismét Magyarországon azt figyelem szomorúan, hogy az átlagos beteg szemével (tehát alulról nézve) az egészségügyi reform értelmes mozzanatait is eltakarhatja, zavarosítja a történelmi sietség. Patikusom szerint nincs semmi garancia arra, hogy az azonos hatóanyagú, olcsó gyógyszerek nem lesznek rövidesen hiánycikkek. Hisz a gyógyszergyárak kartell-érdeke ez lesz. Ha az olcsó változat eltűnik, a beteg kénytelen a drágát venni. (Hány remek, olcsó gyógyszer tűnt el e nélkül is az elmúlt évtizedekben.) Kérdés, hogy a magyar állam lehet-e oly hatékony, és módjában áll-e oly szigorúnak lenni, hogy ezt megakadályozza.

Amit szocializmusnak neveztünk, az kétségkívül nem működött jól. A baj csak az, hogy még mindig képtelen vagyok lelkesedni az újkapitalizmusért. Sose szerettem a pekuniáris hierarchiát. Fiatal publicistaként és egyetemi hallgatóként arról írtan fantázia-tanulmányt, hogy hol lenne ideálisabb az egyenlőség: ahol a világon mindenki egyforma gazdag, vagy ahol a világon mindenkinek egyforma hatalma van, vagy pedig, legvégső alternatívaként: ahol mindenki egyformán okos. Professzorom megértő nevetéssel rúgott ki. És utánam szólt: „Ott, kedves kollega, ahol mindenki egyformán hülye! Érti?”

Értem. Szomorúan, de értem. Furcsa. Schein Gábor az Élet és Irodalom január 19-i számában igen érdekes, eszes, eredeti cikkében Magyarországról ezt írja: ”A magyar társadalom jogtudata talán még az egykori ’keleti blokk’ egyéb társadalmaihoz képest is rendkívül homályosnak volt mondható. Ez nem csoda, hiszen az egyeduralkodó állam sosem kívánta betartani saját törvényeit…”

Hát persze. Nem úgy, mint a román, bolgár, lengyel, jugoszláv, s némely közeli szovjet állam.

Bodor Pál



Január 19.

A hipochonder fantáziája


A képzelt beteg fantáziavilágába nem kívánkozom, mert tudom, az maga a pokol. Soraimat nyilván csak az olvassa el, aki nem fél, vagy olyan makkegészséges, hogy sosem kísérti meg semmi torz kombináció, ha bármije megfájdul. Nem kísértik meg félelmetesen tekintélyes, klasszikus nevű kórok, bajok, sosem képzeli, még ha fáj is a szeme, hogy megvakul, és ha pici szúrást sejdít valahol a szíve táján, nem rémüldözik infarktusról. A halálra pedig, mintha nem is létezne, sose gondol.

Jó neki.

Ha kis szerencséje van, úgy hal meg, hogy észre sem veszi. Álmában, vagy ájultában.

Sose figyeli a tüneteket, képtelen pontosan elmagyarázni, mi az, hogy „szindróma”, és előbb veszti el memóriáját, semmint hogy megtanulná a diagnózisait.

De van fordított hipochonder is. Aki (a szerencsétlenje!) azt képzeli, hogy abszolút egészséges, erős, derűs, mindenben diadalmas, és csak azért nem vesz részt a maratoni futásban, mert unalmasnak tartja. Ha még dilisebb, akkor azt hiszi, minden csinos nő reá vár, minden főnyeremény előbb-utóbb az övé lesz, még bőven van ideje megtanulni néhány világnyelvet, és képtelen beleélni magát abba a hülyeségbe, hogy valakinek a szemében ő nem rokonszenves, sőt, ellenállhatatlan, aki kedves, szellemes, megbízható, művelt, jó táncos, kiváló partner, jól bridzsel, jól vezet, jól táncol, és előbb-utóbb gazdag is lesz.

A politikai karrierhez például nem árt az ilyen önkép. Főleg, ha mindezek tudatában azt mormogja Illető magában (és néha nemcsak magában), hogy másoknak viszont jobb véleményük van róla, mint neki magának.

Bodor Pál



Január 18.

Fundamentalista hipotézis


Ki ne töprengene a diszlexián. Az első elemiben sokan írtunk csúnyán és lassan, de nem volt köztünk egyetlen diszgráfiás sem. Nyögve, izzadva, akadozóan olvastunk, de nem voltunk diszlexiások. Most ismerek olyan osztályt (nem is első, hanem második osztályt!), amelyben harminc gyerekből négy, illetve öt (durván mondom): olvasás- és írástudatlan. Az idős emberek (a magam korabeliek) hajlamosak ezért is a modern oktatási módszereket hibáztatni, mintha az MSZP vagy a Fidesz tehetne erről is, mint a viharokról, az aszályról és a madárinfluenzáról.

A diszlexiáról és unokatestvéreiről azt mondja a nyugdíjas tanító néni: ezek olyan divatbetegségek, mint az Alzheimer. Régen, ha valaki „dühös Alzheimerbe” esett vén korában, olyanba, hogy kiabált is, veszekedett és verekedett, azt mondták: megszállta az ördög.
-- Legföljebb megégették, mi? – borzongok bele a kérdésembe. -- De Piri néni, a diszlexiásokat is megégetné?
-- Nem, feleli, de a szülőket idejében felvilágosítanám. Hogy tüntessék el a gyerekek szeme elől már születésük előtt a tévékészüléket. Nem azután, miután kiütött rajtuk a kórság, és nem képesek írni, olvasni. Hat magántanítványom van, akad köztük negyedikes is, aki még mindig nem képes rendesen írni-olvasni. Mind a hat gyereknél ott a tévékészülék. De osztályaikban vannak gyerekek, akiknél otthon, még idejében, mielőtt megszülettek, eltüntették a képernyőt. Nos, ezek közül egyik se írás-olvasás fogyatékos. A diszlexiások többsége viszont sokat nézi a tévét, ha nem otthon, akkor a szomszédban. Vagy pedig piff-puffos komputeres játékokat játszik.

Piri néni nem állítja, hogy véleménye tudományosan megalapozott. De valami (fundamentalista?) igazság lehet a megfigyelésében. Hiszen mások is hasonló következtetésekre jutottak. Körülöttem mind több a televízió-mentes, gyermekes család. Egy ideig kételkedtem az elvonás hatékonyságában, most, a tanulság láttán, takarodót fújok. Szomorúan bevallom, az eredmények mintha őket igazolnák.

Most még csak azt kellene – hatalmas felmérésekkel – megvizsgálni, hogy úgy általában mitől terjed a hülyeség, az alkoholizmus, a bornírtság, a gyűlölködés, az erőszak vagy a morvaizmus, (amely igen jó eszű, képzett, jó vágású személyeket is megront). Mit kéne gyerekkorukban, már születésükkor elzárni, elrekeszteni, eltitkolni előttük, hogy elviselhetőbb legyen a társadalom.

És mi az oka annak, hogy a cseppet sem diszlexiások is alig olvasnak olvasásra méltó műveket?

Bodor Pál



Január 17.

Aszimmetrikus sajtószabadság


Vajon valóban egyre több az agresszió, a kegyetlen gyilkosság, az áldozatok kíméletlen felgyújtása, megkínzása, megerőszakolása, agyonszurkálása-verése? Vagy ez csak az aszimmetrikus sajtószabadság következménye? Látszata? A megtörtént tragédiákat közölni: ez a legkisebb önköltségű szerkesztőségi feladat. Egyik-másik tévécsatorna kései hírcsokra csupa vér: baleset, rablógyilkosság, gázolás, robbanás. Nem kell kutatni, a problémát kibogozni, nyomozni - jön a hír a kisiklott vonatról, néhány véres snitt - és kész.

Aszimmetrikus a kép azért is, meg főleg azért, mert közben ezer fontosabb ügyről hallgatunk. Főleg mindarról, ami vakmerő és alapos kutatómunkát igényelne.

Montaigne-t, a nagyszerű írót sok évszázaddal ezelőtt gyötrően foglalkoztatta a kegyetlenség. (A hugenotta üldözés kortársa volt, Bordeaux polgármestere.) De a szadizmusnak hatalmas könyvtárat is állíthatnánk, és bizonyára nagyot kaszálnánk kárörvendő, megszégyenítő, emberekből hülyét csináló, durva viccgyűjtemények kiadásával.

Ma Amerikából kaptam bizonytalan ízlésű, kuncogó vicceket. Két példa. Először kíséri haza az ifjú hölgyet a férfi; az ágyban észreveszi, hogy az éjjeli szekrényen fiatal férfi fényképe látható. Faggatja a hölgyet, hogy kit ábrázol a fotó: a volt udvarlót? Nem, dehogy - rázza a fejét - ezen a képen én vagyok, operáció előtt… A másik, már cinikus, gonosz, kárörvendő hálószobai vicc: „Mondd, kicsim, ha nem lennének lábaid, akkor is vennél cipőt?” „Dehogy vennék. Micsoda kérdés.” „Mert látom, melltartót mégis veszel.”

Nem biztos, hogy azt érzik ki ezekből, amit én: egy kéjjel randa korszellemet. Tudom, már Horatius is panaszkodott a korszellemre, és ebben az elmúlt két-háromezer évben nem volt egyedül. De minden kort csak a távoli utókor szidhat és dicsérhet hangosan, hitelesen és teli torokból. És bevallom, nemigen látom semmilyen társasági körben a jó közérzetet, a szellemes bölcsességet, a vértezettséget minden indulatos túlzás ellen, a cinizmustól mentes humort, a jelen mérlegelését a megálmodott, nyugodt és tisztes jövő szemszögéből.

v Ennyire nem bíznánk már az eljövetelében?

Némileg megvigasztalt egy ironikus, alcíme szerint „keserű gyógykönyv gyanakvó fiataloknak és csalódott öregeknek”. Címe: Egy illúzió halála. Írta: Popper Péter. (Saxum kiadás.)

Bodor Pál


Január 16.

Az év madara a veréb


Az év választott madara a veréb. A lapban, amely ezt hírül adta, fényképe vezető helyen fészkelődött, és első ízben vettem észre, hogy talán nem is olyan nagyon szürke. A magyar verébnek színei vannak, mintha kis olajbogyó-zöld, óarany-barna pihék is fénylettek volna visszafogott szürkeségében, és ennek nagyon örültem.

Úgy látszik, közelről nézve tulajdonképpen senki sem olyan szürke.

Csak hát féltem, hogy divatba jön. Még a végén valami nagydíjat adnak majd a legverebebb verébnek, és a fiatal madarak mind őt utánozzák majd. A sztár verebet. A sasfiók megkísérel verebet játszani, az öreg bagoly asszonyságot idegesíti, hogy nem verebek kelnek ki a tojásaiból.

El kellene dönteni, hogy jó-e verébnek lenni.

Átlagosabbnak. „Voltak még” verébnek. Statisztikai adatnak. Katasztrófák névtelen áldozatának. Akire szeretnek hivatkozni a politikusok. De Hitchcock nem rájuk gondolt, amikor filmet készített a madarakról. Nem kérdezhetem meg tőle, hogy milyen lehet ilyen nagyon átlagosnak lenni.

Belülről senki sem átlagos. Belülről mindenki „egész más”. A fájdalmak és keservek például egyáltalán nem középszerűek. Hite szerint a veréb csak akkor volt esetleg szokványos, másokkal összetéveszthető, amikor nem gondolt a világon semmire. Ez azonban a legritkábban fordult elő vele.

Hosszú ideig őszintén hittem, hogy a hiteles igazmondás letéteményesei „a nép egyszerű gyermekei”. Szavukra odafigyeltem, s írásaimban magam is rájuk hivatkoztam. Amióta tudom, hogy a nép egyszerű gyermekei is főleg a kereskedelmi rádiókból és televíziókból merítik ismereteik nagy részét, már nem hiszem, hogy „vox populi, vox dei”, vagyis: a nép szava - isten szava. A nép azt ismétli, amit a leghangosabban mondanak neki a képernyőn. Az igazság ritkán dönthető el többségi szavazással. Előfordul, hogy tízezer ember közül csak egynek van igaza. S ez csak látszólag mond ellent a demokráciának. Meg annak, hogy én valóban kedvelem a verebeket. A szemtelen verebeket is.

Bodor Pál











 










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-01-31 (2390 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds