2017 August 19, Saturday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
18925778
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
CzeNaSav





JÚNIUS

Június 30.
A Klubháló nem vész el, csak átalakul

Oldalakon keresztül sorolhatnám, mi mindent adott nekem a Klubháló. Szakmát, mentort, barátokat, rutint, önbizalmat, sikereket. De nem akarok búcsúzni. Ünneprontó leszek. Azt veszem számba inkább, amit elrontottunk. Mi, a diákok, a Klubháló és Zöldi tanár úr.

Arról, hogy nincs pénz, nincs támogató, mi nem tehetünk. De ez csak az egyik oka annak, hogy kényszerszünetre megyünk. A másik gond az, hogy nincs elegendő kézirat. Hogy ez kinek a hibája, arról megvan a magam véleménye. Az egyik hibás természetesen mi, diákok vagyunk. Hányszor hallottam már klubhálós barátaimtól, hogy tudják, írni kéne, lenne is témájuk, hiányzik is az írás, de csak halogatják a dolgot. Aztán lelkiismeret furdalást éreznek, hogy régen jelentkeztek Zöldi tanár úrnál, és hagyják a fenébe az egészet.

És ott a másik indok: nincs idő. Márpedig aki ebben a szakmában akar elhelyezkedni, annak szánnia kell időt az írásra, akkor is, ha egy tízórás műszak végén, néhány óra alvás után kell leülnie a gép elé. Rendszeresen kell publikálnia, és ki kell alakítania magáról azt a képet, hogy jó tollú, és ami legalább ilyen fontos: megbízható. Így ha netán Zöldi tanár úrnál újságíró-jelöltek iránt érdeklődne egy lap, őt fogja ajánlani. Én legalábbis így indultam el a pályán annak idején. De nemcsak mi hibáztunk. Mivel a cikkekért nem jár fizetség, egyvalami tarthatja csak életben a rendszert: a motiváció.

Néhány évvel ezelőtt ott voltak a heti megmérettetések: az újságírás szemináriumok. A felolvasások, a könyvjutalmak. Ennek viszont már régen vége, és ha csak nem messzemenőkig elhivatott az ember, egy idő után nem elégszik meg annyival, hogy látja a nevét a cikk alatt. Cikkírásra kell buzdítani a diákokat. Csak egy ötlet: szervezhettünk volna például belső versenyeket, ahol a díj mondjuk találkozás és interjúkészítési lehetőség egy neves személyiséggel (hiszen a Klubhálónak kiterjedt kapcsolatrendszere van). Számtalan módja van annak, hogy ingyen vagy szinte ingyen életben tartsuk a diákokban a tüzet, a vágyat az írásra, a megmérettetésre egymással.

Ha nem vagyok egy blogtrió tagja, eszembe sem jutna lótás-futás közben háromnaponta megosztani a gondolataimat az olvasókkal. Ha nem kaptam volna néhány évvel ezelőtt egy számítógépet a Klubhálótól, amiért cikkekkel kellett fizetnem, biztosan nem írtam volna hónapokon keresztül minden héten egy könyvkritikát.

Nem búcsúzom. Mert a rendszer jó, ha nem is tökéletes. Folytatnunk kell! Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Ez a kis szünet csak figyelmeztetés, hogy megértünk a változásokra.


Nagy Zsófia

Június 29.
A portál megy, az emberek maradnak

2011 a búcsúk éve. Februárban véget ért életem legfelhőtlenebb féléve, amikor búcsút intettem a legjobb városnak, ahol valaha éltem, és a számtalan barátnak, akikre a groningeni egyetemen szert tettem. Május végén megilletődötten álltam egy Cannes-i erkélyen a hajnali napsütésben, tudván, hogy életem legőrültebb két hete is véget ért a filmfesztivállal. Most pedig nekrológot írok a Klubhálónak, a portálnak és üzemeltetőinek, akiknek szakmai szempontból a legtöbbet köszönhetem.

Tompán ültem be második évben a kezdődő újságírói szemináriumunkra. Annyit vártam tőle, mint amennyit a főiskola addig nyújtott: parttalan elméletet, sem a tanár, sem a diák által komolyan nem vett gyakorlatot és téttelen unalmat. Amikor Zöldi László felvázolta a félév menetét, mindennek az ellenkezőjét kaptam. Már a második óránk arról szólt, hogy egymással versenyezve olvastuk fel a minden órára kötelezően megírandó témák valamelyikéről szóló cikkünket. A feladatok naprakészek és izgalmasak voltak, ráadásul a Klubháló a legjobb írásokért nem átallott fizetni, emelve ezzel a tétet. Nem is tudom, hány olyan hely van a Klubhálón kívül Magyarországon, ahol nemcsak hogy megbecsülik a kötelező gyakorlatán lévő főiskolás hallgatót, hanem tanítják is, ráadásul mindezért még fizetnek is. Ja, de tudom, nulla.

A szemináriumok alatt kialakult egy kör, akik azért vannak jóban egymással, szakra való tekintet nélkül, mert a Zöldi-féle írásgyakorlatokon kiemelkedtek a többiek közül. Biztos váltótársaimnak is ismerősen cseng a „zöldisek” kifejezés, amit minél nagyobb féltékenységgel vagy megvetéssel tudtak artikulálni a kívülállók, annál kellemesebb muzsikaszóként hatott bennfentes fülemnek. Aztán a Zöldi-brancsból elkezdtek a megbeszéléseket követő lerészegedéseknél mélyebb kapcsolatok is kialakulni, Nagy Zsófit van szerencsém már az egyik legjobb barátomként aposztrofálni, és az első közös beszélgetésünkkor SAV-val is örömmel fedeztem föl, hogy mennyi közös témánk van, ha eltávolodunk a bulvár-miliőtől.

Holott a rovatba úgy kerültem, hogy egyikőjüket sem szívleltem különösebben. Ma már nevetek ezen az egészen, persze, és azt is hozzá kell tennem, hogy jókora adag szakmai féltékenység is volt bennem, mivel fiatalabb koruk ellenére nálam többet tettek le az asztalra. Szerintem erről is szólt a CzeNaSav, és tágabb értelemben a Klubháló: felülemelkedni a kicsinyes sérelmeinken, és megkezdeni közösséget építeni, bebizonyítva, hogy ez utóbbi korántsem kizárólag Mark Zuckenberg privilégiuma.

Aztán most, júniusban itt állok a redőnynél, amit nemsokára lehúznak az orrom előtt. Kár, hogy a támogatóink nem azt az ártatlan, pályakezdőket elindító szellemi műhelyt látták a portálban, mint amit az nekünk, tizen- és huszonéveseknek jelentett. Hanem Tabajdi Csaba és Gurmai Zita politikai lerakodóhelyét, amitől pedig a mi nemzedékünk ugyanúgy a falra mászik, mint a jelenlegi politikai elit. Mert nekünk egyáltalán nem erről szólt ez az egész. Meglehet, hogy Tabajdiék három év múlva hazajönnek Brüsszelből, négy év múlva meg talán azt se tudjuk, kik voltak. De holtbiztos, hogy én még tizenhárom év múlva is Zsófival fogok sörözni, SAV-val online poénkodni, és Zöldi Lászlót felhívni, ha szakmai tanácsra lesz szükségem.


Czehelszki Levente

Június 28.
Viszlát, Klubháló!

Jézusom, ez az utolsó CzeNaSav-bejegyzésem? 2009 augusztusa óta az életem részévé vált a háromnaponta esedékes lapzárta. Volt, hogy nem volt kedvem, és volt, hogy nem volt témám az íráshoz, de mindig összehoztam valahogy. Már most érzem, hogy piszkosul hiányozni fog.

Mint ahogy azt már váltótársam, Nagy Zsófi említette, júliustól nyári szünetet tart a Klubháló, és anyagi okok miatt talán sosem indul újra. Főiskolások és egyetemisták százai szereztek a hasábjain újságírói gyakorlatot a fő mentor, Zöldi László keze alatt. Sosem volt példa kizsákmányolásra, undorító „gyakornoki programnak” csúfolt robotoltatásra. A közreműködő nebulók felsőoktatási tantárgy keretében vagy önkéntes alapon dolgoztak. A mai magyar médiában kincs egy ilyen becsületes szigetecske, de nincs mit szépíteni a dolgon: politikai tényezők martaléka lett.

Engem speciel mindig is kirázott a hideg, amikor „a baloldali értelmiség holdudvaraként” esett szó a Klubháló üzemeltetőjéről, a Pallas Páholyról. Ám elfogadtam, hogy minden hasonló kezdeményezéshez támogatás kell, és ha onnan jön, hát üsse kő. Én írok, mert írni szeretek, a soraimban ott van a véleményem, a világnézetem, a lelkem. Ha teszem azt, egy pornófilmeket forgalmazó cég nyújtotta volna a portál anyagi hátterét, akkor is szemrebbenés nélkül küldtem volna a cikkeket. Hogy miért?

2008 szeptemberétől azért, mert kötelező szakmai gyakorlathoz kellett a suliban, a következő tavasztól meg azért, mert az Olvasólámpa egyik szerkesztője lettem. Nyáron pedig fölváltottam a diákblogból kilépő Balogh Zsuzsit. Eleinte még honorárium is volt, ami néhány hónap után eltűnt. A talaj csúszni kezdett, 2010 márciusában pedig egy budapesti összejövetelen már kétségbeesetten kellett mutogatni minket Lendvai Ildikónak, hogy hé, itt vannak ezek a diplomás vagy afelé haladó fiatalok, szellemi bázis, zsurnaliszta hálózat, satöbbi. Én akkor a hajnali keléstől kábultan, és a helyzet miatt durcásan pislogtam végig a napot. Nem idegenkedem a politikától, de nem tartom szerencsésnek, hogy függjek tőle, pláne ilyen változékony időkben.

Aztán idén jött a gazdasági támogatás felé nyitó Diákháló ötlete. Voltak találkozók, tárgyalások, határidők, megállapodások. De a frissen végzettek élete nem habostorta, ráadásul sokan az otthonuktól távol próbáltak szerencsét, és a karrierépítésért plusz a megélhetésért folytatott küzdelem olykor nem tűr meg más tevékenységet maga mellett. Akár ciki, akár nem, én például vállalom, hogy szabad óráim a szüleim révén teremnek. Elém teszik a reggelit hétkor, elviselik a korai morgolódásom, csomagolnak nekem ebédet… Amíg távol vagyok, kitakarítják a lakrészem, majd hatkor friss, meleg vacsora vár, és türelmesen meghallgatják a fáradtság előidézte esti zsörtölődést. Ja, és persze ideadják a kocsit, ha szombaton van egyetemi órám, vagy épp szabadnapos a Nyíregyháza-Debrecen távon szintén illetékes kollégám.

Biztos háttérre van szükségem az üzemeléshez. A Klubháló bizonytalannal is beérné már, csak legyen valamilyen. Meglátjuk, mit tehetünk. Eszem ágában sincs vizet prédikálni, mert nekem sem jut annyi időm és energiám a segítségre, amennyit szívem szerint rászánnék. Létezik kiút, de ahhoz sok ember kitartó, önzetlen szorgalma kell. Ha meglesz, visszatérünk. Ha nem lesz, a saját kis virtuális zugomban ezentúl is új írásokat talál majd, aki keres. Addig a további közös munka reményében búcsúzom Nagy Zsófitól, Czehelszki Leventétől, és persze Zöldi Lászlótól, a tanártól, akinek eddig a legtöbbet köszönhetem.


Sándor Alexandra Valéria

Június 27.
A Klubhálónak vége?

Kaptam egy levelet. Feladó a szokásos: Zöldi László. Tárgy: a megszokott. A megszólítás is. Aztán kigúvadt a szemem: „Lassan készülni kell a búcsúra.” Megszűnik a Klubháló, elfogyott a pénz, és nincs elegendő kézirat sem. Egyelőre a búcsú csak a nyárra szól, de ha szeptemberig nem változik meg minden gyökerestül (márpedig miért változna meg?), akkor talán utoljára kaptam levelet a mentoromtól.

Pánikba estem. Amennyire utálom, amikor én vagyok soron a blogban, és közeledik a lapzárta, miközben ezernyi más sürgős dolgom volna, olyannyira részemmé vált már ez az egész. Írnom kell. Újságírói létem során eddig soha nem éreztem, milyen az, amikor alkotunk valamit, amit jónak érzünk, majd belerakjuk szépen az asztalfiókba, és reménykedünk, hogy egyszer majd a szélesebb közönség is megismerheti a gondolatainkat. Soha nem voltam olyan helyzetben, hogy írásra görbültek az ujjaim, de vissza kellett fognom magam, lemondóan legyintve: hova, kinek írjak?

Klubhálós társaim körében futótűzként terjedt el a híre, hogy a közös műhely, ahonnan indultunk, elvész. Beszéltünk már erről korábban, Zöldi tanár úr is pedzegette, hogy nincs minden rendben, de sosem hittük el igazán, hogy vége lehet. Amint ez kiderült, szinte azonnal megcsörrent a telefonom: Matey István hívott, hogy tennünk kell valamit, és már össze is dugták a fejüket SAV-val, hogy találjanak egy internetes felületet, ahol továbbra is kiélhetnénk írói, újságírói ambícióinkat, olvashatnánk egymást, vitázhatnánk, és megmaradhatnánk alkotó közösségnek.

Csakhogy ennek a létrehozása óriási munka, a cikkeket pedig azontúl nekünk kellene felraknunk az oldalra. Hálásan bólogattam klubhálós társam szavaira: megcsináljuk, megtanuljuk, összehozzuk! De még kevesen vagyunk. Ráadásul lótunk-futunk reggeltől estig, és agyondolgozzuk magunkat, ennyien kevés időnk jutna a cikkek gondozására. De nem adjuk fel, hogy összejön, és mi, diákok menthetjük meg a Klubhálót. Hagyjuk most a szívügyeket! Szóljon ez most csak annyiról: lehetőséget kapunk arra, hogy belekóstoljunk a szerkesztésbe, és az önéletrajzunkban bővüljön a referenciák sora.

Július elsején már nem jelenik meg a CzeNaSav, és nem lesz több Pályakezdők fóruma. Ennyi időnk maradt arra, hogy kiutat találjunk, és továbbra is azt mondhassuk: klubhálósok vagyunk.


Nagy Zsófia

Június 26.
Diktatúrabarát közönség kerestetik

Amikor beiratkoztam az ELTÉ-re, ki kellett töltenünk egy kérdőívet, aminek az egyik kérdésében napnál is világosabban mutatkozott meg, miért fog el a rosszullét, ha csak gondolok az egyetemre. „Mennyivel érzed többnek magad most, hogy eltés vagy?” - kérdezte a nem kis önbizalomról tanúskodó kérdőív. Én pedig lányos zavaromban nem tudtam mit válaszolni rá. Mai szemmel visszanézve viszont az alanti történetet simán eladnám feleletként.

Egyetemistának kinéző, viselkedni tudó és hajlandó embereket keresett ugyanis a minap az ELTE. A kínai miniszterelnök látogatásához kínai módszerek dukálnak: toborozzunk közönséget a létező világ legnagyobb diktatúrájának hivatalos körbenyalásához. A csodálatos körlevél annyiban is egyedi az ELTE történetében, hogy ez volt az első olyan, aminek hangneme miatt a küldője utólag hivatalos bocsánatkérő levelet írt. Az eset olyan flottul volt megszervezve, hogy mindezt az Indexnek is sikerült megírnia egy vitriolos cikkében.

Szóval nekem ezt jelenti eltésnek lenni. Napról napra kapva az agresszív körleveleket, az ilyen gyöngyszemek lesznek maradandóak, mivel kilógnak a sorból. Kinek ne volna vágyálma részt venni egy rendezvényen, amihez úgy kell erőszakkal embereket toborozni, továbbá előzetesen meg kell adni a mobilszámunktól és a szakunktól kezdve nagyjából az intim méreteinkig mindent. A pláne az egészben, hogy a procedúrát nem valami békepárti világfiért, hanem a gazdaságilag igencsak virágzó, de máskülönben a mai napig kommunista diktatúraként működő Kína első számú emberéért csináljuk végig. Egyébként én voltam a hülye, hogy nem mentem el, de a kiküldött e-mail tényleg olyan hangnemet ütött meg, ami már nekem is sok volt, pedig hosszas tanulmányaim során keményen szoktatva lettem az alázáshoz.

Még azt is elhiszem, hogy a Konfúciusz Intézetnek és Magyarországnak is fontos volt ez a látogatás. Egy nagy területű, ráadásul gazdag ország államfőjének látogatásáról volt szó, akivel a GDP-jük alapján ildomos barátkozni. A politikájuk alapján azonban szóba se kellene állnunk velük. Kár, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak, így alakulhatnak ki olyan helyzetek, hogy a tegnapi hírekben Orbán (Antikommunista) Viktort láthattuk, amint igyekszik minél jobban körbeugrálni egy címeres kommunistát, Kim Jong-il után az egyik utolsót a világon. Most már tényleg bánom, hogy nem mentem el. Jó referencia lett volna az önéletrajzomba, amikor majd jelentkezem fizetett tapsolónak a Nemzeti Múzeum lépcsőjére.


Czehelszki Levente

Június 25.
Bukszát villantanak a bloggerinák

„Te, ennek nincs jobb dolga, mint egész nap vásárolgatni, arcot festeni meg körmöt lakkozni? Egyáltalán miből telik neki?” - kérdezte az egyik ismerősöm, miután megmutattam neki a fiatal lányok legújabb netes őrületét: egy magyar smink- és divatblogot.

Mint úgy általában minden, ez a divat is késve jutott el hazánkba, hódító útja viszont annál gyorsabb volt. Alig egy év kellett ahhoz, hogy a baráti körnek szánt tippek a kozmetikai cégek aranybányájává legyenek. Már egy valamire való női magazin sem jelenik meg anélkül, hogy említést ne tenne a „bloggerinákról”. A Glamour sminkcuccok osztogatásával egybekötött reggelit szervezett nekik tavasszal, a Max Factor pedig a közönség szavazatain alapuló versenyt hirdetett. A szponzorok egyre-másra válogatják a legügyesebbeket, ingyen csomagokat küldenek nekik - pusztán azért, hogy a termékekről egy-egy bejegyzés szülessen. Hiszen ha egy tízen- vagy huszonéves lány képes beszámolóval áradozik a szemhéjpúder tartósságáról, akkor az sokkal hitelesebb holmi tévéreklámnál. Meg olcsóbb is.

Persze, eleinte mindenki saját szakállára kezdi a dolgot. Ez nem úgy megy, mint a modellkedés, hogy meglátja egy ügynök az utcán az aznapi vakolatod, tetszik neki, ezért türelmesen elmagyarázza a blog indításának mikéntjét, plusz hozzád vág egy rakás tesztelni való rúzst, szájfényt, ajakápolót, körömlakkot, szempillaspirált, folyékony, púderes és habos szemhéjfestéket, folyékony, púderes és habos alapozót, szemöldöksablon-készletet, szemhéjfesték-alapozót, meg ilyeneket. (Bocs, a listát a hímnemű olvasókra való tekintettel zártam le a tizedénél.)

És a szépségápolás drága mulatság. A személyes készlet a bukszától meg az igényektől függ. Éppen ezért a bloggerinák gyakran ébresztenek ellenérzést az olvasóikban meg egymásban, pedig olyan is akad köztük, akitől legföljebb a fene nagy önbizalmat lehet irigyelni. Négy magyar lányt olvasok rendszeresen, hármat hébe-hóba. Közülük többen is a Napiszaron végezték már valamelyik videójuk miatt, amiben éppen sminkelnek, vagy shopping zsákmányt mutatnak be. Megkérdezik tőlük, miért mutogatják magukat, miből futja nekik a fogyasztói társadalom adta lehetőségek mesteri kiaknázására, és hogy igazi-e a mellük, az ajkuk, a lényük.

Tény, hogy némi exhibicionizmus szükségeltetik ehhez a hobbihoz. De hogyan is vethetnék követ emiatt bárkire éppen én? Hiszen ugyanennek a mentális változatában „szenvedek”, azaz dehogy szenvedek: akkor érzem jól magam, ha nyilvánosan mutogathatom a gondolataimat. Egy cikkes blog talán még jobban kiadja az embert, mint egy sminkes. Ti tudjátok rólam, hogyan vélekedem bizonyos dolgokról, de a bloggerinákról csupán annyi derül ki, mi a benyomásuk a legújabb ajakfilcről.

Ugyanakkor az anyagi helyzetükről szinte mindent közzé tesznek. A bemutatott kozmetikumok árszínvonala beszédes, és ha egyetlen bejegyzésben húszezer forintnyi kence kerül terítékre, sokan a szívükhöz kapnak. Van, akinek ez rengeteg pénz, más viszont nevetséges összegnek tartja. Aki pedig ruhákat és kiegészítőket is prezentál, a pénztárcán kívül gyakran szobabelsőt is villant. Sőt, a „room tour” jellegű videók egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek: itt a hölgyek a legapróbb részletekbe menően elmagyarázzák, melyik zugban mi található. Ráadásul a felvétel minősége néhol több százezres technikáról árulkodik. Remélem, ezzel nem sodorják magukat bajba a csajok.


Sándor Alexandra Valéria

Június 24.
Hány ütés jár százezer forintért?

Egészen a beszélgetés végéig bírta. Csak akkor kapott a szeme elé, hogy eltakarja a belészökő könnyeket a férfi. Már búcsúzott is, és elfordult. Esetlenül, billegve lépdelt el. Cipelte a nagy hasát, és törölgette homlokáról a verítéket. Én pedig elképzeltem, ahogy lerepül róla a szemüvege, egy kemény ököl csattan az arcán, vérbe borítja az orrát, ütések záporoznak a fejére, tenyerével védi magát, de az erős kéz a torkához kap, és fojtogatni kezdi.

Miután összeverték, kidobták a lakásból. Föltápászkodott, zihált, ott fogta, ahol a legjobban fájt. Kacsázó léptekkel hazaindult, jól tudva, hogy nem most bántották utoljára. A férfi tizenöt éve élt rettegésben. Mégsem tudta megszokni, ahogy azt mondják neki: „Kinyírlak te köcsög!”, hogy felgyújtással, agyonveréssel fenyegetik, hogy már a lépcsőházban tudja, ha a lakásba ér, ott lesz a férfi szemében a gyilkos indulat és a gyűlölet, és ő akkor sem tudná megvédeni magát, ha húsz évvel fiatalabb, és húsz kilóval könnyebb lenne.

Az élete nem szólt másról, mint a pénz utáni hajszáról. Mióta fölvette azt a kölcsönt a férfitól, bezárult a ketrec ajtaja, és többé nem engedte őt el. Hiába fizette már ki a kölcsönkért összeg többszörösét, újabb és újabb részleteket követelt rajta. A hasára ütött, és azt mondta: „Akkor még kétszer ennyit!” Hogy nyomatékosabb legyen, állon vágta hozzá. Ő pedig hazaballagott, és jegelte az állát. Orvoshoz nem ment, félt a bosszútól. Ha telefonszámot változtatott, a férfi a családját kezdte zaklatni. Titkolózott, ameddig bírt, de aztán elkezdett kölcsönkéregetni a barátaitól. Össze-vissza beszélt, az igazi okot nem mondta meg, pedig mindenki, a gyerekei, a volt feleség, a szomszédok, ismerősök rég sejtették már, hogy mi lehet az a nagy baj, ami miatt remeg a keze és a hangja, soha nincs pénze, és monokli van a szeme alatt.

Amikor már fűnek-fának tartozott, hitelezője pedig éppen hazatért Thaiföldről, nem bírta tovább. Egy fityingje sem volt, és előre érezte az ütések, rúgások helyét. Bement a rendőrségre. A következő találkára a hitelezőjével úgy ment, hogy tudta, a közelben, elbújva kommandósok követik az útját. Amikor átadta a pénzt, lecsaptak. Földre teperték, és megbilincselték a kínzóját. Tizenöt év után végre fellélegezhetett.

Édes volt az a néhány óra, amíg lekerült a válláról a régóta cipelt teher. Már szinte mosolygott, amikor arra gondolt, már „csak” a barátainak kell visszafizetnie a kölcsönkapott összegeket, és tényleg szabad ember lesz. Aztán jött a hír: a bíróság szabadlábra helyezte a zsarolót. Ő pedig újra érezni kezdte az ütések helyét.


Nagy Zsófia

Június 23.
Jobbikos celebeket a médiába!

Rájöttem, mivel fogunk kirobbanó sikert aratni. SAV úgyis szakértője a bulvárnak, Zsófi pedig kiköpött főszerkesztő alkat, feküdjünk hát le az időszerű trendnek, és csináljunk olyasmit, amire váltótársam tegnapi cikke ösztönzött: náci bulvárlapot.

Hatalmas ötlet, ennek az irányzatnak most simán piaca van. Számtalan ételfutár, taxistársaság, sofőrszolgálat, ruhaüzlet és könyvesbolt játszik el manapság a tematikával, vállaltan átlépve a történelmi tények és a fantasy között húzott határmezsgyét - a műfaj rajongói ezt követelik. Újságtermékük is akad immár számtalan, hivatalos bulvárlapjuk viszont még nincsen, pedig legalább annyi szereplésvágyra éhes kvázi-celeb lézeng „a nemzeti oldalon” is, mint az RTL Klub és a tv2 latrinája körül.

Tomcat például bármikor hadra fogható lenne. Perlekedik ő bevándorló gagyicelebbel, jobbikos politikusnak húz be a bíróság folyosóján, sértődött leveleket küldözget az elérhető médiumoknak. Egyszóval a náci kiadása annak a csodálatos celebnek, aki a rokkantkártya-használat királyként vonult be a köztudatba, mert ő is gondolkodás nélkül visz bíróságra bármilyen apró-cseprő ügyet. Kiváló interjúkat lehetne készíteni az újságunkba a nem kevésbé zseniális, hobbi szinten szintúgy mindenkivel többfrontos háborút vívó rapper fenegyerekkel, Fankadelivel is.

Őt különös érzékenysége és sértődékenysége teszi kiemelkedő bulvár-alapanyaggá, továbbá hogy nem átall egy kis hírverésért megfúrni kollegáit sem. Emlékezetes példa az a fantasztikus eset, amikor az asztaltársaival beszélgető Ákos mögötte (!) étkezett valami random ebédlőben, a kecskeméti hip-hop performer pedig másnap nyílt levélben pocskondiázta azok miatt, amiket sikerült kihallgatnia mindebből. Gyönyörű címlap-balhé, lazán veri az elmúlt napok blikkes SP vs. VV Éva-műbalhéit.

Aztán itt van még Zagyva György Gyula, aki igencsak szeret a melegfelvonulásos témákon lovagolni, meg bizonyos hímnemű újságíróknak ostorral a kezében análszexet kilátásba helyezni. Ez ne generálna olvasottságot? De ott van még a Véderő parancsnokának, Eszes Tamásnak a jobbikos Juhász Oszkárral való gyöngyöspatai cat fightja, vagy Szávay István Jobbik-képviselőnek a holtrészegen lőtt pénisznövelős-pöcsös-virslis fényképalbuma. Könnyen beláthatjuk, a szélsőjobb lápvízén alighanem több dolog történik, mint a kereskedelmi tévék bulvármocsárban.

Mivel ezek a konfliktusok ráadásul nem is gerjesztettek, mint mondjuk a Viva Comet menetrendszerű fröccsintettműanyag-balhéi, az olvasó számára is érdekesebbek lehetnek. A nemzeti bulvárnak nincs miért szégyenkeznie. Biztos ezért akarja felhinteni sóval a Jobbik az RTL Klubot és a tv2-t. Nem ellenséget, hanem konkurenciát lát a két nagy kertévében.


Czehelszki Levente

Június 22.
Dúró Dóra pucér pocakkal hódít

Hunórának fogják hívni, a papírforma szerint augusztus 20-án kell megszületnie, máris százak kívántak neki szebb jövőt, illetve remélik, hogy Vona Gábor lesz a keresztapja. Ki ő? Hát a fiatal jobbikos szóvivő-hölgy és Novák Előd porontya. A bulvártól kezdve a politikáig egy rakás médium fölfigyelt arra, hogy Dúró Dóra vasárnap éjjel kismama-képeket töltött fel a Facebook-oldalára.

Nem ám a privát profiljára, hanem a nyilvános rajongóira, határozott felszólalásait bemutató videólinkek közé illesztve, tehát a politikai kommunikáció részeként. A kilenc fotón láthatjuk őt állva, ülve, fekve, férjjel, férj nélkül, fedett és bizony fedetlen hassal is. Érdemes leszögezni, hogy ideológiák ide vagy oda, a portrék ízlésesek. A hozzászólók közül mindenki feltehetően a nézetei szerint reagált. Egyesek az igaz magyar csemete érkezésének örültek, mások pedig azt firtatták - például a Subbán -, hogy vajon ki lehetett a spermadonor, mivel a hivatalos apuka már arcra is homár.

Kíváncsi vagyok, vajon miként reagálnának a mocskolódó névtelen fickók, ha az ő állapotos párjuk kapna ilyen reakciókat. De mint tudjuk, a közszereplőknek ezt vállalniuk kell, így fölösleges félteni a szélsőjobbos házaspárt: sokkal durvább kritikához vannak szokva. Persze, más téma bírálni valakinek az országgyűlési munkáját és a magánéletét. Főleg, ha a politikusok önként és dalolva mossák el a határt e kettő között. Természetes, hogy mindegyikük rokonszenvesnek akar látszani, ezért ha arcuk fontos szerepet játszik egy párt megítélésében, akkor simán beengedik a házukba a médiát, fotóztatják a gyerekeiket, nyaralási képeket mutogatnak, satöbbi. Na, de a magzattal terhes pocak azért mégiscsak más.

Figyelemre méltó folyamat, amin keresztülment a várandós nők testének bemutatása a legutóbbi húsz évben. A Vanity Fair 1991. augusztusi címlapján Demi Moore pózolt terhesen, megmutatva héthónapos hasát a nagyvilágnak. A színésznő még a tengerentúlon is kiverte a biztosítékot a megfontolt tabudöntögetéssel. Amelyik híresség hasonlóképp fotóztatja magát, nem kerülheti el, hogy az első bátor jelentkezőhöz hasonlítsák. Röpke két évtized elég volt ahhoz, hogy Dúró Dóra néhány híradásban egy mondatba kerüljön Bruce Willis exnejével - a nemzeti érzelmű, konzervatív politikus a tengerentúli lázadó dívával.

Két fontos különbség azonban mégis van. Szó sincs róla, hogy a jobbikos kismama tök meztelenül állt volna modellt, mint annak idején Demi. Nem villantott mellet és feneket, szóval a hasát leszámítva nem látszik belőle több, mint egy átlagos nőből egy átlagos nyári napon. És persze igyekezett demográfiai kontextusba helyezni az ügyet, hiszen percekkel a fotóalbum előtt közzétett egy jegyzetet, amiben leírja, milyen szerencsés dolog huszonnégy évesen lebabázni, mert ez kell a nemzet gyarapodásához és a pici egészségéhez. Talán ehhez a genetikusoknak és a fejlődéslélektani szakembereknek is lenne egy-két szavuk. Mielőtt azonban ők kinyitnák a szájukat, fölvisít a többi boldog fiatal pénztárcája: „Hé, én nem vagyok ám annyira jól kibélelve, mint a parlament egyetlen házaspárjának zsebe!”


Sándor Alexandra Valéria

Június 21.
Keress pénzt a nyelveddel!

Kiknek rosszabb a helyesírásuk Scmitt Pálénál? Hát a magyar szakosoknak. Teletömik a fejüket egy rakás haszontalan maszlaggal a predikatív viszonytól az alveoláris mássalhangzókig. (Több példát csak azért nem sorolok, mert körülbelül ennyi információ maradt meg a fejemben nyelvészetből.) Eközben a hallgatók jelentős része nem tud helyesen írni és beszélni. Ha pedig azt hinnénk, hogy kommunikáció szakon, netán az újságírók között kevésbé siralmas a helyzet, nagyot tévedünk.

Jól kommunikálni akkora előny, mint egy nagybácsi a BBC-nél: élethosszig érvényes ingyen repülőjegy bárhová, vagy egy nagyobbacska pénznyeremény, amiből megalapozhatjuk az életünket. A profi kommunikátorok tulajdonképpen szélhámosok. Ők azok, akiket az egész évfolyam utál, mert minimális tanulás után lazán ötöst kapnak szóbeli vizsgán, míg a többiek vérrel-verejtékkel szenvednek ki magukból egy hármast. A rendőr mosolyogva elengedi őket, ha szabálytalankodtak, míg mást ugyanazért harmincezer forintra megvágnak. Bezártnak hitt ajtók nyílnak szélesre előttük, lehetetlen helyzetek oldódnak meg pofonegyszerűen. Szavaik megolajoznak minden gépezetet. Bár ez adottság, fejleszthető. Erre lenne jó például a kommunikáció és a magyar szak.

Ami a helyes és szép beszédet illeti, gyakran még az újságírók és riporterek is hadilábon állnak vele. Aki néz tévét, hallgat rádiót, az biztosan nem állja meg egy-egy cifra káromkodás nélkül, amikor beszédhibás, hadaró, a szóvégeket elharapó vagy kisiskolás módra hangsúlyozó riportert kénytelen hallgatni. Amit ők tesznek, nemcsak fülbántó, vagy egyszerűen érthetetlen, hanem hiteltelenné is teszi az egész anyagot. Amikor televíziós munkára adtam a fejem, lenézően mosolyogtam, amikor próbára tettek, jó-e a hangom, a beszédstílusom ehhez a munkához. Aztán megbántottan pislogtam, amikor közölték velem, hogy beszédtanárhoz kell járnom.

Hónapokig szenvedtem, mire képes voltam megfelelően fölolvasni egy egyperces híradós anyagot. De még sokáig gyötrelem volt hallgatni minden egyes mondatomat. Nem hiába kell a rádiósoknak is mikrofonengedélyt szerezniük, mielőtt beszabadulhatnak az éterbe. A szakmában régebb óta dolgozó kollégáim sokat meséltek arról, hogy tíz-tizenkét éve milyen magas elvárásoknak kellett megfelelniük a szép beszédet illetően. Mostanra mindenütt alacsonyabb lett a mérce. (Ha engem képernyőre engedtek két éve a színpadias, nyávogó előadásmódommal, akkor nagy baj van. És nem én voltam a legrosszabb.)

Hígul a szakma, egyre alacsonyabbak a bérek, egy óra a beszédtanárnál pedig nem olcsó mulatság. Igaz, éppen azért mentem kommunikáció szakra, hogy megtanuljam, amire ebben a szakmában szükségem lehet. De úgy látszik, a valódi tudást nem az iskolában kell keresni.


Nagy Zsófia

Június 20.
Az analfabéta nyelvőr

SAV tegnap dzsudzsákozott, de én ma egy sokkal kártékonyabb sportolóról szeretnék töprengeni, aki felelősebb pozíciót tölt be annál, mint amit megérdemel. Egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy előszeretettel tetszeleg a magyar nyelv őrének szerepében, miközben minden megnyilvánulásával megerőszakolja azt. Nem tudom, kinek az agyszüleménye az a remek ötlet, hogy funkcionális analfabétát kenjenek föl a nyelv hivatalos őrének, de a dolog egyre kínosabb.

Ha a magyar nyelv valaha is kihalna, abban Schmitt Pál tevékenységének oroszlánrésze lenne. Szerencsére ez soha nem fog bekövetkezni, köztársasági elnökünk akárhogy igyekszik is telehaknizni ezzel a forgatókönyvvel az országot. A leggusztustalanabb politikai pornónak tartom, hogy éppen ő Pál kíván puszta politikai haszonszerzés céljából valamiféle nyelvrendőri szerepben tetszelegni. Akkor a Zemberek Elnökének kedvéért nagyon sokadszorra, ismételten elmondom, hátha egyszer megérti:

Tisztelt Schmitt Pál! Ellentétben azzal, amit Széphalmon tetszett állítani, a magyar nyelv pillanatnyilag koránt sincs veszélyben. Ha valaha is tanult volna nyelvtant, akkor tudná: a nyelv sosem befejezett, készen kapott valami, hanem folyamatos változásban leledzik. Használói függvényében állandóan alakul: szavak és szabályok jönnek és mennek, mert míg bizonyos formákra nincs szükségünk többé, néhány újat kétségkívül be kell hoznunk. A magyar nyelv elmúlt évekbeli változásai szépen leírhatók a számítógépes kultúrkör szakszavaival, amelyeket többnyire az angolból kölcsönöztünk. Mindez viszont nem teszi magyartalanabbá az anyanyelvünket, hiszen óhatatlanul szükségünk van arra, hogy ezeket is képesek legyünk leírni.

Erős várunk a nyelv, hangsúlyozta a minap az „álamfő”, ennek hallatán pedig a Széphalmon honos Kazinczy Ferenc a másik nyelvújítóval, Illyés Gyulával forog versenyt a sírjában. Valójában Schmitt Pálnak kellene leginkább reménykednie, hogy ez nem így van, mert akkor neki nemhogy erős vára, de egy fuvallatra összedőlő szalmakunyhója sincsen.


Czehelszki Levente

Június 19.
Dzsudzsák Balázst keményen szétkapták

A magyar fociban meg Leninben az a közös, hogy mindkettő élt, a hívek szerint most is él, sőt, mi több: élni fog. De még a legkitartóbb rajongók sem képesek lenyelni azt a békát, amelyik a huszonnégy éves nyírlugosi reménység dagesztáni igazolása óta kuruttyol a torkukban.

„Kurva anyád, te retkes fasszopó, mémenté oda?” „Viccet csináltál magadból!” „Igazi takarékos tirpák vagy. Se pláza, se butik. Lindácska nem tudja eltapsolni a sztyeppén a lóvét.” Ehhez hasonló üzenetek díszelegnek a labdarúgó hivatalos Facebook-oldalán. Én pedig kisebbfajta világkép-válságba kerültem a történtek miatt. Na, nem azért, mert vérmes Dzsudzsák-fan vagy lokálpatrióta futballimádó volnék. Egyszerűen megdöbbentem, hogy a netezők névvel és arccal is képesek a nyilvános mocskolódásra.

Eddig sem volt titok, persze, hogy a virtuális térben Nyúl Béla is minimum Elvis Presleynek képzeli magát, esetleg beállítja profilképnek a falusi művház nyugdíjas jelmezbálján készült overálos-öves-pájeszos kompozíciót. Valamiért mégis szentül hittem, hogy a Zuckerberg-paradicsomban minden szebb, mint a névtelen kommentelők gettójában. A hírportálokon és a blogokon is Facebookkal összekötött hozzászólási lehetőséget láttam volna a legszívesebben. Ott a rendes neved, a többé-kevésbé rendes fejed, meg egy link az adatlapodra, hogy rögtön megtaláljon, aki le akar hülyézni. Elvileg tehát működnie kellene az öncenzúrának.

Oké, elismerem, a sport a politikán kívül az egyetlen, ami képes egy laikusban előidézni a holtbiztos szakértelem téveszméjét. Olvasol egy cikket valami névtelen szélsőséges tollából, és elhiszed, hogy minden társadalmi konfliktusért egy adott csoport a hibás. Látsz egy meccset, ordítva szidod a csatárt, pedig talán még a labdát sem bírnád eltalálni. Mindannyian elkövetjük azt a hibát, hogy túl korán, sokszor alaptalanul ítélkezünk. Mégis az különbözteti meg az embert az állattól, hogy nem ugrik azonnal a másiknak, hanem képes elszámolni tízig, mielőtt cselekszik.

Vajon K. Dávid újpesti lakos hányig számolt el, mielőtt beírta: „Szánalmas pénzéhes kurva vagy.”? És hány olyan elméleti fociguru van, aki bennfentesnek látszó információkkal próbál érvelni, miközben tökéletesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Dzsudzsák Balázs kizárólag az Anzsitól kapott teljes értékű ajánlatot, de ezzel is minden idők eddigi legdrágább magyar labdarúgója lett? És én miért próbáltam azzal áltatni magam, hogy Magyarországon lassacskán kialakulófélben van a kommentkultúra?


Sándor Alexandra Valéria

Június 18.
Meneküljünk Magyarországról?

Az orvos ne legyen bunkó a beteggel, akármilyen megalázóan kevés a fizetése. Ez emberség kérdése, nem a pénzé. A pincérnő igenis mosolyogjon, amikor leteszi elénk a sört, még akkor is, ha már rég kapott borravalót. Az újságíró pedig maradjon udvarias minden jöttment őrült alakkal, aki témát ajánl neki. Mert ez munkaköri kötelesség.

Szurokfekete és realista képet festett váltótársam, Czehelszki Levente a munkavállalók hazai helyzetéről. Ha mind úgy viselkednénk, ahogy a siralmas helyzetünk megkívánja, a legtöbben a lehető leggyorsabban elhagynánk az országot, azok pedig, akiknek van állásuk, de éhbérért güriznek, magasról tojnának az elvárásokra, és tizedannyi energiát fektetnének abba, hogy jobban dolgozzanak, mint most. A gyakornok-rabszolgák fütyörészve apró máglyát raknának a főnökük íróasztalán, és a legjobban sikerült cikkeikkel gyújtanák be, a tanárok egész napokat töltenének a szülőknek szánt üzenetek fogalmazásával, amikben részletesen leírnák, hogy milyen válogatott kínzásokban részesítenék a csemetét, ha tehetnék, de a szülőket is, ha már összehozták ezt a remek gyereket.

Bár Magyarország népe egyszerre hatalmas nyomás alól szabadulna föl, mert az a sok lenyelt béka, visszafojtott indulat mind felszínre kerülne, beláthatjuk, hogy eluralkodna a káosz. Tehát hajtsuk csak újra járomba a fejünket, és bosszankodjunk tovább saját kizsákmányolásunkon, miközben mindig lesznek kiváltságosak, akik megtehetik, hogy nem végzik el a munkájukat. Maradjunk csak a bürokráciánál! Kinek ne volna szakajtószámra története vég nélküli várakozásokról, ellenséges ügyintézőkről, kusza, kibogozhatatlan hivatalos papírokról?

Legújabb kedvencem annak a velem egyidős anyukának az esete, aki miután megszülte első gyermekét a hűvös Angliában, hazalátogatott a kicsivel egy temetésre. A határon elvették a baba ideiglenes útlevelét, és utasították a szülőket, hogy csináltassanak neki magyar anyakönyvet, majd magyar útlevelet. Csak így léphetnek ki az országból. Anyuka utánajárt, kitöltött, fénymásolt, várt, perkált, sürgetett, érdeklődött, de hónapokig nem történt semmi. Közben szép csendesen lejárt a GYES, elfogyott a pénz, kirúgták az angliai munkahelyéről, az apa visszautazott, és lemaradt arról, ahogy kislánya először a hasáról a hátára fordul, kúszni, majd gügyögni kezd. Az ügyintézők pedig idegesítő nyugalommal közölték, hogy már rég postára adták a szükséges engedélyeket. Két hét múlva meg azt, hogy dehogy adták postára, még várnak egy aláírásra. Megtehetik? Hát persze! Végtére is csak egy kisbabáról és egy anyáról van szó, akik a rokonok szűkös panellakásában nyomorognak hónapok óta, mert botor fejjel magyar földre tették a lábukat.

Szerettem volna a mai jegyzetben egy kis vigaszt nyújtani azoknak, akik mégis, mindennek ellenére itthon képzelik el a jövőjüket. De attól tartok, nem sikerült.


Nagy Zsófia

Június 17.
Az én nemzedékemmel ki fog törődni?

Néhány éve a legtöbb barátom elkötelezett fideszes szavazónak vallotta magát; azt hiszem, ez a Gyurcsány-kormány fényében tökéletesen érthető attitűd volt. Borgőzös és józan érvek százait hallottam a leendő kormányváltás után bekövetkező Kánaánról, mivel társaim ifjúsági forradalmat vizionáltak, amit a fiatalokkal és a diplomásokkal kiemelten foglalkozó Orbán-garnitúra hoz majd el. Ifjúsági helyett fülkeforradalomra futotta.

Ma már csak a legsötétebb ismerőseim maradtak fideszesek. Meg legfeljebb azok, akik a külföld biztonságából osztják az észt a hazai revolúcióról, de hát az ő szavuk most hadd ne számítson. Vajon miért is veszít napról napra a Fidesz annak a fiatal népcsoportnak a rokonszenvéből, ahol a támogatottsága a legnagyobb arányú volt? Hát, kezdetnek ajánlanám SAV tegnapi jegyzetét az utcaseprő diplomásokról. Az eset szép példája annak, hogy miközben Orbánék minduntalan ásványvizet prédikálnak, kamerán kívül ugyanúgy koccintós bort isznak, mint Öszöd fenegyerekei a regnálásuk idején.

A kormányzati retorikában másról sincs szó, mint a munka becsületének visszaadásáról, arról, hogy mindenkinek dolgoznia kell, egymillió új munkahelyről – a realitás ezzel szemben homlokegyenest ellenkező. A nemzedékem problémája, hogy gyakornoki munka címén hónapokig tulajdonképpen főállásban, mégis ingyen dolgoztatnak bennünket a pénzéhes munkaadók, hogy aztán mint mozielőadás végeztével a popcornzacskót szokás, úgy dobjanak ki minket a kukába, és helyünket újabb három hónapra érvényes ingyenrabszolgának adjuk át.

Mi erre az Orbán-kormány megoldása? Fölemelik a próbaidőt hat hónapra - hiszen ezáltal a cégek jobban képzett munkaerőt tarthatnak még tovább. Ezáltal a szerencsétlen pályakezdőt fél év után lökik vissza a startvonalra, hogy kezdje a nulláról. Aztán csökken a gyermekgondozás miatt kiadandó szabadság mértéke is - miközben nyakunkon a keresztény kurzus, ahol különféle extra megvonásokkal biztosítják a gyermektelenek folytonos megbélyegzését. (A KDNP meg az abortusztilalomról fröcsög ott magának, a sarokban.)

Új munkahely egy darab nem létesült, ha elvégeztél egy egyetemet, irány utcát söpörni Kósalandbe. Hogy a jövőben se kaphassanak állást a huszonévesek, azokat is visszatartják, akik különben nyugdíjba mennének - lásd a hőbörgő rendvédelmisek példáját. A fiatalok munkába állását ösztönző programoknak annyi nyoma sincs, mint bekamerázatlan forintmillióknak Hagyó Miklós áldásos tevékenysége után. Érthető, hogy válság van, de valaki higgye már el, hogy ezt legkevésbé az én nemzedékem okozta. Nekünk legfeljebb diákhitelünk van, egzisztenciájuk pedig épphogy (Lázár János szerint nyilván annyit is érünk). Mégis rajtunk csattan az ostor.

Kíváncsian várom, mikor jön egy olyan kormány, amely minket is képvisel. Sokan ugyanis Magyarországon terveztük leélni az életünket, ami viszont munka nélkül már rövid távon is lehetetlen lesz.


Czehelszki Levente

Június 16.
Menjen utcát seperni, aki kitalálta!

Eddig az ingyenélők voltak az ország közellenségei. Akik nem dolgoznak, mégis eléldegélnek, ráadásul az aktív keresők által befizetett járulékokból. A lecsúszott, sokgyerekes családok helyébe nemrég új rémkép lépett: a közmunkától fanyalgó diplomásokra lehet fújolni.

Ha azt írom, hogy januártól a rendelkezésre állási támogatást a bérpótló juttatás váltotta föl, elalszom a saját mondatomon. Utálom a bürokráciát mindenestül, a hozzá tartozó, betegesen nyakatekert nyelvezettel együtt. Szóval a lényeg, hogy aki nem képes egy kevéske munkaviszonyt igazolni, annak nem jár pénz. Májusban megjelentek az első diplomás utcaseprők Debrecenben, és Pethe Tamás, a Dehusz Kft. igazgatója a Hajdú Online-nak videós interjúban fejtette ki, hogy egy pályakezdőnek meg sem kottyan az a három hónap, amit fizikai munkával kell tölteni. És szerinte Kelet-Magyarország egyébként is olyan hely, ahol bárki elveszítheti az állását egyik napról a másikra, nem érdemes tehát lenézni a kétkezi melót.

„Én is címereztem kukoricát!” - teszi hozzá gyorsan, mintha érezné, hogy a kisfilm közönsége az első két perc után azt fogja gondolni: „Menjél inkább sepregetni te, kisapám, ne oszd itt az észt a fiataloknak!” Persze, nem ő a hibás. A valódi véleményét talán sosem fogjuk megtudni, hiszen hivatalból egyet kell értenie a briliáns kormányintézkedéssel, különben mehet ő is rámarkolni a fanyélre. Nagy baj van itt. Érthetetlen, hogy a gereblyét támasztó, szotyit köpködő, minden nőnemű élőlény után hangosan füttyögő Gazsi helyett miért éppen a vizsgaidőszakokat a jobb élet reményében végigszenvedő, félénk és törékeny Panni tisztogatja komoran a tisztogathatatlant.

Egy diploma senkit sem tesz jobbá, szebbé vagy különbbé. Bájos, hogy az első generációs értelmiségiek szülei telesírják zsebkendőjüket a csemete államvizsgája után, mert őszintén hisznek a papír erejében. A diploma nem cél, hanem eszköz. Lehetséges alternatíva, melyet - hiába tűnik úgy - nem követel a világ. Nélküle is lehet élni, ha valaki nem akar diplomás lenni, és ez szíve joga. Meg persze idejéé és pénzéé, mert mint tudjuk, bárki bármilyen szakot el tud végezni, csupán e kettő kérdése az egész. Az oktatási rendszer orvost csinál akár egy komplett analfabétából is, ha az hajlandó leszurkolni a többmilliós költségtérítést.

De aki diplomát akar, elképzelt magának egy utat. Akkor is, ha a köd miatt csak az oklevélosztó ünnepségig lát. A sorsnak joga van hozzá, hogy eltérítse az elképzelt útról, és olyan munkát végeztessen vele kenyérért, amilyenhez a legkevésbé sem fűlik a foga. A hatalom viszont jó lenne, ha nem képzelné magát az egyéni életek forgatókönyvírójának, és nem próbálná meg karmikus áldozatvállalásként reklámozni az újabb elhibázott döntést.


Sándor Alexandra Valéria

Június 15.
Kupakolás

Az én jegyzetemben most nem lesz sem lopás, sem elbaltázott politikai döntés, sőt, még a siralmas kelet-magyarországi helyzet lefestésétől is eltekintek. Az újságíró szakmában oly ritka pozitív történetet fogok elmesélni, csupa jó szereplővel, főgonosz nélkül, már-már sziruposan sok szeretettel és összefogással, de nem spórolhatom ki belőle a tragédiát sem.

A sztori a tizenhét éves Marcival kezdődik, akinek ritmuszavar miatt egyik nap megállt a szíve. Túlélte, de az agya olyan sokáig nem jutott oxigénhez, hogy éberkómába került. Ez négy éve történt. Azóta Marci egy speciális, gurulós ágyon fekszik családja kis falusi házának nappalijában. Kifejezéstelen tekintettel bámul maga elé, néha megrebben a szeme, mintha nézne valamit. Kezét görcsösen összeszorítja, izmai megfeszülnek, arcán nincs nyoma értelemnek. Az ágy fölött ott az a szokásos, mindenkiről elkészített fénykép, amin elsősként, nyitott olvasókönyv fölött, háttérben az ábécével mosolyog az objektívbe.

Édesanyja kétóránként a nagydarab fiú alá nyúl, és megfordítja, hogy ne legyenek felfekvései. Szinte folyamatosan beszél hozzá, simogatja az elmúlt évek tétlen fekvése közben kopaszodásnak indult fiú haját, magvakkal töltött párnákat ügyeskedik a karja alá, megigazítja a pizsamáját. Csak egyvalamivel nem törődik: az orvosokkal, akik megmondták, Marcinak semmi esélye a felépülésre, sőt, a javulásra sem. Amolyan igényes szobanövényként fog tengődni, ameddig él. Ennek ellenére az anyja hiszi, hogy a hangterápia és a ki tudja, milyen kezelés segíteni fog a fiún. Hathetente cipeli őt Budapestre, bár a család majd’ belerokkan a kezeléssel járó anyagi terhekbe.

Mióta Marci beteg, a falujukban mindenki kupakokat gyűjt. Az óvodában tárolják a színes, műanyag flakontetőkkel, szörpös-és üdítőskupakokkal teli zsákokat. Egy hónap alatt negyven-ötven zsák is összejön. Hozzák az ovisok nagy büszkén, a tanárnők, irodai dolgozók, boltosok magától értetődően, nagyvállalkozók nagytételben, kisnyugdíjasok kis, feszes csomagokba rejtve. Kilójáért harmincöt forintot kapnak, a pénzt Marci családjának adják. Így megy ez már évek óta. Vérükké vált a kupakolás. Már tudják, mennyi kell ahhoz, hogy a pénzből kijöjjön a budapesti fejlesztők és a mentőszállítás díja. Ha hiányzik még néhány szatyornyi hozzá, kétségbeesett hajtóvadászatba kezdenek, a gyerekek meg literszámra isszák a jeges teát, hogy újabb kupakokhoz jussanak.

Ha nincsenek a falubeliek, a család nem lenne képes fizetni a budapesti utazásokat. És nem volna ott a leggyakrabban diplomaosztókon látott büszke szülői mosoly az anya arcán: „A kezelés használ! Marci ma elmosolyodott, amikor a lábát mostam.”


Nagy Zsófia

Június 14.
Egyedül a tolvaj nem szívja meg

Ha a legutóbbi öt évben valami jó irányba ment Magyarországon, az éppenséggel nem a SAV által tegnap elmesélt kaja-mizéria, hanem a mozibemutatók kapcsán írható le. Míg egy évtizede akár fél év is eltelhetett egy amerikai sikerfilm tengerentúli és hazai premierje között, az utóbbi időben ez a különbség érezhetően csökkent. Olyannyira, hogy a nyár legsikeresebb filmjeit szinte kivétel nélkül mind az amerikaiaknál egy nappal hamarabb láthattuk. Eddig.

Mivel hazánknak szinte minden premierfilmet sikerült rekordgyorsasággal kilopnia, a Warner végül úgy döntött, hogy Magyarország nem érdemel több világbemutatót. A cég istenigazából azt sem venné észre, ha a filmjeit egyáltalán nem is forgalmaznák itthon, annyira kicsi piac a hazai. Akiket tehát a döntés igazán érzékenyen kell, hogy érintsen, az a hozzám hasonló mozibuzik mellett a hazai forgalmazó lenne. Bár nekem csak a szórakozásomról, az InterComnak viszont a megélhetéséről van szó, ezért nem értem, hogyan sikerült olyan megoldásra jutni, hogy az végül mindenkinek egyaránt rossz legyen.

A mai kópiákat erős biztonsági körülmények mellett szállítják-őrzik, ezért a felvételek egyedi azonosítóiból könnyedén visszakereshető, honnan történtek a lopások. Ha már annyit sikerült kideríteni, hogy Magyarországról dolgozik valaki a torrenthuszároknak, akkor miért nem mentek egy lépéssel tovább, és fülelték le az illetékes mozit, ahonnan már egy kis további sherlockholmesozással ki lehetne sakkozni, ki és mikor férhetett hozzá a kópiákhoz. Ha kiiktatjuk a gyenge láncszemet, netalántán még magát a mozit is jól megbüntetjük, és többé nem adunk neki premierfilmet, vagyis hagyjuk csendben megdögleni, az példát statuálna a hazai mozik körében. Következésképp nem vennének fel mindenféle tolvaj seggfejet felelős munkakörökbe. De ha a létük múlna rajta, akkor még nem felelősbe sem.

A Warner ezzel szemben egyelőre veszni hagyja Magyarország premierstátuszát. Ami kár, mert ezzel alkalomadtán tényleg a torrentezők táborát növelheti. Ha újra hónapokat kell várni egy nagy premierre, az 2011-ben már óhatatlanul az internetes (tehát illegális) megoldások malmára hajtja a vizet. A torrentezők hőbörögnek, persze, mivel fennáll a veszélye, hogy ők is később kaphatják meg a betevő filmadagjukat; holott ha valakinek nem osztottak lapot ebben a játszmában, azok ők. Ők az igénytelen semmirekellők, akiknek akkor is film a film, ha azt remegő kézzel vették fel mobilról, alig-hanggal egy rosszul világított moziteremben, csak fizetni ne kelljen érte. Ők az egész hacacáré felelősei, akik legnagyobb sajnálatomra mit sem vesztenek az egész balhén, hiszen nekik majd kilopja más a filmet. Ha nem innen, akkor Oroszországból.


Czehelszki Levente

Június 13.
Drágább kóla = egészségesebb haza?

A kormány megtalálta a módját, hogy életrevaló nemzetet neveljen. Népegészségügyi termékdíj címén ugyanis jól megnöveli a sós és a cukros élelmiszerek árát. Jövőre többet kell majd fizetni az energiaitalért, a kóláért, a csokiért, a jégkrémért, a csipszért, a mogyoróért, a ropiért, meg azért, ami még eszükbe jut. De mi lenne, ha az egészséges falnivaló árát csökkentenék?

A zöldségét, a gyümölcsét, a fehér húsokét, satöbbi. A probléma kábé a zsíros kenyérnél kezdődik, bár valahol már az is szerencsés esetnek számít, ha az kerül az asztalra. Legalább kerül rá valami. Egy kis parizerrel a tetején kész menünek számít ott, ahol kevés a fizetés és sok az éhes száj. Hiába zeng litániát a kormányzati kommunikáció a helyes gyermekétkeztetés fontosságáról, már az ovi menzáján olyan beazonosíthatatlan trutymóval tömik a kisdedek fejét, amihez képest egy zacskó burgonyaszirom kész megváltás, mert annak legalább van íze, még ha mű is, és a zacskóján szerepel az összetétel.

Szóval odafönt, a sokszázezres fizetések világában elképzelték, hogy ha drágább a kóla meg a csoki, akkor csökken a betegségek kockázata, és kevésbé terhelt az egészségügyi ellátórendszer. Ha a több műszakban minimálbérért robotoló családanya meglátja, hogy négyszáz egy üveg kóla a sarki kisboltban, akkor talán ásványvizet vesz majd helyette? Vagy olcsóbb üdítőt, amiben még több vegyszer bugyog? Esetleg szörpöt, ami bár gyümölcseredetűnek hazudja magát, a puszta neve is cuppog az émelyítő cukortartalomtól? Netalán egy kis szeszt, mert nehéz elviselni, hogy minden erőfeszítés ellenére nem sikerül teljesíteni az aprónép kívánságát?

Már eleve az a tény betegít, mérgez, hogy drága az élet. A kisgyermek csalódott, mert nem képes a zsebpénzéből annyi mindent venni, amennyit szeretne. Kamaszkorban egy vagyont elverni az iskolabüfében trendi, és aki minden szünetben vesz valami rágcsálnivalót, elég májer. Lehet próbálkozni tej és alma automatával, ha pizzaszeletre vagy hot dogra is futja, az lesz a tízórai akár minden áldott nap. Minél többe kerül, annál kellemesebb birtokolni, és annál többen fognak vágyni rá. Szóval ahol szoros a nadrágszíj, ott van a sírva könyörgő egy vagy sok pulya, és az egy vagy két szorongó szülő.

Ezt készül fokozni a kormány. Tökéletes recept az idillhez, igaz? Ráadásul alibiként szerepel a szerencsétlen egészségügy, amit tehermentesíteni akarnak az egész hacacáréval. Ami nem azért fog összeomlani, mert az előbb megettem egy bazinagy lekváros fánkot, hanem mert öregszik a nemzet. Már lassan a fél országnak összejön a bölcsész diploma, és alig van olyan szak, ahol ne mondanák lassan és jól tagoltan a hallgatók arcába, hogy a magyar lakosság vénül, fogy. Talán a politikusoknak is ideje volna beiratkozni egy jó kis demográfiakurzusra, ha már a józan paraszti észből nem jutott nekik.


Sándor Alexandra Valéria

Június 12.
Az újságnak újítania kell!

Még hogy a mi nemzedékünk napokig bele sem pillant a postaládájába! Kikérem magamnak az online/offline vitában előttem megszólaló Balogh Zsuzsi feltételezését! Én igenis kinyitom a postaládát minden reggel, és felhozom az újságokat. Ott hevernek a munkahelyi asztalomon nagy kupacba rakva. Olvasatlanul.

Munkahelyi kötelességem, hogy folyamatosan tájékozott legyek, és a lehető leggyorsabban jussak hozzá minden információhoz. Ezzel már válaszoltam is a kérdésre, amit Marik Sándor vetett föl: „Nem érne rá néhány órával később, szakszerűen rendezve, kommentálva, hátteret is megvilágítva?” Nem érne rá, mert ha nem születnek meg a gyorshírek, nem lesz miből megvilágítani a hátteret. Az újságíró pedig nem lehet mindig elsődleges forrása az információknak. Ő is olvassa a híreket, szemezget más ötleteiből, ahogyan az övéivel is teszik. Az a hír pedig, ami a nyomtatott sajtóban megjelenik, a mi szempontunkból legtöbbször már romlott. Tegnapi.

Nem napok alatt válik lejárttá, selejtté, használhatatlanná. Sőt, még csak nem is órák alatt. Mi percekben számolunk. Tehát azokat a híreket, amiket az újság reggelre megír, én már réges rég elolvastam a neten, és utánajártam, érdemes-e vele bővebben is foglalkozni. Az offline médiumok túlélését szerintem az biztosíthatja, ami Marik Sándor írását olvasva jutott eszembe: ha valóban a háttérrel foglalkoznak.(A megyei újságok ebben hagynak maguk után némi kívánnivalót.) Ha nem arról szól a cikk, hogy valahol fölrobbantották egy politikus kocsiját, hanem húsba vágóan elemzik azokat az okokat, amelyek odáig vezettek, hogy valaki robbanóanyagot ragasztott a Merci alvázára. Így adhatnának többet az azonnaliságra és legtöbbször csak a tényközlésre „szakosodó” hírportáloknál.

Ami pedig Czehelszki Leventét és a kurvulást illeti, váltótársam úgy gondolja, képtelen lenne „keresőoptimalizálásra alkalmas, szóismétléseken alapuló, élettelen, szövegnek csúfolt borzadályokat szörnyszülni”, mert nem tud másképp írni, mint ahogy azt teszi. Én viszont nem gondolom, hogy ha az online-t választjuk, feltétlenül szörnyek születnek a kezünk alatt. Szerintem ma az az életképes újságíró, aki képes mindenhez alkalmazkodni, és bármilyen helyzetben minőséget tud alkotni. Ha kell, élettel tölti meg a leggagyibb témájú, sikongató tini rajongóknak szánt írásokat is.

Valódi újságíró-tehetség számomra az, aki képes váltogatni a műfajokat, képes röviden és ütősen fogalmazni, de tud hosszan és velősen is. Ha van ilyen egyáltalán.


Nagy Zsófia

Június 11.
Szmájlikkal az újságírásról

Úgy látom SAV tegnapi jegyzetéből, hogy mi, diákblogosok is beszálltunk az online/ offline, fiatalok/idősek dupla törésvonala mentén kialakult vitába. Jelenleg nehéz lenne olyan aspektusát találnom a témának, amelyik mentén érintett lennék. Ezért ide most beszúrhatnék egy szomorú szmájlit. Tudják mit? Meg is teszem, úgyis ezer éve el akartam lőni egy rendes cikkben ilyen intézményes jelet. Szóval (:

A diskurzus eleve gyakorlott, a napi újságírást évek óta profin végző munkatársak körében robbant ki, amely kritériumoknak én nem felelek meg. Másrészt, ellentétben az érintettekkel, akik életüket az újságírásnak dedikálták, vagy éppen azon vannak, jómagam napról napra mind kevésbé gondolom azt, hogy folytatnom kell a cikkírósdit. Mert baromi jó ugyan a szélrózsa minden irányából begyűjteni a pozitív visszhangokat, csak kár, hogy azért nem adnak kenyeret a boltban. Keserű szmájli. :/

Véleményem attól irreleváns a témában, mert fiatalként (már ha még annak számítok, tizenkét évvel fiatalabb testvéremet ismerve ugyanis efelől vannak kételyeim) beleszülettem a digitális korba, és már hatévesen szerencsém volt a Prince of Persián szocializálódni a fasza kis 286-osunkon. A számítógépeknek azóta is jó barátja vagyok, ha elromlanak, még meg is tudom őket szerelni. A különféle Pod-ok, Pad-ek, Phone-ok viszont sehogy se hoznak lázba. Mivel a korábbi gagyitelefonom tönkrement, jelenleg az említett kishúgom levetett roncsát használom, ami túl azon, hogy tele van émelyítően cuki lovacskás giccsképpel, még hívást is képtelen indítani, és csak sms-fogadásra alkalmas. Egyhamar nem is fog olyan kütyüvé változni, amelyen a SAV által emlegetett bulvártartalmakat olvasgathatom, de ezt nem is bánom. Úgyhogy jöhet egy hagyományos szmájli. :)

Én nem tudok máshogy írni, mint ahogy azt teszem. Képtelen lennék keresőoptimalizálásra alkalmas, szóismétléseken alapuló, élettelen, szövegnek csúfolt borzadályokat szörnyszülni, és erre Balogh Zsuzsi írása döbbentett rá. (Vélhetően ezért sem vagyok a Google PR-osztályának vezetője.) S míg a diskurzus résztvevői számomra is módfelett érdekesen elvitázgatnak az újságírás korosztályi és médiumi változóiról, én sunyin hátrálok a kijárat felé. Régen megneszeltem már, hogy fiatalabb, de nálam jóval talpraesettebb, ne adj isten: nyomulósabb kollégák mellett nem rúghatok labdába. Ennél fogva alternatívát, menekülő utat kell keresnem, és egyre inkább szeretném azt hinni, hogy most megtaláltam.

Ki tudja, mire a díszes társaság közös nevezőre jut a fenti témákat illetően, addigra én már észrevétlenül kislisszoltam a hátsó ajtón, és nem tudom megmondani, leszek-e legközelebb. Kacsintós szmájli. ;)


Czehelszki Levente

Június 10.
Ne sírassuk még a nyomtatott sajtót!

Az újságok a szakma idős tudoraival és a nyugdíjas olvasókkal együtt kihalnak, hogy jöjjenek a tehetséges fiatalok, akik az ódon szabályokat félresöpörve keresőoptimalizált mondatokat tesznek közzé a virtuális térben, a lájkoló közönség legnagyobb örömére. Tényleg így fest a zsurnalizmus jövője?

Baromira nem. Azt hiszem, sztereotípiákból levezetett tévedések sorozata vezetett eddig a rémképig. Először azt mondták, 2020-ban jön el a nyomtatott sajtó apokalipszise, most elhalasztották 2040-re. Egyszer vége lesz, az biztos. De nem úgy fog történni a dolog, hogy egy infotech guru egyik napról a másikra röhögve bejelenti az összes lapnyomda felszámolását. Lassú folyamatot képzelek el, aminek az elején a már tárgyalt okostelefon-júzerek nyomkodják a kütyüt az asztal alatt, a végén pedig a tarka kutya is táblagépen tapogatja a helyi lapot a reggeli kávé mellett, kortól és társadalmi státusztól függetlenül.

Az újsághirdetés drága, nehezen mérhető a hatékonysága, és kicsinyes határai vannak. Az online magazinok reklámfelülete ezzel szemben olcsó, azonnal és pontosan kiszámítható az eredmény, és lehet vele kreatívkodni. A baj csak az, hogy míg az elsőnek évszázadosnál is régebbi hagyománya van, utóbbival még megy egy kis szerencsétlenkedés, hogy milyen bannert érdemes készíteni, illetve hová célszerű elhelyezni. Egy gusztusos női magazinnak simán elnézem a dupla oldalas, tetszetős divatfotóba ágyazva közölt imázsreklámot, ami valószínűleg egy vagyonba került, ennek ellenére meg sem kottyant a hirdető luxusmárka büdzséjének. Ha viszont egy portálon húszféle tiritarka villogó objektum fogad, nincs bocsánat, azonnal tovakattintok. Ja, ráadásul a legtöbb reklámot automatikusan kiiktatja a böngészőm, mert hiába dolgozom az e-médiában lassan négy esztendeje, látogatóként egyszerűen ki nem állhatom a nyilvánvaló tukmálást. Ha nincs belőle sok, és beleillik a dizájnba, akkor o









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-02-01 (66884 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.02 Seconds