2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19479586
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2007. Február II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több mint egy éve gyakran a NOLBLOG-on is! Ahol több mint 55 000-en kattintottak rá!!! (Szerk.)

Eddig a hónapig ezt az oldalt közel 21.000-en olvasták.


FEBRUÁR


Február 28.

Ki ért igazán önmagához?


A külvilág hangos, tolakodó, erőszakos: tévéreklám. Az Én már akkor se maradhat magára, ha nagyon akar. S akkor sem foglalkozik mélyen magával. Nem is értője önmagának, hisz sosem tanult magára figyelni, ügyelni. Meghal végül úgy, hogy alig tud magáról valamit.

Vajon kit ismerek, aki legbelül, saját hangján, magáról meditálna, a saját trénere lenne? Ebben a nagy zsivajban mind több a halál-magányos ember, és nincs lelki ideje-tere ezt észrevenni. Csak ha nagy bajba kerül. S ritka mai mű segít ebben. A bestsellereket a katasztrófa-közelien fejlett világban már jórészt teamek, csapatok írják. Épp úgy kollektív művek, akár a filmek. Csapat építi föl a cselekményt, profik szállítják a borzongást, az izgi fordulatokat, a hideglelést, a titkot, a szexet, a humort. És persze zseni-team, Shakespeare-team nem szervezhető. A piaci világsikereket láthatatlan vállalatok szállítják. S ahogy a fő márkáknak, ahogy a politikáknak van reklámarcuk - szerzői neve, személyisége, bajusza vagy mellbimbója is van a cégnek, s kalandjai, perei, balesetei, valahogy úgy, ahogy a politikában a nagy erőcsoportnak is van arca, neve, életrajza. Ronald Reagen, Bush, Putyin, mit tudom én. Mert a személyiség érthetőbb egy politikai trösztnél.

Hogy miért kell a Logo-nak ujjlenyomata, DNS-e, felismerhető ember-hangja legyen? A Spiegel valamikor megpróbálta bevallani, hogy egyeztetett nagyüzemi akarat diktálja a lap nagy részét, s a sztárok kivételével senki nem adhatta a nevét az írásához. A kísérlet megbukott, az olvasók még túlságosan megszokták, hogy egyéniségek szólnak hozzájuk: nem szerették a zömmel névtelen lapot. A Spiegel visszatért a szignókhoz, az azonosítási jelekhez. Új, hagyománytalan érdekességmagazin viszont már jóformán szerzőtlen. Ahhoz, hogy „atombomba ölte meg a dinoszauruszokat”, „belül üreges a föld, és ott egy másik emberiség él”, nincs már szükség szerzőre. Az olvasót már nem is érdekli, hogy ki írta.

A nagyiparian sokszorosított környezet az erős személyiségjegyeket csak a sztároknak és a hatalom-tulajdonosoknak „engedélyezi”. Hatalomtulajdonos nemcsak a diktátor, hanem a keresztapa is. Mi, többiek kushadjunk. Éljünk kórusban, s figyeljük a karmester pálcáját.

Egyéniségnek lenni sokkal nagyobb szabadság, mint saját magánrepülőgépünkkel egyedül repülni. Még akkor is, ha gyönyörű, halk és gyors a gép, és Szokratésznek kereszteljük.


Bodor Pál


Február 27.

Fölmentett háborús bűnöseink


Dr. Kende Péter talán túl szenvedélyesen, hevesen, személyesen, minősítésekkel tarkítva ír, főként, ha politikai tárgyra bukkan. Könyvei sok tízezer példányban kelnek el, s mindinkább szenzáció-számba mennek. Közben a politikai paletta egyik része, mely érdekeiben-érzelmeiben megbántva érzi magát, igyekszik őt kompromittálni. S nem egészen hatástalanul. A koalícióhoz közel álló lapok, rádiók, televíziók már-már kerülik. Holott hol van ő attól a politikai gorombaságtól, amely egy Bencsik Andrást jellemez? Aki most lett a viszonylag új tévéállomásnak is meghívott munkatársa. S akit a Fidesz tekintélyes főszereplői rendre megtisztelnek látogatásukkal.

Miközben (mondjon bárki bármit) Dr. Kende két Viktor-könyve - minden, helyenként vitatható hangszínével, kiszólásával, véleményével - végül meglehetősen realistának bizonyul. Az ő olvasója bezzeg nem lepődött meg annyira az MTV-székház ostromán, a rendőrök közé hajított betontalpas vasoszlopon, nem csodálkozott, hogy a romboló tüntetés előőrsei a futballhuligánok voltak, de még a Kossuth tér bűze sem volt akkora meglepetés, s a titkon akkuval fölszerelt, üzemanyaggal ellátott tank sem. Dr. Kende arra készített föl, amitől irtózunk.

Most a bíróságokkal foglalkozik. Új könyvében mellékesen azt is elemzi, kegyetlenül, hogy mennyire igaz a bíróságok túlterheltsége (bár biztos vannak agyonterhelt bírók is) - de könyörtelenül tárja föl a háborús bűnök alól könnyedén fölmentettek eseteit is - s bizony, ebből világszenzáció lehet. Ságvári Endre ügyében is szolgál megdöbbentő újdonságokkal - nem kotyogom ki helyette. (Zárójelben: az ÉS-ben közölt egyik válaszcikk a könyvéből közölt részletre épp a terhelés-kalkuláció kulcsára fütyül: meglepő eljárás egy replika esetében. Vagy az a jellemző, hogy nem meglepő? A másik hozzászóló úgy fut neki, mintha lehengerelné - aztán fölerősíti Dr. Kende példatárát…)

A móri fordulat ad nehezen elviselhető aktualitást új könyvének, amelyet még olvasok. De máris elismerem, hogy nekem nem lett volna bátorságom, szorgalmam, kutatói kitartásom, gyomrom megírni. És ha mégis, hát más hangot használok. Nem is fogynak el a könyveim villámgyorsan. És nincs olyan tömeghatásuk, mint Dr. Kende könyveinek. Ne tessék tűrni a jobboldali bojkottot! Nincs igazuk - csak félnek. Dr. Kende nem suttog, és nem hagyja, hogy valóságundorunkban egyszerűen legyintsünk. Nem a könyvei: a tények undorítók.


Bodor Pál


Február 26.

Minek a hídfője?


Rettentő szomorúsággal gondolok az Erzsébet híd pesti hídfőjére, az oda tervezett Fidesz-ünnepségre. Aki ezt eldöntötte, az bevallottan, vállaltan nem a méltóságos ünnepre készül, hanem a kihívásra. Vajon a baloldalnak miért nincsenek rikító hangú sípjai, csattogó kereplői, politikai dobosai? Vajon a kormánykoalíció hívei miért nem provokálják a másik felet?

Miért nem ment át a köztudatba, hogy hány rendőr sérült meg azon az első, Szabadság téri éjszakán? Mi az oka annak, hogy az okos, csinos Morvai Krisztina vezette szakértői csoport a nyilvános szerepléseit nem mindig azzal kezdi, amivel az erőszak indult? A Szabadság téri televíziós székház elleni otromba, goromba, kegyetlen támadással? Ha ott csak tüntetés zajlik, nem pedig a gyűlölet vad, embertelen támadása egyenruhás emberek ellen, akik nem azért állnak ott, mert „véleményük van”, nem azért állnak ott, mert más a véleményük, mint a tüntetőknek, hanem azért, mert az a hivatásuk, a parancsuk, hogy védjék az épületet, amelyhez kirendelték őket - akkor nagyon nehéz lett volna az elkövetkező napokban bevadítani bajtársaikat.

A tüntetés színhelyének, politikai hídfőjének megválasztása: politikai kamasztempó. Az Erzsébet híd nemcsak a pestiek balatoni és bécsi útjainak fő iránya… Emlékszem a Demokratikus Charta talán legnagyobb tömeggyűlésére: eszünkbe se jutott fő útvonalat eltorlaszolni lelkesedésünkkel, a Vérmezőn (s micsoda esőben!), a Rádió „új” épülete előtt, azaz a Múzeumkert mögött, vagy az örökmécses körül tolongtunk, meghallgattuk szónokainkat, boldogok voltunk, hogy nagyon sokan vagyunk, és nagyon igazunk van…

Azt mondja a Fidesz frakcióvezetője, hogy minden jobboldalival és baloldalival szóba állnak (s most kicsit torzítok) - csak Gyurcsánnyal nem. Mire ezek a szavak elhangzottak, reá szavazott a szocialista pártkongresszus küldötteinek 89 százaléka. Akik majd azt is kibírják valahogy, ha egy-két óra hosszat járhatatlan lesz az Erzsébet híd.


Bodor Pál


Február 25.

Emberi hibákért embertelen ár


Az ember nem lehet egyszerre lendületes és higgadt, szenvedélyes és józan, de talán alapos és gyors sem igen lehet egyszerre - és mégis, sok tekintetben állítunk fel lehetetlen követelményeket magunkkal, és főleg másokkal szemben.

Az orvos legyen nyugodt, türelmes, éles eszű, kiváló megfigyelő, nagyszerű diagnoszta, sose legyen felületes, ideges, bosszús, sietős, pláne nem goromba, fölényes, gyanakvó, gúnyos - de ugyanezeket a követelményeket támasztjuk mindazokkal szemben, akiknek a hatalmában vagyunk, akiknek hatalmuk van. Persze jogos a követelmény, de néha abszurd. Ha valaki hajnaltól késő estig dolgozik, átlagosan napi tizenkét-tizennégy órát, és akire óriási felelősség hárul, attól ugyan elvben azt kérhetjük, hogy sose legyen hepciás, mérges, utálatos és ronda - de aztán elborultan töprengünk, szemrehányást teszünk önmagunknak, és legjobb esetben ezt mondjuk:

„Igen, persze - de ő is ember, a csudába is. Ahogy valakivel szemben ilyen mércét használunk, mi magunk is megbukunk hamar. Hiszen ugyanazt a mértéket velünk is szembe szegezhetik ugyanők. Amiként a szív- vagy idegsebésztől, ha tizenkét órát tart is a műtét, az emberek, a társadalom, a tudomány, az etika azt várja el, hogy amíg tart az operáció, ne lankadjon se a szeme, se a keze, se a figyelme - és ha végzetes mozdulatot tesz, ő maga sem bocsátja meg soha magának. Nem mondhatja, hogy jaj, gyerekek, hát már nagyon fáradt voltam…”

Hasonló „abszurd” igényekkel lépünk fel a vezetőinkkel szemben is. Rossz döntésre nem fölmentés, hogy az már aznap a hetedik fontos értekezlet volt.

Azt mondják néha, hogy naiv vagyok, máskor meg azt, hogy nem is evilágiak azok az etikai és egyéb normák, amelyek tiszteletben tartását a magamfajta (nem Morvai Krisztinára gondolok) szeretné betartani és betartatni. Legföljebb annyicskát enyhíthetek az ismérveken, hogy sajnos semmi sem idegen tőlem, ami emberi - és bizony, néha érthető emberi hibákért fizetünk embertelen árat…


Bodor Pál


Február 24.

Kik legyenek a vezetőink?


Jaj, ha mindenki akkor is válaszolna, ha senki sem kérdezi, micsoda botránysorozat kerekedne. Igazat mondani akkor is nagy művészet, ha muszáj - Szili Katalin ezt tette az MSZP kongresszusa előtti napon a Népszavában, a Muszáj baloldalinak lenni! című cikkében. Amit abban papírra vetett, az csak lehalkított, elfojtott zrít kavarhat. Sokkal könnyebb ugyanis elhallgatni, mint megvitatni. Ha pedig azt mondanám, hogy a cikk aláírója tetszik nekem, felháborodást váltanék ki, mert közszereplő, csinos politikusasszonyt az ilyen (egyébként kedves és őszinte) bókoktól is óvni illik.

Nem tetszik érteni? Egyszerű. Hogy is jönnék ahhoz, hogy a jóval idősebb nemzedékből nekem az angol királynő lenne szimpatikus, és közzé tenném, hogy már kicsi koromban is ilyen nagymamára vágytam.

Pártkongresszusok küszöbén mindig az jut eszembe, hogy vajon mindig a legokosabb, legmagasabb IQ-jú, legjellemesebb, a párt eszményeihez eszesen hűséges, legkoncepciózusabb, legkiválóbb szervezők stb. közül kerülnek ki az elnökségek tagjai? Hát nem. S már csak azért sem, mert nem minden híve-tagja egy pártnak vállalna tisztséget. Pláne főállásban. Ilyesmire a tagság esetleg öt százaléka alkalmas. Ha az MSZP 35 ezer taggal számol, akkor ez körülbelül 1750 nő és férfi. Maximum öt-tíz százalékuk vállalkozna is rá. Hogy a megválasztottak végül valóban a legjobbak? A legokosabbak? A legtehetségesebb szónokok, a legműveltebb, fölkészültebb politikusok? Alapos történelmi, társadalomtudományi, közgazdasági műveltséggel, élettapasztalattal? Pszichikailag erősek, kiforrottak, kiegyensúlyozottak? Magabiztosak, de nem gőgösek? Képesek nagy ívű gondolkodásra, őszinte kíváncsiságra minden iránt, ami emberi? S akármennyi hatalom összpontosulna a kezükben, őszinte, megtartó szerénység jellemezné őket?

Legyünk realisták. A pártkongresszusok nem Nobel-díjra terjesztenek fel választottakat. Értelmes, tisztességes, lelkileg-szellemileg egészséges középvezetőket választanak. Olyanokat, akikben nem csalódunk. S akik nem akasztják fel magukat, ha legközelebb nem ők a választottak. Az azonban fontos, hogy legyenek közöttük erős egyéniségek is, lehetséges fölső vezetők. Amelyik politikai erő szűkebb vezetésében nincsenek erős egyéniségek is, annak nincs karaktere. Az MSZP előtt ma igen nehéz feladatok, évek állnak. Vezetőin is múlik a párt - és célkitűzéseinek - sorsa. Tehát nem kis mértékben: a nemzet sorsa is. Akárki akármit mond.


Bodor Pál


Február 23.

Urbán Beatrice


A számítógépem Mások írásai című alkönyvtárában háromszázhuszonöt „idegen” kézirat fekszik. Valamennyit olvastam, mindre válaszoltam. Van még ebben az alkönyvtárban huszonkilenc nevesített mappa: kollegáim, barátaim írásai. Egyikben-másikban egész kötetek: a bécsi Filkor Kovács Zsuzsanna kitűnő regényétől Urbán Beatrice irigylésre méltó skicceiig (riportok, portrék, helyzetrajzok, interjúk), nem szólva Bolgár György érett, kiváló színművéről, amelyről részletes levélben fejtem ki a szerzőnek igen elismerő nézeteimet, de sejtem, ezek a rendezők és színházigazgatók szemében valószínűleg nem érnek a világon semmit.

Ha kollegáim és leendő kollegáim többsége nem lenne oly vékonypénzű, nyilván tarifát vezetnék be, és írásos szakvéleményem árát keményen elkérném. Csakhogy a fentebb említett három szerzőnek inkább én kellene tantiemet fizessek, mert nagy élvezet volt írásaik olvasása. Persze én elsősorban média- és kommunikáció szakos diákokat tanítottam, nekik írtam tankönyveket, műfajelméleti tanulmányokat.

A felsorolt három szerző közül Bolgár Györgyöt kitűnő, korai széppróza, főleg novellás köteteinek olvasói is ismerik, kedvelik - „betelefonálós” műsorai pedig, régebben a Kossuth Rádióban, majd a Klub Rádióban tíz- és százezreket tartanak a készülékük előtt. Zsuzsa vérbeli televíziós szerkesztő volt éveken át, tanítványom a Budapest Média Intézetben (a Havas-iskolában) - neki sem újdonság a siker. Nekem tehát Urbán Beatrice a legérdekesebb. Eredetileg és „tulajdonképpen” képzőművész, gyöngéd, finom, érzékeny, remek szemű és éles elméjű grafikus, az a fajta, akiről mindig az jut eszembe: ezt az egész mai világot vele kellene átrajzoltatni. Csakhogy életfordulatai tollat (azaz szövegszerkesztő számítógépet) adtak a keze alá - hatvanévnyi újságírói-szerkesztői pályámon ilyen tehetséges, líraian leleményes, s egyúttal erős drámai érzékű, minden mélyen érdekesre fogékony, és óriási munkabírású kollegám nemigen volt még.

Felnőtt, egyetemista fia van, erős emberismerete, egészségesen alapos műveltsége: ha ma még bárhol a médiában főszerkesztő lennék, és kellene ott egy vérbelien tehetséges, erősen egyéni, felismerhető hangú és lelkű belső munkatárs - azonnal fölvenném. Törékenynek tűnik, holott rugalmas és jellemes. Tapintatos, de szemtől szembe is igazmondó. Sok embert vittem életem során a szerkesztőségekbe, ahol dolgoztam - ilyet ritkán. Kíváncsian lesem, van-e ma is méltó jövője. Örülök, hogy mikor nemrég végzett a Bálint György Újságíró Akadémia posztgraduális folyamán, még én lehettem az államvizsga-bizottság elnöke, alkalmam volt „fölfedezni”, s államvizsga dolgozatként beadott írását nyomban közreadni a Budapesti Lapban. Remélem, lesz ereje elviselni a következő, nem könnyű éveket.

UI. Blogolvasók kérik: válaszoljak Fejtő Ferencnek, aki a Népszabadságban vitázik ott közölt cikkemmel. Tudtommal válaszolnak mások. Tisztelt, idős barátom téved: egyáltalán nem bíráltam „a kormány egész reformpolitikáját”. Csak nemzeti érzékenységével foglalkoztam. Attól még írhatok egyszer a reformokról is. Azok is szükségesek.


Bodor Pál


Február 22.

Végrendelkező blog


Új műfajt alapítanék. Keresztezném a blogot a végrendelettel. Mindenki, amikor a halála is megjárja az eszét, írja el röviden, hogy mi volt szerinte élete legfontosabb gondolata. Élménye, kéje, szenvedése, meglepetése. Mitől félt, ijedt meg a legjobban. Lehet képzelt kép is: hatalmas, sárga óriáskígyó, amely olykor évekig nem került elő, aztán két éjszaka egymás után bukkant fel. Vagy azt álmodta, hogy üveghárfává változott, önállóan muzsikált, nem kellett hosszú hajú, angyali szőke lány, pengetni - a hárfa játszik, andalít, nevettet, gyerekhangon sír, kacarászik, vigasztal.

Másnak egy gondolat megfogalmazódása volt a legfőbb. Rájött, hogy rosszkedvű, gyanakvó, morgó, sötétképű, gonosznak ismert nagyapja arcvonásai fölengednek, ellágyulnak, derű önti el, ha meleg mézestejjel kínálják, és közben (akár lemezről) megszólaltatnak egy tárogatót.

Duci megszépül, ha nevettetik. De nem akar nevetni, a gyöngeség jelének tartja. Őt akarata ellenére kell megnevettetni. Nem csiklandozással, mert akkor verekszik. Azt hiszi, erős csak az, akitől félnek. Tehát zord, villogó arccal jár a világban, pattog, csapkod, üvölt. Ha titokban fényképezik, majd rajzfilmszerű képsort állítanak össze róla, és váratlanul lepergetik, boldogan elneveti magát.

A családban eleinte senki sem akarta följegyezni halála utánra az élményeit. Lili néni, mint élete fő tanulságát, leírta:„Rájöttem, egyetlen férfi se azért kedvelt, mert jól főztem, takarékos voltam, mindig tiszta volt a ház, volt bennem valami hálás jóság, amiért sose maradtam magamra. De ma már tudom, csak azért volt mindig valakim, mert nagy volt a mellem, és ezt imádták. Legszívesebben egyenesen a mellemmel éltek volna nemi életet, ezt részletesebben szégyellem leírni, de jól írta le pornónak is tartott regényében B. Gy. Lányok, a szerelemben a szemetek és a melletek a legfontosabb. Ezt a tanulságot hagyom rátok ebben a végrendeleti blogomban. Lili.”

Laci meg ezt írta: „Babával tizenegy évig éltem. Ha csak egy kupicával megivott, Kisfaroknak hívott. Sokáig azt hittem, becéz. Aztán Ilon elmondta: a barátnőinek, kicsit piásan, panaszkodott, hogy nem vagyok neki eléggé felnőtt… Elég férfi. Rögtön elváltam. Könnyen ment. S olyan lányt választottam, akinek még sok is voltam. Ha lódított, ügyesen linkelt, mert boldoggá tett. Aki ezt okosan olvassa, sokat tanul belőle. Ez az utolsó szavam…”


Bodor Pál


Február 21.

Gyermekpornó


Először nem hittem el a hírt. Azután elhittem, azzal, hogy provokáció. Következett az újabb fázis: netán ez parlamenti próbatétel.

Persze, elképzelhető, hogy valaki, valahol lefotózta a Duna, a Tisza, az Adria partján saját kisded, óvodás, pucér gyermekeit, s rosszakarója, üzleti vagy politikai ellenfele, telekszomszédja, a feleségére kiéhezett titkos imádó megesküdött, hogy valamiért kinyírja - és följelentette: „Kéjsóváran s perverzül gyermekaktokat fotóz és gyűjt hosszú ideje…” Holott sem nem kéjsóvár, sem nem gyűjtő - forró nyáridőben lekapta a napon mackózó, bukdácsoló, kacagó kölykeit.

És most folyik a per. És ha nem lesz törvény abból, hogy saját kisgyerekeinkről a házi albumba kötött meztelenke fotóink, főként, ha nem is „terjesztjük” őket, nem számítanak pornónak -, akkor a szerencsétlent lecsukják.

Ennyit sikerült kiókumlálnom az idióta törvény mentségére.

Mert egyébként úgy hat az egész, mint egy szélsőséges provokáció. Mintha egy parlamenten kívüli frakció terjesztette volna be. Hátha ráharapnak. Hátha be lehet bizonyítani, hogy a liberális-szocialista koalíció hívei-tagjai lihegve várják a felszabadító törvényt. Legközelebb gyermek- vagy csecsemő-bordélyház engedélyeztetéséért küzdenek. Elnevezhetik Claudius- vagy akár Tiberius-kuplerájnak. Tanultunk valamikor arról a római császárról, akinek - nyilván már elborult állapotában - csecsemőket szállítottak nemi öröm céljaira, mindegyiket egyszeri használatra, s azután egy magas szikla-falról egyenesen a tengerbe dobta őket a szigetéről.

Akinek a kismókus gyerkőceiről pucér képei vannak otthon, annak nem gyermekpornói vannak. A francba, nem kell törvény ehhöz! Hagyjuk ezt a marhaságot abba! Még csak az hiányzik, hogy a szocialista-liberális koalíció otthoni élvezet céljaira engedélyezte a gyermekpornó-felvételek készítését. Úgymond, magamagának, saját örömére.

Térjünk észhez!


Bodor Pál


Február 20.

Tankönyvet bloggereknek?


Nem, nem mondanám, hogy készítsünk tankönyvet a blogok szerzőinek. Ellenszenves minden fölény és fölényeskedés, tanítóbácsiskodás. De ha egy blogger azt kérdezi:
 Milyen műfajba sorolnád a blogszerű, jobb írást?
 Ezekben a vallomásokban, vélemény-röppentyűkben, poentirozott monológokban,
vádbeszédekben, védőbeszédekben, polémiákban, naplókban, családi, szerelmi, dühöngő, szeretkező, megcsömörlött, titkokat meglebbentő, szellemileg kacér vagy zárkózott írásokban vagyunk-e valakik utódai? Avagy fordítva: vannak elődeink? És kik-mik ők? XIX. századi hírlapírók? Ókori költők? Mimijambusok görög szerzői? Titkos naplóírók? Vagy ne is keressük elődeinket, járjunk szűz havon, sosem taposott, tegnap kinőtt füvön, remélhessük azt, hogy új kapcsolat leszünk az emberek között, műszaki furulyán szavakat messzire küldő emberek, minden műfajon kívüliek, maguknak mosolygók, csak éppen elviselői annak, hogy százak is olvashatják egyszerű meg görcsös titkainkat: lesz majd tudomány, amely blogok millióiból olvassa ki, milyen volt ebben a forduló században az emberiség. Avagy minden század: forduló volt? De hát egyáltalán: olvassunk - s ne csak egymást? Kit s mit? Lexikonokat, táviratokat, útirajzokat, verseket? Néha mintha a versek állnának hozzánk a legközelebb, máskor a bírósági jegyzőkönyvek, a hóra bukott, elhunyt antarktiszi utazók zsebében föllelt, soha el nem küldött levelek? Kikre hasonlítunk mi, amatőrök, világirodalmat nem tanultak, akik nem vagyunk arra kötelezhetők, hogy vizsgázzunk angol irodalomtörténetből? Jó, hallottuk, hogy Daniel Defoe, akitől sráckorunkban a Robinsont olvastuk, úgy írta meg tömény, drámai riportban a londoni pestist, mintha végigjárta volna a haldoklókat és a temetőket és a kórházakat - holott kicsi fiú volt akkor, nem emlékezhetett senkire és semmire… És akkor hogyan sikerült…? Ezek szerint nemcsak azt élte át, amit ő élt át? Azt mondod, hogy az igazán jó blogger is ilyen? Észre sem veszi, és esetleg jó író lesz belőle? Vagy közíró, közvádló, közjegyző, közköltő? Na, erre kíváncsi vagyok. Én, Paulini Endre nem irodalmi ambíciókkal írom a blogot és nem is abban a vakhitben, hogy én, végre én kimondom az igazat - de azt, amennyit meglátok belőle, esetleg megírom. Az igazat - ha nem is adsz igazat.


Bodor Pál


Február 19.

Álnév és erkölcs


Amikor az álneves blog mocskoló névtelen levéllé züllik, meghal (bedöglik!) minden szellemi és erkölcsi esélye. Mondom ezt nyugodtan, hiszen rendszeresen barangolok a világhálón.

Milyen esélye lehet a blognak?

Az, hogy egyre kíváncsibb vagyok. Ki lehet például az az érzékeny, eredeti, harcos és empátiás lélek, aki (lehetetlen álnév mögül) megannyiszor megszólal, és lassan megkerülhetetlen; már várom, mi a véleménye a képtelen („izomagyú”!) pszeudonim mögé búvó, rokonszenves gladiátornak, aki sosem úgy mordul rá a jelenségre, hogy rendes, becsületes és tiszta ember ne vállalhatná szavait a nevével és egyéniségével… Miként ilyen az olykori derék, bölcsen szókimondó szövetségese, „Pettra” is, akivel lehet, hogy nem is ismerik egymást, no meg a szexis „Kék tündér”, a „Vajszínű árnyalat”, „Calliope”, vagy az eszes és leleményes magyar hölgy, aki valahonnan Angliából írja leveleit, vagy a kitűnő hozzászóló Évalajos…

Az ember - ha igaz, hogy szellemiekben is ízeket érzékelünk - legszívesebben azt vetné papírra, hogy jó ízűen olvassa írásaikat, kevés idő után már keresi azokat; nem szólva Alma blogjairól, amelyek anonimátusa viszonylagos, hiszen az a benyomásom, hogy megfejtettem a rejtélyt (a rejtvényt?) - és tudom, ki a szellemes, sokoldalú tudós, aki az édeni álnév mögött oly színvonalasan szórakozik, és szórakoztatja mindazokat, akiket csak a problémák bogozgatása köt le igazán.

Az egyik, mauzóleumi álnév rovatában azonban egy tsinált nevű szerző durván lehülyéz valakit, közszereplőt, akit legföljebb politikai ellenfelei ócsárolnak, de ilyen durván talán azok se, vagy ha igen, csak útszéli orgánumokban. Aki még nem tanulta meg, hogy a mocskolódás, a szidalom egészen más műfaj, mint az érvelés, a polémia, az ellenvélemény, és nem érzi, hogy a lehülyézés csak visszahull a fejére, az talán ne akarjon álnév mögé bújva szavakat okádni.

Egyébként mindannyian tudjuk, hogy a honlap nem a Valuta Alap föld alatti trezorja. Nem azért kell (erkölcsileg is) az érvelés, mert a nyomozó iroda két nap alatt garasokért kideríti, ki rejtőzik az álnév mögött - hanem azért, mert az álneves szerző is személyi hitelességével, szellemi és érzelmi önazonosságával felel írásaiért. Aki ezt nem vállalja, annak nyilván sosincs igaza, annak csak dühei vannak.


Bodor Pál


Február 18.

MGP, Meszléry Judit, Terasz


Ötvenöt perces televíziós játékról írott kritika is lehet remekmű, maradandó, klasszikus, tanítható.

MGP (Molnár Gál Péter) szinte blognyi terjedelemben költészetet, művészetelméletet, pontosságot, gyönyört nyújt az olvasónak: bebizonyítja, hogy Darvasi László szövegéből Balogh Zsolt remekművet teremtett, írása olyan feszült, hogy szinte lélegzetet sem veszünk, s magunk előtt látjuk a hatvanhat éves veszprémi színésznőt, aki soha életében, színpadon és filmben és magánéletben sem sminkelt, de aki - ha semmi egyebet nem tett volna, csak Czene Csabával kettesben ezt a filmet élte volna át nekünk, akkor is, úgy tűnik, öröklétűvé varázsolódott. Látjuk az arcokat, a gangot, a házat, a felmosórongyot, a sikálást, az ablakokat, meg a tanár szobáját, az asszony törődött magányát, a férfiét, a közös, reménykedő, de nem bizakodó reménytelenséget, a csábítást a halál és a gang küszöbén, a józsefvárosi sorsot, és látjuk, hogy az emberiség lakja ezt a házat is, a délamerikai, zágrábi, nagyon pesti, nagyon elhalálozó, nagyon zártajkú, önmagába forduló, végtelenített sorsot -- -- --

Nem láttam a filmet, de mintha mégis láttam volna, mintha meg is könnyeztem volna dühömben, hogy íme, vénember lettem, és még mindig nem tudok eleget a nőkről, eleget a férfiakról, eleget a csöndről, a magányról -- -- --

Mintha a szövegszerkesztőmből nagyon halkan szürkés-zöld zene áradt volna, felmosórongy-szürke és zöld, egyetlen felesleges akkord nélkül, kicsi teljesség és nagy csoda.

Nem először olvasok a Terasz honlapján MGP-írást, és nem csupán az ő felülmúlhatatlan sorait olvasom örömmel.

Bodor Pál


Február 17.

A „szeniorokról”


Miként reagálnánk, ha tekintélyes hírügynökség tudósításában azt olvasnánk, hogy Új-Zéland (Izland?, Kalifornia?) javakorabeli, legalább negyvenöt év fölötti, s a közeljövőtől tartó, de erélyes, jófejű asszonyai és férfijai újfajta, a világon még nemigen ismert, mondhatni szervezetet hoztak létre? Hogy szinte klubhálózatot, tanácskozó csoportok föderációját alapították meg? S némi mosollyal ajkukon elnevezték magukat „szeniorok társaságának”.

Nos, akkor nálunk erről egyre-másra jelennének meg töprengések, riportok. A közvélemény is kíváncsi: mit remélnek, és mitől félnek. Változik-e helyük a társadalomban? Zömük lépést tart-e a szakmai követelmények gyors változásaival? Fölmérték-e mai helyzetüket ismereteik, átlagsanszaik-esélyeik tekintetében? Jelzi-e érdekvédelmi szándékaikat, hogy nagy tapasztalatú, nemrégen még szakszervezeti vezetőként tekintélyt szerzett, kormánypozícióban is kritikusan gondolkodó embert választottak meg első emberüknek?

De mert mindez Magyarországon történt, ahol a vérbeli újságírók és szerkesztők figyelmét rendszerint a baljós égi és földi jelek kötik le, a legközelebbi összecsapások esetleges fenyegetése - a közvélemény alig tud valamit az újdonságról. Én se sokat tudnék, ha nem lenne ennek az új társaságnak kitűnő sajtósa. (A tapasztalt szakszervezeti és kormányzati vértezettségű férfiú pedig nem más, mint Vadász János: telefon 061 413 78 61. S talán már működik a társaság e-mailje is: titkarsag@szeniorfoglalkoztatas.hu).

Csakhogy manapság van némi össztársadalmi aggodalom, például a tekintetben, hogy az ötvenesek milyen gyorsan válthatnak a követelményeknek megfelelően szakképzettséget, munkaterületet. Meg abban, hogy fölfedezik-e végre Magyarországon is (amit megannyi, a valóság meglepetéseire erősebben figyelő kisebb-nagyobb országban rövid ideje felfedeztek már), nevezetesen, hogy mi mindenben rugalmasabbak az öreg profik, milyen kincset, gazdasági-szakmai vagyont érő a hallatlan konvertibilis tapasztaltságuk…

Meggyőződésem, hogy a szeniorok társasága kiváló magyar tapasztalattá érik; ehhez azonban az is kell, hogy a televíziós csatornák kíváncsian fölfigyeljenek rá, támogassák, és örüljenek, hogy akadnak többé-kevésbé önjáró, érdekes, új szerveződések nálunk is.

Bodor Pál


Február 16.

Felhúzós karikatúrák, lelki plakátok


Kolosi Tamás milliárdos tudós (Népzabadság-Hétvége, február10.) szerint a rendszerváltó értelmiség tesz keresztbe a ’tulajdonosi’ polgárságnak. Hát ez rá nem érvényes. A tudós nem akadályozta a vagyonosodását. De ahonnan én nézem, nem túl kevés - túl sok a harács. Ezért se értek egyet vele, és nem is hiszem, hogy komolyan gondolja. De vitatkozzon vele közgazdász!

Én másra figyelek, komoran. Nem lentről: magasabbról veszem a példát. Iró barátom utóbbi tíz könyvéből nyolcért egy fillért se kapott, de könyvei piaci árának 49-63 százaléka a kereskedőké, a maradék a kiadóé. S a rendszerváltó értelmiségiek inkább szerzők, mint kereskedők. K.T. kivétel. Jó kiadó, nagy könyvkereskedő cége van, szerzőnek se akárki. Megérdemli, hogy újraolvassuk ’84-ben megjelent, címében is izgalmas könyvét (Equality and Inequality under Socialism), és azt is, hogy tiszteljük tudásáért, de azért is, mert képes volt (és lesz mindenkor) megkövetelni tudásának árát. A jó tudás ma a jó pénznél is ritkább.

Engem a tudatlanság aggaszt. Ami ma a közélet felszínét harsányan jellemzi: politikatörténeti, a történelmi és más tudatlanság. Némely jobboldali tudós, történész, kik között akad volt Fidesz-tanácsnok is, tehetne egyet s mást, hogy jobboldalon is hódítsanak a tárgyszerű tények. Durván: akár Horthyról, akár Károlyi Mihályról van szó. Mert sokak fejében eszelős zűr van, dübörgő ostobaságok hódítanak, s nemcsak az utcán. A jobboldali szellemi elitnek végre tennie kellene ez ellen.

Rossz babonák, felhúzós karikatúrák ragadják magukkal a jóhiszemű, indulatos, a nemzetet szolgálni akaró fiatalokat. A Horthy-megemlékezésről készült friss riportból (168 óra, 7. szám) idézem Vona Gábort, a Jobbik elnökét, aki így szónokolt: a Kossuth téren „ott sunyít a vörös gróf, Károlyi Mihály szobra”, „nem rejtjük véka alá, a párt a Parlamentbe készül, a sunyi szobrot oda visszük, ahova való, a tétényi szoborparkba”. A riporter megkockáztatja: helyébe, a Kossuth térre, nyilván Horthy szobrát állítanák.

Tizenévesen, a baloldalon, én is voltam indulatos, jóhiszemű. Én is (sok, elviselhetetlen, cáfolhatatlan ténnyel együtt) elhittem torzrajzokat, töredék igazságokat. Például Katynról. Elhittem, hogy a lengyel tiszteket a németek végezték ki. S drámaian kiderült: a szovjetek műve volt. Azóta tudom, hogy a tudás mindenkori birtokosainak főképp a hozzájuk közelállók tévhiteit, agitációs célú, hamis lelki plakátjait kötelességük korrigálni. A baloldalon ez történik.

Jobboldalon ma még csak duzzasztják a bosszúálló dühöket. A jobboldali értelmiség művelt, széleskörűen tájékozott része pontosan tudja, hogy milyen ócska dumák, gúnyrajzok, hamis adatok működnek a közhiedelemben. Aki ezekben szentül hisz, az jóhiszeműen tombol: azt hiszi, hogy mindenben súlyos, sérelmes igaza van. S amíg nem lesz tájékozottabb, felvilágosultabb a jobboldali tüntető, a politikai tragédia csak súlyosbodhat. A rendőrség kordában tarthat mindenkit, de nem győzhet meg senkit.

Bodor Pál


Február 15.

Sírtunk, nevettünk Serzsivel, Alföldivel


Szép az Alexandra Palota (vagyis a budapesti Nyugatinál az a tetőtől talpig könyv-ház), belül szebb, mint kívül, de ehhez be kell menni…

Valahol fent zsufi ház: dupla ház a „Panoráma” teremben, vagyis szinte egymás ölében ülünk, Alföldi Róbert, az est nagyhírű házigazdája meginstálja a harmincöt évnél ifjabbakat, álljanak fel, adják át szép, majdnem-Bauhaus karosszéküket az idősebbeknek, s töprengek: a házigazda vagy a vendég vonzotta ide ezt a hatalmas irodalmi gyülekezetet - bizonyéra mindketten, hiszen Alföldi és vendége, az én szakmai szerelmem, Sándor Erzsi, (aki maga is színész volt, mielőtt zseniális újságíró, tárcanovellista és interjúkészítő lett), szuverén lírai egyéniség, aki szelíden is olyanokat mond, hogy megemlegetjük - sose gondoltam volna, hogy ennyire stimmelnek agyilag Alföldi Róberttel, a színésszel, rendezővel, festőművésszel, arckép-interjúkat a televízióban készítővel.

Olyan ez a hatvan perc, mintha egyszerre négy labdával pingpongoznának ketten, s minden ütésnél más színű lesz a labda, és más-más dallamos xilofon-hangot hallanánk; néha nevetés is kuncog, ugratják is egymást, meg kemény történetek jelzik, hogy a riporterek több sorsot kénytelenek megismerni, mint amennyi elviselhető, börtönben született csecsemőről hallunk, cigányasszony hatodik gyerekéről, aki abban a legelső gyereke, hogy vele nyolc-tíz hónapig szüntelenül együtt van az anyja, ez az első gyereke, akit végigkövet legalább ezekben a börtönhónapokban, ahol meglepően rokonszenves környezetet alakítottak ki ehhez - de szabadulásakor elveszik tőle ezt a gyereket, mert hogy ő (nem így mondta Sándor Erzsi) büntetett előéletű, nem lehet rábízni a gyerekét…

Nem lehet (vagy, pontosabban, én képtelen vagyok) ilyen miniatúrában visszaadni ezt a dús, hol megható, fölkavaró, hol szellemes, eredeti órát, amelyben Sándor Erzsi, Alföldi Róbert és több száz rajongójuk annyira „együtt volt”, hogy azt talán soha el nem felejtik. „Serzsiről” - ahogy becézik imádó olvasói - élesen kiderült: eredeti, mély, határozott és érzékeny alkotó. Alföldi Róbertről ismét kiviláglott, hogy kíváncsisága őszinte és átélt. Rólunk pedig, vagyis a közönségről ismét megtanultuk, hogy többen becsülik igazán a rangos, erős és igényes „műsort”, mint gondolnánk gyakori borúlátó óráinkban. Szeretjük, ha könnybe lábad a szemünk, és szeretünk boldogan és cinkosan és ironikusan és felszabadultan nevetni, vagy legalább mosolyogni.

Bodor Pál
















Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-02-28 (2296 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds