2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19479442
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2007 március II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több mint egy éve gyakran a NOLBLOG-on is! Ahol több mint 55 000-en kattintottak rá!!! (Szerk.)

Eddig a hónapig ezt az oldalt közel 21.000-en olvasták.


MÁRCIUS



Március 31.

Fényképek pásztora


Az öregúr mintha nagyon ügyelt volna arra, hogy semmiben sem váljon ki a szürkeségből. Különös ismertetőjelet sem az öltözködése, a viselkedése, a beszédmódja tekintetében nem lehetett megfogalmazni. Sokáig nem is tűnt fel nekem, hogy nem tűnik fel egyáltalán. Először a boltban kérdezték meg, hogy láttam-e aznap Páter bácsit. Sokáig tartott, míg elmagyarázták, hogy a sok szürke ember közül melyik volt ő.

Megismerkedtünk. De csak jó sokára derült ki életének péteri furcsasága. A nappalijában őrizte halottainak fényképeit. Az osztály érettségi képével kezdődött - ő volt az utolsó életben maradott, ő örökölte a megszűnt iskolától is az érettségi „tablót”. Föltette a nagyobbik falra, alája két villanygyertyát gyújtott. Aztán a következő tíz-tizenöt esztendőben a baráti köréből, meg a családjából, az összes rokon közül ő maradt meg utolsó túlélőnek. Valamiképp valamennyiük fotóit megszerezte, nagyjából mindegyiket egyforma méretre nagyíttatta, és föltette a falakra. Jóval magasabban helyezte el az elsőket, mintegy két, két és fél méter magasra, a legalacsonyabban függők pedig a dereka, mondjuk így: a nadrágszíja magasságában mosolyogtak vagy szomorkodtak rá.

A nappalijában már hetvenegy halott barát, rokon, volt munkatárs, osztálytárs fényképe álmodott az öröklétről - meg ő. Minél több halottat élt túl, annál bizonyosabb volt abban, rettegve, hogy ő örökéletű, neki ez lesz a dolga az idők végezetéig: a falakon függők figyelik őt, ő pedig lassan az ő feleségeiket, férjeiket, gyermekeiket, majd unokáikat is begyűjti az öröklét képtárába. Rettegett attól, hogy nem jár neki a halál nyugodalma, ő marad itt az arcok, a képek egyedüli temetőpásztora.

Amikor száznégy évesen elhunyt, négyszáztizenhét fénykép borította lakása falait, minden kép alatt az általa készített, adatolt szöveg, meg egy szó: rábízatott megállapítani, hogy életében megismerte-e a fényképről reánk mosolygó, megismerte-e akár egy pillanatra, hogy mi a boldogság.

Bodor Pál


Március 30.

Kesely Ágost háza a Kesely Ágost utcában


Hajmeresztő történetet hallottam. Csak a mechanizmusát írom le nagyjából, a személyiségek és testületek nevét, meg némely adatot megmásítottam. Remélem, felismerhetetlenné. Igaz, profibb lenne lenyomozni, megérne egy évet. Tudtommal valaki most belekezd.

1950 táján népes csoportot tartóztattak le - közülük jó féltucatnyit, a legrangosabbakat halálra ítélték és kivégezték „alkotmánynapra”, augusztus 20-ra virradólag. A főszereplőt nevezzük Kesely Ágostnak. A per koncepciós volta a kilencvenes években kiderült, az elítélteket rehabilitálták. De K.Á. elkobzott ingatlanát nem adták vissza, és a rehabilitálással együtt járók, például az anyagiak elmaradtak, épp csak egy utcát neveztek el róla, azt, ahol elkobzott villája állt. Gyermeke vaskos opusban mindent megírt, s lejárta a lábát. Az egyik tekintélyes testület elnökéhez is elment. Hihetetlen: őt is Kesely Ágostnak hívták, bár nem volt rokon.

A sarj közölte, hogy most könnyen visszaadhatnák elkobzott villájuk földszinti lakását, mert az épp megürült - kihalt belőle a hajdani híres vezetőember özvegye. Kérése nem teljesült. A lakást az élő K. Á., az elnök igényelte ki, kapta meg. Az utca akkor már a rehabilitált áldozat, K. Á. nevét viselte. Az új lakó levétette az utca névtábláját.

***

Nem az a baj, hogy Orbánnak sikerült megtévesztenie - döntően az öszödi beszéd ürügyén -százezreket, s a sikeres fölháborításban sok ember képmutatása is felhorkant. Talán még az se rémisztő, hogy főleg azok „nahát”-oltak, akik maguk sose vallanák be, hogy hazudtak. Rémítő, hogy az őszinte fickót bünteti legkönnyebben az őszinte nép. Képtelen történelmi grimasz: akadt végre egy politikus, aki legalább pártja válogatott emberei előtt fölrázó, tisztító szándékkal, drámaian őszinte beszédben jellemezte a politika egyik létezési módját.

Vajon az élő Kesely Ágost, aki azóta még magasabb pozícióba került, kiállna őszintén? Annyi év után bevallaná, hogy miként jutott ahhoz a lakáshoz? Bevallaná - akkor is, ha az ő emlékezete szerint nem pontosan így történt, ahogy nekem a kivégzett „Kesely Ágost” gyermeke elmondta…?

Bodor Pál


Március 29.

Tudom, honnan fúj a szél


Végtelenül hosszú és csöppet sem unalmas életemben még sosem fordult elő velem, hogy ne tudjam, honnan fúj a szél. Ha kellemes meglepetés ért, kitaláltam, ki ötölte ki. Ha támadás, pillanatok alatt kiderült, ki fenekedik reám.

Ha távoli haver váratlan-vadul kitámad egy ügyben, amelyben minden szakértő szerint tragikusan igazam van - még csak meg sem haragszom rá. Hiszen tudom, kinek van súlyosan lekötelezve, ki élt ezzel vissza. Ha egy tizenegy hónappal ezelőtti blogomat kaparják elő, s próbálják kiforgatva ellenem fordítani, perceken belül kezemben van az eset menet-terve. Ismerem a mozgató rugókat, tudom, kit sarkall a hiúság, az érdek, a mohóság vagy az indulat. Mindig tudom, hogy hirtelenében ki gyűlölt meg és miért.

Ha politikai ellenfeleimet nem tekintem ellenségeimnek, akkor meglepően kevés ellenségem van. Egy-kettő. Tudom, hogy Sz. Kolozsváron ki nem állhat, megmondta a szemembe, s egy hozzá méltatlanul zavaros levélben okát is igyekezett adni. De azt hiszem, igazából azt gyűlöli bennem, amit apámtól örököltem. Úgy megszoktam, hogy létezik, ahogy az ember sosem felejti el, hogy van halál. Az a furcsa, hogy erősebb érzékem van a veszély, az ellenszenv, a képmutatás - mint a rejtőző rokonszenv, netán elismerés, megbecsülés fölismeréséhez.

Aszimmetrikusan viszonyulok tehát szűkebb és tágabb környezetemhez: erősebb az önvédelmem, hívebben fogom fel a rosszindulat lökőhullámait, mint a szimpátiát. Sokkal ritkábban csalódom az emberekben, de nem azért, mert mindig mindenkiről rosszat tételezek fel: ez védekezésnek is túl sokba kerülne. Lehet valaki mindig mosolygós, kedves - látom a szemén, hogy megjátssza magát. De húsz ember közül csupán egynél. Sose képzelem, hogy mindenki utál - de azt se, hogy mindenki imád. Ijesztő volna, ha azt hinném, mindenki odavan értem, avagy közgyűlöletnek örvendek.

Ismerek, gondolom, ezer embert, s kettőről-háromról tudom, hogy ki nem állhat. A lelki immunrendszeremnek ennyi nyilván kell a működésben tartásához. De persze kell az a néhány is, aki valamiért ragaszkodik hozzám. Az embereknek olyan létszükséglet a negatív és pozitív érzelmek árama, mint a forró és a hideg víz a csapból. Mint tűz a sütéshez, jég az italhoz. Kiderül majd, hogy a szeretet és a gyűlölet nélkül szomjan halunk, elégünk, megőrülünk. Szeretni, félni, vágyni: létszükséglet.

Nem haragszom arra, aki gyűlöl engem.

Bodor Pál


Március 28.

Sárgadinnye, zöld kabát


A hajdani, kis falu földművese életében nem látott se festményt, se festőt - hacsak a falunak nem volt katolikus, görögkeleti vagy görög katolikus temploma, mert abban lehetett freskó, szentkép, ikon, szobor. A protestáns még annyit se látott.

Saját házában a gazda lakberendezője a hagyomány volt, az örökölt tárgyak, bútorok, meg az örökbe kapott ízlés és szokás. Bokálynak, kancsónak, konyhakésnek a formája is régtől fogva hagyományozódott volt, attól csak a ritka, különös egyéniségek tértek el, főként azok, akik legkisebb gyerekként már nem éltek meg a szűk kis birtokon, vándorútra keltek, elmentek bányásznak, erdőlőnek, favágónak, kocsisnak, kubikusnak. Ha olyan vidékre vetődtek, ahol más volt a hagyomány, a szemük ellopta a székek, vasalók, küszöbök, kilincsek formáját. Néha még a kabát, a szűr, a mellény, a bekecs színét, vonalát is. Ha valamikor hazajutottak, hozták magukkal a nagyvilágban tanultakat is. Nem mindig, nem mindenütt volt sikerük.

Mostanság már erősen szakosodtunk. Amit valahol kitalálnak ruházatban, szakácskodásban, asztalosságban, szexualitásban, az gyorsan terjed, keveredik, elágazik, bontakozik, s noha mindig vannak uralkodó divatok mindenben, ezek tovább alakulnak, mert a divatot mindig a hasonulás meg a különbözés kívánása igazgatta, módosítgatta.

A világhírű magyar festő legutóbbi műve sötétzöld kabátot viselő, reá feltűnően hasonlító, fekete kalapos öreget ábrázolt, aki sárgadinnyéket szorított magához, s ravaszdi, diadalmas mosollyal nézett a legtekintélyesebb képtár faláról a látogatókra. A művet világhírű kritikusok dicsérték a legnagyobb lapokban. Reprodukciója hetek alatt negyvenegy igényes folyóiratban jelent meg. Egy angol riporter az ihletforrásáról faggatta:

- A kabátot olykor ma is viselem. A nagyapámé volt. Őt utoljára hatvan éve láttam, nyolcéves koromban meghalt. Csak ő termesztett sárgadinnyét a falunkban, csodálatos ízük volt. Büszke voltam rá, csodatevőnek tartottam. Azt hiszem, minden jót tőle tanultam, örököltem. A zöldnek, a sárgának meg feketének ezt a kombinációját is, amelyről annyit filozofáltak munkásságom elemzői, csak neki köszönhetem. Ez a kép az utolsó művem, elég volt. Mindent neki festettem. Ez az ő portréja, s egyben az enyém is.

Bodor Pál


Március 27.

Van-e nyilvános baloldal?


M. G. kollegám, aki másfél évtizede főnököm is volt, nemrég kurtát és drámait sóhajtott a Népszabadság hasábjain. Ezt úgy fordítottam-ferdítettem magamban, hogy nem elsősorban a rendőrségnek kellett volna gátat szabnia a cseppet sem szelíd jobboldali tombolóknak. (Nem a valóban békés gyűlőkre célzok.) Hanem a baloldali tömegeknek.

Szociológiailag azonban nem gondolhatom végig a tételt. De azt jól tudom, hogy a baloldal nem azért tűnt el a jobboldali utcákról, mert nincs. A parlamenti választások erre bőségesen rácáfoltak. Meg aztán volt az Andrássy úton Oktogontól a Hősök teréig terjedő lelkes-ünnepes szoci tüntetés, amelyen legalább annyian voltak, mint Orbánék az Astoriánál. Tehát legalább hetvenkétezer ember. Utcai erőként ez se semmi.

Más talán azt mondja: „A baloldali szavazók átlagéletkora magasabb a jobboldaliakénál.” Vagyis öregebbek. Lehet, de az említett tömeggyűlésen nem én voltam többségben, hanem a volt diákjaim.

Akkor mi van? Csak annyi, hogy a baloldal utál verekedni? Finom lelkű? Elájul a vértől?
Vérről nem is beszéltem. A rendőröktől sem-igen folyt a vér.

Talán annyi azonban meggondolandó, hogy amint elmúlik a megszorítás-hisztéria, s elmúlik az elmúlt másfél évtized legalávalóbb politikai gonoszsága, a hazugság-ária, amelynél hamisítóbb, nevetségesebb ritkán fordul elő egy ország történetében - talpra kell állítanunk a demokráciának higgadtan elkötelezett baloldaliak hatalmas tömegét. A jobboldal agitációs offenzívája, valljuk be, eredménye (és nem módszerei) felől vizsgálva sikeres volt - most a baloldalnak kell őszinte, mélyen igaz, vagyis igazmondó eszközökkel magukra ébresztenie mindazokat, akik érezték, szimatolták, hogy sok minden nem stimmel a FIDESZ-KDNP szavainak rohamában, de csak megrántották a válluk. Ami enyhén szólva kevésnek bizonyult.

Rövidesen kezdődnie kell az erős baloldali tömeghullámnak.

Bodor Pál


Március 26.

Inkább csak szidjatok


Valaki összeszedett nekem a Hálóról egy csomó, engem is érintő blogot. Büszke voltam a nagy halomra, bár a szerzők zöme hevesen gyalázott, noha alig ismertek, s százból egy ha akadhatott, aki regényeimet, esszés tankönyvemet az újságírásról, műfordításaimat, kritikáimat ismerte volna. Hallomásból gyaláztak.

Némelyik jópofán. Álnevek mocskoltak, jobbára vaktába, ebből tudtam: volt egyetemistám nincs közöttük. Mégis jó volt hallgatni e kórusnyi előleget az utókorból - ha csak ez marad utánam, kár volt megszületni. Bár persze nem azért lettem, hogy vállon veregessenek.

Azt azért figyeltem, hogy hallok-e ismerős hangot. Tán kettőt-hármat véltem fölismerni, akik szelíden tiltakoztak a többség zúgása ellen. Főleg azok szapultak őrjöngve, akik azt hiszik, csak szervilizmusból, haszonlesésből lehet valaki egy politika híve; s ha magasabb hivatalos emberrel készül találkozni, biztos magának kapar, nyal, sündörög valami kis előnyért. Jóhiszemű rágalmazóimnak az indító alkalmat ugyanis egy jó kollega révén az adta, hogy tavaly publikusan megírtam: egy baloldali lapért igyekeztem eljárni az egyik szocialista tisztségviselőnél. Ebből arra következtettek, hogy a nyolcvanhoz közeledőnek még adhat bármit is a hatalom. Nyilván azért morgom meg enyéim kormányát, és a miniszterelnököt elismerő cikkben is hízelgésből emlegetem a kormány nemzeti és baloldali deficitét.

Értsünk szót!

Kamasz fővel baloldali lettem Romániában, mert a polgári pártok is soviniszták, magyargyűlölők is voltak, s a második világháború után nyomban csak a baloldal kínált védelmet, szövetséget. Aztán eltorzult a bal is nagyon. Hogy abban a helyzetben mit végeztem magyarként, íróként, netán szerkesztő-szervezőként otthon, arról nem nekem kell beszélnem.

Némelyek azért nem kedvelnek, mert kritikus vagyok a hozzám igen közelállókhoz is. Nem baj. Ne szeressenek belém. Baloldali vagyok, látom, a jobboldali szélsőségben a katasztrofális magyar huszadik század ismétlődése fenyeget. Minél hevesebben jobboldali politika győz, annál tragikusabb lesz a nemzet sorsa. Bárcsak e szavaimra semmi sem emlékeztetne az elkövetkező évtizedekben. Inkább csak szidjatok érte.


Bodor Pál


Március 25.

Unokáink sem látták még


Azt kérdezi három, tizennegyedik életévébe lépő unokám, Míra, Anna, Dani, hogy miért féltem az ember tökéletesülését a viharosan fejlődő technikától, technológiától.

- Mert néhány ezer évvel ezelőtt majd’ olyan jó volt a szaglásunk, mint a Mancs kutyáé, és mára a sok bűzben elsorvadt. Nem, nemcsak a cigarettától. Attól is, hogy már nem függ az életünk a szimatunktól. Meg attól, hogy a gépkocsik, a lépcsőházat mosó vegyszerek, a porok és a szörnyű zaj is ártott neki. Igen, a zaj is, mert szerintem a künti csattogásban és puffogásban és zakatában már nem lehet finoman, szipákolva megkülönböztetni hatezer illatot.

- Hatezret? – kérdezi kétkedően fancsali képpel Míra. - Valamikor ennyit érzékeltünk? Van egyáltalán ennyi?

- Hasból mondtam. Valamikor olvastam egy illatszergyári profiról, s úgy rémlett, hogy néhány ezer árnyalatot volt képes megkülönböztetni. A természetben több is lehet, mint hatezer. Az őserdőben az elsőnapos dögöt a másodnapostól a szaga is különválasztotta.

- Brrr. Micsoda hasonlataid vannak, nagyapa - így Anna.

- No de mondok mást. Biztos vagyok benne, hogy valamikor, nagyon régen zavartalanul működött az, amit most kicsit tudóskodva, sznobul, meg misztikusan telepátiának nevezünk. Amikor száz négyzetkilométeren két család élt: a megérzés volt a telefonközpont, az ADSL, az e-mail meg a rádió. És ezerszer többet tanultunk meg a természet patikaszereiről. Megéreztük a halálunkat és a holdfogyatkozást. Nem kellett naptár, mobiltelefon, televízió - eligazodtunk a világban. És noha nagyon sok állat, és méreg, és földrengés, vihar, kánikula erősebb volt nálunk, mégis végül az ember győzött, ő lett a Föld főszereplője.

Dani mélyen hallgat, aggódó arccal mereng.

- Nagyapa!

- Mondd!

- Nem volt rádió, nem volt televízió, nem volt újság, nem volt telefon, nem volt szövegszerkesztő… Akkor te min bosszankodtál egész nap?


Bodor Pál


Március 24.

Hóvirág és kamionbűz


Kínos a miskolci hóvirág-per ítélete. Hajlandó vagyok soha többé rá se nézni egyetlen szál hóvirágra sem, vagy a látásáért belépti díjat fizetni, ám az ítéletet kegyetlennek, a virág szálankénti forint-árát meghökkentőnek tartom.

Bár lehet, hogy minden virágszedő - az a hat is, aki a képernyőn látott (tán 3500) szálat 3,5 vagy 35 millió forint értékben letépdeste az erdei tisztások avarban gazdag részein, már a harmadik, utolsó figyelmeztetést is megkapta: „Ha gyilkos szándékait nem adja fel, fél évre börtönbe suvasztják, fővesztés még nem jár érte, de előbb-utóbb arra is sor kerülhet…”

Mi hát a bajom?

Természetesen nem az, hogy megvédjük a természet szépségeit. De az igen, hogy jobban védjük, mint az embert. Hiszen például a tízes utat, míg a solymári Auchanhoz nem kacskaringózott minden új körfogalmi cirkalmon át, szépen megépítették, de a Pilisvörösvárt elkerülő útját már nem, így hát a Budapest-Pilisvörösvár-Dorog-Esztergom vonalon az egész nagybüdös forgalmat (a szó szoros értelmében nagy és büdös forgalmat) továbbra is átpréselik a hajdani sváb szénbányász falu szűk főutcáján. Továbbra is, mondom, mert a Levegő Munkacsoport természetrombolónak minősítette a városkát elkerülő utat, amely sok ezer felnőtt és gyermek egészségét tiszteletben tartotta volna.

Durván aránytalan, hogy hónapokra börtönbe kerülnek a virágszedők (holott kérdés, hogy miképp és hányszor hozták tudomásukra, hogy virágszedő hajladozásuk: bűnözés) - de a mi tüdőnkbe simán beletaposhat a Levegő Munkacsoport, ránk hajthatja a dög kamionokat, teherautókat, s az egész, Budapest felől a párkányi hídra, Szlovákiába menő forgalmat, és a forgalomelterelés akadályozóinak egy virágszála sem görbül. Mondom ezt halkan, miután súlyos asztmarohammal beszállítottak a budakeszi Korányi kórházba, kétoldali súlyos emphyzémával, szív- és tüdőasztmával, föltételezett tüdő-embóliával.

Nehogy aztán hóvirág-koszorút küldjetek!


Bodor Pál


Március 23.

Demszky dicsérete


A neveletlenség sem politikai kategória. A szó (klasszikus értelmében) ma csak a már-már bamba gyermek igazán illemtudó. Nem? A gazdasági élet is merészséget, rámenést, erőmutatást igényel, harcászati leleményt. Olykor olyat, amely mögött azért ott érezni a (mondjuk: angol) college formakultúráját. Vagyis a bárdolatlanul erőszakos bajnok végszükség esetén tudjon viselkedni.

Nos, Demszky Gábort meg kell dicsérnem. A hajdani harcos március tizenötödikén ismét megmutatta magát. Igaz, jó lenne pontosan agnoszkálni a követ hajító barnacsuklyást, a tojásdobálót, mindazokat, akik nem spontán reakciókképpen arra, amit hallottak, nem felháborodásukban a főpolgármester egy-egy mondatára kaptak dührohamot, hanem azért mentek oda, hogy megtámadják, akármit mond. És igazán nem tudom, volt-e köztük egykori ellenálló. Volt-e Demszky támadói között ember, aki hajdan röpcédulákat, szamizdatokat fogalmazott, sokszorosított, terjesztett - vagy csak hűdött ultranacionalista volt mind, akinek bebeszélték, hogy Demszky nem elég jó magyar, tán vannak lengyel, vagy ki tudja, milyen ősei.

Bestiális világ.

Ha én a Fideszben nőttem volna fel politikailag, legkésőbb ott, a Petőfi-szobornál sarkon fordulok. Azazhogy ha igaz, hogy ifjabb Hegedűs Lóránt tiszteletes úr csapata huligánkodott ott olyan vadul, akkor számomra minden szomorúan és hülyén egyértelművé vált volna. Egyértelműen értelmetlenné. Nem lépek ki hetvenhét év múltán a kálvinista egyházból, csak mert a tiszteletes úr politikai kalózcsapatot verbuvált, és olyan vitát szervezett, amelyben paradicsomi, tojásdad meg durva kő volt valamennyi érv. Talán meg kellene vizsgáltatni a tiszteletes úr elméjét és erkölcsét - ha épelméjű, akkor a keresztyényi erkölcseivel van súlyos baj; ha pedig az elmeállapota indokolja eszelős kezdeményezéseit, Irwing urat ideértve, akkor az a kérdés, fölléphet-e a templomi szószékre.

Demszky Gábor bátran állta a vadak támadását. Akik nem vitázni akartak, hanem verni. Meg is győztek sokakat: arról, hogy akinek rövid az esze, az megtoldja egy rúgással. Ezt a kultúrát már ismerjük valahonnan. Szavakra aligha fordítható. Holott Ifj. Hegedűs Isten szolgája lenne.


Bodor Pál


Március 22.

Politikai commedia dell’arte


Sok kényes ízlésű embert több-kevesebb joggal irritál (mint pucér nő a bazilikában, melltartó szakállas férfiún) a Kossuth téri, kissé piacos-turkálós közéletiség. A gonosz fintorgók csak hivalkodó szereplési vágy, feltűnési viszketegség mozgalmárait vélik látni. Nem értik Pubi bácsit mellén az óriás címert - pedig azt hirdeti, hogy ő sokkal nagyobb hazafi Gyurcsánynál.

Ha Kossuth föltápászkodna a bronzából, aligha tapsolná meg a bácsi koronás címerét a 48-49-es ünnepségen. S noha a turini bölcs sose volt túl szerény, mégse dörgené oda: a Kossuth-címerért kellene tüntetnetek, ha már valamiért ágáltok. Eszetekbe se jut, minek a Köztársaságnak a korona?

A téren tehát műkedvelő politikusok lézengenének?

Kicsit felvágnak, s aki felvág, azt a rosszmájúság sértőn levágja. Hiszen a politika e dilettánsai sose jutnának be a parlamentbe, de most legalább ott vannak szorosan kívüle. Vagyis a demokrácia örvén szinte a demokrácia központjában. Mint mozit csúcsponton megszakító reklám. Mint ki fölkapaszkodik a Szabadság-hídra, hogy jöjjön harminc tűzoltó, s könyörögje le közköltségen, kosaras daruval. Mutatja, mivé fokozható le szószerintiségében a szabadság.

De hát van ebben a fölényeskedésben némi sznobizmus is. Némelyek úgy néznek a Kossuth tériekre, mint a közéleti értelmiség prolijaira. A spektákulumban a commedia dell’arte ripacs rögtönzését, ugrifülességét érzik. Lesz még ebből húsz, száz év múlva haladó hagyomány! Dramolett, szomorújáték, filmkomédia. Karnyóné.

Még van legalább tízezer hely az országban, ahol szabad gyűlni - mondják -, miért ülnek be mindenáron a közéleti szentélybe, kirakatba. Ha tagjai egy pártnak, ne a haza homlokán ágáljanak, ez nem szabadtéri kávéház. Nem tilos, csak illetlen. Ücsörögjenek a pártházukban, vagy helyi tereken. Ha nincs pártjuk, alapítsanak. Minden lézengő közéleti ritternek ott kell szót kérnie, személyesen Kossuthtól? Ha az egész országban, mind a 93 030 kilométeren demokrácia van, miért épp ezt a fél négyzetkilométeren veszik igénybe?

Mozgó vécéket másutt is föl lehet állítani a haza pénzén.


Bodor Pál


Március 21.

A zsidógyűlöletről


Az antiszemitizmusról nem érdemes beszélni. Muszáj beszélni. Hiába beszélünk. Még akkor is, ha egy immár történelmies parlamenti képviselő nyilatkozatáról van szó. A zsidógyűlölet (ellenszenv, ódzkodás, gyanakvás, bizalmatlanság, idegenkedés – minek nevezzem?) hű de érdekes tömeglélektani jelenség, patinája van, rejtett vagy nyílt pátosza, véres is, de (ugyebár) jobb hallgatni róla. Óriási (ilyen, olyan s amolyan) irodalma van a gyökereinek, és jóformán még nem volt antiszemita a földön, akinek ne lett volna legalább egy, igen szeretett, nagyra becsült zsidó barátja, netán szerelme. Én azonban most bele se kezdek az okoskodásba, teljesen fölösleges. Wittner Mária nevét le sem írom, nem is vagyok hajlandó értelmezni állítólagos okfejtését, miszerint (némelyek így értették), Gyurcsány Ferenc ugyan valóban egyáltalán nem zsidó, de szinte olyan, mintha mégis az lenne. Tán idegenszívűt akart mondani a nagy, „jobbközép” párt parlamenti képviselője, a párté, mely minden alkalommal kikéri magának, ha diszkrét (?) kapcsolatait merészeli firtatni valaki a szélsőjobbal.

Minderről azért sem érdemes elemzően, sopánkodva vagy keresztet vetve beszélni, mert érvek hatására még soha senki sem keresztelkedett ki az antiszemitizmusából. Kényelmesebb gyűlölni, mint gondolkodni. Tévedés ne essék – ez más hasonló tünetcsoport esetén is így van. Találkoztam magyargyűlölőkkel Romániában, de egyiket sem voltam képes meggyőzni, hogy heves érzelme: marhaság. Nem teljesen alaptalan, ahogy fordítva (némely magyar romángyűlölete) sem mindig ok nélküli, de a gyűlölet, mint általánosítás: maga a tökéletes marhaság.

Elméletben erre magyargyűlölők, romángyűlölők, zsidó- vagy bosnyákgyűlölők is mind bólintanak. Ami szép, nagyszerű, csak nem ér semmit. Nem véd például gyilkosság ellen.

Az sem igaz, hogy a zsidókat a karrierjük miatt utálják némelyek. A legismertebb, legnagyszerűbb, csudálatos zsidó karrier a Jézusé. De azt hiszem, megfeszíttetés nélkül is halhatatlan maradt volna. Ahhoz, hogy örökéletű legyen, nem is kellett volna megölni.

Zsidó nacionalisták azt mondják: a magyar zsidók többet adtak Magyarországnak, mint amennyit magyar gyűlölőik elvettek tőlük. Ha ebben szemernyi igazság is van, akkor érthető, miért okoz némelyeknek titkos neurózist a hajdani tömeggyilkosság. Ma talán főleg ők gyűlölködnek.


Bodor Pál


Március 20.

Gondolat-modernizáció


Bevallom, csökött ember vagyok, engem ma már a gondolatok korszerűsítése sokkal jobban izgat, mint az ipar, az agrárium, a MÁV modernizációja. Gyönyörű a legújabb Audi - de némelyik görög istennő már két és fél ezer éve ezerszer izgalmasabb, szebb volt. Egy Audit sosem vennék feleségül, át sem futott a fejemen, és nem azért, mert nincs jogsim, de egy fiatal görög hetérát: achtung, nem istennőt!, csak hetérát! - ifjabban biza elvettem volna, ha lett volna merszem és kellő önindítóm. Szerencsémre nem volt.

Én azt hiszem, és ezt roppant szerényen, halkan mondom, óvatosan, hogy modernizációra itt elsősorban az érzelmi és gondolati, fogalmi életben lenne szükség. Nézzem a kidagadó nyaki erekkel ordító embert, és nem is azt mondom, hogy marhaságokat ordít, nem az a fő baj, hogy a harmadik általánosban is bukásra állna, hanem az, hogy az érzelmei is ostobák, noha őszinték.

Hogy van ez? Őszinte, de hülye érzelmek?

Hát úgy, hogy teljesen kifacsart tárgyi világból táplálkozik. Szinte mindent rosszul tud. Nemcsak azt, hogy mennyi hétszer nyolc - ez a szorzótábla legnehezebb eleme, sokan nem tanulták meg rendesen. De a szerencsétlennek szinte minden történelmi, közgazdasági, természettudományi ismerete lüke. Mint aki azt hitte sokáig, hogy a cukrot petróleumból készítik, a történelmet meg hitből. Biztos benne mindmáig, a szerencsétlen, hogy gróf Károlyi Mihály politikai kocsmáros volt. És így tovább. És ezekből az ismeretekből táplálkozik szeretete és gyűlölete, pártválasztása és jövőképe, igazságérzete és bömbölése. Persze tudom: nagydoktorival is ilyeneket gondolnak némelyek a politikában, és már nem vitatkozom, csak szomorú, szomorú képpel bólogatok, bólogatok. És közben eltelik még ezer, kétezer év. Talán nemcsak az Audi fejlődik.

Bodor Pál

Utóirat: Misi milliméterre lemérte az Erzsébet-híd közepétől az Astorián túlig a Fidesz-gyűlés területét: harminc méter széles és (ráhagyással) hatszáz méter hosszú volt a pászma. Tizennyolcezer négyzetméter. Tessék kipróbálni: huzamosan maxi négyen álldogálhatnak nem szexi-szorosan egy négyzetméteren. (Két igen ölelkező szerelmespár mellé még elfér előbb-utóbb egy csecsemő is.) Ha végig így álltak a tüntetők, mint Korona kockacukor a kartondobozban, akkor hetvenkétezren lehettek. Nagy lélegzet és tapsolás nélkül. Nem tudom, miért kell ilyenkor tódítani, néhol negyedmillióra. Hetvenkétezer is nagyon szép, ahhoz képest, hogy mennyicske igazuk volt.



Március 19.

A Heves megyei Északi sarkon


Gyurcsány Ferenc arcáról szóló írásomhoz a NOL-on Kövér László levelét idéző polémikus hozzászólás érkezett Gaszka35 tollából. Nem az írásomhoz fűzi megjegyzéseit, hanem a gaz kommunistákról és az egri esetről ír. Azt játssza meg, mintha azok, akik Szolzsenyicint 1945-ben letartóztatták (’53-ban kiengedték, ’56-ban rehabilitálták), és az 1961-ben született Gyurcsány Ferenc: ugyanazok, ugyanolyan gaz kommunisták lennének, mint akikkel az 1918-ban született írónak a Szovjetunióban meggyűlt a baja.

Ha tehát Ambrus Zoltán 2007-ben „átült” a Heves megyei közgyűlésben a Fidesz-frakcióból függetlennek, akkor szerző szerint a szocialisták méltó utódai a sztálinizmusnak. Csak még azt nem írja, hogy a baloldal a Heves megyei Északi sark közelében gulágot szervezett. Vajon mit gondoljunk azokról az MDF-frakcióba választott parlamenti képviselőkről, akik átültek a Fidesz-frakcióba? S a Leányfaluban, a Torgyánéknál elfogyasztott baráti, orbáni ebédről? A „független” kisgazdákról, akik hamar a Fidesz-frakcióba ültek át? A Fidesz kalocsai képviselőjelöltjéről, aki esélyesebb MDF-es vetélytársát igyekezett „lebeszélni” a jelöltségéről?

Aki tehát a T. Házban ült át a Fideszhez, az hazafi, aki Egerben ült át függetlennek, az amorális? Aki valamikor az „elődpárt” tagja volt, de váltáskor jobbra állt, azt nem kerülgeti az erkölcstelenség? Aki az MSZMP-ben vezető volt, de most jobboldali, az ettől már makulátlan - aki baloldali, az fuj?

A fokozódó durvaság nem tesz jót az ellenzék nagy pártjának. Olvassák el az igazán konzervatív Die Welt kommentárját Orbán Viktorról - most már lassan mi szurkolunk, hogy a Fidesz (és KDNP-nek „keresztelt” szárnya) ne feledkezzék meg egészen a politikai méltóságról, a józan stílusról, mert a belevadulás, a dühöngés, a gyújtogatás nem nekünk árt, hanem Önöknek. Ami nem okozna nagy fejfájást nekünk, de Magyarország hitelének mélységesen árt.

Ha elolvasták volna Gyurcsány Ferencről szóló írásomat, mielőtt hozzászóltak, tudhatnák, hogy több kérdésben vitatkozom a kormány és az MSZP álláspontjával. „Nálunk” lehet, bár nem is vagyok tagja a pártnak. Pedig 1983 tavasza óta, mióta visszatértem ide, szülővárosomba, lett volna rá elég időm.

A fanatizálás katasztrófába sodor. Térjünk vissza az emberi hanghoz, a mértéktartáshoz, óvakodjunk a habzó szájú túlzásoktól - ha az országnak akarunk jót, nem pedig magunknak hatalmat.


Bodor Pál


Március 18.

Tacitus „blogja” Viktorról


(Csak utolsó kockánkban szól a csodás Tacitus.) Milyen volt azok erkölcse, kik gyermekeket áldoztak istencsászáraik dicsőségére? Hisz azt is erkölcsnek nevezték, ami megszentelte, szépnek: fölemelőnek minősítette a bigott gyerekgyilkolást. (Milyen hát annak a politikusnak az erkölcse, aki…)


*

Mi az igazság? Tudja a fene. Alig lehet megtalálni. Semmit sem dugnak el olyan jól, még a lopott kincset se, mint az igazságot. Főként az rejtegeti, kinek haszna van belőle. Aztán az, aki fél tőle. Végül az, aki úgyse érti. Igazság tán annyi van, ahány ember és érdek a Földön. (Irtó kínos, mennyire látszik: Viktor mit dug el, miből van haszna, és milyen érdek mozgatja.)

*

Aki átlátja, hogy mi működteti az emberi világot, könnyen lesz gonosz. Kivétel csak az, aki nem bír gonosz lenni. Nem bír: ahogy nem viseli el a hamisan éneklést, a piszkot magán, s az ártatlan megkínzását. Nincs tehetsége a gonoszsághoz, ahogy másnak nincsen szaglása. Vagy zenei hallása.


*

Ostoba ember! Még annyi eszed sincs, hogy valaha rádöbbenj, mennyire buta vagy. Mert aki rájön, hogy milyen ütődött, már nem is az. A politikában minden idióta azt hiszi, neki van igaza. Csak a ritka, éles eszű politikusok hümmögnek magukban szomorú öngúnnyal.


*

Tacitus (Összes Művei, Európa Kiadó, 1980., II. kötet 156. lap: „Bruttediust - ezt a jó tulajdonságokkal megáldott embert, aki ha egyenes úton halad, nagy hírre tehetett volna szert - a sietség ösztökélte, mert túl akarta szárnyalni kortársait, (…) végül saját reményeit is: az ilyesmi már sok derék embert is pusztulásba sodort, akik megvetvén a lassú, de biztos eredményeket, a mielőbbi sikereket sürgetik, akár pusztulásuk árán is.”

Nem hóbortból idézem Tacitust. S nem azért, mert annyira kedvelem nagy hódolóját, ifj. Pliniust. Borzsák István jelzi, hogy már Mátyás könyvtára két Tacitus-kódexet őrzött, megvan a Vitéz János példánya is a bejegyzéseivel, tudunk Forgách Ferenc, még inkább Szamosközi István, majd Zrinyi, Rákóczi Ferenc, Batsányi, Kazinczy, Kölcsey, Bajza Tacitus-olvasatáról, sőt arról is, hogy Petőfi Tacitus-fordításrészlete sajnos nem maradt ránk. Nem folytatom: aki magyar politikus sorsán töpreng, s olvasgatott életében Hunfalvyt, Kemény Zsigmondot, Madáchot - szomorú, természetes mozdulattal nyúl Tacitushoz, mikor hataloméhségében oly türelmetlen vezéren tűnődik keserűen.


Bodor Pál


Március 17.

Nem politika


Senki sem képes mindent elmondani, amit (tán oda se figyelve) elraktározott magában. Még a kételemis, tehát köznapi nézetünk szerint keveset tudó ember sem. Ha kétmilliárdot kínálnak is érte, akkor se. Mindenki sokkal többet tud, ismer, memorizált, mint gondolná.

Persze rengeteg felesleges tudáskacatot is. Tévedést. Rossz véletlent. Ezer mindent ismer föl az illatáról, millió emléke van, amelyet nem is tart számon leltárában, de ott van. S amint felbukkan valahol, egy talicskában „ugyanaz” a törött, piros peremű, kerek tükör, mint amit Anya a hülye mérges kutya után vágott a kapuba, felvillan a kép: legalább húsz éve eszébe se jutott. Miért is jutott volna.

Hárommilliárdért sem írhatjuk le teljes emléktárunkat, s részeinek kombinációit. A meztelen szépségkirálynőért sem. Császárságért, halhatatlanságért, örök egészségért sem. Ezer napig mondanánk, mondanánk, a nagyapánk borotvaecsetéig, egy megfagyott kutyakölyökig, s még mindig lenne mit sorolnunk. Akármilyen iskolázatlanok s buták lennénk. Zsúfolt a tarisznyánk, melyre sose gondolunk. (Abból élnek az írók, hogy azt lassan fölválogatják, építenek belőle szimfóniát.)

Hát akkor milyen sejtésünk lehet arról, amit személy szerint nem is tudunk, nem is sejtünk a világról? Talán egy milliomod („milliárdodik?”) részét sem ismerjük a mindenségnek. Vagyis legalább milliárdszor akkora a világ, mint amiről tudhatok? Beleszédülök.

Ezeroldalas monográfiát láttam a „közönséges” akácfáról. De a szerző az utószóban elnézést kért, amiért nem foglalkozott alaposan még ezzel meg azzal. Hasból mondom: az akác és a mágnesesség, a kozmikus sugárzás, a pigmentáció, mitől lila s mitől fehér a virágja…?

Na most meg elém áll a dölyfös mindentudó. Arról szót se szólok, hogy milyen az, ha politizál. Megígértem, hogy most nem politizálok egyáltalán. Ülünk a kórházi folyósón, és nem átall orvostani előadást tartani néhányunknak arról, hogy egészségesek már csak akkor lennénk, ha visszatérnénk a vízi élethez, a tengerbe, ahonnan érkeztünk. Minden bajunk abból származik, hogy itt élünk a szárazban. A szárazföldön. Lám, a halak nem köhögnek, nem fáj a torkuk, nem kell kihúzni a foguk, na ugye, hogy már kapiskáljuk, mennyire igaza van, a bálnának sose fáj a lába, nincs lúdtalpa, szóval jobban tennénk, ha visszabújnánk a tengeri csillagok közé. Filozófiailag és hosszú távon abszolút igaza van, de gyakorlatilag: menjen csak ő a víz alá.

Ugyanilyen a pasas, ha a politikában okoskodik. De hát ma köt a hallgatási fogadalmam. Akkora hülye, hogy el sem férne a tengerben.


Bodor Pál


Március 16.

Gyurcsány mai arca


Meghökkentett Gyurcsány Ferenc. Nem azzal, hogy Pestet telebömbölték őszintén: gyűlölködő passzióval skandált nevével - takarodj! -, hanem azzal, amit és ahogyan mondott 2007. március 15.-én este, a Művészetek Palotájában.

Regnáló miniszterelnököt nem illik dicsérni, jót egyikről-másikról magam is inkább utólag írok szívesen - de most, hogy ezrek, tízezrek a torkuk szakadtából szidják, muszáj kimondanom (mert öreg fejemmel erre „utólag” már aligha lesz módom), hogy a szabadon, s enyhén mosolygó szomorúsággal mondott beszéde publicisztikai bravúr, s erős erkölcsi fénye volt. Ennél többet nem ízléses mondanom. Talán már ez is sok. De mivel bíráltam is eleget, ugyanitt is, senki sem gyanúsíthat hízelgéssel. S bővebben majd házi naplómba írok erről, a szövegéből kihallható nemzeti fájdalomról, és arról, hogy Gyurcsány még mindig nem kiábrándultan, még mindig nem viszontgyűlölve szólt mindarról, ami ma megbolondította az ország nem lebecsülhető részét. Meg főleg arról, hogy miképp tartozunk össze a múltunkkal, és miképp kellene gondolkoznunk egymásról.

Bizony, e kurta szöveg mellett intellektuálisan eltörpül megannyi ripőkharsogás. Bár ellenfele sem tehetségtelen, csak más hangszeren, egészen más műfajban és más célból játszik.

Rég törekszem függetlenségre. Nem az érzelmeimtől: a hatalmi viszonyoktól. Egy szavamat sem vonom vissza, amit a baloldali és nemzeti deficitről bírálóan, többször is írtam. Gyűlölöm a nemzeti gyűlöletet, és el nem képzelhetem életünket a nemzeti közösségünk iránti kritikus és teljes érzelmi odaadás nélkül. Amit bíráltam, az nemcsak a taktikai és gyakorlati vétségek sora, amelyet nem ebben a században követ el először a baloldal, és mindig százszorosan ráfizetett. Arra törekedtem, hogy kimutassam: e kettős deficit nem pusztán „gyakorlati” meg „taktikai” hiba, hanem erős érzelmi hiátus is a döntések kiérlelésében. Ma is hiszem: ha a kormányzat politikája a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor bölcsebb, érzelemben gazdagabb, tizedennyi ember sem ordította volna ma: takarodj.
Dehogy akarom, hogy Gyurcsány (is) a gyűlölködő politikai nacionalizmus olcsó kortespálinkáját kínálgassa. De azt igen, hogy mélyebben ismerje a közérzelmeket. És azt is igen, hogy demagógok ne ragadhassák magukhoz a mélyhegedűt is.

Tudom, éjszakai verekedők, gyújtogatók, balhékedvelők mindig akadnak, s nem közöttük kezdeném el a tömegszereplők szociológiai, történelmi tudásmérését. De az istenért, nehogy azt képzeljük: a politikai mérlegelés mindenkinél tudásfüggő, s van, aki nem írásban szisszen fel, ha balfogást tapasztal, netán vél tapasztalni - hanem dühöng. A dühöngőt még nehezebb meggyőzni arról, hogy nincs igaza.

Tegnap érett, szónokként is közvetlen, eredeti és mély ember szólalt meg a Művészetek Palotájában. Nem tudom, és már aligha lehetek tanúja, hogy mi lesz a sorsa, s a magyarság sorsa húsz, harminc év múlva. Pályája indulásakor e virtuális hasábokon is szurkoltam neki. (Holott sok mindenért közvetlen elődjét, Medgyessy Pétert is tiszteltem.) Most, amikor Gyurcsány a nehezénél tart, és amikor a hatalomdrog-függőknek sikerült föllázítania ellene jelentős tömegeket, ismét kimondom: szurkolok neki.


Bodor Pál


















Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-04-01 (2077 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds