2018 April 24, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20203151
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója 2007. április II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több mint egy éve gyakran a NOLBLOG-on is! Ahol több mint 55 000-en kattintottak rá!!! (Szerk.)

Eddig a hónapig ezt az oldalt közel 21.000-en olvasták.


ÁPRILIS


Április 30.

Anamaria Pop - még egyszer

Valamikor Gelu Păteanuról írtam. Romantikus, kivételes figura volt. Az erdélyi román nemzeti politika Trianon előtti jeles személyiségének fia - és dzsentroidnak, leszerelt huszártisztnek tűnő, boka-csattogtató, vájt fülű, magyar és román műveltségű értelmiségi. Életét a magyar irodalom románra fordításának szentelte.

Németh László Iszonyától Örkényig rengeteg remekművet fordított - emlékezetem szerint mintegy hatvan kötetet. A Hét belső munkatársa. A fehéregyházi síkon, a Petőfi emlékműnél egymaga mondta el az ünnepi - magyar és román - szónoklatot, miért is gyermekei meggyilkolásával fenyegették meg. A halálos fenyegetés elől Magyarországra menekült, s őt javasoltam a hajdan Tőkés László nevét viselő alapítvány kuratóriumában, a debreceni teológia tanácstermében tartott ülésen az az évi nagydíjra. Tán kicsit csodálkoztak ezen a vendég román szeminaristák, de román író kapta a megérdemelt díjat. Hírtelen hunyt el Pesten; sokan mintha elfelejtették volna…

Most Anamaria Popról írok szívesen. Ez a kálvinista román költő-asszony Thuróczy Katalin darabjait oly kiválóan fordította, hogy a legutóbbi román bemutatójáról 47(!) méltató kritika jelent meg a román sajtóban. Kezdeményére, fordításában az 56-os magyar forradalom félévszázados évfordulójának az Observatorul Cultural című hetilap melléklet különkiadását szentelte. Találomra néhány név: fordításában Márai Sándor, Esterházy Péter, Nádas Péter, Bartis Attila, Bitó László művei rendre jelennek meg Romániában (Esterházy Harmonia Caelestis-e - és Javított kiadása - immár másodszor). Saját költői munkásságának komoly becsülete van: idén adják ki hatodik román verseskönyvét.

Talán nem is ildomos, hogy az (álneves) publicista újból és újból emlékeztessen arra, kiket ajánlana a legilletékesebbek figyelmébe, akik azt mérlegelik, hogy ki érdemel jó szót, s jó szónál is többet mindazért, amit érettünk, pontosabban a magyar kultúráért és a román olvasókért tett. Anamaria Pop - írhatnám így is: Popp Annamária - azonban, aki egy magyar falu kis parasztházában húzta meg magát Magyarországon, igen beteg, orvos férjével, és még betegebb fiával, és szakadatlanul teszi a dolgát, méghozzá a lehető legigényesebben - igazán figyelmet érdemel. Figyelmet és figyelmességet. Tiszteletet és elismerést.

Bodor Pál


Április 29.

A Martonyi-ügynél fontosabb Dr. Kende új könyve

Attól függ, mit tartunk igazán fontosnak. Fontos lehet a fecsegés is. Olvassák el Popper Péter új, Praxis című remek könyvét a szakmájáról (pszichoterápia, pszichológia, de főleg: bölcsesség) - kiderül, hogy a beteg vallomásos fecsegése, de még ingerült némasága is megfejthető.

Mintha kitapintható lenne, hogy mit takar a hallgatás, mit leplez a locsogás, a szódara. A süketelés. És a könyv csupa sztori, csattanós, megható vagy derűs történet - a legnemesebb bestseller, amely az utóbbi években a kezemben forgott. Poppernél a bájos poén is fontos igazságot sugall, annak, akinek van szeme-füle és esze hozzá. De nem mindig kötelező szabály csak fontosat mondani. A tavaszi éjszakában egymást babráló, simogató, csókolgató ifjú párnak a szavai közül melyek a fontosak? A szerelemnek is van saját tájszólása (tán attól is függ, a test mely táját érintik becézve, miként harapdálják egymást gyöngéden, hevesen). A hajdani lehallgató tisztek mondhatnák el, miket árult el nászéjszakák titkos hangfölvétele, s abban mi volt (politikailag?) fontos.

Publicisztikában azonban másként mérlegeli az ember, hogy mi a verbális puskapor - a hordozóanyag, amely közel viszi a szót a megcélzotthoz - és mi a töltet. Most a kényes Martonyi-ügy miatt tele a média Dr. Kende Péter nevével - de nemrég megjelent, sokkal fontosabb könyvét (mindent leegyszerűsítve: a második világháború után elítélt háborús bűnöseink
egész sorának fölmentéséről, illetve ítéletük megsemmisítéséről) nem „kezelik” történelmi fontossága szerint. Pedig bizony országos jelentőségű ügyről szól, kritikai csaták tárgya lehetne - hiszen azt bizonyítja, hogy furcsa, egyoldalú felületességgel, olykor mintegy letagadva, hogy vannak még élő tanúi a gyilkosságnak, tömeggyilkosságnak, embertelen döntésnek, utólag megsemmisítik az ítéletet, fölmentik a bűnöst.

Másutt hetek óta erről lenne szó a médiában, szakértők, tisztségviselők, jogászok csapnának össze, alighanem perek zajlanának, az igazságszolgáltatás némely, ezekben az ügyekben felelős emberét felmentenék tisztségéből, és ki tudja, milyen új ítéletek születnének… Nálunk csak a Martonyi-ügy „kapott sajtót”. Holott Dr. Kende szóban forgó könyve az igazságszolgáltatásról és háborús bűnöseink fölmentéséről sokkal fontosabb.

Bodor Pál


Április 28.

Szulejmán Hedwig

Néha az embernek elmegy a kedve a véleménymondástól. E helyett bizarr történetet mesél.

Szulejman Hedwig félig török, félig német, s mindenki, érthetetlenül, örménynek nézi. Főleg a törökök. Mert nekik is oly idegenszerű. Sáfrányszőke haj, „örményes” arc. Rábukkant egy eredetmondára, mely szerint az örmények a balkáni trákoktól származnak, s ezen jót mulatott, hisz a trákok fejfedője tisztára olyan volt, mint a frigiai sapka, s ahány (nem sok) ábrázolás fennmaradt róluk, semmi abból a gyakran emlegetett, sajátos jellegzetességből nem fedezhető fel arcukban, melyről állítólag első látásra fölismerik őket. Az örmények fejéről viszont láthatólag lekopott a trák satyak.

Hedwignek szalmaszőke haja és tagadhatatlanul örményes képe közötti furcsa viszony olyan bizonytalanságot váltott ki a reátekintőkből, mintha három szeme lett volna. Hol mitikus lénynek, avagy görögnek, kurdnak, zsidónak, maszk-arcúnak, hol meg inka- vagy maja származású indiánnak nézték. Hedwig mind több eredetmondát olvasott, de már bolgárnak vallotta magát.

„A szláv-szőke hajamat Cirill és Metódtól örököltem, hisz a bolgárok is csak nekik köszönhetik a görög meg glogolita írásból rajzolt cirill ábécét, pravoszláv vallásukat és szláv nyelvüket, másrészt törökös nép, s etnográfusaik kimutatták, hogy az ősi bolgár szőnyegek geometriai motívumai az észak-amerikai indiánoknál lelhetők föl, akiknek ősei a mai Szibériából érkeztek, amikor még az alaszkai Seward- és a szibériai Csukcs-félszigetet nem választotta el a Bering-szoros…”

Mindezek meglepték, megzavarták azokat, akik értetlenül, idegenkedéssel és vonzalommal nézték átlagosnál sötétebb bőrét, furcsa metszésű fekete szemét és sáfrányszínű haját.

„ A bolgároknál ritka a sáfrányszínű haj - mondta, mintha olvasott volna a gondolataikban -, bár háromezerötszáz éve termesztik a Crocust, a sáfrányt a kínai Tianstól Kis-Ázsiáig, Indiáig. A virág bibéjéből nyerik az aranyszínű festéket. Őseim anyai ágon mind sáfránnyal festették a hajukat már kétezer éve, én már ilyen színű hajjal születtem. Örököltem. A hajuk színét és a csúfolódó gondolataikat.”

Azzal sarkon fordult és folytatta életútját a töröknek, majának, örménynek, baszknak, albánnak, zsidónak nézett furcsa lány. A látszatok nem mindig hordozzák a lényeget.

Bodor Pál


Április 27.

Amivel mindenki elégedett

Ugyan vajon mivel elégedett mindenki? A fizetésével nem. A kormánnyal - csak én, mert szerény vagyok és kormánypárti. Az ellenzékkel - még annyira sem. Az újságjával - dehogy. A magyar labdarúgással - óh, ember nincs, aki erre igent mondana. Valaki elégedett Magyarországon a MÁV-val? Az utak állapotával? A Magyar Rádióval? A bíróságokkal? Az ügyészséggel? A Molnár Csaba-ügy után? Egy csodát.

(Nem ártana kemény, szakképzett, erős jogi tudással felvértezett, bátor riporter-teamet rászabadítani Molnár Csaba ügyére, s újságírói eszközökkel feltárni: ki(k) és mi okból-célból takarították el az útból Kulcsár Attila elfogóját, letartóztatóját. Egyúttal talán azt is érdemes lenne megnézni, hogy a sokmilliárdos csalás-sikkasztás főszereplője, Kulcsár Attila mivel és kiktől érdemelte ki a páratlan jutalommal fölérő bánásmódot, amelyet élvez?) Avagy elégedett bárki is a saját biztosítójával, bankjával, a bank tarifáival?

Ne tessék azt válaszolni, hogy ilyen a magyar. Örökké dúl-fúl, mindennel elégedetlen, a szeretőjével, az elmúlt ötszáz évvel, a papi nőtlenséggel, némely politizáló püspök dölyfös önteltségével, a könyvek méregdrága voltával, a sok szeméttel a természetben és a lakott civilizációnkban, a lapok kézbesítésével, azzal, hogy ugyanannyit kell fizetnünk a földgáz köbméteréért, mint akinek, tőlünk nyugatabbra, hatszor annyit ér a fizetése, nyugdíja.

A magyar örökké elégedetlen a vasútállomásokkal és pályaudvarokkal, mert piszkosak, rendetlenek, mocskosak, elhanyagoltak, meg persze elégedetlen a rokonaival, az ellenségeivel és a barátaival, az időjárással és a vérnyomásával, a szakrendelővel és a kórházzal, az összeadással és a kivonással (mert ha összeadja összes fizetési kötelezettségeit és kivonja járandóságából, sírva fakadhat) –

De hát akkor mi az, amivel elégedett a magyar?

Az eszével. Mert abban hiba nincs. Megvan a magához való esze. Mert mindenkinek pontosan annyi esze van, amennyit megérdemel.

Bodor Pál


Április 26.

Tőlem is függött a sorsom

Nem tudom, kinek jobb. Annak, aki szabad, mint a madár - vagy annak, akinek kemény kötései-kötelezettségei vannak. Nem tudom, ha milliárdos fiának születek valahol messze, nem esem-e szét. Nem tudom, mi történik velem, ha nem kóstolok bele sráckoromban a félelembe.

Nem tudom, mi lett volna velem, ha kiskamaszként nem kell naponta M. Gézát korrepetálnom, nyáron Fenyőék boltjának tetőtéri, forró manzárdjában bélyeget válogatnom (szemben a hajdani Ferdinánd-szállóval, anyámék báli emlékével, az én későbbi magyar színházi élményeimmel), ha nem rúgnak ki az iskolából tíz-tizenegy évesen, holott nem vétettem semmit… Nem tudom, mi lett volna ekkor velem, ha hónapokig nem ténfergek, ha félévet nem fekszem súlyos betegen, ha apámat, a tartalékos főhadnagyot nem viszik el az Olt völgyi kőbányába, ha nem szállítják bilincsben Rîmnicu Vilcea-ra partizánszervezés vádjával, törvényszékre, ha a gyönyörű Mia nem von magához tizennégy-tizenöt évesen, ha nem kezdek rajzolni, festeni, ha nem tanulok látást és láttatást a Lugos-Temesvár-i Szőnyi Istvántól és Szobotka Andrástól, ha nem kezdek írni, ha nem „csinálok” diáklapot -

Úgy látom, amennyire tőlem függött a sorsom, tettem róla. Nem vállaltam 1948-ban a leningrádi ösztöndíjat, de csak azért nem, mert hidro-energetikus mérnökire kellett volna mennem. Elkezdtem a bukaresti egyetemen a filozófia-lélektant - románul, hisz’ a temesvári piaristáknál románul tanultunk - de december 10-én már átrohantam Kolozsvárra, a Bolyaira, legalább az egyetemet magyarul végezzem. Napilaphoz kerültem ott is - de aztán átpártoltam az irodalmi-művészeti hetilaphoz, az Utunkhoz, ahol közel tizenhét évig dolgoztam. Domokos Géza javaslatára Bukarestbe mentem kiadói munkára, aztán televízióztam, de rémülten láttam, közelről is, kicsoda-micsoda Ceausescu és az a világ - s visszatértem szülővárosomba: Budapestre.

Most meg kellene írni mindent, memoárban, regényben, akármiben. De hát nem látom világosan az életemet. Egy másik életet írok meg, nem az enyémet, amelyet túl részletesen ismerek. Más képzelt életében szabadabban mozgok, nem kötnek a tények, működhet a képzeletem. Csak nem tudom, van-e még képzeletem és időm.

Bodor Pál


Április 25.

Egy baloldali lap megszűnésére

A mai olvasó csak a rövid, cselekményes, szókimondó, fordulatos, pikáns, titkot leleplező írást szereti. Az irodalmat kevésbé. Holott az irodalom néha magára vállalja a kiábrándító igazmondást. Csak nem mindegy, hogy melyik műfajában fogalmaz.

A vers ma nem igazán explicit. A jó regény inkább: kivételesen mondhat fölismerhető igazat is. Az író kénytelen áttételekbe menekülni. Kétezer éves történetté fordítja dühét és fájdalmát. A hibás mindezért ritkán lelhető fel: a helyzet mozgása szab meg mindent. De mi az, hogy „a helyzet mozgása”? Abrakadabra? Halandzsa? Nem. Most regényt írok egy fővárosi lap abszurd történetéről, bukásáról.

A lap egy ízléscsoport, szemléletmód számos értékét gyűjtötte egybe, szövegeinek mintegy hetven százaléka (ritka-magas arány!) minőségi újságírás produktuma volt, színvonalas, színes, kritikus baloldaliságában töprengtető volt, de támogatói nem voltak szerelmesek belé, nem ismerték igazán, nem tették anyagilag lehetővé (televíziós hírveréssel, csoportos körutakkal, olvasó-találkozókkal sem), hogy példányszáma önfenntartóvá tegye, kevesebb alkalmazottja volt, mint a tökmag-pirító kisiparosnak, külső munkatársainak (mert belső munkatárs szerzői nem voltak) ritkán fizethetett, mert ritkán volt pénze, s örült, ha nyomdaszámláit kiegyenlíti.

S míg a jobboldali médiabirodalom egyre erősödött, (országos televíziókkal, rádiókkal, hetilapokkal, helyi mutációkkal), a baloldal a létező orgánumait tekintve is mindinkább szegényedett, csonkult. Ezt a fővárosi lapot is egyik napról a másikra megszüntette. Nem azon volt, hogy országos, nagy példányszámú lappá tegye, hanem azon, hogy ne idegesítse már. Miközben a Népszabadságban már kis töredék tulajdona van a Szabad Sajtó Alapítványnak - nyugati cégé a többségi tulajdon. A Magyar Hírlap nem volt baloldali, de ott is tulajdonos-váltás volt, s jobbra tolódik. Napilap már csak egy akad a baloldalon, a Szép Szó mellékletében megújult Népszava - de példányszáma harmada a fő jobboldali lapnak.

A Mozgó Világ fontos folyóirat, súlyos anyagi gondokkal. Kitűnő a 168 Óra - de azt hiszem, főleg a már elkötelezett kormánypártiak olvassák. Tehát épp ideje volt megszüntetni a kritikus baloldali kis fővárosi lapot. Mely színvonalban és terjedelemben nem volt kicsi - és lehetett volna eleven, érdekes, országos lap. Alapította kilenc éve Lendvai Ildikó. A többit majd egy médiatörténeti munkában…

Bodor Pál


Április 24.

Testékszer, töviskoszorú

Csak ma mertem fölfedezni, kimondani, hogy ha éppen nem politikai kamaszkoromba vágyódom vissza, dög unalmas nyárspolgár lettem. Utálom a testékszereket, a bőrre varrt fémgolyókat, a kékre festett fület, ahonnan a tetoválás pofaszakáll-formán lecsurran állközépig, és kiver a hideg, ha a csaj mellbimbóján fülbevaló fityeg.

Mikor a parkban megláttam a kőrisre szabályosan, a nyakába vetett hurokkal felakasztott, rángatózó rozsdaveres macskát, elrohantam a Matrózba, s lehajtottam egy deci kóserszilvát. Igaz, már nem ítélkezem, nem dünnyögök magamban diagnózist, tanulságot. Nem motyogom, hogy ezek a szerencsétlen csajok és srácok még csak nem is érzik jól magukat. A piros hajú punkos gyerek csak a töviskoszorújára büszke, állítólag ő az első magyar, aki bézból-sapka helyett krisztusi fejéket viseli, s boldog (mintha igazi rímre, csattanóra bukkant volna), ha egy valódi vércsepp indul el a halántékáról…

Már egyiküknek sem teszek fel Szonda Ipsos-kérdéseket: Mit olvastál utoljára? Reggeliztél? Semmi egyébbel nem vagy képes felvágni? Hány osztályt végeztél? Szakmád van? Miből élsz? Pedig néha válaszoltak. Pénzért. A mellbimbóján fülbevalós, akiből néhány óra alatt szép, majdnem előkelő húszéves hölgyet lehetett volna barkácsolni, a pofámba mondta, hogy háromezerért bárkit leszop. A szemén, a tekintetén látszott valami. Dili vagy drog.

…Valamikor nagyon untam a jól nevelt, üres gyerekeket. De most belátom, bármilyen csináltak, fogmosottak, langyosak - a puszta tény, hogy nem félek: fejtetűt látok meg a hajukban - megkönnyíti az együttutazást velük a villamoson és ebben a ki tudja milyen huszonegyedik században. Nem csoda, hogy már évek óta nem írtam egyetlen új regényt sem, verset ki se adok már a kezemből, hanem csak félek.

Kölyökfejjel azt hittem, megváltjuk a világot, soha többé nem lesz éhező öregember sehol, és Daniel Defoe-ról vitatkoznak a cigánygyerekek - tehát drogos voltam magam is, szellemi drogos, boldog, lelkes, vitatkozó, ideológiai idióta. Ha fiatal lennék, az illúziók honvágya kikergetne Dél-Amerikába. És nem árulnám el nekik, mi vár rájuk. De - ki tudja? Nekik talán sikerül.

Bodor Pál


Április 23.

Fertőző hírek

A Virginiában eldördült eszelős lövések visszhangoznak a kecskeméti fodrászműhelyben és egyebütt is. Ha a médiát különösen vad, kegyetlen gyilkosság, pláne tömeggyilkosság tölti be, utána egy darabig minden életellenes cselekedet plágiumnak, utánzásnak, példakövetésnek rémlik. Mintha az addig habozó, titkos elkövetők az új világélmény hatására húznák meg végül a ravaszt. A világhír uszít: reklámot csap az ölésnek.

Régi dilemma ez. Talán fertőznek a rossz hírek, haláldivatot teremtenek. Aktuálisabbá teszik a hasonló, máskor csupán kétsoros hírt érdemlő esetet, előkelőbb helyezésben részesítik. Első oldalra kerülhet, ami máskor a sokadik páros oldalon lenne szürke kocsmai hírecske.

Döbbenetes riport beszélte el, hogy (Dunaújvárosban) ifjú huligánok mintegy szórakozásból (?) jártak rendszeresen hajléktalanokat verni. Tán csak nincs e mögött is valaminő ideológia? Tán csak nem azzal indokolják önmaguk előtt e szörnyűséget, hogy a hajléktalanok önkéntes lusták, paraziták, szándékos munkakerülők? Bizony van precedens e teóriára is.

S íme, egy egész más természetű, hírdivattá lett história: az „autóreklám”. Aki vállalja a reklám-matrica fölvitelét a kocsijára, mert az havi ötvenezer forintot hoz neki, az befizeti örömmel a kezdéskor kötelező száznyolcvanezret - és mivel arról nemigen van hírünk, hogy a reklám haszonélvezője, vagyis az, akit hirdetnek az autóra föltett matricák, mennyit fizet ezért az akciót szervező cégnek, gyanússá válik, hogy ez „piramisjáték”.

Ebben is van némi közhaszon: megerősödik az önvédelmi gyanakvás a túlontúl csábító ajánlattal szemben. Magyarán: az tehát már nem meglepő, ha az ember az üzleti tranzakcióban pórul jár - akkor kell igazán résen lennie, ha túl szép, túl előnyös a szerződés. (Vajon mi a titka a minden fedezet nélkül is oly melegen ajánlott, ránk tukmált, egyáltalán nem magas kamatú, mintha csak emberbaráti bankkölcsönök mögött?)

Bodor Pál


Április 22.

Egyszerű politikai migrén

Sok évtizede azt mondtam: bárcsak be lehetne tiltani az összes fegyvert - végre békében élnénk. Jó szándékú, de gyermekded ötlet volt, hiszen gyilkolni puska nélkül is lehet. Szinte bármit fegyverré tehetünk: a követ, a vizet, a tüzet, a harci kutyát. A halál felől nézve mindegy, hogy mibe pusztul bele az ember.

A modernizáció nem jobbá, de gyilkolásban is hatékonyabbá tette a háborút. Ami ágyúk nélkül is kitörhet. Igaz, a háború a legmohóbb fegyverfejlesztő és -vásárló. Az érintett gyárosok és kereskedők talán nem mind ártatlanok. Szívesen olvasnék pedáns dolgozatot arról, hogy gazdasági pangáson, lejtmeneten olyik nagy országon „segített”-e egy kiadós háború, állami fegyverrendelés. New Deal helyett Irak?

A fegyverek további műszaki fejlődésétől sem várok jobbat. Inkább visszaszerezném, újratanulnám a megkopott, elnyomott érzékeket, ösztönöket, amelyek évezredekkel ezelőtt még élénken működtek sejtelmeinkben, megérzéseinkben is. De ahogy kezünkből, elménkből kivajúdta magát a telefon, a rádió, a felvonó, a mozdony, a repülő, televízió - úgy gyöngült a lábunk, távolbalátásunk, hallásunk.

Fogalmam sincs, milyen volt a lelkünk tízezer évvel ezelőtt. Talán ugyanilyen. Az ember-választék aligha változott. Barlangok falai bizonyítják: ősünk remekül festett, rajzolt - némely szakértő szerint valóságos festő-iskolákra vallanak a művek, melyek között tízezer évesnél jóval régebbi is akad - és máig sem tudjuk pontosan, mióta vannak betűink: ezek a fegyvereknél sokkal izgalmasabb gondolat-termékek.

És a természet minő jeleit voltak képesek olvasni eleink? A vihar közeledtét is megérezték, megsúgta nekik a levelek reszketése, a fák kókadása? S a veszélyt? A vérmedve közeledtét? A távoli erdőtüzet, mely rohanvást száguldott feléjük?

Néha most, kétezer-valahányban mi is valami hasonlót érzünk, veszedelem közeledtét, és nem tudjuk mire vélni. Bagdadi merénylet tüzének keserű füstjét érezzük? Vagy csak orkán jő mennydörögve? Netán egyszerű politikai migrén?

Bodor Pál


Április 21.

Kolozsvári emlékek

Nem halálfélelemből kerülöm a temetéseket. Túl sok halottat búcsúztattam már. Ami nem azért volt rettentő nehéz, mert átfutott az ember agyán, hogy akit méltat, az ennyi jó szót életében talán sosem kapott. Holott igyekeztem nem hazudni szépeket.

Dr. Tóth Samu temetésén, miközben megilletődötten olvastam fel a szövegemet - szabadon sosem mertem beszélni - az járt a fejemben, hogy amikor megindult az orra vére, és megkísérelték kauterizálással elállítani a vérzést, olyan kínokat viselt el, hogy utána azt vallotta: ha tudta volna, hogy micsoda gyötrelem az ereknek ez a kiégetése az orrában, inkább öngyilkos lett volna. Aztán a betűkről szóló könyve jutott eszembe, amelyet kiadtunk magyarul s egy vagy két fordításban is, persze, az ő gondozásában. Ezernyi erdélyi magyar könyv és könyvborító tervezését irányította a kolozsvári, Fő téri irodából, talán még a Józsa Béla Athenaeum évei óta.

Legjobb könyv-grafikusaink éveken át megfordultak ott, Deák Ferenc például (aki épp e tárgyban remek, nagy alakú, gyönyörű könyvet írt-rajzolt-tervezett, 1999-ben jelent meg a frankfurti könyvvásárra, arra, amelyen a magyar volt a választott nemzeti irodalom, és nagyokat beszélgettünk esténként a felejthetetlen Janikovszky Éva társaságában), „ifj.” Cseh Gusztáv (mindkettejüknek, Ferinek és Gusztinak is nemcsak kiadói emberként, hanem szerzőként is sokat köszönhetek, miként Elekes Károlynak, Kovács Johannának, Farkas Beának, Gáll Tibornak, Tamás Klárának - közülük csak Guszti, szegény, nincs már az élők között.

De Samu jobbkezét, Bálint Lajost sem felejtem el, később szomszédok is lettünk a futballpálya mögötti két iker-épületben (Földes Lacival-Maricával, Herédi Gusztival, Baróti Palival, Kós Károly egyik fiával, Huszár Sándorral, Farkas Lacival) - a zárójelbeliek nem élnek már, s az anyaországi olvasónak századannyit sem mondanak ezek a nevek, mint nekünk ott és akkor, az ottani magyar irodalomban, egyiket-másikat szóban vagy írásban magam is búcsúztattam.

De ott lakott Taub János is, akkor a kolozsvári Magyar Színház főrendezője, s mint nemrég itt megírtam, ma Kossuth-díjas, és májusban lesz nyolcvan éves - nem sorolom tovább, talán nem is bölcs eljárás az ilyen „távoli” emlékeimből itt újabb és újabb csokrokat bemutatni, melyek olvasóim zömét természetesen meg sem érintik, talán inkább egy-egy személyes hangú lexikon-szócikket, portrét kellene írnom időnként egyikről-másikról, egyik sem unalmas.

De hát ezek a sorok itt olyanok, mintha magamat búcsúztatnám, pedig csak az emlékeimet temetem lassan, beletörődve már a magam jövőjébe is.

Bodor Pál


Április 20.

Egy marslakó otthon

Már kifecsegtem: akiknek igen hosszú életet kívánok, s utána hosszú halhatatlanságot, azokról nekrológot írok - előlegbe. Az ilyen portré hősét, bárhogy magasztalom, senki sem irigyli, ha még oly hosszú életű és halhatatlanságú lesz is. Hisz van, akit halála után csak néhány évtizedig tartanak számon, másokat századokig, évezredekig nem felejtenek el...

Mai nekrológ-előlegem „hőse” Popper Péter. Őt sokan irigylik, pletykálják, csodálják, de közben éreznek valamit abból, amit zseninek nevezünk. Aki nem öregszik nyilvánosan, mintha nem is lakna Magyarországon, mert volt esze: Amerikába, Stockholmba költözött, és valamely világnyelven ír, leginkább angolul. A marslakók nemigen maradnak itthon. Kivéve iker-fivérüket, öccsüket, Poppert. Pedig már sok tízezer rajongója van, emlegetik, de cöcögik is: népszerűsége némelyeket idegesít. Ajak biggyesztve mondják: „No igen, ügyes. Jó kompilátor. Remekül idéz. Kicsit pikáns is, de úgy, hogy nem rajtakapható: szöveg alatt sikamlós. S rejtjelezve politizál. Szellemi siker-koktélokat kever, bájitalokat: még két perc, és őt olvassák minden kontinensen. Tanult a magyar s a világirodalom rokon nagyjaitól; úgy újít mesélésben, költői meditációban, poentírozásban, hogy nem felejt el semmit a nagyok művészetéből és művészet-értéséből sem… Költő és tudós. Ironikusan megértő. Magát is összehúzott szemmel, mosolygó-gyanakvón figyeli. Ravasz varázsló, s olykor roppant meglepő.”

Új könyve, a Praxis (avagy angyalok a tű fokán) voltaképp „vallomás a lelki gyógyító ritka diadaláról és gyakori bukásáról”. Tudom, majdnem blaszfémia, hogy azt mondom: pompásan szórakoztató mű, csattanós sztorik sora, csupa rokonszenves provokáció, az ember szemét ellepik a könnyek - igaz: néha a kacagástól. A kritikusnak csak száz év múlva adnak igazat, addig túlzónak, szívrepesve rajongónak csepülik. Miután a nagyvilágban már millió példányt adtak el e műből is számtalan nyelven, majd nagy nehezen elhiszik, hogy ez a kis naplójegyzet színigazat mondott: P.P. ritka-jó szerző. A Saxumnál megjelent könyvét az Alexandra-házban mutatom be kedden, április 24-én tizenhét órakor.

Bodor Pál


Április 19.

Kényeztetés és gorombaság

Egyfelől elkényeztettek, másfelől legorombítottak. Mindjárt mondom.

Egyfelől, ha nejem rokona, Buba nálunk vendégeskedik, s titkon megágyaz nekem, zavarba hoz. Elszoktam az effélétől. Az ebédhez le nem ül, míg meg nem érkezem. Nejem más időbeosztású, hát külön eszünk, ő csak ellát mindennel. Megterítek összetekerhető kis szalmafonat-abroszommal, a mikróban megmelegítem az ételem, illedelmesen megebédelek, vacsorázom. A gép mosogat, rosszul, a rövid programmal az evőeszközök bizony foltosak maradnak, hacsak Buba nincs itt…

Ő építőipari magas darun dolgozott Romániában, két felnőtt lánya van, az egyik főiskolás Kolozsváron, a másik férjestől gyári munkás Olaszországban. A lányok atyja, Buba férje rég otthagyta őket a piáért, s „a lakást is magával vitte”, ők meg albérletben élnek - de ha jön, lám, engem kényeztet, és amilyen jól, olyan rosszul is esik. Mert szokatlan. De rám fér a kényeztetés. Tragikus-magas: goromba a gázszámlám.

Tudom, hogy némely tudóst, művészt, szerencsejátékost kivéve senki sem gazdagodott meg tisztán saját szorgalmából, hacsak nem volt zseniálisan szerencsés az üzletelésben. De inkább maradok garasoskodó nyugdíjas, akinek a postás hozta havi pénze felét viszi el a Tigáz. Már nem szokhatnék bele a gazdag ember szerepébe, aki körül nyüzsögnek a kiszolgáltatott készségesek. Igaz, gyönyörű házban lakom szép faluban, a ház tóra s hegyekre néz, Siemens motorvonattal harminc-negyven percre a Nyugatitól. Magunkra maradtunk az asszonnyal, mert a négytagú ifjú nemzedék innen, munkahelyváltás miatt visszaköltözött Pestre.

Csak a gázszámla…! Az bizony nem kényeztet el. Olyan havi pausált állapítottak meg, amely messze meghaladja tavalyi átlagomat. (A Tigáz ellenőrizheti ezt: ügyfélazonosítóm 015400867.)

Némely szerényen élő pár azért nyaral nagyritkán méregdrága helyen, hogy öt évben egyszer, a pénzükért kényeztessék őket. Azt élvezik, ami engem feszélyez. Ha belegondolok, engem elrontott az életem. Elronthatott volna fordítva is. Gyerekeim, unokáim kuncognak, s azt kérdezik: tán csak nem arra vágytam, hogy a Tigáz kényeztessen?

Bodor Pál


Április 18.

Álmodozók találkozója

Mi marad utánunk? Nem tudom. Remélem, a közeljövő sem örökli szorongásainkat, de ködevő lelkességünket sem. A kor durvaságából nem kovácsol magának új erkölcsi és viselkedési kódexet. Nem lesz mindenki erőszakos, csak mert az erőszakosoknak áll a világ, és gyermekek fosztogatják, zsarolják egymást. Száz év múlva is lesznek gyöngéd, érzelmes szerelmesek, akármilyen könnyen tölthetnek le halálos pornó filmeket, három órás Káma-szútrát világsztárokkal s gyönyörű állatokkal. Nem, nem, nem hiszem, hogy rosszabb lesz az emberiség. Elég az, amilyen rossz volt mindenkor. Bár talán nem lesz többé nyilvános kivégzés, karóba húzás, kerékbetörés a piacon, forró ólom öntése a lehetséges vetélytárs fülébe, s megvakítása, netán saját-kezűleg. Se kínvallatás, gyermek kínzása apja vallatásához.

Bizony, rettentő „hagyományaink” vannak. Bárcsak ezektől örökre elrugaszkodnánk. Be jó lenne, ha az emberiség immár veszedelmes szaporaságát bölcs, szelíd eszközökkel megállíthatnánk. Ha létszámát világháborúk, rettentő járványok nélkül csökkenthetnénk lassacskán az évszázaddal ezelőtti szintre-számra; csudásan javulna az élelmiszerellátás az éhezés sivatagaiban is, bölcsebb lehetne energia-gazdálkodásunk, több időnk lenne művészetekre, elmélkedésre, a városok nemcsak tömeglakás-dzsungelekkel terjeszkednének, az emberiség olykor kinyújtózkodna, ásítana, s nyolc órai munka után néha gyönyörködne az égboltban is.

Persze, nincs igazam. Nem leszünk jobbak attól, hogy nem hét, csak két milliárdnyian vagyunk. (Avagy minden nemzet kialkudná, kikönyörögné, kiharcolná valamely nemzetközi szervezetben, hogy ne ennyi, hanem annyi lehessen?) Tehát bevallom, nem is tudom, mi legyen az új utópiánk. Mit tegyünk azért, hogy jobbak lehessünk? Nagyobb legyen a legjobb zenéből a fejadagunk? Olyan naiv nem vagyok, hogy ettől jobbnak reméljem a majdani emberiséget. Ettől nem hatol belé több jóság. Erről szó sincs. De ha nem vagyok naiv, akkor képtelen vagyok remélni, utópiákon álmodozni. Egyáltalán: álmodozni. És akkor nemcsak a „távoli jövő”-nek sincs értelme szótáramban, de a holnapi napnak sem.

Ezért hadd találkozzunk majd sokan május nyolcadikán a Gesztenyéskertben. Az álmodozók találkozója lesz.

Bodor Pál


Április 17.

Régi barokk nászágy

Az ember a stílusok - és néha a divatok - váltakozásában lábujjhegyen jár, akár a nagy képtárak, múzeumok összenyitott termeiben. Már írtam valamikor Goya és Rubens fantasztikus kontrasztjáról a madridi Prado-ban, de akkor odáig nem jutottam el, hogy ha én dúsgazdag lennék, fölépítenék magam is egy furcsa múzeumot.

Egyik emelete arról szólna, hogy hányféle szépséget alkotott az ember és a természet. Az emberi alkotások mindig valaminő divatnak hódolnak - akkor is, amikor az emberiség éppen a maga szokott századát éli, és a Mű, amelyet a magányos szobrász alkot, tökéletesen belesimul a korba, olyannyira, hogy szembe se tűnik zsenialitása, hiszen (stílusában) olyan, mint a többi.
Múzeumomnak ezen az emeletén egymás mellé tenném a legszebb naiv, naturalista, szocreál, expresszionista, konstruktivista, mindenféle avantgárd, de a biedermeier, empire, rokokó, kubista remekműveket, még bútorokat, legyezőket, tükröket is: hadd lássuk, milyen érdekes, milyen sokféle az ember és az emberiség.

A másik emelet a szerelemé. Gondosan kerülnék minden „majdnem pornográf” művet, de nem azért, mert prűd lennék, s nem is azért, mintha azt hinném, nincsen olyan - gyönyörű - festmény, szobor, grafika, amely illetlen, direkt izgató, harsány szerelmi kettőst-hármast ábrázol nem mindig szokványos testhelyzetben (más szóval: pozícióban) - hanem azért, hogy a legszemérmesebb gyerek, apáca, dédnagymama is nyugodtan végigsétálhasson, s ha valami nagyon megfogja a tekintetét, ne nézzen suttyomban körül, hogy látja-e valaki: ő odamegy, és megsimogatja azt a szobrot…

A harmadik szinten olyan műveket állítanék ki, amelyben emberek és állatok közötti hasonlatosságra hívnám fel a figyelmet. Nem igazán arra, ami állatiasság az emberben van, hanem arra, ami közös szépség a vágtató lóban, a hízelkedőnek tűnő cicában, a bátor mentőkutyában, a száguldó madárban - és az emberben van, amikor lelkes, amikor merész, amikor önfeláldozó, amikor nagy teljesítményre készül. Kicsit megerősíteném tehát - ismét mondom - elsősorban képzőművészeti, de zenei, balett-művészeti és más eszközökkel mindazt, ami ebben az átkozott, még mindig annyiszor gonosz emberben rejtőzik, hogy megannyiszor előbukkanjon szörnyű tettekben, amiknek elkövetésében, sajnos, nem fékezi-gátolja az sem, ha tizenhét évnyi iskola, PhD-vizsga, nagydoktori utáni kiválóság. Nem egyszer írtam le: hamis, hazug közhely, hogy a műveltség, a tudás, az olvasottság jobbá teszi az embert. De ezt Montaigne nálam milliószor jobban írta meg.

Bodor Pál



Április 16.

A világ ismeretlen betűi

Nem csak az iskolások nem tudnak olvasni, s nem értik, amit mégis elolvasnak – mi is mindinkább analfabétái vagyunk a kornak, amely számunkra már ismeretlen betűkkel ír.

A tudósok ezerszer többet látnak meg saját sugarukban – az emberiség egyre kevesebbet.

Ha tisztában lennénk azzal, hogy a világról szóló (köznapilag is) fontos ismeretek egy ezreléke sincs a birtokunkban, kínos zavarban lennénk. Az emberiség majdnem teljessége elemi tudást sem gyűjtött, rendszerezett ez idáig magában. (A törpe afrikai feketék a maguk világáról legalább mindent tudtak, ami eligazodásukhoz kellett, s amit mégsem, annak értéséhez ők is mesékhez és mitológiákhoz fordultak. Dzsungeli létükről, minden bogárról, esőcseppről, veszedelemről és előjelről enciklopédikus, használható tudásuk és hasznos félelmük volt.) Sokmilliárdnyi való létezésünk, óriási múltunk több feldolgozandót szállít, mint a világ kőolajtermelése -- és ebből a jelentős fölismerések 1 ezreléke sem jut el hozzánk. Tájékozatlanságunk manipulálhatókká tesz, válságba-pörgésünk veszélyei egyre súlyosabbak. Téves ismeretek rendszer áll össze a „tájékozott” médiafogyasztó fejében a világról.

Lesz majd kevés kézbe kerülő, a lapokra, tévéműsorokra nem is hasonlító médiahordozó. Nyilván gyilkolnak is majd érte: a vagyonokat érő, majdani, titkos hírhozóért, mely csak azt közli, amiről a sajtónak fogalma sincs. E kódolt hírvivő kicsit hasonlít majd az államfők, szupertitkos szolgálatvezérek, vezérei, a politikai, gazdasági és más diktátorok eddigi „bizalmas” közlönyeihez; másolhatatlan lesz, önmegsemmisítő anyagból készül, különleges ellenőrzésnek vetik alá az „előfizetőt”: nem közveszélyes őrült, pszichopata bűnöző. Hacsak nem közveszélyesek azok, akik kézben tartják. Kisebb államok vezetői nem is jutnak hozzá.

Sejtjük, tudjuk ma is, hogy nem tudunk semmit, ami az emberiség sorsába-életébe vágó. Ha igazán végiggondolom, vacog a fogam. Attól tartok, hogyha módom lenne belenézni, nem vállalnám. S nem azért, mert joggal tartanék tőle: azután lelőnek. Halálomnál jobban félnék attól, amit megtudnék a bizalmas médiahordozóból. Főleg azt, hogy mily bután értelmeztem a világot, az eseményeket, a közeljövőt -- s még volt képem magyarázni is.

Bodor Pál


















Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-05-02 (2284 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.04 Seconds