2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19479427
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója 2005 április I.






Április 17-30
Április 01.

A munkára fogott pletyka


Zölden világít egy gyertya az asztalomon. Még sosem láttam zöld lángú gyertyát. Ez ritkább, mint a felemelő pletyka. Bár ennek is hallottam hírét. Nálam járt ma Zs., Ő mesélte.

Az óriás vegyipari multi eldöntötte, hogy reklámban (beleértve minden marketing- és PR fogást) olyat produkál, mint eddig senki.

Sok nagyüzeme közül az egyikben a dörzsölt (irodalmilag és lélektanilag művelt!) főigazgató a szűk baráti köréből kiszemelt egy megbízható, kedves, értelmes, de mindig a társaság központjában föltűnő személyiséget, aki szerette, ha bennfentes, jól értesült. A főigazgató elárulta neki, hogy sikerült teljesen új működési elv alapján működő, remek mosószert elállítaniuk. (Igaz, méregdrágán vették meg a szabadalmat Prod. Dr. Hobestól, a Leviatán Labor vezető kutatójától – de megérte.) Az új anyag első érintéskor leválaszt mindent szennyezést – bármilyen természetű legyen az – minden textiliáról, ha annak összetételét beprogramozzák a klaviatúrába. Egyelőre mélységes titokban kell tartani, ugyanis amint piacra dobják, el lehet dobni minden mosógépet, leállíthatják a gyártásukat – a kor mosógépe egy üres, zománcos kád, amelybe belógatják a programozó, s az új tisztítószert egyúttal adagoló klaviatúrát – és negyven másodperc alatt hótiszta minden. Vége tehát minden mosószer gyártójának is...

Ámult a partner, s amikor a főigazgató megkérdezte: akarja-e látni a zárt részleget, ahol már hetedik hete gyártják a szert, boldogan és büszkén igent mondott. „Úgy jelentelek be, mint a biztosító emberét, akivel új szerződést kötünk.” Bevitte a gyárba, annak is a titkos részlegébe, ahol kevesen dolgoztak, mindannyian tetőtől talpig burokban, gázálarccal.

Egyazon napon a világ tizenhét pontján, tizenhét nagyüzemben ismétlődött ez meg.

A tröszt min a tizenhét ellenőrző pontján öt nap leforgása alatt a hír viharos terjedését jelentették. Tíz nap alatt bejárta a világot. Krach a tőzsdéken.

Az eredményes kísérlet tanulságait rövidesen alkalmazzák. „A pletyka örök, a reklám múlandó” című javaslat szerzője három hónapon belül multimilliomos lett, jó valutában.

Most keresi az alkalmazás módját a politikai kampányokban. Az első experiment nálunk lesz, a 2006-os választások küszöbén. Még nem tudni, melyik pártot szemeli ki a feltaláló. Nem ama párt kimosásáról van szó, csak arról, hogy elterjeszti, kire érdemes szavazni. Tán maga is jelölteti magát államfőnek. (Miután persze megfürdik a zománcos kádban.)

Kérdés: mit kellene elpletykálnom a kormánykoalícióról?

Hát másokról?

Bodor Pál

Április 02.

Rimbaud és a lábszag


Nekem az emberek sztorikat hoznak ajándékba. Ahogy másokat meghívnak egy kupicára, vagy muskátlit visznek neki ládikóval, az ablakpárkányra, nekem történeteket csomagolnak be. Jobbára szomorúakat. Kis, vézna krimiket, szélhámos meséket, meg ősidőktől keringő mesemotívumokat. Hogy aszongya, itt történt, Csaba mellett. Beszorult a magányos asszony a füstölő kéményébe, tiszta egyedül volt a tanyán, tisztogatni akarta a kéményt, aztán hiába kínlódott, képtelen volt kiszabadulni, sikoltozását nem hallotta senki, amikor a fia két hónap múlva hazajött a katonaságból, rettentő szag volt a füstölőbe, odahalt az anyja.

Jó, hogy nem gyújtottak alá. Bezzeg, ha mobilja van, túléli – morgok anakronikusan a Kőműves Kelemen e háziasított változatára.

Átmegyek Piliscsabára – ott nem is hallottak az esetről.

Meséli Trézsi, hogy a váci árvaház örökké nagyon lábszagú Lacikája „beléesett” az egyik nevelő kisasszonyba, Lizába. Az észrevette, persze. Nem lehetett nem észrevenni a fiú epekedését. Csakhogy szegény Liza sem palástolhatta fintorgását a lábszagtól. Különben is, kicsi fiú volt Laci Lizához. Mit tegyen szegény pedagóg? Múlt karácsonyra veszen az árvafiúnak egy pár fehér zoknit. Hátha észreveszi magát. Fenéket: az esküt tesz, hogy áhítatból, szerelemből egy kerek esztendeig le nem veszi a zoknit a lábáról, se nappal, se éjjel. Jesszus, gondolom el magamban annak az árvaháznak szagát, és megkérdezem a remek váci újságírónőt, Matkovich Ilonát: van-e valami alapja a történetnek.

Semmi, de semmi.

De valahonnan ismerős a sztori. Keringő motívum? Nem. De honnan ismerem?
Hónapok múltán jövök rá. Az esetet Rimbaud írta meg, prózában. „Szív dobog a reverenda alatt -- egy papnövendék vallomásai”-ban: olvasható a Somlyó György féle „Összes”-ben. A „Ketskefingh báró levelei” (1871 szeptember 9, Versailles) előtt szerepel. Ott Laci: Léonard, ifjú teológus, s akit imád, s célzásképpen zoknit vesz neki: Thimothina. S Leonard többé le nem veti. Mosakvás végett sem, kerek egy esztendeig. S nemcsak a történet azonos, de a láb, az áhítat, a zokni meg a bűz rettentően. Idáig érzem.

Nosza, már ott tartunk, hogy Rimbaud folklorizálódik? Vagy Trézsi Rimbaud-t olvas? Biztos az MTV-ben, a Nagy könyvben hirdették. Ki tudja. A Spiegel egyszer már kimutatta, hogy szabatos, részletes, aktuális krimik között is akad sokszáz éves. Az öreg szülőké például, akiknek tíz év késéssel érkezik haza (hadifogásból) a fiuk, nem ismerik meg, s megölik, mert kincset sejtenek nála. A harminc éves háborúban is ezt mesélgették hátborzongva. Ehhez képest Rimbaud lábszaga: tiszta líra. Hát nem?

Bodor Pál

Április 03.

Hogy a fenébe nem ölték meg a Pápát?


• 05 április 1, hajnali 5:35, semmi kedvem tréfára. A tetőtéri ablakon a kopasz, sárga Hold gyanakvón figyel. Igen, Taub Jancsi jár az eszemben, megint nem hívtam fel a nejét, Évát.

Félek talán a hírektől. A sztrók-intenzívről, tudom, kijött, jobban van, mondták a klinikán.

• Bodorné Júlia takarón kívüli fele rosszkedvűen mocorog. 1949 decemberében mutatkoztam be neki, 17 éves volt. Ha tudta volna, mit él meg mellettem fél évszázad alatt…?

• Évekig csak a fal választott el Taubéktól Kolozsváron, az „Uzinei Electrice”-ben. Jancsi a magyar színház főrendezője volt. Igazgatója, az író Huszár Sándor (most Békéscsabán) alattunk lakott, tőszomszéd a kritikus Baróti Pali(†), (Bretter Gyuri(†)fivére), köröttünk Földes Laci(†), Farkas Laci, Kós Balázs(†), Herédi Guszti(†), Bálint Lajos kollégák. Egy csomóban, egy szatyorban hallgattak le minket.

• Júlia trottyos-zöld pizsamájában nekicammog a napnak. Este kihúzzuk magunk: Mester és Margarita a Nemzetiben. Jászai díjas vőnk is játszik. Legutóbb Zsámbékon láttuk Bulgakovot, bukaresti román balerinából lett rendező vitte színre, tán két nyelven, ijesztő-érdekesen.

• Ennél ijesztőbb csak a Papa-sztori, az összes TV-csatornán. Pláne, mert előtte az És-ben elolvastam Wojcieh Jagielski Vérebek c. véres riportját (Gazeta Wyborcza) – hogy’ a fenébe nem ölték meg Papát? Az egykori délafrikai halálbrigádosok napi ezer $-ért dolgoznak Irakban. A magyar maffiának Papa halála százezer $-t is megért volna. Én Papának hiszek.

• Kit jelölnék a Sándor palotába? Regényolvasóként Görgeyt. Internetezőként Andrasew Ivánt. Ha nőt, és az nem Szili, úgy Kósáné Kovács Magdát. Igaz, az SZDSZ-nek Ő sem felel meg. Akkor Göncz Kingát, és TGM-t elnöki főtanácsadónak. Hú, de izgi sorsunk lenne!

• Taub Éva napi öt órára gondozót keres Jancsi mellé. Az utópia Magyarországán a Kossuth díjasokra s más, nagy tehetségekre mennyei gondoskodás figyelne. Mint 7 csillagos hotelben.

• Megjelent titkon az MSZP fotóalbum (Tizenöt történelmi év) – Soós Laci „bácsi” remeke. S Martin József „Pulitzer-antológiája 1999-2004” (Mundus). Aki irigy, hallgat róluk.

• Telefon: Szabó Gyuszi hajdani temesvári haverom német színész. Az Oedipus király freiburgi előadásán a gyermeket elrejtő pásztor szerepét magyarul, Babits fordításában alakította, mert a rendező szerint az a pásztor tán más görögöt beszélt… Épp nála van Hans Loew egykori kolozsvári szomszédom, művészettörténész: Gyuszi húsz remek Nagy István képében gyönyörködik éppen. Azért hívtak, hogy megkérdezzék: hogy van Taub Jancsi.

Bodor Pál

Április 04.

Ha Sztálin telefonál


Bulgakov a Nemzetiben. Szerencsére előadás közben az ember elfelejti az épület albán luxusszálló belsejét és malomipari-tengerhajózási üzletközpont küllemét. Nekem olykor a híres Bulgakov-Sztálin sztori járt az eszemben, és keserűen el-elvigyorodtam akkor is, amikor nem illett volna.

…Bulgakov már túl van A fehér gárda című színházi regényén s az abból írt Turbinék című darabon, s főleg az ezt követő támadássorozaton és hajszán (Sztálin állítólag nem is egyszer nézte meg a Turbinékat!), már csak segédrendező a Művész Színházban, sőt, igazából már az sem – amikor levelet ír Sztálinnak. Lényegében azt kéri, hogy hagyják élni. (A Mester és Margaritát még nem írta meg.)

A színház kis telefonközpontját a kapus kezeli.

Szél a telefon, csörög, a portás fölveszi a kagylót:
-- Halló, itt a Művész Színház.
-- Itt Sztálin beszél.

Az ügyeletes káromkodik egyet a hülye telefonvicc, telefonbetyárkodás mián, s lecsapja a kagylót.

Újra csörög.

Fölveszi.
-- Halló, itt a Művész Színház.
-- Ne tedd le a kagylót, itt valóban Sztálin beszél – hallja a hangot, a szívéhez kap szegény öreg, s vége.

Nem tudom, mi a filológiai igazság, azt sem tudom, öreg volt-e a kapus, nekem Bakuban mesélte el egy azeri színész és televíziós valamikor a hetvenes évek elején. A magyar Bulgakov-barátok, mondjuk Szilágyi Ákos, aki nemcsak költő, esszéíró, publicista, de a ruszisztika professzora (aki „A Nagy Könyv” sorozatban oly érdekesen és értően beszélt a napokban egy tévéműsorban a Mester és Margaritáról) nyilván pontosan ismeri a történetet. Lehet, hogy már az is a szabadság és demokrácia jele, hogy el nem tudom képzeli, kinek a telefonhívásától kapnék infarktust. Talán ha a túlvilágról csengetne rám Hervay Gizi, Szilágyi Domokos, Szőcs Kálmán, vagy bármelyik más, öngyilkosságba menekült erdélyi költő.

Bodor Pál

Április 05.

A nagy (regény)könyv


(A Nagy Könyv) Ma hajnaltól estig huszonkilenc két és négymotoros, nagy repülő szállt el fölöttem keletre. Tán Ferihegyre. Néhány ezer sors szállt el fölöttem, s egyikről se tudok semmit. De ugyanez jár a fejemben az elzakatoló vonatokról, buszokról. S nemcsak a láthatatlan utasokról nem tudok semmit. Bizony a láthatókról sem. Futó ismerőseim közül legalább hatszázról csak felületes, „link” tudomásom van. (A link eredetileg kétest jelentett.) Életrajzukat, nagy és kicsinyes élményeiket is csak találgatom. (Ennél kevesebbet csak az akciófilmek árulnak el hőseikről, áldozataikról.) Amikor nagyon elkeserít a kietlenség, előveszem a nagy orosz írók valamelyikét, vagy Móriczot, akiről remek esszében azt írta a Tekintetben Spiró, hogy a XX. század legnagyobb magyar írója. Tetszik ismerni Tolsztojt és Móriczot? Csehovot és Kosztolányit? Vagy nem is érdekli Önt, kedves hölgyem, uram, hogy mi történhet azzal a láthatatlan utassal odafent, a repülőben?

• (Kis regény…) Csak húsz-harminc éve beszéltem szívesen és könnyen arról, hogy öregszem. Most már palástolnám a zihálásomat, s kínosan nevetségesnek érzem, hogy guszta lányok után meg-megfordulnék. Holott harminc éve voltam a legfáradtabb: reggeltől estig dolgoztam a televízióban, s minden hétfőn három órás adásunk volt. Negyven évesen hagytam ki a legtöbbet. Azazhogy ’67 elejétől, amikor Kolozsváron hagytam a családomat, s elmentem Bukarestbe könyvkiadónak. A lányom két éves volt, a fiam tíz. Mire tizenhárom év múlva felmondtam a televíziónál, örülhettem, hogy egyáltalán megismernek. Ők jobb szülők lettek. Megtanulták, milyen rossz éjszakai apával élni.

• (A regényhős) „Mindig magamban keresem a hibát. Ha körülöttem bárki befelé fordul, sértődött, s jóhiszemű kérdéseimre is dacosan válaszol – tudom, bennem a hiba. Lehet, persze, benne is, de a bajban én vagyok a főszereplő… Jó, hát ez is gőg. Csak főszereplő legyen. Ha másutt nem lehet – legalább a bajban.”

(A politikusregény) Irigylem némely politikus magabiztosságát. Ilyen biztos a dolgában csak a buta vagy a bölcs lehet. S a szó köznapi értelmében nem lehet kelekótya, aki magasra vitte. És más értelemben? Nem tudom. Az sajnos biztos, hogy aligha van miniszter a világon, aki minisztersége idején regényt olvashat. Vagy legalább átéli a maga életregényét.

• (Konklúzió) Azt remélem tehát, hogy lesz még a könyvnek reneszánsza. Csakhogy az emberiség – ezer évekkel a betű „feltalálása” után is -- századokig megvolt nélküle.

Bodor Pál

Április 06.

Klapka utca


Roppant teherautó robog el az utcánkon, ügyesek vagyunk, pillanatok alatt becsukunk ajtókat-ablakokat. Amikor közel tíz éve készültünk megvenni a házat, megkérdeztem a polgármestert: mikor burkolják az utcát? Szörnyen hepehupás. Azért költöztünk ki a Maros utcából, Budáról, mert ott már szmogos a világ, s jómagam emfizémás (tüdőtágulásos) és asztmás vagyok, akkor két éves unokámnak pedig a hörgőjével voltak bajok: Őt is kiparancsolták az orvosok jobb levegőre. Nekünk a Klapka utca mostani kőpora igazán nem tesz jót.

Nem egyedül látogattam meg a polgármestert, hanem kiváló publicista barátommal, aki valamikor sráckorában együtt focizott vele.
Maximum két év múlva – felelte biztatóan.
Azóta egyre rosszabb a Klapka utca. Ezen a télen, először amióta beköltöztünk, hókotrás sem volt.

Igaz, „a Klapka” nehéz helyzetben van.
Páros oldala az egyik, páratlan oldala a másik településhez, önkormányzathoz tartozik. A többi közismert.

A két szomszéd hatalom olyannyira nem volt képes megegyezni, hogy inkább két párhuzamos utcát aszfaltoztak – a Klapkával párhuzamosan: egyiket az egyik, másikat a másik önkormányzat területén! – de a mi utcánk lakóit csak hitegetik.
Most, állítólag, összefogunk újra (már voltunk képviselőtestületi ülésen is együtt) – s az Országgyűléshez, a Köztársaság Elnökéhez, az önkormányzatok Belügyminiszteréhez, a környezetvédelmi és az egészségügyi miniszterhez, a Pest Megyei Önkormányzathoz, az ANTSZ-hez, az Alkotmánybírósághoz stb. stb. folyamodunk. Ha ez sem vezet eredményre, öngyilkos merénylőket keresünk, fellebbezünk Strasbourgban, világgá kiáltjuk bajunkat – vagy, legvégső esetben, meghívjuk a Klapka utcába Frajna Imre (Fidesz MPP) országgyűlési képviselőnket, ha még Ő a képviselőnk, hiszen legutóbb mintha a parlament egészségügyi bizottságának lett volna valamikor az alelnöke.

Bodor Pál

Április 07.

Mester, Margarita, (és)


Világhírű – dzsesszt is játszó – cseh orgonaművész lépett fel negyven éve a kolozsvári Diákház színpadán, a hangok valóságos orgiája tombolt gyönyörűen a színpadon és a fülünkben. Csak a művész maga, az ugrálása zavart az élvezetben. Mintha bonyolult gépet szolgált volna ki, vagy láthatatlan ellenféllel egymaga pingpongozott, röplabdázott és focizott volna, vagy talán mégiscsak valaminő bonyolult dízel-villanymozdonyt vezetett: egy-egy nyújtózással, guggolással, átlós szökéssel produkált hangi hatásnál ijedten félrehajoltunk: a végén meg el is gázol.

A Nemzeti Színház műszaki eszköztárával tán trükkfilm is készülhet, lélegzetelállító, s olykor (például a III. Richardban), bár szerepe igen jelentős, mégis: mintegy beolvad az együttesbe, fontos, de nem tűnik kihívónak, nem akar több lenni Kulkánál. Hiába is akarna.

A tegnap este bemutatott Mester és Margaritában még többet látat magából a technika, egyszer csak fölemelkedik és elszáll a színpadról az egész, uralkodó díszlet, a boltív-rendszer: ami addig „mindent játszott”: moszkvai metrót és minden egyebet. Elképesztő. Igaz, tűz és tűzijáték, szintek-padlók liftezése, zsonglőr-trükkök sziporkázása, Garas Dezső levágott feje sem volt képes lejátszani a színpadról sem a Mestert (László Zsolt), sem a mágus Wolandot (Blaskó Péter), sem a többi kitűnőt -- de kicsit olyan is volt a spektákulum, mint amikor a műszaki berendezés szállítója bemutatja, miket tud a gépezete. A felvonásról már csak a felvonó jut az ember eszébe olykor. Szerencsére nem mindig, mert kitűnő a rendezés és kitűnőek a színészek.

Harag György és Taub János jut mégis az eszembe, mint ellenkező példa. (Már csak azért is, mert nagy erdélyi színészek: Lohinszky Lóránd és felesége, Farkas Ibolya is ott ült a nézőtéren.) Harag és Taub a szó mai értelmében még jogosítványt sem szerezhetett anno ehhez a szupertechnikához. Kénytelenek voltak, lényegében, a sok ezer éves, döntően emberi, színészi, művészi eszközökre építeni. Akár az Özönvíz előtt-re (Lohinszkyvel, Farkas Ibolyával, Anatol Constantinnal, Illyés Kingával), akár a Himnusz-ra gondolok (és könnyű lenne sorolni: Madáchot, Örkényt, Plautust, Brechtet, Sütőt…) Kicsit Broadway-es, bulváros, mesterkélt, „tsinált” elemekkel is játszik az előadás – lehet, hogy mindenki örömére, csak én öregedtem ki ízlésemben mindebből.
Akkor: bocs.

Bodor Pál

Április 08.

Karol Wojtyla halálára


Meglepetést, váratlan fordulatot főképp a kilátástalan helyzetekben remélünk. Vagyis csodát. Esetleg manipulált csodát – bizony sokszor már az is jobb lett volna.

Ha forgatókönyvíróként a Pápa – pontosabban: egy Pápa – szentté avatását akarnám filmben trükkösen megindokolni, akkor állapota súlyosbodását, hangja, beszédkészsége elvesztését csak megjátszatnám, egy millió hívet mozgósítanék a Szent Péter bazilika előtti térre: egyszerre, hangosan imádkozzanak érte, s hajnalban ablakában és óriási kivetítőkön megjelenne, szinte teljesen egészségesen, a főpap, a Föld plébánosa, elmosolyodna, és jó hangján az összes imádkozónak megköszönné, hogy csodát tett érette. Örülök, hogy semmi efféle nem történt.

Nem örülök, hogy ennyi szenvedést vállaltatott hivatala, lelkiismerete szegény és boldog Karol Wojtylával. Már hosszú évek óta bölcsebb lett volna nyugalomba vonultan az emlékiratait, nagy végkövetkeztetéseit papírra vetni. Nyilván kialakult benne a stratégiája annak, hogy miként enyhíthetnénk a gyűlölködést, s parancsolhatnánk igazi megálljt a háborúknak. Még fontos mondanivalója lehetett volna nemcsak a kereszténység, de az egész emberiség megbékéltetésére.

Gonoszok azt mondják: hiúságból, ambícióból ragaszkodott tiarájához. Noha valóban nem értem, mire való a celibátus, képtelen vagyok megérteni a fogamzásgátlók kevély tilalmát, s nem érem fel sem ésszel, sem lélekkel, miért ne lehetnének katolikus papok a nők, amikor megannyi egyházban már bőségesen bebizonyították, milyen nagyszerű lelkészek – de elismerem: mindez nem reám tartozik. Hanem az egész emberiségre. Nemcsak a katolikusra.

Elment szegény, jó szándékú, jóakaratú öregember, aki Istenéért és az emberekért minden strapára hajlandó volt. Talán a legtöbben gürcölő pápa volt a történelemben. Valljuk be örömmel, nem volt igazán vajákos természetű, s egy-két kívülről sehogy sem érthető szabály szigorú megőrzésétől eltekintve (amiben a magas papság talán többségének nézeteit is tiszteletben kellett tartania) – sokkal több volt működésében a nyitottság a bigottságnál. Modernebb, protestánsabb, keresztényibb és egyetemesebb volt egyben-másban némely fanatikus, gyűlölködő protestánsnál, neoprotestánsnál, ki a legrosszabb középkorba hajcsárolna minket.

Ha még találkozunk odafent, odalent, arra buzdítom, pihenje ki magát s ezt az egész előző századot. Amelyet a História ezer év alatt sem pihenhet ki már.

Bodor Pál

Április 09.

Akit prostituálttá vertek


Nagy-néha olvasunk kínzással, veréssel, padlóhoz szegezett tenyérrel megerőszakolt, majd prostitúcióra kényszerített lányokról – borzongunk, mert épp oly hihetetlen, mint az emberevés. Ma végighallgattam egy erdélyi lány történetét, akit prostituálttá vertek az Adrián. Édesanyja távoli rokonom. A lánynak végül sikerült megszökni, a rendőrséghez fordult, elrablóit lecsukták, esetétől zengett az olasz sajtó, őt jó ideig kolostor falai közé menekítették. Ma boldog ifjú anya. De én még mindig nem értem és nem hiszem, rosszul kitalált kriminek érzem. Holott effélével van tele a világ… Ismerik, ugye, a karcsú díszüvegeket, melyekben különféle fajsúlyú, folyékony rétegek helyezkednek el egymás fölött, sosem keveredve, miként az olaj és a víz? Épp így nem keverednek a társadalmi szintek sem. Csak pillanatokra tárul fel, kisöblű katasztrófaként, a mély, s irtózattal bámuljuk, hogyan falják fel a nyomor és mohóság oroszlánjai az elébük vetett, mezítelen kisgyerekeket.

• Döbbenten meredünk egymásra naponta: új és újabb, rettentő gyilkosság, kegyetlenkedés. Vigaszt akár hazugság révén is remélve, kérdezzük: vajon mindig ennyi emberölés, szadista szörnyűség esett meg, csak éppen nem tudtuk? Vagyis ma csak a titok kevesebb?

Ördögöt kevesebb. Legalább annyi, ha nem sokkal több. Titkos alku nélkül már a jó lépés sem tehető meg. Figyeljük csak: rettentőn felpörög egy ügy – azután hirtelen elhallgat. És nincs ember, aki ne érezné, hogy a Kulcsár-ügyben ugyancsak legalább 85 évig (lásd Papa) nem jut tudomásunkra a teljes igazság. És főleg: fogalmunk sincs, hogy a teljes igazság, ha ma megtudnánk, boldogabbá (és erkölcsösebbé?) tenne-e minket. Félek, egyáltalán nem.

• A Szamos Marcipán gyárától kétszáz méternyire, pompás CBA-ban, jó magyar céghálózat fiókjában kis rúd marcipán. Lehántom áttetsző, meg ezüstpapír kérgét, s már az utcán (vén kéjenc) elkezdem falni. Finom. Ez biztos Szamos marcipán – vigyorog önelégülten bennem a lokálpatrióta. De a beste újságíró megnézi a márkáját. Külföldi. Hát persze. Az kifizetődőbb. Vagy olcsóbb. Vagy partner. Vagy ki tudja. Én nem tudom. Biztos közelebb van.

• Igen, jól tetszik tippelni. Oly ritkán látható meggyőzően az érdek nélküli, igazi jóság, hogy kiállítást rendeznék értékeiből. Talán több, talán mégis több a profán szentemberünk, mint gondolnánk. A jóság talán jobban titkolózik a gyilkosságnál. Ha a legnagyobb példányszámú magyar napilap (ma, állítólag, a Metro) nem geil riportsorozatot indítana az igazi jócselekedetekről, gyorsan meg is unnánk. Leszoktattak bennünket: nincs készségünk gyönyörködni a jóság tetteiben. A jóság ma szörnyen unalmas. Egy kis krimit tessék.

Bodor Pál

Április 10.

Attila román apjáról, Arghezi tán magyar anyjáról


Amerikában ? Áh! A temesvári Kardos telepen kínlódott haláláig József Attila eltűnt apja, a magyarul József, románul Iosif Áron. Az ékezet az Á-n igen labilis volt. Sipos János az aradi Irodalmi Jelenben ír az új frigyről (a szerbiai magyar Kiss Júliával), meg arról, hogy az idős szappanfőző szomorúan emlegette három gyerekkel Pesten elhagyott első feleségét, s néha gazdag ügyvédnek képzelt fiát, Attilát. Második, testi-lelki fogyatékos fia, a Misunak becézett, de papírjában Mircea fiatalkori, hátborzongatón Attilát idéző fotóját is közli Sipos.

(Temesvári diákként gyakran láttam koldulni Misut az Olasz Bank előtt.) Írja Sipos, hogy a hatvanas években a Romániai Írók Szövetsége nyugdíjat (tkp. kegydíjat) folyósított neki. Igaz. Kivívásában Attila jeles román fordítójának, Eugen Jebeleanunak fő szerepe volt, s ebben összefogott az akkor erős bukaresti magyar író-kolónia tagjaival (Tetszik ismerni Méliusz József, Szemlér Ferenc, Majtényi Erik, a két éve világtalan Szász János, a már akkor kiadóvezér Domokos Géza, Lőrinczi László, Herczka István nevét?). Némi része tán még abban is volt Jebeleanunak, hogy Utunk-interjúmban a nagy román mester, Arghezi megszólalt ízesen magyarul – s van okunk föltételezni, hogy ő meg fél magyar volt. Sokat firtatott írói nevét (az anyakönyvben Teodorescu) tán a Homoród menti, Ergezi nevű, apjánál szolgált székely lánynak köszönheti, akit évtizedeken át látogatott. S akinek családjával mindhalálig hűséggel érintkezett.

• Annyi önéletrajz (C. V.) lehetne emlékmappámban, ahány időt megéltem. Önigazoló, taktikus önéletrajzokból áll nemzedékem élete. A szerelemről viszont sosem írtunk C.V.-t. Kit érdekelt volna (hacsak nem jó regényben), hogy több szerelmi kudarcunkra emlékszünk, mint diadalunkra. A politika erre, joggal, fütyül. Pöcze Borbála, vagy az Ergezi lány csak akkor lesz érdekes, ha egy József Attilát, egy Tudor Arghezit szül?

• P. rosszul kereső jó festő. Pszichiáterek be-befektetik a klinikára, állapota romlik. Húsz év óta csak Illetékes állapít meg enyhülést – rokkantnyugdíj helyett. Praktikus diagnózis, nyögném, de nem merem. Csak lélektant végeztem, s csak 55 éves ismerem. S csak 55 éves.

• Persze, Göncz Árpádot szerettem volna már-már örökös elnöknek. Ez szinte royalista nosztalgia. (Naiv történelmi jelenségmagyarázat: ha akadt uralkodó, akinek több jó, mint rossz tulajdonsága volt, hát kaptak rajta, marasztalták volna az emberek, amíg lehet.) Sokszor írtam már Árpi bácsiról, olykor áradóan -- ideje föltennem a kínos kérdést: és mi dühöngött azokban, akik gyűlölték? Szeretnénk, ha igaz lenne, hogy csak álcázott nyilasok, kis hadi bűnösök, politikai idióták, bunkók, kompenzáló senkik, mániás politikusok szidhatták. Bár úgy lenne. De a regényíró tudja, hogy egyazon nyomorból kit jobbra, kit balra törne ki. S noha nincsenek illúzióim, örülnék egy jóságos, együtt érző államfőnek.

Bodor Pál

Április 11.

Versvasárnap Attilával


1937 júliusában vitték be József Attilát a Siesta szanatóriumba, három és fél hónapig kezelték. Nagyapám volt a Siesta igazgatója. A Siestában születtem 1930 júliusában, gyerekkorom nagy részét ott töltöttem. (Aztán jó fél évszázadot Temesváron, Kolozsváron, Bukarestben…) Évtizedek óta gyötör, hogy vajon valóban láttam József Attilát, vagy csak kamaszkori ráeszmélésem a verseire vetítette emlékeim közé komor, szomorú arcát. Az utóbbi a valószínűbb. Miért maradt volna meg az emlékkép hét éves koromból, amikor még fogalmam sem lehetett, kicsoda Ő. Egy volt a sok beteg közül. És mi ma élők hogyan viselkednénk vele? Nem volt sima, sem simulékony, de szenvedő, szeszélyes, gyötrő és gyötrődő.

Hálásak lehetünk azoknak, akik jók voltak hozzá és szerették. Nekünk már könnyű dolgunk van: nekünk a költészete maradt. A nagy versek ereje, szépsége. 1946-tól a temesvári piarista főgimnázium diákjaként többedmagammal lapot szerkesztettem. Példányszáma attól is szökött magasra, hogy egy leányiskola bigott irodalom tanárnője kitiltotta intézményének falai közül – mert József Attiláról írtunk.

Nem tudom, ma hány versét ismeri száz vagy ezer, találomra kiválasztott magyar. Jut-e mindenkire átlagban legalább egyetlen verssor? Közkincs-e valóban? Avagy csak a publikus, a meghirdetett szeretetünk határtalan, de a tizenöt millió alig ismeri.

Mégis, hányan olvasták legalább tíz-húsz versét? Félek, a milliók senkinek sem olvasták tíz-húsz versét. Sem Ady, sem Petőfi, Arany János, Vörösmarty tíz-húsz versét…

Vasárnap, 2005. április tizedikén szinte minden, magyarok lakta helyen valamiképp megidézzük. Ha e sorokat nem vasárnap, hanem másnap vagy egy hét múlva olvassák, tegyék szövegemet múlt időbe. Budapesten egész nap és egész éjszaka megszólal József Attila. A Kerepesi úti temetőben a sírja közelében ácsolt színpadot már szombaton lefedték, hogy az eső ne csorogjon be minden verssora közé – reggel tíztől késő délutánig. Ha lesz érdeklődés, két óránként buszjárat köti össze a sírja körül nappali virrasztásra egybegyűlő közönséget és fellépőket a Nemzeti Színházban költészetéből rendezett ünneppel. És sorolhatnám a helyszíneket, előadásokat, találkozókat. Erősbödik és mélyül József Attila okos kultusza.

Nem, az a hét éves gyerek, aki láthatta volna a szanatórium akkori Mária vagy Rózsa- vagy Teréz pavilonjában, az hiába nézte: nem láthatta. Vasárnap azonban újra meghallgathat vén fejjel sok gyönyörű verset attól, akit valamikor láthatott volna. És akit a hulló eső dőlt, hosszú betűi mögött is megláthat – talán olykor lassan mégis elmosolyodó arccal.

Bodor Pál

Április 12.

Egy történtelmi fényképalbum előszava


Megjelent egy szép fotó album SósLászló remek szerkesztésében, borítóján Nyers Rezső, Horn Gyula, Kovács László és Hiller István fényképével – az MSZP 15. évfordulójára. Most nem 800 000, hanem csak 1000 példányban jelent meg, és üzletekben nem is kapni. Stílszerű, hogy egy pártonkívülit kértek fel az előszó megírására.

Megírtam, s itt adom újból közre – mert úgy érzem, e pillanatban az egész magyar közéletnek fontos e párt belső összetartozása, belső demokráciája, belső vitaképessége, és az, hogy mindenekfölött értékelvű legyen a döntésekben, és egységes a végrehajtásukban. Ez még az ellenfeleinek is jobb. De nagyon fontos és jó az országnak. Íme a pártonkívüli előszavam:

E fotóalbum nem elemez. Fölidéz. Létezne önkritikus fotóalbum is? Bizonyára. De ez születésnapi emlékkönyv. Ebben ugyan vajon ki perlekedne? Nem a fényképezőgép előtt vitatkozunk. A lencsébe belemosolygunk. Családiasan közéleti. A közösség emlékezése kissé befelé fordul.

Persze, a párt a közelmúltját is mérlegeli. Minden jó mozdulás kritikus töprengésből, meg külső-belső kényszerből születik. A korszerű haladás kényszerít. Ahogy a gépkocsi fő formatervezője a sebesség volt – a párt változásai akkor voltak jók, ha a modern előrelépést szolgálták. Lehetnek még kopott alkatrészei is – de szerkezete már rég nem a vakfegyelem tömege. A vakfegyelem máshová költözött.

Új és vonzó a baloldal belső változatossága. Intelligenciája – az érzelmi is! – csak a szellemileg mindig demokrata és értékelvű közösségben bontakozik ki. Arról nem szól ez a képsor, hogy ebben a még—sosem--volt, fura-nehéz időben ötvenszer annyian is szavaztak a szocialistákra, mint ahány párttag van. Ez önbizalmat ad – de az önhittséghez, szerencsére, kevés. Milliós támogatottság + a közvélemény élénk, mérhető reakciója, kritikája: fenntart az egyensúlyban. Eltérni csak annyira szabad, mint a kötéltáncosnak, aki a némaságig szűkszavú, mégis lélegzet--visszafojtva szurkolunk, tapsolunk neki.

S mit kívánhatunk a tapasztalt, fiatal pártnak? Szóljon ritkán, mondjon többet, s cselekedjen mindig közérthetően. Legyen mindig karakteresen baloldali, meggyőzően nemzeti, de úgy, ahogy a tölgyfa belül is tölgy.

Bodor Pál


Április 13.


Mi s rítus? MTV, 2005 április 11 este: ez a rítus
Fejtő Ferencnek ajánlom


A Pallas Páholyban hétfőn, április 11-én volt egy különös filozófiai vita életről és halálról, arról, hogy van-e jobb halál is, s mi az ára, miképp áldhat meg bennünket a jobb halál biztos reménye, s vajon igaz-e, hogy amint kialszik bennünk a halál rettegésének zöld-lila őrlángja, az élet élése is boldogabb lesz?
Jómagam ugyan azt hiszem, hogy valamiért e szakadatlan, jobbára titkos rettegésre is szükségünk van, még ha italba, tébolyba, veszedelembe, alkotásba, drogba, Csomolungára menekülünk is előle. Attól félek, nélküle szép, szelíd, félhülye kirakati próbababák lennénk. S irtózásunk nélkül (a haláltól), évmilliók alatt más élőlényekké lettünk volna, talán szexus nélküli (nem angyalok, hanem) ördögök. A jó megszállottságra sem lennénk képesek. A kivételes teljesítményekre, művekre sem. De e hitemben alighanem magamra maradtam – talán nem csak a Pallaszban.

Bitó László új, Eutelia-eutanázia könyvének gondolatairól a szerző a Pallasz Páholyban Heller Ágnessel (meg alkalmi kérdezőkkel) vitatkozott – és a filozófus asszony megkérdőjelezte a nem-szakrális, vagyis a laikus, szekuláris rítusok lehetőségét, létezését. Már-már megszólaltam, hogy: na de a koncert! Mi a hangverseny, ha nem szekuláris rítus? És mi a színház, az opera, mi az, amikor „kórusok ha zengenek”? És mi a vers?

Aztán nem szóltam semmit. Bitó könyveit szeretem, az esti vita a Pallaszban nem arra való, hogy mások idejéből hosszú perceket elfecsegjek.

Mire hazaértem a falumba, már meg is kezdődött a csoda, a rítusok rítusa az MTV-ben: a minden képzeletemet meghaladó József Attila est. Olyan est, amely elfújta minden halálfélelmemet, olyan est, amelyért érdemes volt élni. Évek, hosszú évek óta nem voltak ilyen mély, felejthetetlen óráim a képernyő előtt, s amíg szemernyi, gondolkodni és érezni képes porcikája él még elmémnek, ez az est lesz a vigaszom.

Ezért az estért érdemes volt hetvenöt éve megszületnem. És érdemes volt visszaérkeztemkor Budapestre, 1983-ban abbahagynom verseim közlését. Ami ugyan lemondás, beismerés, esztétikai bűnbánat, kisebbfajta suicidiumnak is felfogható – de megnyitja a teljesebb befogadás minden zsilipét. A rítus csak annak adatik meg, aki immár nyitott azokra. De persze, a rítus mindenkié, és szinte mindenki képes megnyílni rá.

Bodor Pál

Április 14.

Javasolok pörgő, fából vaskarikát: emberszervizt


Emberi és újságírói, öreg tapasztalatom, hogy millió nehézség fakad a tájékozatlan emberek tanácstalanságából. Ki tesz pontos különbséget fogház, fegyház és börtön között? Ki előtt teljesen tiszta a különféle hivatalok – igazságügyi, egészségügyi, adóhivatali, rendőri, biztosítói, adóhivatali stb. szintek-fórumok illetékessége? Fogalmam sincs, ki engedélyezi, hagyja jóvá a húsz literes vas oxigénpalackom magammal cipelését – ezúttal Prágába, ahol négy napi dolgom lesz – s ad olyan papírt, amely meggyőzi a magyar, szlovák és cseh vámosokat, hogy alsó felében nem kokaint szállítok. Jó, de hát én azért valahogy elrendezem. De Biri néni a maga ügyében száztizenhatodik napja jár fűtől fáig, s csak annyira jutott, hogy ügyében nem kompetens a fa, s napokon belül nyilván kiderül, hogy a fű is tehetetlen.

Lehetne azonban talpra állítani egy intézményhálózatot, amely bármilyen üggyel-bajjal kínlódó embert fogad, megbízást vállal, eligazít, intéz, mégpedig pénzért – kivéve a legszegényebbeket, akiknek „ingyért”. Vagy, teszem azt, az első tanács vagy első fél óra ingyenes. Ilyen általános ügyintéző, eligazító iroda (hálózat) tudtommal sehol a világon nincsen. Ennek bizonyos eset-kategóriákban az állam, illetve szervei is megbízást adhatnak – ugyancsak pénzért – rengeteg fiatal, munkához még nem jutott jog-, közgazdaság-, szociológia- stb. végzettnek is kiváló „tanuló-munkahelyet”, tapasztalatokat nyújthat, kisebb lenne százezerrel a rossz irodaajtó előtt fölöslegesen sorban állók, a feleslegesen szabadnapra kérezkedők (s ezért duplán ráfizetők), a hivatali folyósokon dugókká tömegesedők száma.

Az Irodának lenne ügyvédi kara, magánnyomozó részlege, tiszteletdíjas szakértői (építkezési, biztosítási, befektetési, banki stb.) ügyekre, segítene alkalmi beteggondozót, bébiszittert, felolvasót, kutyasétáltatót, számítógépbe beírót „bérelni”, s ha sikerülne mindezt európai módon fölépíteni, hogy millió munkaórát megtakarítson az ország, s hogy csoda-fegyverként létezzen a mindenfajta csúszópénz, borravaló, hálapénz, baksis ellen, meg munkaalkalmat teremtsen ötven, száz, kétezer, hétezer embernek, akkor ebből afféle magyar világszabadalom is lehet, egyesíthető lenne a demokratikus virtussal is, középiskolásoknak nem kötelező tan- vagy kézikönyvet adhatna ki eligazításra – magyarán: rádöbbennénk, hogy csak valamikor régen, míg falun éltünk és egyszerűnek tűnt a világ, nem volt szükségünk erre, most, hogy bonyolult, ez így mindannyinknak olcsóbb, gyorsabb, egyszerűbb.

Ajánlom a kormány figyelmébe. Örülnék, ha Gyurcsány Ferenc is elolvasná.

Bodor Pál

Április 15.

A hosszú élet és a Fejtőék titka


Nincs sok beszéltethető (kor)társa. Hitetlenkedő csodálattal bámuljuk Őt – és Faludy Györgyöt. S a Temesváron 96-ik születésnapját megült költőt, Anavi Ádámot. Meg a többi, magas korú ifjút, aki mosolyos-kíváncsian nézegeti a csinos nőket, és élvezi, finom iróniával, a bámulók hadát, pontos-hiteles részleteket idéz nemcsak a régmúltból, de a tegnapról is.

A hitetlenkedőt meg lehet érteni. Tapasztalta, hogy sok meghökkentő, érthetetlen jelenség: voltaképp mutatvány, csalás, bravúr, szemfényvesztés. Azon töri a fejét, hogy ha az amerikai bűvész nézőtérnyi tanú előtt felröppen, eltüntet egy kamiont, meghal és föltámad – vajon nem hasonló huncut turpisság a három szerző hallatlan „longevitása”? 1909 februárja és 1910 szeptembere között születtek, Anavi 1909 február 26-án, Fejtő ugyanez év augusztusának utolsó napján, a kölyök Faludy még csak a következő évben, szeptember 22.-én.

Ha szűk irodalmi körben lennénk, azt mondanám: csak azt nem értem, hogy Franyó Zoltán hogyhogy nem élte ezt meg? No de Ő 1909-ben már verset közölt a Magyar Szemlében: amikor Anavi és Fejtő született. És Franyó, szegény, a kilencvenkettedik életévében már elhunyt. Temesváron. Tán Anavi volt egyik búcsúztatója. A harmadik temesvári költő, Endre Károly pedig csak 95 évet élt.
Voltaképpen azt sugallnám a csodatevő diéták, meditációk, varázslatos növények, fohászok és gyümölcsök divatja idején, ebben a valószínűtlen században, hogy az irodalom nemcsak betöltheti, de meg is hosszabbíthatja életünket, és szellemileg fiatalon tart.

S hogy ne nézzenek kuruzslónak, pontosítok: aki mindvégig örömet szerző munkát ad elméjének, az tovább él. Legalábbis sokkal több esélye van a hosszú életre. Igaz, vannak betegségek, amelyek ellen az alkotóan és mélyen foglalkoztatott agyunk sem védelmez meg – gondoljunk csak Neumann János tragédiájára -- de a friss gondolat, az eredeti ötletek, az empátia, a kíváncsiság, az érzékenység: valóban varázsszer. S akit még a szerelem is megérint idős korában, az örökké él; Jókai 72 éves korában veszi el a 20 éves Bellát – s lám, hát nem örökéletű lett?

Aki nem ír, az legalább olvasson. S ne akármit. Ebben már valóban diéta-szabályokat kell betartania annak, aki sokáig szeretné látni a világot és benne önmagát is.

Bodor Pál









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2005-04-22 (4529 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.02 Seconds