2018 April 23, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20191947
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Vita az oknyomozó újságírásról





1.


Bodor Pál (Diurnus)

A szakma és a sajtótőke felelőssége

Tehát akadt közöttünk, aki halál-komolyan vette a Tanítást. Megkeresni az igazat, csak az igazat, a teljes igazat. S a háromgyerekes újságírónőt szinte agyonverték. Az ország fantáziája beindult. „Tisztelt apádat, anyádat, meg azt, akinek hatalmában állt szinte agyonveretni Kármán Irént.”

Van, aki neveket sejdít. Kétarcú, sokarcú, nem fényképezhető hatalmasságokat. Volt minisztert is. Elméletileg mindig tudtam, hogy az igazi, könyörtelen hatalom nem a látható. Idegeimben éreztem, hogy gyerekeim, unokáim életével magam is könnyen megzsarolható vagyok. Tudtam: a maffia pragmatikusabb, tehát mozgékonyabb minden KGB-nél. S mindig rettegtem attól, hogy valaki egyszer majd szó szerint veszi a tanítást. Hogy valakinek nem indulnak be kellő pillanatban az önvédelmi reflexei. Hogy valamelyik tanítványom nemcsak addig nyomul az anyaggyűjtésben, amíg önveszélyeztetés nélkül teheti.

De hát a megvert kolleganőhöz képest én egy gyáva kukac vagyok. Azért mondtam le az igazi (a tényfeltáró) riportról, mert nincs se al-, se felvilági erős védelmem, nem vagyok mesterlövész, cselgáncs-bajnok, nincs és sose volt titkosszolgálati kapcsolatom, mely esetleg segíthetett volna, senkit se vehetek meg, fizethetek le, jutalmazhatok meg, lőhetek le - én bizony rettegve csodáltam azt a kevés Rajnai Attilát, Ferenczi Krisztinát, nem tártam fel, csak kommentáltam tényeket, vitáztam politikai értelmezésekkel, tévhitekkel, és ennek is megadtam az árát.

De most aztán egyáltalán nem rólam van szó.

A sajtótőkét mintha már semmi szigorúbb morális és társadalmi célok nem hevítenék nálunk. Sok, de olcsón inkasszálható profitot akar, párhuzamosan költségei csökkentésével, a fizetések-honoráriumok leszorításával - nem „nagy újságírással”, nem mély merítéssel. Toronymagas korrupcióról beszélünk, s az ezer méteres toronyból egy centit se mutattunk meg. Mutassanak nekem olyan anyagilag, politikailag független, teljes anyagi biztonságban működő lapot, amely magára vállalhatná. Az Élet és Irodalom igen, olykor. Többet is kockáztat, mint ami a teherbíró képessége. Kevesebbet, mint Kármán Irén.


2.

Zöldi László

Újságíró hever a Duna-parton

Ahogy az várható volt, a tegnapi lapok tele vannak Kármán Irén ügyével. Az oknyomozó riporternőt pénteken este verték össze, és szombaton hajnalban találták meg a Duna-parton. Már nem kerülhetett be a szombati lapokba, vasárnap viszont nem nagyon jelennek meg újságok.

A hétfői Magyar Hírlap arról a rokonszenv-tüntetésről is tudósít, amelyet Ferenczi Krisztina szervezett a János Kórház elé. Vagy nyolcvanan gyűltek össze vasárnap délután, hogy tiltakozzanak a hazai újságíró-társadalmat ért sérelem miatt. Köztük Bodor Pál is, aki kifejtette a napilap munkatársának, hogy „a két világháború közötti Magyarországon volt jellemző az újságírók bántalmazása, akkor a Népszava főszerkesztőjét meg is gyilkolták”.

A suta fogalmazás zavarja ejtett, elvégre Diurnus az egyik legtisztábban fogalmazó írástudó. Nyomban fel is hívtam, hogy mi ez az egész. Még nem látta a Magyar Hírlapot, és csodálkozott azon, amit felolvastam belőle. Ő csakugyan beszélgetett a János Kórház előtt Smanykó Igorral, akit még a Pallas Páholyból ismer, de föl sem ötlött benne, hogy nem a tavalyi médiatábor egyik résztvevőjével vált szót, hanem az interjúalanyra áhítozó újságíróval.

Igor a tanítványom, két éve végzett a nyíregyházi főiskolán, majd a Magyar Hírlapnál helyezkedett el. Ügyes fiú, nem megy a szomszédba egy kis szemtelenségért. Jó hír-újságíró lesz belőle, most azonban két hibát is elkövetett. Az egyik az, hogy nem fedte föl magát. Holott ilyen helyzetben illene közölni az idős pályatárssal, hogy nem magánemberként van jelen, hanem egy szerkesztőség kiküldött munkatársaként, és amiről beszélgetnek, az bekerülhet az újságba. A másik a tájékozatlanság, amit az se ment, hogy az újságíró Kárpátaljáról való, és kevésbé ismeri a magyar történelmet.

Bizony le kellett volna írni, hogy Somogyi Béláról és Bacsó Béláról van szó, a Népszava munkatársairól, akik 1919 végén, 1920 elején tárták föl a tiszti különítmények gaztetteit. Összevert, összekötözött holttestüket a fagyos Duna partján találták meg. Az akkori és mostani történet feltűnően rímel egymásra, már csak a Duna-part miatt is. Ha én lettem volna az ügyeletes szerkesztő, a történelmi párhuzamot a címben is kiemelem. Igaz, ehhez tudatában kellett volna lenni a kínálkozó párhuzamnak.


3.

Bodor Pál (Diurnus)

Akit nem lehet lelőni

A sajtótőke felelősségét is firtattam Kármán Irén szörnyű esete okán. Reakciók jelzik, hogy a médiatulajdonosok szerepéről nem sikerült elég meggyőzően szólnom.

Nos, ha a komoly, nagy lapok (rádiók, televíziók, internetes orgánumok) tulajdonosai a (durván) két lehetséges táborgyarapító megoldás - a „bulvár” és a „tényfeltárás” - közül mindig az olcsóbbikat, az elsőt választják, ha igen ritkán, s jobbára személyes vakmerőségből születnek éles, alapos, „rázós”, igazmondó nagyriportok, akkor régen rossz. A magányos partizán könnyebben megfélemlíthető, s ha nem, megsemmisíthető.

Ha nincs olyan média-orgánum, amely azzal szerez tekintélyt, vonz széles közönséget, hogy a legkényesebb ügyekről kényes pontossággal, alapossággal, pártpolitikai és egyéb részrehajlás nélkül, elemzően, mélyről merítve szólal meg rendszeresen, és igenis szakértők, kutatók, jogászok, biztonságiak, testőrök egész apparátusát, szellemi s anyagi erejének javát állítja e cél szolgálatába - akkor a sajtó és a nyilvánosság a legjobb úton távolodik el a „negyedik hatalmi ág” szerepétől.

Ide vezet, ha a mind kevesebb (és már-már dilisnek, mániákusnak tekintett) bátor újságíró közül mind többeket ér súlyos atrocitás vagy halálos golyó, ha a fő nyereségnövelő eszköz a médiában a bulvárosítás és a leépítés, ha a legjobb kollegákat sem oltalmazza hosszú lejáratú szerződés, különleges, a szerkesztőség fizette biztosítás, magas jövedelem, ha az újságírói javadalmazás (fizetés, honorárium) oly gyatra, mintha a riporter nem a valóság sebész-főorvosa, hanem csak betegszállító műtősfiúja lenne.

Persze, a pártpolitikáktól távolságot tartó, hatalmaknak nem udvarló, azoktól nem is rettegő orgánum csak akkor lenne megteremthető, ha többségi tulajdonosa szerkesztőségi RT lenne. Erre a világon kevés tartós példa akadt. S azt fel sem merem vetni, hogy az Európai Unió is segíthetné ilyen orgánumok születését az erre „vevő” tagállamokban. Szakmánkban nincs nehezebb ennél: távol tartani a pártoktól, a hatalmi és gazdasági központoktól, lehetetlenné tenni a mélybűnözés befolyását, informálódását, biztonságosabbá tenni kockázatot vállalók életét, munkásságát, megfizetni teljesítményeiket: mindez együtt tenné igazán megvalósuló utópiává az Európai Uniót. Amely társtulajdonos is lehetne. Akit nem lehet megzsarolni, lelőni. Utópia?


4.


Zöldi László

Miért úsztak újságírók a jeges Dunában?


Valami nem stimmel a Bacsó-Somogyi gyilkosságnál. Tegnap újságért mentem a nagykörút sarkára, amikor a Horváth Mihály tér és Német utca kereszteződésénél, a Posta-palota falán emléktáblát kapott el a tekintetem. Az elkoszolódott betűkből kisilabizáltam, hogy az utca névadóját, Bacsó Bélát 1920. január 17-én ölték meg. A rendszerváltás után visszakeresztelték Németre - gondolom, ez volt az utca eredeti neve -, a tábla azonban maradt.

Akkor már megnéztem a Péter László-féle irodalmi lexikont, amely szerint a Népszava felelős szerkesztőjét, Somogyi Bélát munkatársával, Bacsó Bélával együtt 1920. február 17-én tették el láb alól. Egy hónapnyi különbség. Rögtön fel is hívtam a mindentudó lexikonszerkesztőt. Szőregen élő atyai jóbarátom elmondta, hogy nem ő írta a szócikket, de megígérte, hogy hamarosan visszahív. Megtörtént, szerinte a február 17-i dátum szerepel a Történelmi kronológiában is, mindazonáltal gyanús neki a dolog, mert az a tapasztalata, hogy az emléktáblák pontosak szoktak lenni. Hát akkor nézzünk utána a részleteknek! Nem mindegy, hogy amikor az oknyomozó újságírónőt, Kármán Irént ért támadásról elmélkedünk, ismerjük-e a történelmi előzményt.

Az csakhamar kiderült, hogy a két újságírót az Ostenburg-zászlóalj három tisztje, Kovarcz Emil és Soltész István főhadnagy, valamint Megay Ferenc hadnagy ölte meg. A dátumok azonban különbözőek. Találtam január 17-ét, de február elsejét is, és persze, a február 17. szintén felbukkant. Aztán eszembe jutott vitéz Shvoy Kálmán titkos naplója, hátha a két világháború közti korszak egyik legismertebb katonája segít. Az akkor még csak ezredes későbbi altábornagy ezt jegyezte föl: „Február 18-án egy, az egész országra nézve káros eset történt. Somogyi Béla és Bacsó újságírókat megölték, a nyomozás szerint katonák. A mai napig nem lett felderítve s elfogva a tettes, pedig a közvélemény szerint tudták a vezetők, hogy kik követték el.”.

Mellesleg Horthy őfőméltáságát elkísérte a híresztelés, amely szerint ő adott volna utasítást a fehér terrort feszegető újságírók „kiiktatására”. Felség-, pontosabban szólva kormányzósértésért újságírókat marasztaltak el a húszas évek derekán, mert nem azt pedzegették, vajon Horthy Miklós milyen szerepet játszott abban, hogy két baloldali újságíró összekötözött kézzel úszott a jeges Dunában.


5.

Gáll Róbert

Mennyit ér az igazság?


Még nem is olyan régen, kommunikáció szakos hallgató koromban arról beszélt az egyik előadó, van-e oknyomozó újságírás Magyarországon. Mostantól azon is érdemes elgondolkodni, hogy érdemes-e valakinek oknyomozni.

Mint a legtöbb kezdő publicista, én is arról álmodoztam pályafutásom elején, hogy remek tényfeltáró újságíró lesz belőlem egyszer. Utánanéztem, mi folyik a McDonald’s kulisszái mögött, hogyan döntenek kényes kérdésekben a Tesco vezetői, ki mire képes egy kevés pénz miatt. Kaptam fenyegetéseket, hallgatásomért cserébe „zsíros” állásajánlatokat is, de mégsem ez volt az, ami miatt abbahagytam az oknyomozást. Rá kellett jönnöm, hogy egy vidéki újságnál nem áll mögöttem senki.

Az igazság kiderítése, közzététele, az információmorzsák összerakása nálam gyorsan zátonyra futott. Nem azért, mert magamat féltettem volna, inkább, mert rajtam kívül volt kiket óvnom. Mint több, hozzám hasonló családos újságírónak, nekem is az húzta be végérvényesen a féket, amikor a családom megélhetése, ne adj’ Isten, egészsége került veszélybe. Éppen ezért eddig úgy gondolkodtam, Magyarországon igazából nincs oknyomozó újságírás. Nem azért, mert nincs rá igény, nem is az az oka, hogy nincs mit kinyomozni, és még a megfelelő, felkészült és lelkes szakembert sem hiányoltam. Csupán abban voltam bizonyos, nem engedik, hogy hazánkban működjön a műfaj. Persze, azzal is tisztában voltam, hogy mindezeket leszámítva mégis van oknyomozás, de azt egyedülálló, a munkájuknak élő és nagy politikai védelemmel megáldott szakemberek végzik.

A hétvége a megvilágosodás napjait hozta el számomra. Az, hogy egy többgyermekes családanya veti bele magát olyan nyomozásba, amelybe még keménykötésű nyomozóknak is beletört a bicskájuk, csupán az egyik mozzanat volt. A brutális kegyetlenséggel kódolt üzenetet, amit az egész újságíró-társadalomnak címeztek, nekem sikerült dekódolni. Végérvényesen csalódtam a demokrácia hazai megvalósulásában, a sajtószabadság reményében. Számomra így szólt az üzenet: „Holnap te vagy a családod jöhet!”

Játsszuk tehát szépen tovább a megszokott színjátékot, amit már őseink is ismertek! Azt írjuk, amit a megbízók látni szeretnének. Nem kérdezünk, nem akadékoskodunk, csupán tartjuk a mikrofont. Nem az a kérdés, van-e oknyomozó újságírás, hanem az, hogy érdemes-e belefogni.


6.


Hadas Bianka

Bátor vagy botor?


Mint a legtöbbünket, engem is megdöbbentett, hogy Magyarországon is szokás újságírókat verni. Mert hogy külföldön ez előfordul, azon nem lepődöm meg. Vannak nagy, erős országok, amelyeknek igen sok titkuk, és a titkok kiderülése miatt igen sok félnivalójuk van, de naiv fejemmel azt gondoltam, Magyarország nem ez a kategória.

Persze, a magyaroknak is vannak mocskos kis titkaik, amelyekről jó volna lerántani a leplet. De miért is? Mert az igazság mindennél fontosabb? Szép eszme, valahogy Cicerót meg Arisztotelészt juttatja eszembe. Ma már nem látszik olyan lényegesnek az igazság. Vannak sokkal fontosabb tényezők, amelyeket szem előtt kell tartanunk: megélhetés, hírnév, pénz, pénz és pénz.

De ha nem az igazság puszta értéke és öröme miatt, akkor miért érdemes küzdeni azért, hogy leránthassuk azt a bizonyos leplet a rossz fiúkról? Hogy megbűnhődjenek. Ez kézenfekvő válasznak rémlik. Itt viszont a magyar igazságszolgáltatás gördít utunkba akadályokat. Hiszen a legnagyobb jóindulattal se mondható hatékonynak az olyasfajta igazságszolgáltatás, amely évekig vizsgál egy ügyet, majd jobb esetben végül hoz egy döntést, viszont szemtelenül enyhét a rossz fiúk bűnéhez mérten.

Mégis akad olyan romantikus, elhivatott, Don Quijote-típusú ember, aki az életét áldozná az igazság kiderítése érdekében. Kármán Irén, a brutálisan megvert (nem tudom, ki hogy van vele, de nekem herótom van ettől a bulváros szókapcsolattól) újságírónő ilyen. Mikor először hallottam az esetéről, néhány pillanatig elelmélkedtem azon, miért is űzi ez a családanya az oknyomozó újságírás nemes, ugyanakkor veszélyes művészetét. Jó pénzért, vagy valóban az igazság értéke miatt? De végül ráébredtem, hogy az indíték nem számít. Ez az asszony a rossz ellen harcolt, és ezért megverték.

Természetesen fel vagyok háborodva, és sajnálom az asszonyt. Nem ezt érdemelte volna. Mindazonáltal nem csodálkozom. A rossz fiúknak van az a tulajdonságuk, hogy törvénybe ütköző cselekedeteket visznek véghez, és ezeket a dolgokat próbálják minél inkább titokban tartani. Az oknyomozó újságíró meg hajlamos beleásni magát a piszkos ügyekbe, és aztán ezt világgá kürtöli. Azt sem árt tudni a rossz fiúkról, hogy nem riadnak vissza az erőszaktól. Hát ezért nem lepődtem meg.

Két napja a kedvesemmel néztük a híradót, és amikor Kármán Irén azt nyilatkozta, nem félti jobban az életét most, miután ellátták a baját, mint korábban, összenéztünk a párommal, és egyszerre azt mondtuk: „Bátor nő.” Kétségtelen, az oknyomozó riporterek a huszonegyedik század bátor lovagjai, szónokai, prófétái. Mérlegelnünk kell azonban, hogy ebben a században megéri-e kockáztatnunk az életünket az igazságért. Ha a társadalom meghálálja a leleplezésbe fektetett energiánkat, akkor megéri. Ha nem, akkor viszont azt mondom, az oknyomozó újságíró nem bátor, inkább botor.


7.


Dolhai József

Ritka madár az oknyomozó

Vannak emberek, akik megszállottan keresik az igazságot, és olyanok is akadnak, akiknek minden vágyuk, hogy tudásukat a nagy nyilvánosság elé tárhassák. Ha e két tulajdonság egy emberben találkozik, akkor jó esélyünk van rá, hogy újságíróval állunk szemben.

Ő az a lény, akire a magyar társadalomnak égető szüksége van. Egyúttal az újságíró az a lény is, akire egyre kevesebb helyen és egyre kevésbé van szükség Magyarországon. Az ellentmondás látszólagos, a mondat első részéből színtiszta logikával kikövetkeztethető a második rész értelme is. Magyarországnak ugyanis nagy szüksége volna az igazságot kereső, azt megtaláló és közzétevő újságírókra (és újságokra). Az állam és a magánszféra összefonódása ugyanis párttól és ideológiától függetlenül fölülír mindent. Ezen a helyzeten csak a nyilvánosság, pontosabban: minél több maffiagyanús kapcsolat nyilvánosságra kerülése segíthetne.

Bizonyítja ezt a mindenkori magyar kormányok vonzódása tetteik sok évtizedes titkosításához. Tökélyre ugyan a Fidesz-kormány fejlesztette e „nemes” hagyományt, de a baloldali kormányok sem sietnek a titkok feloldásában. Az sem lehet véletlen, hogy hazánkban az újságíró nemcsak a saját szavaiért felel, hanem mások véleményéért is. Sőt akár államtitoksértő is lehet belőle, anélkül, hogy tudna róla. Ügyészségeink pedig akkor sem kezdenek vizsgálódásba feljelentés nélkül, ha a bejáratnál kell kerülgetniük a vértócsát.

Mindebből következik, hogy alig van olyan újság Magyarországon, amely igényli az igazságot kereső és nyilvánosságra hozó újságírók közreműködését. Nincs szüksége oknyomozó riporterekre, mert miattuk valakivel mindig össze kéne rúgni a port. Sokkal könnyebb a kiadónak pénzt keresni a langyos újságoldalakkal, amelyekkel becsapja az olvasókat és a társadalmat, mint oknyomozó riportok miatt a bíróságra járni. Így is megveszik a megyei lapokat, hiszen majd’ minden falu sorra kerül előbb-utóbb, mindenki láthatja benne polgármesterét vagy az iskola igazgatóját.

Pedig nagy szükség van oknyomozó riportokra és riporterekre. De hogy érdemes-e a valóságot feltárásával foglalkozni, abban már kevésbé vagyok biztos. Mondanám, hogy talán együtt többre jutna az újságíró-társadalom is, de elég belegondolni, hogy a többség a megélhetésért ír úgy, ahogy, és akkor már kevés az együtt. Ha pedig a napokban történt támadás következményeire gondolok, félek, hogy csak ritka madarakat találunk, akikkel könnyű lesz elbánni. Épp úgy, mint a társadalmunkkal. Mert egy országban ugyanaz a sorsa a társadalomnak, mint a sajtónak.


8.


Csák Gergely

Micsoda közállapotok


Kármán Irénnel fekszem és kelek, este és reggel. Egy ország bámulja, ahogy nyilatkozik, odamond, ahogy hős. Megverték, borzalmas. Ne verjenek meg senkit, hurcoljanak el, hagyjanak ott, ez egy Tarantino-filmben elmegy, de Pesten sok. Főleg egy nőt.

Kármán Irén olyan, mint Kertész Imre. Az Esemény előtt keveseknek volt fogalmuk arról, hogy kicsoda, egyáltalán. Hogy az Esemény micsoda, szinte mindegy. Kertésznél a Nobel-díj. Kármánnál a Verés. Az Esemény után, ahogy megkapta a díját, egy egész ország olvasta el a könyveit, addig a kutyát se érdekelte, csak néhány elvadult magyar szakost. Nekem nem is tanították gimiben, sose hallottam róla addig. Kármán Irénről se hallottam soha, most mégis vele fekszem és kelek, ahogy hős és odamond a Tiszta Kezű MDF-nek, meg a Független és Marha Alapos Vizsgálatot Követelő Fidesznek (Magyar Polgári Szövetség a Butaságért és Populizmusért, Gyurcsány Ellen). Kármán Irén tehát mostantól Kötelező Olvasmány, a Mi Élő Lobogónk és Lelkiismeretünk az Olajszőkítés ellen.

Cinikus vagyok? Az.

Aki megverette a hölgyet, nemcsak brutális állat volt, de még esze sem volt neki. Most Kármán Irénnek van lehetősége, jogalapja, hogy kórházi ágyáról odamondjon, öklét rázza, előnytelen kameraállásból és smink nélkül figyelmet hívjon fel, maffiaellenes küzdelemre szólítson, lobogója alá gyűljenek a kollégái, oknyomozó újságírói iskolát alapítson, tévéműsort kapjon, és a végén Hollywood megvegye a megfilmesítés jogát, thrillert forgassanak a magyarországi olajszőkítésekről, amelyben az annak idején elhíresült „Papát” George Clooney játssza majd, pocakosan, szakállasan és szemüvegesen. („Húsz kilót hízott a szerepéért! Wow!” - írja majd a valamelyik sztármagazin.)

Szóval az egész hacacáré, megveretés, a durva egészségkárosodástól eltekintve, tulajdonképpen jól jött Kármán Irénnek, sőt a magyar médiának is, hiszen végre mindenki hőböröghet a közállapotokon, megmutathatja, hogy ő igazán tiszta kezű, foghat nagy nyomozásokba, beszélhet róla, írhat róla cikket, blogbejegyzést, moroghat este, lefekvés előtt az asszonynak, csóválhatja a fejét.

Micsoda közállapotok.


9.

Nagy Zsófia

Csepp a tengerben

A híres-neves magyar demokrácia ismét megmutatta igazi arcát. Naivitásba ringatott hajónkat megsebezte a valóság jéghegyének csúcsa. A Duna-parton csapott le ránk, áldozata egy közülünk, hős vagy mellét verő felelőtlen alak, aki a nagyok dolgába ártotta magát.

Pályakezdő társaim azt mérlegelik, érdemes-e kockáztatni a Sosemvolt Igazság, Szép Illúziók miatt. Tehetünk-e tényleg valamit? Vagy a politikuszsebekbe csendesen befolyt milliócskák védelmében idő előtt rendre intenek minket, mint egy vásott kölyköt? Ugyan kinek van kedve egy vesztésre ítélt háború élére állni? Saját bőrét vinni a vásárra holmi közjóért, közboldogságért?

De lám, mindig ott a csepp a tengerben, aki nem rest egymaga szembeszállni sötét érdekek gátlástalan küldötteivel. „Idealista vagyok. Hiszek a sajtó szabadságában” - nyilatkozta Kármán Irén a kórházi ágyán fekve. Úgy gondolom, az idealizmus az, ami alaptulajdonsága kell legyen mindenkinek, aki úgy dönt, hogy tollat fog a kezébe, és felszíni firkálás helyett mélyebbre ás.

Úgy látszik, még nem silányult az újságíró amerikai filmek alvilággal dacoló giccses figurájává. Sajnos a megtorlás sem stúdióban felvett akciójelenet. Mégis vállalnám az oknyomozást akkor is, ha a „sajtószabadság” szóról csak a negyvennyolcas forradalom jut eszembe, és akkor is, ha az országban gátlástalan bűnözők mondják meg, mit lehet, és mit nem.

Én nem a szöszi leszek, aki „tartja a mikrofont”. Inkább dolgozom addig, amíg a maffia fogja be a szám.


10.


Bodor Pál (Diurnus)

„Médiákok” - és a Népszava mártírjai


Keserves jegyzetben eldühöngtem, hogy a közérdeklődés (példányszám!) apadása ellen két fő esélye van a lapgazdának: a fűszeres bulvár - s a vérbeli tényfeltárás. De persze rendre a bulvárt választják: kis kockázat, nagy haszon.

A főbenjáró ügyek fölgöngyölítése viszont profi tanácsadókat, jogászokat, testőröket, s hónapokat, sok pénzt, prímán fizetett, remek riportert és csapatot követelnek, s a lap mesebeli függetlenségét. Rengeteg médiaszakos diák („médiák”) szeretett bele és ír a Klubhálóba, s vitasorozatot indítottak. Tanáruk, Zöldi László (polémikus apropóból) megírta Somogyi Béla Népszava-főszerkesztő és fiatal munkatársa, Bacsó Béla meggyilkolását 1920 elején (s azt is, hogy kik s miért ölték meg a megkötözötteket, és hol: hát ahol Kármán Irént is megtalálták: a Dunaparton.)

Okfejtésemre, hogy az elmélyült, nyomozó elemzés szervezett csapatmunkát, erőt, szakértelmet, védettséget igényel, kevésbé kapták föl a fejüket a diákok - inkább a személyes bátorság körül forog a vita. Sajnos sem ők, sem a Népszava nem figyelt föl arra, hogy a mártírjai szóba kerültek, s újra megjelent az elkövetők, az Ostenburg-zászlóalj tisztjeinek neve - Zöldi László vitéz Shvoy Kálmán titkos naplóját is idézte.

Elsőnek Gáll Róbert rukkolt ki. Nem pózolt, nem fogadkozott, ellenkezőleg: beleélte magát a megalkuvó realizmusba: „Játsszuk tehát szépen tovább a megszokott színjátékot, amit már őseink is ismertek! Azt írjuk, amit a megbízók látni szeretnének. Nem (…) akadékoskodunk, csupán tartjuk a mikrofont. Nem az a kérdés, van-e oknyomozó újságírás, hanem az, hogy érdemes-e belefogni.”

A romantikusan lendületes Hadas Bianka Bátor vagy botor című vitacikkében azon is tűnődik, hogy érdemes-e ekkorát kockáztatni, csak azért, hogy a bűnösök bűnhődjenek. S van bátorsága nyilvánosan mérlegelni, hogy ezt mennyiben nehezíti vagy hiúsítja meg az egy-egy ügyön évekig matató, majd „szemtelenül enyhe” ítéletet hozó igazságszolgáltatás.

Dolhai József a sok évtizedes titkosításban látja a feltárás egyik fő akadályát, de lát egyebet is: „ügyészségeink (…) akkor sem kezdenek vizsgálódásba feljelentés nélkül, ha a bejáratnál kell kerülgetniük a vértócsát”.

Csák Gergely a cinikust játssza meg: Kármán Irén durva egészségkárosodása „tulajdonképpen jól jött (…) a magyar médiának is, hiszen végre mindenki hőböröghet a közállapotokon, megmutathatja, hogy ő igazán tiszta kezű, nagy nyomozásokba foghat, beszélhet róla, írhat cikket, blogbejegyzést, moroghat este, lefekvés előtt az asszonynak, csóválhatja a fejét. Micsoda közállapotok.”

Nagy Zsófia szerint pályatársai azt mérlegelik, érdemes-e kockáztatni a Sosemvolt Igazságért, Szép Illúziókért. Hogy a magyar média elsöprő többségének távolmaradása a kockázattól, a konfliktushordozó igazság fölkutatásától, közreadásától milyen következtetésekre késztette a holnapi újságírókat, álljon itt két mondata szó szerint - s az olvasó a másodikat tegye idézőjelek közé: „Ugyan kinek van kedve egy vesztésre ítélt háború élére állni? Saját bőrét vinni a vásárra - holmi közjóért, közboldogságért?”

Persze, ha a „megbízó” tényfeltárásba vonná be őket… Azt hiszem, boldogan rohannának.



Ha írni szeretne nekünk, vagy hozzászólna! Katt ide!









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-06-29 (2349 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.04 Seconds