2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19480364
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója 2007. június II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több mint egy éve gyakran a NOLBLOG-on is! Ahol több mint 55 000-en kattintottak rá!!! (Szerk.)

Eddig a hónapig ezt az oldalt közel 21.000-en olvasták.


JÚNIUS


Június 30.

Ha az emlékben öröm úszik s dobog…

Nagyon is értem, és nem mindig irigylem a könnyen beolvadót. De némely ember a vele egyivású, egy-lelkesedésű tömegben is magányos marad. Minél nagyobb, sodróbb erejű a sokaság, ő gyakran annál magányosabb.

Ráhangolódásra sokkal hajlamosabb a könnyen rajongó és dühöngő; átveszi a felvonuló, tüntető, szurkoló, ujjongó, pfujoló tömeg hangulatát. Dühösen felpörög vagy belelkesedik, méghozzá mielőtt ismerné az indítékokat. Van ebben az őrjöngésben valami, ami a diszkó-pszichózisra emlékeztet. Vagy a nagy szabadtéri rock-koncertekre, amelyet boldog szex-hisztériák követnek.

Nem hiszem, hogy a hitleri monstre-gyűlések, vagy az 1957. május elsejei politikai népünnepély a pesti Felvonulási téren eleve egyetértő emberek találkozása volt. De aki nem viseli el nagy tömegben a magányát, az beolvad. Átveszi a tömeggé lángolódott sokaság lelki, izgalmi, hangulati „hullámhosszát”, s ahogy ősei a körtáncba álltak be, a busójárásba, a nyilvános kivégzésbe - mindegy, hogy máglyahalálról, lefejezésről vagy akasztásról volt szó - avagy a boldog bálban ropták hajnalig, izzó örömmel, ütemben, testiséggel, vágyakkal.

Amikor valami belső keringés összekapcsol embereket, együttlétük nem gépies summája a jelenlévőknek: átalakul gyásszá, zokogássá, sikongó boldogsággá, boldog önkívületté. Ezt fontos tudni, mielőtt elmegyünk a bálba, lakodalomba, erdei ünnepségre, szentivánéji mulatságba. Fontos tudni, mielőtt megisszuk az első pohár bort, pálinkát vagy politikát.

Sokan játsszák a szkeptikusat, de vágyják az együtt-lüktetést. Ez nemcsak az elménk vágy-játéka, az elfogadásunk kívánása - a vérünk is ilyesmit diktál, az idegeink is ezt akarják, ezért kap el, ragad magával az erős, jó dobjáték, a tam-tam. Nemcsak Afrikában.

P.S. Az a furcsa, hogy később csak a forgásra, valamilyen ízre, illatra, egy kacagó női szájra emlékszünk - hogy a lány, a nő mire emlékszik, azt csak feltételezem. De ha megbánta is, ha másnapos az emlékezés, valami öröm akkor is úszik s dobog az emlékben.


Bodor Pál


Június 29.

A beszéd analfabétái

Van néhány telefonpartnerem, akitől félek. Mert nem tanult meg beszélni. Magyarán: az ilyen pontosan úgy fogalmaz, mint az igyekvő titkárnő, akit megkért a főnöke: „Ha Lajos bácsi megérkezik, kérem, tartsa szóval legalább tizenöt-húsz percig.”

Szegény titkárnőnek, Sárikának a világon semmi mondandója nincsen, főként Lajos bácsi számára nincsen, de lelkesen dumál vele, miközben facsargatja az agyát, hogy mi a fenét találjon még ki. Nagy nehezen kiötli, hogy manapság nemcsak sokkal drágább, de sokkal hígabb is a tej, sületlenebb a kenyér, nyughatatlanabbak a csecsemők, zajosabbak a villamosok, nem elég sós a só, nem elég vizes a víz, még a hó is valahogy más, mint volt húsz évvel ezelőtt, a Sárika nagypapája szerint még a kanálisnak is más volt a szaga hajdan. És Lajos bácsi udvarias-buzgón bólogat, de már tápászkodna is föl nyögdécselve a fotelből, ahová Sárika leültette, amikor észbe kap a jó titkárnő - szentisten, hol vagyunk még a tizenöt-húsz perctől, és megkínálja Lajos bácsit egy pohár narancsdzsússzal, és tovább darál.

Telefonálóim között gyakori az a fajta, aki a mondatba belefog, mielőtt még tudná, hogy mit akar mondani. Töltelékszavakkal húzza az időt, abban a reményben, hogy valami eszébe jut. Ilyenkor hangzanak el a klasszikus szavak: „hogy is mondjam…”; „de hát te jól tudod, neked mondjam, mitől döglik a légy”, „semmi értelme ezzel időt tölteni, úgy járunk vele, mint a viccbéli, egyszeri fuvaros a Mózsi bácsival, ha-ha-ha, tudod, ugye, hogy hogyan járt, na azért mondom, a vizet nem lehet vízzel fölereszteni, akkor se, ha valaki töményebb vízre vágyik, ha-ha-ha, öregfiú, ha-ha-ha…”

Mindez, persze, csak nekem szerencsétlenség, nekem, akinek soha nincs elegendő ideje, Borsi Kálmán Bélának a temesvári levente-perről írott könyvéről szeretnék írni, de (többek között) a telefonálók nem hagynak, hogy vinné el őket az ördög. Csak az a baj, hogy némely rádiós és televíziós kolléga is mintha az én telefonpartnereimtől vett volna magánórákat: ők nem egy-egy szerencsétlen áldozatnak sikkasztják el az idejét, hanem a közidőt lopkodják…


Bodor Pál


Június 28.

Ki éri utol Baló Györgyöt?

Nem ismerem közelebbről, nem dolgoztunk soha együtt, politikai nézeteiről csak sejtelmeim vannak, pletyka róla nem jutott fülemhez, tudtommal közös barátaink sincsenek, de közel negyed évszázada, amióta itt élek, csodálom őt. Azaz, természetesen: főleg televíziós teljesítményeit. Ezért is bosszantott, hogy annak idején nem alapíthatott csatornát: máig zavar akadályozásának mikéntje is. Csodálatomat legfőképpen az váltotta ki, hogy mindig független, autonóm politikai szerkesztőnek-publicistának ismertem.

Mondogatták róla, hogy a liberálisokhoz áll a legközelebb, de a nyolcvanas-kilencvenes években a szabadelvűség inkább szembenállást jelentett a tiloselvűséggel s az egypártrendszerrel. Vagyis szókimondást, diktátumok elvetését, racionalitást, a nézetek felszabadítását - nem (például) „aki bírja, marja” értelmű szabadversenyt, nem „hulljon a férgese” típusú szabadesést, szabad-elesését a rászorultaknak, nem pénzelvűséget, nem a szociálpolitikai ismérvek beszűkítését a kelletlenül, alkudozva finanszírozott filantrópiára.

Az idén hatvanéves Balóhoz tudásban, tárgyszerűségben, mindenkori felkészülésben, szellemi igényben hasonlítható kollega kevés van a szakmánkban. Fő jellemzői tekintetében őt felülmúlót nem is ismerek. Tömör, takarékos, lényegre törő szerkesztő, műsorvezető. Szellemes, távolságtartó, sosem bizalmaskodó. Polémikus és kritikus minden politikai vendégével, dialógus-partnerével. Aki vendég úgy áll fel a vele folytatott beszélgetés után, hogy sértett félnek érzi magát: azaz megsértődik - az önmagában, saját nárcizmusában keresse az okát.

Tíz kemény éven át televízióztam, és örülök, hogy sosem törekedtem odaát (a romániai magyar adásban) Baló-i sikerekre, hiába is törekedtem volna. Az ő műfajaiban nekem sosem termett volna babér. Ámde zavar, hogy alig-alig tapasztalom nagyrabecsülésének nyilvános jeleit, még a kimondottan szakmai jeleit is alig. Igaz, egy ideig ő is volt a MÚOSZ elnöke, ami kétségkívül jelez valaminő elismerést - de összpontosító és rögtönző ereje, tehetsége, s az, hogy minden tudását nem akárhogy: alaposan és mélyen tette a magáévá, alighanem a magyar újságírás egyik páratlan eminenciásává teszi.


Bodor Pál


Június 27.

Akit nem lehet lelőni

A sajtó-tőke felelősségét is firtattam Kármán Irén szörnyű esete okán. Reakciók jelzik, hogy a médiatulajdonosok szerepéről nem sikerült elég meggyőzően szólnom.

Nos, ha a komoly, nagy lapok (rádiók, televíziók, internetes orgánumok) tulajdonosai a (durván) két lehetséges táborgyarapító megoldás - a „bulvár” és a „tényfeltárás” - közül mindig az olcsóbbikat, az elsőt választják, ha igen ritkán, s jobbára személyes vakmerőségből születnek éles, alapos, „rázós”, igazmondó nagyriportok, akkor régen rossz. A magányos partizán könnyebben megfélemlíthető, s ha nem, megsemmisíthető. Ha nincs olyan média-orgánum, amely azzal szerez tekintélyt, vonz széles közönséget, hogy a legkényesebb ügyekről kényes pontossággal, alapossággal, pártpolitikai és egyéb részrehajlás nélkül, elemzően, mélyről merítve szólal meg RENDSZERESEN, és igenis szakértők, kutatók, jogászok, biztonságiak, testőrök egész apparátusát, szellemi s anyagi erejének javát állítja e cél szolgálatába - akkor a sajtó és a nyilvánosság a legjobb úton távolodik el a „negyedik hatalmi ág” szerepétől.

Ide vezet, ha a mind kevesebb (és már-már dilisnek, mániákusnak tekintett) bátor újságíró közül mind többeket ér súlyos atrocitás vagy halálos golyó, ha a fő nyereségnövelő eszköz a médiában a bulvárosítás és a leépítés, ha a legjobb kollegákat sem oltalmazza hosszú lejáratú szerződés, különleges, a szerkesztőség fizette biztosítás, magas jövedelem, ha az újságírói javadalmazás (fizetés, honorárium) oly gyatra, mintha a riporter nem a valóság sebész-főorvosa, hanem csak betegszállító műtősfiúja lenne.

Persze, a pártpolitikáktól távolságot tartó, hatalmaknak nem udvarló, azoktól nem is rettegő orgánum csak akkor lenne megteremthető, ha többségi tulajdonosa szerkesztőségi RT lenne. Erre a világon kevés tartós példa akadt. S azt fel sem merem vetni, hogy az Európai Unió is segíthetné ilyen orgánumok születését az erre „vevő” tagállamokban. Szakmánkban nincs nehezebb ennél: távol tartani a pártoktól, a hatalmi és gazdasági központoktól, lehetetlenné tenni a mélybűnözés befolyását, informálódását, biztonságosabbá tenni kockázatot vállalók életét, munkásságát, megfizetni teljesítményeiket: mindez együtt tenné igazán megvalósuló utópiává az Európai Uniót. Amely társtulajdonos is lehetne. Akit nem lehet megzsarolni, lelőni. Utópia?


Bodor Pál


Június 26.

Halál-strandolás

Chopintől sok dekoratív szomorúzene maradt ránk - és ne higgyék, hogy csak a látvány lehet díszes, a fülünknek semmi sem dekoratív. Nem igaz, hogy a „dekoratív zene” lekicsinylés. A rokokó zene csipkés cirkalmasságában volt az, s a barokk muzsika, ha a tartalmai nem voltak öblösen mélyek, súlyos és üres ünnepélyességében is az volt.

Chopin gyászdallamaira azért céloztam, nagyrabecsüléssel, mert annak bizonyságai, hogy az elmúlásban is jelen vannak, természetesen, a közös stílusjegyek. Vannak időszakok (és most nem a híres Goethe-regényre célzok, mely tömeges öngyilkosság-divatot teremtett), amikor a halálpóz, az elképzelése annak, hogy a sajnálkozásban, amellyel az öngyilkosra gondolunk, több a nagyrabecsülés, mint ami életében kijárt neki. Irigyeltté teszi a halottat.

Vajon miért apadt el az öngyilkosságok árja?

Nagyon jó, hogy elapadt, de hogy eljövendő suicídium-járványokat megfékezzünk, jó lenne tudni: mi oltotta ki ezt a rossz divatot. A sok közlekedési baleset? A rengeteg diszkó-karamból? A sok fejre álló, őrült motoros? A tizenkét éves, úszni nem tudó kisfiúk halál-strandolása? A vasúti átjárók bitófája? A paneltüzek krematóriuma?

Nem bolondultam meg: pestisjárványban, világháborúban, s terror-merényletek idején kevesen lesznek öngyilkosok. Ha sokan pusztulnak el, Piroska önkezű halála már nem nagy esemény, a hírre nem kövül meg minden volt osztálytársa, udvarlója, rokona.

Volt idő, amikor az öngyilkosok búcsúleveleket írtak. Szívesen olvasnék jól válogatott kötetet ezekből. Talán kiderülne, hogy a túlélő nem mindig okosabb a halottnál. És talán az is kiderülne, hogy az életben maradt nem él igazán óriási előnyével. Talán ha erősen gondolna a halottra. Talán akkor megtanulna élni.


Bodor Pál


Június 25.

A szakma és a sajtótőke felelőssége

Tehát akadt közöttünk, aki halál-komolyan vette a Tanítást. Megkeresni az igazat, csak az igazat, a teljes igazat. S a háromgyerekes újságírónőt szinte agyonverték. Az ország fantáziája beindult. „Tisztelt apádat, anyádat, meg azt, akinek hatalmában állt szinte agyonveretni Kármán Irént.”

Van, aki neveket sejdít. Kétarcú, sokarcú, nem fényképezhető hatalmasságokat. Volt minisztert is. Elméletileg mindig tudtam, hogy az igazi, könyörtelen hatalom nem a látható. Idegeimben éreztem, hogy gyerekeim, unokáim életével magam is könnyen megzsarolható vagyok. Tudtam: a maffia pragmatikusabb, tehát mozgékonyabb minden KGB-nél. S mindig rettegtem attól, hogy valaki egyszer majd szó szerint veszi a tanítást. Hogy valakinek nem indulnak be kellő pillanatban az önvédelmi reflexei. Hogy valamelyik tanítványom nemcsak addig nyomul az anyaggyűjtésben, amíg önveszélyeztetés nélkül teheti.

De hát a megvert kolleganőhöz képest én egy gyáva kukac vagyok. Azért mondtam le az igazi (a tényfeltáró) riportról, mert nincs se al-, se felvilági erős védelmem, nem vagyok mesterlövész, cselgáncs-bajnok, nincs és sose volt titkosszolgálati kapcsolatom, mely esetleg segíthetett volna, senkit se vehetek meg, fizethetek le, jutalmazhatok meg, lőhetek le - én bizony rettegve csodáltam azt a kevés Rajnai Attilát, Ferenczi Krisztinát, nem tártam fel, csak kommentáltam tényeket, vitáztam politikai értelmezésekkel, tévhitekkel, és ennek is megadtam az árát.

De most aztán egyáltalán nem rólam van szó.

A sajtótőkét mintha már semmi szigorúbb morális és társadalmi célok nem hevítenék nálunk. Sok, de olcsón inkasszálható profitot akar, párhuzamosan költségei csökkentésével, a fizetések-honoráriumok leszorításával - nem „nagy újságírással”, nem mély merítéssel. Toronymagas korrupcióról beszélünk, s az ezer méteres toronyból egy centit se mutattunk meg. Mutassanak nekem olyan anyagilag, politikailag független, teljes anyagi biztonságban működő lapot, amely magára vállalhatná. Az Élet és Irodalom igen, olykor. Többet is kockáztat, mint ami a teherbíró képessége. Kevesebbet, mint Kármán Irén.


Bodor Pál


Június 24.

Magán-mitológia

Nemigen merném megírni teljesen őszinte véleményemet magamról. Ezt szinte senki nem teszi meg. Senki nem szolgáltatja ki magát, ha csak nem versben. A versbeli én más személyiség. Bármit vall be magáról a költő, nem állítható bíróság elé.

Ha most azt vallanám be, versben, hogy álmomban kalandom volt egy bájos, mitológiánkból jól ismert, örökifjú hölggyel, akit később szentté avattak, senki sem emlegetne szentségtörést, de még nagyravágyást sem. Nem kérdez ránk senki bizalmaskodva: „És vigyáztatok?” Azt se kérdezi, laposan hunyorítva, hogy jó volt-e. Álmomban senki sem leshet meg. Nem kukkolhat. Ha van némi fogalma arról, hogy mit álmodtam, csakis tőlem szerezhette híreit.

S ha kevésbé szép, kellemes, hiúságomnak (vagy képzeletemnek) kevésbé hízelgő titkokat árulok el neki, ha bevallom tehát, hogy az utóbbi időben egyre rosszabb a véleményem magamról, nincs erőm nekiesni a legalább kétköbméternyi, rendszerezetlen kéziratomnak, följegyzésemnek, levelemnek, nincs erőm megrostálni, rendezni, s ami belőle a kolozsvári Gaál Gábor Kör, az Utunk, a romániai magyar könyvkiadás vagy a romániai magyar televíziózás történetének (legalábbis első évtizedének) szempontjából fontos lehet, azt (a lényegére zsugorítva) átadni a Petőfi Irodalmi Múzeumnak… De egy-egy könyv, szótár, sorozat, regény (például a Zokogó majom) születéstörténetéről , kiadói fogadtatásáról, szerkesztőségi történetéről is volna mit mesélnem.

Ezt a „rendezést” legalább húsz éve halogatom. Idegen kéz el sem végezhetné, mert nem azonosíthatná a szellemi tárgyakat, nem ismerné fel a kézírásokat, a beceneveket, nem sejthetné, hogy ki az a Döme, aki miatt a Jean Paul Sartre (Horizont) kötet Romániában magyarországi exportra gyártott változata a Szavak mellett miért tartalmazza Egy vezér ifjúsága című kisregényét is, s a romániai magyar olvasóknak gyártott változatban az miért nem szerepel, milyen rejtett oka is volt annak, hogy az induló fiatal szerzők Forrás-sorozata 1968-ban (vagy 69-ben?) épp tizenhárom kötetet jelentetett meg, hogyan és miért indult a művészettörténeti sorozat.

Én tudom, de rest vagyok megírni. Mások pedig, ha tudják is, sose írják meg. S én megértem őket. Róluk sincs jobb véleményem, mint magamról.


Bodor Pál


Június 23.

Száz óra Rómában

A fiam s lányom kivitt Rómába. Négy napunk volt háromezer évre, szűk körben, hőségben, boldogságban, benzingőzben - nagyon megérte.

Alkalmi kaják, barangolás óriás ciprusok s platánok között a Garibaldi lovasszobor körül, Türr István körül, magyar hangok sorállásban, s a Szent István Házban (a katolicizmus erélyes vonala, enyhén szólva, keményebb és népszerűbb most a szociál-reformer baloldali gondolatnál, legalábbis a vallásos fiatal értelmiségiek között). A gyors, tömeges forgalom Rómában kulturáltabb, mintha kevesebb lenne a koccanás. Ha turisták átfutnak csoportosan az úton, az ezer motorkerékpár, robogó, ötvenköbcentis kocsi (melyet mi be sem engedtünk a forgalomba) meg óriás busz lassít, megáll, egyetlen dühös tülkölés-ordítás sem hallik - szóval négy nap ahhoz kevés, hogy rossz szót szólhassak Rómáról, de elég ahhoz, hogy idealizáljam.

A Villa Borghese múzeumában ifjú, zömmel őshonos tömeg, (s tudják, ki volt Lucas Cranach, az öregebbik, aki nem festő apja nevét folytatta, és Caravaggio tőréről is mindent, és mulatnak azon, hogy Bernini két keresztnevét egyik kép alatt egybe-, a másik alatt külön írják, és halkan vitatkoznak arról, hogy vajon a gyönyörű ifjú hölgy a pápa családjából, (Borghese is, meg Bonaparte is) aki a fekvő akthoz a szakirodalom szerint modellt „ült” Bernininek, vajon levetkőzött-e a szobrásznak, vagy a megható szépségű felsőtest merő bók, látatlanban… A fiatalok halkan vitáznak Raffaelo képeiről, Bernini Dávidjának furcsa parittyájáról (és összevetik a másik, híres Dávid-szoborral)…

Felülünk az elektromos, 117-es városi kisbuszra, de a végállomás előtt egy motoros rendőr forgalmi dugóhúzásra vállalkozik, s járgányunk kötelezően újraindul: megismételjük az egész óriási kört, mert épp ott nem állhatott volt meg, ahol le kellett volna szállnunk. Ami nem kellemetlen, sőt. A város tucatnyi történelmi színhelyét nagyon megnézzük, a Fontana Trevi, a Trajánus Oszlopa, a Quirinale, a Colosseum, a Palatino, a Forum Romanum, Titus és Constantinus diadalíve, II. Viktor Emanuel emlékműve, a Pantheon (ottlétünkkor a tető kör alakú nyitott ívén két galamb - vagy sirály? - repült be, és körözött szakadatlan), aztán a Circus Maximus, illetve Diocletianus császár fürdőjének maradványai, s több egyiptomi obeliszk…

Jól meggyalogoltattak, jártunk a Szent Péter Bazilikában is (remekmű, és nyomasztó hatalmi jelkép), s megnéztük a svájci gárdisták őrségváltását. A Colosseum emeletén: Eros-kiállítás, külön a gyerekszerelemről: váza-rajzok. Okulok: eddig azt se tudtam, hogy az oroszlán a farkasokkal képtelen elbánni.

Persze, legközelebb negyven nap kell erre, friss fej és edzett láb. De azt azért észrevettem, hogy noha ott is sok a graffiti, egyetlen szélsőséges, rasszista jelképet, szöveget sem láttam.


Bodor Pál


Június 22.

Robotszajhák

Elképzelem, milyen lenne, hogyan festene a kutyám, ha úgy kellene irányítanom, mint a szövegszerkesztőmet vagy a mobilomat. Ha rászólok, kezemben finom falattal, szelíd-csábítóan: Zsabó, gyere ide - először is hunyorít, elmosolyintja magát (hagyjuk, kérem, a cáfolatokat, Zsabó nem valami szépség, de mosolyogni igazán tud!) - majd kanyargósan kunkorítja, meglóbálja a farkincáját, kicsit ingatja a fejét, és iderohan.

Ha ezt az egész koreográfiát távirányítóval kellene indukálnom, vezérelnem, vezényelnem, ötször annyi mozdulatot kellene tennem, mint Zsabónak. A klaviatúrán legalább egy Chopin-etűdöt kellene lejátszanom. Egyszerűbb a finom falat és a szelíd hívás.

A guminő sem vonzott soha, de a távirányított robotszajhát még jobban utálnám beprogramozni: most sóhajtson, lihegjen, legyen gyöngéd…: Ah! Ah! Bár biztos vagyok benne, hogy rövidesen megjelennek a szexuális játékautomaták, a félkarú rablók után a kétlábúak, szépcsöcsűek, az orálisak - és lesznek mazochisták, akik leharapásra programozzák be őket, meg sikoltozásra, terhességgel-fenyegetésre, gyerektartásra, meg fordítva: lesznek férfirobotok fecskendős vibrátorral…

Juj, undorító.

Ugye, Huxley írta a Szép, új világ-ot, amelyben olyan ritkák lesznek a szerelmespárok (mesterséges úton szaporodunk majd), hogy ha nagyritkán egy férfi és egy nő mégis egymásba szeret, azt rettentően titkolniuk kell, és rossz rágondolni, mi történik, ha annyi idő, annyi kihagyás után még állapotos is marad, sőt szülni is akar…

Nem kétséges: maradi vagyok. Vagy húsz éve szövegszerkesztővel írok, a kézírásom már csúffá, töredezetté romlott, halvány emlék csupán, hogy milyen gyönyörűség volt a Maurice Faillevic párizsi filmrendezőtől kapott prezidenciális Mont Blanc-kal szép betűket írni - verset írni, tollal, tentával (célzatos, hogy nem tintát írtam) - de a lányok és a nők maradjanak elevenek, akkor is, ha néha veszekszenek. Igaz?


Bodor Pál


Június 21.

Milyen legyen a politikusom?

Miért szeretünk valakit? Az erényeiért? Mert okos, szép, kedves és jó? De hát azt nem „kunszt” szeretni. Az a kunszt, ha buta, csúnya, barátságtalan és rossz - és mégis szeretjük. Igaz, erre főképpen egy anya képes. Nem is igen látja gügyének, csúfnak, mordnak és gonoszkának a fiát. Fölfedez benne mindenféle szép titkot.

Kit szeretünk a politikában?

Azt, aki diadalmas, hódító, lehengerlő, villámeszű, szép szavú? Igen, azt szívesen. De ha azt mondja, hogy az igazi magyar ember római katolikus, és én református vagyok, akkor francot szeretem. Akkor azt mondom: demagóg, diszkriminál, destruktív, netán démoni.

Azt akarom, hogy a politikus olyan legyen, mint én?

Nem, dehogy. Jobbnak, erősebbnek, okosabbnak, jobb idegzetűnek, dörzsöltnek, kevésbé naivnak kell lennie. Elfordítom a fejem, ha a képernyőn vért vesznek - de én szívesen adok vért. Könnybe lábad a szemem, ha egy állatot kínoznak - a politikustól elvárom, hogy pofozza le (legalább szavakkal) az állatkínzót.

Hogy milyennek akarom?

Freud azt mondaná: fölöttes énnek - csakhogy nem akarom, hogy parancsoljon nekem. Nem akarok félni tőle. Azt akarom, hogy az ellenségeim féljenek tőle.

***


Én még mindig Gyurcsánynak drukkolok. Nem azért, mert mindenben egyetértek vele - hanem azért, mert nem is igényli, hogy mindenki mindenben egyetértsen vele. Hatalmat az ilyennek kell adni. Másnak az a fontos, hogy ujjongják. Gyurcsányt a parlamentben sértegeti a Fidesz frakcióvezetője s a KDNP elnöke, meg még néhányan - s a miniszterelnök csak azért nem mosolyog, mert tapintatos. Egyébként Navracsicshoz annyira nem illenek ezek a szidalmazó szavak, mintha egy nagybőgő egérke hangon cincogna.


Bodor Pál


Június 20.

Politikai logopédia

Olvasom Szilágyi Anna politikai szónoklattan-esszéjét az Élet és Irodalom 23. számában. Kezdetben idegesít, de aztán előbb piciket, majd nagyokat bólintok. A veleje a Jobboldali lecke című formás dolgozatnak az, hogy a politikai beszédben nem elég a lényeget - a gondolat, a cél, a helyzetelemzés stb. lényegét - kifejezni. Előbb alaposan meg kell fontolni, mivel vagyunk képesek hatni az emberek millióira.

A szerző kimutatja, hogy az orbáni retorika az „erős, férfias, kemény, szigorú” és a „gyenge, gyámoltalan, szánalmas, férfiatlan” ellentétpárra épül. Persze, ők a férfias szigorúak, a miniszterelnök és társai a gyámoltalanok. „A jobboldali retorika (…) rendkívül szoros kapcsolatban áll a testiséggel, nagyon gyakran él a testi erő, a testi bátorság metaforájával…”-írja. Noha berzenkedtem az elején, el kell ismernem, van igazsága.

Igen érdekes, amit (G. Lakoff amerikai nyelvész nyomán) az állandó „keretről” fejt ki, amelyet egy-két szó már működésbe hoz. Jómagam eddig demagóg sztereotípiának neveztem ezt a jelenséget, mely Lakoffnál kulcsszerepet játszik - e keret nekem olyan, mint Hitler szájából a már-már szopránhangon süvített „ausradieren”. („Az angol városokat a föld színéről el fogom törölni!”) De nincs igazam.

Lehet, hogy Gyurcsány kicsit idealizálja hallgatóságát. Azt hiszi, mindenki észérvekre hallgat, mérlegel. Pedig sokan nem azzal ülnek a tévé-készülék elé, hogy most aztán elfogulatlanul meghallgatják - eleve erős, érzelmileg vastagon színezett véleményük van. A miniszterelnök pedig igen ritkán apellál hallgatósága érzelmeire. És mintha nem tudná, milyen érzelmek uralkodnak a közönség soraiban, milyenekre vágyik a sokaság, mire rezonál, mire válaszol. A maratoni futó Gyurcsány biztos benne, hogy végigfutja a távot - és én szurkolok neki - és azt hiszi, a rágalom, szidalom mindenki szemében lepereg róla és az igazságról. Már Navracsics úr is szemrebbenés nélkül szakadatlanul diffamálja, rágalmazza a miniszterelnököt (legutóbb gyávának is nevezte szemtől szemben, a parlamentben, és még csak nem is illusztrálta érvvel pocsék véleményét).

Szóval, vessük Gyurcsány Ferenc szemére, hogy nem olyan jó demagóg, mint Orbán. Lehet, hogy majd minden ezen múlik. Nos, ha ezért veszítjük el 2010-ben a választást, ám legyen.


Bodor Pál


Június 19.

Megint a nemzetekről

A „polgári nemzeteket” a nemzeti piacok megteremtéséért alakították ki. De a nemzetek nem akkor születtek meg, amikor a nemzeti államok. Csak szómágia a nemzetállam előtt népnek, s csak azután nemzetnek nevezni a közös nyelvűeket-hagyományúakat, bizonyos területet belakókat, támadók ellen együtt védekezőket.

Az egynyelvűek összetartása, hagyomány-, szokás-, etnográfiai és folklor-közössége, kulturális, gyakran hitbéli, mítoszi összehangoltsága olyan tömeget jellemzett, amely tisztában volt a „mi” és az „ők” fogalmával, akkor is, ha részei összeütközésbe kerültek. (A „barbár” vlahnak nevezték az újlatint - a „vlah”-ból lett az „olasz” és az „oláh”. S amikor először volt szükség tolmácsra, megjelent a „mi” és az „ők”.)

Nem állíthatom a görögségről, hogy három évezreden át (i.e. 11. századtól az i. sz. 19. század elejéig) nép volt, majd nemzetté vált. Ez gépies, merev eljárás. Mintha a közös német nemzeti (irodalmi) nyelvet nem Luther néhány hónap alatt elkészült Újtestamentum-fordítása (igaz, az Erasmus féle görögből) teremtette volna meg (helyi dialektusból) - évszázadokkal a kis német fejedelemségek és hercegségek egyesítése előtt. (Az Ótestamentum fordítását 1534-ben fejezte be.)

Vagyis abban a században, amelyben Dobó István a kétezer emberével védte meg Eger várát a budai Ali basa nyolcvanezres seregétől. Jó, nem Gárdonyi Géza szívszorító regényét lobogtatom annak bizonyságául, hogy igenis létezett magyar nemzeti összetartás századokkal a magyar polgári nemzet megteremtése előtt. Nem hiába emlegettem az ókori egyiptomiakat, görögöket, rómaiakat, perzsákat: nem kései visszavetítés meglátni bennük a nemzeteket is.

Az, hogy a XIV-XV. századi, hatalmas német, svájci, németalföldi, frízföldi, elszászi, speyeri antifeudális parasztfölkelések a XV. század végén, XVI. század elején több helyen összefogtak a városi polgári és plebejusi ellenzékkel, bizonyítja, hogy a nemzetállamok megteremtése is rég megkezdődött.

Lehet, hogy legközelebb rossz jegyem lesz filozófiatörténetből, szociológiából, történelemből, de akkor sem mondhatom, hogy Arisztotelész a görög nép, az Ypszilanti-fivérek viszont már a görög nemzet fiai. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy mások a nemzet-fogalmaim. Az, hogy a nemzeteket emberek „találták ki és teremtették meg”, akkor is nevetséges, ha emberek igen fontos szerepet játszottak nemzetük történetében.


Bodor Pál


Június 18.

A Debreczeni-jelenség

Nem ismerem közelről. Debreczeni József a nyolcvanas évek végén tűnt fel nekem, tán mert emlékeztetett szalontai születésű tiszteletesünkre, kedves hittan tanáromra. Debreczeni István, Arany János rokona, a költőről írott könyve (Arany János hétköznapjai, Gondolat, 1968) élményem volt.

Kezdetben talán csak ezért volt szimpatikus Debreczeni József. Ez később halványodott, mert úgy tűnt, politikai ízlésemhez képest túl jobboldali. De érdekes szellemi jelenség volt, elég önjáró ahhoz, hogy tekintetemmel többé el ne eresszem: mindig vártam tőle valamit. Végül nem csalódtam. De hát mindezt másfél éve már jeleztem itt.

Voltaképpen nyugodt lennék, közéletileg boldog is, ha politikusaink zöme oly kíváncsian és éberen, avatottan vizslatná világát, mint Debreczeni. Amikor 2006 elején vele foglalkoztam, e rovatban, ismertettem a 168 Órában közölt interjúját, ez akkora érdeklődést, annyi „kattintást” vívott ki, mint még soha - vagy mint ahány olvasóm rég a Magyar Nemzetben volt. De ha senki sem kereste volna fel a naplómat, akkor is írnom kellett volna még néhányszor róla, mert nézetei Gyurcsányról, Orbánról, a pártokról, a markáns politikusokról egyre eredetibbek lettek.

Akkor Gyurcsány még nem neheztelt rám, bár a kettős állampolgárság kérdésében, amennyire tőlem telt, keresztbe tettem - és örültem, hogy Debreczeni felfedezte magának (és az országnak) Gyurcsányt. Föltételeztem ugyan, hogy nem lelkesedne érte annyira, ha a miniszterelnök markánsabban lenne baloldali, bár elismerem, nehéz lenne baloldaliként végigvezérelni uniós kényszerekben a konvergencia-programot, az ország újkapitalizmusát, hozzányúlni szociálpolitikai vívmányokhoz - de Gy. F. magatartásában, stílusában még mindig volt valami igen baloldali közvetlenség, humanizmus, lendület, bátorság; s Debreczeni mégis empátiával gondolkodott róla.

Ráébredt, hogy ez a politikus aztán nem szélhámos, tévedhet ugyan, de valóban az ország javát akarja. És szimpatikus lehetett, hogy noha Gy.F. nyilván pontosan tudja, milyen szlogenekkel lehet népszerűséget szerezni nálunk - egyikhez sem folyamodik, szinte truccból. (Egyik-másik esetében rosszul teszi.)

Azon töprengek, interjú-kötetet kellene készítenem Debreczeni Józseffel. Igen sajátos és ritka párbeszéd lenne.


Bodor Pál


Június 17.

Blogfüggők Társasága, Trixi

Mintha kollektív randevúm lett volna: vagy negyven hölgy takarta el azt a két-három férfiút, aki ugyancsak tagja a Blogfüggők Társaságának, amelynek sikerült belém vernie a boldog frászt.

Gergely Beatrix, klubhálós blogger nevén egyébként Trixi, máskülönben diplomás kerámikus, mindazon interjúkészítők közül, akik nem ismernek évtizedek óta, akikkel nem dolgoztam egyazon szerkesztőségben, akikkel nem szerettünk bele egyazon lányba-hölgybe, akik nem olvasták az elmúlt közel ötven év alatt megjelent könyveimet, akik nem ismerték sok bűnömet és kevés erényemet, akik nem tapasztalták, hogy mennyit nyüzsögtem, fontoskodtam, okoskodtam, féltem, vakmerősködtem, akik nem olvasták tíz-tizenötezer újságcikkemet, hat regényemet - szóval, mindazon interjúkészítők közül, akikkel nem éltem egy szerkesztőségi, politikai, szerelmi fedél alatt, a legmegdöbbentőben alapos, az életemben és írásaimban legtájékozottabb eleddig ő, Trixi.

Azt hiszem, a különféle titkosszolgálatok sem gyűjtöttek rólam több adatot. Ezért aztán megajándékozom annak a román titkosszolgálati jellemzésnek a hiteles fénymásolatával, amelyet rólam a román Securitate 1981 decemberében - majdnem fiam születésnapján - készített, és amellyel Stefano Bottoni tudományos kutató, az írás fölfedezője ajándékozott meg a közelmúltban. E szerint ugyan én irredenta és nacionalista vagyok, ami nem igaz, de megértem, hogy a bukaresti magyar televíziós műsor közel tízéves főszerkesztése idején elfogult elmék ezt a véleményt alakították ki rólam. Még sorolhatnám a szekus összeállítás vádjait, de sok hasznát nem vehették, mert néhány nappal elkészülte előtt, 1981. november elsejével leszázalékoltattam magam, rokkantnyugdíjas lettem, és amint lehetett, visszatértem szülőfalumba, Budára és Pestre.

Azt hiszem, Trixi dokumentációjából mindösszesen csak ez a dokumentum hiányzott. Már rég ígérem, hogy ennek a két sűrű oldalas román nyelvű jellemzésnek-véleményezésnek a hitelesített fordítását közreadom, amivel persze semmi különösebbet nem akarok mondani, legföljebb azt, hogy ez talán némileg magyarázza, miért érkeztem 1983. április 18-án Budapestre, és miért örültem olyan nagyon, hogy az akkori Magyar Nemzet olyan gyorsan fölvett. A többit mind tudja Trixi, felesleges előadnom, úgy látszik, nincs előtte titkom.

A Blogfüggők Társaságával a Pallas Páholyban találkoztam, mint a Klubháló munkatársaival, a főszerkesztő, Gáspár István jelenlétében.


Bodor Pál


Június 16.

Írországban nincs szabad könyvelőválasztás

A magyar vállalkozó hazalátogatott Írországból, s a Trianonról írott blogomban fölfigyelt biztatásomra: legyünk legalább olyan ügyesek, mint az írek. Fölkeresett, s ilyeneket mondott:

- Írországban nincs szabad könyvelőválasztás. A könyvelőt az állam nevezi és fizeti. Akiről én tudok, az havi tizenkétezer euró fizetést kap. Az adót hetente fizetik be, s a ’hetente’ ott azt jelenti, hogy minden héten - nem minden harmadik héten. Az adóhivatal tehát sokkal kisebb apparátussal, sokkal hatékonyabban dolgozik. A könyvelők arra is törekszenek, hogy a pénzt minél sűrűbben megforgassák: a tőke szorgalmas, jóval többet keres, százalékosan is, a magyarországinál.

- A mi cégünk a nagyvárosnak (fővárosnak) új ötletet prezentált. Az illetékes az elképzelésünket kitűnőnek tartotta - egy hét múlva már az utalások első része is megtörtént. Előre borzong a hátam, ugyanez hány évig tart majd Budapesten, holott már négy jelentős magyar város jóváhagyta a tervünket. És az íreknek semmi kifogásuk az ellen, hogy az ötlet megvalósításához szükséges gyártást Magyarországon végezzük el. Elképzelésünk mintegy ezer munkahelyet teremt Írországban is.

- Mindezt azért mondom el magának, mert szívesen, alaposabban, a rendszer lényegét föltárva, elmondanám Gyurcsány miniszterelnök úrnak. Az ír példából többet profitálna, mint tíz kongresszusból. És én most önnek csak néhány, szinte kirakati elemet tettem az asztalára.

- Jómagam mérnök vagyok, teljesen gyakorlati ember. Amíg nálunk a pártpolitikai kötélhúzás lett a nemzeti sport, és minden energiát erre fordítanak, az ír példa sem sokat ér, mert az ellenérdekelt politikai erő képtelen az együttműködésre. S ha a Fidesz-KDNP szövetség kormányozna, és beleszerelmesedne az ír példa figyelmes, körültekintő, alkotó magyarországi alkalmazásába, akkor nyilván az MSZP-SZDSZ erői kontráznák meg. És Magyarország az újonnan csatlakozott tíz ország sereghajtója sem lesz.

- Miért állnak alapvető mutatókban jobban a szlovének, a szlovákok, az észtek, a lettek, a litvánok, miért jönnek fel sokkal gyorsabban a horvátok? Én már szégyellem ezt, és dühös is vagyok. Hiszen nem vagyunk alábbvalóak senkinél, csak nagyon rossz a politikai futballunk is.


Bodor Pál










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-07-04 (1960 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds