2018 April 23, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20191945
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Vita a fekete seregről





1.

Faragó Anikó

Fekete sereg


Még mielőtt valaki azt hinné, hogy Mátyás legendás katonáiról szólnék - a tokaji Hegyalja Fesztivál résztvevőit is elnevezhetjük így. Nem nehéz őket felismerni, hiszen fekete ruhába burkolóznak, kinevezve magukat rockernek, metálosnak és egyéb klónjaiknak, amit esetenként extrém sminkkel és kiegészítőkkel fűszereznek. Egyszóval Tokaj lakóival véletlenül sem keverendőek össze.

A hely varázsa sokakat ragadott már magával, a kiforratlan személyiséget hajtja a csoportnak való megfelelés igénye, úgyhogy követi a trendet. No meg divat rockernek, punknak vagy épp emósnak lenni. Ám az okok között az is szerepelhet, hogy a tokaji-rakamazi kempingben immár nyolcadszor rendezték meg e jeles eseményt. Ott, „ahol a part szabad”, legalábbis ezzel a szlogennel csábították el a fiatalokat a szervezők. Jó néhányan azonban másként értelmezik e mondatot, mint kellene.

A város bevezető szakaszán elterülő kempingbe állandó jövés-menés színesíti a Tisza-hidat, ahol naponta több száz kamion jár el. Ahogy tüzetesebben megnéztem a „bulituristákat”, nem volt nehéz felismerni valamilyen befolyásoltságot, feltartva ezzel az amúgy sem zökkenőmentes forgalmat. Ha más látnivalót nem találna egy tudatlan látogató, akkor bátran szemügyre vehetné az érdekes példányokat: égnek álló vagy papagájszínekben pompázó hajköltemények, talán csak az édesanyja tudja megmondani, hogy fiú-e vagy lány, esetleg piercingekkel teleaggatott fura fazonokba botlunk.

Ha elvegyülni kívánnánk közöttük, akkor szerezzünk be egy fekete Tankcsapdás pólót, egy fekete nadrágot (ha esetleg nem volna kéznél, akkor egy terepszínű is megteszi), egy halálfejes kendőt, amelyet a nadrágunk bújtatójára kötünk, oda, ahol a hatalmas lánc fog díszelegni. A csuklónkra igyekezzünk minél több fonott, szövött, illetőleg egyéb karékesítőt „szerelni”, a bőrdíszek is ajánlottak. A szegecsekkel felturbózottak pedig kifejezetten jótékonyak, mind a karra, mind a nyakra, a fülcimpánkon lévő fültágítóval pedig sok embert ámulatra késztethetünk. Húzzunk föl tornacipőt, bár az időjárási viszontagságokra való tekintettel én a bakancsot se hagynám otthon. Ja, és a kezünket tartsuk úgy, hogy a hüvelyk-, mutató-, és kisujjunkat emeljük a magasba, a fennmaradó kettőt pedig szorítsuk le. Így már elérhetjük, hogy nem néznek ránk sandán a tombolni vágyók.

Ha anyuka és apuka elengedi felnőtté vált tizenöt éves lányát, akkor nem csodálkoznék a helyükben, ha némi nemi fertőzést is hazavitt volna, hiszen sok romantikus hely volt az alkalmi szerelmekre, mint egy nyirkos sátor, az út széle vagy egy gazos árok. A fesztiválozóknak nem lehetett terhére a fürdőruha sem, új heccként ugyanis a hídon nem túl szimpatikus sétálókat bedobálták a Tiszába mókásabb társaik, vagy a tokaji nedűtől szárnyra kapva új képességeiket próbálták ki a bátrabbak. Az úszótudományt néhányan sajnos otthon felejthették. Talán szerencsésebben megúszhatták volna akkor, ha varjúvá változnak.


2.

Lator Hajnalka

A szabadság szele


Mosolyogva olvastam Faragó Anikó Fekete sereg című jegyzetét a Pályakezdők fórumán. Az írásból nem derül ki, hogy a szerző aktív résztvevője vagy passzív szemlélője volt-e a Hegyalja Fesztiválnak. Inkább az utóbbira tippelnék. Az egész beszámoló olvasása közben olyan érzésem támadt, mintha egy kis ablakon leskelődve értelmezné az eseményeket.

Azt nem mondanám, hogy öreg fesztiválozó vagyok, de azért részt vettem már néhányon. Nem voltam se punk, se rocker, se emos. Csak egy ember, akinek tizenegy és fél hónapon keresztül meg kell felelnie a társadalom elvárásainak. Tanulok, dolgozom, és beleolvadok a szürke környezetbe, sok társammal együtt. Aztán van egy hét, amikor fölveszem legszínesebb szoknyámat és legszélesebb mosolyomat, és felszabadultan énekelem az utcán kedvenc dalomat. A tokaji biciklis néni erre mit válaszol? „De szép hangod van, kicsikém.” Nem szól le a viselkedésemért, ruhámért, egyéniségemért. Talán emlékeztettem fiatalkorára.

Idén „piros szalagos” dolgozóként vettem részt az eseményen. Egy professzor is dolgozott a sátrunkban, aki a szegedi egyetemről jött előadást tartani. Fölvette színes sapkáját, karkötőit, narancssárga vászonruháját, felment a színpadra, és elkezdett élni. A hallgatók itták szavait. Amikor megkérdeztem, hogy érzi magát, azt felelte nincs még egy olyan hely, ahol ennyire önmaga lehet.

A kamaszok fesztivál nélkül is érdekesen viselkednek - ők még megengedhetik maguknak. De gyanítom, a több mint ötvenezres tömeg nemcsak belőlük áll. Találkoztam családapával és -anyával, tanárral, orvossal - egyikükön sem volt Tankcsapda póló. Egyszerűen csak szabadok voltak ott, ahol a part szabad. Senkit nem néznek ki. Vagy ha mégis, az azért van, mert nem a saját egyéniségét, hanem a populáris világ egy darabját hozza magával.

Csak egyet tudok ajánlani Anikónak és a többi hasonlóan gondolkodónak. Még nincs vége a nyárnak, találjon egy magának való fesztivált, vesse bele magát, és hagyja, hogy meglebbentse a szabadság szele. Talán akkor megérti az „erkölcstelen” fekete sereget.


3.


Faragó Anikó

Szabad-e úgy, hogy bármit szabad?


Ha a fesztivált nézem, összefüggő, sötét masszát látok, amely szinte beveszi Tokajt. Színfoltok akkor adódnak, ha néhány érdekes figura „dobja fel” a tömeget. Erre figyelnek föl a járókelők, ezeket szólják meg az idősebbek, ezek alapján ítélik meg a többieket. A feltünősködőek főleg tizenévesek, akik még azt hiszik, hogy négy-ötnapnyi lázadás jelenti a világot, ekkor eresztik el magukat. Ahogy Lator Hajni fogalmazott velem vitatkozó cikkében, „megcsapja a szabadság szele” őket, amit egyenlővé tesznek azzal, hogy azon a szabad parton szabad randalírozni. Nem is sejtik, hogy valakinek bosszúságot okoznak, vagy pénzbírságot rónak ki a szüleikre, esetleg veszélyeztetik a saját életüket. Rosszabb esetben a másokét…

De ki feltételezte, hogy mindenki ezt teszi?

Hajni biztosan sok kivételes emberrel futott már Tokajban össze. A hírek javarészt arról szólnak, hogy ilyen-olyan együttes állt a színpadra, ismertetik a következő napok programját, és ezzel kifújt. Arról mindenki hallgat, hogy a közelben ki mennyire unja a hangos zenét, ami falumba, a nyolc kilométerre lévő Tímárba is elhallatszik. Tokaj feláldozza a saját nyugalmát a boltok, kocsmák, vendéglátóhelyek bevételéért.

Nem mondom, persze, hogy nem érdemes néhány napra eltérni a kisvárosi léttől. A több ezer fiatal a Hegyalja Fezstivált összetéveszti a jelmezbállal, duhajkodnak az utcákon, mintha a város a tolerancia mintaképe volna. Ha itt színes lehet Ödönke, akkor otthon mért nem mer az lenni?

A tiszai szennyezés megsegítésére kitalált rendezvény célja már más. Tömörítsünk be minél több embert egy falatnyi folyópartra, és igyekezzünk a lehető legtöbb pénzt kihúzni belőlük! Hívjuk meg a különböző műfajok képviselőt, ezzel még inkább becsalogatunk újakat, adjunk teret a világbékét hirdető egyesületeknek, így ők sem háborognak majd! A többiek pedig mindenki helyett ihatnak. Öt napon keresztül. Ki itt ébred, ki ott. Számomra ez a visszatartó erő: az önkívületig lesüllyedő közönség. S vegyük azt is hozzá, hogy a színpad előtt tombolva a tömeg össze is taposhat. Ki vágyna ilyen közegbe?

Minden évben tanulmányozom a plakátot, megtalálom a kedvenceimet, csakhogy ilyen körülmények között nem adok tízezer forintot a hetijegyért. Gimnazistaként még a bakancsomat is képes lettem volna fölhúzni, ma viszont arra az időre inkább elkerülöm a várost. Közben azon töprengek, hogy mért vélekedem úgy, mint egy nyavalygó vénasszony, de újra csak ezek az érvek forognak a fejemben. Szabad-e úgy a part, hogy bármit is szabad?


4.


Lator Hajnalka

Vess rám követ!


Faragó Anikó Szabad-e úgy, hogy mindent szabad? című válaszcikkéből kiderült, amit eddig csak feltételeztem. Írt egy rendezvényről, amin nem vett részt, csak tévéből, rádióból, plakátokból értesült az eseményekről. Esetleg egyszer-kétszer elhaladt a kemping mellett, és látott egy-két színes figurát. Aztán ebből levont egy következtetést. Ítéletét ismét a tizenévesekre rója, akik felelőtlenül randalíroznak.

Mindannyian voltunk kamaszok. Ellenálltunk szüleink akaratának, és csak saját érdekeinket tartottuk szem előtt. Aztán idősebbek lettünk, és elfelejtettük, letagadtuk a történteket. Most már, huszonévesen hajlamosak vagyunk megbotránkozni a hasonszőrű fiatalakon, és előszeretettel vesszük át elődeinktől a jól bevált „bezzeg az én időmben” mondatot.

Abban igazat adok Anikónak, hogy nem egy csendes-ülős összejövetelről van szó. De mert az egész város kisebb turisztikai központ, és a tokajiak közel háromnegyede a vendéglátásból él, annyira nem haragszanak ránk. Többet keresnek, mint egész évben összesen. Ha elleneznék a Hegyalja Fesztivált, nyolc év alatt már kérvényezhették volna néhányszor a betiltását. De valami miatt nem tették…

És hogy a cikkben emlegetett Ödönke, aki csápolt és dülöngélt a Hegyalja Fesztiválon, miért nem mer egész évben színes lenni? Mert befásult. Mert társadalmunk kiközösítené. Mert nem lenne munkahelye. Mert nem számítana tisztes állampolgárnak. Mert a hétköznapokban a csoportnormákat be kell tartani. Mert ha magunkba nézünk, be kell látnunk, hogy mindenki szeretne megszabadulni láncaitól, ha csak egy kis időre is.

Tegnap megbüntetett egy ellenőr a buszon, mert nem volt jegyem. Egész évben az a dolga, hogy betartassa az emberekkel a szabályokat. Amikor észrevette karomon a szalagot, sopánkodva kezdte mesélni, hogy nem sikerült elmennie, pedig nagyon szeretett volna. De az idén még biztos, hogy fölkeres egy fesztivált, mert már nagyon szüksége van rá.

Miért szeretnek az emberek például külföldre utazni? Naiv lennék, ha azt mondanám, hogy csak a látnivalók vonzzák őket. Ilyenkor felszabadulnak minden felelősség alól. Senki nem ismeri őket, és senki nem szól, ha esetleg mámoros állapotban táncolnak a vízparton. Elég megnézni csak a Balatont.

Én találtam egy helyet, ahol a tömeg közepén, üveg muskotályossal a kezemben élem át a katarzist. Ha elítélnek, csak azt mondhatom, hogy az vesse rám az első követ, akinek a lelkiismerete tiszta.


5.

Naszádi Anikó

Rock ’n roll-életérzés

Faragó Anikó Fekete sereg névvel illeti a Hegyalja Fesztiválra érkező fiatalokat. Írását olvasva fölforrt ereimben a vér, mert én is ott voltam, de merőben másképp látom az eseményt, mint ő.

Több mint három órán keresztül álltam sorba a zuhogó esőben a -1. napon, mire kijelentették az orrom előtt, hogy megtelt a Tisza-kemping. Ennek hallatára nekem és társaimnak át kellett rohannunk a másik kemping bejáratához, amit még meg sem nyitottak, és újabb egy órát várhattunk. Aztán átkutatták a táskáinkat, és végre hozzákezdhettünk a sátorállításhoz. A sorban állás és zuhogó eső gyötrelmei sem vették el kedvünket attól, amire már nagyon vártunk.

Nem a lerészegedés, drogozás meg az árokban történő nemi aktus vonzott oda minket. Tokaj nem egy nemibetegség-beszerző buli helyszíne. Sokkal inkább nevezném annak a diszkót. Aki trendkövetéssel és divat-rockerséggel jellemzi ezt a nagy hagyományú fesztivált, annak fogalma sincs az egészről. Trendinek lenni azt jelenti, hogy megyek az utcán, és szembejön velem húsz klón, mert ugyanabba a divatos, drága ruciba bújtunk. Az igazi Rock ’n Roll-arcok nem ilyenek. Ez életforma, gondolkodásmód, nem pedig divat. De akinek csak a külsőségekig terjednek az ismeretei, azzal fölösleges is vitatkozni.

Én nemcsak punk hajú antiszociális lényekkel találkoztam, hanem rengeteg főiskolás csoporttársammal is. Csak lehet valami élvezhető ebben a rendezvényben, ha főiskolások is ilyen nagy számban képviseltetik magukat. Talán azért nyilatkozott Faragó Anikó keserű szájízzel az eseményről, mert ő megmaradt utcai bámészkodónak. Mi a zene és a társaság miatt mentünk oda.

Egyébként a kemping területén folyamatos volt az ellenőrzés, a városban pedig rendőrök kísérték figyelemmel a mulatozókat. Nem láttam egyetlen verekedést sem. Ha valaki véletlenül meglökött egy kevésbé tombolós koncerten, azonnal bocsánatot kért, holott nem is vártam volna. Egy kicsit mindenki kirúgott a hámból, de szerintem még nem elítélendő keretek között. Én is fölvettem olyan ruhát, amit más alkalommal nem vállalnék be, és jól éreztem magam benne, mert magamhoz hasonló emberekkel találkoztam.

Ha már nyaralni nem volt lehetőségem, legalább öt napra felszabadultnak érezhettem magam a barátaimmal - a finom tokaji bor és kedvenc zenéim társaságában.


6.


Lipták Anita

Előbb láss, aztán ítélj!


Faragó Anikó, másfelől pedig Lator Hajni és Naszádi Anikó vitáját olvasva be kell vallanom, igencsak mosolyodtam. Különböző egyéniségű emberek szeretnék meggyőzni egymást az igazukról. Én nem Faragó Anikóval értek egyet - az idei volt az ötödik fesztiválom Tokajban.

Anikó még talán soha nem járt ilyen jellegű rendezvényen, ezért nem is értheti, milyen az, amikor több tízezer ember szíve egyszerre, ugyanúgy dobog öt napon keresztül; legyen fiatal, idős, rocker, punk vagy csak a szürke hétköznapokból kizökkenő tinédzser. Nem lát bele a Hegyalja Fesztivál lényegébe, talán még egyszer sem érezhette azt a szabadságot, amiről Hajniék írtak, és amit egy ilyen rendezvény adhat a kikapcsolódásra vágyó fiataloknak. Hajniék viszont már tapasztalt rókák, több fesztiválon is megfordultak az évek során.

Hegyaljára nem csak csóró, tarháló punkok járnak fesztiválozni, akik részegen végigordítják az éjszakát, és telehányják az utcákat, kárt téve az épületekben és a közterekben. Nem azt mondom, hogy ilyen nincs, mert akkor hazudnék, de nem ez a réteg a meghatározó. Igenis járnak oda értelmes, intelligens emberek, sőt, ahogy Lator Hajni említette: anyák, apák, orvosok és ügyvédek is, akik azért látogatnak el a Tiszához, hogy egy hétig valóban önmaguk lehessenek, és együtt mulassanak hasonló karakterű társaikkal.

Elismerem, a kívülállóknak valóban úgy tűnhet, hogy a fesztivál résztvevői olyan emberek, akik itt élik ki magukat, itt isznak és cigiznek, mert anyu úgysem látja, de ez nem igaz. Az egész Hegyalja Fesztivál olyan, mint egy hatalmas, állandóan nyüzsgő hangyaboly, mégis mindenkinek megvan benne a saját szerepe, mindenkire szükség van. Az emberek nem ismerik egymást, mégis közvetlenebbek, mint az ország bármely más részén. Ha hajnali négykor vánszorogsz vissza a sátradhoz, és eszedbe jut, hogy farkaséhes vagy, de épp elfogyott az utolsó szelet kenyered, a szomszéd sátorból átjön egy vadidegen, és felajánlja a sajátját, majd reggelig beszélgettek. Ha koncerten magával ragad a tomboló tömeg, és már majdnem a földre esel, a körülötted állók egyszerre nyújtják ki a kezüket és kapnak el. Ha a büfénél megkapod a lángosod, amire már órák óta vársz, de rájössz, hogy elszámoltad magad, és nincs nálad elég pénz, biztos lehetsz benne, hogy valaki kisegít anélkül, hogy hálálkodást várna cserébe. Ha a reggeli ébredés után elindulsz a mosdóra, de a „toi for” előtt kilométeres sor áll, valaki biztos meglátja, hogy te már nem bírod sokáig, és maga elé enged.

Hát ez a Hegyalja.

Az emberekben nincs rosszindulat, nem balhézni jönnek, nem keresik az alkalmat arra, hogy beléd kössenek, csak egyszerűen ki akarják engedni a fáradt gőzt. Ehhez pedig mindenkinek joga van. Különböző emberek vagyunk, más érdeklődési körrel és szokásokkal. Amíg a környezetünknek nem ártunk azzal, hogy egy évben egyszer elmegyünk Hegyaljára, és jól érezzük magunkat, addig nincs probléma.

Azoknak pedig, akik még nem éreztek ehhez hasonlót, ezt üzenném: jövőre is szabad a part - találkozzunk!


7.


Onáka Anita

Ne csak Ödönke merjen színes lenni!


Mosolyogtam, dühös lettem, majd a csalódottság érzése fogott el, miközben a Hegyalja Fesztivál körül kialakult vitát olvasgattam. Naszádi Anikó és Lator Hajni gondolataiban többnyire osztozom, viszont az ödönkéző Faragó Anikóval egyáltalán nem értek egyet. Fekete sereg című írásában érzésem szerint megsértette azokat az embereket, akik megrögzött fesztiválozók.

Megmondom őszintén, még sajnos nem volt szerencsém ellátogatni a Hegyalja Fesztiválra, ám egy zánkai bulin részt vehettem: az idén első ízben megrendezett Balatone Fesztiválon. Hogy mire számítottam? Hát, semmiképpen sem plázacicákra és selyemfiúkra, sokkal inkább „égnek álló vagy papagájszínekben pompázó hajköltemények”-re, ahogy Anikó fogalmazott. Számításaim be is jöttek, a Balaton partját ellepték a punkok a rockerek és az emósok. És, kérdezem én, mi ebben a furcsa? Hol legyen az ember igazán rocker vagy igazán punk, ha nem egy rockfesztiválon. Hiszen (többek között) ezért rendezik ezeket az eseményeket.

Az ember elmegy, kiéli magát, kicsit punk lesz, kicsit rocker. Jól érzi magát, táncol, nevet, iszik, s közben elfelejti az őt körülvevő összes problémát. Majd néhány nap múlva hazamegy, visszaveszi szolid kis ruháját, kimossa a zöld és piros festéket a hajából, és minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Minden embernek kell kikapcsolódás. Van, aki így éli ki magát, van, aki másképpen. Nem vagyunk egyformák, és ez jó. Valószínű, hogy aki egész évben a Hegyalja Fesztiválra készül, nem szívesen venne rész egy Budapest Parádé stílusú rendezvényen.

Pedig ők sem különbek. Talán csak annyiban mások, hogy nem feketébe, hanem rózsaszínbe vagy pirosba öltöznek, s inkább arra törekednek, hogy a falatnyi ruha minél kevesebbet takarjon. De minden másban megegyeznek. Köztük is vannak, akik vandálkodnak, akik lerészegednek, sőt nekik is megfelel egy gazos árokpart a gyors nemi aktusra. S ami a legfurcsább, hogy ez a két, egymásnak teljesen ellentmondó stílusú embercsoport egészen jól megél egymás mellett. Akkor mi, „hétköznapi embereknek” miért nem fogadjuk el őket?

Talán azért, mert irigyeljük őket? Mert mi nem vagyunk képesek olyan önfeledten kikapcsolódni, mint ők? Talán csak meg kellene próbálnunk.


8.


Bodor Pál

Jó-e fekve táncolni?

Már nagyon-nagyon rég nem voltam részeg, de még spicces sem. Ezzel - ha nem szűnt is meg a jogom nyilatkozni a kortyolgatókról - illetlennek érezném ítélkezni róluk. De nem felejtettem el, hogy tizenhat éves koromban, szabadtéri murin, a temesvári Mecher bádogáru-gyár udvarán (Helvét utca) határozottan a veszély kedvéért, becsípetten leugrottam a legalább három méter magas farakásról.

Ha nem lett volna ott az a párásan csillogó szemű lány, sötétzöld pólóban (s a póló alatt nem viselt melltartót), hegyes kis mosollyal az ajkán, biztos nem ugrom le. Holott a középiskolások szövetsége tartományi sajtó-felelőse, a Magyar Népi Szövetség bánsági ifjúsági sajtófelelőse, s diáklapunk főszerkesztője voltam. Baromállat - kitörhettem volna a nyakam: nem a szó politikai, hanem traumatológiai értelmében.

De hát tizenhat évesen nem vagyunk urai a pattanásainknak, hát még a hormonjainknak. Azoknak később sem. A szexuális teljesítményeink nem az akaratunktól függnek, nem is az ambíciónktól, rendszerint épp ellenkezőleg. Ha az ember nem az egyedüli részeg az utcán, az azért jobb. A feltűnési viszketegségnek józanul sem parancsolhatunk, hát még vodkásan vagy szilvapálinkásan.

Ma persze már könnyű nekem toleránsnak lenni. Falun lakunk, házunk a tóra s a pilisi hegyekre néz, a tó túlsó partjához közel minden pénteken és szombaton este és éjszaka (kivételes esetekben vasárnap este is) tombol egy basszus hangú ordítozó és egy (talán üst) dob. A bömbölde-mély hang még csak nem is tesz úgy, mintha énekelne. Inkább a részeg szónok stílusparódiáját játssza meg: mintha jelszavakat és poéneket harsogna ritmikusan világgá. Valószínűleg a rettentő dob mögött-mellett zeneszerszámok is működnek, de a két szólistát: a bőgőt és a dobhártyámon dobolót nem képesek túlordítani.

De toleránsnak kell lennem. Ha nem egyéb, így vezekelek azért, hogy valamikor magam is doboltam.

Nem tudom, észreveszik-e, hogy mellébeszélek. Azt készíteném elő, hogy közelebb állok a vitát kirobbantó Faragó Anikó véleményéhez, de ezt kicsit álcáznám. Kicsit restellném. Érzem, hogy népszerűbb lennék, ha azt mondanám: ilyenkor olyan nagyszerű bajtársiasság alakul ki a az enyhén pityókos (rázott fejű) fiatalok között, hogy ha valakinek nincs elég pénze lángosra, adnak neki, ha hosszú sor ácsorog topogva a pisilde előtt, észreveszik a kislányon, hogy neki már borzasztóan kell, nem úgy, mint a többi sorban állónak, és előre engedik (tehát azzal a végtelen boldogsággal pipilhet, hogy lovagiasak és udvariasak voltak hozzá, nem kellett becsinálnia ötszázhetven sorban álló szeme láttára) - és mert mindannyian másképp viselkednek, mint az év többi 359 napján, közösen abszolút nem kellemetlen ez senkinek.

Pontosan tudom, hogy ez így van.

A nagy mulatozásban ugrálók és tombolók akkor érzik jól magukat, ha mindenki nagyjából egyformán ugrál és tombol. Az a kevés rendőr is. Gondolom, ez közösségi szükséglet, nem véletlen, hogy a világ minden sarkán van busójárás, tűzugrás, karnevál, álarcosbál, szüreti bál, locsolás, kormozás satöbbi. A civilizáció teteje, ha minden évben csak egy hetet áldoznak (fel) rá. Én kiöregedtem a tombolásból, sajnos, és nem engedhetem meg magamnak, hogy merő irigységből rosszat mondjak a tombolókról. Nagyon örülök, hogy halálugrásom a legalább három méter magas farakásról nyaktörés nélkül végződött, mert az is előfordulhatna, hogy most nem lenne, aki nagy-okosakat dünnyögne itt arról, hogy jó-e az árokparton, részegen lovagolni egy részeg kislányon, és másnap nem emlékezni arra sem, hogy voltunk-e intimebb kapcsolatban, vagy csak fekve táncoltunk.

Bevallhatom, hogy az utóbbi hatvan évben már nemigen akartam leugrani sehonnan. Bevallhatom, olyan konzervatívra őszültem, hogy a lila tarajú punkot józanul, a villamosban is kiröhögném, ha nem félnék attól, hogy szembeköp. Bevallom, soha nem „bírtam” a tetoválást, a „test-ékszert”, rosszul vagyok, ha látok egy lányt a nyelve hegyén fémgolyóval, de persze nem szavaznék meg soha (népszavazáson sem) semmiféle ízlésdiktatúrát, tilalmat, legföljebb - ha valaki importálni akarná bizonyos népek hóhéri klitorisz-ellenességét, ennek minden erőmmel ellenállnék, szabadcsapatba tömörülnék, partizánja lennék akár kalasnyikovval a markomban a lányok-hölgyek nemisége tiszteletének.

Nem, nem vagyok már alkalmas semmiféle vitazárót írni. Konzervatívvá őszültem: tudom, minden polémiában a vitázó felek álláspontjának van objektív vetülete is. Én pedig már nem vagyok pártatlan. Nem szeretem a hangoskodókat, a csúnyán táncolókat, hadonászókat, ordibálókat, lila tarajúakat, a lila fülű punkot csak azért nem röhögöm ki a buszban, mert félek, hogy leköp. Nem bírom, ha valaki hibásan beszéli az anyanyelvét, rossz a helyesírása, műveletlen és erőszakos.

Csak az a baj, hogy világosan látom: mindezekért a felelősség csak kisebb részben az övék. Nagyobb részben az enyém, a miénk. A bűntudatomtól sem leszek pártatlanabb. Ki nem állhatom a bunkókat. Nem szeretem a fesztiválokat. A müncheni Oktoberfest soha elő ne jöjjön nekem. Maradék életemben a lábam nem teszem be egy diszkóba. Miközben, persze, el nem viselném, ha a fiatalok koravén, merev, lenyalt képű unalomszobrok lennének. Mint ahogy legalább ilyen rémes lenne, ha örök kamaszok maradnának.

Nem nekem való vitázó fiatalok közé állni, és valamiféle szentenciát énekelni. Kezdek megöregedni. Mulassatok jól.


9.

B. Kiss Andrea

Az egyéniség belülről jön


Miről vitatkoztok itt, kislányok? - ékelődött fejembe a kérdés, amikor a vitasorozatot végigolvastam. Az egyéniségről vitát nyitni mindig is meddő kezdeményezés volt. Ezért az utoljára megszólaló Bodor Pál sorai tetszettek leginkább. Ő az, aki már őszülő bölcsességével látja a lényeget.

Jómagam, a mögöttem álló harminchét évvel szintén túl vagyok a „másnak akarok látszani - egyéniség akarok lenni” életcélon. És, tudjátok kislányok, a legröhejesebb az, hogy a környezetemben élők mégis egyéniségnek tartanak. Pedig nem járok sem tiszta feketében, sem tiszta fehérben, nincs rajtam száz fonott karkötő, nincs piercingem, nincs tetkóm, és még a hajamat is az apám által legyártott színben viselem. Csak élem az életemet, mindig úgy, ahogy éppen jól esik. Ha nem megy valami, akkor változtatok.

Amikor a válást találtam a legjobb megoldásnak, akkor elváltam. Ha az élettársam már nem tett boldoggá, akkor bepakoltam a kocsimba az összes holmiját, és hazaköltöztettem. Hányan megszóltak érte! Csak azért, mert nem a vidéki norma szerint élek. A jegyzeteimben is mindig vállalom a véleményem, még akkor is, ha két napig csörög a telefonom az ellenvélemények miatt. Most kőmintásra tapéztam a konyhámat. Ötéves korom óta nem eszem egy falat húst sem. És nem divatból, hanem mert nem érzem szükségét. Hány ember néz rám csodálkozva emiatt is.

Nekem a szabadság érzéséhez nem kell Tokajra mennem. Én ugyanis nem néhány napig akarok szabad lenni, hanem egész életemben. De a szabadság nekem nem is a részegséget, az árokparti szexet, a drogokat és az üvöltő zenét jelenti. Sokkal inkább azt, hogy nem érzem kötelességnek a mindennapi munkámat, nem érzek semmit megváltoztathatatlannak, és már régóta nem érdekel, ki mit mond rólam. Azt gondolom egyébként, hogy a fene nagy egyéniséget és szabadságérzést hangoztató punkok, emósok, rockerek idővel mind ráébrednek, hogy az egyéniség nem a különc ruhákon és a feltűnő viselkedésen múlik.

Az belülről jön, és nem kell hozzá fesztivál.


10.


Fehér Attila

És ha jó volt?


A Fekete sereg című vitában Bodor Pál írása zavarta az állóvizet, és késztetett arra, hogy magam is kifejtsem a véleményem. És bár taknyos huszonéves vagyok, kérem, ne haragudjon rám sem a mára már „megöregedett” Bodor Pál Úr, se pedig B. Kiss Andrea (37) néni. Nem beszólni akarok, csak talán mégis úgy fog tűnni…

Diurnus már a címadással is mosolyt csalt az arcomra. „Jó-e fekve táncolni?” - kérdezi. Hát, ha nem tetszik rá emlékezni, az talán már tényleg a korral jár (viszont van rá egy kis kék csodadoktor, állítólag segít emlékezni…) Mint ahogy az is a korral jár, hogy természetesen idővel megkomolyodunk, majd megnyugszunk, és végül megöregszünk. Ez a Bodor Pál írásában nyomon is követhető, regénybe illő kalandjaival példázza; a legalább három méter magas farakással, a cicis lánnyal, az őszülő komolysággal, és végül a hegyoldalban lévő, tóra néző házikóval.

És bár senki sem szereti az örökigazságokat, Andrea néni mégis tovább osztja őket. Szerinte is meg kell találnia mindenkinek önmagát. Csak elfelejteni látszik (talán a kor miatt), hogy bizony ő is lázadt. Mint az írásából kiderült, folyamatosan lázadt, hol saját maga, hol pedig a társas környezete ellen. Igaz, neki nem kellett hajat belőni hozzá, vagy magára írnia valamit, ő csak szimplán kereste, amit mindenki keres, míg végül picit már „megöregedett”, és meg is nyugodott. Természetesen, gondolom, miután megtalálta önnön belsejéből fakadó egyéniségét.

De mégis, az a fiú vagy lány, aki egy lakásban, jobb esetben (tóparti) házban éli le az év 359 napját, hol próbálja ki máshol, mi rejtőzik benne, mint egy fesztiválon? Ahol megteheti mindazt, amire vágyik egész évben, vagy amitől fél, vagy csak azt, amit a többiek is tesznek, hátha az éppen neki is jó. Nem tudom, miért gondolja azt Andrea néni, hogy ő jobban tudja: hogy nekem jó-e berúgni, és csúnyán táncolni, vagy sem. Mert igenis jó volt. És még másnap sem bántam, pedig nem is volt aszpirinem.

De még mielőtt bekerülnék a kalap alá, tessék elképzelni, hogy ez volt az első hegyaljám, mert sosem vágytam oda, és igazából most sem mentem volna, csak így alakult. És lehet, hogy most táncoltam csúnyán utoljára, mert jövőre mér én is öreg leszek, de az is lehet, hogy csak most kezdtem el... És nem tudtam volna meg, hogy lehet-e ilyet csinálni, és milyen érzés, és hogy kell-e ez nekem, ha nem mentem volna el a fesztiválra. És ha jövőre már tényleg öreg lennék, mert belülről megtámadna az egyéniségem, remélem, annyit azért sikerülne kívánnom a kislányoknak, mint amit Bodor Pál is üzent: Mulassatok jól!


11.


Elek Zoltán

Kéz kezet mos


Az eddigi hozzászólásokból jó néhány következtetést lehetne kibontani. Számomra mégis egyetlen mozzanat volt meghatározó: a vélemények heterogenitása. Ilyen tarka álláspont- kavalkáddal ritkán találkozhat az ember. Ha egymás mellé állítanánk őket, hamar észrevennénk, hogy szerzőink a kultúra különböző ablakaiból küldtek egy-egy üzenetet. Jelzik, hogy a világ, amelyben élünk, a kulturális sokszínűség, amely körülvesz minket, érdekütközéseket, véleménykülönbözőségeket eredményez. Olyan ez, mint egy természetfilm - a fesztiválpárti védi környezetét a ,,fekete seregestől”.

A punkokért, rockerekért és az egyéb hínárszerű hajkölteményesekért is felszólalt egy angyal, hogy ugyan már, ne bántsuk őket. Az acélbetétes divatdiktátorok ugyanúgy divatot és stílust teremtettek maguknak, mint az átlagosan öltözködő, de eltérő zenei ízlésűek. Egy fesztiválon a sokszínűség alapját a zene határozza meg. A zene, amely a különböző stílusokban testet öltve más és más öltözködési mintákat kínál követőinek. Olyan ez, mint a vallás: ki miben hisz, annak a dogmáit követi.

Kis hazánkban nem ez az első olyan esztendő, amikor szabadtéri fesztiválokat rendeznek, és talán nem is az utolsó. Személy szerint tavaly kóstoltam bele a fesztiváléletbe, épp az ominózus Hegyaljába. Nem mondom, hogy el voltam ragadtatva az első benyomásoktól, mégis próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Próbáltam megérteni azt, ami első alkalommal lehetetlennek rémlett. Elfogadni azt az etnikai és kulturális sokszínűséget, amit egy helyre préselve próbálnak mindenki szájába adni. Időközben rájöttem, hogy ennek is megvan a maga szépsége. Ezen a helyen nem a társadalmi státuszod alapján sorolnak be ebbe a társadalomba, amely pusztán néhány napig létezik, majd egy év múlva reprodukálja önmagát. Itt nem számít a pénztárcád, se a miniszteri címed. Itt pusztán egy részét alkotod a tömegnek.

És itt a kulcsszó, amit Bodor Pali bácsi is kiemelt vitacikkében: a tömeg. A tömeg, amely felszabadítja a gátlásokat. És a kollektív tudat, amely kiszabadít a társadalmi szabályok béklyójából. Ez a kettő határozza meg a fesztivál nevű jelenséget, amely a különböző zenei stílusokra felosztva kategorizálhatóvá teszi a sebtében összeverődött mini-társadalmat. A stíluskülönbségek ellenére létezik egy közös pont, amely nem más, mint a hedonizmus. Amióta világ a világ, az ember önmagával törődik. Önmagát helyezi a középpontba; nincs ő, nincs te, csak én, én és én.

Most sokan megdorgálhatnának, persze, hogy miért is keverem az egoizmust a hedonizmussal. Talán azért, mert egymásból következnek, összekapcsolódnak és elválaszthatatlanok. A pillanatnyi örömök keresésében látjuk a világ és a létezés értelmét. Mindegy, hogy Magyarországot, Romániát, Angliát, Németországot, netán Finnországot említem, ugyanúgy fellelhető ez a magatartásforma, és ugyanilyen formában mutatkozik meg. Talán már említenem sem kell, hogy a kulturális fertőt árasztó ámérikásoknál is létezik ilyesmi.

Pillanatnyi örömök kimeríthetetlen tára kápráztatja el a fesztiválozót. Láthatjuk, amint ezer meg ezer részeg kurjant egyre hangosabban, feledve önmagát. Van, aki nyögdécsel, hallatva kéjes orgiáját. Van, aki tompult aggyal lépdel megfontoltan. A szexualitás több válfaja is illeszkedik ebbe a hedonista deviáns társadalmi metszetbe, így teret kap a homoszexualitás is. Vajon a gének vagy a szocializáció eredménye-é, hogy tavaly, közszemlére téve a másságot, Tokaj főterénél egy feltehetően homoszexuális férfipár análisan elégítette ki egymást fényes nappal, több száz ember szeme láttára?

Erre egyetlen kézenfekvő magyarázat van: a fesztivál-hatás. Igazából nem lehet értékelni, hiszen a fogyasztási szokások negatív megnyilvánulásaitól eltekintve közösséget formál, nyitott kollektívát teremt, amelynek befogadóképessége határtalan. Ám ha pusztán a pénzügyi szempontokat veszem figyelembe, akkor a tökéletes üzletet láthatom a fesztiválokban, nagy ívben letojva a kollektív tudatot. Kit érdekel, hogy néhány tízezer ember hogyan bombázza szét az agysejtjeit, ha fogyaszt?

Itt a kulcsszó, hogy miért legális minden: fogyasztás. Hatalmas bevétel, amiből mindenki jól jár, még a rendőrök is. Nincs szükség okos buksira ahhoz, hogy lássuk: kéz kezet most-alapon működik az egész. A tömeg fogyaszt, cserébe nincs razzia és egyebek. Félóránként elgurul egy járőr-autó, nyugtázva, hogy minden rendben. A szabadban pedig ,,kaszálni” lehet a marijuana füstjét.


12.


Csáki Alexandra

Tucat-arcok kontra egyéniségek

Ne légy az arctalan tömeg része! Ne akarj te is egy tégla lenni a falban! Nyíltan vállald fel magad, különben egész életedben megkeseredett leszel, és mások őszinte örömének az elrontója! Ez az életfilozófiám. Ezért vagyok olyan, amilyen, bár lehet, hogy ez másoknak nem tetszik.

Bodor Pál írása elgondolkodtató. Kicsit olyan, mintha nem tartozna egyik félhez sem, vagy mindkét tábornak része lenne. Tiszteletre méltó, hogy ilyen nyíltan mesél a fiatal éveiről, a hat évtizede történtekről, az akkori életérzésről. Mégis tény, hogy ez a mostani már egy haladó, korszerű nemzedék, tagjainak van választása, korukhoz képest megfontoltabbak, érettebbek.

Egyébként a fesztiválokról és fesztiválozókról kirobbant vita a néhány évvel ezelőtti „diszkós- rocker” nézeteltérést juttatta az eszembe. Amikor megkérdezte a barátnőm, hogy mit gondolok az egészről, annyit mondhattam, hogy a két szubkultúra között rengeteg a különbség, ám van valami, amiben mindkét fél hasonlít. Amíg egymást köpködi a két tábor, megfeledkeznek a lényegről, azaz a zene iránti őszinte tiszteletről. Itt válnak számomra érdektelenné az egymást rendre felül licitálók. (Ebben egyetértek a hasonlóképpen fogalmazó Elek Zoltánnal.)

Idén hatodszor várakoztam a Hegyalja Fesztivál jegyváltó bódéja előtt Lator Hajnival és Lipták Anitával együtt. Kaptunk egy hetet, amikor felhőtlenül, korlátok nélkül szórakozhatunk. Ami nem azt jelenti, hogy romba döntjük a várost, minden szembejövőt az árokba rángatunk némi alkalmi szex reményében, és minden reggel a detoxikálóból indulunk a kedvenc borospincénkbe. Csak sajnálni tudom azokat, akik kívülállóként alkotnak véleményt egy olyan csoportról, amelyet nem ismernek. Gyanítom, félnek is tőle, vagy sosem volt bátorságuk közéjük tartozni, ami valószínűleg azért lehet, mert tudják, hogy középszerűek, csak divatkövetők, és így hiteltelenek.

Persze a fesztiválon is nagy számban akadtak ilyen személyiségek, de ők legalább felvállalták, hogy szeretnének tartozni valahová, ahol nem az a trend, hogy márkás a ruhád és apucid új kocsijával villogsz. Nem arról szól a barátság, hogy cseréljünk felsőt a szombat esti buliban, mert nekem jobban áll, neked meg már úgyis mindegy. Hanem arról, hogy ha egy ismeretlen srác a koncerten az előtted lévő sorban, a nagy tombolás közepette elesik, akkor rögtön ott van két segítő kéz, hogy felállítsák, megkérdezzék, hogy nincs-e valami baja, és vele együtt folytassák a szórakozást.

Ilyen pillanatokban válik a tucat-arcból igazi egyéniség, akit szívesen fogadnak akár egy ismeretlen társaságban is. Annak ellenére, hogy fiatal, vagy más nézeteket vall, mint a többiek. Ennyin múlik az egész, ezt hívják emberségnek. Ezt kellene sokunknak megérteni és megtanulni.


13.

Busi Eszter

Kötelezően kipróbálandó

Bevallom, vegyes érzésekkel ülök le a klaviatúra elé, hiszen minden hozzászólót meg tudok érteni.

Megértem Bodor Pált. Más világ, más korosztály. Rábólint erre a bolondos feelingre, de világossá teszi véleményét róla. Megértem a vitát kirobbantó Faragó Anikót is, hogy zavarja a zaj. Tapasztalatból tudom, hogy a környéken élőknek ez komoly problémát okoz. A fesztivál a rakamazi kempingben van, a környező kistelepüléseknek - így Anikó falujának, Tímárnak is -, bőven kijut a zajártalomból. Ezekben a falvakban jórészt az idősebbek laknak, akiket egyébként is nagyon idegesít minden, ami a megszokottól eltérő.

Azért írom, hogy tapasztalatból ismerem a helyzetet, mert évekig engem is halálosan idegesített ez a zaj, holott régen megrögzött fesztiváljáró lélek voltam. Idegesített, mert a dübörgéstől nem tudtam aludni. Idegesített, mert eltért a megszokottól. És idegesített, mert azt mondták, hogy egy többgyermekes anyának illik e miatt idegeskednie. Félelemmel gondoltam arra az időre, amikor majd felnőnek a fiaim, és belevetik magukat a rendezvények zűrzavaros világába.

Sorolhatnám még az okos érveket, amelyeket felhoztam magamban a fesztivál ellen, a fő ok mégsem ezekben keresendő. Mára rájöttem, hogy az efféle magyarázatok csupán ködösítenek. Mégsem volt annyira idegesítő a zene, és annyira mégsem cidriztem a kölyköcskéim miatt. Az igazság az, hogy néhány évig irigy voltam, szerettem volna ott lenni én is, táncolni, beszélgetni, de mivel gyermekeim csecsemőkorúak voltak, nem mehettem el ilyen helyekre. Ma az a határozott véleményem, egyetértve Lator Hajnalkával, Naszádi Anikóval, Lipták Anitával és Onáka Anitával, hogy ilyen helyek kellenek. Kell a zene, és kell együtt lenni. Az már más kérdés, hogy minden ilyen helyen vannak arcok, akik inkább kudarcok.

Mert Faragó Anikóhoz hasonlóan én is elfogult vagyok a hétvégi punkokkal és a tutti-frutti rockerekkel kapcsolatban. Mi annak idején - tizennégy évesen kezdtem fesztiválokra járni - nyár elején nyakunkba vettük az országot. Szeptemberig szegény jó anyám nem is látott, örült, ha iskolakezdésre előkeveredtem. Fesztiválok között mindig volt egy haver, akinél el lehetett tölteni egy-két napot. Pestről Békéscsabára, Békéscsabáról Győrbe csak egy ötlet kellett, és máris ültünk a vonatra. Minden felszerelésünk egy hálózsák volt, és halálosan megvetettük azokat, akik a fesztiválok után hazamentek, és lemosták magukról a hajfestéket.

Nekünk akkoriban ez volt az életünk. Csavargók voltunk a szó szoros értelemben, semmi nem kellett ahhoz, hogy hétköznap is táncra perdüljünk az utcán. Semmiféle konvenció nem kötött gúzsba bennünket, olyannyira nem, hogy érettségi után néhány barátommal még öt évet csavarogtam Nyugat-Európában. Utána persze nagyon nehéz volt visszatérni az annak idején el sem kezdett hétköznapi életbe.

Viszont egy érzés megmaradt. Ma is csodálkozom azokon az embereken, akik egy hétvégére kifestik magukat, felállítják a hajukat, és ahogy Onáka Anita is írta magáról, kicsit punkok lesznek, kicsit rockerek. Ilyen nincs, vagy ha van, úgy hívják, hogy személyiségzavar. Ha felveszel egy ruhát a fesztiválra, miért nem mered felvenni a hétköznapokban? Farsang máskor van.

Idén készültünk elmenni a Hegyaljára, de ház körüli teendőink megakadályozták tervünk megvalósítását. Jövőre? Szívesen kimegyek körülnézni. Viszem a fiaimat, táncolunk, zenét hallgatunk. Hiszen ahogy többen is írták a fekete seregről kialakult vitában, az a hangulat, amit egy jól szervezett fesztivál adhat, már csak tapasztalatszerzés céljából is évente legalább egyszer kötelezően kipróbálandó.


14.

Onáka Anita

Nem sietős felnőni

Előbb vagy utóbb tényleg föl kell nőni. Szerintem inkább utóbb. Jó, ha az ember minél tovább képes gyermek lelkű maradni, és tud játszani, bohóckodni, hülyéskedni. És igen, ezt tessék csak nyugodtan a rosszabbik értelemben venni. Játszani kell fiúnak a lánnyal, bohóckodni kell a haverokkal az utcán és a buszon, hülyéskedni a diszkóban és a fesztiválon. Amíg az ember gyereknek érzi magát.

Mert ha már felnő, akkor csakugyan képes olyan bölcsen és felnőtten gondolkodni, mint Bodor Pál vagy B. Kiss Andrea. Szívem mélyén mindkettőjükkel egyetértek, mégis bánt, ahogy Andrea kissé kioktatóan szólt hozzánk. Hát akkor vegyük sorba a szóba került kulcsfogalmakat!

A szabadságérzés mindenkinek a saját ügye. Ha én szabadnak akarom érezni magam, akkor beülök az autóba, és lekocsikázom a térképről. Ha a barátnőm szabadnak akarja érezni magát, akkor felül a vonatra, és lemegy a Balatonra. Ehhez nem kell különc öltözék, piercing vagy fonott karkötő. De van, akinek kell hozzá egy fesztivál. Ahogy Bodor Pál is írta: „Ha az ember nem az egyedüli részeg az utcán, az azért jobb.” Igen, valóban jobb, hiszen tudjuk, ökör iszik magában. És az, hogy egy buliért kékre vagy narancssárgára festi valaki a haját, még nem azt jelenti, hogy fene nagy egyéniség. Neki úgy tetszik, meg a másik háromszáznak is ilyen a haja. Hát éppen ő maradna ki? Azt már nem! Erről szól a punk stílus. A rock meg arról, hogy felveszik a tankcsapdás pólót, és állatként tombolnak a színpad előtt. Hallgatják egész évben a kedvenc együttesük zenéjét, majd jön egy Hegyalja, Sziget vagy éppen BalaTONE Fesztivál, és kiélik magukat, sok hasonló stílusú ember társaságában.

Busi Eszter egyik mondatára felkaptam a fejem: „Ha felveszel egy ruhát a fesztiválra, miért nem mered felvenni a hétköznapokban?” Hát, elég nagy káosz lenne, ha minden ember abban a ruhában járna dolgozni, ahogy a fesztiválra. Naszádi Anikó szintén csak a fesztiválra vette fel az extrém öltözékét, írta is, hogy nem igazán hétköznapi viselet. Elek Zoltán pedig nagy igazságot fogalmazott meg: „Itt a kulcsszó, hogy miért legális minden: fogyasztás.” Igen, kössük össze a kellemest a hasznossal: a fesztiválozó jól érzi magát, a fesztiváloztató pedig hasznot húz belőle. Mindenki jól jár. Vagyis majdnem mindenki.

Busi Eszter ezt is írja: „Ezekben a falvakban jórészt az idősebbek laknak, akiket egyébként is nagyon idegesít minden, ami a megszokottól eltérő.” Jogos. Szegény néniket és bácsikat persze, hogy zavarja a nagy dínom-dánom. Most mondhatnám, hogy ők is voltak fiatalok, vagy akár azt, hogy engem is idegesít, amikor a buszon az idős néni addig próbál lelkiismeret- furdalást kelteni bennem szúrós szemeivel, míg át nem adom a helyet. De nem mondom, mert ez van jól, ez sosem fog változni.

Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy a kis vitánknak tulajdonképpen semmi értelme. Jó, hogy mindenki megfogalmazza tapasztalatait, de ez a lényegen semmit sem fog változtatni. Aki eddig nem szerette a fesztiválokat, ezután sem fogja (ha mégis, annak örülnék). Aki egyéniségnek érzi magát a Hegyalján, nem fog ráébredni, hogy igazából csak egy alkotórésze a tömegnek. Aki pedig eddig azért járt fesztiválra, mert ki akart szakadni a szürke hétköznapokból, annak csak Bodor Pál sorait ajánlhatom: „Mulassatok jól.”

Végül B. Kiss Andrea írásából idéznék: „a fene nagy egyéniséget és szabadságérzést hangoztató punkok, emósok és rockerek idővel mind ráébrednek, hogy az egyéniség nem a különc ruhákon és a feltűnő viselkedésen múlik. Az belülről jön, és nem kell hozzá fesztivál.” Igen, így van. Majd ráébrednek. De egyelőre még fesztiválozzanak, hadd rúgjanak be. Ráérnek felnőni.


15.

B. Kiss Andrea

Hogyan lesz a réti sasból fogatlan nulla?


Lám, lám, egy kis vita során hogy megmutatkoznak az egyéniségek. Ütköznek a vélemények, sorakoznak az érvek és ellenérvek. De egyetértek Onáka Anitával, miszerint semmi értelme már a vitának, hiszen nem tudjuk meggyőzni egymást. Arra viszont nagyon jó volt az eszmék cseréje, hogy megismertük, milyen sokfélék vagyunk, mennyire másként látunk dolgokat.

Jókat is mosolyogtam közben, például amikor a kissé cinikus Fehér Attila Bodor Pált „leöregezte”, engem pedig „lenénizett”, miközben jól tudom, hogy ismeretlenül kapásból megfordulna még utánam az utcán. Az, hogy nem azonos a véleményünk a huszonévesekkel, nem azt jelenti, hogy beszűkültünk, korlátoltak lettünk. Csak már tudjuk azt, amit ők még nem. Mi olyan dolgokat tartunk lényegesnek, amelyeket ők lényegtelennek, és olyat jelentéktelennek, amit ők még nagyon fontosnak. Bár én huszonévesen sem tartoztam az „igyuk le magunkat, és hallgassunk dobhártyák szaggató zenéket” típusú fiatalok közé. Mindig riasztott a szélsőséges magaviselet.

Tavaly voltam a Budapest Parádén. A szívet a helyéből kiugrasztó zene, a tömegőrjöngés érdekesnek tűnt, de aktívan nem kívántam részt venni benne. Az idén pedig a Hortobágyon voltam a Táltos Találkozón, ahol nem fekete sereg, hanem fehér fogadott. Hófehérbe öltözött, azonos szellemiséget képviselő tömeg tapsolt, táncolt egyszerre. Megkapó volt az a közös életérzés, amire az éjszakai tűzönjárás tette fel a pontot. Mégis úgy vélem, hogy ezek a fesztiválok csupán kellemes időtöltéssel kecsegtetnek, és nem kell tőlük túl sokat várni.

Igaza van Onáka Anitának abban is, hogy a fiatalok ráérnek felnőni, addig pedig szórakozzanak kedvükre. Én csak azt mondom, hogy ezekbe a fesztiválokba nem kell annyira belemagyarázni a nagy életérzést, a szabadságot és az egyéniséget. Igenis, merje fölvenni a tarka szoknyát és a halálfejes pólót hétköznap is az, aki abban érzi jól magát. Mert gondoljunk csak bele, ha mindenki kibújik a bőréből a fesztiválokra, akkor az semmi más, csak egy nagy látszatforgatag. És ahol mindenki emós, punk és rocker, az ott már tömegviseletté válik, és épp az tűnik el, amit annyira hangsúlyozni akarnak: az egyéniség.

Tiniként ismertem egy srácot, aki annyira hangoztatta a különcségét, hogy semmit sem úgy csinált, mint az átlag. Rockernek öltözött, s úgy hallgatta a dübörgő zenét, hogy a cserepek remegtek a házuk tetején. Stoppal csavargott az országban, ivott, csajozott, bulizott, és annyira szabadnak érezte magát, mint a réti sas. Ő volt az ügyeletes hódító, a neve szinte már márkának számított. Tavaly találkoztam vele. A régi nagy rocker ma már fogatlan, leépült, negyvenéves nulla. Háta mögött egy válás, két elhagyott gyerek, többmilliós adóság, néhány hónapos börtönélet, jelenleg rossz élettársi kapcsolat és pénztelenség. Még mindig szabad, mint a réti sas, csak már senki nem néz fel rá. Mert bizony a fesztiválérzés is csak bizonyos korig áll jól.

Zárásként egy javaslatom lenne. A huszonéves vitázók olvassák el tíz-tizenöt év múlva a most lejegyzett soraikat. Meg fognak lepődni.


16.

Lator Hajnalka

Színes sereg

Amikor megjelent a Klubhálón Faragó Anikó első írása Fekete sereg címmel, nem gondoltam volna, hogy ekkora visszhangot fog kelteni. Aztán jöttem, és rámértem az első csapást, hozzáteszem: nem szándékosan. Nem bántani akartam, csak megfogalmazni az ellenélményem. Aztán érkezett a többi hozzászólás, és a téma átértékelődött. A hangsúly a fesztiválokról az egyéniségek irányába tolódott el. Bár lelkiismeret-furdalásom van Anikó miatt, mégis örömmel tölt el, ha elolvasom azt a sok hozzászólást. Három korosztály vitázott, és bizonyította: az embernek mennyit kell harcolnia ahhoz, hogy bebizonyítsa, már kiforrott egyéniség.

Ezért is hatott az összes írás közül a leghitelesebbnek Bodor Pali bácsi véleménye. Volt már lázadó kamasz, elismertségért küzdő középkorú, és végül néha nálunk is fiatalabb gondolkodású, kiforrott, idős férfi vált belőle. Nem tört pálcát a fejünk fölött, csak érzékeltette, hogy nekünk is meg kell járnunk a szamárlétrát. És még nagyon sok foka van előttünk.

A másik tőlünk idősebb vitázó B Kiss Andrea volt. Én, a kiforratlan kislány veszem a bátorságot, és ellent mondok a sokat tapasztalt, kiforrott nőnek. Utolsó hozzászólásában tett javaslatát szívesen megfordítanám, és megkérdezném tőle: mit írt volna ugyanerről a témáról tizenöt évvel ezelőtt? De nem is ez zavar leginkább. Vajon egy középkorú nőnek miért kell hangoztatnia, hogy mekkora egyéniség? Tapasztalatlan véleményem szerint ha valakinek magáról kell véleményt írnia, és ezt nem mások, teszik helyette, akkor az még egy kis pisis számára is hiteltelenné válik. Azt hiszem, még neki is sokat kell érnie ahhoz, hogy elérje Pali bácsi szintjét.

Sikerült tükröt tartani egymás elé, és bebizonyítani, hogy mennyire különbözünk. Ez jó. Ha nem így lenne, úgy érezném magam ezen a földön, mint Orwel 1984 című regényének egyik mellékszereplője. Míg ennyi emberből vált ki ellenvéleményt az ilyen téma, joggal nevezhetjük magunkat színes seregnek.


17.


Faragó Anikó

Kinek a készülékében van a hiba?

A vitacikkeket olvasva az az érzésem, mintha közellenséggé váltam volna. Üldözni kell a véleményemért, amiről az jut eszembe, hogy aki a mai Magyarországon, a látszatdemokrácia sűrűjében ki mer állni, azt vagy megvetik, vagy kinevetik. Megfordult a fejemben az is, hogy a hiba az én készülékemben van, de arról nincsenek értesüléseim, hogy megnyílt volna Tokajban a Szeretet partja. Ezt a következtetést vonhatja le az, aki nem ismeri a rendezvényt. „Boruljunk egymás keblére, barátaim!”- felkiáltással indulhatna a Hegyalja Fesztivál, hiszen mindenki olyan önzetlen, akkor meg minek titkolni…

Több hozzászóló vérig van sértve. Kikéri magának azt, amit elsősorban a tizenévesekre értettem. Vagyis nemcsak rájuk jellemzőek az általam emlegetett negatív tettek? Egy-egy ember intelligencia-szintje úgyis tükröződik a viselkedéséből… Én csak a mérték megtalálását javasolnám.

Lator Hajni második hozzászólásában kacsingat felém, hogy az én lelkiismeretem sem lehet tiszta. Ezt elismerem, „a régi szép időkben” velem is elszaladt a ló. Elismerem, hogy nem árt, ha felismerjük a határainkat, de akkor ne restelljük éjszakai énünket. Ne bújjunk más bőrbe csak azért, mert más helyen vagyunk, ott, ahol alig ismernek. Ahogy írja: „felszabadulunk a felelősség alól”, bár nem hiszem, hogy később egy ballépés miatt ne lennénk felelősek. Gondoljunk csak arra a fiúra, aki egy szerencsétlen ugrás miatt bénává vált. Hogy fog a csuklópántra tekinteni? Naszádi Anikó írásában találtam meg azt a mondatot, miszerint ismereteim a „külsőségekig terjednek”, így hajlamos engem elítélni, és besorolni a diszkóval rokonszenvező társaságba. Onáka Anita is a Budapest Parádéval példálózik, amely talán a legharsányabb az összes hasonló jellegű megmozdulás közül. Szavaik lenézőek, pedig azt a legtöbb vitatkozó helyeselte, hogy keressen mindenki a maga vérmérsékletének megfelelő bulit.

Ahogy Bodor Pál idézi föl emlékeit - valaki miatt ugrott a magasról. Egyedül senki sem képes „egyéniségként” viselkedni, kell hozzá egy társ, egy csoport pedig még inkább lovat adhat alá. Együtt vandálkodnak, együtt tivornyáznak. Együtt bátrabbak vagyunk, mert a felelősség kisebb, azt hisszük, eloszlik. Így Tokajban a rendőrök járőrözése sem a véletlen műve… Az persze már „részletkérdés”, mennyire hatékony a munkájuk.

A csoport-viselkedés másik pólusa, amelyet több hozzászóló is említett, hogy segítik egymást, a bajba jutottakat. Én azt mondom, hogy természetes velejáró, ha az adott helyzetben nő az empátia szintje. Gondoljunk csak arra, milyen egy fogorvosi rendelőben ülni, és bíztatni a másikat. Bár azt kétségbe vonom, létezik-e önzetlen segítség.

B. Kiss Andrea „lekislányoz” minket, alig huszonéveseket. Ő már biztosan megtalálta az egyensúlyt, talán harminchét évesen én is tudni fogom, hogy fekete-e a fekete, vagy fehér-e a fehér. Azt mutatja, hogy változik az ember: a társa, a munkahelye, az ízlése; hiszen állandó körforgásban élünk. Változik a személyiségünk, a barátaink, az iskolánk - az én hozzáállásomat is ezzel tudom magyarázni. A gimis barátaimmal megannyiszor jártunk koncertekre, akik közül néhányan még ellátogatnak ugyan a Hegyaljára, de azt mondják, már kezdenek kiöregedni belőle.

Mióta főiskolás vagyok, új társaságba kerültem, fölvettem néhány új szokást. És meglepődöm azon, hogy egyre kevesebb időt fordítok olyasmikre, amelyek régen fontosak voltak, vagy elfelejtek néhány régi szokást. Saját bőrömön érzem, hogy lecsillapodom; már nem érdekelnek annyira a bulik. „Lightosabb” fesztiválokat fölkeresek, persze, amelyek közel sem Hegyalja-jellegűek. Meghökkenek a Pali bácsi által lila tarajúnak nevezett punkok láttán, de nem ítélem el őket mindaddig, amíg nekem nem ártanak.

Érzem, hogy öregszem, és nevetséges, de huszonegy évesen konzervatívabb nézeteket vallok. A mi dolgunk megteremteni az esélyegyenlőséget, megtanítani a fiatalokat a mértéktartásra. Nem egyszerű feladat, de letehetjük az alapkövet.


Ha írni szeretne nekünk, vagy hozzászólna! Katt ide!









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-07-28 (2717 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.05 Seconds