2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19480353
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus Naplója - 2007. július II.





Kedves Olvasók!

2006. április 1-jén volt egyéves a KLUBHÁLÓ DIURNUS! Kötet készül a jegyzetekből. Az „oldalt” amit eddig közel tízezren olvastak, a könnyebb keresés érdekében immár harmadszor átszerkesztettük. A „számláló” mindig újraindul. A TOP 20-ra kattintva lehet látni, hogy Bodor Pál a TOP-on van nálunk, és már több mint egy éve gyakran a NOLBLOG-on is! Ahol több mint 55 000-en kattintottak rá!!! (Szerk.)


JÚLIUS


Július 31.

Márai, Horthy és a határok

Néha kivonatolunk itt egy-egy fontos tudnivalót. Megjelent Márai Sándor Ajándék a végzettől című kötete: tudósításai a Pesti Hírlapnak az I. bécsi döntés után a magyar hadsereg bevonulásáról a felvidéki területekre.

A kassai születésű remekíró hangja meglepi Bod Pétert (Élet és Irodalom, 2007. július 27.), hisz Máraira a következő közel félévszázadban nem volt jellemző ez a hangütés. A könyvet még nem sikerült megszereznem, Bod Péter cikkéből vettem át négy gépelt sornyi idézetet - az 1984-89-es Naplóból viszont persze már magam válogattam.

(Ajándék a végzettől) ”Horthy Miklós felszabadította Kassát” (címben); „…utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa, Felső-Magyarország népe az utcákon.”„...Rozsnyó és Kassa környékén a lakosság mindenütt megváltóként ünnepli a magyar csapatokat”; „…az emlékek úgy elborítanak, hogy nem tudok többé tudósítást írni, csak vallomást…”

(Napló, 1984-89) Az USA-ban, a hajdani, boldog bódulatból rég kijózanodva Márai leírja, hogy a Monarchia slampossággal enyhített abszolutizmus volt, s így folytatja: „…a két világháború közötti Magyarországra inkább illik fasizoid feudál-plutokrata gentry közkereseti társaság…” „…éppen az a fajta demokrata magyar maradt ki a közéletből, aki a Felvidéken és Erdélyben (…) folytatta a nagy magyar reformnemzedék munkáját.” (1984 febr. 21.)

Aztán: „A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a ’nemzeti’ jelmezbe öltöztetett képmutató kapzsi jobboldali.” (1984. május 23.) Vagy: „A 43-44-es napló lapozása felidézi a negyven év előtti elmebajos tömeggyilkosságot, és néha csodálkozom, milyen tartózkodó minden, amit erről az időről írok. A Horthy-világ, a neobarokk úrhatnámság, ál-úriság. A vérszomjas kapzsiság…” (1985. január 18.)

Bod Péter rávilágít: dehogy is Horthy vívta ki a „revíziót”: „ hazánk területi igényei Csehszlovákiával és Romániával szemben önmagukban jámbor óhajnak lettek volna minősíthetőek. A követelések - legalább részbeli - valóra váltásához a hitleri Németország elrettentő hadereje és a III. Birodalom (…) politikai nyomásgyakorlása adta meg a hátteret és a realitást.”


Bodor Pál


Július 30.

Szellemi karate keveseknek

Keveseknek? Tisztességből írtam ezt a címbe, nem gőgös szerénységből. Be kell vallanom: véleményem a dolgokról - ami a naplónak is lényege lehet - nem mindig szavakban fogalmazódik meg. Olykor egy-egy hírtől, dumától, gondolattól hirtelen elfog az undor. Egyetlen szó sem jut eszembe, csak undorodom. Szinte szédülök, oly erős a csömör.

Pedig az undor maholnap már olyan luxus, mint az áhítat és a lelkesedés. Nem mindenki engedheti meg magának. S ha igen, meg kell válogatnia, mitől undorodik. S kimutatja-e.

Hogyan vitatkozhatnék azzal, akinek a szavaitól-szándékaitól émelygek, hányingerem van? Attól, aki vita helyett csak verekedne? A másikat pofon vágná, „mint egy koszos inast”.

(Rég mondom: önvédelmi alakulatokat kellene szerveznünk, mert nincs pénzünk zsoldosokra, és nem is bíznánk bennük. Ha pénzen vettük őket, másoknak feláron eladhatják magukat.)

Szellemi karatét tanulnék. Szeretnék fekete öves lenni: ha igazam van, s erkölcsöm is van, egyetlen, nagylelkű gondolattal állíthassam meg a gorombát.

Utóirat: Tudom, igen művelt, tájékozott emberek között is voltak (vannak) meggyőződéses nácik. Bigott gyűlölködők. Igaz, különbséget teszek a sokat tudó - és az okos, a bölcs között. De a gyűlölködést nem az okosság állítja meg, hanem a jellem és az érzékenység. A gyűlölet nem vélemény emberekről, hanem (olykor mesterséges) allergia. Szellemi karatéval sem lehet legyőzni. Talán gyógyítani lehet. Ezt mondom, hajtogatom, mert valamiképpen muszáj optimistának lenni.

A pesszimizmusom állandó, de elég szelíd. Mások ezért nem állhatnak engem. Hallatlanul kedvelem az olyan embereket, mint Éva, akiket nem lehet letörni, akik legrosszabb esetben is csak haragudni képesek, gyűlölni képtelenek. Nála jobb könyvtárost nem ismertem életemben, Ő ugyanis nagyon-nagyon mélyen olvas, és véglegesen. Valami papírja hiányzott, s a könyvtárban ezért - több évtizedes, remek könyvtárosi munkája ismeretében - lefokozták. Hát nem undorító?


Bodor Pál


Július 29.

A „vidéki” sajtó ereje

Zöldi László médianaplója maholnap szakmánk (kötetbe foglalt), csillogó bestsellere lesz. S ötven év múltán sajtótörténeti csemege, kútfő, összevető mérce. Hisz a média mai, zavaros összképe talán más irányban tisztul fel, mint amitől félünk, mint amiben reménykedünk.

A nagyipari, házhoz szállított napi adattár (rangsoroló híradás a világ eseményeiről, statisztika és mozgókép a borzalmakról is; trendek jelzése, üzleti és katonai időjárás-jelentés, jóslások stb.) sokkal személytelenebb lesz, mint az erős szerzői egyéniségek szellemi teljesítménye (televíziós monológja, írása, gúnyolódása, párbaja). Az utóbbi talán csak majd méregdrágán fizethető elő. De hát a fogyasztó talán választhat, hogy kinek a véleményére kíváncsi, bár félek, csak azé lesz beszerezhető, akire üzletileg kifizetődő mennyiségű rendelés fut be.

S akkor Zöldi közleménye lesz a legérthetetlenebb. Csakhogy a média gépies tömegesedése ismét előkészítheti az egyéni hang reneszánszát, már ha nem lesznek ezek a fordulatok is mesterségesek: nehogy ezeket is (mint majd forradalmakat, lázadásokat, választásokat is) divat, marketing és PR világcégek készítsenek elő. Az erős ízlésű fogyasztó a szervezett, üzleti fordulatok elől majd csak talál rövidebb menekülési utakat az egyéniségekhez.

Zöldi László pedig tegnap neveket közölt, azok névsorát, akik az ő számára ma Magyarországon a vidéki sajtót jelentik. Nem példányszámokat, nem reklámbevételi kimutatásokat, nem politikai orientációkról ismertet - neveket közöl. Lámpalázasan olvastam végig a gazdag lajstromot, s nem bántam volna, ha dőlt betűvel jelöli azokat, akiket személyesen ismer, akiktől olvasott is valamit - de ismervén alaposságát és régi, szüntelen érdeklődését e tárgy iránt, elképzelhető, hogy szinte a teljes lista dőlt betűssé változott volna. (Nálam legföljebb a nevek egy ötöde.)

Az a gyanúm, rajta kívül nincs ember, aki ezt összerakhatta volna. E névsorban nyilván rengeteg a tehetséges kolléga, aki tudja: nincs az a technikai vívmány, amely a médiában vonzóbb lehet az egyéni látásmódnál, hangnál, érzelemnél, igazságnál. Zöldi névsora engem főképp erre figyelmeztet. Ha sajtócézár lennék, országos lapot szerkesztenék az országosan legjobbak teljesítményeiből.


Bodor Pál


Július 28.

A köztiszteletben álló férfiú

Utálják, távolságot tartanak tőle, nagy ívben kerülik - és ő szentül meg van győződve róla, hogy tisztelik. Ahogy az üldözési mániások minden jelre gyanút fognak, mindenütt merénylőt sejdítenek - neki az a rögeszméje, hogy az egész világ nagyra tartja. Őt magasztalja. Ehhez nem kell államfőnek, vezénylő tábornoknak, Sztálinnak lenni, Ceausescunak lenni - elég, ha az ember házmester, garázsfőnök, üzlet-felelős vagy kórházi portás.

Ha találkozna a pápával, ő nyújtaná kézcsókra a kezét XVI. Benedeknek.

Lassan átalakul a tartása. Kihúzza magát, a pincében is díszlépésben jár. „Szia, tata” - köszön neki Virgács a III.-ról - ő úgy fogadja, méltóságos biccentéssel, mintha a háromszáz éves Buckingham-palota díszőrsége zeneszóra köszöntötte volna. Ha megbántják, ordít. Halálra ítél. Aztán megkegyelmez, nagyvonalúan. Ha viccet mondanak neki, kegyesen röhög: nem értette a viccet, de hadd lássák, ő jószívű, neki óriási lelke van, ő a rossz viccen is mosolyog.

Van neki egy nagy-nagy bánata. Ő valóban mindenütt nagy és hatalmas, köztiszteletben áll, kicsit félnek tőle, de nem reszketnek, mert ő jóságos, ő nem él vissza a neki járó tisztelettel - csak otthon… Hát otthon kutyába se veszik. Hazaérkezik díszlépésben, és leküldik kutyaeledelért. Beszámolna arról, hogy a miniszter asszony milyen meghatottan érdeklődött egészségi állapotáról, hogylétéről („Hogy van, Lacika bácsi?” - behízelgő, duruzsoló hangon) - otthon meg rászólnak: „Hallgass má’, öreg, a Wimbledont nézem! Nem látod?”

Hiába, na, nem mindenütt élnek tisztelettudó, képzett emberek. Begubózik, idegenül hallgat, s mint aki száműzetésbe megy: lefekszik aludni. Alig várja, hogy kezdődjék a holnapi dicsőség.


Bodor Pál


Július 27.

Alexandra vendége Alexandra

A Károly körúti Alexandra könyvesház szép, zsúfolt irodalmi kávéházában július 25-én este Kozár Alexandra, a Népszava Szép Szó című, igen sikeres irodalmi-művészeti mellékletének jó tollú, ifjú szerkesztője volt Körössi P. József vendége. Kukorelly Endre „komonizmus”-könyvéből, Andrassew Iván pedig a délszláv háborúból merítő, készülő regényéből olvasott föl dermesztően drámai részletet; szokványos tapssal nehéz volt megköszönni.

A Szép Szónak sikerült észre vétetni magát. Holott a lap maga még nem igazán tört ki önköréből, nemigen hódított meg új olvasókat. Még a középről (pénzzel) jobbra lökött lapok levált olvasóit sem igen szerezte meg. A hétvégi melléklet viszont már friss, színvonalas, bár talán túl-kazettásított. Igaz, fő a jó minőség, de új, nagy olvasótábort csakis eseményteremtő orgánum mozgathat meg. Erre se a lap, se az üdítő, jó melléklet nem képes.

Persze a Szép Szó nem politikai, gazdasági szócső; egyik témakör sem tiltott számára, s első oldalán nem is kerüli ezeket. De ha legalább a kultúra szűkülő völgyeiben, megkopó magaslatain elemezne szókimondóan, tényszerűn, megrázóan - összeszaladna rá az ország.

Amíg egy lapról nem beszélnek a villamosban és a kávé mellett, addig az még nem lap. A Szép Szóról már szó esik. S bár karakteres, kitűnő szerzőket közöl, vérprofikat, érzékenyeket, bátrakat - közéletisége még a saját pászmáján is csak ritkán lobban fel. Mélyebben még csak nem is parázsoltat vitát. Tényfeltárásról, megrázó riportokról szó sincs. Mintha a színházi sorsváltozások, az oktatás, a könyvkereskedelem, stb. ilyen témákat nem kínálna számolatlan. Talán majd ellenzékben. De ahol a baloldali lapok csak ellenzékben szellemesek, érdekesek, ott a baloldal könnyen veszíthet a választásokon.

(S most csak a lapokról szóltam. A média többi része? A Klubrádió s az ATV jó, de még kicsi.)


Bodor Pál


Július 26.

Erőszakos börtönszex

Miklósi Gábor (Magyar Narancs, július 19.) elviselhetetlen-erősen megírta, hogy egy zárka fiatal felnőtt rabjai miként kínozták-alázták meg szakadatlanul a közéjük vetett kamaszt, s kényszeríttették borotvapengével, veréssel szexuális szolgáltatásokra, miként nyomták el égő cigarettájukat a nyelvén - és nem folytatom.

Persze, tilos lett volna a fiatal fiút közéjük zárni. Persze, nyilvánvaló, hogy a börtönőrök hiába tetették: gőzük nincs, mi történik a zárkában. Persze, mindig újra kiderül, hogy mikor valakik teljhatalomhoz jutnak, véresen felszínre hullámzik kegyetlenségük, erőszakos kéjvágyuk, szadizmusuk - még csak nem is kell hozzá háború, még csak nem is kell részeg, idegen katonáknak lenniük, hisz gyilkolni, kínozni, megölni, megerőszakolni minden durva lélek és test képes a sajátjait is, nemcsak a véle egynyelvűeket-hitűeket, de saját családját, gyerekét, kislányát. Ha teljhatalma van. Ha a lehetséges tanú is retteg tőle. S bizonyára így volt ezer évekkel ezelőtt, és lám, így lehetséges a huszonegyedik században is.

Nem azért rendültem meg, mintha meglepetésként ért volna. Nem először értesül ilyen tragédiákról a közvélemény. Valamikor megírtam, hogy Dr. Sergiu D. a Kolozsvár környéki pszichiátria súlyos eseteinek részlegén egy fiatalembert kezelt, aki már életveszélyesen legyengült, mert semmiképp sem akart enni. Őt ugyanis a börtönben újra meg újra orális szexre kényszeríttették cellatársai. Sergiu barátom hihetetlen türelemmel, nagyon nehezen és lassan enyhített állapotán, és adta vissza az életnek.

Azt mindenki fölfogja, mit jelent „a báránybőrbe bújt farkas”. De kevesen sejtik, hogy a bárányoknak meg farkasbőrbe kellene bújniuk, ha életben akarnak maradni, és épelméjűek akarnak maradni. Valamilyen fegyvert kell rejtegetniük, valamilyen misztikus erőre kell hivatkozniuk, valamilyen rettegést kell gerjeszteniük - úgy látszik, nincs más önvédelem. Ilyenkor megértem a megszállott idealistákat, akik minden erejükkel erős hitet terjesztenek egy kegyetlen s meg nem bocsátó, szigorú erkölcsű, büntető istenben.

Akitől, ha eléggé félnek a hívek, az ő nevében megerőszakolhatók a kisdedek is. Borzalom.


Bodor Pál


Július 25.

Ne legyenek a reformnak vértanúi

Lehet, hogy Such György csak felkelést szít? Antikapitalista rádiós forradalmat? Avagy a kormány terrorját kívánja illusztrálni? Vagy ez csupán öngyilkossági kísérlet: hátha előbb-utóbb meglincselik?

Sok megdöbbentő eset, szöveg, helyzet került eddig is nyilvánosságra - az ötvennégy évesen a Magyar Rádiótól kirúgott hangmérnök, internetes szerkesztő, újságíró, oktatásszervező, négy könyv szerzője röpirata arról, hogy huszonkilenc évi rádiós munka és elismerés után, három gyerek apjaként kirúgták, miután megannyi elismerést kapott: kísérteties. Őt nem ismerem, írásait nem olvastam, csak az éhségsztrájkot bejelentő nyilatkozatát olvasom. Félek, itt öngyilkosok maholnap csak a Kádár Péterek lesznek, a három gyerekükkel a negyvenkilenc négyzetméteres panelben, az asszony hetvenezer forint alatti nettó jövedelmével.

Az én rossz, öreg koponyám nevetséges balekként reagál, mert csak azt kérdezi: szakszervezet nincs? Szakmai érdekvédelmi szervezet nincs? Hét-, kilenc-, tizenháromezer médiamunkás nem képes összeszedni magát, és három napra leállni a munkával, hunyjon ki minden képernyő, hallgasson el minden rádió, ne jelenjen meg egyetlen újság sem: amit a kiszolgáltatott emberrel Such György úrék merészelnek tenni, az már sokkal több a soknál. Lépjenek sztrájkba, teljesen függetlenül attól, hogy hová húz a szívük politikailag!

Ne merészeljen egyetlen sajtószakszervezet se kiutalni Cs. Kádár Péteréknek, teszem azt, két heti segélyt! Ha nem lépnek sztrájkba, mondjanak le összes vezetői. Mert ha erre nem tör ki a közfelháborodás országos és európai botránya, akkor holnap a Suchok eladhatnak bennünket állatkerti jegesmedve-eledelnek is.

Egyetlen vezetőnek se legyen az az érzése, tévtudata, hogy mindent lehet, hogy ő csak végrehajt racionális döntésekből következőket. Nem, nem lehet mindent, nem lehet akármit, nem lehet embertelen lépésekkel szolgálni a rációt, az ésszerűt, nem lehet gonoszsággal szolgálni a jót. Ezt már megtanultuk, ez tette tönkre a kommunizmust, és nincs az a nemes eszme, cél, jövő, amely ebbe nem rokkanna bele, ebbe nem tébolyodna meg. Ne ezen a halálos áron tegyük nyereségessé a holnapot! Ne legyenek a reformnak is mártírjai!


Bodor Pál


Július 24.

Ha tolvaj-iskolát végeznék

Sose értettem, hogy ahol a háziasszony órákig keresi a gyűrűt, melyet maga rejtett el, azt a besurranó, analfabéta tolvaj hogyan találja meg percek alatt. Mi kell a sikeres szélhámiához? Tudás. Nos, az egyik nagynevű erdélyi falu végén (a falu: anyámék családjának egyik nemesi előneve) zsebtolvaj-iskola működik. Be szerettem volna azt kijárni!

Nem lopni tanulni, csak végre rájönni, miként tanítják a zsebtolvaj-professzorok a pszichét. Tudjuk, a villamosban meglökik a kiszemelt áldozatot, s abban a pillanatban az „ellenkező oldalán” kirámolják még az övtáskáját is. S hiába tudjuk, holnap ugyanilyen egyszerűen minket is megkopasztanak. De hát vannak ennél sokkal rafináltabb, bonyolultabb feladatok, amiket kicsi srácok is tökéletesen abszolválnak. Kérem alássan: hogyan tanítják meg a mi fogalmaink szerint műveletlen, tudatlan tolvaj-kandidátust (jelöltet) arra, hogy egy polgári lakásban, amilyenben ő sose lakott, melyet civil tapasztalatból egyáltalán nem ismer, ugyan melyek a háziasszony kedvenc rejtekhelyei?

És most nem a fehérnemű polcra, a tokjába dugott esernyőre, a gyertya talpára célzok. Sem a csillárba, hócipőbe, ócska nejlonszatyorba, a mosdó szappanába dugott brillre gondolok - ezek ma már nem búvóhelyek: közhelyek. Egyetlen zseniális csempész-ötletről hallottam hatvan éve: a kivándorló platinából készíttetett vaskos borotvakészletet fémdobozzal, ócska, piros bőrbevonattal. Ha borotválkozás után nem mosták el, szappanhabbal, sörtékkel úgy festett, mint bármilyen ócska borotva.

Ha ügyes besurranó tolvaj lennék, üzletágat „nyitnék”. Megkeresem rég eldugott ékszerét, aranyát, pénzét gyorsan, olcsón, megbízhatóan, fix díjszabás! De így, hogy csak egy firkász vagyok, közepes, de jó stílű írásába jó pénzért becsempészek valami kis eredetiséget, meglepetést, izgalmas fordulatot, áthallást, jelképességet, költészetet. Olyat, hogy az olvasók felkapják a fejüket.

Közben ki lehet lopni a bankótárcájukat.


Bodor Pál


Július 23.

Vannak-e már blog-történészeink?

Szombaton (07.07.21.) órákig csatangoltam egy portálon, i.f. kiterjedt levelezésében - talán a 174. hozzászóló voltam. Receptek, főzőtechnikák, politikai bizalmatlanság, menekülési vágy, szerelem, bróker-témák: a legtöbb hozzászólás egysoros volt. Miért veszünk Japánban államilag Szamuráj-kötvényt? Beruházásában miért támogatjuk(?) a vállalkozót, aki kormánytagtól bérli a gyárat? Miért ízetlen a darált pulykamell? Kóka miért áll föl a miniszteri székből?

Könnyedség és keménység társalgási elegye. Világos: a titkos magánnaplónál ezerszer vonzóbb a nyilvános. Mi más a blog világsikerének titka? Meg az is, hogy csillapítja bűntudatunkat: „Én megírtam!” Persze, ki a franc tudja meg? Mégis minden blogger: médiaszereplő. S az érzés nem rosszabb, nekem elhihetik. Dolgoztam a romániai magyar televízióban (akkor Erdély kilencven százalékában még más magyar tévé nem volt nézhető) - a legkisebb magyar faluban is jó ismerősként fogadtak. Aztán 1983 májusától 1990 végéig a Magyar Nemzetnél dolgoztam, hat évig írtam napi Diurnus-jegyzetem, s a Népszabadságnál folytattam közel négy évig. Többszázezres olvasótáborhoz szólhattam naponta, évi ötven-hatvanmillióhoz egy évben. Most a világhálón rám kattintó olvasók évi létszáma aligha üti meg a százezret, és cseppet sem érzem rosszul magam.

De ebben főszerepet játszanak ismeretlen társaim. Akik nemes célért adott esetben egyetlen, hatalmas, érzelmes számítógéppé állhatnának össze. (Például tényfeltárás - száz blogger műve!) Zömük álnevet használ. A bloghoz mellékelt portré nem biztos, hogy a szerzőt ábrázolja - lehet jelkép, választott példakép, rajz, montázs, akármi. Egyéniségét, korát, nemét, tudását csak az írásaiból találgathatom, építhetem fel magamban. Mégis tudom: életmentésben, nagy korrupció nyomozásában összefoghatnánk, számíthatnánk egymásra. Alkalmi szövetségben.

Nem tudom, kezükre játszunk-e már a sajtótörténészeknek. Vannak-e már gyűjtők? Nézik-e, hogy fontos tények mennyivel előbb szerepeltek a világhálón, mint egyebütt. Van-e már kiadó, akinek világos, hogy Alma blogjaiból mielőbb kötetet kell kiadni. Vagy aki gyűjtögeti már a szerelemről és szexről megjelent legszebb írásokat? Feltűnt-e neki Kurama, Kalliopé és a többiek? Valaki már összehalászta azokat a szavakat, kiszólásokat, amelyek először a világhálón jelentek meg először? Ötven év múlva tudni fogják-e, hogy kik voltak a sztárok, és mi lett belőlük? S a díjakat a nick-ek (álnevek) kapják?


Bodor Pál


Július 22.

Minden ajándék önző

Én megértőbb és butább vagyok - mondja Péter. - Ilyesmit persze nem szabad nyilvánosan beismerni. Aki önmagát lebecsüli, azt leszarják. (Pardon.) Tudja, én önként lettem hajléktalan. Jó proli-polgár voltam, sörrel, békességgel, hokedlivel az udvaron, szerény feleséggel. Nászajándékba gyerekkocsit kaptunk, azzal, hogy majd szükségünk lesz rá. Nem lett. Pedig kezdetben buzgólkodtunk, de hiába.

Aztán lassan kiderült, az egész hiába volt. Már nem is beszéltünk egymással. Az asszony megtanult tíz ebédet főzni, zöldséglevest, fasírtot zöldborsó főzelékkel és palacsintát, minden évben harminchatszor elkészítette ezt a tizet, a fülemen jött ki. Egy nap azzal mentem el otthonról, hogy az asszonyt soha többé nem akarom látni. Tudtam, hogy ő is így gondolja, nincs szüksége rám. Azóta pókerrel keresem a kenyerem.

Tizennégy éve. Adó és pia nincs, huszonötezres az albérletem, újságot nem olvasok, rádiót nem hallgatok, televízióm nincsen. Számomra nem létezik az aktuális történelem, velem nem történik semmi, ami történik a világban, az nem nekem történik. Nem vagyok semmi más, csak magánember. Kívülről nézem a világot, én nem vagyok benne. Tőlem már senki semmit el nem vehet. S nem is adhat semmit, mert nem kell, nem fogadom el. Minden ajándék önző. Félni attól kell, aki adni akar valamit. Az veszélyes.

Csak szent könyveket olvasok. Hitetlen vagyok, de nem istentagadó. Hogy jövök én hozzá, hogy tagadjam az emberi elme fő találmányát, vigaszát? Isten nem egy nagy ihletű író hőse, őt az emberiség találta ki, égető szükségből, magányában. Jogom van nem hinni, de tagadni nincs erőm. Ahhoz tudnom kellene, hogy nincs. Ez meghaladná a képességeimet. Ahogy azt se hazudhatom, hogy volt egy kalandom Erzsébet királynéval.

Pedig kilenc évig Londonban dolgoztam, tudja ugye, épület-villanyszerelő vagyok, s a Buckingham palota renoválásán dolgoztam. Diana hercegnőt is láttam, nem volt a zsánerem. Nyilván én se neki, hát visszajöttem pókerezni. És régi, szent szövegeket olvasni. Ha már választhatok a mai lap és a sok ezer éves között.

Maga még mindig ír? Ki olvassa magát ezer év múlva?


Bodor Pál


Július 21.

Akikre egy évszázada nem gondoltam

Nem a memóriánkért - az emlékek tartalmáért felelünk. Azért, hogy mire emlékezhetünk majd. Aki ezt komolyan veszi, tudatosabban él: arra törekszik, hogy minél kevesebb oka legyen majd lelkiismeret-furdalásra, s minél több szép emléke legyen.

Persze a bűntudatot másképp is megspórolhatjuk. Nekem olykor sikerül. Némely vétkemet nyomtalanul elfelejtem. Azok arcát is, akikre már nem gondolok. Évek telnek el, míg eszembe jut egy-egy hajdan volt vagy távol élő jó barát, jó ellenség. Emlékezetem szűk kosár: százan elférnek benne, többen már nem.

Megnéztem újra a Lear-t, most a Gyulai Várszínház és a Szentendrei Teátrum közös produkcióját Szentendrén, Szász János tömörítésében s erős rendezésében - s meglepetten fedezem fel, hogy színész vőmön kívül nekem a legrokonszenvesebb Glouchester grófja. Vajon miért? - töröm a fejem, holott jó az alakítás, indokolt a tetszés, de valami motoz bennem, nem véletlenül értékeltem ily szokatlanul: „ő nekem a legrokonszenvesebb”.

Megvárom hát a grófot előadás után, s gratulálok. Keresztnevemen szólít, mondja, hogy nemrég eljött a pécsi színháztól, s ugye tudom, Juci meghalt - bólintok együttérzőn, bár csak a következő másodpercben döbbenek rá: Bereczki Júliáról beszél, Ő meg, Glouchester grófja, Barkó György! Hát ezért volt oly sejtelmesen rokonszenves.

Talán ő volt az első kolozsvári színész, akit diákként, s az Igazság című lap belsőseként leendő nejével együtt megismertem, s összetegeződtem - kedveltem őket nagyon. Gyuri, gondolom, most már hetvenes is lehet, és elég rég nem láttam, csoda, hogy ismerősen földerengett húszéves korabeli arca. S csoda, hogy ő is megismert.

(Efféle magánjegyzetet csak azért érdemes írni, mert arra int, hogy az emléket nemcsak halálhír érkezésekor kell „ápolni”. Leülök holnap, s egy évig írom a névsort: kik nem jutottak eszembe már évtizedek óta, akiket kedveltem és becsültem.)


Bodor Pál


Július 20.

Mikszáth-klubot javasolok

Javasolom a NOL-nak, nyissa meg az ellenfelek internetes és valóságos klubját. Kaszinóját. Trécselőjét. „Kardokat kérem a ruhatárban hagyni” – alapon. Vagyis vitázni nagyon is kell, de gyűlölködni abszolút tilos.

Szellemi, politikai, ízlésbeli ellenfelek találkozzanak a klubban, de semmi se legyen kötelező, vitatkozni is csak az vitatkozzék, akinek éppen kedve van hozzá. Nem azt mondom, hogy sakkozzon vagy kvaterkázzon minden pénteken Gyurcsány Orbánnal és fordítva, de mai kormányoldal és mai ellenzék legyen beszélő viszonyban itt. Nem valami gejl fegyverszüneti zónát képzelek el, semmi politikai giccsre nem gondolok, de talán van a vetélytársakban annyi – egymás iránti – kíváncsiság, hogy képesek elbeszélgetni sok mindenről.

Jól tudom, ebből kabaré-téma is lehet. Fölléphetnének fordított szereposztásban. Aki egy fogadást elveszít, a másik oldal álláspontját köteles megvédeni valamilyen álvitában. Egyelőre csak álvitában, mert nem akarom, hogy vér folyjon.

Semmi provokációt! Nem arra vágyom, hogy leüljön a miniszterelnök a kabinetfőnök Deutsch-Fűr Tamással, mert kíváncsi arra, hogy Tamás miből következtetett az ő idegeinek gyöngeségére. Nem arra vágyom, hogy összeverekedjenek azon, hogy ki miben nem mondott igazat. Inkább azt szeretném, ha ketten-hárman-négyen egy eldugott sarokban valamiről valóban a lehetőség szerint nyíltan beszélgessenek, akár konfrontatíve.

S választhatnának döntőbírókat. Pártatlan, tekintélyes szakembereket, értelmiségieket, akik – ha élesedik nagyon a vita – beülnek, s higgadtan igazságot tesznek. Viselhetnének egy szép fehér döntnöki jelvényt. Minden nap lenne egy-egy ügyeletes szellemi bíró szolgálatban.

Vagyis, magyarul, azt szeretném, ha lenne legalább egyetlen klubocska Magyarországon, ahol valóban, színvonalasan, vitázva politizálnak. Magnó- és minden más felvétel szigorúan tilos, publikálni bármit az itt történekről, elhangzottakról csak valamennyi részvevő és megszólaló engedélyével lehet. Újságírók is járhatnak ide, de rájuk nézve is kötelezőek ugyanazok a szabályok. A klub viselje – javasolom – Mikszáth nevét. S lassan kialakulna valami jó, termékeny, nem ingerült közéleti hely…
(Összes barátaim és olvasóim most azt motyogják, hogy én megőrültem. Hogy még mindig nem tudom, hol vagyok, hol élek.)


Bodor Pál


Július 19.

Vérvád

Ne szédítsük magunkat azzal, hogy a magyar szélsőjobbosok hülyék. Ne vessük a szemükre, hogy nem olvasták Gobineau grófot, pedig az emberi fajok egyenlőtlenségéről szóló művét bőven idézhetné a kuruc.info. Akárcsak hű követőjét, a németté lett H. S. Chamberlaint, a fajelméleti szocio-darwinizmus (és „az árja világkép”) egyik kidolgozóját. De hát a náci politizálás nem igényel nagy bibliográfiát.

Igazán nem jobboldali honlapon borzasztó fasiszta írást olvastam. Válaszoltak is rá többen. Nem az ütött meg, hogy cseppet sem rejtegeti gorombán náci nézeteit, „le-hülye-zsidózza” azt, aki vitába száll vele, hanem az, hogy minden társadalmi igazságtalanságot az idegenek és idegenszívűek magyarországi előjogaival magyaráz. Lebénít, hogy infantilis, ócska, üres lemezek ilyen hangosan forognak még a fejekben, s még hatnak is. Lám, a sajtószabadság a nácik szabadsága is. S akinek vérben forog a szeme, az sok mindent meg se lát, el sem olvas.

A kilencvenes évek elején megismerkedtem Svájcban egy anyai ágon magyar úrral, tiszteletbeli magyar konzullal. Érdekes ember volt, írtam róla. Baselben élő édesanyja minden helyi magyar művelődési ügynek jó patrónusa, szervezője volt. Egyébként leszármazottja a tiszaeszlári per vizsgálóbírójának, Bary Józsefnek, aki A tiszaeszlári bűnper című emlékirataiban (1933) fenntartotta a vérvádat Eötvös Károllyal („A nagy per, amely ezer éve folyik s még nincs vége” 1-3., 1904) és Krúdy Gyulával („Tiszaeszlári Solymosi Eszter”, regény, 1931) szemben.

A baseli hölgy föltehetőleg tisztességesnek tartotta, amit a fiáról írtam, mert levéllel keresett föl. Egy magyarországi jobboldali sajtó-férfiú újra ki akarja adni felmenője könyvét a perről, s noha ő megtagadta a beleegyezését, attól tart: mégis kiadja. (Tudtommal, a legrosszabb háborús időkben egyszer már sor került a mű újrakiadására.) Holott - írta nekem a baseli magyar hölgy - nemzetünkre mindig az extrémitások hozták a súlyos bajokat. Segítsek meggátolni a könyv megjelenését. Akkor blognyi rovatom a Népszabadságban volt. Felajánlottam, hogy átadom neki egy napra, mintegy nyílt térként - közöljük levelét. Így történt, közöltük, nagy visszhangja volt.

Ma a Révai Új Lexikona 17. kötetében, a 885-886. oldalon, a „tiszaeszlári vérvád” szócikkben látom: 1999-ben, tehát hat-hét év múltán mégis újra megjelent Bary József könyve. A lexikon nem közli, mely kiadó gondozásában.


Bodor Pál


Július 18.

Bibó Istvánt sajnos nem halljuk meg

Azt mondják a filozófusok, hogy a véletlenek is szükségszerűséget fejeznek ki. De mi van, ha a történelem szálára igen sok rossz véletlent fűz föl az idő? Hajlamosak vagyunk csakis balul kiütött esetet látni magunk mögött, de magunk előtt is.

Az osztrákoknak például több okuk lenne panaszkodni. Nagyhatalmi helyzetük nagyobb arányú-súlyú volt a miénknél, s hosszan tartó. Végül kicsik lettek, de büszkék és kedélyesek: nem siránkoznak. A nemzet fiai Dél-Tirolon kívül nemigen szorultak határokon túlra. S nyilvánvaló, hogy Ausztria nélkül lyukas lenne Európa közepe. És mi vagyunk örökké heroikusan sértődöttek. Meg igen rossz a történelmi ízlésünk: ha nagyritkán historikus dilemma elé kerülünk, józanító igazság helyett gyakran giccset választunk. S a valódi érték is giccsé romlik a kezünkben, mert nem a helyére tesszük. Az urnát a hamvakkal a kredencen tartjuk, az árpád-sávos zászlót a múzeum, a vitrin, a szalon helyett a politikai kocsmában.

Senki sem ért meg bennünket. Tudják, hogy ősi család a miénk - hát miért játsszuk meg az újgazdagokat. Látják: minket annyira zavar, ha nem dicsérnek, hogy végső hiányérzetünkben magunkhoz nyúlunk - elkezdünk hencegni. Holott elég tehetséges, jól teljesítő nemzet ez: megengedhetné magának a szerénység luxusát. Magasztaljanak mások. De ha annyi ideje egyetlen háborúban se győztünk, dühünkben összeverekszünk egymással. Nálunk a tévedések, tévhitek, félreértések, még a tankönyvi sajtóhibák is igen hosszú életűek.

Két véglet él meg nálunk jókedvvel, bőségben: a hamisításig tapintatos - és a rögeszméitől ittasan agresszív. Vagyis a némák - és az ordítók. Ami kínos, arról századokig hallgatunk - vagy az ártatlanok pofájába kiáltjuk. Nálunk alig hódítanak teret a Bibó-i módon, csöndesen megfogalmazott, józanító önismereti leckék. Pedig megtanulhattuk volna, hogy a nagyhangúakat nem hallgatja meg a népek istene. Akkor se, ha létezik. Az ordítozásra süket.


Bodor Pál


Július 17.

Sólyom László vitája az államfővel

Sólyom Lászlónak természetesen igaza van: az államfőnek - de még a legkisebb bírónak, sőt talán az újságírónak is - lehet hivatásában-tisztségében képviselhető álláspontja, és lehet attól akár valamelyest el is térő magánvéleménye. Tiszteletre méltó kényelmetlenség.

A bíró nagy bajba kerül, ha nagyon is érzi, hogy a színe előtt álló vádlott valóban bűnös, de az összes, elébe hordott bizonyíték, tanúvallomás elégtelen az ítélethozatalhoz, és kénytelen a bűnösnek érzett vádlottat felmenteni. De azt is alaposan meg kell gondolnia: érzékeltetheti-e vajon, hogy nem hisz a fölmentett vádlott ártatlanságában.

Ha regényben gondolkoznék az államfőről, mélyen megérteném, hogy magánemberként egyáltalán nem ért egyet az abortusszal - ahogy a Baló Györgynek adott vasárnap esti interjúban őszintén kimondta: gyilkosságnak tartja - a tisztsége azonban azt diktálta, hogy bizonyos körülmények és feltételek esetén megengedhetőnek minősítse.

Valószínűleg hasonló, csak éppen fordított helyzetben lennék magam is: oly mértékben tisztelem a „habeas corpus” elvét, hogy a nő szuverén jogának tartom eldönteni: hány gyereket nevel; vállalhatja-e a szülést, a felelősséget ennek a gyermeknek az eltartásáért, fölneveléséért, vállalhatja-e az anyaságot annak tudatában, hogy milyen a lakása, az egészségi, anyagi, családi állapota, mire számíthat az államtól, az önkormányzattól, a társadalomtól, építhet-e a gyerek apjára, az vállalja-e a gyereket - és folytathatnám. Felelőtlenül megszülni a gyereket - mondjuk: az árvaháznak - hát ez nem lelkesítene különösebben. Persze, bosszantana, hogy nem védekezett kellő időben a fogamzás ellen - de ezért nem bűnhődhet az ártatlan gyermek.

Horn Gyula nem ártatlan csecsemő, de vannak olyan történelmi érdemei, amelyek akkor sem halványulnak el, ha egy jobboldali éra minden könyvből törli a nevét. Annak semmi jelentősége nem lesz, hogy ő mit mondott saját születésnapján. Annak igen, hogy betöltve a hetvenötöt, országa nem tisztelte meg egy kitüntetésnek nevezett köszönettel. (Persze Sólyom László érdekes naplót vezethetne: még milyen döntésekben nem értett egyet az államfővel.)


Bodor Pál


Július 16.

Tudatlanok radikalizmusa

Elkeserítő, hogy milyen felületes ismeretek birtokában mondanak határozott, éles, radikális véleményt az emberek - főleg bonyolult közügyekről.

Lilike a korát tekintve a lányom lehetne, jó íráskészsége van, jó memóriája, gazdag szókincse - csak éppen semmit nem képes végigvinni. Úgy tesz, mintha nagyon szeretne dolgozni, de bárhol mutatkozik esély rá, valamilyen fátum napok alatt kisodorja onnan. Próbált közlekedési ellenőrséget, különféle ügynökségeket, árusítást, volt rövid ideig könyvtáros, dolgozott könyvesboltban, kísérletet tett egzisztencia-teremtésre az ezoterikus tudományokban - nem hiszem, hogy volt esztendő, amelyben a munkanapok tíz százalékában melózott volna. Közben jó eszű, csinos, kitűnő ízléssel öltözködik a semmiből, sikerei vannak, jó a stílusa - el nem képzelhetem, hogyan alakulhat valamikor megnyugtatóan az élete.

Most lerohant engem - telefonon. Politizált. Nota bene, semmiféle újságot nem olvas, valamelyik kereskedelmi csatorna híradóját olykor megnézi. Ennyi. Társadalomtudományi, gazdasági és más hasonló kérdésekkel soha életében öt percig módszeresen nem foglalkozott, az ország alap-adatait sem ismeri. Ezt a rovatomat sem látta-olvasta soha. De a hangja most roppant határozottan csengett. Megvolt a véleménye mindenféle reformról, szidott név szerint egy politikust, kijelentette, hogy csak akkor lesz boldog, ha az eltűnik - és kategorikus szenvedéllyel mondta a magáét mindarról, amiről, tudom jól, gőze sincsen.

Persze, a szóhasználatán érződött az idegen forrás. Új férfi vagy új barátnő, alkalmi trécselés vagy kávé egy régi haverral - nem tudom, de nagyon elszomorodtam. Húsz éve ismerem, mindig tudtam, hogy irtózik a politikától - és most az ő, laikus, tudatlan szavazata áll majd szemben mondjuk Inotai András szavazatával… Lilike minden közügyben analfabéta, húsz év alatt egyetlen egyszer sem szólalt meg politikai kérdésekben - és most, tessék, szinte hisztérikusan kampányol. Tudom, ez antidemokratikus, elitista gondolat. A baloldal, ugye, még azzal sem értett egyet, hogy az analfabétáktól vonják meg a szavazati jogot.

Ilyenkor - ha nem is örökre vagy évekre, de fél órára elmegy a kedvem az újságírástól.


Bodor Pál










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-07-31 (2254 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds