2017 December 11, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19194752
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Zöldi László médianaplója






Június 30.
Egy médiatanár válogatott töprengései

Engem a diákok tartanak fiatalon. Csupán akkor érzem, hogy öregszem, ha körülöttem meghal valaki: hozzátartozó, barát, ismerős vagy kolléga. S mert ez egyre gyakrabban fordul elő, néha eltűnődöm, vajon rólam milyen nekrológok jelennek majd meg. Bosszant, hogy fekszem a koporsóban, és nem hallom, hogy mit mond a búcsúztató. Ám a sors iróniája, hogy a klubhálós diákrovatok megszűnése alkalmából Hadas Bianka, Nagy Zsófia, SAV, Czehelszki Levente és Dolhai József elbúcsúzott tőlem. Bezsebeltem az elismeréseket, és elhatároztam, hogy ha már életemben olvashattam a nekrológokat, akkor nem is halok meg.

1986-ig divatos újságíró voltam. Irodalmi hetilapot szerkesztettem és vezércikkeket írtam, tévéportrékat és rádióműsorokat készítettem, előadásokat tartottam és vitákat vezettem. Hízelgett a hiúságomnak, hogy kapós vagyok, mégis azt éreztem, hogy a nyilvános szereplés nem az én világom. Aztán kaptam egy ösztöndíjat az NSZK-ba, és a három hónap alatt tizenhét egyetemre jutottam el. Tanulmányozhattam a kommunikációs tanszékek tevékenységét, és arra jutottam, hogy a médiatanárságot épp nekem találták ki. Úgy formálhatom a körülöttem lévők szemléletét, hogy maradhatok a háttérben.

S amint alkalom adódott rá - 1993-ban lett újra felsőfokú tantárgy nálunk a kommunikáció, ezen belül is az újságíróképzés -, éltem a lehetőséggel. A legutóbbi hat évet például a Klubhálónál töltöttem, leginkább tanítványok társaságában. Szellemi műhelyünk sajátosságait az említett diák-újságírók szépen ecsetelték, bár a dicséretüket úgy fordítom le a magam számára, hogy semmi különös nem történt, mindössze próbáltam figyelni rájuk. Kapcsolatunkat azért nem misztifikálnám, mert szakmai ártalom, hogy az átlagosnál többet tudok róluk, elvégre rengeteg kéziratukat olvastam-javítgattam. És hát miről írjanak, ha nem arról, ami velük, körülöttük történt?

Egyikük azt kérdezte tegnap, hogy akkor most mihez kezdek. Először is beülök a Szabó Ervin Könyvtárba, és amíg nem vonul el szabadságra a szomszédban található kulturális intézmény, végigolvasom az országos napilapok 1989-es évfolyamát (most tartok november elején). Utána felülök egy fapados repülőgépre, és meglátogatom a pótmamámat a Ruhr-vidéki Dortmundban. Nemrég halt meg a férje, kell neki a társaság. De viszek magammal laptopot Bianka, Zsófi, Alexandra, Levente, József és a többiek, címem a régi.


Június 29.
Fiserkék

A múlt hét végén életrajzi filmet láttam a Duna Televízióban. Fischer István a német lakókocsijával végigjárta azokat a helyeket Erdélyben, amelyekhez emlékek fűzik. Leginkább a szülővárosában, Kolozsvárott állt meg, és a „véletlenül” ott időző kamera felé fordult. Tetszett a film, amelytől a hetven fölötti rendező valószínűleg kedvet kapott arra, hogy írásban is rögzítse az emlékeit. Ez a könyv jelent meg nemrégiben Egyperces Fischerek címmel és A szökött filmes életei alcímmel a Noran Libro Kiadónál.

Élvezettel olvastam a rengeteg fiserkét, mert vagy negyedszázada ismerem a mesélőt. Évente jártam Saarbrückenbe, a német nyelvű filmek világtalálkozójára, és nem egyszer Pistánál laktam. A tartományi televíziónál dolgozott rendezőként, és a németen kívül franciául, oroszul, románul meg néha angolul is forgatott. Másik jellegzetessége pedig az volt, hogy operatőrként kezdett, még Bukarestben, majd később a rendezést is operatőri szemmel (vénával) művelte. Német nyelvterületen közismert, szovjet témájú dokumentumfilmjeit éppen a képi világ emelte jóval az átlag fölé.

S mert a hideg Saar-vidéki estéken, a fűtött szobában szívesen mesélt a kalandjairól, a „fiserkés” kötetben sikerült fölfedeznem az ízes, ironikus-önironikus előadásmódját. Kirajzolódott előttem, hogy miként jutott el Kolozsvárról Leningrádba, onnan Bukarestbe, majd Saarbrückenbe, a nyugdíjazás után pedig egy pilisi faluba, átellenben Bodor Pál házával. Majd miután nem fogadta be a magyarországi filmes szakma, visszatért Németországba, ezúttal már Aachenbe. A szép kiállítású könyv egy ízig-vérig filmes kiábrándultságának oldott, mulatságos, képszerű krónikája.

Miközben ráismertem Fischer István stílusára, a kötet címlapján Pünkösti Árpád neve olvasható. Tudom, hogy baráti viszonyban van a két öregfiú, csak azt nem tudom, hogy a kitűnő író-riporter milyen szerepet játszott a kötet elkészítésében. Lehet, hogy leültek, és Árpád följegyezte Pista fiserkéit? Vagy az erdélyi magyar-zsidó-német rendező maga írta meg a kalandjait, amelyeket az író-barát rendezett sajtó alá? Ha az utóbbi történt, akkor meg nem értem, hogy a kiadó miért nem szerkesztette meg az élvezetes egyperceseket. Szomorúsággal tölt el, hogy a sok vesszőhiba ki-kizökkentett egy érdekes és tanulságos kortörténetből.


Június 28.
Kié voltak a megyei napilapok?

A Heti Válasz legutóbbi számában elemzés jelent meg a napilapok lejtmenetéről. Szőnyi Szilárd azért térképezte föl a helyzetet, mert a győri Kisalföld példányszámban megelőzte a Népszabadságot. Végre egyszer valaki nem az országos lapok nézőpontjából láttatja a megyeieket, hanem fordítva. Inkább az egyetértés, mint a vita szándékával húztam alá a legfontosabb mondatokat. De például az egyik félmondatnál megakadtam. A szerző ugyanis „A hajdan - a Népszabadsághoz hasonlóan - a Magyar Szocialista Munkáspárt tulajdonában álló megyei napilapok piacáról” írt.

Idestova másfél tizedes csörgedezik vita köztem és néhány kolléga között. Ők - többnyire megyei lapok szerkesztőségében felnőtt újságírók - a Heti Válasz munkatársához hasonlóan vélekednek. Én viszont kitartok amellett, hogy az állampárt 1989-ben nem birtokolhatta a megyei újságokat. Vitapartnereim abból indulnak ki, hogy orgánumuk fejlécén naponta olvashatták: „A Magyar Szocialista Munkáspárt megyei lapja”. Meg abból, hogy ha riportra indultak, a pártbizottság garázsából kellett kocsit igényelniük, esetleg a pártház átlagosnál jobb étkezdéjében ebédeltek. És ha valami rossz fát tettek a tűzre, akkor ordított velük a megyei ideológiai titkár. Úgy élték meg a helyzetet, hogy az MSZMP funkcionáriusai az újság gazdájaként viselkedtek.

Magam is a Hajdú-Bihari Naplónál, majd a Zalai Hírlapnál nevelkedtem. Később, sajtótörténészként azonban szöget ütött a fejembe, hogy 1989 végén az MSZP vajon miért akart megszabadulni a megyei napilapoktól, holott olyan szüksége lett volna a másfélmillió példányukra, mint egy falat kenyérre. Gyűlnek a közvetlen és a közvetett bizonyítékok, de még mindig nem mondható, hogy száz százalékig meggyőződtem az igazamról. A jelek egyelőre csupán azt sejtetik, hogy a legtöbb megyei napilapot a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején az állam alapította, ám kezelési jogukról lemondott a Rákosi-féle Magyar Dolgozók Pártja javára. Ezt a felemás állapotot örökölte a Kádár-féle MSZMP, amelynek jogutódja, az MSZP a rendszerváltáskor új tulajdonosokat keresett, leginkább a német sajtóbefektetők körében.

Választási vereség esetén ugyanis nem tarthatta volna meg az állami tulajdonban lévő megyei lapokat. Mi több: ha nem szabadul meg tőlük, akkor a valószínű győztes, az államhatalmat ideiglenesen birtokló MDF javára fejthették volna ki a tömeghatásukat. Elismerem, hogy a szakmai vita még nem dőlt el, de az egyébként alapos Heti Válasz-cikkben talán már most is érdemes lett volna az idézett félmondatot árnyaltabban megfogalmazni.


Június 27.
A szabadság kis körei

Sosem gondoltam magam a magyar média Nostradamusának. Mindazonáltal nem kellett kiképzett jövendőmondónak lenni, hogy tavaly nyáron megjósoljam: előbb-utóbb bajba kerülnek az Orbán-kormányt kritikával illető szerkesztőségek. Igaz, hogy a válságot 2011 elejére véltem kibontakozni, ám eltolódott fél évvel. Nem számoltam azzal, hogy az uniós elnökség miatt a parlament kétharmados többsége elfogadta ugyan az új médiatörvényt, de csak 2011 második felétől lesz hatályos. Közeledik július elseje, és sokasodnak a válságjelek. Most éppen a Klubrádió van soron.

A történet dióhéjban annyi, hogy az értelmiségi hangládának nincs végleges hullámhossza, szerződését kéthavonta hosszabbítgatta az új médiahatóság. Ezzel magyarázható, hogy azok a cégek, amelyek egyáltalán hirdettek volna benne, elfordultak tőle, mert az értékesítési szakemberei csak rövid távra vállalhattak reklámszolgáltatást. S hogy még bizonytalanabb legyen a helyzete, a leleményes hatóság olyan pályázatot írt ki, amely zenei rádiót részesítene előnyben. Márpedig a Klubrádió nem az, hanem beszélgetős. A múlt heti újságok tele vannak az üggyel, a vezérigazgató számtalan helyen fejtette ki az álláspontját.

Majdnem minden együttérzésem az övé, mégis azt hiszem, hogy akaratlanul is tragikai vétséget követett el. Ahol csak megszólalt, félmillió hallgatóról beszélt. Fogalmam sincs, hányan kísérik figyelemmel a műsorokat, azt viszont tapasztaltam, hogy nagyjából egy évtized alatt a Klubrádió szívós munkával több vételi körzetet is meghódított. Az akciórádiusza Keszthelytől Debrecenig terjed, inkább csak a határszéli régiókat nem éri el. Két másik hallgatottsági adattal is találkoztam. Egy hivatalosnak látszó felmérés szerint 150 ezren tartoznak a törzsközönséghez, a Magyar Narancs című hetilap legutóbbi számában megjelent alapos cikk szerzője pedig negyedmilliónyira becsüli az érdeklődők számát. A három szám közül az utolsó tűnik a legreálisabbnak.

Egy év alatt kirajzolódott előttem az Orbán-kormány médiapolitikája. Az a benyomásom, hogy kétfajta taktikája van. Egyrészt igyekszik ellehetetleníteni azokat a bíráló hangvételű orgánumokat, amelyek tömegekre hatnak. Másrészt, hogy fenntartsa a demokrácia látszatát, életben hagyja a szabadság kis köreit - azokat a médiumokat, amelyek szűk körben hatnak. Félő, hogy a félmilliós „érv” folytán a kormányzati médiapolitikusok a Klubrádiót besorolták a megsemmisítendők közé. A negyedmilliós vagy pláne a 150 ezres hallgatósággal talán megúszhatta volna.


Június 26.
Viselkedéstanból elégtelen

A szombati tévéhíradóban láttam egy villanásnyi jelenetet. Brüsszelben ünnepélyes körülmények között jelentették be, hogy elhárultak az akadályok Horvátország elől, és délkeleti szomszédunk hamarosan az Európai Unió tagállama lesz. A legalább kéttucatnyi miniszterelnök között természetesen ott volt a mi kormányfőnk is - mint ebben a félévben az Uniót elnöklő ország vezetője. Ama bizonyos jelenet pedig úgy írható le, hogy Orbán Viktor kiszállt a páncélozott limuzinból, az egyik kezét zsebre dugta, a másikkal pedig fogadta az őt üdvözlő valaki jobbját: talán a protokollfőnökét vagy az EU valamelyik főtisztviselőjének kacsóját, majd lassan bandukolva az értékes szőnyegen bement a szép homlokzatú épületbe.

Megnéztem még kétszer a legföljebb tíz másodperces mozzanatot, és utólag vettem észre, hogy Magyarország miniszterelnöke kedélyesen meg is veregette az őt fogadó úriember vállát (még jó, hogy nem lapogatta). Azt talán már az elfogultság mondatja velem, hogy ötvenhez közeledő, testesedő kormányfőnk az utóbbi néhány hónapban olyan testtartást vett föl, mint amikor kalocsai nagyanyám hátsó udvarán a zömök kakas, farktollait kevélyen föltartva, peckesen végigvonult az áhítattal kóricáló tyúkok között. Elfogultságom azonban nem világnézeti természetű, mert Gyurcsány Ferenc brüsszeli viselkedése sem tetszett.

Nehéz elfelejteni, hogy akkori miniszterelnökünk a légkondicionált ülésteremben levette a zakóját, és az asztalra hajította. A hasonlóképpen Boss- és egyéb márkás öltönyökben feszítő kormányfők között ő volt az egyedüli, aki ingujjra vetkezett. Becsületére váljék, hogy a hosszú ujjú inget nem hajtotta fel könyékig. Vajon mivel magyarázható, hogy a mi miniszterelnökeink csupán külsőre hasonlítanak a nyugat-európai kollégáikra? Ugyanúgy öltöznek, mint ők, csak rosszabbul beszélnek angolul, és bizony elég furcsán viselkednek. Talán azért, mert első generációs értelmiségiek, és gyerekkorukban nem kergette őket viselkedéskultúrában járatos nörsz a zongora körül?

Nem vagyok már fiatal, de jó volna még megérni, hogy olyan kormányfőt küldhetünk Brüsszelbe, Washingtonba vagy éppen Moszkvába, aki nem zsebre dugott kézzel üdvözli az őt fogadó úriembert, a légkondicionált ülésteremben pedig nem veti le a zakóját, és nem dobja az asztalra.


Június 25.
Gyurcsány vagy Mesterházy?

Figyelemre méltó cikk jelent meg a tegnapi Népszabadságban. Oldás és kötés címmel Gyurcsány Ferenc fogalmazta meg érzéseit és gondolatait a múlt szombati pártkongresszus után néhány nappal. Talán nem torzítom el a mondandóját, ha úgy foglalom össze, hogy MSZP-beli riválisai hálót szőttek ellene, csapdát állítottak neki, ám sebaj, „Együtt kellene maradni. De egy jobb pártban.” Kesernyés hangvételéről eszembe jut Lengyel László ide illő szállóigéje: „Mindenki a maga pártját utálja a legjobban.”

Erről meg az ötlik fel, hogy idestova két évtizeddel ezelőtt a szellemi teljesítmények mérésére sajátos mérőeszközt találtam ki: hány jó mondat olvasható, hallható az eszmefuttatásban? S hogy még hitelesebb legyen a minősítés, párhuzamot vonok egy másik írással, Mesterházy Attila hasonló terjedelmű álláspontjával, amely szintén a Népszabadságban látott napvilágot. Az MSZP jelenlegi elnöke a környezetvédelemről értekezett. Hogy miért éppen erről, az rejtély. Akik egyáltalán érdeklődnek a magyar szocialisták torzsalkodásai iránt, szívesebben kísérik figyelemmel a két ellenlábas egymás elképzeléseire vonatkozó megállapításait.

Mesterházy Attila „zöld” okfejtésében két érdekes mondatot húztam alá, egyik sem vonatkozott a pártjára, Gyurcsány Ferenc tegnapi írásában viszont nyolcat, közülük hat kapcsolatba hozható az MSZP-vel. Ha pedig az intellektuális teljesítményt mérlegelem, akkor a mostani pártelnök gondolatmenete egy főiskolai adjunktus dolgozata (az adjunktus magyarul asszisztenst jelent). A volt pártelnök esszéje viszont egy docens okfejtésére emlékeztet, aki jól ír, ismeri a téma szakirodalmát, de még nem képes úgy összegezni a gondolatait, hogy kinevezzék professzorrá.

Mindebből legföljebb annyi következik, hogy a másfél évtizeddel fiatalabb Mesterházy Attilából lehet még docens, majd egyszer professzor is. Gyurcsány Ferencből azonban nehezebben lesz tanszékvezető, egyszer ugyanis már megválasztotta a főiskolai szenátus, ám adósságokat csinált, és a konkurens tanszék Orbán nevű vezetője el is áztatta az oktatók meg a hallgatók előtt. Ahogy elnézem, ebben a felsőoktatási intézményben valószínűleg kevés sót eszik meg, talán egy másikban kéne próbálkoznia. Figyelemre méltó eszmefuttatásait akkor is szívesen olvasom majd, de most úgy fest a helyzet, mintha esetében több volna az oldás, mint a kötés.


Június 24.
Hogyan sikerült szentesíteni a lex Répássyt?

Azért érdemes a vidéki napilapokat böngészni, mert az ember mindig talál bennük szakmai érdekességet. A szombathelyi Vas Népe például arról számolt be, hogy a múlt hét végén Szentgotthárdon rendezték meg a Pannon Jogász Napokat, a résztvevők megvitatták a Médiahatalom és jogállami korlátai című témát. Szívesebben vettem volna, ha Az állam korlátozása a médiában címmel cseréltek volna eszmét, mindazonáltal a hatósági szemléletet tükröző eseménycím mögött is rejlik figyelemre méltó tartalom.

Előadást tartott Répássy Róbert igazságügyekért felelős államtitkár, aki idézte a jövő januártól hatályos alkotmány szerinte legfontosabb mondatát: „Az emberi méltóság fölötte áll minden más alapjognak, az emberi méltóság alapjog, amelyből kiindulva tudjuk helyesen meghatározni a médiahatalom korlátait.” Most esett le a tantusz, hogy a parlamenti többség miért szavazta meg az új alaptörvényt. 1994-ben ugyanis a régi alkotmány szellemében hozott döntést az Alkotmánybíróság, és kimondta, hogy a közéleti szereplőknek többet kell elviselniük, mint az átlagembereknek. A két alapjog közül tehát a véleménynyilvánítás joga előbbre való, mint a személyiségi jog. Ezt a felfogást képviselte Szentgotthárdon Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Nem is tehetett mást, elvégre neki a még hatályos régi alkotmány és a belőle levezetett alkotmánybírósági határozat jegyében kellett véleményt formálnia.

Az igazságügyi államtitkár egyébként pályakezdő miskolci ügyvéd korában, az első Orbán-kormány idején törvényjavaslatot nyújtott be, amit mi, újságírók rögtön el is neveztünk róla Lex Répássynak. Ennek lényege, hogy a kedvezőtlen vélemény még nem alap a vélemény helyreigazítására, a hatósági eljárás elindításához az szükséges, hogy ne sértse az érintett személyiségi jogát. Ha viszont a bíróság megítéli az emberi méltóság megsértését, akkor nem egyszerűen kártérítés jár a felperesnek, hanem „a büntetés mértékét úgy kell megállapítani, hogy az visszatartsa a jogsértőt a további jogsértésektől”. A bírság lehet akár több tízmillió forint is. Javaslatát elfogadta az akkori országgyűlés, az akkori Alkotmánybíróság azonban alkotmányellenesnek nyilvánította.

Tavaly nyáron ismét hatalomra került a beterjesztő pártja. És lám, a két legtöbbet támadott jogszabályában, az új alkotmányban és az új médiatörvényben testet öltött a tíz évvel ezelőtti Lex Répássy.


Június 23.
Karsai doktor mégsem adta be a kulcsot

Mielőtt leadtam volna a tegnapi médianaplót, az egyik internetes portálon már olvastam, hogy Dr. Karsai József battonyai polgármester visszavonta önfeláldozási bejelentését. Orvosai szerint a parlament tövében nem bírná ki az éhségsztrájkot és az ötven altató tablettát. Az Orbán Viktorhoz intézett nyílt levél elküldése előtt is megvizsgáltathatta volna magát, igaz, akkor helyesírási hibákkal tarkított tiltakozását nem közölte volna a Népszava Online, és nem készített volna vele interjút az ATV-s Kálmán Olga. Egyszóval nem kapta volna szárnyára a hír.

Figyeltem, vajon Z. L. újságíró miként reagál a visszavonulás bejelentésére. A nyomtatott sajtóban kialakult beidegződéseim arra ösztönöztek, hogy a fejleménynek megfelelően írjam át a szöveget. Aztán jött a hezitálás. Ha átírom az elejét meg a végét, a keretet, akkor az egészet is át kell írnom, elvégre az eszmefuttatást kétesélyes latolgatásra építettem. A tévéinterjúból arra következtettem, hogy a battonyai heccmester régen volt az érdeklődés középpontjában, és most bedobott egy ötletet, hogy beszéljenek róla. De mi van akkor - gondoltam tovább -, ha mégis fogja magát, és a parlament sarkánál kimúlik? Eleve ezt a lehetőséget sem lehetett kizárni. Ezért visszafogtam az iróniámat, illetve megosztottam egy ellenzéki és egy kormánypárti, Karsai doktor és Schmitt Pál között, akik nagykoalíciót alkotva állnak hadilábon a helyesírással.

Végül útjára engedtem az idejét múlt médianaplót, mert épp a kialakult helyzetben látom az újságírás mai lehetőségét. A digitalizáció lehetővé teszi, hogy kiderüljön: nem vagyunk különbek az átlagembereknél. Azoknál, akiknek szintén van véleményük, csak mi, újságírók, nem a konyha- vagy a kocsmaasztalnál, nem is a kávéházban fejtjük ki az álláspontunkat, hanem a nyilvánosság szakmaibb fórumain, talán bővebb szókinccsel és alaposabban kibontva az összefüggéseket. Csakhogy a mítoszunkkal ellentétben nem vagyunk tévedhetetlenek, és ha a fejlemények cáfolják az okfejtésünket, akkor ezt igazán fölösleges elkendőzni. Ott a digitális sajtó, akár tíz perccel később pontosíthatjuk a véleményünket. Őszinteségben és fogalmazásban lehet bennünket utánozni, ráadásul leomlik köztünk és olvasóink között a fal.

Így hát csak most jelentem be az utókornak, hogy Karsai doktor, a bombasztikus ötleteiről elhíresült hecc- és polgármester anélkül ragadta meg néhány órára a köz figyelmét, hogy belehalt volna.


Június 22.
Két doktorált egymás között

Nincs kizárva, hogy mire e sorok megjelennek, Karsai József halott lesz. Ha engedik a kormányőrök, ő bizony odaláncolja magát a parlament valamelyik kiszögelléshez, aztán bevesz ötven altató tablettát - lesz, ami lesz. Így akar tiltakozni Orbán Viktor kormányzása ellen.

Bár ahogy meghallgattam Kálmán Olga vele készített interjúját a hétfő esti Egyenes beszéd-ben, az a benyomásom támadt, hogy esze ágában sincs meghalni. Csak éppen bedobta a szokásos performance-t, amiről tudja, hogy ugrik rá a média. Ő az a battonyai gazdálkodó, aki az első Orbán-kormány idején búzát égetett. Így nyilatkozott az agrárminisztert bosszantó műveletről: „Csupán azt kérte tőlem Torgyán, ha legközelebb búzát égetünk, akkor a fővárostól ne ilyen távoli helyen tegyük, mert az odautazás sok időbe kerül neki.” (Békés Megyei Nap, 2000. május 27.) Aztán Medgyessy Péter miniszterelnök jóvoltából országgyűlési képviselő lett, a szocialista frakció tagja, és tiltakozásul a külföldi áruház-láncok ellen néhány tonna poshadt dinnyét loccsantott szét a parkolóban.

Harmadik közéleti performance-a akár tiszteletre méltó is lehetne, ha a kormányfőhöz intézett nyílt levelében nem hemzsegnének a helyesírási hibák. A Népszava online változatában közölt episztolát döbbenten olvastam, mert kilencvenkilencet számoltam össze. Noha a kommunikáció szakos főiskolások megedzettek, de ilyen „teljesítményt” még náluk se pipáltam. Dr. Karsai József battonyai polgármester hiányosságát tervezett tettének kijáró tapintattal nem is feszegetem tovább. Annál kevésbé, mert igazságot szeretnék szolgáltatni a másik közéleti szereplőnek, akit nem föltétlenül a helyesírása miatt tisztelünk.

Sokak véleményével ellentétben azt állítom, hogy Schmitt Pálnál alkalmasabb államfő nem is képzelhető el Magyarországon. A felnőtt lakosság 28 százaléka funkcionális analfabéta, vagyis nem érti azt, amit olvas. Ilyen adottságok közepette miért csodálkozunk azon, ha éppen az lett köztársasági elnök, aki annyit konyít a helyesíráshoz, mint hajdú a harangöntéshez? Ő a megfelelő ember, mert átérzi minden harmadik-negyedik választópolgár nyelvi nyomorúságát. Javaslom, ő menjen oda a parlamenthez láncolt polgármesterhez, és legalább az altató tablettákról beszélje le. Azt hiszem, jól kijönnének egymással.


Június 21.
Számíthatunk-e jegyzetelő politikusokra a Pallas Páholyban?

A Gyurcsány vezérelte MDP-ben (Magyar Demokrata Pártban) alighanem Molnár Csaba lenne a Baloldali Platform elnöke, Bauer Tamás a Liberálisé, Debreczeni József pedig a Konzervatív Platformé. Egyelőre még az sem biztos, persze, hogy lesz-é Gyurcsány Ferencnek saját arcára, egyéniségére szabott pártja. Egyetlen biztos pont van csupán: Bauer Tamás publicisztikája. A Galamus nevű értelmiségi portálon például azt feszegeti az MSZP rendkívüli kongresszusára beterjesztett nyilatkozattervezet nyomán, hogy ha a szocialisták okkal kárhoztatják az Orbán-kormány szólásszabadság-korlátozó intézkedéseit, vajon „Miféle médiapolitikát, egyházpolitikát folytatnának ők a Fidesz remélt bukása után?”

Az egyházpolitikát békén hagynám, mert nem értek hozzá. Maradnék szűkebb érdeklődési körömnél, a médiapolitikánál, amelyről újabb kérdések jutnak a kristálytisztán fogalmazó publicista eszébe: „Mit gondolnak ma a szocialisták a sajtószabadság szempontjából elfogadhatatlan médiatörvény-tervezetről, melyet a Fidesszel közösen készítettek elő 2008-ban? Vagy a rádiófrekvenciák törvénytelen elosztásáról, amiben a Fidesz bűntársai voltak?” Ezek bizony engem is foglalkoztató kérdések. Ahogy látom, a szocialista politikusokban nincs szándék arra, hogy szembe nézzenek velük. Az a benyomásom, hogy 2002-2010 közötti médiapolitikájuk nélkülözte az elviséget és a szakszerűséget, napi (taktikai, üzleti) szempontokhoz igazodott. De ha a mögöttünk hagyott két választási ciklus szakpolitikai elemzése várat magára, akkor hogyan akarnak nekivágni a 2014-es választásnak?

Mentségükre szóljon, hogy egyelőre az sem világos, vajon Gyurcsány-módra magukba olvasztják-e Orbán liberális és konzervatív ellenzékét, vagy Mesterházy-módra baloldali pártként közelednek Orbán Viktor pártokká növekedő liberális és konzervatív ellenzékéhez. Amíg az idő kiforogja a választ, aligha ártana, ha vagy tíz témakörben, a gazdaságpolitikától az egyházpolitikán át éppen a médiapolitikáig megvitatnók a hatalomban töltött évek tapasztalatait. Van-é erre esély? Vajon hová kell töpörödnie az MSZP-nek, hogy a politikusai papírral és ceruzával a kezükben beüljenek, mondjuk a Pallas Páholyba, és meghallgatnák azokat a szakembereket, akiknek van érdemi mondandójuk a magyar szocialisták kormányzati tevékenységéről? Hátha tanulnának valamit azoktól az értelmiségiektől, akik sokféleképpen ugyan, de látják a fáktól az erdőt.


Június 20.
Akarsz évi húszmilliót keresni?

Figyelemmel kísérem a magyar kajakosok-kenusok diadalmenetét. Az utóbbi évtizedben minden világverseny pontversenyét a mieink nyerték, közülük például Kovács Katalin olimpiai, világbajnoki, Európa-bajnoki aranyérmei megközelítik a hatvanat. Szinte nehezebb itthon válogatót nyerni, mint érmet valamelyik nemzetközi csúcsviadalon. S miközben a többi magyar sportág megy-mendegél lefelé, kajakosaink és kenusaink tarolnak, mint tegnap és tegnapelőtt Belgrádban, az Európa-bajnokságon.

Csakhogy az eredményességüknek van egy hátulütője. Nemrégiben alapos elemzést olvastam egy sport-közgazdász tollából, aki a szponzorációról írt. Kifejtette, hogy a hazai sportolók közül a legnagyobb érték Janics Natasa, a háromszoros olimpiai bajnok kajakozó, aki a szponzorok jóvoltából évi húszmilliót keres. Ezen felül kap még fizetést az egyesületétől, és anyagi hozzájárulást az olimpiai bizottságtól is, jövedelme meghaladhatja akár a harmincmilliót is. Nem irigylem tőle, megdolgozott érte. Kihagyja az idei esztendőt, mert teherbe esett, de még így is van reklámértéke, nem is feledkeznek meg róla a támogatói.

A cikkből egyébként kiviláglik, hogy az élsportolók körében nem ritkaság a tizenöt-, még inkább a tízmilliós szponzorációs bevétel. Néhány napja talán épp ezért tört ki a vihar a harmadik magyar kajakos lány, Kozák Danuta körül. Megnyerte ugyan a kétszáz méteres válogatót is, a szövetségi kapitány mégsem őt indítja az augusztusi világbajnokságon. A versenyző és egyesülete is berzenkedik a döntés ellen. Tegnap, az EB-n, kárpótlásul még Danuta indult a távon, de éppen csak végiglapátolta a kétszázat. Az előtte és az utána való táv között aligha akarta kihajtani magát - mellesleg a másik kettőben aranyérmet nyert. De nem lepődnék meg, ha kiderülne: alibi-versenyzésének oka az volt, hogy a kihagyandó világbajnokság megnyerésével más szponzorációs kategóriába kerülhetett volna.

Hát bizony így állunk most, a kapitalizmust kóstolgató Magyarországon a piacképes sportolókkal: aki bekerül a krémbe, szűkre szabott pályafutása alatt bespájzolhat egy életre. Ezért folyik késhegyig menő harc az indulási jogért. Bezzeg Hosszú Katinka, világbajnok úszónőnk, aki a hazai körön kívül, a tengeren túl tengeti az életét. Amíg egyetemre jár, egy fillért sem fogadhat el versenydíj gyanánt, pláne a szponzoroktól. Ki gondolta volna ezt a megbotránkoztató puritánságot a profithajhász Amerikáról?


Június 19.
Bűvös számok

Anyagot gyűjtök egy tanulmányhoz, és szinte az egész hetet a Szabó Ervin Könyvtárban töltöttem. A Népszabadság 1989-es évfolyamát kértem ki, leginkább az utolsó negyedévet böngésztem. Sok érdekességet találtam benne, s ami meglepett, hogy olvasás közben, utókorként mintha páholyból néztem volna végig az MSZMP haldoklását és az MSZP megalakulását. Annak idején tudtam, hogy éppen omlik össze a Kádár-rendszer, de több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy ugyanazokat a cikkeket más szemmel lássam.

2011 júniusában például feltűntek az 1989-es számok. Miközben ezekben az órákban az MSZP vezetői éppen azon huzakodnak, hogy a pártszavazás után bevallják-e majd a nyilvánosság előtt, vajon hány ezer tagja van a pártnak (harminc, húsz vagy csak tizenöt), az induló MSZP vezetői merőben másféle számokról vizionáltak. Egy hétszázezres állampártból, az MSZMP-ből váltak ki, és például Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök félmilliós MSZP-t jövendölt. Az újdonsült pártelnök, Nyers Rezső már óvatosabban fogalmazott, ő „csak” háromszáz- és ötszázezer közé taksálta a tagságot. Kovács Jenő, a szervezési ügyekkel foglalkozó elnökségi tag az első hetekben harmincezer belépettről, majd később harmincötről számolt be, és már nem tudom, hogy kicsoda, de valaki elégedetlenül beszélt arról, hogy 1989 végén csupán ötvenezerre szaporodott föl a létszám. (A másik szervezet, az MSZMP egyik befolyásos politikusa, Grósz Károly viszont százezres tagságról nyilatkozott - szintén a Népszabadságnak.)

Hogy aztán ezek a számok mennyire fedték a valóságot, azt utólag szinte lehetetlen kideríteni. Újságolvasás közben végig az volt a benyomásom, hogy a két baloldali párt, a régi és az új emberei a nyilvánosságba bedobott számokkal bűvölték egymást, és bombázták a közvéleményt. Azt tesztelték, hogy melyik szervezet lehet a baloldal centruma, vajon melyik foghatja össze a választási győzelemre esélyes jobboldal ellenzékét. Azt hiszem, manapság a jóval szerényebb taglétszám igazán szerénységre inthetné a hogyan továbbról vitatkozó szocialista politikusokat. Mindazonáltal a lényeg feltűnően hasonló - lehet abban az esetben, ha netán kettéválik az MSZP. A különbség inkább csak az, hogy 1989 utolsó negyedévében a magyar szocialisták választási vereség előtt voltak, most pedig utána vannak.


Június 18.
Kérem alássan

A minap elkaptam egy interjút a Hír Televízióban. Jankovics Marcellel, a Nemzeti Kulturális Alap vezetőjével beszélgetett Nagy Katalin. A műsorvezető nem tért rá azonnal az ezer sebből vérző NKA-ra, mielőtt szóba hozta volna, egy kicsit elidőzött az interjúalany művészi előéleténél. A neves rendezőt régóta húzódó és anyagi okok miatt mindmáig befejezetlen rajzfilmjéről, az Ember tragédiájáról faggatta. Ám a stúdióban megfagyott a levegő, amikor a rutinos műsorvezető lányos zavarában Jancsónak nevezte az ugyancsak Kossuth-díjas filmrendezőt.

Aztán ijedtében elharapta a szót, és keresztnevet már nem mondott, ettől kezdve azonban a beszélgetés belesüppedt a jól hangzó általánosságok unalmába. Azt vettem észre magamon, hogy sajnálkozom az újságírónőn. Elvégre a Jankovics és a Jancsó hasonlít egymásra, ráadásul az egyik rendezőnek Marcell a keresztneve, a másiknak meg Miklós. Bizony nem könnyű az interjúalany megnevezésére összpontosítani, ha másra koncentrál az ember. Arra például, hogy a kormánypárti értékrendszerhez vonzódó intézményben nehogy véletlenül kellemetlen helyzetbe hozza a rendszer egyik kedvezményezettjét. Véletlenül elég jól ismerem Jankovics Marcellt. Jártam a lakásában, ismerem a feleségét, őt magát a magyar rajzfilmesek legjobbikának vélem, akinek van humorérzéke, és legföljebb sportszerűséget vár el az újságíróktól, nem pedig kíméletet, pláne alázatot. A műsorvezetői műhiba mégis megtörtént, és gondolkodóba ejtett.

A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben rengeteg interjút készítettem híres emberekkel. Filmkritikusként rendezőkkel is, köztük nem eggyel, aki a Kádár- rendszer kedvezményezettjének számított. A puha diktatúra sajtója - a Magyar Ifjúság, a Magyar Hírlap, az Élet és Irodalom szerkesztősége - egyetlenegyszer sem igényelte tőlem, hogy udvaroljak a neves beszélgetőpartnernek. Azt kérdeztem, amit jónak láttam, és az jelent meg, amit válaszolt az illető. Lehet, persze, hogy szerencsém volt a munkahelyeimmel, és más újságírók kínosabb élményekről számolhatnának be. Mégis az a benyomásom, hogy a puha diktatúrában inkább lehetett kérdezni, mint most, a kemény demokráciában. Vajon miért gondolja a Hír Televízió rutinos műsorvezetője, hogy neki gazsulálnia kell a Nemzeti Kulturális Alap amúgy őszinteségre hajló vezetőjének.


Június 17.
A zsurnálkritikus fejfájára

Szegény Ervin, holtában is pórul járt. Kedden hajnalban halt meg, és „már” csütörtökön hírt adott róla a Népszabadság. A tizenöt soros MTI-közleményhez még annyit sem biggyesztett a hírszerkesztő, hogy Gyertyán Ervin vagy két évtizedig volt a lap filmkritikusa. (Lehet, hogy nem is tudta?) A másik napilap, a Népszava, melyhez szintén hosszú munkaviszony kötötte, tisztességes nekrológot közölt. Kár, hogy közös kollégánk, Bernáth László - szintén filmkritikus - a három könyvéből kettőnek rosszul írta a címét.

Én most jól írom, mert utánanéztem. A Kibernerosz tündöklése és bukása kamaszkorom kedvenc tudományos fantasztikus regénye volt. A kecskeméti Katona József Könyvtárban nyomták a kezembe, és annyira tetszett, hogy „elfelejtettem” visszaadni - a zsebpénzemből inkább kifizettem érte a büntetést. Másik említett regényét, a Szemüveg a porban-t a hetvenes évek közepén olvastam, sőt írtam is róla. Ervin azt vetette papírra, hogy egy zsidó kamaszfiú miként élte át a második világháborút. Mai szemmel nézve nem tetszik a hajdani kritikám, sok benne az esztétikai egyrészt-másrészt. A kelleténél óvatosabban fogalmaztam, mert akkor már a váltótársa voltam.

Eszményi munkamegosztás alakult ki közöttünk. Ő vonzódott a művészfilmekhez, Jancsó hosszú snittjeihez és a saját körmondataihoz, én szívesebben írtam dokumentumfilmekről és képzettársításra alkalmat adó montázsokról. A csaknem egy évtized alatt, amíg hétről hétre váltottuk egymást a Népszabadság hasábjain, sosem volt köztünk vita, s bár húsz évvel volt idősebb nálam, barátsággá mélyült a kapcsolatunk. Olyannyira, hogy amikor tanításra adtam a fejem, és a foglalkozásomat megnevezők találgatták, vajon újságírónak vagy szerkesztőnek, sajtó- vagy médiatörténésznek tituláljanak-e, tőle kölcsönöztem a megoldást. Ő zsurnálkritikusnak vallotta magát, aki újságnál dolgozik, és igyekszik mívesen fogalmazni, én ennek mintájára vélem magam - öniróniával - zsurnáltudósnak, újságösszefüggések elemzőjének.

A huszonegyedik században meglazult a kapcsolatunk. Fel-felhívtuk egymást, de ritkán találkoztunk, mert röstellte, hogy súlyosbodó cukorbaja miatt gondja van a mozgással. Úgy közlekedett, mintha tojásokon járna. Az egyik legjobb magyar filmkritikus volt. Megnyugtató volna, ha némi késéssel egykori munkahelyünk, a Népszabadság nekrológban is nyomatékosítaná ezt.


Június 16.
Vizsgázni vagy levizsgázni?

A tarsolyomban van néhány izgalmas téma, csakhogy a tanügyi skandalum foglyul ejtett. Túl vagyok a második vizsgáztatáson, és egyre szomorúbban tűnődöm a vissza-visszatérő jelenségen. Nem is annyira a kommunikáció szakosok felkészültségére panaszkodom - tartják a közepes színvonalat -, inkább a felelőtlenségükre.

Az állami felsőoktatásban közreműködőként köteles vagyok vizsgaidőszakban három időpontot kiírni. Az már nem kötelező, mindazonáltal kialakult gyakorlat, hogy egyet az elején, egyet a közepén és egyet a végén. Ilyenkor megadom a keretszámot is, hogy hány hallgatót vállalok arra a napra. Általában húszat, ez tizenöt percével ötórányi összpontosítás - én ennyire vagyok képes. Az idén első alkalommal betelt a létszám, de csak tizenhárman jöttek el médiapolitikából és médiaetikából kollokválni. Bosszantó, hogy aki időben jelentkezett, és mégsem érkezett meg, elvette a helyet attól, aki esetleg csak néhány perccel később jelezte interneten a részvételi szándékát. A második alkalommal már szóltak a főiskolások, hogy bővíteni kéne a keretet, mert nagy az évfolyam. Oké, emeltem öttel, bár a huszonöt már feszegeti az oktatói terhelhetőség határait. Ehhez képest tegnap a huszonötből tizenhatan jelentek meg.

A távol maradók talán már nem vették el a helyet az évfolyamtársaiktól, de van itt egy másik gond. Eddig összesen huszonkilencen kollokváltak, márpedig ezekben a hetekben hatvan és hetven közé tehető a vizsgázók száma. Szombaton lesz a harmadik, végső próbatétel, és harminc-negyven kommunikáció szakosra számíthatok. Reggel 6.23-kor indul az első vonat, 9.24-kor érkezem Nyíregyházára, az állomás előtt fogok egy taxit, hogy időben érjek oda, mert már türelmetlenül várnak a főiskolások. Az utolsó vonat 17.35-kor indul vissza a fővárosba, vagyis lesz hét órám. Ez négyszázhúsz perc - és nálam, ugye, minimum negyedóráig tart a számonkérés Harmincszor tizenöt az négyszázötven, talán még belefér az időbe, de negyvenszer tizenöt már hatszáz perc, azaz tíz óra.

A jelenség idestova két évtizede ismétlődik, amióta médiatanárságra adtam a fejem. Nem hibáztatom a diákokat, noha ebben a vizsgaidőszakban is volt olyan, aki kétszer vette el a lehetőséget másoktól (remélem, harmadszorra csak eljön). Egyetlen minisztériumi rendelettel elejét lehetne venni az oktatási rendszerben rejlő rendetlenségnek: aki feliratkozott a vizsgára, de nem jött el, azt levizsgázottnak kell tekinteni.


Június 15.
Hol van az útelágazás?

Villámpostán kaptam üzenetet az egyik tanítványomtól. Azt írja, hogy most már maga is szerkesztőként dolgozik, és a kisvárosi rádiónál alkalmazza azt a gyakorlatot, amiről a tegnapi jegyzetben írtam. Hogy a mondat végi, mondat eleji hangzótorlódást elkerülje, ha mássalhangzóval fejeződik be az egyik, akkor igyekszik magánhangzóval kezdeni a másikat, ha viszont magánhangzóval, akkor pedig mássalhangzóval. De mi van akkor - kérdezi -, ha mondat közben a szembesül a torlódással, és felolvashatatlanná válik a jegyzet?

Hadd válaszoljak egy példamondattal. Nemrégiben megrendelésre készítettem dokumentációt a rendőrségről, és a harmincvalahány idézet között találtam egy témánkhoz illő megállapítást. Rogán Antal Fidesz-politikus 2009. július 25-én interjút adott a Magyar Nemzetnek, amelyben kifejtette: „Nem gárdára avagy csendőrségre, hanem működőképes rendőrségre van szükség.” A gondolat tartalmilag rendben, van azonban egy furcsaság benne. Attól válik kimondhatatlanná, hogy a ’gárdára’ magánhangzóval fejeződik be, ennek ellenére a politikus ’a’ hangzót biggyesztett a vagyhoz. Ezzel nemcsak két magánhangzó került egymás mellé, hanem ráadásul két ’a’ is.

Márpedig ha ugyanezt a gondolatot ugyanez a politikus ugyanígy mondja el egy rádió- vagy tévéstúdióban, alighanem beletörik a nyelve. Vagy ha nem is, akkora energiát fordít a váratlan retorikai akadály leküzdésére, hogy később, a legártalmatlanabb helyzetben hagyja cserben a beszélhetnékje. Holott Rogán Antal egyike annak a nem sok közéleti szereplőnek, aki megértette a média lényegét, és ügyesen használja a benne rejlő lehetőségeket. Hát akkor képzeljük el az egy nemzedékkel idősebb Medgyessy Pétert élete talán legkínosabb pillanatában!

A miniszterelnök azért bakizott országos derültséget keltve híres évértékelő beszédében, mert a szövegírói tudatosan vagy dilettáns módon megszegték a hangzótorlódás könnyen megjegyezhető szabályait. Szegény főnökük az országgyűlési pulpituson óriási energiát fordított az egymáshoz tapadt magánhangzók, illetve az összeszorult mássalhangzók kimondására, ez többé-kevésbé sikerült is neki. Majd a beszéd utolsó előtti bekezdésében az ’útelágazás’ szóhoz érkezett. Megkönnyebbülten kezdett neki, amikor kijött rajta az idegi fáradtság - és nevetésben tört ki az ország, mert csak harmadszorra sikerült kimondania. A közszereplőknek, köztük az újságíróknak is az efféle blamázst kéne elkerülniük.


Június 14.
Hangtorlódás

Mostanában sokat olvasom a nyíregyházi diákok régi cikkeit. Van ugyanis egy szóbeli megállapodásunk a főiskola rektorával, hogy jó néven venné, ha kötet jelenne meg a kommunikáció szakosok legjobb írásaiból, sőt még anyagilag is támogatná az antológiát. Ezzel járnák megbízottjai az északkelet-magyarországi középiskolákat, hogy lám, az érettségizetteknek érdemes olyan helyre jelentkezniük, ahol ilyen íráskészségű hallgatók vannak.

Olvasgatás közben azt vettem észre, hogy hat évvel ezelőtt, amidőn az első cikkek napvilágot láttak a Klubhálón, még a régi beidegződések szerint szerkesztettem. Híven a hagyományos újságíráshoz, nem váltogattam például a két tagmondatot összekötő ’s’-ben vagy ’és’-ben a magán-, illetve mássalhangzókat. Aztán ahogy beszélgettem a helyi lapszerkesztőkkel és az immár online újságíróként dolgozó tanítványokkal, lassanként rájöttem, hogy nemcsak az újságírás változott, hanem a sajtóban dolgozók helyzete is. Például az, hogy rosszabbul fizetik őket, mint amikor mi indultunk a pályán. Ezért több lábon kell állniuk, az egész médiában otthonosan kell mozogniuk. Elvégre nemcsak a nyomtatott sajtóban közölnek, hanem a helyi rádióban, tévében is felolvassák a jegyzeteiket.

Olyan helyzetbe kell tehát  hozni őket - vontam le a tanügyi következtetést -, hogy érthetően, kifejezően, rutinosan adják elő a mondandójukat, mert csak így egészíthetik ki a jövedelműket. Mellesleg pedig jobb nevet is szerezhetnek maguknak a helyi kisközösségben. Innen már csupán egy lépés volt a felismerés, hogy gördülékenyebbé kell tenni a mondataikat. Ha például az összetett mondat egyik tagmondata mássalhangzóval fejeződik be, akkor a kötőszó nem ’s’ lesz, hanem ’és’. Ha viszont magánhangzóval, akkor nem ’és’ lesz, hanem ’s’. Így előzhető meg a mássalhangzó-, illetve a magánhangzó-torlódás. Mindez azért fontos, mert ha a stúdióban vagy a közönség előtt összegabalyodik a szerző-előadó nyelve, akkor újra kell kezdeni a felolvasást, esetleg kuncogásba fullad az összejövetel.

Most pedig javítgatom az antológiába való mondatokat. Csupán annyit változtatok rajtuk, hogy elkerüljük a hangtorlódást, a leggyakoribb hibalehetőséget. Mert ha ősszel megjelenik a kötet, akkor a mintegy félszáz szerzőnek a nyíregyházi és budapesti nyilvánosság elé kell állnia. Nem mindegy, hogy megakadnak-e a felolvasásban.


Június 13.
Kik buktatták meg Mátéfi Esztert?

Szombaton este csak udvariasságból néztem végig a Magyarország-Németország kézilabda mérkőzést. A második félidő első felében ugyanis kiderült, hogy a női csapatunk nincs egy súlycsoportban az ellenféllel. A válogatott lemaradt a decemberi világbajnokságról és a londoni olimpiáról. Nem vagyok szakértő, de észrevettem egy jelenséget, amely aligha független a magyar lányok kudarcától. Megtanultam a sorok között olvasni, és az a benyomásom, hogy amikor néhány hónappal ezelőtt Kovács Péter edzőt kirúgták a román női élcsapattól, a Valceától, akkor történt valami. A hajdani világválogatott átlövő hazajött, és elkezdtek körülötte duruzsolni.

Előbb csak egy-egy vele készített interjú jelent meg sportújságokban. Megpendítette, hogy rosszul érzi magát munkanélküliként, és valami hozzá méltó megbízatásra vágyik. Majd kirobbant a botrány: néhány női válogatott megkereste Mocsai Lajost, a legtekintélyesebb magyar edzőt, és felkérte szövetségi kapitánynak. Ő ugyan elhárította a próbálkozást, de finoman visszautasító gesztusa megnyitotta az utat egy másik trénernek, mondjuk éppen Kovács Péternek. Eközben a válogatott keret készült a németek elleni összecsapásra, márpedig a botrány aligha növelte a csapaton belül összetartást és a hivatalban lévő szövetségi kapitány, Mátéfi Eszter alkotókedvét.

Aztán lemondott a kézilabda szövetség elnöke, azzal a felkiáltással, hogy jöjjön olyan ember, aki több pénzt hoz a házhoz, és maga helyett ajánlott egy magas rangú állami hivatalnokot. Ilyenkor szokott az új főnök új stábot keresni. Azt hiszem, ennyi éppen elég ahhoz, hogy a sorsdöntő találkozóra készülő válogatott keret tagjai ne összpontosíthassanak a továbbjutásra. Most aztán itt a kudarc és nyomában a romhalmaz. Jöhet az új brigád, hogy ismét felépítse a házat.

Nem állítom, hogy Mátéfi Eszter a világ legjobb szövetségi kapitánya, bizonyára az ő hibái is hozzájárultak a szombat esti vereséghez. Ám nem kétséges számomra, hogy bukásában közreműködött egy kemény eszközökkel dolgozó, például a nyilvánosságban rejlő lehetőségeket ügyesen kiaknázó lobbi. Elismerem, persze, hogy a benyomásaimra hagyatkozom, talán még igazam sincs. De a feltételezésnek van egy próbája: ha „véletlenül” Kovács Péter lesz az új szövetségi kapitány, akkor bizony állítható, hogy a régi eltávolításában derék sportújságírók is szerepet játszottak - szakmánk nagyobb dicsőségére.


Június 12.
Államvizsga

Tegnap olyan cikkről írtam, amely idestova két hete jelent meg, és jószerint agyonhallgatták a hazai sajtóban. Pedig Bartus László Diktatúra egyenes adásban című publicisztikája (Amerikai Népszava, május 30.) normálisabb lelkületű országban napokig diskurzusok témája volna. Sok mindenről lehetne vitatkozni. Az Orbán-rendszer lefasisztázásáról, a magyar nép és az ellenzéki politikusok Ady-hevületű ostorozásáról, az itthoni média szolgalelkűségéről, ezen belül az ATV és a Hit Gyülekezete kisszerűségéről. Vagy éppenséggel arról, hogy egy digitális napilapba illik-e terjedelmes esszét közölni, amely egyébként úgy szakadt ki a szerzőből, mint tűzhányóból a láva.

Számomra esemény az igazságaival és igazságtalanságaival vonzó írás, mindazonáltal kétséges, vajon sikerült-e megérzékítenem a jelentőségét. Legalább annyira, hogy a tanítványaim kíváncsiságból rákattintsanak a Google keresőprogramjában. És ha nem volt teljesen eredménytelen a közreműködésem, vajon kik olvasták el a kétségkívül hosszú és zeg-zugos publicisztikát? Ahogy felidézem a szellemi arculatukat, az egyik kezemen megszámolhatom őket. Ehhez a témához ugyanis közéleti fogékonyság, történelmi és társadalomtudományi érdeklődés szükségeltetik. A legtöbb lány kiesik (bocs), még a legtehetségesebb tollforgatók is, mert úgy menekülnek a politikától, mint ördög a tömjénfüsttől. Maradnak tehát a fiúk, akik eleve a kommunikáció szakosok kisebbségét alkotják. De kikről feltételezhető, hogy vagy tőlem függetlenül olvasták Bartus László cikkét, vagy azért rugaszkodtak neki, mert ebben a rovatban írtam róla?

Számításba jöhet Czehelszki Levente, Dolhai József, Elek Zoltán, és megint csak bocsánat, hogy más nem jut eszembe. Amidőn azonban felötlik ez a három név, rögtön furdalni kezd a lelkiismeret. Mindhárman ugyanis a vizsgaidőszak kellős közepén vannak. Levente a budapesti ELTÉ-n, József a miskolci egyetemen, Zoltán pedig a nyíregyházi főiskolán. Készülnek a harmadik, második, első diplomára, és akkor van képem elterelni figyelmüket az államvizsgáról. Bartus László ott, Amerikában igazán meggondolhatta volna, hogy a magyar államot vizsgáló eszmefuttatását éppen május legvégén adja közre. Talán nem tudja, hogy akiknek írta, vagy agyonhallgatják az álláspontját, vagy államvizsgára készülnek?


Június 11.
A fáktól látjuk-e az erdőt?

A 168 Óra legfrissebb számában megjelent egy Ennyi. Ez Mester Ákos rovatának a címe; a közéleti hetilap főszerkesztője ritkán szólal meg, de mindig nyomós okkal. Tapintatosan, bár egyértelműen leteremti Bartus Lászlót, az Amerikai Népszava főszerkesztőjét, mert Diktatúra egyenes adásban című publicisztikájában ezt írta: „Orbán Viktor egy merőben új típusú fasiszta államot hoz létre.” Azt fejtegeti a hazai főszerkesztő, hogy vannak ugyan aggasztó jelek, de odáig talán mégsem fajult el a helyzet, mint ahogy a tengerentúli főszerkesztő feltételezi.

A két magyar újságíró vitájában inkább az itthoni felé hajlanék, noha az Amerikában élő is „csak” Mussolinihoz hasonlítja Orbánt. (A ’fasces’, ugye, vesszőnyalábot jelent latinul, és a belőle sarjadt olasz fasizmus enyhébbnek bizonyult a német nácizmusnál.) Én is túlzásnak vélem Bartus László értékítéletét, ám ezzel együtt terjedelmes és szenvedélyes gondolatmenete a rövid dorgálásnál alaposabb töprengést érdemelne. Tragikus volna ugyanis, ha egyszer mégis bebizonyosodna, hogy neki volt igaza. Amikor prófétai hevületű, kérlelhetetlen hangvételű eszmefuttatásokat olvasok, pláne olyan írástudó tollából, aki nem Magyarországon él, óhatatlanul élek a gyanúperrel, hátha onnan jobban látja a helyzetünket, mint mi magunk innen, hazulról. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a fáktól ne lássuk az erdőt. Lehetséges, hogy akik kevésbé ismerik ki magukat a részletekben, meglátják a lényeget?

Van egy idestova negyedszázados élményem. Ösztöndíjas voltam az NSZK-ban, és Bonnban megnéztem egy kiállítást a Harmadik Birodalomból emigrált írókról. A gazdag dokumentációból a napnál világosabban rajzolódott ki előttem, hogy akik Hitler 1933-as választási győzelme után Németországban maradtak, az első néhány hónapban nem akartak hinni a szemüknek, és lágy húrokat pengettek a már ellenőrzött, de még nem irányított sajtóban. Mígnem annyira elfajult a helyzet, hogy csupán az írók közül négyezren emigráltak. (Hogy a filmesek, színészek, szobrászok, festők és egyéb művészek közül hányan, azt nem tudom, mert róluk nem láttam kiállítást.) Mára kiderült, hogy leginkább azok álláspontja felel meg az utókor megfontolt, árnyalt értékítéletének, akik az elsők között ismerték fel a törvényes körülmények között megválasztott kancellár hatalmi természetét, és hanyatt-homlok menekültek külföldre, hogy onnan meglássák az erdőt.


Június 10.
Mi rejlik az ingyenes hírszolgáltatás mögött?

A Kommunikációs Főiskolán megrendezett közszolgálati tanácskozáson akadt még egy mozzanat, ami tűnődésre késztetett. Belényessy Csaba, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója felkészült az előadásra, és kedden este azzal kezdte mondandóját, hogy aznap délután hatig tizenöt-ezren regisztráltatták magukat az MTI digitális hírszolgálatán. Ez nem olyan rettenetesen nagy szám - futott át rögtön az agyamon -, elvégre a Klubháló iránt érdeklődők száma hét közben naponta tízezer körül van, a hét végén pedig eléri a tizenötöt. De amit utána mondott, az már meglepett: az MTI tizenötezer látogatójából kétezer-hétszázan a továbbközlés szándékával azonosították magukat.

Ehhez tudni érdemes, hogy az állami hírügynökség nemrégiben ingyenessé tette a hírszolgáltatását. (Ezzel rögtön halálra is ítélte piaci ellenlábasát, a kereskedelmi alapon működő Független Hírügynökséget, rövidítve és becézve a FüHü-t, amelynek megszűntetését néhány napja jelentették be a tulajdonosai.) S mert elég jól ismerem a vidéki szerkesztőségeket, a tévedés különösebb kockázata nélkül állíthatom, hogy kik igényelték az MTI-ből való információkat. Azok a kisvárosi, falusi újság-, rádió- és tévészerkesztőségek, amelyeknek nem volt pénzük arra, hogy a korábbi években előfizessenek a Magyar Távirati Iroda akkor még korántsem ingyenes szolgáltatásaira.

Azért vették igénybe a FüHü olcsóbb híreit, mert az RTL Klub mellett működő cég testhez állóbb információkkal kecsegtette őket. Másként fogalmazva: az MTI rosszul megállapított hírcsomagjaiból több pénzért jóval kevesebb infót hasznosíthattak. Ezt néhányszor el is mondtam az állami hírügynökség akkori vezérigazgatójának, Vince Mátyásnak, de a helyzet nem sokat változott. A FüHü sokáig abból élt, hogy az MTI nem jól végezte a dolgát - legalábbis a vidéki Magyarországon.

Természetesen tudom, hogy a kétezer-hétszáz regisztrált érdeklődő nem ugyanannyi vidéki szerkesztőséget képviselt. De ha csakugyan profi hírújságírók azonosították magukat, akiknek az a feladatuk, hogy az új, ingyenes szisztémában minél több közölhető hírre tegyenek szert, akkor a számuk többé-kevésbé megfelel annak a mintegy kétezer szerkesztőségnek, amely Budapesten túl, kisvárosban és falun, máról holnapra tengeti az életét.










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2005-05-31 (87893 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds