2017 június 28, szerda

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
18886635
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Pályakezdők fóruma







Munkatársunk, Dolhai József most szerezte meg második diplomáját, ezúttal a miskolci egyetem politológia szakán. Saját nézőpontjából mutatja be az újságíróvá érés folyamatát. (Z. L.)

Dolhai József jegyzete

Június 30.
Álmok és csillagok


Valamikor 2005 szeptemberében egy idősebb úr jött be előadást tartani a Nyíregyházi Főiskola kommunikáció szakos hallgatóinak. Magas, őszes és szakállas, kissé hajlott háta és rekedtes hangja volt, figyelnem kellett, hogy mindent halljak. Röviden elmondta addigi pályafutását, majd megkérdezte, van-e közöttünk, aki „váltani szeretne”, magyarán: a főiskola után pályát változtatna. Csak néhányan mondták, hogy váltanának, többek között én is. Nem váltottam.

Imponált, hogy a keleti végekre is elvetődnek olyan újságírók tanítani, akik a szakma legjobbjai közé tartoznak. Az meg kimondottan felcsigázott, hogy nála, vagyis a Klubhálón megjelenhetnek a világmegváltó írásaink. Még aznap este megírtam életem első cikkét, Településem médiaviszonyai címmel. Hamarosan megjelent, és fülig ért a szám, amikor megtaláltam a világhálón. A napokban próbáltam rákeresni a Klubháló archívumában, de már nem ért odáig a portál emlékezete, így aztán a sajátomban kutakodtam. A gépemen sikerrel jártam, és jókat mosolyogtam olvasás közben. Nem tagadom, most is tetszett, de hogy mire volt jó az a sok fölösleges szóköz és enter…

No persze, akkoriban nemcsak az újságírással, hanem a jó öreg Word-el is csak az ismerkedés stádiumában voltam. Azóta sok minden másképp van, csak egy, ami változatlan: a tanár, Zöldi László. Jó néhány sorstársammal a hóna alá vett, és próbált egyre beljebb tuszkolni az újságírás sűrűjébe. Nem mindig hagytam magam, de lassacskán észrevettem, hogy a reggelimtől kezdve a csillagokon keresztül az álmaimig mindent újságíró szemmel nézek. Köszönhető ez annak, hogy életem legfőbb mentora, azon túl, hogy tudást közvetített, nevelni is próbált az újságírásra.

Sok témát írtam meg, de ha örökké élnék, akkor sem írhatnék meg mindent. Ráadásul kiderült, hogy a Klubháló sem örök életű. Nem az a baj, hogy megszűnik, hanem hogy az egyetlen. Mert legyen bármilyen jó valaki a szakmában, innen nem lehet csak úgy átlibbenni egy másik portálra. Egy másik helyen már nem írhatnám meg azt, amit még szerettem volna. Ott már be kell állni a sorba, és se csillagok, se álmok. Erről jut eszembe: mégis pályát változtattam, mert csillagokat és álmokat kaptam a Klubhálótól. És attól az embertől, akinek a reggelije és az álmai közben is a klubhálósok járnak a fejében. Szerintem ezután is kísértjük álmaiban, ő pedig biztos lehet abban, hogy magunkban ezután is minden írásunkról megkérdezzük: Vajon mit szólna ehhez a Tanár Úr?


Munkatársunk, Kravecz Eszter balatoni glosszájából kiderül, hogy visszavonhatatlanul itt a nyár. (Z. L.)

Kravecz Eszter széljegyzete

Június 29.
Fent és lent


Arra az elhatározásra jutottam, hogy mit nekem Földközi-tenger, én itthon maradok, és kicsiny hazánk legnagyobb tavánál töltöm el a vakációt. Szerencsére társra is leltem, négy csodálatos napon keresztül élvezhettem párommal a magyar vendéglátók kedvességét, ami nem kizárólag a német turistáknak szólt.

A több tucatnyi bazársoron nyájasabbnál nyájasabb eladók kínálták portékájukat. Engem is megszédítettek az esti sötétségben fényes csillagként tündöklő, kirakatokat megvilágító lámpafények. Érdekes volt, hogy napközben a város eme részén szinte egy lélek sem járkált. Rögtön a vadnyugati témájú filmekből ismerős kép jutott eszembe, amikor üres a város, és az utcákon csak néhány szalmagöngyöleget sodor a szél. Miután azonban kilencet ütött az óra, emberek ezrei tódultak ki sétányra.

A németek vannak túlsúlyban, de szép számban találkoztam szlovákokkal, lengyelekkel és ukránokkal is. Ettől függetlenül a helybélieket nem ámította el az euró-kötegek látványa, megbecsülik a jó öreg forintot is. Nem úgy, mint a Balaton déli partján. Kedves barátaink nyaralása már nem hatott olyan kellemesnek, mint a miénk. Ott is étterem hátán étterem, és bazársorok kilométerei, a hozzáállás azonban más. Az egyik napon, amikor éhségüket csillapítani szerették volna, betértek egy puccos vendéglőbe. Helyet foglaltak, és várták a pincért, hogy átnézzék az ételkínálatot. Unott fejű, köpcös, homlokáról verejtéket törölgető férfi állt meg velük szemben.

„Gutten Tag” - mondta. A vendégek válasza azonban kiábrándította: „Ááá, Jó napot, mi magyarok vagyunk.” A pincér felelete őket is kiábrándította: „Ide főleg német turisták járnak, ezért kizárólag német nyelvű étlapunk van. De nem hozom ki, mivel úgysem értenék.” Az incidenst követően az önérzetes vendégek felálltak az asztaltól, és maradék büszkeségüket összekaparva csak ennyit mondtak: „Danke für die Hilfe, auf Wiedersehen.”


Munkatársunk, B. Kiss Andrea egy bihari kisközségben, Csökmőn él és dolgozik. Első regénye, az S. O. S. Elváltam! érdeklődést váltott ki a Klubhálón, legutóbb P. Jakab Tünde írt róla az Olvasólámpában. Nyílt levelére válaszol az írónő. (Z. L.)

B. Kiss Andrea jegyzete

Június 28.
Válaszlevél P. Jakab Tündének


Kedves Tünde! Örültem a levelednek, még inkább annak, hogy elolvastad, és pozitívan értékelted a regényemet. Szerencsére sok-sok hozzád hasonló véleményt kapok, ami azt bizonyítja, hogy érdemes volt megírnom azt, amit előttem még nem írt meg így senki. Mégpedig, hogy mi zajlik egy elvált, gyermekével egyedül maradó nőben, amikor a párját keresi, és a szerelem annyira az eszét veszi, hogy nem érdeklik a következmények, és a társadalmi normák sem.

A regényem olvasóitól egyre-másra olyan visszajelzést kapok, ami megerősít abban, hogy mások is éltek és élnek át hasonlókat, csak nem merik felvállalni, mert félnek a rájuk váró ítéletektől. Szeretőnek lenni ma sem elfogadott státusz, habár számtalan ember volt már hosszabb-rövidebb ideig ebben a szerepben. A környezet pedig ilyenkor vagy pajkosan, vagy rosszallóan suttog, de nyíltan senki nem beszél a dologról. Azt mondják az olvasók, hogy azért olyan mellbe vágó a könyvem, mert nincs benne mellébeszélés. Néhány hete Nagy Zsófia is nagyon jó kritikát írt róla itt, a Klubhálón, szintén az Olvasólámpába. A véleménye sok mindenben azonos volt a tiéddel. Ennek örülök, mert nem csupán két nő fogalmazta meg a meglátásait, hanem két újságíró, két íráshoz értő ember, és ez nálam sokat nyom a latban.

Egy pályázat motivált a regény megírására még 2002 őszén. 2003 tavaszára végeztem vele, de nem én lettem a nyertes az Ulpius-ház által kiírt pályázaton. Akkor már néhány barátnőm olvasta a kéziratot, és biztattak. Gondoltam, megjelentetem magánkiadásban, de egy nyomdász barátom azt javasolta, hogy várjak vele néhány évet, mert felháborodást keltek vele. Ma már tudom, hogy igaza volt, kellett az a kilenc év várakozás. Közben szakmailag bizonyítottam, és a lakóhelyemen, valamint a megyében, sőt azon is túl elismerik újságírói-írói munkámat és egyéb tevékenységeimet. Az idén megjelent regényem már nem ártott, inkább használt nekem. Ha akkor megjelenik, amikor megírtam, bizonyára rám nyomták volna a bélyeget, és sokkal nehezebb lett volna érvényesülni.

Azt írod, bátornak tartasz, hogy egy kis faluban élve, fittyet hányva a közvéleményre „bevállaltam” ezt a történetet. Igazad van, nem kis merészség kellett hozzá, és volt is, amikor elbizonytalanodtam. A könyvem megjelenés előtt sokszor elképzeltem, ki hogyan fog rá reagálni az ismerőseim körében. De a megjelenés után például a helyi tiszteletes úr és hitoktató felesége is rendelt egy példányt - akiknél a lányom, majd egy év múlva én magam is konfirmáltam. Gondolhatod, hogy mit éreztem. Aztán meglepve tapasztaltam, hogy ugyanúgy viselkednek velem, mint azelőtt, és megnyugodtam. Még az író-olvasó találkozómra is eljöttek, és én is voltam már azóta templomban. A munkatársaim, ismerőseim sem változtak meg irányomban. Sőt, a képviselőtestület május végén - már a könyv megjelenése után - megbízott annak az intézménynek az igazgatásával, ahol addig művelődésszervező és iskolatitkár voltam. Tehát nem érzem azt, hogy ártott volna hírnevemnek a regény tartalma.

Az író-olvasó találkozón el is mondtam, hogy az nem érdekel, ha valaki a könyvben leírtakon megbotránkozik, és ezért nem tetszik neki. Az már sokkal jobban érdekelne, ha azt mondanák, hogy rosszul van megírva. Mert az a szakmai rátermettségemet kérdőjelezné meg. De az írás dinamikáját, a szöveg fordulatosságát, a szerkezeti felépítés érdekességét még senki nem vitatta.

Kérdezed, hogy férfiaktól kaptam-e már visszajelzést. Persze, hogy kaptam, de negatív vélemény tőlük sem érkezett. Egy több mint hetvenéves ismerősöm, aki túl van az ötvenedik házassági évfordulóján, azt mondta, hogy nem tudta letenni, és csak gratulálhat az őszinteségemhez. A fiatalabbak is hasonlóan nyilatkoztak. Érdekesség, hogy a jelenlegi párom, aki végig megingathatatlanul támogatott a könyv kiadásában, csak akkor olvasta el, amikor mindenki más. Tetszett neki, de persze a többi közeli ismerőssel, családtaggal együtt folyton a valósággal való összefüggéseket kereste.

Többen jelezték azt, amit te is, hogy happy endre számítottak. Elárulom, hogy a valóságban sem lett az, tehát egyszerűen nem tudtam másképp befejezni, csak ahogy az élet is írta, és írja a legtöbb hasonló esetben. De kedves Tünde, veled ellentétben én nem azt mondanám, hogy mindig a gyengébbik nem húzza a rövidebbet egy kapcsolatban, inkább azt, hogy a szerelmi háromszögek „kerületszámítására” nincs jó megoldás. Aki figyelmesen olvassa a regényemet, az megérti, hogy nem könnyű egy válás után helyre rázódni, s hogy az emberi érzések nem fehérek és feketék, és hogy a vágy meg a szerelem olyan, mint egy hömpölygő patak, ami utat tör magának a sziklák között is.

Én mindezt a saját bőrömön tapasztaltam meg. Vállalom is, amiket valaha megéltem, és amiket valaha éreztem, mert elmondhatom, hogy csak több lettem ezektől. Megtanultam értékelni a hűséget, az őszinteséget, és sok minden mást is, amit a mostani kapcsolatomban kamatoztatok. Ennek köszönhetem, hogy írtam egy sikeres regényt. S mivel annyian kíváncsiak, hogy mi lett végül a hősnővel, elárulom, már hozzákezdtem a folytatáshoz. Ha minden jól megy, akkor jövőre te is megtudhatod.
Üdvözlettel: Andrea


Munkatársunk, Sándor Alexandra Valéria kommunikációt és médiatudományt tanul a debreceni egyetemen. És ilyenkor, nyáron, amikor meleg van, zavarja a testszag. (Z. L.)

Sándor Alexandra Valéria jegyzete

Június 27.
Levél Büdös Anonymushoz


Kedves szagos idegen! Elkápráztat a bátorság, amivel a fogyasztói társadalom nyomása ellen feszülve, mindenféle kencére fittyet hányva, talán még a fürdőszobát is messze elkerülve tudod élni az életed. De a karod még véletlenül se emeld föl, kérlek!

Úgy jársz-kelsz, mintha te lennél a legnagyobb császár. A papucs minden lépésnél bánatosan cuppan egyet a talpadon, a póló laza ujja néha látni engedi a csatakos hónaljszőröd, és lelkesen dumálsz valakihez, jár a sárgás vigyorú szád szüntelenül. Nem tudom, melyik testrészed a ludas pontosan, de csöndben imádkozom, hogy érjen véget a monológod, hátha alábbhagy a fojtogató kín. És sajnálom a beszélgetőpartnered, amiért ő közvetlen közelről kapja az esszenciád. Vajon hogy bírja? Az ő gondolatait szinte látom, de a tieidben is szívesen olvasnék. Tényleg fogalmad sincs róla, hogy itt valami nagyon nem stimmel?

Nincs a környezetedben valaki, aki szólna? Aki mosolyogva a kezedbe nyomna egy szappant, egy törölközőt, egy dezodort, egy fogkefét és egy fogkrémet, aztán erélyesen elküldene zuhanyozni? Vagy volt, csak nem vetted komolyan? Ha most odamennék hozzád, és szelíden közölném, hogy „hé, büdös vagy”, vajon mit válaszolnál? Ha komolyan vennél, én lehetnék életed egyik legnagyobb jótevője. De ha bárkit is komolyan tudnál venni, köztük saját magad, nem létezne ez a helyzet. Nem állnék itt fölfordult gyomorral, és észrevennéd, hogy akinek lelkesen magyarázol, lassan tűrőképessége határához érkezik. Tehát bruttó öt másodpercen belül leokád téged, mintegy megkoronázva az amúgy is fenséges aurád.

A reggeled biztosan csodásan telt. Peckesen elhaladtál a vízcsap mellett, flegmán néztél a fogmosó pohárban pihenő sörtés objektumra, és idefelé jövet talán ellenőrizted is a megjelenésed a drogéria üvegfalában. Az orrod vajon hogyan szokott hozzád? Valamilyen szuperképességed van, amivel hip-hop kizárod a bűzt? Esetleg kipusztultak a szaglóidegeid a folyamatos igénybevétel miatt? És létezik, hogy az égvilágon semmit sem sejtesz arról, milyen megalázó helyzetet teremtettél saját magad számára? Senkit sem érdekel, mit gondolsz, mit mondasz, mit csinálsz. Egyetlen szó jellemez téged akkor is, ha világmegváltó teória nyiladozik az elmédben. Erősebb bélyeg ez, mint a neved, mert mindenki tudja, érzi, amint elhalad melletted.

Utóirat: Sajnálom, de ha az izzadtságfoltra fújsz egy fél flakon sprayt, az nem segít.


Munkatársunk, Bereczki Gabriella tanárként dolgozik egy Vásárosnamény melletti falu általános iskolájában. Innen távozik az egyik kollégája, akitől sokat tanult. (Z. L.)

Bereczki Gabriella jegyzete

Június 26.
Búcsúbetűk egy mentor távolodó rendszámtáblájára


Soha nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz valakitől elbúcsúzni. Biztos, hogy csak azért vagyok ilyen érzékeny, mert ez az első alkalom, és ahogy múlik az idő, az ember egyre jobban hozzászokik az elválásokhoz. Remélem, könnyebben fog menni, mert most rossz érzés kerített hatalmába.

Mivel közvetlenül a diploma után kerültem az iskolába, ilyenkor az a szokás, hogy a pályakezdő mellé kineveznek egy tapasztaltabb tanárt, aki három évig segíti a zöldfülű munkáját. Nekem ő lett a mentorom, rá mindig számíthattam, hozzá mindig fordulhattam. Igaz, hogy az új tanévben már harmadik évemet töltöm ebben az iskolában, de akkor is nehéz lesz nélküle. Szeptembertől nem lesz ott, amikor újabb nehézségekkel kerülök szembe, amikor szükségem lenne egy tapasztaltabb kolléga tanácsára. Ott lesznek ugyan a többiek, akikre szintén számíthatok, de az nem teljesen ugyanaz.

Megértem a döntését. Nem kell korábban kelnie, nem kell benzinköltséggel számolnia, és ami a legfontosabb: közel lehet a feleségéhez és a két kislányához. De ettől függetlenül szomorúnak és üresnek érzem magam, mert nagyon jó barátot vesztettem el, bár talán nem örökre. Hiányozni fognak a viccei, a kedves mosolya és a segítő szavai. Távolabb került a mellém rendelt mentor, és egy évvel korábban a saját lábamra kell állni. Lehet, hogy most nőttem föl végérvényesen?


Munkatársunk, Dolhai József vasutas. Húsba-zsebbe vágó témát a munkástársai köréből hozott. (Z. L.)

Dolhai József jegyzete

Június 25.
Százötven a zsebben?


A történet 2005 virágillatú tavaszán kezdődött. A minden vasutas számára boldog emlékezetű Kóka János gazdasági minisztériuma eldöntötte, hogy a Magyar Államvasutakból három év alatt öt vállalatot gründol. A céggel együtt a vétlen vasutasok bőrét is a vásárra vitték, ezért a miniszter ajánlatott tett a három nagy vasutas-szakszervezetnek; ha nem akadályozzák a vasút szétcincálását, a végén minden vasutas pénzt kap a kormánytól.

A folyamat 2008-ra lezárult, a vasutat ízekre szedték, ismét napirendre került az ígéret, és Heinczinger István, a maradék vasút akkori vezérigazgatója is hajlott arra, hogy tárgyaljanak a pénzről. Az összegre 250 ezer forintos javaslat forgott közszájon, amit a vezérigazgató tárgyalási alapként elfogadott, és 2008 január végére kitűzte a tárgyalások időpontját is. Ez az a tárgyalás, amire soha nem került sor. Az ok nem más volt, mint az, hogy a Vasutasok Szakszervezete (VSZ) tárgyalni akart, míg a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete (VDSzSz) összekötve az ígéretet egy másik követeléssel a sztrájkot választotta. A virágillat gyorsan elszállt, és hosszú, hideg tél következett.

A pénz olyan, mint a bűn, másképp látszik a gyóntatószék két oldalán. Aki pénzt vár, helyesli az akciót, akinek adnia kéne, az igyekszik elsumákolni az ígéretét, a kívülállók meg irigykednek, és irtóznak még a kifizetés gondolatától is. A vasutasok szerint nem bűn, ha kapnak a MÁV Cargo - ma már Rail Cargo Hungária - privatizációs bevételeiből, hisz’ nem volna egyedi eset, ráadásul az osztrákok jó pénzt fizettek az árufuvarozási cégért. Ám a pénzt ígérő miniszter rég a politikai süllyesztőben, a minisztérium meg szép lassan elfelejtette az ígéretet. Az irigyek tapsoltak, miközben a vasút végtagjait amputálták, és vasutasok tízezrei kerültek lapátra a dicső reform következtében.

Nincs az a hosszú tél, ami véget ne érne, és az új miniszterelnök ez év április huszadikán kinyilatkozta, hogy a kormány szerint jogos és reális a vasutasok követelése. Nagyon jött a tavasz, mert a kormányfő alig egy hónap múlva a Gaskó-féle VDSzSz küldöttgyűlésének (kongresszusának) Fónagy János államtitkárral is megüzente a jó hírt, és újra virágillat lengte be a vidéket. A vasutasok ismét remélni kezdtek, de már óvatosabban, sőt többen érezni véltük az orgona- és akácillat között a vasúti talpfák kátránybűzét is. Közben a VDSzSz a vasutasok nevében felajánlott százezer forintot a még sehol sincs pénzből az árvízkárosultak javára. Vagyis, hogy kinek a nevében, nem tudni, de felajánlotta, és azt sem tudni, kivel beszélte meg, mindenesetre bárhol is van, vagy lesz a százezer, még maradt százötven.

Az idei június forró nyarat hozott, a kormány pedig a pénz ígéretével egy időben a vasútnál is alkalmazott korai nyugdíjakat vonná meg. Tárgyalni persze senki nem akart, így aztán volt tüntetés, demonstráció és bohócfelvonulás. Ami furcsa, de korántsem váratlan fejlemény, hogy a VDSzSz igyekezett kimaradni ezekből, és csak ímmel-ámmal bíztatta harcra a tagjait. A következő lépés a sztrájkfelhívás június huszonkilencedikére a másik szakszervezet, a VSZ és a mozdonyvezetők részéről, amiből már kimaradni készül Gaskó István szervezete. És ekkor érdekes fordulat következett.

Július huszonkilencedikére egyeztetésre hívott a miniszterelnök több szakszervezetet, többek között a VDSzSz-t, de kihagyta a VSZ-t és a mozdonyvezetőket. Miközben próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy Gaskó István legalább virtuálisan mégiscsak megbeszélte valakivel ama bizonyos százezres felajánlást az árvízkárosultak javára, az jár a fejemben, vajon ki tekinthető még érdekvédőnek. Aki a százötvenért mindent odaad, vagy aki távolabb lát a zsebénél.

Az viszont már biztos, hogy nehéz lesz kijönni a kormányzat és hűbéresei által kiépített zsákutcából. Mert a maradék százötven nem lesz ingyen, olyat egy politikus sem tesz. Aki elfogadja, annak sokat kell adnia érte, aki pedig nem fogadja el, az kivett a vasutasok zsebéből százötvenezret. Ami ha lesz, gyorsan elfogy, mert olyan, mint a fizetés: kevés is, meg jól is esik. De hogy kétszer kelljen megfizetni érte…


Munkatársunk, Balogh Zsuzsa a vitaindító cikk szerzője az utolsó szó jogán kifejti álláspontját az online/offline újságírás ellentmondásait feszegető eszmecseréről. (Z. L.)

Balogh Zsuzsa vitacikke

Június 24.
Mi marad a régi újságírásból?


Lassan végéhez közeledik az online és offline újságírás harca, legalábbis ami a Klubhálón - hozzáteszem, aki esetleg nem vette volna észre: egy internetes felületen megjelenő - cikkeket illeti. Nem tudom, ki hogy van vele, de én üdvözlöm, hogy így, egyben vagy netalán linkelve egymás gondolatára bárki azonnal képbe kerülhet a vita kialakulásáról, és ha érdekli, visszagörgethet az első cikkhez, hogy aztán a vélemények, az érvek és ellenérvek vadabb és csendesebb hullámain kikössön ide, talán az utolsó cikkhez.

Izgalommal olvastam az írásokat, vártam ugyanis, hogy kinyílik a bicska egy-két zsebben. Szerencsére meg is történt. Nem érzem tisztemnek, hogy bárkibe belekössek, hiszen a vélemény szabad - legalábbis egyelőre, és reméljük, még jó ideig. Azt azonban meglepve vettem észre, hogy többen mennyire ragaszkodnak a régi korok újságírójának képéhez. Ahhoz a magasztos érzéshez, amit jó néhány éve már nem vált ki a közönségből egy cikkíró. És most szándékosan nem használom az újságíró szót. Én is szívesen vettem volna kezembe táviratot. Stop. Írtam volna cikket távoli forrásomnak köszönhetően, cigarettával a számban. Stop. Eközben semmit nem hallottam volna a gondolataimból a rengeteg szerkesztőségi írógép kopogása miatt. Stop.

Most azonban nem kell újra kezdenem a kéziratot. Ha mellé ütök, csak nyomok egy deletet, és ha zavarna a többiek csacsogása, akkor is csak a fejemre húzom a fülest, hogy összeálljon bent az interjú szövege. Szerintem nem rossz… Átalakult körülöttünk a technika, az eszmeiség, az olvasóközönség. Na és a piaci viszonyoknak sem mondhatjuk, hogy „Bocs, most nem érek rá veled foglalkozni, most magasztos újságírói tevékenységet végzek. Gyere vissza holnap. Vagy fizetésnapon.”

Elnézve azt a csöpp szegletét a szerkesztőségeknek, amiket ismerek, leginkább nem szeretnek az ember után fizetni - például járulékokat. Ebből azonban az kerekedik ki, hogy teljes állásba nem, számlára annál inkább szeretik íratni a(z ide nem illő kifejezéssel élve) tollforgatókat. Így hát az ember azt ír, amit kell. Ha kezdő, ha nincs atombiztos kapcsolatrendszere - aminek köszönhetően a főszerkesztő kihúzná a széket neki, hogy hellyel kínálja, akkor muszáj. Az ember azt csinálja, amiért fizetnek - már egy jó ideje így van ezzel a kéményseprő meg a közgazdász is. A billentyűzeten pötyögésért is elvár az ember valami ellenszolgáltatást - már ha nem olyan sarki kisboltba jár, ahol flekknyi írásokkal lehet cserekereskedelmet folytatni.

Szerintem ezzel nincs baj. Lehet mindent becsülettel, szeretettel, a segítés reményében és a köz hiteles tájékoztatásának vágyától vezérelve végezni, talán még azt is szem előtt tartva, hogy - az újságírókra jellemző hiúságból - a legtöbb nyomot hagyjuk a világban. Én nem tudok letölteni filmeket, pedig azt majdnem mindenki tud - de még életemben nem csináltam. Azt hiszem, ha egy nagyobb HTML text kerülne látómezőmbe, akkor is csak pislognék, mint hal a szatyorban - erről már tanúbizonyságot is tettem még a főiskolán. És igen, Árpási Zoltán jelezte cikkében, hogy bizony összecsinálom majd magam attól, amit az utánam következő nemzedék lesz képes véghezvinni. Én ezt nem kétlem, sőt, biztos vagyok benne.

Kultúrpesszimista alkat vagyok, mégis, amikor az újságírásról van szó, akkor az olvasói igényekhez való technikai alkalmazkodást első helyre tenném. Ha egy gyerek twitterezik, miért akarjuk rákényszeríteni, hogy reggel A/3-mal a kezében ácsorogjon a tömött metrón? Tessék olyan tartalmat szolgáltatni, amire okostelefonján rákattint! Azért, mert van egy újság, amiben érdekli az embert tíz hír, és az egyik sem az, amiről én írok, hát istenem. Nem dughatom bele az orrát, hogy „Márpedig fiam, te az uborkaárakról fogsz olvasni.”

Én megveszem azokat a magazinokat, amelyek érdekelnek - és hiszek benne, hogy a tematikus magazinok, valamint az elemző újságírás megmarad papír alapon is. A neten elolvasok olyan dolgokat is, amelyekről először azt hiszem, hogy foglalkoztatnak, majd rájövök gyorsan, hogy nem. De kattintottam már véletlenül vagy keresőből olyan cikkre is, amire eredetileg nem akartam, mégis ott tartott. Az interneten is meg lehet találni azokat a módokat, amikkel elérhetővé válnak az olvasók, valamint igényes, elérhető és hiteles tartalmat is lehet szolgáltatni. Csak alkalmazkodni kellene, uram bocsá’ felismerni a lehetőségeket. Nem siratni a régi jó időket, és táviratokban gondolkodni, és akkor talán tovább élhetne a már most elsiratott igazi újságírás is.


<
Munkatársunk, Havasi Zsófia portál-szerkesztőként dolgozik Nyíregyházán, de néha leruccan a fővárosba is. Nemrégiben véletlenül a leszbikusok összejövetelére toppant be, hogy aztán eltűnődjön a látottakról. (Z. L.)

Havasi Zsófia élménybeszámolója

Június 23.
Ösztrogén party - az élet egyik tantermében



„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben."
(Arany János)


Épp sötétedni kezdett, mikor eldöntöttük, körülnézünk a pesti éjszakában. Úti célunk egy csendes és hangulatos pub volt, amelyben a sörözős, beszélgetős kis esténket zavartalanul eltölthetjük.

Hiába az ország legnagyobb városában voltunk, minden hely, ami szóba jött, szombat lévén zsúfolásig tele volt, így zsinórban minimum hatszor tovább kellett állnunk. Kezdtünk fáradni, és jól jött volna már egy kis szomjoltó is. Eldöntöttük, a legközelebbi szórakozóhelyre bármi áron, de betuszkoljuk magunkat. Lassan elénk tűnt egy hely, amelynek ketten eddig a létezéséről se tudtunk, én viszont lelkesedtem, és a sajgó, feltört lábam se érdekelt már hirtelen.

Nyitódik az ajtó. Egy biztonsági őr köszöntött minket, majd rögtön kérdéssel nyitott: „A legénybúcsúra vagy az ösztrogén party-ra jöttetek?” Válaszként csak bambán pislogtunk vissza. Nyilván észrevette zavarunkat a velem egymagas (163 centi) és saccra egy súlycsoportú (na, ezt nem árulom el, mégis csak nőből vagyok), kopasz kidobó, és óvatos szóhasználattal rögtön bele is kezdett a magyarázatába. „ Ööö, most olyan buli lesz, ahol szinte csak leszbikus lányok lesznek. Tudjátok, ezért ösztrogén…” Ezt a mondatot nem sikerült befejeznie, látta, hogy fölösleges tovább ragozni a dolgot, de azért hozzáfűzte, hogy ha akarunk, azért maradhatunk.

Naná, hogy maradtunk, ez nem is volt kérdés. A fiúknak a buli hallatán felcsillant a szemük, de gyorsan alább is hagyott a lelkesedésük, mert talán belegondoltak: nem túl valószínű, hogy őket fogja nyalogatni a kétszáz meleg leányzó… Engem azonban mindig is vonzott az a helyzet, hogy valahol kisebbségben legyek. Izgalmasnak és olyan kalandnak fogtam fel az estét, amely az egész életemre rányomhatja a bélyegét. Feltérképeztük a terepet, majd kiválasztottuk a legfélreesőbb asztalt, ahol nem dübörgi hangunkat túl a zene. Az aktuális helyzetből kifolyólag nem hagyhattuk ki beszélgetésünkből a meleg-témát, a toleranciát, a melegházasságot, a gyerekvállalásukat. Beszélgettünk arról is, hogy miért elfogadottabb az, ha két nő köti össze az életét, mint ha két férfi.

A kezdetben nyugodt társalgásunk szép lassan komoly vitává nőtte ki magát. Én, az abszolút toleráns, aki utál mindennemű megkülönböztetést, érveltem az akkor és ott többségben lévők mellett. Érdekes szituáció volt, ráadásul furcsamód azzal az eddig számunkra nem megszokott érzéssel találtuk szembe magunkat, hogy félünk a kirekesztéstől. Tartottunk attól, hogy szúrjuk egyesek szemét, és kinéznek minket, hiszen én a barátommal voltam, akivel szinte alig engedtük el egymás kezét.

Idővel kiderült, hogy félelmünk alaptalan. Mindenki kedves volt, senki nem nézett csúnyán, sőt, amikor táncolni kezdtünk, akadtak olyan lányok is, akik csatlakoztak hozzánk. Elfogadtak minket. Talán azért, mert tudják, milyen itt, a huszonegyedik században kinézettnek, el nem fogadottnak, másnak lenni, milyen különbözni. Nem értem, azt a felfogást, amely elítél valakit azért, mert nem olyan, mint az átlag. Ennek örülni kéne, megbecsülni és csodálni, hogy milyen változatos, színes a mi világunk. Ha valakinek sikerül elfogadnia, hogy a saját neméhez vonzódik, akkor egy külső szemlélőnek miért esik nehezére elfogadnia a másikat úgy, ahogy van? De mit várok? Hiszen olyan országban élek, amelynek a parlamentjében is szabadon buzizhatnak.

Azon a szórakozóhelyen mi hárman voltunk a kisebbség. Ezen az estén talán többet tanultunk az egymás iránti feltétlen elfogadásról és szeretetről, mint eddig bármelyik templomi misén vagy tévéműsorból. Rájöttünk, hogy a tolerancia nem más, mint az emberség gyakorlása.


Munkatársunk, Hadas Bianka naturális részletességgel ír le egy sorsdöntő csatát a tyúkólban. Olvasás közben néha magyar politikusokra gondoltam. (Z. L.)

Hadas Bianka jegyzete

Június 22.
Kakasviadal


Nagyanyám tanyai tyúkóljában sokáig béke honolt. Húsz-huszonöt tyúk felett megosztva uralkodott három kakas. Kimondatlanul is a kistermetű, de erős, színpompás, tollas lábú bráma volt a vezér, akinek már ifjú korára olyan sarkantyúja nőtt, hogy minden tojó csodálta érte, szolgálták is hűségesen.

A másik, nagyobbacska házi kakas csupán másodhegedűs lehetett a bráma mögött, beérte hát azzal, hogy néha megpetélhetett egy-két tojót. A legkisebb, fiatal kakas pedig átlátta nyomorúságos helyzetét, és igyekezett észrevétlen maradni a két nagyobb árnyékában. Két évig zavartalan volt a tollas lábú bráma, a Gatyás uralma. Mígnem egyik nap édesanyám beállított egy új, fiatal, hatalmas termetű irombával. Kétszer akkora volt, mint a Gatyás, tollazata szürkés-fehér hullámokkal tarkított. Farktollai hosszan íveltek, úgy hajladoztak a föld felé, mint a fűzfa ágai. Taraja furcsamód egybenőtt, ettől kackiás kalapnak tűnt okos fején. Amikor nagyanyám meglátta, milyen peckesen sétál az új iromba, azt mondta, olyan, mint egy páva. Nem volt más hátra: beengedtük a Pávát a tyúkudvarba.

Amikor belépett, megdermedt a levegő. A tojók alaposan megnézték maguknak, és alig telt bele fél percbe, már imádattal legeltették szemüket hatalmas begyén, íves farktollain. A tyúkudvar minden lakója tudta, hogy kihívó érkezett, és magától értetődő volt, hogy a természet törvényei szerint el kell dönteni, ki lesz az úr a háznál. Mintha csak ismernék a hollywoodi akciófilmek forgatókönyveit, elsőnek a legesélytelenebb baromfi, a fiatal kiskakas állt a Páva elé. A szárnyáig sem ért. Csak néztek egymásra, majd amikor a Páva megrázta tollait, és kihúzta magát, a Kiskakas egyszerűen bemenekült a tojók közé. Könnyű győzelem volt, a Pávának azonban nem maradt ideje élvezni a sikert, mert rögvest elé állt a nagyobbacska házi kakas. A Másodhegedűs felfújta tollait, kukorékolt egyet-kettőt, csapkodott a szárnyaival. Erre a Páva végigkergette kétszer a tyúkudvaron, mire a Másodhegedűs is eliszkolt. A Páva megállt az udvar közepén, peckesen, teljes pompájában, mire megjelent a detronizálandó uralkodó, a Gatyás.

Szinte hallani lehetett a vadnyugati filmekből ismerős harmonikaszót, mintha még ördögszekeret is láttam volna keresztülgurulni a tyúkudvaron. Állt a két kakas farkasszemet nézve, majd a Gatyás támadásba lendült. Esélye sem volt, ezt neki is tudnia kellett, de a rend úgy kívánta, hogy harcba szálljon a hatalomért. Fél órán keresztül csípték-rúgták egymást, a küzdelem vége már a kas alatt zajlott. Amikor előkeveredtek alóla, a Gatyás több sebből vérzett, a Páva még a begyét is letépte félig.

„Meghalt a király, éljen a király!” - a tojók azonnal a Páva köré gyűltek, és a véres nap óta is sarkantyús lábai előtt hevernek. A Gatyás megtűrt ellenség lett az udvarban. Nem sok babér terem neki a hatalmas Páva árnyékában, aki naphosszat fel-alá járőrözik, minden lépését árgus szemekkel figyeli, és ha a Gatyás petélésre adja a fejét, számíthat arra, hogy a Páva alaposan megveri.

Újabb fordulat várható a tanyai tyúkudvarban, hiszen a Pávát egy napon még letaszíthatja trónjáról az egyik fia. A fiatal, fehér iromba kíváncsi kölyök, olyan, mint egy Gigolo. Alig egyéves, de már akkora, mint az apja. Erős combjain ugyanolyan peckesen sétál, mint az öreg Páva, összenőtt taraja neki is hetyke kalaphoz hasonlatos. A sarkantyúja még csak most kezdett nőni, de már szemtelen módon petéli a tyúkokat. Az erőviszonyok alapján azonban ő még csak a harmadik számú kakas az udvarban. Az apja és a Gatyás is ugyanúgy elkergeti, ha útjukban áll. De ha egyszer a Gigolo ráébred, mekkorára is nőtt valójában, és elfeledi az idősebbek iránti félelmet, mindkét veterán szedheti a sátorfáját.


Munkatársunk, Kravecz Eszter érdeklődéssel figyeli a másik nemet, vajon a férfias izomköteg arányban áll-e az IQ-val. (Z. L.)

Kravecz Eszter jegyzete

Június 21.
Mi zajlik a férfiöltözőben?


Sok nőt foglalkoztat a kényes téma, vajon miről is diskurálhat a másik nem, amikor egyedei felszabadulnak a fojtogató kötelékek alól, és testedzéssel eresztik ki a fáradt gőzt. Minden vádnak helyt adok, ha valaki azzal jönne, hogy egy nő honnan is tudhatná, milyen beszélgetés játszódik le a pasik között, például egy izzasztó kondizás után az öltözőben. Kíváncsiságomat nem tudtam kordában tartani, ezért kérdezősködni kezdtem.

Két beépített izomkolosszus segítségével fényt derítettünk a nagy titokra. Fájó pontra tapinthatunk azzal a kijelentéssel, hogy a hímegyedek kilencvennyolc százaléka zuhanyzás közben csak egy dologról tud beszélni: milyen nagy a fallosz. Azzal sem okozunk meglepetést senkinek, hogy az ezzel szorosan összefüggő szexre is gyakran utalnak. Ha százalékos értékben szeretnénk kifejezni, egy híján száz. No, de valljuk be hölgyeim, hogy a sikamlós téma nálunk is előfordul. Az sem meghökkentő, hogy a másik nem hiú egyedei félórás illegetés után képesek beleszeretni önmaguk tükörképébe. Tény, hogy igenis vannak nálunk piperkőcebb élőlények.

Eddig stimmel: hancurka, kukiméret és ego kipipálva. Most egy hangyányit elvonatkoztatunk a testtől, és felfelé vesszük az irányt. Elővigyázatos kutatásunk során kiderült, hogy néhány pasinak bicepszgyúrás után eszébe jut: talán fontos lehet az agyukba is préselni valamit. Számuk azonban olyan elenyésző, hogy százalékban ki sem fejezhető. Ha valaki azt hinné, hogy ellene vagyok az izomkötegeknek, az téved. De vagyunk egy páran nők, akik szeretik, ha a kocka has mellé társul némi intelligencia is.

Beépített embereim kondizásnak álcázott megfigyelése során néhány egyedről megmutatkozott, hogy az izmok mérete fordítottan arányos az IQ-szinttel, ami tudjuk, összefügg az iskolázottsággal is. Bármennyire utálom a számok világát, igazolom, hogy a nem fiktív személy valós adatai magukért beszélnek: harminc év, száztíz kiló, nyolc általános.


Munkatársunk, Dolhai József nemcsak egyetemista és vasutas, hanem szakszervezeti aktivista is. Ezúttal az országnyi méretű cirkusz fő műsorszámáról, a bohócok közéleti fellépéséről számol be. (Z. L.)

Dolhai József jegyzete

Június 20.
Bohócmese


Bohócia miniszterelnöke június másodikán államtitkárára hagyta az elégedetlenkedő bohócok gondját. De a bohócügyi államtitkárnak bokros teendői mellett nem volt érkezése minden szedett-vetett népséggel foglalatoskodni, így aztán egyre csak nőtt a bohócok krumpliorra. Holott a bohócügyben szakértőnek számító gyerekek már réges-rég tudományosan igazolták, hogy a túlságosan megduzzadt krumpliorr könnyen eldurranhat.

A fejlemények bohócforradalomba torkolltak. Június 16-án minden jelentősebb városban bohócok gyülekeztek, meneteltek, és autókaravánokat szervezve adtak műsort a nagyérdemű közönségnek, amely hol fanyalogva, hogy tapsviharral jelezte hozzáértését. Jó néhány társulat részt vett a produkcióban, de voltak olyan bandák is, amelyek még keresik a szerepüket. A műsor fénypontjaként a bohócforradalom ideiglenesen fülkeforradalommá alakult át. Állítólag húszezer voks is összegyűlt, és a sok iksz a bohócpártok iránti bizalom megrendülését fejezte ki azok részéről, akiket nem akadályozott krumpliorruk közel kerülni az urnákhoz.

A központi események nagyrészt a fővárosi Bohócalkotmány utcában zajlottak, és a kétharmados bizalom visszamenőleges hatályú megvonását reprezentáló eredménnyel zárultak, amikor a szervezők fáklyával a kezükben, a Főbohóc palotájához hajtottak. De a főméltóság sajnos nem fogadta a küldöttséget, mert a kiszivárgott hírek szerint épp a bohócnyelv megújításán fáradozott. Bár fölmerült az is, hogy talán ő sincs még tisztában a szerepével.

Legújabb forradalmunkról különböző bohócvélemények hangzottak el. Elgondolkodtató például azok duzzogása, akik szerint helytelen volt az országos mozgolódást Nagy Imre miniszterelnök kivégzésének és újratemetésének évfordulójára tenni, mások szerint pedig a szociális bohócfórum befejezése volt rosszul időzítve. De a Bohócbook-on olyan tiszteletre méltó vélemény is megjelent, hogy az ötvenhatos mártírok valószínűleg az első sorban vitték volna a fáklyát. Ki egyik, ki másik nézet miatt húzta fel a krumpliorrát, de valószínű, hogy a bohócigazság teljesen másutt keresendő: Bohócia népe sokkal inkább aggódik a jövője iránt, mintsem a múltban keresné az igazságo


Még nem fejeződött be eszmecserénk az online és offline újságírásról. Munkatársunk, Csíki László Péter áttételes módon szól hozzá. (Z. L.)

Csíki László Péter jegyzete

Június 19.
Mi van veled, újságírás?


Rohanó világunkban valahogy mindent egyszerre akarunk, és azonnal, persze. Szaladunk a bankba, a gyerekért, fodrászhoz, munkahelyre, iskolába. Lassan nem is érezzük, hogy élünk, annyira felgyorsult az élet. Így van ez az információ megszerzésével is. Azt is gyorsan „tömjük” magunkba, aztán mehetünk tovább. Erre megfelelő a televízió és rádió. Mellette tehetünk mást: ehetünk, dolgozhatunk, vezethetünk, főzhetünk. Azaz a két legyet üthetünk egy csapásra, mert tartjuk a világ ritmusát, közben megkapjuk az információadagunkat is. De mi a helyzet az újságokkal?

Azt vesszük észre, hogy az újságolvasás nem nagyon passzol a rohanó világba. Klasszikus példa: reggel, forró kávé, kalács, simogató napsütés és a kedvenc napilapom. Jó, lehet, hogy még működik ez a technika, de már egyre kevesebb embernél. A buszon meg a vonaton régente újságot olvasott majdnem mindenki, ma már inkább megjelentek az mp3 lejátszós ketyerék, és az utazó fiatalok diszkréten vonaglanak a fülükbe dugott dróton. Ha a statisztikákat nézzük, az derül ki, hogy a hazai újságeladások csökkennek. Mi lesz veled, újságírás?

Az újságírás hőskorában működött az, hogy az újságíró volt az „Újságíró”. Aki minden eseményről tudott, írótömbjével ott állt a történések sűrűjében, vagy ugrásra készen, kihegyezett ceruzával várta a Nagy Sztorit. Amit a megfelelő időben és a megfelelő lapban tálalt, megspékelve a saját véleményével. Ez az „újságíró” egy személyben volt riporter, tudósító, publicista, kritikus, politikai elemző és szerkesztő. Manapság viszont az újságírók szakosodnak. Van, aki politikai szakértő, másnak a gazdaság, az üzleti élet, a közélet, a kultúra, esetleg a sport smakkol. Ezek az újságírók már laptoppal fölszerelkezve, up-to-date, naprakész tudással vannak fölfegyverezve. A széles körű, összefüggésekben való gondolkodást alkalmazzák. A történések ütőerén kell tartani a kezét annak, aki kiválaszt magának egy-egy szakterületet. Egyfajta ráérzést kell kifejlesztenie: hol mi várható, minek érdemes részletesebben utána járni.

Az energia nem vész el, persze, csak átalakul. Ez a helyzet az újsággal és az újságíróval is. A technika az oka mindennek, általa sorvad az újságírás, de általa nyílik meg a lehetőségek új tárháza is. Ez pedig az online újság. Az internettel sebességben nem lehet versenyezni, a digitális tartalomszolgáltatás ugyanis korántsem annyira időigényes, mint a nyomdai előkészítés. A lapkiadók és újságírók nem tehetnek mást, mint hogy megpróbálják ezt a hiányosságot a saját hasznukra fordítani, és alaposabb háttérmunkával, részletesebb elemzések keretében foglalkoznak az aktualitásokkal, mivel az éjszakai nyomdába adás ezt amúgy is lehetővé teszi.

Ezek után az anyag az internetes honlapra fölkerül. Gyors, olcsó, megfelel a kor követelményeinek, a világ bármely pontján elérhető, környezetkímélő, egyre több ember számára elsődleges információszerzési lehetőség. Röviden és tömören: nem megy csődbe az újságírás, csak az A3-mas papírról átkerül a monitorra. De az online kiadás akkor lehet sikeres, ha saját közösséget sikerül maga köré „felépíteni”. Olyan médiafogyasztókat, akik vissza-visszatérnek újabb olvasnivalóért. Ilyen siker például a YouTube. A győzelme akkora, hogy már a 2008-as amerikai elnökválasztási kampányban sikerre vitte Obamát.

Az online újságban lehetőség van akár videó-bejátszást is megtekinteni a hírrel kapcsolatban. Az olvasó azonnal üzenhet a szerkesztőnek, a szerkesztő pedig egy esetleges téves információt másodpercek alatt képes korrigálni. Semmi baj tehát az újságírással, csak éppen művelői arra rendezkednek be, hogy kielégítsék a huszonegyedik századi olvasók igényeit.


Munkatársunk, László Anett éppen regényt ír egy diák-prostituáltról, olvashattunk is belőle néhány részletet. Most ugyanehhez a témához tér vissza, más nézőpontból, persze. (Z. L.)

László Anett jegyzete

Június 18.
Drága tanulmányok


Olvastam egy cikket, amely egy francia lányról szól. Mivel nem tudja fedezni a tanulmányait, prostitúcióból él. Közel negyvenezer diáklány űzi a foglalkozást csak Franciaországban, hogy fizesse a tankönyvet és a metrójegyet. Az eset sajnos nem egyedülálló, Magyarországon is elterjedt, csak még nem került az érdeklődés középpontjába. Az embereket jobban érdekli, hogy megnyerték-e a lottó-főnyereményt, vagy miből van a politikusok háza. Talán hihetetlen, hogy az ember barátja, testvére, unokatestvére vagy éppen gyermeke is kerülhet olyan helyzetbe, amikor árulja a testét.

Néhány fiú vigyorogva mondta nekem anno, hogy van egy telefonszámuk - egy „olyan” lányé. Azt mondják, nagyon jól néz ki, és olcsón megszámítja. Főiskolás. Elgondolkodtam, hogy másnap mit vásárolhat a néhány ezer forintból? Talán abból vesz magának reggelit a kisboltban? Vajon az eladó tudja-e, milyen árat kellett fizetnie a vevőnek az áruért? Mert az a két kifli nem ötven forintba került, mint ahogy rá van írva. Sokkal többe.

Milliónyi ember szép ruhába bújva, könnyekkel küszködve - büszkék a rokonra. Diplomaosztó ünnepség van a főiskolán. Meghatódva gondol a végzős diáklány erre: „Mindenki kaphatott egy kis darabot belőlem, de megérte.” Hónapokkal később már lankad a lelkesedés, de a remény még megmarad. Jó néhány állásinterjú és kudarc után munkanélküli diplomásként tengeti napjait, végül olyan pozíciót kap, amit diploma nélkül is betölthetett volna. Akkor elgondolkodik, vajon megérte-e másnak adni a testét, hogy tanulhasson. Ugyanaddig jutott el, mint diploma nélkül.

Kis szobája mélyén álmodozott a középiskolás diáklány, hogy egyszer tanár lesz belőle. Úgy gondolta, rögös lesz az út. Sok vizsga és áttanult éjszaka vár rá, de ki fog tartani. Tizenöt évesen nem hitte volna, hogy a testét kell használnia a boldogulásáért, de mára egészen megszokta a munkát. Esténként már nem fekszik le sírva, és nem riad fel éjszaka.

Hónap vége van. Gyorsan elfogyott az a hetvenezer forint, és még messze van a fizetés. Reggel sokáig aludt, és gyalog indult a munkába. Egy ideig gyalogolt az út mellett, majd sokáig ott állt, és bámulta a forgalmat. Megáll egy kocsi, amiből férfifej hajol ki. Ezt kérdezi: „Mennyi egy menet?”


Munkatársunk, Németh Andrea a Budapest Média Intézetben tanulja az újságírást. Egyik kedvenc témája Overdose, a magyar csodaló. (Z. L.)

Németh Andrea jegyzete

Június 17.
Dózi a királynővel


Sokan bántóan csak celeblónak hívják Overdose-t, mert kiemelt figyelmet kap a médiában. Pedig az is csoda, hogy él, nemhogy még kiválóan helyt álljon, mint kedden Angliában, a világ talán legrangosabb versenyén, a Royal Ascot-on.

A magyar ló 2007-ben, kétévesen kezdett versenyezni. A köztudatba egy évvel később robbant be, amikor egymás után tizennégy futamon győzött. 2009-ben, magyar közönség előtt, a Kincsem Parkban is ő nyerte az OTP Hungária Nagydíjat. Azon a napon annyian látogattak ki a lóversenypályára, amire évtizedek óta nem volt példa. De abban az évben kezdődtek a gondok is. Dózi megbetegedett, savós patairha-gyulladásban szenvedett, amely nemcsak a további pályafutását veszélyeztette, hanem az életben maradását is.

Miután megmentették, azért küzdöttek az orvosok, hogy ne legyen sánta. Több mint egyéves rehabilitáció várt a pej ménre, közben a trénere és a gondozói elkezdték versenyekre fölkészíteni. Nem akarták az egészségét kockáztatni, ezért csak sétáltatták, így a visszatérés időpontja mindig kitolódott. A telivér tavaly áprilisban, Pozsonyban indult futamon újra, meg is nyerte. Tizennegyedik győzelmét ismét itthon aratta, és magabiztos futásából arra lehetett következni, hogy minden rendben van. Csakhogy Baden-Badenben, a tizenötödik versenyén elvesztette a veretlenségét, csupán a hetedik lett. Érdemesebb lett volna visszaléptetni, hiszen a zsokéját többször is ledobta, és a feszült csodaló csak hosszas startgép-procedúra után futott neki a távnak.

További felkészülését a patájában lévő tályog hátráltatta, az év végére tervezett versenyeit pedig inkább kihagyták, hogy rendbe jöjjön. Idén áprilisban győzelemmel tért vissza a németországi Hoppegartenben, majd májusban a középmezőnyben végzett Angliában, a Temple Stakes elnevezésű versenyen. A Haydock Parkban ezer méter hosszú egyenes szakaszon kellett futnia, a pálya utolsó négyszáz métere viszont emelkedik, amihez Overdose nincs hozzászokva, ráadásul elvesztette egy patkóját is. Viszont az ottani szakújságírók megállapították róla, hogy indítani kellene a Royal Ascot-on. (Nem pedig bírálták, mint a média itthoni munkatársai.)

A Royal Ascot annyira népszerű, hogy a keddi futamot még II. Erzsébet királynő is a helyszínről nézte végig. A világ elit lovai indultak, a különböző tévé- és rádióműsorokban Dózival foglalkoztak a legtöbbet. A magyar ló Andreas Suboriccsal a nyeregben sokáig vezetett, és szoros versenyben végzett az előkelő negyedik helyen. Most is az angliai pályák jellegzetessége, az emelkedő fogta meg, és elfáradt ugyan rajta, de ez a teljesítményéből mit sem von le. Súlyos betegségből tért vissza, a lába sem tökéletes, van ugyanis egy kis bokasüllyedése. Az ascoti pálya igazgatója elismerően nyilatkozott róla, mondván: ő még nem látott lovat patairha-gyulladásból felépülve így futni, helye van a legjobbak között.

Jó lenne, ha nálunk is így gondolnák azok, akik kolbásznak szánnák.


Munkatársunk Debreceni Katalin szánakozva néz azokra az érett nőkre, akik csitrinek maszkírozzák magukat. (Z. L.)

Debreceni Katalin jegyzete

Június 16.
Lekvár vagy botox?


Pipa, ücsörgés, lekvár, unokák, kötögetés, piac, sétabot, szabadidő, tapasztalat, fejkendő, ősz haj, otthonka, béke, Kossuth Rádió, emlékezés, kalap, régi szép idők, mesék, sütemény, kert, szeretet, megnyugvás.

Bárcsak valóban ezeket a szavakat idézné mindenki elméjében az öregség, de sajnos átalakult a huszonegyedik századi szótárunkban, és a negatív jelentésű kifejezések táborához csatlakozott. Ez talán azzal magyarázható, hogy az idősödést összekötjük a test hanyatlásával. Márpedig a külsőség napjainkban meghatározó, ezt sugallják a médiumok és az ismert személyiségek. Én speciel még nem hallottam olyan közszereplőről, aki azt vallaná magáról, hogy idős - mindegyikük próbál ifjúnak kinézni. A „sztárok” azt mondják, hogy egyáltalán nem érzik magukat öregnek. Na persze, ezt követi az „én belül még gyerek vagyok” szöveg.

Így természetes, hogy az átlagember is mindent megtesz a fiatalos külsőért. Koptatott farmer, mély dekoltázs, centis vakolat az arcon és szoláriumos műbarnaság. De ez csak a minimum, amit korunk idősödő hölgye megtehet külsejéért. Komolyabb műveletek is léteznek az öregedés megakadályozására: a plasztikai műtétek és az injekciós kezelések, amiktől a nők arca és szája úgy megfeszül, mint a guminőké. Én öregebbnek látom azt a nőt, aki tizenöt éveshez illő ruhákat visel, és görcsösen kapaszkodik tinédzser éveibe, mint aki korához illően öltözködik és viselkedik.

Mintha az öregség és a boldogság összeférhetetlenek volnának. Pedig nem azok. Számomra szép tartalma van az idős szónak, és az öregség nemcsak a külsővel hozható összefüggésbe. Akinek ugyanis még vannak céljai, és van kedve az élethez, az nem öreg. Egy apró hiányosság vagy egy finom ránc tehet valakit tökéletessé. Nem szabad mindent elrejteni, és a végtelenségig alapozózni magunkat, elfedve ezzel jellegzetes hibáinkat és arcvonásainkat. Aki méltósággal viseli az öregedés jeleit, az örökre szép marad.


Munkatársunk, Nagy-Képes Gabriella a világvárosi színvonalú élményfürdő és a kisvárosi elit találkozását jeleníti meg. (Z. L.)

Nagy-Képes Gabriella jegyzete

Június 15.
A mojito


Szombatra és a nyárra való tekintettel bevetettük magunkat a közeli megyeszékhelyen fölépített strand thermál medencéjébe. Az időjárás hagyott némi kívánni valót maga után, ennek köszönhetően mindenkinek jutott több embernyi szabad hely a vízben.

A lepusztult környezetet felváltotta valami teljesen más, amit európai színvonalnak hívnak. Észvesztő csúszdák, „bugyogó víz”, rendezett gyep és a harminchat fokos melegvizes úsztató, aminek a közepén elkerítve egy vendéglátó ipari egység található. A bár három oldalánál székek álltak vigyázzban a vízben. Vendég a korai órákban nem volt, csak a főnök ugrált, és irányította maréknyi alkalmazottját. (Láttam is magam előtt az apróhirdetést: vízi bárba keresek dekoratív pultos lányokat, gyakorlat nem feltétel, de előny).

Maga a légkör a playboy villa egyik partijára emlékeztetett, ahová még a vendégek nem érkeztek meg, én pedig egy piti besurranó vagyok. Ahogy az őszes amerikai kujon öregemberre gondoltam, megjelent egy ugyancsak deres hajú ember népes hadával. Személyesen a város első embere volt a családjával, és még egy-két ember a helybéli elitből. Elégedetten nevetgéltek, amíg a pultos csajok keze meg sem állt. Folyt a sör, az alkoholos és mentes koktélok kavarogtak. A polgármester szigorúan mentes mojitót fogyasztott kevés jéggel.

Közben megérkezett a nép, cirkuszért jöttek, meg is kapták. Dalolászott, bár kicsit pontatlanul Tolvai Reni, a Bad Boys rúdtáncos lányokat megszégyenítő, számomra nem túl férfias műsorral rukkolt elő, Varga Viktor pedig hozta a nem túl rokonszenves formáját. Jó szórakozásom csillagát a szinkronúszó válogatott helyszínre tipegése hozta, de szerencsétlenségemre csak a derékig érő vízben láttam őket lubickolni, a rossz idő miatt elmaradt a műsoruk.

Energiától mentes testünk az angol teaidőben indulást parancsolt. A buszon hazafelé az ötös lottó nyeremény egy kis részét már el is szórtam. Hatalmas házra, hatalmasabb telekkel, természetesen báros medencével, a nyitó bulira sztárvendégnek a Depeche Mode-ot hívnám, és Hugh Hefner hiába könyörögne meghívóért, nem állna módomban adni. Egyébként szokásomhoz híven egy számot találtam el, kettőt közvetlen mellé húztam. A három találatért tizenhétezer ütötte volna a markom. Hogy abból mennyi mojito kijöhetett volna...










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2005-05-31 (98777 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0,04 Seconds