2018 April 27, Friday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20214810
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
A globalizáció legendáriumáról





Thomas Mann írja a József és testvéreiben, hogy “kétely marta lélekkel nem jó csöndesen megülni”. Napjaink magyar és nem magyar lelkét milliónyi kétely mardossa. Bűn lenne hát csönde-sen megülnünk. Dinamikus és gyakorlatias korunktól ugyan tá-voli az elmélyült elmélkedés, miként távoli a higgadt eszmecse-re is. Az azonban biztos: csönd nincs. De vajon azok a zajok, sőt bömbölések, amelyekben élünk, a kételyek eloszlatását segítik-e, vagy lepleznek valamit, valakik érdekében.


Rózsa András írása

A globalizáció korának nevezett jelenünk zajairól és bömböléseiről beszélek. Bár maga a globalizáció, mint a világ birtokba vételének folyamata, nem a XX. század terméke, hanem az ember megjelenésével egyidős. Önmagában sem nem jó, sem nem rossz, hanem objektív tény, amit korszakonként változó tartalma és megjelenési formája avathat jóvá vagy rosszá. Erről szól egyébként a marxi életmű is. Főként A tőke, amelyről sajnálatos szemérmetességgel hallgatnak az útkereső szociáldemokraták, és amelyet Szent Könyvként tisztelnek, ám logikáját figyelmen kívül hagyva idézgetnek a kommunista eszmék ortodoxai.

Napjaink globalizációja elsősorban abban különbözik az eddigi procedúráktól, hogy a világ birtokba vételének mostani folyamata először vált nemcsak szándék szerint, hanem a szó valódi értelmében globálissá. Térbeliségét, valamint gazdasági, morális és kulturális hatásait tekintve is. Másik markáns megkülönböztető jegye az, hogy eddig egyetlen globalizációs törekvés sem szolgált olyan szűk csoportérdekeket, mint teszi azt jelenkorunkban. Mindkét különbözőséget főként az elektronika és az informatika szédítő fejlődése segítette elő, mert nemcsak a döntések végrehajtásának egyidejűségét biztosítja a Föld bármely szegletében, hanem a termelés szerkezetének átalakításával - igazolva a munka ember- és társadalomformáló hatását - a társadalom szerkezetét, illetve egyedeinek szemléletét is meg-változtatja. A jelenkori globalizáció harmadik jellemzőjének a meglehetősen összetett kommunikációs sugalmazásait tekinthetjük. A globalizációról általában csak a gazdasággal összefüggében beszélnek, holott nem csupán a profitot hozó ökonómiai döntések sorozata, tehát nemcsak a piacgazdaság, illetve általában a gazdaság szabadságának vagy korlátozásának az ügye, hanem jóval bonyolultabb halmaz. Olyan életfelfogást és életmintát is kínáló, alapjaiban egy amerikanizált világlátásra és létformára erőszakosan civilizáló, a kíméletlenség morálját sugárzó, illetve az évezredeken át felhalmozott magas kultúrát negli-gáló erő, melynek veszélyességét csak növeli a vele szembeni tehetetlenség sugallata. Ugyanakkor közösségi stratégiák helyett egyéni, azaz magánstratégiákra ösztönöz. Tehát amíg a kevesek által felhalmozott tőke egyre jelentősebb koncentrációra, vagyis összefogásra törekszik és egyre globálisabban viselkedik, addig a társadalom - a hatékony tudatipar, vagyis a globális kommunikáció hatására - egyre individuálisabban.

A teljes kifejtés szándéka nélkül csupán utalni kívánok rá, hogy ez a diszkrepancia egy új proletáriátus kitermelődéséhez vezethet, amelynek alapszükségleteit - a panem et cirsenses-elvre építve - játszva képes fedezni a globális tőke. Kérdés azonban, hogy meddig életképes az így megvásárolt társadalmi béke? Véleményem szerint nem túl hosszú ideig. Már csak azért sem, mert a globálisan biztosított cirkusz - az émelyítő szappanoperáktól a brutalitásra buzdító akció- és horrorfilmekig - nem elandalodáshoz vezet. A kapott képi minták az igényeket is felkorbácsolják. Ahhoz pedig nem kell különösebb iskolázottság, hogy egyértelmű legyen: a látott jólét munkával nem elérhető. Így szinte törvényszerű, hogy egyre többen kívánnak igényeik és vágyaik szerint élni olyan magánstratégiákkal, amelyek a bűnözésre, a devianciára épülnek. Azt talán fel sem ismerik - vagy ha igen, akkor túl későn -, hogy ők, a “szabad” deviánsok, valójában ugyancsak egy globális vállalkozás, a transznacionális bűnözés szigorú rend szerint tevékenykedő munkavállalói, akik maffiaproletárként szolgálják a különböző maffiavállalkozásokat. A jelenség, persze, nemcsak térségünkre jellemző, hanem ugyancsak globálisan létezik.

Ha jól emlékszem, a dinasztiaalapító Rockefeller - de lehet, hogy egy másik tőkés klán atyja - mondta, hogy csak első ezer dollárjának az eredetét ne firtassák, a többivel már haj-landó elszámolni. Ez a logika alighanem tovább él a globális vállalkozások korában is. Tehát a maffiavezérekből - már ame-lyikük életben marad -, előbb-utóbb tisztes és vagyonos polgár válik. Majd jönnek helyükbe újak. Új vezérek. Csupán a maffiaproletáriátus marad egy vége nincsen folyamat szükséges, ám nem pótolhatatlan összetevőjeként, elárasztva és rettegésben tartva immár nemcsak a megapoliszok vagy az elszórt kis tanyák lakóit, hanem még önmagukat is. Mindezzel nem ellenglobalizációt óhajtok meghirdetni. Csupán a figyelmet ráirányítani jelenünk egyik lehetséges végkifejletére. És ami ennél is fontosabb: szeretném ráébreszteni a globalizáció feltétel nélküli híveit a magánstratégiák zsákutcás voltára.

Korunk egyébként gondosan megtervezett és irányított globalizációjának megreformálásához vagy humanizálásához közösségi, vagy ha úgy tetszik társadalmi stratégiák szükségeltetnének. De az új helyzetben válságba kerültek a korábbi korok közösségi struktúrái is. Elsőként éppen a polgári társadalom alapsejtje, a család vesztett társadalmi presztízséből. Így aztán tényleges szerepéről és funkcióiról nehéz érdemben beszélni olyan időkben, amikor egyre több a csonka család, és még a gyermeknevelés is áttestálódik az ugyancsak ellehetetlenült iskolákra. Ezt a társadalmi szerepet manapság inkább az internetes haverkodás, a “csettelés”, jobb esetben - ha jobb? -, a személyesebb plázabeli vagy lakóhelyi csoportosulások játsszák el.

Csaknem a teljes tehetetlenség állapotába jutottak a korábban oly erős munkahelyi érdekvédelmi szövetségek, a szakszervezetek. Nemcsak saját elitjük korrumpálódása okán. Ér-dekérvényesítő képességük romlását látva elmaradoznak mögülük a munkavállalók, tovább rontva saját esélyeiken. De lehetnek-e egyáltalán a globális kor munkavállalóinak munkahelyi szervezetei? Hiszen a hatékonyság és a teljesítmény parancsa csak a termelés által megkívánt közösségeket tűri meg. Az élő-munka gépire váltása pedig egyébként is megezredelte a nagyüzemek foglalkoztatottjait. A részmunkaidőben dolgoztatás, az otthon elvégezhető bedolgozó tevékenység vagy az interneten át közvetített produktum ráadásul tovább apasztja a munkavállalói érdekvédelem lehetőségeit. Ez a személyes kiszolgáltatottság - a “dolgozz hatékonyabban és jobban élsz” meglehetősen félre-vezető szirénhangjával kiegészítve - teljes hatalmat biztosít a globálisan gátlástalan tőkének az egyén fölött.

Zavarban van az állam - irányítsák bár jobb- vagy baloldali pártok -, hogy mi is a pontos szerepe, mettől meddig terjed a kompetenciája, és egyáltalán vannak-e anyagi eszközei, politikai-hatalmi kapaszkodói a folyamatok érdemi befolyásolására.

Elbizonytalanodott a nyugati típusú parlamenti demokrácia intézménye, részben a nemzeti keretek foszladozása okán, részben mert a választók érdektelensége és az erős gazdasági lobbik befolyása miatt legitimitása is megkérdőjelezhető.
Tétován keresik helyüket és még vállalható értékeiket a politikai pártok, melyek programjaik és gyakorlati tevékenységük alapján alig különböznek egymástól. A szociáldemokrácia Harmadik Útját meghirdető Tony Blair - a neoliberális színezetű Bill Clinton és a konzervatív liberális Thatcher asszony örökségét egyaránt felvállalva - például olyan államkoncepciót szövöget, amely egy, a felelősségtől és a következményektől is menekülő állam képét vetíti elénk, amelyben a nehezen értelmezhető társadalomra és az egyénre hárítana át minden ódiumot. Ugyanakkor a római katolikus egyház feje olyan szociális álmokkal lépett a világ elé, amit a kommunista eszmerendszer avatott gondolkodói is megirigyelhetnének.

A demokrácia különböző intézményeinek elvi és mű-ködési zavarai a tőke globális nyomulására, illetve azon új je-enségre vezethetők vissza, hogy a nagy profit immár nem a reálgazdaságban, hanem a pénztőke-manipulációkban termelődik.
A lehetőségek totális kiaknázásához viszont ki kellett iktatniuk a tevékenységeik gátjait jelentő kontrollokat. E nagyon is gyakorlatias igény még idejében megszülte a maga elméletét, azt a neoliberalizmust, amely elsőként az államot, mint értéket kezd-te ki azzal, hogy megfogalmazta a kis- vagy nagy-, illetve a gyenge- vagy erős állam hamis alternatíváját. Holott a globalizáció kialakulása már önmagában is korlátozta a nemzetállamok önálló cselekvését. Elvileg ugyan az állam változatlanul a köz-akarat és a közérdek megtestesítője maradt, miként az a demok-ráciákban szokás. Értékvesztése azonban veszélyesebb a fel-színen érzékelhetőknél. A neoliberális eszméken nyugvó globá-lis kapitalizmus ugyanis az állam szerepének kikezdésével, valamint az állam helyett a nehezebben értelmezhető társadalom primátusának a sulykolásával valójában a demokráciát bontja le, amit a választásokon résztvevők számának drasztikus csökkenése is jelez. Hiszen a polgárok miért támogatnának egy tehetetlen parlamentre épülő tehetetlen államot? Az különösen elgondolkoztató, hogy főként a fiatalok maradnak távol a választásoktól, és inkább a különféle civil mozgalmakban vélik megtalálni cselekvési kereteiket.

A dolgok jelenlegi állása szerint igazán hatékony társadalmi szerveződésekké az úgynevezett civil mozgalmak válhatnak, mint a helyi társadalmak, illetve az értékválasztó és az érdeklődési vagy hobbiközösségek érdekvédő szövetségei. A politikai kultúra játékszabályainak nagyvonalú értelmezésével, partizánakciós készségeikkel és a nyilvánosság társadalmi és politikai befolyásuk egyaránt növekedni látszik. Bár helyzetük nincs veszélyek híján. Olyan Szküllák és Kharübdíszek közt kell lavírozniuk, mint a bennük rejlő lehetőségeket fölismerő tőkés lobbik, illetve az államhatalom vagy a közigazgatás társadalmi befolyásukat felhasználni igyekvő potentátai. Az eszköz ugyanaz. A pénz. A jelentős civil szerveződések ugyanis sehol a világon nem képesek az önfenntartásra. Támogatásuk viszont nyílt vagy burkolt igényekhez kötött. Ez egyben a civil mozgalmak igazán nagy csapdája. Még a zöldeké is. Pedig közülük a legismertebbek már-már mintha önálló hatalmi ágként szerepelnének a gazdasági és a politikai lét csataterein.

Kérdés marad tehát, hogy a civil szervezeteknek lesz-e tényleges erejük és befolyásuk önmagukban a társadalom érdekeinek hatékony képviseletére, vagy tartós szövetségre kényszerülnek olyan hagyományos intézményekkel, mint a parlament, a politikai pártok vagy az államhatalom. Az sem kizárt, hogy végül maguk is párttá szerveződnek. Ez utóbbi folyamat a zöldek esetében már elkezdődött. Azt azonban nem nehéz megjósolni, hogy pártosodásukkal éppen azokat az erényeiket vesztik el, amelyekkel a társadalmi védekezés sikeres szabadcsapa-taivá váltak.

Véleményem szerint a demokrácia hagyományos intézményeinek és a civil mozgalmaknak egy olyan ötvöződése vagy sajátos szövetkezése védhetné meg leginkább a helyi társadalmakat a globalizáció veszélyeitől, melyben a civil mozgalmak nem politikai pártként, hanem független szerveződésekként venné-nek részt. Ezzel az ötvöződéssel - egyebek közt a civil moz-galmak parlamentbe emelésével -, az állam és a társadalom viszonya nem vagy-vagy kérdéssé, hanem a korszerű együttműködés új minőségű rendszerévé válhatna. Az ismét erőteljes társadalmi támogatáson alapuló parlament és állam pedig - a hazai és nemzetközi civil szervezetekkel szövetségben -, hatékonyabban fejthetné ki törvényhozó-, ellenőrző-, szabályozó- és szol-gáltató tevékenységét. Nemcsak a legjelentősebb munkahelyte-remtő intézménnyé válhatna, hanem lazulna függősége is a tőkés lobbiérdekektől, és az egyének szabad fejlődésének keretévé formálódhatna, ami Marx szerint az egész szabad fejlődésnek a feltétele.

A multi- vagy transznacionális cégek globális intervenció-jának ellenszegülni, persze, még a megújuló és a civil szerveze-tekkel szövetségre lépő nemzetállamnak sem lenne elég ereje. Így tehát regionális és még tágabb nemzetközi együttműködésre kell törekedniük, és az erre épülő globális megoldásokkal fé-kezni a globális tőke mohóságát. Az államok - vagy legalábbis az államok többségének - összefogásával nemcsak az adóparadi-csomok off shore-cégeit lehetne rákényszeríteni az arányos közteherviselésre, hanem a transznacionális tőkemozgásokat is szabályozni. Az erre alkalmas technikák nem ismeretlenek. Legfeljebb közakarat híján egyelőre megvalósíthatatlanok. Holott a haszon nemcsak az egyes államoknál vagy államközösségeknél csapódna le, hanem a globális védekezést is szolgálná a kör-nyezeti károk, a demográfiai robbanás, a beláthatatlan következményű migráció és az egyre félelmetesebb nemzetközi bűnözés ellen.Véleményem szerint a demokrácia hagyományos intézményeinek és a civil mozgalmaknak egy olyan ötvöződése vagy sajátos szövetkezése védhetné meg leginkább a helyi társadalma-kat a globalizáció veszélyeitől, melyben a civil mozgalmak nem politikai pártként, hanem független szerveződésekként venné-nek részt. Általánosságban csak annyit kívánok még megjegyezni a gazdasági globalizáció kapcsán, hogy a piac szabadságával megideologizált szabályozatlan pénztőke-manipulációk nemcsak a fejlődésben elmaradt országok vagy földrészek gazdaságait pusztíthatják el a szinte percek alatt végrehajtható döntéseikkel, hanem a fejlett ipari államokban is súlyos egyenlőtlenségeket gerjesztenek. Ez a laissez faire gazdasági globalizáció végül olyan kóros társadalomszerkezet kialakulásához vezethet, amelyben a working poornak nevezett legszegényebbek kasztja a legnépesebbé válik, és ahová a jelenlegi középosztálybeliek tetemes hányada is lecsúszhat. Ez egyben kijelöli az új évezredelő civil mozgalmakkal szövetkező államának egyik leg-fontosabb feladatát: ennek a potenciális új proletáriátusnak a gazdasági-, társadalmi-, politikai- és kulturális képviseletét.Véleményem szerint a demokrácia hagyományos intézményeinek és a civil mozgalmaknak egy olyan ötvöződése vagy sajátos szövetkezése védhetné meg leginkább a helyi társadalmakat a globalizáció veszélyeitől, melyben a civil mozgalmak nem politikai pártként, hanem független szerveződésekként vennének részt. Legfontosabb teendője azonban a munka-, a képzés- és az erkölcsi nevelés értékének az újrateremtése. Különösen annak tudatában, hogy a fejlett világ vészesen közeledik azon állapo-tához, melyben a munkaképes korúak 20 százalékának a munká-jára lesz csak szükség, a 80 százalék viszont eltartottként ten-getné életét. A Martin-Schumann szerzőpáros írt erről először egy 1995-ös San-Franciscó-i tanácskozás kapcsán, de a húsz-nyolcvanas társadalom kialakulásának vízióját sokan a badar-ság jelzővel illették. El is intézhetnénk ennyivel, ha nem tud-nánk, hogy a tőke természetes profitéhsége - a tudományos-technikai haladással párosulva - a költséges és az egyébként is sok vesződséggel járó élőmunka iránti igény csökkentésének az irányába hat. De arra tendál. Az anyagi javak termelésében és a széleskörűen értelmezett szolgáltatásokban egyaránt. Ma még csak vándorol, egyre olcsóbb munkaerőt keresve - a Távol-Keleten, Dél- és Közép-Amerikában vagy Európa fejletlenebb térségeiben -, de előbb-utóbb minden lehetséges módon megkí-séreli kiváltani az élőmunkát a gépek foglalkoztatásával. Az előjelek - a nyugati fejlett ipari államok nagy arányú munkanél-külisége, oktatási-képzési és szociális problémái - arra figyel-meztetnek, hogy nem is vagyunk olyan messze a húsz-nyolcva-nas társadalom kialakulásától.

Napjaink szociáldemokrata útkeresései - csupán a leg-hangzatosabbakra utalva: a Blair-féle Harmadik Út, a schröderi Új Közép és a jospini Harmadik Baloldal - különbözőségeik el-lenére is közösek abban, hogy a munka világának bontakozó válságára igyekeznek gyógyírt találni, olyan új társadalmi egyensúly és finanszírozási rend után kutatva, amely megfelel a tőke globális mohóságának, és elfogadható a munkavállalók millióinak is. Az viszont már kérdéses, hogy jó megoldás-e - nemcsak a szociáldemokrácia, hanem az emberiség számára is - a korlátok nélküli szabadság neoliberális szellemiségének el- és befogadása. Különös tekintettel arra, hogy egy adott társadalom kulturális- és morális értékrendje, illetve szerkezete rendkívül erős. A leghevesebb kataklizmák túlélésére is képes. Ami vi-szont arra int, hogy a megoldás módozatait nemcsak a gazdasági racionalitásból kellene levezetni - miként azt a liberalizmus és a szocializmus tette -, hanem legalább akkora súllyal illene fi-gyelni a nemzeti-kulturális tényezőkre is. Éppen az esetleges társadalmi robbanások elkerülésének érdekében.

A blairi és a schröderi útkeresésben valójában az gondol-koztat el leginkább, hogy amikor a nyugati országok túl magas, zömmel strukturálisan meghatározott munkanélküliségéről érte-keznek, a probléma megoldásához a tőke oldaláról és a tőke ér-dekében vizsgálódnak. A “kínálati gazdaság baloldali terveze-tének megfogalmazását és megvalósítását” szorgalmazzák, mi-közben alig fordítanak figyelmet a foglalkoztatásnak és az ok-tatásnak a társadalom nem tőkés oldaláról jelentkező strukturá-lis gondjaira. Törekvéseiket az a deklaráció sem leplezi igazán, hogy a jóléti államot nem megszüntetni, hanem modernizálni a-karják. Ez a modernizálás azonban szinte alig jelent mást, mint az állami feladatok társadalmasítását, valamint a felelősség át-ruházását az egyénre, személyes sorsának alakulásáért. Csak-hogy - Simone de Beauvoir fogalmazását kölcsönvéve - a körül-mények hatalmával is számolni kell. Ebben az összefüggésben viszont ez a modernizáció az egyén, pontosabban a munkaválla-ló teljes kiszolgáltatottságát jelenti a globálisan szervezett transznacionális kapitalizmussal szemben. A végkifejletet pedig nem nehéz megjósolni, ha a védtelen helyi társadalmak kiszol-gáltatott egyénei próbálnak ellenszegülni a vagyont és hatalmat birtokló, a kommunikációt is irányító globalizált tőkének.

A megoldások keresésénél óhatatlanul felvetődik, az a szinte tyúk-tojás-kérdés, hogy a hatékonyság kíméletlen paran-csa vezéreli-e el az emberiséget a jólét, a boldogság és az áhí-tott életminőség birodalmába sok-sok szenvedésen át, vagy – különös tekintettel az ökológiai és a demográfiai veszélyekre -, az életminőség a meghatározó, amelynek érdekében korlátozni szükséges önmagunkat. Akár szabadságtörekvéseink kordában tartásával is. Mert félő, hogy a hatékonyság és a verseny csak kevesek számára biztosítaná a vágyott életminőséget, nélkülük viszont maga a fejlődés jutna zsákutcába. Az új évezred szoci-áldemokráciájának tehát olyan globális konszenzust kell ki-kényszerítenie az emberiség egésze harmonikus együttélésének érdekében, amely nem a neoliberális korlátlanságnak - és ezál-tal a pénzvilág kapzsiságának - tesz sorra engedményeket, ha-nem az elszemtelenedett - a természetet és a társadalmat egya-ránt veszélyeztető - tőkét zabolázza meg. Elsőként a munka vi-lágának új szemléletével.

Megoldást a munkaidő radikális csökkentése, illetve szer-kezeti módosítása jelenthetne, ami nemcsak a munkahelykínála-tot növelné, hanem folyamatos át- és továbbképzést is biztosí-tana. Ebbe az új szerkezetű munkaidőbe kötelezően épülne be a tudásbeli- és fizikai regeneráció, tehát a képzés-továbbképzés, az egészségügyi prevenciót szolgáló testedzéssel együtt. Megvalósíthatónak vélek olyan nyolc órás munkanapot, melyben a valóságos munkatevékenység négy órára csökkenne, így két-két óra jutna tovább- vagy átképzésre, valamint sportolásra. Egy ilyen változás nemcsak a foglalkoztatási gondokat oldhatná meg - a még munkavégzésre képes nyugdíjasok alkalmazási problémáival együtt -, hanem kikényszerítené az oktatási struktúrák újraépítését is. Az elsajátítandó anyag permanens növekedésé-nek és a kulturális-morális ismeretek visszaszorulásának tuda-tában szükséges lenne megnövelni az oktatásra szánt időt, az óvodáktól a felsőfokú képzésig, és abban ismét helyet kaphatna a nevelés aktusa. Ebben az új időkeretben a jelenleginél na-gyobb gondot lehetne fordítani a felzárkóztatásra, az otthonról hozott különbségek kiegyenlítésére, valamint a személyes ké-pességek kibontakoztatására is.

Ezek a változások, persze, kezdetben aligha nyernék el a társadalom különböző helyzetű szereplőinek a támogatását. Inkább elutasításában alakulna ki egység. Bár különböző indítékok alapján. Sőt, ez az új munkaidő-szerkezet súlyos filozófiai, emberi jogi és finanszírozási problémákat is felvetne. Egyebek között az egyén szabadsága és választása korlátozásának nem pusztán filozófiai-, jogi- és morális-, hanem nagyon is pragma-tikus kérdését. Az erősen individuális nyugati demokráciákban éppen úgy, mint a közösségibb szerveződésű, diktatórikus keleti társadalmakban. A kérdés nem csupán az, hogy a közjó-e a legfőbb törvény, miként azt Cicero gondolta. Legalább akkora sú-lyú dilemma, hogy milyen korlátai lehetnek az egyén személyes és választási szabadságának? További kérdés, hogy a demokrá-ciákban is kétségtelenül létező orwelli egyenlőbbség-elv és a dahrendorfi verseny vagy demokrácia-dilemma tartalma miként torzul tovább a gyakorlatban akkor, amikor már nem fenyeget a proletárforradalom exportja, és a szociáldemokraták korlátozó-állam-koncepciója is a történelem lomtárába került. Amitől azonban csak egyértelműbbé vált, hogy napjaink globális kapi-talizmusa, a tőke szabad áramlásával és a profit még szabadabb elvándoroltatásával valójában diktatórikus törekvéseket leplező látszatdemokratikus aktus.

Az útkereső szociáldemokráciának nemcsak hagyományai, hanem jövője okán is fel kellene vállalnia a munka- és a képzés világának ezt a neolibertáriánus elvektől meglehetősen távol eső komplex - szociális elemeket is tartalmazó - reformját. A demokratikus társadalmak polgárainak többsége a civil mozgal-mak, sőt talán az egyházak támogatásával is - értékeit és érde-keit felismerve -, idővel megnyerhető a változások elfogadásá-ra, illetve támogatására. A tőke - kétségkívül -, nehezen viselné szabályozásának fékjeit, és még nehezebben, hogy ezen változások költségeinek a javarészét is viselnie kellene. Azok pedig alighanem tetemesebbek lesznek az egykori jóléti állam terhei-nél. Még akkor is, ha a széleskörű foglalkoztatás révén az állam adó- és jövedéki bevételei is növekednének, egészségügyi-, szociális- és rendvédelmi kiadásai pedig markánsan csökkennének.

Adós vagyok még azzal a magyarázattal, hogy miért a szo-ciáldemokráciát vélem alkalmasnak e nagy horderejű, akár for-radalminak is nevezhető váltás megtervezésére és levezénylésére. Ennek egyik oka személyes: baloldali, vagy ha úgy tetszik, szociáldemokrata elkötelezettségem. A másik ok általánosabb. Az eddigi eszmerendszerek közül - bár sok ellentmondással -, mindeddig a baloldalinak nevezettek voltak a legérzékenyebbek a társadalom döntő többségének bajai és érdekei iránt. De mert mindenekelőtt magyar vagyok, tehát egyszerre fogékony hazám és a térség egészének gondjai iránt is, fontosnak vélem, hogy a magyar baloldal az ügy nemzetközi kezdeményezője is legyen.

Befejezésül - nem a teljes kifejtés, hanem inkább a jelzés szándékával - arról szeretnék még beszélni, hogy miként válha-tunk életképessé, vagy mitől veszthetjük el végképp boldogulá-si esélyeinket a globalizáció korában. Az informatikai ismeretek tárgyi-technikai hátterének és elsajátítása feltételeinek megteremtéséről próbálok meg hangosan gondolkodni. Napja-inkban Európa legfejlettebb országai munkaerőpiacuk védelmé-nek alapelveit feladva kísérelik meg a felzárkózást az Amerikai Egyesült Államok informatikai kultúrájához. Természetesen az agyrablás révén. Jól bevált tőkés-módszer szerint.

Tudják, hogy a legmagasabb szintű informatikai kultúra nélkül nem maradhatnak hosszabb távon versenyképesek a világpiacon. A felzárkózáshoz szükséges anyagi eszközök számukra adottak. De mi lesz Közép-, Kelet- és Dél-Európával? Mi lesz a kontinensnyi Oroszországgal, Kínával vagy Indiával? Mi lesz az afrikai a dél- és közép-amerikai országok elsöprő több-ségével? Félő, hogy minden eddiginél nagyobb és áthidalhatatlanabb szakadék alakul ki a világ fejlett, kevésbé fejlett és fejletlen részei között. Ennek az informatikai szakadéknak a létrejöttével végső soron immár nemcsak osztályszempontú, hanem olyan globális tagolódással is számolnunk kell, amely nem egyszerűen proletárrétegeket, hanem proletárországokat hoz létre, amelyek teljesen védtelenné válnak mindenfajta kizsákmányolással szemben.

Van-e esélyünk nekünk, magyaroknak, vagy általában a kevésbé fejletteknek és a fejletleneknek kivédeni ezt az újabb globális veszedelmet? Azt hiszem, csak akkor, ha minden mozgósítható anyagi forrásunkat az informatika infrastruktúrájának a megteremtésére és az informatika működtetéséhez szükséges tudás elsajátíttatására fordítunk.

De ez is még csak a fejlettebbek esélye. Ezzel kapcsolatban számomra az a nagy kérdés, hogy a civil társadalmak idejében felismerik-e a fejlődés eme egyenlőtlenséget növelő szakaszának kockázatait, és hajlandók-e a maguk mozgalmi eszközeivel egy kiegyenlítőbb trendre kényszeríteni a gazdag államokat, illetve a transznacionális tőkét. Sőt, hajlandók-e általában önkorlátozó fogyasztásra késztetni létünk minden területén. Éppen az emberiség közös jövőjének érdekében.

Válaszom nincs.
Csak reményem.

(Elhangzott a Széphalmi Diétán 2000. augusztus 9-én, megjelent a CET 2001. január-február-márciusi összevont számában.)









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2005-06-28 (3890 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds