2018 January 22, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19468683
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Vita a gyerekvállalásról I. rész





1.

Rodenbücher Katalin
Szüljünk gyereket a pusztulásba?

Anno gyakran szedtem gombát édesapámmal a falu környéki erdőkben, réteken. A szomszédasszonyunk szintén művelte ezt az időtöltést, de közben szisztematikusan tönkretette a természetet.

Mi azért szedtünk gombát, hogy a tányérunkban landoljon finom leves formájában, ő azonban nagyüzemi méretekben gyűjtögetett, és a termést rendszeresen hordta a veszprémi piacra. Ezzel még nem is lett volna gond. De hihetetlenül felidegesített, hogy kiskapával indult beszerző körútjára, vagyis gyökerestől tépte ki a gombát a földből. Ezzel saját magának is keresztbe tett, hiszen ahol sikeresen kikapálta ezt a finomságot, ott soha többet nem nő. Ma már egyetlen gombafolyosót sem látni az egykori gazdag lelőhelyen.

Túlságosan nem lep meg ez a mentalitás. Az ember tönkretesz mindent maga körül. A falumat, Márkót övező erdők egy részét is kiirtották. Persze, értem én, valamivel fűteni kell, papírt, bútorokat is gyártunk. Mégsem tudom racionálisan szemlélni, ahogy pusztul a környezetünk. Arról, hogy a Föld fokozatosan, egyre gyorsuló ütemben tönkremegy, csakis mi, emberek tehetünk. Naponta záporoznak a különféle médiumokból a rémisztő adatok: növény- és állatfajok ezrei állnak a kihalás szélén, drasztikus ütemben olvadnak a sarkvidéki jégtakarók. Tőlünk több ezer kilométerre fekvő területeken szinte már havonta keletkezik egy-egy tornádó vagy hurrikán, és e pusztító természeti jelenség előbb-utóbb a Kárpát-medencéig is el fog jutni.

Már félek elolvasni a klímaváltozással kapcsolatos legújabb tanulmányokat, kutatói elemzéseket. Amint ilyesmiről esik szó, rögtön átkapcsolok másik tévécsatornára, vagy áttekerem a rádiót másik adóra. De az, hogy homokba dugom a fejem, nem old meg semmit. Képtelen vagyok hallgatni okos emberek okfejtését, amint azt taglalják, hogy Velence, a világ egyik csodája ötven vagy száz év múlva meg fog semmisülni, a mediterrán országok alkalmatlanok lesznek az emberi életre a rendkívül magas hőmérséklet miatt, Magyarország nagy része el fog sivatagosodni, és általában véve az ivóvíz ismeretlen fogalom lesz a legtöbb ember számára.

A rémisztő jövőkép az egyik oka annak, hogy nem akarok gyereket szülni. Azt sem tudom, milyen lesz a világ húsz-harminc év múlva, a távolabbi kilátásokra pedig gondolni se merek. Szeretném megmutatni egy csöpp kis embernek, milyen gyönyörű egy behavazott fenyőerdő, és mennyi csodát rejt ez a bolygó, de attól tartok, évtizedek múltán földünk szépségei már csak távoli emlékképek lesznek. Nem szeretném, ha a gyermekemnek tönkretett planétán kellene vegetálnia.


2.

Balogh Zsuzsa

A halandók is tesznek csodát?

Irigykedve olvastam a gombaszedés viszontagságairól. Városi gyerek lévén nem büszkélkedhetem ilyen gyerekkori „játékkal”. Ehhez hasonlókból nekem pusztán akkor jutott, amikor a falun élő nagymamánál nyaraltam. Akkor is leginkább a tücsökfogás és a légpuska szőlőszemmel való megtöltése foglalkoztatott.

Tetszett azért a vidéki élet, de néhány hét elteltével vágytam magamba szívni Debrecen füstjét, bármily károsan hatott is még fejlődő tüdőmre. Míg szüleim tanyán nőttek fel, én már a kertvárosi légkörbe születtem. A tehén tőgye helyett a bicikli megismerésével foglalkoztam, és homokvárakat építettem. Felhőtlennek is hívhatjuk az én gyerekkoromat az övékhez képest, hiszen számukra kötelező volt a könnyűnek nem nevezhető falusi munka minden fajtája. Sokszor mondogatták is, hogy ”Bezzeg az én időmben…”

De nagyapáink is éltek ezzel a szófordulattal, és az ő apjuk, nagyapjuk is. Én szintén használom, pedig csak húszéves vagyok. A nemzedékek közti technikai szakadék talán mélyebb, és a tudásfajták is tagolják kor szerint a társadalmat, de a lényegen nem változtatnak. Tudom, hogy az én apró porontyom is más lesz, mint én voltam, merőben más dolgokra lesz szüksége a boldoguláshoz. Valóban (ahogy Rodenbücher Kati is írta) ijesztő, hogy egy új világban, amit már nem mondhatok teljesen a magaménak, és talán gonoszabb és piszkosabb lesz, mint a mostani, hogyan fog felnőni a gyerekem. De ez a kérdés minden leendő szülőben felmerül.

Ha tehenekkel vagy számítógéppel, netán eleddig még föl nem fedezett műszerrel fog játszani, én vágyom az aggódásra, a kétségbeesésre, a bizonytalanságra, a még föl nem tett kérdésekre. Bármilyen világba szülessen is az én csemetém, akkor is akarom őt, ábrándozom róla. Kívánom a hajnali, sírós ébresztőket, a pelenkacseréket, az első lépéseit, az osztálykirándulások előtti készülődést, a kérdést, hogy miként születik a baba, az első átmulatott éjszakáját. Én ezt mind akarom. Lehet, hogy önző vagyok, mert rossz világba hozom őt. De nem látnám értelmét az életemnek (bármilyen sikereket is érnék el), ha nem lenne ő, aki az éltető fényt és az édes félelmet hozza a lelkembe.

Nincs annál nagyobb varázslat, amikor megadatik egy halandónak, hogy egy csodát hozzon a világunkra.


3.

Matey István
Miért nem szülhetnek a férfiak?

Amikor a gyermekáldás kerül szóba, mindig érdeklődve figyelem a lányokat. Csillogó szemmel mesélnek a csodáról, amelyet úgy nevezünk, hogy gyermekáldás. Balogh Zsuzsa is rokonszenvesen írt erről. Mégis olyasmi jutott az eszembe, hogy a nők többsége egy idő után a gyermek iránti vágyát egyszerűen „kinövi”.

Természetesen nem fizikai értelemben, inkább társadalmi szempontból lehet életképes ez a feltételezés. Néhány napja a főiskolára sietve a buszra felszállók egyike babakocsival próbált meg feljutni a járműre. Meggyötört tekintetű kispapa próbálta csemetéjét biztonságba helyezni. Elsőre meglepő volt mindez, de az ablakból egy másik apukára lettem figyelmes, a túloldalon két aprósággal kézen fogva sétált. A harmadik gyerek egy kenguruk erszényéhez hasonló szütyőben pihent. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az eddigi szürke tömegben mindenhol kispapákat látok. Látszott rajtuk, hogy nem az „elviszem a kölyköt az oviba, aztán jó napot” apukák táborát erősítik.

Ma egyre divatosabb, vagy éppen a szükség teremtette helyzetből adódóan nem ritka, hogy egy családban a férfi marad gyesen. A nő pedig a szépen fölépített karrierjét egyengeti tovább. Pénzéhes világunkban ezen nem is kell meglepődni. A felsőfokú tanulmányokat végzett nők között nagyon alacsony a gyermekvállalási arány. Munkába álláskor ez a tendencia csak tovább csökken. Mindenki igyekszik a megkaparintott állását a lehető legtovább megőrizni. A gyerek ilyenkor csak zavaró tényező. A biológiai vekker egy idő után mégiscsak működésbe lép, és nincs mese, szülni kell, ha az ember utódot akar.

A klasszikus családmodell megváltozott. Nem apuka gürcöl a megélhetésért, hanem az anyu. Nem anyu mos, főz, takarít, gyereket pelenkázik, hanem az apu. Legideálisabb talán a kettő ötvözete lenne, amelyben megoldható a két ellentétes szerep elegyítése. A főzés kapcsán csak halkan jegyzem meg, hogy a mai lányok többsége hamarabb tanulja meg a körmét kifesteni, mint egy rántottát elkészíteni. A média szerepét pedig már nem is győzöm hangsúlyozni. A gyerekszülést úgy állítják be a médiumok, mint a lassú, de annál kegyetlenebb öngyilkosságot. Mielőtt a női társadalom által fonott kötelet érezném a nyakam körül, elnézésüket kell kérnem a több ezer éves sanyarú sorsukért. Most azonban fordulni látszik a kocka, a férfitársadalom kerülhet „rabszolgasorsba”.

Ezért kérem a kedves orvosokat, ha már így alakult a helyzet, oldják meg, hogy mi, férfiak is szülhessünk valahogy. Csak így lehetünk teljes értékű anyukák.


4.

Vályogos Gréta
István szülni fog


Miközben olvastam Matey István Miért nem szülhetnek a férfiak? című cikkét, elmosolyodtam. Arra gondoltam, hogy milyen vicces kedvében van ez a Pisti. Amikor azonban végigolvastam az írást, már-máre tomboltam, hiszen kiderült, hogy a szerző ezt a nagyszerű ötletet komolyan gondolja.

Kedves István! Képzeld, a múlt héten én is buszra szálltam, ahol a gyerekkocsiban egy gyönyörű kislány aludt, az anyja pedig féltve őrizte őt. Eközben egy négy év körüli gyerek az édesanyját faggatta a világ nagy dolgairól, a zebrán pedig egy kisfiú ment át a nagymamájával. Na, és akkor mi van? Ettől még nem jutott eszembe az, hogy a férfiak kihaltak, elhagyták az asszonyt, vagy pedig otthon söröznek, míg ezek a szegény nők a saját gyerekükkel, unokájukkal kénytelenek foglalkozni.

Az apukák, akiket láttál a buszból, valószínűleg komolyan veszik szülői kötelességüket. Éppen annyira, mint ahogyan azt anyukák teszik, akiknek - bármilyen elképzelhetetlen - a pelenkázáson kívül is lehetnek kötelességeik. Nem állítom, hogy nem láthattál egyedülálló apukákat, de az, hogy „Látszott rajtuk…”, gyenge állítás.

A nők munkába állása nem olyan rettenetes dolog, mint ahogyan azt te hiszed. Képzeld el, a nők olyan furcsa lények, akik nyolc óra munka után is képesek fölemelni a fakanalat, s miután már nem a teknő a divat, azzal a nagyon egyszerűen használható fehér dobozzal, amit mosógépnek hívnak, még a mosásra is marad energiájuk. Takarítani pedig általában hétvégén szoktak. Ha mindeközben a férj segít, annak érdemes örülni, de ettől még nem kell oltárt állítani a teremtés koronájának.

A kijelentésed, miszerint manapság „Nem apuka gürcöl a megélhetésért, hanem az anyu.” nem meggyőző. Felmerül a kérdés, hogy ki szerint. Szerinted vagy megbízható adatok szerint? Nos, én egy kicsit utánanéztem ennek. A Központi Statisztikai Hivatal 1990 és 2006 közötti időszakra vonatkozó adatai szerint Magyarországon 1990-ben 244,7 ezer nő és 1,2 ezer férfi, 2006-ban 248,3 ezer nő és 10,8 ezer férfi volt gyesen vagy gyeden. Az arány mind a férfiak, mind a nők körében növekedő tendenciát mutat.

Te a cikkedben a média szerepét hangsúlyoztad. Javaslom, ne nézz olyan sok amerikai filmet, ne kereskedelmi rádiókat hallgass, ne bulvárlapokat böngéssz! Én még egyetlen médiumból se hallottam, hogy menjek dolgozni, ne szüljek gyereket, s ha mégis előfordulna, hogy kipottyantok egyet, bízzam őt a kedves apukára, majd ő foglalkozik vele, én pedig éljem tovább az életem.

Ha ezek után még mindig az a terved, hogy te fogod megszülni a gyermeked, sok sikert kívánok hozzá. Arra azért kíváncsi lennék, hogyan fog reagálni erre az anyajelölted.


5.

Farkas Ildikó

Ne szüljenek a kispapák!

Megrökönyödve olvastam Matey István Miért nem szülhetnek a férfiak? című írását arról, hogy sok apuka neveli a gyereket, az anyuka pedig dolgozik, mert a gyerek hátráltatná a karrierjét. Azon pedig végképp felháborodtam, hogy azt kéri István, oldja meg az orvostudomány, hogy a férfiak is tudjanak szülni.

Erről egy amerikai film jutott az eszembe. A címe Junior. Kalifornia mostani kormányzója, Arnold Schwarzenegger a főszereplő, akin egyik barátja kísérletet végez. Kíváncsi, hogy megfogan-e a gyermek egy férfiben. És sikerül, Alex boldog anya. Valószínűsítem, az ilyen képkockák miatt engedik át a mai nők társuknak a gyermeknevelést. Schwarzenegger izmos, akcióhősnek való figura, kicsit gusztustalan volt terhesen látni. Mi lenne, ha minden jó testű, helyes pasi nagy hassal szaladgálna? Fuj!

Abban igazat adok Istvánnak, hogy megváltozott a világ. Úgy két hónapja lehetett, amikor egyik rég nem látott barátnőmmel találkoztam. Valahogy szóba került a barát, a család és a gyermekvállalás. Izgatottan meséltem neki terveimet: diploma után szeretnék dolgozni egy évig, hogy legyen miből finanszírozni a lagzit, utána jöhet a házasság, és ezután jöhetnek a gyerekek, minimum kettő. Ezen kijelentésemre ismerősömnek a következő szavak jöttek ki a száján: „Gyerek? Minek az? A terhesség alatt elhízol, miután megszületett, állandóan sírni fog, nem tudsz tőle szabadulni és gusztustalan dolgokat csinál a pelusba.”

Szerintem ezt - és ezzel nem akarok megbántani senkit - csak egy városi nő gondolja így. Én falun nőttem fel, és most is ott élek. Településünkön mindig áldás volt a gyermek. A kismamák örömmel újságolták a legújabb fejleményket az apróságról, eszükbe sem jutott, hogy valami miatt az apukára hagyják a gyereknevelést, vagy hogy áthárítsák a szülést. Ez a különbség a város és a falu között. A kisebb településeken őrzik a hagyományokat, nem érződik annyira a média hatása, mint a „cityben”. Sőt, manapság már vannak olyan lányok, akik azt gondolják, minek egyáltalán a férfi. Nem kell, úgyis csak „lekötné”.

2004-ben Magyarországon a nők hatvan százaléka nem akart férjhez menni, ötven százaléka pedig egyáltalán nem akart gyereket. Ők rangsort állítottak fel: első a karrier, aminek akadálya a gyermek. Kérdem én, a huszadik század végén, a nyolcvanas-kilencvenes években melyik nő gondolta, hogy nem fog gyermeket szülni? Fel sem ötlött bennük, a gyermek ugyanis hozzátartozik egy pár életéhez. A mai nők viszont vagy a szingliséget, vagy az élettársi kapcsolatot választják. Életformájukat a média számlájára írom.

Visszatérve István gondolatához, szerintem ne szüljenek a férfiak. A szülés, a gyereknevelés a nő lényege. Ne akarják ezt elvenni tőlünk!

6.

Fábián Éva
Szüljenek a kispapák!

Matey István a Klubháló virtuális hasábjain adott hangot azon vágyának, miszerint ő is szívesen szülne. S ha kell, a gyermekével otthon is maradna gyesen, mint azt számos kispapa teszi manapság.

Szomorú tény, hogy a nők egy része valóban elfelejt szülés után anya lenni. Életet adnak egy „kisembernek”, majd se szó, se beszéd, magára hagyják egy olyan lénnyel, aki valljuk be, nem erre lett teremtve. Igaz, szívet melengető látvány, ha egy apuka, vállán a textilpelussal, tetőtől talpig bébipapitól maszatosan próbálja csemetéjébe diktálni az uzsonnát. No, de mégis, a férfi, mióta világ a világ, a családfenntartó szerepét tölti be, s a nő az, aki a családi fészket őrzi. Nem kétlem, hogy egy apa is képes ellátni a csecsemővel kapcsolatos feladatokat. De vajon miért anyai és nem apai ösztön az a bizonyos érzés? Véletlen csupán?

Fiúk! Mi szinte egész életünkön át, minden hónapban megszenvedünk azért, hogy egyszer-kétszer, esetleg többször is átélhessük a terhesség csodáját. Évi tizenkétszer egy hét, tehát három hónap minden esztendőben legalább harminc éven át. Ugye megérdemeljük azt a háromnegyedévnyi varázslatot? A várandósság, a szülés hadd maradjon a mi kiváltságunk!

Ez volt a véleményem csütörtökön, amikor elkezdtem írni a jegyzetemet. Ma vasárnap van. Eltelt négy nap, amelyből hármat végigdolgoztam. Az egyik hipermarketben mutattam be a piacvezető pelenkagyártó cég termékeit. Összesen harminc órát töltöttem pici babák, kismamák és kispapák társaságában, s közben nem egyszer ért meglepetés. Olyan anyukákkal találkoztam, akiknek fogalmuk sem volt, hogy milyen popsitörlőt használnak éppen, s olyan apukákkal, akik pontosan meg tudták mondani, hogy hány darab pelenka van még otthon. Ilyenkor mindig eszembe jutott István cikke.

Ma már úgy gondolom, hogy nemtörődöm édesanyára egyetlen csöppségnek sincs szüksége. Egy szó mint száz, ha ezzel meg lehet akadályozni az imént jellemzett „anyukák” számának növekedését, üsse kő, szüljenek a férfiak is.


7.

Papp Éva
Szüljenek-e a kispapák?

Matey István Miért nem szülhetnek a férfiak? című jegyzetében a kispapákról ír, akik gyesen vannak, és gondozzák a gyermeküket, míg a feleségük dolgozik, karriert épít.

Minden kislány arról álmodozik, hogy egyszer eljön érte a szőke hajú, kék szemű herceg, ráadásul fehér lovon, és elviszi őt a kacsalábon forgó kastélyába. Addig élnek, míg a halál el nem választja őket. Időközben pedig jönnek egymás után a porontyok, akik egyre több terhet jelentenek a házaspárnak. Ki maradjon otthon? Ki pelenkázzon, mosson, főzzön? Ki keresse meg a kenyeret a családnak? Ezeket a kérdéseket két személynek, a férjnek és a feleségnek kell megválaszolnia. Valakinek pedig otthon kell lennie a gyerkőcökkel. Napjainkban nem az anyu marad otthon, hanem az apu. Ő az, akire minden női feladat hárul (mosás, főzés, takarítás, pelenkázás). Így apu gyarapítja a kispapák széles táborát. Az anyukák pedig folytatják tovább a nehezen felépített karrierjüket. Az ilyen családmodell nem ritka. Hol vagyunk már attól a világtól, amikor anyu otthon volt, és apu dolgozott keményen? De mi is tartozott a női szerepek közé a mosáson, főzésen, takarításon kívül? Hát igen, egy fontos funkciót nem említettem meg, a gyerekszülést. Gyermeket csak a nők képesek szülni, noha a nemzéshez két ember szükséges: egy nő és egy férfi.

A férfiak testfelépítése nem teszi lehetővé, hogy bébit hozzanak a világra. Nem is beszélve arról, hogy nem tudnák elviselni a vajúdással járó fájdalmakat. Nincs méhük, amely lehetővé tenné, hogy a magzat normálisan fejlődjön. Méh hiányában nem is érezhetnék azt, amikor a kisbaba elkezd mozogni, rúgni. Sorolhatnám tovább. Az orvostudomány pedig nincs olyan fejlett, hogy komplikációk nélkül megoldjon egy férfiszülést. De ha olyan szinten is lenne, vajon nem néznének furcsán arra a gyerekre, aki azt mesélné az oviban vagy az iskolában, hogy „engem nem az anyu, hanem az apu hozott a világra”?

Örömmel olvastam Matey István írását, mert sokat hallani arról, hogy a fiúk, amikor megtudják, hogy partnerük állapotos, elbújnak a felelősség alól. Jó tudni, hogy vannak férfiak, akik képesek örülni egy állapotos nőnek. Végezetül annyit mondhatok, hogy a kispapák ne akarjanak szülni. A jó Isten a szülést a nőknek adta, és ezt ne akarják elvenni tőlük a hímneműek. A gyermekszülés csodája maradjon csak a nőké.

8.
Bíró Annamária
Adjunk-e szülési jogot a férfiaknak?


Tervezett gyermek vagyok, ráadásul lányt vártak a szüleim. Volt egy tehetősebb házaspár ismerősük, akiknek nem lehetett gyerekük. Koraszülöttként jöttem világra, és meglehetősen kicsi voltam, annyit mondtak, mikor először a kezükbe vettek: ha egy cső kukoricányi gyermekük születne, már nagyon boldogok lennének… Utolsó évem taposom a főiskolán. A gyermekvállalás ürügyén millió kérdés foglalkoztat. A család, a munka, hovatovább szavacskák keringenek oda-vissza bennem.

Kislányként, rengeteget babáztam, és erősen élt bennem a vágy, hogy nekem is csodaszép kisbabám lesz egyszer, és csodaszép fodros ruhácskákban fog járni, és mindig gondosan befonogatom göndör fürtjeit. A jövő képe előtt álló önmagam azonban sok, akkor még ismeretlen dologgal szembesített. Azzal, hogy ha lesz egy ember az életemben, akit annyira szeretek, hogy összekötöm vele a sorsom. Ha adott lenne ez az ember, akkor szeretnék vele eltölteni néhány gondtalan, mézes évet. Nem a piszkos pelenka tartana vissza, hiszen édesanyáinkkal ellentétben nekünk ezzel már nincs gondunk, elvégre kakistól mehet a kukába. Lélektanilag is kell pár év egy házasságnak, amíg megérik a gyümölcstermés időszakára. Szeretnék dolgozni, miközben tudom, ha jönne egy gyermek, megtartanám, mert Isten ajándéka.

Ez az egyik, ami elgondolkodtatott, a másik a diplomás munkanélküliek helyzete. Nem tudom, hogy mi lesz velem, diplomával és némi referenciával a kezemben. Ha nem találok itthon állást, akkor útra kelek. Idegen országban kezdek anyagi alapokat teremteni életemnek. Akkor már nem egyszerű a családalapítás, akkor már nem egyszerű hazajönni, pedig itthon akarok élni. Tehát itt állok, velem szembe dölyfös mosollyal az óriás méretű eldöntendő kérdések ama bizonyos nagybetűsből.

Ami pedig a gyerekvállalást illeti. Három hete lettem nénikéje egy tündéri csemetének. Átéltem a terhesség szépségeit és nehézségeit. Láttam a kismama hatalmasra duzzadó bokáját, éreztem a pocakját belülről rugdosó lábacskákat, próbáltam összeszerelni a „négy diplomát igénylő”, hatvan darabból álló babakocsit. S ezek fényében adnék szülési jogot a férfiaknak. De vajon hogyan viselné el egy férfi azt a fájdalmat, amit minden nő máshogyan él meg ugyan, mégis valahogyan megalázó és az élet legcsodásabb szakasza egyben. A fájdalmak azonban eltörpülnek, kimosódnak az emlékezetből, s ezért cserébe mi vagyunk az „Anya” szócska büszke viselői. Úgy vélem, a Jóisten nekünk, nőknek a törékenységünk miatt adta ezt a kiváltságot, hogy szoros kötelékben lehessünk egy gyermekkel. Mert amikor valamit erősebbnek érzünk magunknál, fejet hajtunk előtte. Sokszor egy gyermeket annak látunk, mert ő talán az egyetlen élőlény, akitől függővé akarjuk, merjük tenni az életünket.

Remélem, lesz lehetőségem hajat fonni, farsangi jelmezt tervezgetni, álmatlan éjjeleket végigrobotolni. Ha fiaim lesznek, akkor lemondok a fodros ruhákról, és megtanítom nekik, hogy mindig nyissák ki egy hölgynek a kocsi ajtaját.


9.

Molnár Enikő
Kalapács vagy etetőszék?


Kamasz fejjel szerettem elmenni öcsémért az óvodába. Mindig örült a változatosságnak, és ha havonta egyszer-kétszer én vártam az öltöző részlegen, sikoltozva üdvözölt, örömében persze. A többi gyerek is megörült nekem, csókolommal köszöntek, az óvónők mosolyogtak, és nem tudták, hogy ki vagyok. Az apukák pedig kihúzgálták farmerba tömködött pólójukat, és kivételesen gondosan öltöztették csemetéiket, közben az ezzel rám tett hatást vizsgálgatták huncut oldalpillantásokkal.

No igen, az apukák, igencsak sokan voltak. Belvárosi, elit óvoda lévén inkább jól szituált üzletembereket vártam volna a kopott kabátos apukák helyett. Az óvoda nem divatbemutató, persze, de a megdöbbentően kevés édesanya látványa azért néha aggasztott. Mindenki nem lehet elvált. Csak kivételes napokon, óvodai farsangon, évzárón, nemzeti ünnepeken láttam együtt ezeket a családokat, amikor a gyerekek valami műsort adtak elő, és az anyukák lelkesen tapsoltak és fényképeztek. A kicsikből sugárzott a lámpaláz és a büszkeség, hogy anyu is itt van, most neki kell szerepelni.

Számtalanszor néztek fiatal anyukának, ami néha zavaró volt, mert tizenhat évesen nem igazán értékeltem egy frissen elvált harmincas apuka mosolygós közeledését. Most már inkább átérzem a helyzetüket, hiszen a tagadhatatlanul nőies feladat közben is megpróbáltak férfiak maradni. Lehetőleg vonzó és elismert férfiak, akiknek a büszkeségét súlyosan megsérti, ha hosszú időn keresztül háziasszonnyá próbálják faragni őket. A férfi ugyanis nem erre lett alkotva.

Bár hiszem, hogy a gyermeknevelésből mindkét szülőnek ki kell vennie a részét, de én nem szeretnék egy nap arra hazamenni, hogy kötényben ácsorgó kedvesem épp a mosott ruhát veszi ki a szárítóból, fél kézzel a porontyot etetve, másikkal a krumplit pucolva, miközben a frissen tisztított szőnyegről terelgeti le a macskát. Ha már közösen vágtunk bele a család-projektbe, akkor az egyikünk ne csak néző legyen, aki az anyagi tőkét szolgáltatja, és aki csak akkor látja oviban vagy iskolában a gyereket, ha az ünneplőben van.

Nem tudom, mi az ideális megoldás, de azt igen, hogy a női uralom nem szerepel hőn áhított vágyaim között. A távoli jövőben én olyan férfit akarok magam mellett tudni, aki képes a kalapácsot is eréllyel forgatni, nemcsak az etetőszéket.

10.

Furó Dóra
Rémálmok


Van két visszatérő rémálmom. Gyönyörű, hófehér ruhámban állok a tükör előtt, és reszketek. Belegondolok, hogy huszonnégy órán belül már nemcsak a nevem változik meg, hanem az életem is. Férjhez megyek, hacsak nem határozom el, hogy megszököm az éjszaka leple alatt. Kiköpött Julia Roberts, az Oltári nő-ben. Azt, hogy végül hogyan döntök, sohasem tudom meg, mert itt az álom rendszerint véget ér.

A másik rémálom kórházi szobában játszódik. Rajtam kívül csak a szüleim tartózkodnak a helyiségben, de nem sokáig. Azért mondom ezt, mert percek kérdése, és szülni fogok. Hogy milyennek látom magam ebben a helyzetben? Kétségbeesettnek. Vigasztalhatatlanul zokogok és kiabálok, mondván, hogy én nem akarom ezt a gyereket. Nem tudnám megadni neki azt, amire szüksége van. Se pénzt, se bölcsességet, élettapasztalatot meg végképp nem - a kemény tizenöt évemmel. Az ő érkezése pedig eleve lehetetlenné tenné, hogy teljes életet éljek.

Ezek a gondolatok mondatják velem, hogy jobb lenne, ha nem születne meg, mert az előbbiekből kiindulva sohasem tudnám igazán szeretni, vagy legalábbis nem úgy, hogy ne ifjúságom hóhérát látnám benne. Megszületik-e a baba, vagy sem, nem tudom. Nagy bánatomra a kispapa kilétét is homály fedi. A rémálmok nagyjából hatodik éve járnak vissza hozzám, de még mindig megkönnyebbülést érzek, amikor rájövök, hogy nem ez valóság. Nem szakmám az álomfejtés, de úgy érzem, megértettem az üzenetet. Nem állok készen. Sem az anya, sem a feleség szerepére. Bocs srácok, ez van.

Most még nem tudom elképzelni magam szülőként, de azt sem, hogy a férjem szüljön helyettem. Mindenesetre az orvostudomány hihetetlenül fejlődik, néhány éven belül talán nem lesz akadálya annak, hogy a férfi is szülhessen gyereket. De ha már annyira önzetlen akar lenni az erősebb nem, akkor az a minimum, ha átvállalja kedvese havi problémáját is. Na, ekkor mondja azt a férfi, hogy „Még a rémálmomba se.”


11.

Debreceni Katalin
Papás-mamás


Pöttömként mindig babákról álmodoztam, bár nem a hús-vér fajtáról, inkább a műanyagból kiöntött verzióról. Buci baba, Böbi baba, Kati baba és Peti baba ott sorakoztak a közös kis kuckóban, ez a lak nem volt más, mint egy használaton kívüli szekrény. Szeretgettem, tologattam, öltöztettem és ringattam őket. Sütöttem nekik homokpogácsát, és főztem nekik homoklevest. Édesanyám szerint - akinek többször is meg kellett kóstolni a főztömet - ezek voltak a specialitásaim.

Jelenleg is álmokat szövök a papás-mamás „játékról”, de egyelőre hagyom néhány évig a „tyúkanyó ösztönt”. Viszont jó érzés tudni, hogy egyszer életet adhatok egy kis lénynek. Kislány módon már a neveket is kiválasztottam: Bertalan (Berci baba) és Lili (Lili baba). Sajnálom a férfiakat, hogy nem élhetik át azt, amit nekem mint nőnek megadhat a természet. De szerintem sorsszerű, hogy a nőknek dukál a gyermekáldás.

Már egészen pici korban a lánykák tudat alatt a babákhoz, a kisfiúk pedig a különböző járművekhez vonzódnak – persze, van néhány kivétel. Kissrácként ők mindenféle masináról álmodoznak, így kocsikkal, helikopterekkel, űrhajókkal és hasonlókkal játszanak. Nekik nincs babaházuk, helyette van garázsuk. Nem véletlen, hogy a két nem különböző játékokat választ. Valószínűleg az ösztönök a felelősek az eltérő rokonszenvért. A férfiaknak nem szabad szomorkodniuk, mert a bébi világra hozása csupán néhány óra, nem maradnak ki semmiből - létezik már apás szülés. Ott van előttük az egész élet, amíg szerethetik csemetéjüket. Ráadásul a szülés nem akkora felelősség, mint a nevelés, amelyben apunak és anyunak egyaránt ki kell vennie a részét.

Nem voltam ám mindig olyan példás „játékanyuka”, mint ahogy azt a bevezetőben leírtam. Egy idő után az összes babámból fiút formáltam, kopaszra nyírtam őket, majd a hajukat bedobtam az ágy mögé. Azt gondoltam, így senki nem veszi észre a tettemet. Néha meg is csonkítottam őket. Amikor pedig meguntam velük a játékot, behajigáltam mindet a szekrénybe, és bezártam az ajtót. Lehet, hogy egy hétig vagy egy hónapig elő sem vettem őket. Végül kinőttem a baba-korszakból, és a gyűjteményemet eladományoztam egy nálam fiatalabb unokatestvérnek.

Nem lehet gyermeket szülni a babaházba. Lili baba és Berci baba már nem ehet homokpogácsát, nem formálhatom őket kedvemre, nem zárhatom be őket hónapokig, nem unhatok rájuk, és nem ajándékozhatom el őket. A gyerekkel járó problémákat már nem söpörhetem be az ágy mögé.


12.

Szuhay Júlia
Férfiak, igazán szeretnétek szülni?


Elegáns klubban vagyunk, limuzinok a bejáratnál. A padlizsán fények áradata megtörik a poharunkban úszó jégen, ami úgy csillog, akárcsak a szemünk, ahogy egyszerre mondjuk ki: „Ez a nap teljesen kikészített…” Aztán kiszúrunk egy-egy pillanatot a napunk eseményeiből, és színészi képességeinket bevetve adjuk elő mindezt, véget nem érő nevetéssel.

Az események két különböző szálon mennek. Ő villanyszerelő, én au pair. Ő huszonhét éves, én húsz. Ő nyolc órán át egy akár kiskastélynak is nevezhető házban dolgozott írekkel, akiknek magyarul tanít angol nyelvtudás nélkül nyomdafestéket nem tűrő szavakat és kifejezéseket mutogatással, amit furcsa módon mindenki előszeretettel tanul főleg kuriózumnak számító nyelven. Én eközben három gyerek pótanyukája voltam. Reggelit adtam nekik, felöltöztettem őket, megfésültem a hajukat, felettük álltam, amíg fogat mostak, elvittem őket az iskolába és óvodába, értük mentem, amikor végeztek, játszottam velük, miközben neveltem is őket. Így már nem csodálkoztam sem én, sem ők, amikor anyának szólítottak véletlenül, csak a mosolyunk árult el mindent.

Én pedig azt mesélem a barátomnak, hogy a Shrek 2-t néztem már harmadszorra délután három órakor a gyerekekkel, amikor azt mondták nekem, hogy keressük elő a menüben a választható nyelvekből a magyart. Mondanom sem kell, az angol, francia, német, olasz és spanyol nyelvek között nem találtuk meg az anyanyelvemet. A fények átváltanak vörösre, belekortyolunk az italba, még mindig nevetünk, és hirtelen átterelődik a beszélgetésünk más témákra. Bárhová keveredik ugyanis a tekintetünk, mindenütt plazma tévék vannak a falon, ahol meccset vetítenek.

Aztán ezt mondja a barátom: „Ha majd megnősülök, és gyerekeim lesznek, szeretném megadni azt a feleségemnek, hogy ne kelljen dolgoznia, hanem legyen otthon a gyermekeinkkel.” Nevetni kezdek, ami aztán gúnyossá válik, és kitör belőlem a nők egyenjogúsági érzése.

A férfiak valamilyen okból kifolyólag meg vannak bizonyosodva arról, hogy az a legjobb a nőknek, ha otthon maradnak, és nevelik a gyerekeket, miközben ők pénzt keresnek. Ezzel csak két gond van. Az egyik, hogy egy fizetésből nem lehet biztonságosan megélni, a másik pedig, hogy a nők szeretnék napi néhány órára lecserélni a büfi szagú melegítőjüket ízléses ruhadarabokra és parfümre. Mert egy teljes értékű nőnek nem csupán abból áll az élete, hogy háztartásbeli anya legyen, hanem hogy vonzó feleség maradjon a gyerekek mellett. Nehogy a munkájába beleszakadó apuka egyik napról a másikra lelépjen egy tűsarkú cipőben járó végzet asszonyával.

A barátom nem szól semmit, kimegy a vécére. Eltelik néhány perc, mire visszajön, és boldogságban őrjöngve emel a magasba, és azt mondja, hogy gólt rúgott a csapata. A férfi vécében ugyanis volt még két extra plazma tévé, ezért maradt tovább bent… Férfiak, igazán szeretnétek szülni?


13.

Orosz Renáta
Apa szül/etik?


Matey István Miért nem szülhetnek a férfiak? című írását olvasva elgondolkodtam, mennyivel egyszerűbb is lenne a nők élete, ha a szülést átvállalhatnák a férfiak. Aztán jött a felismerés, hogy én ezzel mennyire nem értek egyet. A nők szinte már mindenben kiharcolták az egyenjogúságot, talán már több téren is, mint kellett volna.

Ha közhely is, de a szülés az élet legszebb ajándéka. Ebben mi, nők különlegesek vagyunk, ez még csak a miénk. A mai világban miről mondhatjuk el ugyanezt? Már mi is nadrágot viselünk, pedig ez is nagy felháborodást váltott ki annak idején. Mi is munkába álltunk, szavazhatunk. Egyenjogúságot vívtunk ki, és ezzel együtt talán el is veszítettük női mivoltunk egy részét. Mára szinte már csak dekoratív külsőbe bújtatott „férfi” lett belőlünk. Karriervágyunk erősebb, mint valaha. Lám, a férfiak mennek gyesre is. Igen, törtető „férfi” vált a nőkből. Így talán helyes a felvetés, hogy szülhetnének a férfiak. De könyörgöm, ha még ebben is egyenlőnek mondhatnánk a két nemet, mi lenne a határ a két kromoszóma birtoklói között? Lenne még értelme a az emberiség „kétlakiságának”?

Megkérdeztem néhány ismerősömet ez ügyben, és nem kis felháborodást váltott ki, hogy egyáltalán felmerül a téma. A fiúk csak nevettek, bele sem gondoltak igazán, a lányok viszont ezt mondták: „Az egyértelmű, hogy ne szüljenek a férfiak, mert nem elég, hogy minden nyamvadék jogunkért meg kellett küzdeni, még ezt is el akarják venni. Sértőnek érzem, hogy egyáltalán felmerül valakiben, hogy szüljenek a pasik. Mi lesz a következő? Elvárják a nőktől, hogy tartsák el a családot? Ja… már elvárják.”

Elsőre rokonszenves is lehet, hogy a férfiak szüljenek: ne mi viseljük a „terhet”. De ha mélyebbre nézünk, bizony minden kislány babázik. Kódolva van, hogy majd egyszer nem csak plasztik babákkal fogunk játszani, hanem a gyermekünkkel. Ez a természet rendje. Talán tíz év múlva eljut odáig a tudomány, hogy a férjünk is szülhetne helyettünk, de én személy szerint nem engedném. Ő vajon akarná?


14.

Gál Csaba
Mihez kezdjünk a gügyögéssel?

Matey István Miért nem szülhetnek a férfiak? című írásában kifejti, hogy tapasztalatai szerint egyre több apuka marad otthon a gyerekkel. Ezt többnyire annak tulajdonítja, hogy a mai világ pénzéhes, illetve a felsőfokú végzettségű nők előbbre helyezik a karrierjüket, mint a gyermekvállalást és -nevelést. Az állítás első részre teljes mértékben megállja a helyét, a másodikkal pedig nincs semmi baj - mindenki cselekedjen saját értékrendje szerint.

Minden változik körülöttünk, az ember pedig próbál igazodni. Néhány évtizede még a focicsapatnyi lurkó virgonckodott a családban, és a nő háztartásbeliként tette a dolgát. Napjainkra megváltozott a helyzet. Egy, maximum két gyerek családonként, és az anya is kenyérkeresővé vált. Ha pedig a számos osztás és szorzás után kiderül, hogy az anyuka fizetésére nagyobb szükség van a családi kasszában, akkor az apuka marad otthon. Ez is az alkalmazkodás része.

Nem értek egyet viszont István ama állításával, hogy a gyengébbik nem képviselői egyszerűen „kinövik” a gyermek iránti vágyukat. Ez nem olyan dolog, „beléjük van kódolva”, viszont késleltethető. Sokan meg is teszik, hogy minél jobb sorsot tudjanak teremteni a család legújabb tagjának, főleg, ha a sajátjuk sanyarú volt. Az már másik kérdés, hogy ez az út a társadalom elöregedéséhez vezet.

A szerző bírálja a médiumokat, hogy öngyilkosságnak állítják be a gyermekszülést. Női magazinokat gyakran forgató hölgyismerőseimet kérdeztem, hogy találkoztak-e már „Ne szülj!” vagy ehhez hasonló felhívással bármelyik címlapon, cikkben. A válasz mindig a nem volt, amihez gyakran kapcsolódott egy „Miért kérdezel ilyen badarságot?” tekintet is.

Nincs olyan előléptetés vagy fizetésemelés, amely kárpótolná a gügyögést és a gagyogást. Mindenre lehet megoldást találni, és ha ez az, hogy apuci marad otthon, akkor már meg is van. Bár nem hinném, hogy megsokszorozódna ezen esetek száma. És ha mégis, több sportot kedvelő hölgy lesz a világon.


15.

Kaposi László
Mamát pótló papapótló


Matey István Miért nem szülhetnek a férfiak? című cikkéről Garas Dezső klasszikus filmje, a Legényanya néhány mozzanata jutott eszembe. A mozivásznon megtörtént az, amit István pedzeget. A történet szerint a főhős férfi áldott állapotba kerül, majd később megszüli a gyermeket.

A filmet körülbelül négy éve láttam. A fantáziámat már akkor megmozgatta az szokatlan elképzelés. Főleg, ha belegondolok, hogy az 1989-ben készült mozidarab készítői még csak álmodni sem mertek arról, hogy amit a vászonra visznek, akár valóság is lehet. Ám lassanként a képzeletet utoléri a valóság. Nem kell sokat várni, hogy aggódó anyák kísérjék párjukat a férfigyógyászhoz, vagy izgulják végig a szülés megpróbáltatásait a kórház fertőtlenített szagú folyosóján, miközben apa a szülőszobában vajúdik.

Mosolyogtató mondatok ezek, de csak addig, míg nem vesszük komolyan őket. Ha odafigyelünk, észrevehetjük, hogy ez nem más, mint az ember veszélyes játéka a természet ellen. Olyan mértékben fejlett az orvostudomány, hogy ma már képes a férfiból nőt faragni - a szó legszorosabb értelmében. Ha a biológia engedi, akkor milyen akadályba ütközhet a férfiak szülőképessége? Talán csak a józan észbe. Esetleg szükséges lesz, hogy a férfi szülje meg a gyermeket az anya helyett, ha a feleség biológiailag képtelen rá, és más lehetőség nem merül föl, például a béranyaság.

Minden más esetben a papaszülés ellen vagyok. Szép dolog a tudomány fejlődése, van azonban egy határ, amit nem szabadna átlépni. Semmi jó nem származhat abból, ha a nemi szerepek fölcserélődnek. Főleg, ha az indok az anya karrierépítési vágya és munkahelyi előmenetele, hogy apa a kényelmes nadrágot szellős szoknyára váltsa. Főzzön, mosson, takarítson, egyszóval vezesse a háztartást, és vigyázzon a gyermekre.

Tényleg olyan világban élünk, ahol ez megtörténhet? Bízom benne, hogy nem. Remélem, nem kell attól tartanom, hogy munkámat pelenkázásra, gyermeknevelésre váltsam. Remélem, nem kell megélnem azt, hogy a korábban férfimunkának nevezett fogalom új jelentést kapjon. A gyerek érzelmi világának fejlődése szempontjából sem lenne szerencsés, ha elmaradnának az anyai ösztönök, amelyek évezredek alatt csiszolódva alakultak ki. Milyen furcsa lenne az a helyzet, amikor a tizenkét éves gyerek az iskolában arról tanulna, hogy az édesapja hozza világra az ember kicsinyét, ellentétben az állatvilággal, ahol ez a nőstény egyed feladata.

Az ember alakíthatja a környezetét. Befolyásolhatja az időjárást, azt, hogy mikor essen az eső, mikor fújjon a szél, meddig süssön a nap. De a születendő gyermek nemét előre meghatározni már túl radikális közbeavatkozás lenne. Pedig csak egy lépés onnan, ahol a papa szüli meg a csemetét.


16.

Fekete János
Kispapa egy karrierista feleség árnyékában


Nemrég elgondolkodtam a jövőmön, vajon mi lesz velem húsz év múlva.

Úgy képzelem, hogy gyönyörű feleség van a láthatáron, két, esetleg három tündéri gyerkőc, természetesen fiúk, mert azokkal kevesebb a baj. Reggel fölkelne a kis család, közös reggeli, irány a suli, ovi, munkahely. Késő délután, miután összeszedem a családot, irány az hajlék megnyugtató melege. Otthon még gyorsan előveszem a megmaradt feladatokat, amiket nem tudtam bent, a munkahelyemen megcsinálni, a párom közben készíti a vacsorát, emellett foglalkozik a gyerkőcökkel, később én is beszállok a játékba.

Aztán elolvastam Matey István cikkét, és sötét jövőkép bontakozott ki előttem.

Biztosan „remek” lesz, amikor a feleségem megkérdezi majd, hogy „Drágám! Kinőtte-e már a rugdalózót a kis Jancsi? És mi a helyzet Ákossal az óvodában? És Márk hogy áll az érettségire való felkészüléssel?” Ekkor pedig felvilágosítom majd életem párját, hogy Jancsika már nem hord rugdalózót, Ákos jelenleg második osztályos, Márk meg két hónap múlva diplomázik. Döbbent csend. Életem értelme ekkor talán elgondolkozik majd, hogy hol volt megtalálható a legutóbbi néhány évben, miközben én a „munkahelyemen”, azaz a gyermekeink mellett huszonnégyóráztam. Családi kiborulás, veszekedés, válás. Sajnos mostanában sokat hallok ilyesmiről.

Lehet, hogy maradi vagyok, de inkább maradnék az eredeti felállásban, amikor inkább a feleség, illetve közösen foglalkozunk a gyermekeinkkel. Szerintem ezzel minden valamire való férfitársam így van. Nem szeretnék szülni sem, az nem a férfiak műfaja. A mai világ még nem tudta belőlem kiölni, amit a gyermekként tanultam: apu dolgozóban van, anyu pedig főzi az ebédet.


17.

Antal Norbert
Válságban a kispapák?


Matey István Miért nem szülhetnek a férfiak? című írásában azt feszegeti, hogy a férfiak egyre gyakrabban maradnak otthon az ifjú „trónörökössel”..

Szerintem már döntött a biológia, hogy ki nevelje a gyereket. Válás esetén sem véletlenül ítélik az anyjának, hacsak nincs egyéb befolyásoló tényező. Lehet, hogy konzervatív és már rég meghaladott szemlélet, de a férfi legyen idősebb, magasabb, és ő keresse meg a kenyérre valót is, az anya pedig maradjon otthon a csemetével, hisz az első három év a legfontosabb a kicsi fejlődése szempontjából. Az apa biztosítson anyagi és lelki biztonságot a családnak, akár egyedüli pénzkeresőként is.

Rengeteg fiatal lány néz epekedve egy babát, hogy neki mikor lesz „ilyen”. De mikor megszületik a pici, csak akkor derül(het) ki, hogy a gondozása egész napos elfoglaltságot jelent, a kismamának sok mindenre nem jut ideje, amihez eddig hozzászokott. Emiatt az anyák fásultak lehetnek, pedig nem volna szabad börtönnek érezni az otthonukat. Lehetőséget kell adni nekik is, hogy kiéljék magukat. Sokakat a közvetett tapasztalatok tántorítják el az anyaságtól, nem akarnak „lemaradni”. Vannak olyan anyák is, persze, akiknek nyűg a pelenkázás, nem szeretnek anyák lenni, esetleg elvárják tőlük, hogy szüljenek, ezért vállalnak gyereket.

Mindenhonnan csak azt halljuk, hogy a karrier a fontos, a biztos anyagi lét, a diploma nélkül egy senki vagy. Mire ennek szellemében egy lány elvégzi az egyetemet/főiskolát, jobb esetben is huszonkét éves. Elkezdi karrierjét építgetni, és mire azt mondja magáról, hogy „Igen, már elértem valamit.”, már közel jár a harminchoz. Természetesen egy harmincas nő korántsem öreg, sőt, de kitolódik a szülési átlagéletkor. Márpedig minél idősebb valaki, annál valószínűbbek a komplikációk. Minél idősebb valaki, annál valószínűtlenebb egy újabb utód vállalása, így nő az egykék száma.

Manapság a karrier fontosabb, mint a gyermekáldás. Ez nemcsak hazánkban van így, hanem az összes fejlett és fejlődő országban is. Demográfiai válságot indítanak el a fiatalok, vagy éppen súlyosbítják azt. Hogy ezen miként lehetne változtatni? Szemléletváltással, amely azonban véleményem szerint a közeljövőben nem várható.


18.

Nagy Zsófia vitacikke
Áldatlan állapotban


Matey István az új évezred nőinek elférfiasodásán kesereg. Fájlalja, hogy a klasszikus „papa melózik, mama főz”-típusú családmodell csillaga leáldozott.

Bizony megváltozott a világ. A huszonegyedik század nőideálja megbízható munkaerő, gondos családanya és vadmacska az ágyban. Egyre magasabb elvárásnak kell megfelelnie. Azért vallják be Uraim, oldalbordájuk mindig is többet dolgozott Önöknél. A feleség Atlaszként cipeli vállán az egész família nyűgét-baját. Szervezi a család gazdasági, hivatalos és egyéb ügyeit, bajlódik a gyerekekkel, ápolja a rokoni és baráti kapcsolatokat, rendben tartja a lakást, és ő férjurának egyszemélyes Biztos Háttere. Munkaideje kötetlen. Hazatérve nem várja puha fotel, meleg vacsora és behűtött sör. Reggel cseléd, délután anya, este szakács, éjjel szerető.

Míg ő odahaza gályázik, élete párja mind följebb lépked a munkahelyi ranglétrán. Sikeres, megbecsült, jómódú. A háztartásvezetés, gyereknevelés ellenben nem számít „igazi” munkának. Nem jár érte se jutalék, se előléptetés, gyakran még jó szó sem. Csoda-e hát, ha mi, nők többet akarunk? Féljen csak a rabszolgasorstól a férfitársadalom! Elvágyódtunk a házi tűzhely mellől, s nem telt belé sok idő, már mi uraltuk a főiskolákat, egyetemeket, és a multicégeknél is megvetettük a lábunkat.

Ám a férfivilágba betörő nők nagy árat fizetnek „helytelen ambícióikért”. Hamar rájuk sütik a „rossz anya”, „hanyag feleség”, „önző feminista” bélyegét. Valóban, mennyivel egyszerűbb lenne a világ, ha az asszonyok megmaradtak volna gyermekükkel gügyögő édes kis porcelánbabáknak, akik csillogó szemmel néznek fel erős és okos urukra. Ehelyett az erősebbik nem képviselői a lábukat gyantázzák, míg párjuk nyakkendőt és üzleteket köt. Összekuszálódtak a szerepek, identitászavarban szenvedünk. A férfiak rájöttek, hogy képtelenek eltartani a családjukat, így nem jó többé kenyérkeresőnek lenni. A nők a kiszolgáltatottságba untak bele. Igazi küldetésünk ellen harcolunk.

Ám hiába mennek gyesre a kispapák, és hiába tetszelgünk mi a karrierista törtető szerepében, nem játszhatjuk büntetlenül egymás szerepét. A család kis társadalmát finom, női kezek egyengetik, és erős férfikarok óvják. Szélmalomharcot vívunk tehát.


19.

Kravecz Eszter
Mi is az élet?

- Fura, hogy így beszélgetünk. Azt hittem, már soha többé nem találkozunk. Mi van veled azóta, amióta különváltak útjaink?

- Reklámszakember lettem. Abból állnak a napjaim, hogy megtévesztem az embereket. Olyan dolgokra beszélem rá őket, amelyek teljesen haszontalanok. Ezt olyan jól csináltam az elmúlt években, hogy gyorsan főnökké váltam. Ez volt az álmom, és megvalósítottam.

- És milyen áron?

- Arra vagy kíváncsi, hogy egyedül vagyok-e? Valamit valamiért. Számomra a karrier a legfontosabb. Ha ez az ára, hát legyen. Amúgy sem voltam soha odáig a napi huszonnégy órás anyai hivatásért. De fogadni mernék, hogy neked van családod.

- Eltaláltad. Nekem meg éppen az a mennyország, ami számodra a pokol. Család, kiegyensúlyozottabb munkahelyi légkör. Író lettem. Imádok esténként bekucorogni egy csendes zugba, egyedül a gondolataimmal. Nem vonz a cigarettafüstös, stresszes környezet, és a xanaxos kávét se nekem találták ki.

- Nekem te túl nyugis vagy. Lehet, hogy éppen ezért voltunk annyira jóban. Kioltottad a vad énemet. Akkoriban, emlékszem, csak egymásra számíthattunk.

- Szerencsére azóta az életem stabil alapokon nyugszik. Van egy csodálatos férjem és három tündéri gyerekem, ők sok erőt adnak nekem.

- Tyúkanyó vagy?

- Így is lehet mondani.

- Pedig nincs annál jobb, amikor kiszámíthatatlan, hogy milyen meglepetést hoz a holnap. Ha pedig már nagyon elegem van a nyomásból, csak beülök a kocsiba, és hagyom, hogy vezessen az út. Egy gyerek elrontana mindent. Elég egyhangú lehet így az életed.

- De legalább nem egyedül öregszem meg, a babérjaimon ücsörögve. Mindig lesz valaki mellettem, aki megfogja a kezem, ha fáj valami. Vagy csak mond néhány jó szót, ha szomorú vagyok. Apropó, hogy állsz a szerelemmel? Még mindig falod a férfiakat?

- Az én fajtám nem változik. Csak könnyebben felismerem a trófeagyűjtőket, és elkerülöm őket. Szellemileg érettebb lettem, érzelmileg nem.

- Nem félsz?

- Mitől féljek? A magánytól?

- Inkább attól, hogyha eléred a célod, az már nem lesz olyan fontos. És akkor fogsz majd rádöbbenni, hogy valami hiányzik.

- Ha majd elérem a célom, kitűzök egy másikat. Sosem elégszem meg azzal, ami éppen van. És majd akkor, amikor te hetvenévesen, ráncosan, a szegényes kuckódban várod a családodat, én egy méregdrága Mazda RX8-cal flangálok, a vadonatúj szilikon mellemmel és a frissen felvarratott arcommal. Én még akkor is habzsolni fogom az életet.

- Számomra nemcsak a pénz fontos. Örülök, hogy a munkám során sok olyan érdekes emberrel találkozhatok, akinek a példája megerősít. Remélem, minden vágyad teljesül, és kívánom, hogy találj valakit, aki rádöbbent, hogy mi is az élet.


20.
Mészáros Tímea
Túl a negyvenen

Bettina a családanyák táborát gyengíti. A képzeletbeli létrán lassan, de biztosan építgette a lépcsőfokokat, és mostanra egy jól működő ügyvédi irodában dolgozik. A sok munka mellett nem volt ideje azon gondolkozni, hogy gyereket vállaljon, fontosabbnak tartotta a szakmai előléptetéseket. A megfelelő partner is elkerülte, akivel közös jövőről és csemetékről álmodozhatott volna, jelentkezők ugyan mindig akadtak, de éppen csak annyira voltak jók, hogy két megbízás között ne unatkozzon. Az alakját is féltette, hiú volt világ életében, nem bírta volna elviselni, hogy szülés után kevesebb munkát kapjon, csak mert már nem annyira mutatós, mint egy huszonéves. Egyébként sem az a türelmes fajta, a szomszédokkal számtalanszor vitába keveredett már a gyerekek hangoskodása miatt.

Aztán teltek az évek, és kezdte megkedvelni a szomszéd gyerekeket. Néhanap forró csokit szürcsölve el is játszadozott a gondolattal, hogy milyen is lehet nevelni egy apróságot, még tetszett is neki, bár mindig tagadta. Aztán jött Gábor. Sármos volt és sportos, művelt és udvarias, egyedülálló és negyvenes. Szerelmesek lettek. Összeköltöztek, színházba, fogadásokra jártak, utazgattak, új emberekkel ismerkedtek meg, valami mégis hiányzott Bettina életéből, amire azelőtt soha nem gondolt. Gyereket szeretett volna. Belépett a negyvenbe, nem volt már mire várnia. Elérkezettnek látta az időt és saját magát a gyermekvállalásra.

De tudta, hogy újdonsült álma nem fog megvalósulni párja mellett, mivel Gábornak már volt egy tizenhat éves fia, és a kapcsolat elején bejelentette, hogy nem is szeretne többet. Nyugodt légkörre és csendes öregkorra vágyik, ami ellen akkor még Bettinának sem volt semmi kifogása. Csakhogy változott a helyzet, ki tudja miért, talán az ösztönök, talán a félelem, talán csak a hiányérzet miatt. El kellett döntenie, hogy éli tovább a gyermektelen jómódúak puccos, kényelmes életét, vagy elhagyja szerelmét, és túl a negyvenen újra elkezdi gyakorolni a párzási táncot, hátha kifog egy olyan egyedet, aki korban közel van hozzá, és még utódokat is akar. De félt feladni a biztosat a bizonytalanért, nem volt már ’mai csirke’, és a luxuscicákkal teli társadalmunkban egy negyedik ikszét túllépő nő már nem tartozik a legkelendőbb portékák közé.

Így Gábor mellett maradt, és megpróbálta elhitetni magával, hogy lehet teljes az élet gyerekzsivaj nélkül is, egy sötét szobában egyedül, pénzt számolgatva és naponta letörölgetve az aranykeretes oklevelet, amin az áll: „A hónap dolgozója.”

21.
Kálucz Adrienn
Család vagy karrier?

Matey István Miért nem szülhetnek a férfiak? című írásában olvasottak egyáltalán nem meglepőek. Sajnos ilyen a huszonegyedik század: űrtechnika és gyesen lévő apukák kombinációja. Manapság a gyengébbik nem képviselői lázasan küzdenek a jogaikért, a szabadságukért, a nyugdíjas Manci nénikétől egészen a kiskosztümös ügyvezető Barbiekig. Mindegy, hogy milyen eszközökkel, de ők akkor is megmutatják, hogy vannak olyanok, mint a férfiak. Csapkodnak a miértek, nem értem az okokat.

A női egyenjogúság megjelenése a múlt század húszas éveire tehető. A független, emancipált nő elkezdett sportolni, nadrágot viselni, tanulni, dohányozni. Sőt, még írni is - ennek újságírójelölt lévén kifejezetten örülök. E kornak is megvoltak a maga Szex és New York- sztárjai: Marlene Dietrich, Greta Garbo vagy épp Karády Katalin, akikre felnézhettek a nőtársaik. Ükanyáinknak még valóban volt erre a tényleges okuk: méltatlanul el voltak nyomva, szabályok tömkelegének kellett megfelelniük, és csak annyi volt a feladatuk, hogy szüljenek hat-hét porontyot, vezessék a háztartást.

Valóban olyan rossz életük volt? Nem hiszem. Akkoriban ezt elfogadtát mind a férfiak, mind a nők, hiszen ilyen volt az akkori életfelfogás. Egészen kiskoruktól erre nevelték, ehhez szoktatták a lányokat, ez volt a természetes. Most 2007-et írunk, és megbolondult a világ. Megjelent a karrierista szingli. A nők tigrisként küzdenek a függetlenségükért, karriert építenek, meg akarják mutatni, hogy őket még az Atyaúristen sem képes megállítani céljaik elérésében. A gyermeknevelés teljes mértékben tabu számukra. A Harvard és a Yale egyetem férjhez menési esélyekről folytatott vizsgálata azt mutatja: egy negyvenes éveiben járó karrierista nőnek nagyobb esélye van arra, hogy terrortámadás áldozatává váljon, minthogy férjhez menjen, és gyereket szüljön.

Elvétve vannak párkapcsolatban, házasságban élő karrierista nők is. A probléma itt is adott, hiszen átveszik a vezető szerepet, a párjuknál sikeresebbek lesznek, többet keresnek. A nagy „Csináljunk karriert!” gépezet mellett pedig nem jut elég idejük a családra, így a férfira hárul a házimunka és a gyereknevelés. Képes-e tolerálni ezt egy férfi? Ha igen, akkor meddig? Vajon mi értelme annak, ha felcseréljük a női és a férfi szerepeket?

Megsúgom: az égvilágon semmi. Nem akarok szoknyás apukák és öltönyös, aktatáskás anyukák abszurd világában élni, amelyben összemosódnak vagy épp felcserélődnek a szerepek. Mostanság, persze, bárki lehet bármi: ma még férfi, holnap már flitteres-ádámcsutkás díva. Én megmaradok a saját szerepemnél, szeretek nő lenni. Napjainkban már mindenki számára elérhető, hogy elismerjék abban, amiben jó - függetlenül attól, hogy nő vagy férfi. Akkor meg miért versenyezzünk? Fölösleges. Az emancipáció ideje lejárt, csak észre kellene vennünk.


22.
Havasi Zsófia
Gyerek vagy hivatás?


Nincs olyan ember, aki legkésőbb serdülő korában nem gondolkozik el azon, hogy szeretne-e gyereket. Én speciel már oviban eldöntöttem, hogy - ahogy a mi családunkban is két gyerek van - nekem is két kislányom lesz, és maximum két év lesz köztük a korkülönbség, slussz-passz. Azóta persze több minden lelohasztotta a kedvemet, mert mint később felvilágosítottak, az apuka, pontosabban az ő kromoszómái lesznek a felelősek azért, ha mégse kislányom születik. Ezután nekem már mindegy is lett, milyen nemű legyen a kisbabám, inkább a majdani apukára fordítottam figyelmemet. Más szóval pasiztam.

Így, húszévesen már sokkal több dolog aggasztja az embert. Például az, hogy mikor a legideálisabb gyermeket vállalni. Mert ugye a főiskola még két év, utána egy - remélhetőleg jól fizető - állás betöltése, ahol persze egyre magasabbra kell törni, majd még feljebb és még feljebb, ami nem csupán egy-két éves kemény munka eredménye. Mert nem azért tanultam tizenhat évig, hogy otthon üljek öt gyerekkel, hanem hogy legyen fantasztikus állásom, és ne másokra kelljen támaszkodnom. Még a férjemre sem, mert tőle akármikor elválhatok, és ott maradok állás nélkül, az öt gyerekkel és a sok szaros pelenkával. Segélyből pedig nem könnyű megélni.

Ebben a szellemben neveltek minket, és inkább tanulunk, minthogy elnyomott, segélyezett családanyák legyünk. Szóval tényleg jogos a kérdés: gyerek vagy hivatás. Válasszon a nő, mert úgyis az ő gondja az egész? De miért ne lehetne mindkettő? Szokásom szerint kikértem néhány barátom véleményét, elsőként a páromét, aki nagy megdöbbenésemre azt válaszolta, hogy ha jobban fizető állásom lesz, mint neki, akkor ő otthon maradna a gyerekkel, vagyis ő szívesen elmenne gyesre - helyettem.

Persze én kifakadtam, és kérdőre vontam, szerinte hogy’ tudnék én úgy dolgozni, hogy egyfolytában azon jár a fejem, vajon mit csinál a kisbabám épp akkor, nem hiányzom-e neki, evett-e már, nem fáj-e a pocija. Mert ugyebár kilenc hónap test a testben mégiscsak szoros, sőt a legszorosabb kötelék. Előtört az ösztönös énem, a kicsinyét vadul féltő anyuka, akire alig ismertem rá. Dühös lettem, és sértve éreztem magam, olyan volt, mintha háttérbe szorultam volna. Még az is átfutott az agyamon, hogy ilyen esetben a kicsi jobban kötődik majd a papájához, mert őt látja egész nap, az anyából csak este egy picit. Édesapám véleménye is hasonló: akinek több a fizetése, az dolgozzon. Egy barátom pedig arra a kérdésre, hogy elmenne-e gyesre, tréfásan csak ennyit mondott: „Miért ne? Dolgozzon csak az asszony!”

Mi van veletek, pasik? Hova tűnt az ősi létfenntartó ösztön? Hol maradnak a „Fúj, majd az asszony új pelenkát ad rá!” vagy a „Jaj, már megint miért sír ez a gyerek?” szövegek? De ha őszintén magunkba nézünk, lányok és asszonyok, ezekért a megjegyzésekért csak magunkat okolhatjuk. Mert mi állunk meg, és mosolygunk meghatott tekintettel, amikor meglátunk egy „jó pasit”, karján a rózsaszín ruhába öltöztetett kislánnyal, mert ugye „annyira édes”. Az újságok is telis tele vannak a sztár-apukákkal. Tényleg fölkelti a figyelmet, mondjuk, hogy Brad Pitt mennyire cuki a kis szőke kislánnyal a nyakában, vagy hogy egy igazi rocker mennyire ellágyul, amikor kezében tartja a kisbabáját. Nem azt mondom, hogy az apáknak nincs beleszólásuk a nevelésbe, mert nagyon is fontosak a gyerek életében. Viszont a sztárok - sztárok. Nekik olyan mindegy, mennyi gyerekük legyen, vagy örökbe fogadjanak egy árvaháznyi kis árvát. Ők megtehetik.

Változik a világ, változnak az emberek, így változnak a normák is. Hogy az anya vagy apa menjen gyesre, csak habitus kérdése, mindenkinek joga van eldönteni. Úgy tűnik, én mégis abba a Matey István-féle kisebbségbe tartozom, aki még nem nőtte ki a gyermek iránti vágyat. A férfitársadalom rabszolgasorsba kerüléséről pedig csak annyit, hogy számomra az igazi férfi nem hagyja magát elnőiesedni, de felesége véleményét és akaratát figyelembe véve próbálja megteremteni a családja biztonságát jelentő nyugodt, zavartalan hátteret. Én még mindig úgy gondolom, szeretnék kisbabát, ha megadatik, nem is egyet. Viszont olyan munkát is, amely lehetővé teszi a szülési szabadságot. Vagy ha gyesre nem megyek is, hadd dolgozhassak otthon ezekben az első, felejthetetlen években.










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-10-04 (2365 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.02 Seconds