2017 August 19, Saturday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
18925783
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Diurnus naplója





 


Június 09


Levél számítógépen Balogh Zsuzsához

Drága Zsuzsa! Az írás technikai eszközei sokkal kisebb mértékben hatnak az írásra, mint gondolnánk. Gondoljon bele! A klasszikus görög filozófia és szépirodalom (soroljam talán a bölcselők és írók, költők nevét?) biztos nem laptopon fogalmazódott meg, sőt, az európai irodalom első remekei sem. A magyar irodalom tizenkilencedik századi csodái még az írógépet sem ismerték.

Igaz, hogy öregedőben az írók agya meszesedik, a gondolattársításaik nem villognak az üstökösök ragyogásával, mégis vannak, voltak, akik nemesen termékeny aggkort éltek meg. Közöttük föllelünk olyanokat is, akik le sem írták, "csak" elmondták, elénekelték a remekműveiket. Homérosz nem rádiózott, nem telefonált, nem gépelt, és vakon, vénen is zseni volt. Persze, ha valaki nagyon összeszokott már a laptoppal, majd hirtelen a "készülék" tönkremegy, nehéz hozzászokni a kézzel-íráshoz, de én akkor sem állnék ki egy hordóra (mert hogy alacsony is vagyok), nem énekelném el a "Diurnuszaimat", de még a Svájci villa című regényemet sem, holott már németül is megjelent Berlinben. Magyarán: amikor az író a tolláról rátér a laptopra, ez érződhet a mű stílusán - amíg szerzőnk meg nem tanul gyorsan billentyűzni. Vagyis kell némi tapasztalat, hogy a szerző se vegye észre: már nem tollal ír, hanem géppel. (Egy ideig a gépírást hidegnek, érzéketlennek, lélektelennek érzi a szerző, mert az előző technikával már szinte úgy nőtt össze, mint más a zongorájával.)

Szerintem azonban ezek az összeszokottságok elég hamar kialakulnak - és cserélődhetnek. Volt egy íróbarátom, aki az írógéptől ugyan el-elszakadt volna, de nem a gépírónőjétől, aki nemcsak fiatal, csinos volt, hanem jó ízlésű is, és ha nagyon el volt ragadtatva a legfrissebb műtől, boldogságában forrón megjutalmazta a szerzőt. Nobel-díj ugyan nem lett ebből, de nagy szerelem igen, és igen szép házasság, házasélet és gyönyörű gyerekek.
Bodor Pál (Diurnus)

Május 23.
 

Az én tanügyi reformom


Természetesen csak papíron, az államvizsga dolgozatom, a diplomám szerint vagyok az – talán a világ szerencséje, hogy nem tanítok állandóan, az első elemitől a nagydoktoriig. Mert ha tanítanék, ilyeneket tanítanék:

Az elemiben önismeretet tanítanék. Meg ízlést. És persze: kíváncsiságot. Mert ugye, azt hiszik: minden gyerek kíváncsi. Csakhogy egyrészt ez sajnos nem így igaz, még azok sem igazán kíváncsiak, akik sokat kérdeznek. Tehát jó, okos, maradandó kíváncsiságra nevelném minden tanítványomat. Megkísérelném ránevelni őket arra, hogy hányféle kíváncsiság van, és mitől függ a termése, az értéke, a tanulsága, a haszna. Legalább annyi órában tanítanám a jó, okos, érdekes, lelket és elmét építő kíváncsiságot, mint mondjuk a földrajzot.

Aztán az időérzékre nevelném rá a diáksereget. Hány millió perc egy átlagéletkor? Mennyit használ ebből okosan az átlagember? És nem arra szorítanám a növendékeimet, hogy „minden percet” hasznosan akarjanak eltölteni.

Igyekeznék fölhívni a figyelmüket arra, hogy a legkevésbé pihentető pihenés a semmittevés. Nagyon komolyan megtanítanám őket vigadni. Megtanítanám őket arra, hogy aki furtonfurt melózik, és csak melózik, annak előbb-utóbb csökken a teljesítőképessége, a teljesítménye, a vitalitása, a leleménye, a készsége az örömre, meg a megfigyelésre, s a jóságra. Ha az élet valakitől jóságot kér vagy kéreget, az ideges, fáradt, szűkölködő nyomorultul érzi magát, mert megalázza őt, hogy nem képes nyújtani valamit. És aki sokszor érzi nyomorultul magát, az megkeseredik. Meg kell tanulunk azt a fajta jóságot is gyakorolni, amelynek forrása nem az (esetleg üres!) pénztárcánk, és mégis jól esik a gyakorlása: mert az odafigyelés, okosság, egyfajta őszinteség.

Az olvasó most csak néhány sort kapott abból, aminek a teljeskörű leírása könyvnyi lesz, és a tartalma – kis túlzással – úgy foglalható össze, hogy az üres zsebű ember is sok okos örömet osztogathat.

Írjam meg a könyvemet?
Bodor Pál (Diurnus)


Május 10.


KIS KÉPZŐMŰVÉSZETI KRIMI

Egyik apai dédapám harminchét éves korában rendelte meg az arcképét azzal a megkötéssel, hogy harminc évvel öregebb-magát szeretné látni a festményen. A történet szerint felvidéki falujában Ő fedezte fel azt a nagyon tehetséges parasztgyereket, a későbbi nagy szlovák festőt, Jan Hánulát, valamikor a 19. században, és taníttatta, kitűnő művészekhez küldte, tanulmányainak költségeit fedezte…

Fogalmam sincs, elkészült-e ez a jövőbelátó arcmás, és „stimmelt-e”. Csak dédanyám egész alakos ábrázolata maradt ránk, ült derűs-higgadtan a széken, s messzire nézett; aligha engem kutatott a tekintete… Hanula e festménye a nővérem,Éva tulajdonában maradt, aki új, szép bukaresti panelnegyedben lakott, a Calea Mosilor-on, és fölháborodásomra (az alacsony mennyezet miatt) levágta(!) a festmény alsó részét, azaz dédanyja lábait… A lakását eladta tőszomszédainak, akik havi részletben fizettek neki élete végéig, és pechükre Éva, noha betegen, de sokáig élt. (Egyedül barátnője, Mezei Zsóka gondozta-támogatta önzetlenül, amiért még mindig adósa vagyok.)

Végül Éva hirtelen meghalt. Mire megtudtuk, a lakást megöröklő szomszédok még aznap, halála estéjén (!) elhamvasztották – ezért nagy pénzt kellett fizetniük, hisz a hamvasztásra ott is napokig-hetekig várnak a halottak és a gyászolók. Éva örökösei sokat spórolhattak a hamvasztáson – de így lehetetlenné vált minden vizsgálat – hiszen ki tudja? Valakik megölték Évát? Az ügy kutathatatlan. Utólag kiderült, hogy Hanula a szlovákok nagy nemzeti festője, valamikor ’944-ben hunyt el, a Balaton környékén: még kifaggathattuk volna modelljéről, mecénásáról.

De legalább még beszélhettem volna valakivel, aki jól ismerte apai dédapámat.

×××

Kérdés olvasóimhoz: írjam meg kisregényben, krimiben?
Bodor Pál (Diurnus)

Május 04.

Vajon eltanulható a politikai kacérság?

Vannak nehezen érthető bukások és érthetetlen karrierek. Vidéki uracsot figyelek jó ideje a képernyőn, valamikor felöltötte fölényes, nagyképű, tán akaratlanul is gúnyos mosolyát -- ez győzhette meg pártbéli társait, hogy ő többre érdemes, magasabb székre, pozícióra, tartós üdvösségre -- és töprengésre késztetett: van-e egyáltalán befutott ember a politikában, aki szerény mosollyal jutott magasra? (Persze, biztos van. Egy frissen kinevezett szőke államtitkárról nem is tételezek fel más karrier-taktikát. Ártatlan arcával új feletteseit, meg riválisait) célozta meg – okosan.

Legközelebb iskolát indítok azoknak, akik mindenáron befutni szeretnének. Más szakmákban a csábításnak voltak s vannak iskolái, a gésáktól a hetérákig sokan szigorú tanfolyamokon tanulták meg a forró ellenállhatatlanságot, azt a pillantást, amelytől minden célba vett férfiúnak ugyanaz jut eszébe – hogy’ van ez a politikában? Ismertem a régi káderiskolák levegőjét, növendékei nemigen tanultak ravasz fifikákat, politikai kacérságot. Hatalmi firkát tán igen. Ehhez akkoriban a „taktika-lecke” állt a legközelebb, amivel még alsó kádert sem szerzett magának férjül senki nőszemély.

Annyi ideje figyelem a kisebb-nagyobb hatalmasságokat – elleshettem volna már, hogy miként s mivel lehet befutni. Szerény derűt és őszinte, nem taktikázó haragosságot a csúcson eleddig csak Göncz Árpádnál fedeztem fel – csak hát Őrá nem azért voltunk oly büszkék, mikor a csúcsra került, mert bölcsen és barátságosan mosolygott, hanem azért lett sajátja ez a nyugodt, mélyen okos derű, mert érezte, hogy annyian szeretjük nagyon.

Persze, nem mindenkit emel magasba szeretet és tisztességes bölcsességgel kivívott tekintély. A fölényes vidéki uracs például sosem lesz közkedvelt államfő. Első ember ugyan a maga vonalán, sajnos lehet is, láttunk már odafent gyalázatos jellemeket, miért is egy időben már-már azt hittük: ott fent másként nem is állhat meg senki – de ez csak arra volt jó, hogy nem éppen mindenki akart abba a székbe ülni…

Ha nem mocorogna bennem még mindig a remény, hogy a közéletben, a hatalomban is felülkerekedhetnek a nagyon eszes jók és tisztességesek, nyilvánosan már soha nem meditálnék effélékről. Csakhogy már rég tűnődöm egy portréköteten azokról, akik jók voltak a hatalomban és tiszták. Néhány hét alatt megírom, nemde? Igaz, nem mind búcsúztak ágyban, párnák közt.
Bodor Pál (Diurnus)


Április 28.
Fohász a kényszerű ellen

Végülis mi történne velünk abban a birodalomban, amelyben kötelező lenne szeretni? Úgy értem, kötelező lenne valakit szeretni? Valakit, akit sosem látunk közelről, akit sose láttunk, mikor bajbajutott, félt, ujjongott? Lenne valamiféle fejdísze, az jelezné nekünk, hogy Ő az, akit nagyon szeretni kell? Aki, még ha sose szólna hozzánk, sose tekintene ránk, tudnivaló, hogy szeret bennünket, és velünk mindig az történik, az a jó, ami Tőle sugárzik ránk?

Ha pap lennék, és kétségbe esnék, hogy milyen rosszak, gonoszak az emberek, vajon valami ilyesmit, ilyes-valakit találnék ki mindenki fölé, rendkívülinek, hatalmasnak és erősnek, aki megbüntethet bárkit, aki bűnös, megvigasztalhat bárkit, aki jó, enni ad bárkinek, aki éhes, innia ád mindenkinek, aki szomjúhozik?

Tudom magamról: nem vagyok igazán jó, csak gyönge, és sose tévesztem össze testem gyöngülését a lelkem jobbulásával. Félek nem jónak lenni, mert akkor szenvedek attól, hogy íme, már én is sötét, szűk látókörű és ostoba vagyok, ételekben ugyan könnyen megkülönböztetem a jót a rossztól, a kellemest a kellemetlentől, de saját cselekedeteim megítélésében elbizonytalanodom, hiszen a tanultak birtokában sejtem, hogy ami nekem rossz, az jó lehet sokaknak.

Nézem a kertben az erős szélben bólogató, hatalmas fákat, és érzem, hogy az én szavaim is mintha imában hajlonganának. Pedig csak azt súgom az embereknek:

Nekünk is, nektek is sokkal jobb, ha jó akaratúak leszünk és maradunk.

Gonosznak lenni kegyetlenül rossz, kényelmetlen és ostoba állapot. Aki gonosz és gonoszságában jól érzi magát, az megérdemli, hogy az is maradjon.

Bodor Pál (Diurnus)


Április 25.

Leteremti-e József Attila a miniszterelnököt?


Az ország szűkös fele belesápadt, pedig sütött már a tavaszi nap. A napszítta téren értetlenül meredtünk egymásra, mintha fönt, a felsőházban mindenki megőrült volna, s ismeretlen, távoli-magyarul szólalna meg, melyet mégis, mégis (valahonnan: rémes időkből) mindannyian ismerünk. Hihetetlen: hát az is magyar?

Hiába beszélnének lyukat a hasunkba (bár a félelem lámpaláza dühítőn ismerős), tudjuk: előbb-utóbb elmúlik ez is. Majd alszunk rá egy évszázadnyit, s utódainknak valahogy eldadogjuk, ez hogyan is születhetett. De sejtjük: a kurta utókor népének jó része ezt nem is igen érti. Mert annak, ami most elképesztő, csak rövid utókora lehet.

Érthetetlen: miért hagytuk, hogy bolondját járassák velünk? Hát mit akartak e rendetlen hadonászással, hadovával? Jó eszűeknek senki se akarjon hazudni, semmi értelme, hisz’ épp azok nem h szik már el soha, akiket be kellene csapni.

Az alkotmányosság erős történelmi lecke. Hiátusain ezt most nagyon is megtanuljuk, és szégyelljük a mostani törvényt, melynek némely passzusát csak a megrendelők dicsérik ömlengve.

De Orbán Viktor még provokál is. Kiül József Attila Dunára néző szobrának egyik elemére, háttal a költőnek, és remekművé dicséri a törvény textusát, bár egyik-másik taposó aknája ellen, politikai indulásakor, maga is lázadt volna. Holott csak azzal áltathatja magát, hogy a költő még nem fordul meg, nem látja meg, még nem kiált hatalmasat, nem vágja fejéhez még a dinnyehéjat se, még ha ott heverne is, kőből elképzelve.

Ugye sejti, Miniszterelnök Úr, mit kiáltana József Attila, az új törvény egyik-másik alattomos passzusa olvastán? Melyek restaurálnák népének alávetettségét, szűkölködését, kirekesztését a Hazából? A gazdagodó, úri Magyarország megint kevesebb adót fizet majd a nyomorgó költőnél. Aki mindig, örökké, életével és halálával fizet.

Bodor Pál (Diurnus)


Április 21.

Hányféleképpen szeretem…

Ne gondoljanak semmi jóra! Sokkal egyszerűbbről lesz szó. Néha föl kellene frissíteni az emberiség emlékezetét. Hallgatom különféle szószékekről a bíztató, jó szándékú intést: szeretet nélkül üres az élet. Csak a szeretet mentheti meg az emberiséget a háborúktól, mindennemű katasztrófától, a gonoszságtól.

Csakhogy a szeretetet nem lehet megtanulni, mint egy idegen nyelvet. Könnyű különféle kívánalmakat „kibocsátani”, parancsolatként, tanácsként, de van-e vajon egyetlen ember a földön, aki parancsszóra képes szeretni. Akkor is, ha ő maga sosem tapasztalt szeretetet, nem érzékelte kellemes hullámát? Nem hatódott meg? Nem fogta fel, hogy a szeretet nem cserepénz? Nem ára valaminek, nem jutalma a jóságnak. Aki haszonlesésből játssza meg, hogy szeret, az mindig megszenvedi - bár van, akinek nem esik nehezére ez a színjáték sem.

Igaz: van önzetlenség szeretet nélkül is. Valaminő bűntudatos, lelkiismeret-furdalásból táplálkozó humanizmus; segítőkészség, bűntudatunk enyhítése, nem mindig őszinte jóságunk ünneplése. Nem föltétlenül „szeretjük” az ápolatlan, éhes, szesz-szagú hajléktalant, akit megajándékozunk - a lelkiismeret-furdalás is erre késztet. Ne restelld, hogy nem érzel magadban szeretetet - de legalább jótékonykodj!

Ez biztos előnyére szolgál az emberiségnek.

Lassan vallomáskötetet szerkesztenék a szeretetről. Leírnám, hányféleképpen szerettem embereket. Nehezebb összeírni, hányféleképpen nem szerettem őket. Sokkal kevesebb embert nem szeretek, mint ahányat szeretek - csak ritkábban mutatom ki. De - istenemre - ha tíz embert őszintén szeretek és becsülök, könnyen kibírom, ha akár százat, ezret ki nem állhatok.

Az arány rossz, tudom jól. De míg igazán szeretni csak olyanokat vagyok képes, akiket alaposan ismerek - ahhoz, hogy másokat enyhén szólva ne kedveljek, nem kell őket mélyen megismernem…

Bodor Pál (Diurnus)



Április 15.

MÉRLEGELÉS, 80 FÖLÖTT

Amikor az ember írni kezd, azaz közönségéhez fordul, eszébe jut, hogy előbb meg kellene szerkesztenie a maga kőtábláit: mi szerint ítéli meg az embereket, és köztük önmagát? Kezdetben hajlamos voltam mindenkit teljesítményei tárgyilagos latolgatásával mérni, ma azonban már jobban érdekelnek a szándékai: ember, eredetileg mit is akartál a földön? Jó-jó, tudom: könnyebb nagyralátó szándékokat fölfesteni az égre -- a teljesítmény mérése realistább, bár kisszerű szándékból csak pitiáner teljesítmény születhet.

Nyilván: önzésem szólalt meg e mérceváltásban; jobban járok, ha inkább a szándékaimat mérlegelik, mert azok tán nagyvonalúbb, eredetibb, közösségibb és személyesebb emberre vallottak, mint teljesítményeim, amelyek távolról sem csak rajtam múltak.

Igaz: többet dolgoztam, mint éltem. Igaz: senkit sem fúrtam meg, azt sem, akit megölnöm kellett volna.

Alc. Önzések birkózása

A tehetséges ember önzését felségjogként tiszteltem, a magamét bizony szétszórtam. Talán lustaságból. S ami egoizmust sikerült összekaparnom, félretennem, elásnom magamnak, azt igen rosszul forgattam. Megírtam talán már vagy tízezer „diurnus-jegyzetet” – regényt azonban csak hatot, ezek közül az erdélyi szászokról szóló „Svájci villa” eddig öt kiadást megért, kettőt németül (talán mert Berkes Erzsébetnek a regény olvastán éppen A Buddenbrook ház jutott eszébe, az Ésben közölt esszéje szerint), hogy aztán az első fordítás németre történjék, s éppen Berlinben jelenjen meg…) Új verset évtizedek óta nem adtam ki a kezemből. Jobban élveztem az újságírás azonnaliságát, mint a vers, a regény, az esszé messzebb-hordó erejét.

1947-48-ban a bukaresti Romániai Magyar Szót tudósítottam (Temesvárról, majd a zsilvölgyi vasútépítő ifjúsági táborról; 1948 és 1951 között a kolozsvári Igazságnál, 1951-től 67-ig a kolozsvári Utunknál dolgoztam, aztán vezettem tíz-tíz évig könyvkiadót, televízió- és rádió-szerkesztőséget, közöltem mintegy félszáz kötetet, ha a verses-, az esszé-, a publicisztika-, a fordításkötetek stb. is említhetők. Szerettem az irodalomszervezést, a fiatal tehetségek irodalmi köreit, az első könyvesek kiadását, bátorítását – saját íróasztalomnál magányos maradtam, tán mert a magány nem bőbeszédű. Miután visszatértem szülővárosomba, Budapestre, néhány évig (1983-1990) rendszeresen közöltem az Élet és Irodalomban, nyolc évig a Magyar Nemzetben, a Magyar Rádióban és egyebütt.

Ma már az energiának, leleménynek, érzékenységnek, dühnek-makacsságnak, (meg nagyravágyásnak, érzelmességnek), amennyivel elkezdtem, csak szerény maradéka gurigázik az útipoggyászomban. Ha anyagi kitartásom lenne, igaz, még megírnám Félvér munkacímű regényemet – saját magyarságomról és félvérűségemről -- de sose sikerült félretennem egy erkölcsi garast se. Kár, mert ez lehetett volna legfontosabb művem.

Tartalékaimat viszont gyakran fölfalták-fölhörpintették a meg nem írt, vagy újságírásba ölt ötletek. Amit egyébként sose bántam.

Egyetlen szempontból volt jobb a romániai, erdélyi magyar közösségben élnem, mint szűkebb szülőföldemen: az anyaországban. Nem fejtem ki, miért de ha a Félvér c. regényt mégis megírom, majd megértitek. A lényeg: a rágalmak nem fértek hozzám, ismerték a logikámat.

Óriási szerencsém volt az utóbbi hat-hét évben a Klubhálóval, amely a Pallas Páholy körébe tartozók internetes lapja. Van körülötte négy-ötszáz médiaszakos egyetemi hallgató (meg végzett diák: négyen-öten már ifjúsági Pulitzer-díjasok.) Tudom, innen terjesztettek föl a ház vezetői és támogatói tavaly, a 80. születésnapomra egy, nekem talán túl magas díjra – és nem a Pallas vagy a Klubháló köréből indult el a megfúrása. Az illetékes elnök hitelt adott a kósza szennynek, meg se kérdezett senki, hogy lenne-e mondandóm erről. Avagy vajon nem bizonyíthatnám-e, hogy a rágalomból egy szó sem igaz. Díj, kitüntetés helyett a 80. születésnapomon szégyenbélyeget sütöttek rám.

…………………………………………………………………………………….

Vályogvetőnek lettem volna jó. Írásaimra is úgy nézek: mennyi épült be jó falakba? És nem morzsolódik? Meleget tart? No persze, nem áltatom magam: ugyan való igaz, sokaknak szántam írásaimat, ezért húzódtam tömeglapokhoz, nagy példányszámúakhoz – de sosem lett belőlem (mondjuk) baloldali Márai.

(alcím) Segítsünk Istennek, ha van

Kézirataim között találtam ezeket a sorokat befejezetlenül, remélem, én írtam:

"Irtóznék a teljhatalomtól. Hiszen akkor minden, ami történik, az én birodalmamban zajlana. Mindenért én felelnék. Én lennék a hangyák és katedrálisok demiurgosza. Hiszen az eredeti görög szó -- melynek eleje igenis a népre, a démoszra utal -- voltaképpen nem világteremtő szellemet jelentett, hanem mesterembert, kézművest, alkotót -- még energia szavunknak is forrása. A fuldokló kisgyerekért is én felelnék rémülten, és ha valamilyen eszelős, fölöttem működő ötlet az összes televíziós adót az én tarisznyámba dugná, világgá mennék, menekülnék, olyan világba, ahol semmiféle televíziós műsor nem fogható..."

S folytatom:

És jaj, a Teljhatalmú Gazda keze alatt is tragédiák történnek, szörnyű igazságtalanságok esnek meg, és ismétlődnek is, függetlenül attól, hogy az emberiség barlangokban, kunyhókban vagy összkomfortban él.

Dühít, hogy Istent szidják, ha szép, kedves és ártatlan fiatal lények pusztulnak el kínok kínjával balesetben, avagy pokoli betegségben, merényletben, amelyet csak bűnösnek nevezhetek. Azért dühít, mert lehetséges, hogy a kín a betegség földi evolúciójának megkerülhetetlen része: tán ez vezet gyógyíthatóságához, eltűnéséhez.

(Alc.) Szomorú realizmus

Képtelenek vagyunk belenyugodni, hogy Isten, ha van, nem vigyázhat mind a hét milliárd emberre külön-külön. Segítenünk kellene Neki, ha van, ha nincs, akkor is. Segítenünk kell. Ha mi találtuk volna ki, mert már reszketve reméltük, hogy létezik -- nekünk kell vigyázni, hogy ne tűnjön el végleg az emberi jóság, mert talán abban rejtőzik Isten. Segíthetnénk tehát a Mindenhatónak, nekünk kellene mind a hét milliárdra vigyázni, és akkor talán mi is többet tanulnánk az Úrtól. Ha még nem haragudott meg ránk végképp, amire egyébként állandóan rászolgálunk, és ha ezek az árvizek, sárlavinák, cunamik és tornádók nem a bosszúságát jelzik, avagy zsörtölődő készülődését újabb Özönvízre, akkor hogy’ ne környékezné a guta a mi zagyva beszédeinktől, gyűlölködéseinktől, bűnö-zéseinktől, áskálódásainktól, attól, hogy vannak emberek, akiket teljes valójukban a tudatlanság és gonoszság tölt be? S már hogy’ ne haragudna ránk, hiszen tudja, a folyó egyik partján élők gyűlölik a másik parton élőket – hiába tudjuk mind, mennyivel szebb lenne az élet, ha jóságunk sokkal erősebb lenne gonoszságunknál, szorgalmunk a lustaságunknál, tudásunk hülyeségünknél.

Én magam csak szeretnék hinni egy ahhoz hasonlatos Istenben, amilyet az emberiség megálmodott magának, könyvei megrajzoltak. De ha évezredek óta élünk ezzel a reménységgel, lassan mindannyiunké lesz.

Avagy az emberiséget – magunkat – már nem tesszük soha jobbá? Már örökké csak ilyenek maradunk?

E tény felismerését szomorú realizmusnak nevezném. Ebben valahogy berendezkedtünk, vannak viszonylagos örömeink, kisded remekműveink, és akadnak csodált deviánsaink: a jók és jóságosak. Az önzetlenek, és lázadó ikertestvéreik, a forradalmárok, akik butaságunk és gonoszságunk struktúráit szeretnék lerobbantani az emberiségről, mint valami rácsokat és bilincseket. Amelyek messzire szállnak, és talán mégsem zuhannak a fejünkre…

Bodor Pál (Diurnus)


Április 01.

Milyen lesz (ha lesz) a jövő újságírása?

Ezer mesterségben elegendő a szorgalom, a megtanulható tudás, a logika. A mi szakmánknak csak töredékét lehet bemagolni. Hiába fújja valaki („betéve”) a sajtótörténetet és az irodalmi lexikont, a gazdasági földrajz atlaszát és száz ország minden huszadik századi kormányát épp úgy, mint a világklasszis futballcsapatokat. Ennél jóval többet ér - amíg csak élnek újságírásunk hagyományai -, ha szerzőnk úgy formálja írássá hangulatát, hogy megbabonázza olvasóit. S ha sírhatnékja támad százezer embernek, bizony könny futja el a szemét.

Igen, ez a fajta újságírás meghalt, és ettől a hírtől nem futja el könny a szemünket. De nem is kacagunk. Az irodalommal ikertestvériségben működő magyar újságírás, amelyben a sztár neve Ady Endre, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Szabó Dezső, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Szabó Zoltán, Móricz Zsigmond, Márai Sándor volt, s a legjobb szerkesztőségi titkárt Szabó Lőrincnek hívták - nos, ez a fajta újságírás eltűnt, mint a lóvasút, és azért nem siratja szinte senki, mert nem emlékszik rá, és mert a lóvasútnál sokkal gyorsabb a metró.

Vagyis az elektronikus újságírás. Az érzelmi, hangulati, izgalom- és szellemesség-igények, az Isaura-sztorik éhsége átköltözött a képernyő elé. Sajnos, leomlott minden igény-hierarchia. A kereskedelmi televíziók bombasztikus giccset tálalnak ipari méretekben, a lelkünk már csupa csömör-kiütés, herpesz. Már valóságos üdülés száraz, racionális, távolságtartó cikket olvasni. Naponta csodálkozom, hogy a képernyő nincs még tele sztriptízzel, hetero- és homo-pornóval, közvetítésekkel szadista és mazochista bordélyházakból.

Néhány éve Észak- és Dél-Amerikában egy titkos produkciójú tévéfilmnek az volt a csúcsa, hogy az igazán szép, kétségbeesetten vergődő nőt premier plánban le is fejeztek. Profi filmesek megesküdtek, hogy a felvétel sajnos trükktől mentes, tökéletesen hiteles volt. Tehát immár van maffia-stúdió, maffia-operatőr, krimi élőben… Hallom, zártkörű, horribilis belépti-díjas afrikai tévéshowban krokodiletetés csecsemőkkel volt látható. Állítólag ennek is, mint a lefejezősnek, a maffia volt a producere. Az ilyen televízióval, de tulajdonképpen semmilyen tévével nem konkurálhat a legtehetségesebb újságíró sem. Legföljebb imádkozhat, hogy ezek mégis trükkfilmek legyenek.

Amikor 1983 májusában Bukarestből a Magyar Nemzethez kerültem, a példányszáma állítólag százezres volt. Amikor 1990 végén felmondtam, a példányszám kétszer akkora volt. Ebben szerepet játszott növekvő igazmondása, elszegődése, amennyire lehetett, a megtisztulás jegyében zajló változások mellett, a legkülönfélébb nézetek, vélemények megszólalása, megszólaltatása, kivéve a durva szélsőségeket - a vitaszellem, amely elrugaszkodott lassan a többé-kevésbé mesterkélt látszat-polémiáktól. Az egyik napi rovat szóba hozta Mindszenty Józsefet, az olvasótábor egy része ujjongott, mire a rovat szerzője nyomban, tisztelettel leszögezte, hogy a főpap szerinte konok és korlátolt volt. A vita jó része nem a lapban, hanem levelekben zajlott tovább.

Magyarán: az igazi sajtóesemények zöme televízióssá változott. Csökken a nyomtatott sajtó véleményfunkciója - beleértve szerepét a véleményformálásban -, azt a sajátságát kell kihasználnia, hogy bármikor letehető és fölvehető, lecsapható és kinyitható: az adatok, szavak, képek, számok mindig megnézhetők. Ez nem a szónok, hanem a kézikönyv szerepe. A napi, mulandó kézikönyvé. Ebben a tehetség csekély szerepet játszik. Az újság mindinkább hír- és adatszolgáltató, és ha képes röviden, tömören fogalmazni, az adatok lábjegyzeteit is ő szolgáltatja. Lehetséges, hogy amiképpen voltak s vannak katolikus és protestáns újságok, azonképpen lesznek a lábjegyzetekben, magyarázatokban pártpolitikai felekezetekhez igazodó adatértelmezések is, és itt-ott egy-egy, politikai felekezetek fölötti, hűvösebb, szellemileg arisztokrati-kusabb orgánum, amely, persze, szeretne valamennyi felekezethez szólni. Ami, sajnos, szinte lehetetlen. Úgy tűnik, az ilyen tárgyilagos lapok példányszáma is hamar olvad: a politika a szurkolók passziója.

A legutóbbi három évben a Klubháló című internetes portál munkatársai közül hármat tüntetett ki Makó városa, szülöttje, az amerikai újságírást megújító Pulitzer József emlékére alapított ifjúsági Pulitzer-díjjal: Nagy Zsófiát, Horváth Borbálát és Matey Istvánt. Amikor Magyarország legfiatalabb „Pulitzer-díjasaival” találkozhattunk a Pallas Páholyban, azt is be kellett vallanunk, hogy a mai értelemben vett nyomtatott napilapok maximum néhány évtizedet élhetnek még. A papír alapú sajtó szerepét átveszi a képernyő alapú, amelyet a laptopomon olvashatok el, vagy arról nyomtathatok ki nálam otthon. Szerencsére a szövegszerkesztő számítógép közvetítésével olvasható lap nem föltétlenül különbözik a nyomtatott elődjétől, bár gazdagabb, terjedelmesebb, illusztráltabb lesz, és ebben valamelyest konkurál a televízióval is.

Az amerikai, az angol, és még néhány igen fejlett televízió azonban örvendetes elemeket is fölmutat. A nagy műsorvezetők, kommentátorok, vitavezetők, interjúvolók, portrékészítők legalább olyan nagy egyéniségek, mint voltak hajdan az újságírókként is zseniális írók. Tessék csak elolvasni a Móricz Zsigmond Hagyatékából című, közel fél évszázados, addig kötetben meg nem jelent, több mint félszáz írást tartalmazó, akadémiai kiadású kötetet: még ebből is kiderül, miért tartja Spiró György Móriczot a huszadik század legnagyobb magyar írójának. Mindezt vigaszképpen mondom Nagy Zsófiának, Horváth Borbálának és Matey Istvánnak. Bármilyen, inkább adatolt, tárgyszerűnek, kézikönyvszerűnek látom ezt jövendő sajtót, úgy tűnik, az igazi tehetség abban is megteremti a maga műfajait, a maga olvasótáborát.

Mélységesen bízom abban, hogy bármennyire izgalmas olvasmányok manapság is például a valuta- és részvény-árfolyamok, az emberi lélek és elme mindenkor szomjazni, kívánni és ünnepelni kész a tehetséget. Gondolom, Homérosznak is hiába motyogta valaki éjjel-nappal, hogy na, öreg, majd feltalálják az emberek a nyomdát, jön majd a sok tízezer példányban megjelenő szövegek kora, ki a fenének kell egy ilyen világtalan, versben beszélő haditudósító. Aki még azt se tudja, hogy a trójai háború szegény vesztesei a maguk sok evezős hajóikon végül az olasz csizma lábfejénél kötöttek ki, és a latinokkal, szabinokkal és etruszkokkal közösen, némi véres háborúskodás után, megalapították Róma városát és a Római Birodalmat. Homérosz erre azt válaszolhatta, hogy amíg a Római Birodalomról Horatiust, Titus Liviust, Publius Ovidius Naso-t, Juvenalist, Plutarkhost és Vergiliust olvassák, addig ő sem fél a száraz kézikönyvektől.

Valószínűnek tartom, hogy még ha műfaji változásokon megyünk is át minden tekintetben, a tehetség diadala örök. Ezt úgy értem, hogy aki történeti műfajelmélettel (vagy műfajelmélet-történettel) foglalkozott valaha, az tudja, hogy például a regényszerű írói anyag milyen változásokon ment át a kezdetektől máig, és miként őrizte meg a mélység, a szellemesség, a hűség, a pontos és mély megfigyelés, az izgalmas cselekményesség, az eredetiség alapértékeit. Remélem, bármilyen technikai, formai, továbbítási változásokon megy majd át az, amit ma még sajtónak nevezünk, a tehetség értéke mindenkor érvényesül, s ha kell, átalakítja a műfajokat is. Amiként az emberek ugyanolyan jóságosak és gonoszak, alattomosak és nyíltak, önfeláldozók és harácsolók, mint voltak évezredekkel ezelőtt - az emberábrázolás is ugyanolyan élénk, megrázó, szomorú és vidám lesz évezredek múlva is. Föltéve persze, hogy lesz még ember.

Bodor Pál (Diurnus)









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2005-06-30 (100885 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds