2018 April 23, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20191963
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Vita az újságírásról





I.
Zöldi László
Milyenek az újságírók?


Nemrégiben egy piackutató cég felmérte az újságírók bizalmi indexét. 43 pontot kaptak a százas skálán, és a középmezőny alján kötöttek ki. A kilencvenes évek végén egy hasonló jellegű felmérésen még 56 pontra értékelték őket, ebből az élmezőny végére telt. A rendszerváltás táján is volt egy felmérés, akkor 75 ponttal az élmezőny elején végeztek az újságírók. Vajon a szakma válsága tükröződik a csaknem felére csökkent pontszámban? Mielőtt ítélkeznénk, nézzük meg közelebbről a hazai újságíró-társadalmat.


1. Újságírókutatás 2006


Egyre több lehetőség adódik az összehasonlításra. A legrégibb újságíró szervezet, a MÚOSZ háromszor is feltérképezte a szakmát: 1992-ben, 1997-ben és 2006-ban. Mindhárom kutatásra ugyanaz a szociológus vállalkozott, Vásárhelyi Mária. A szerző a közélet harcos tagja, a liberális oldalon foglal helyet, ez családi hagyományaiból is következik. Apja, Vásárhelyi Miklós újságíró volt, a Nagy Imre-perben börtönbüntetésre ítélték, kiszabadulása után sajtótörténettel foglalkozott, majd a Soros-alapítványhoz csatlakozott, a rendszerváltás előestéjén pedig az SZDSZ egyik alapítója lett, nemrégiben hunyt el.

Az Újságírókutatás 2006 című felmérés tavaly nyáron készült, az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport munkatársai 940 interjúalanyt faggattak ki. Lényegében minden tizedik újságíró kifejtette, hogy milyen értékek mellett tör lándzsát. S itt azonnal ellentmondásba ütközünk. A társadalomkutató a KSH legutóbbi, 2000-ből való népszámlálására támaszkodik, és hat-hétezer közé teszi a Magyarországon élő újságírók számát. Csakhogy azóta hét esztendő telt el, és körülbelül tízezernyire becsülhető az újságíró-társadalom létszáma. Csak a legnépesebb szervezet, a MÚOSZ tagjai megközelítik az ötezret, és rajta kívül még van vagy tucatnyi szervezet, némelyik nyolcszáz-ezer taggal is.

Más forrásokból kirajzolódik az a szakmai kör, amelynek középpontjában az újságírók tevékenykednek. A médiában mintegy huszonötezren dolgoznak, és évente ezermilliárd forintra taksált termelési értéket állítanak elő. Ezzel a negyedik iparágat alkotják. Nagyjából egy szinten vannak a szexiparral, de megelőzik az építőipart. Az összehasonlítás mégis torz arányokat tükröz, mert a három iparág közül a médiában lehet legkevésbé titkolni a jövedelmeket.

Egyébként a hiteles összevetésekre alkalmat adó kutatás kézirata 158 oldalnyi, és tíz fejezetből áll. Legfőbb tendenciáit a szerző úgy foglalja össze, hogy a korábbi felmérésekhez képest a magyar újságírók körében kiegyensúlyozottabb lett a nemek aránya, a szakma megfiatalodott, a házasságban élők száma csökkent, és az újságírók közül feltűnően sokan kötelezték el magukat a konzervatív eszmék mellett.


2. Tények és értelmezések


A legtöbb adat magért beszél. Minden negyedik újságíró napilapnál dolgozik (a naponta megjelenő újságok száma negyven körül van, a csekélyebb lélekszámú Ausztriában fele annyi jelenik meg). Van egy bűvös szám is, a 15-16 százalék. Külön-külön ennyi a hetilapnál, az egyéb sajtóorgánumoknál, a televíziónál, illetve a rádiónál tevékenykedő újságírók száma. A maradék 12 százalék pedig a legújabb és legdivatosabb médium körül, az on line újságírásban helyezkedett el.

A korábbi két felméréshez képest csökkent a falun született újságírók száma. 1992-ben minden negyedik származott falusi környezetből, 1997-ben minden nyolcadik, tavaly pedig már csak minden huszonötödik. Az adatsorhoz azonban érdemes mindjárt egy másik tendenciát is kapcsolni: egyszersmind csökkent a budapesti születésűek száma. Az újságírók rétegzettsége úgy alakult, hogy 2006-os kutatás szerint 39 százalékuk látta meg napvilágot a fővárosban, 57 százalékuk viszont vidéken. A magyar újságírók tehát többnyire kisvárosból valók, ez a szakma belső átalakulásával is magyarázható. A legutóbbi két évtizedben megerősödtek a regionális és helyi médiumok, a szerkesztőség jellegzetes otthona és terepe a kisváros.

Ami a nemek arányát illeti, az elmozdulás talán itt a leglátványosabb. 1997-ben a hazai újságírók közül minden harmadik volt nő, a tavalyi felmérés szerint már minden második. 31 százalékról 47-re nőtt az újságírónők száma. Ezzel Magyarország a nemzetközi összehasonlításban a középmezőny aljára került. Finnországban 49:51, Új-Zélandon 45:55 a nők és férfiak aránya. De például Nagy Britanniában már 25:75, Ausztráliában 32:68 és az Egyesült Államokban 34:66. A magyar szociológusnő nincs elragadtatva a helyzet ilyetén alakulásától. Azzal magyarázza a feltűnő váltást, hogy csökkent a szakma tekintélye, és kevesebb pénz van az újságírásban. Kevésbé vonzó a férfiak számára, a nők viszont családi és egyéb elfoglaltságaik mellett megelégednek az alacsonyabb jövedelemmel is.

Az adatsorból logikusan következik a családi állapot kibontása. A hazai újságírók 14 százaléka elvált, minden harmadik hajadon vagy nőtlen, és minden második nem él házasságban. 1997-hez képest megnégyszereződött a szinglik száma. A jelenség indoka Vásárhelyi Mária szerint az, hogy az utóbbi évtizedben rengeteg fiatal áramlott a szakmába, és a huszonévesek még nem föltétlenül a családalapításon törik a fejüket. Lát azonban figyelmeztető jelet, amely arra ösztönzi a téma iránt érdeklődőket, hogy árnyaltabban fogalmazzanak.

Az ötven fölötti elvált újságírók körében14 százalék a férfiak és 25 százalék a nők aránya, ugyanez a jelenség a 40-49 év közötti korosztályból az újságírónők fokozódó elmagányosodásáról árulkodik: 10 százalék a férfiak és 28 százalék a nők aránya. Az egyik legtapasztaltabb vidéki lapszerkesztő, Árpási Zoltán a Lapkiadás 2007/júliusi-augusztusi számában azt fejtegette, hogy miért nem szerencsés a pálya elnőiesedése. Ismer olyan szerkesztőséget, ahol a tizenhárom újságírónő közül mindössze kettőnek rendezett a magánélete.


3. Fiataloké lett az újságírás?


A kutatási jelentés egyik legmarkánsabb mozzanata a szakma megfiatalodása. 1997-ben még csak 11 százalék volt a harminc alatti újságírók aránya, ez tavalyig 31 százalékra nőtt. Másként fogalmazva: egy évtizede még csak minden tizedik újságíró számított pályakezdőnek, ma már minden harmadik az, a harminc alattiak száma majdhogynem megháromszorozódott.

A szociológus szerint a szerkesztőségek szívesen alkalmaznak kezdőket, mert nekik kevesebbet kell fizetni. Ráadásul a kereskedelmi médiumok létrejöttével a 18-49 év közötti célközönség került előtérbe, amelynek reklámok révén serkenthető a fizetőképes kereslete. Nos, az ifjabb újságírók jobban kiismerik magukat a médiafogyasztás világában. A fiatalodás további indokának tartja a társadalomkutató, hogy az online újságírás természetszerűleg a huszonéveseket vonzza. Megemlíti azt is, hogy a jelenség hátterében a felsőoktatás tömegessé válása rejlik. Mindez igaz, e sorok írója azonban, aki a felsőoktatásban dolgozik, máshová tenné a hangsúlyt.

Az elemzésből megtudhatni, hogy manapság négy újságíróból három diplomás. Ha ezt a 72 százalékot vesszük alapnak, akkor a diplomás újságírók közül minden harmadiknak van szakirányú képzettsége. Ők azok, akik kommunikáció vagy média szakon végeztek. Idestova másfél évtizede képeznek kommunikátorokat és mediátorokat a hazai felsőoktatásban, az első évfolyam éppen akkor végzett, amikor 1997/98-ban intézményesültek a kereskedelmi televíziók és rádiók. Az új médiumok százával szívták föl az újságírónak készülőket. Azóta a folyamat lelassult ugyan, de változatlanul érvényes. A jelenséget Vásárhelyi Mária úgy rögzíti, hogy a magyar felsőoktatási intézmények „ezerszám bocsátják ki évente az újságíró, illetve médiaszakember képesítéssel rendelkezőket”. Ez nem egészen így van.

A főiskolákon és egyetemeken tíz- és tizenegyezer közé becsülhető a kommunikáció és médiatudományt tanulók száma (tavaly ősz óta ez lett a szak hivatalos neve). Oktatói tapasztalataim azt sejtetik, hogy csak minden hatodik-hetedik végzett helyezkedik el újságíróként, és harmincéves korában csupán minden tizedik marad meg média-szakmában. A többiek píárosok, marketingesek, szóvivők, intézményi kommunikátorok lesznek - a 2007-es felvételi után harmincvalahány alternatív elhelyezkedési lehetőséget számoltam össze.

Márpedig az ezres utánpótlás nem sok a tízezres újságíró-társadalom számára. Már csak azért sem, mert az egyetem öt évével számolva öttel kell elosztani. Évente kétszáz-kétszázötven újságíró elhelyezése nem dúlja föl a szakmát. Megítélésem szerint tehát túlzó következtetés az újságíró-túlképzéstől óvni.


4. Az újságírók és a politika


Van még egy vitatott megállapítás az elemzésben, ez váltotta ki a legnagyobb érdeklődést. Vásárhelyi Mária politikai hovatartozás szerint is jellemezte az újságíró-társadalmat. Az 1992-es felméréshez képest 56-ról 38 százalékra csökkent a liberális, és 18-ról 13-ra a baloldali beállítottságú újságírók aránya, a másik táborhoz tartozóké viszont 17-ről 37 százalékra nőtt. Az adatsorból arra következtet a szociológus, hogy „a sajtó baloldalisága mára eszméből téveszmévé vált, elkezdődött egy kiegyensúlyozó folyamat”. Állítása elfogadható.

Amikor pedig a pártrokonszenv alapján osztályozza az újságírókat, ezt írja: „A Fidesz az egyetlen olyan párt, amelynek támogatottsága 1990 óta folyamatosan növekszik a médiában dolgozók körében. Kezdeti 12 százalékos támogatottsága mára megháromszorozódott.” Majd úgy folytatja, hogy „a jobboldali pártok növekvő támogatása generációs jelenség. Az újonnan pályára lépők körében a legnagyobb jobboldali párt támogatottsága háromszor akkora, mint a baloldali MSZP-é, és a harminc és negyven közötti korosztály tagjai között is kétszer akkora arányt képviselnek a Fidesz, mint az MSZP támogatói”.

A végső következtetés azonban problematikus. Vásárhelyi Mária szerint ugyanis „Az újságíró-társadalomban lejátszódó generációváltás tehát egyértelműen együtt jár egy látványos jobbratolódással, ami azt is jelenti, hogy ha a jelenlegi trendeket extrapoláljuk, akkor rövid időn belül a médiában dolgozók világát egyértelmű jobboldali dominancia fogja jellemezni.” Nem tudhatjuk, hogy a jövőben mi bontakozik ki a tavalyi adatok mélyéből-méhéből. Tanévenként négy-ötszáz diákkal találkozom, aki a kommunikáció és médiatudomány szakot választotta, és nem érzem ennyire jellemzőnek a jobbra tolódásukat. Inkább várakozó állásponton vannak. Azt figyelik, hogy melyik tábor milyen üzenetekkel bombázza őket. Akik újságírónak készülnek, tapasztalataim szerint túlnyomórészt nem politikai alávetettségben képzelik el a szerkesztőségi tevékenységüket. Nagy kérdés, persze, hogy függetlenülési szándékuk mennyire valósítható meg.

De ha vannak is fenntartásaim Vásárhelyi Mária egyik-másik megállapításával kapcsolatban, nem érintik az elemzés színvonalát. Az Újságírókutatás 2006 fontos és alapos munka, még sok értelmezőt késztet a szakmájával való szembenézésre. Különösen akkor, ha kötet formában is megjelenik.


II.

Nagy Zsófia
Mi leszel, ha nagy leszel?

Ha napi két-három órát masszívan a tévé képernyőjére meredsz, érdekes tanulságokat vonhatsz le. Az amerikai sikerfilmek férfi főszereplője általában zsaru. A nem túl bonyolult történet során felvonultatja szakmája minden kellékét, a duzzadó izmoktól a hatlövetű pisztolyig. Ám ha a cselekmény női főszereplőt kíván, akkor sem esnek kétségbe a hollywoodi fenegyerekek. A címszerepben önérzetes, minden lébe’ kanál újságírónő domborít.

A lapíró szakma mára nem hitelességet, pontosságot, esetleg esztétikai gyönyörködtetést kíván. A filmvásznon a szingli-kultusszal forrt egybe, olyan fantom-tulajdonságokkal ruházva fel e foglalkozás űzőit, mint kotnyelesség, túlfejlett igazságérzet, némi művészi elmebaj. A hétköznapi emberben viszont zavaros kép él a zsurnalisztákról. Minden média-mazsola életében eljön a rettegett pillanat, amikor kedves ismerősök, lelkes nagymamák fölteszik kedvenc kérdésüket: „Mit tanulsz, csillagom?” Amint meghallják, mely szakma felé kacsintgat az ifjú titán, kétféleképpen reagálnak: A naivak afféle kékharisnyára gondolnak, művészi ambíciókra, asztalfiókba zárt szépirodalmi remekműre. A realista tábor ellenben zavartan továbbkérdez: „Akkor mi lesz belőled?” A firkász-tanoncok tehát „büfé-ruhatár” szakon lebzselő léhűtőként élnek a köztudatban.

Soká tartott, míg eloszlott az újságírók személyét és munkásságát övező köd. A jótékony homályban még élt a Nyugat-nemzedék tisztelete, nagysága, értékei. Mára élesen hasít belénk a tény, hogy a szakma menthetetlenül felhígult, és a szerzők az alkotás vágya helyett sztárok hálószobatitkai után lihegnek. Hogyan is kaparhatnánk össze ezer darabra cincált tekintélyünket, míg tudatlan kontárok tartják vasmarkukban a média gyeplőjét, és minden jöttment hullócsillag a saját könyvét dedikálja?

Vásárhelyi Mária szociológus Újságírókutatás 2006 című felmérése és elemzése szerint szakmai tekintélyünk, népszerűségünk alapján a gödör alján csücsülünk. Éppúgy, mint a tanári pályán kínlódók. Nekik sincs többé hitelük. Hol vannak már a jóságos tanító nénik, csordultig telve szeretettel és szociális érzékenységgel? Az megy ma pedagógusnak, akit nem vesznek fel máshova. Valahogy így van ez a tollforgatókkal is. Pedig az újságírás olyan szakma, amely alázat és hivatástudat nélkül nem művelhető.


III.

Debreceni Katalin
Ki művelje a földet?

Egy felmérés szerint 1997-ben minden harmadik földművelő a gyengébbik nemhez tartozott, míg 2006-ban, a szakmában már minden második nő kezébe vette a kapát. Vásárhelyi Mária szociológus szerint ez azzal magyarázható, hogy csökkent a szakma tekintélye és a vele járó fizetés, így nem olyan vonzó a férfiak számára, míg a hölgyek az alacsony jövedelemmel is elégedettek. Jómagam, kizárólag az első kijelentéssel, magával a statisztikával értek egyet, a többi feltételezést viszont hölgytársaim nevében is kikérem magamnak.

A föld megművelése kemény munka, így a nők - akik híresek strapakapca üzemmódjukról - kezükbe vették a kapát. Minden reggel elindulnak kihegyezett, éles szerszámukkal a kezükben, és a káros napsugarakat tűrve gondozzák a talajt, ami kopár és műveletlen. Egész nap azon fáradoznak, hogy az ihlet gusztusos és harapnivaló cikké nője ki magát. Ezt úgy érik el, hogy bőségesen öntözik és ápolják a szavakat, amíg azok összetett és egészséges mondatokká érnek, majd a mondatokat kifejlett és összefüggő szöveggé nevelik. De itt nem ér véget a fáradozás, hiszen még hiányzik a lényeg: a mondanivaló és a csattanó.

Amikor ezek is kifejlődtek, a szántóvetők egy pillanatra megkönnyebbülnek, de csak egy pillanatra, mert a termést a nap végén leszüretelik, és gyökerestől kitépik a szövegbe nem illő, addig szeretgetett szavakat és mondatokat. Másnap pedig a keselyűk felfalják a termést, így a mondatok nem sokáig büszkélkedhetnek helyesen kihelyezett vesszőikkel, ügyes szinonimáikkal és választékos megfogalmazásukkal. Így a földművesek dolgozhatnak újra, mert a madarak ismételten megcsócsálják, majd ha kell, visszaköpik a termést, amiért olyan sokat dolgoztak a szó- és mondattermesztők, így kezdődhet újra a küzdelem.

A földművelésre sokan képesek, de az izzasztó munka termésén meglátszik, hogy az bio- vagy műtrágyás gondozást kapott. Nem mindegy, hogy valaki a magas jövedelemért vagy a presztízsért gyártja a termést, vagy minden csíráért szívvel-lélekkel megküzd. Azt elhiszem, hogy nektek ez nem vonzó kedves férfiak. De nem kihívás? A kapálás kemény meló, és ha kell, a fehérnép fogja magára vállalni a vízhólyagokat.


IV.

Mészáros Tímea
Újságíró? Részvétem.

Néhány nappal ezelőtt a buszon ültem és csak egyszerűen jól esett bambulni, amikor felszállt egy bácsika, virágokkal a kezében, és udvariasan megkérdezte, hogy leülhet-e. Elfoglalta a mellettem levő helyet.

Sajnos vagy sem, nem szeretem, ha a buszon vagy bárhol idegenek próbálnak szóba elegyedni velem. Magamnak való vagyok. Valószínűleg nem ez a legjobb tulajdonsága egy leendő újságírónak, de eddig még nem sikerült orvosolnom ezt a problémámat. A bácsin viszont látszott, hogy kiszemelt magának egy öt-hat megállónyi beszélgetésre. Először arról kezdett mesélni, hogy milyen virágokat szokott ültetni a kertjébe, és hogy sajnos az idén nem találta meg a törpenapraforgó magjait. Illedelmesen mosolyogtam, és ahol kellett, bólogattam is, azt hiszem rokonszenves lettem a bácsinak, pontosan addig a pontig, amikor derűsen megkérdezte, hogy ugyan hova megyek. „Iskolába”.

Még mindig jó kedvvel érdeklődött, hogy „Na, és mi lesz magácskából?” „Újságíró.” Ekkor jött el az a pont, amikor a bácsi arca egy pillanat alatt megváltozott, már nem volt olyan közvetlen és barátságos, mintha még arrébb is húzódott volna egy kicsit. Ekkor elmesélte, hogy annak idején a Városházán dolgozott, és igencsak meggyűlt a baja a firkászokkal. Mindig mindenhol ott voltak, és soha nem hagyták, hogy nyugodtan dolgozzon, mindenről tudni akartak, és amikor találtak valami hibát a munkájában, azt azonnal meg is írták, megkeserítve az életét. Aztán hozzátette, hogy „Tisztelet a kivételnek.”, amire én mintegy alátámasztva addigi tapasztalatait megjegyeztem: soha nem tudhatja, hogy én milyen vagyok, és milyen leszek, ha egyszer tényleg szakmabeli válik belőlem. Lehet még rosszabb, mint azok az újságírók, akiket akkor ismert. Láttam, hogy nem tetszett neki a válasz, és onnantól kezdve úgy nézett rám, mint egy fertőző betegre, aki elkapta a halálos kórt, és valahol sajnálta is, de inkább csak távol akart tőle lenni, nehogy neki is baja essen.

Borzalmas kór támadott meg minket, újságíró-tanoncokat. Nagy Zsófia szerint azok a tünetek, amelyek ezt a betegséget jellemezik, az alázat és a hivatástudat. Egyre inkább érzékelem, hogy nem is kellenek hozzá ilyen nagy szavak. Elég csak egy kis humor és irónia, plusz az, hogy én is tudjak röhögni saját magamon. És miért? Mert nem én leszek az, aki megváltoztatja az újságírókról kialakult képet, és zarándokúton hirdeti az „igazi” firkászok igéjét. Ahhoz én túlságosan magamnak való vagyok.


V.

Zöldi László
Hogyan lesz a vesszőből fa?

Kíváncsi vagyok, vajon a kommunikáció szakos fiatalember eljön-e a ma délben kezdődő szemináriumra. Már néhány napja is írtam neki villámpostán, hogy beszélni szeretnék vele a múlt keddi szeminárium szünetében, de akkor nem jelentkezett. Csak az írásait küldi, szorgalmasan.

Ennyit okult a tavalyi tanévből, amikor nem írtam alá a leckekönyvét, mert a szemeszter három és fél hónapja alatt nem küldte el a kötelező tíz cikket. Előre tisztáztuk a játékszabályokat, és aki nem tett eleget nekik, hiába könyörgött a félév végén, bizony hoppon maradt. (A kilencvenvalahány főnyi évfolyamból vagy egy tucatnyian.). A szlovákos vezetéknevű fiatalember szintén rémüldözött, hogy mit szól majd hozzá a szerkesztőségi főnöke, ha megbukik újságírásból, ezt a szempontot azonban nem méltányolhattam. Azóta sem láttam. Nem tudom, hogy rokonszenves vagy ellenszenves-e, csupán a dolgozatait olvasom.

S bár az új tanévben már eleget tesz szemináriumi kötelezettségének, változatlanul bajban vagyok vele. Fogalma sincs ugyanis a helyesírásról. Legutóbbi, huszonegy soros jegyzetében tizenhét hibát vétett, közülük nyolc a vesszőhiba. Ahová ki kell tenni a vesszőt, oda nem teszi ki, ahová nem kell kitenni, oda kiteszi. Nincs tisztában a bekezdés intézményével, a betűközzel - majdnem minden kínai neki, ami pedig megtanulható az újságírásból. Ezért gondoltam, hogy jó volna a harmadik együtt töltött félév első harmadában személyesen is megismerkedni, hátha megérti: ezzel a felkészültséggel nincs esélye a média világában. Erre válaszolta a múlt héten, hogy neki már van helye a nyíregyházi televízióban.

Én még tartom magam ahhoz, hogy rossz helyesírással, a szakmában megtanulható szabályok mellőzésével nem szabad diplomát adni egy újságírással kacérkodó fiatalember kezébe. Neki viszont már van állása egy szerkesztőségben, ahol úgy rémlik, nem is igénylik a helyesírást és az újságírás alapjait. Vagy igénylik, de nem tudják, hogy főiskolás munkatársuk nélkülözi ezeket a sajátosságokat. Egyik eshetőség sem dicséri a műhely szellemiségét.

Vajon ma, 12.45-kor, az első szünetben jelentkezik-e nálam a rejtélyes diák? Vajon megérti-e, hogy ezzel a mentalitással nem sokra viszi a szakmában? Vagy talán meg van győződve arról, hogy éppen e felfogás révén csinálhat karriert a médiában?
v Utóirat: a tetemre hívott diák nem jelentkezett, változatlanul illegalitásban tartózkodik.


VI.

B. Kiss Andrea
Akinek fél lába van, az ne üljön biciklire


Nagyon jó, hogy vannak még olyan tanárok, akiknek nem mindegy, milyen újságíró kerül ki a kezük alól. Aki komolyan veszi a szakmát, az büszke is azokra az oktatókra, akik nem adták könnyen a jelest, a jót.

Ilyen mesterem volt nekem a debreceni Bényei József, akinek a nevét a cívis városban mindenki ismeri. A Bálint György Újságíró Akadémia kihelyezett tagozatát vezette, és igen komolyan vette a feladatát. ’99-ben csöppentünk be hozzá egy maroknyian, s ő első lépésként olyan tesztet íratott velünk, amiben közéleti, társadalmi ismereteinket mérte fel. Az eredmény siralmas volt. Akadt olyan újságíró-jelölt, aki nem tudta még a köztársasági elnök nevét sem.

Aztán, ahogy haladtunk a műfajismeretben, káprázatos műveltségű tanárunk úgy adta fel nekünk sorra a házi feladatokat. Írni kellett hírt, tudósítást, interjút, publicisztikát, majd vizsgamunkának riportot. Óráról órára számon kérte az előzőkben tanultakat. Minden leckét kijavított, és a legjobbakat példának állítva felolvasta. S bizony jóleső érzés volt, hogy az én cikkeim gyakran hangzottak el. Tudtam, hogy olyan ember mércéjén estek át, akinek ítélőképességében bízni lehet. Tájékozottságát, szakmai tudását egy élet munkája támasztotta alá.

Bizony már a tanév elején kiderült, hogy van közöttünk két-három olyan ember, akiből soha nem lesz újságíró. Egyikőjük még egy tudósítást is követhetetlen körmondatokban írt meg, amitől kedves tanár urunknak égnek állt a haja. Másik költőnek képzelte magát, és József Attila stílusát próbálta cikkekbe formázni. A legfelháborítóbb hallgató - egy minden téren szőke nő - pedig hátborzongató fogalomzavarral küzdött. Egyszer olyan feladatot kaptunk, amiben szavakról kellett megmondani, mi is a pontos jelentésük. Nos, a szőke nő szerint a vackor egyet jelentett a kutyavacokkal.

Bényei József jó tanárhoz méltó módon minden erejével küzdött ellenük. Eleinte csupán burkoltan próbálta őket más irányba terelni, mondván: „Akinek fél lába van, az ne üljön biciklire.” Később már kertelés nélkül is közölte velük, hogy szerinte képtelenek az újságírás alapjait elsajátítani. De társainkon nem fogtak a bíráló szavak, szorgalmasan jártak az órákra, nem kis derültséget keltve házi feladataikkal, órai megnyilvánulásaikkal. Végül az élet oldotta meg a faramuci helyzetet. A természetes lemorzsolódás elérte tizenöt fős kis csapatunkat, és az államvizsgán már csak tízen vettünk részt. S ha jól tudom, jelenleg csupán hárman foglalkozunk újságírással.

Aztán jött a főiskola. Nyíregyházán szintén ismert nevekre osztották a szakmai tudás átadását. Cserhalmi tanár úr, Zöldi tanár úr, Csonka Zsolt, akiknek bizony nem volt könnyű dolguk. A levelező tagozaton hamar kiderült, hogy akinek nincs korábbi szakirányú végzettsége, az ott bizony nem tanulja meg az alapokat. Ekkor éreztem, mekkora szerencsém volt, hogy ilyen sorrendben választottam meg az iskolákat.

Volt egy csoporttársunk, aki szentül hitte, hogy ő rejtett tehetség. Akkor éppen buszellenőrként tengődött, és gyakran járt be alkoholos állapotban az előadásokra. Sorsát büszkén viselve, rendületlenül írta ákom-bákom betűivel cikkeit egy spirálfüzetbe. Mikor megtudta, hogy én egy vidéki kis lap felelős szerkesztője vagyok, gyakran megmutatta írásait. Már az első alkalommal elképedtem. Helyesírási hibáktól hemzsegett a papírlap, a közhelyekkel tarkított mondathalmaznak pedig semmi köze nem volt egyik újságírói műfajhoz sem. Rácsodálkoztam társamra, mert még egy érettségit sem néztem ki belőle.

Nem hittem, hogy eljut a diplomáig. De - igaz, hogy sok pótvizsga árán - ott állt talárban a diplomaosztónkon ő is. És ez még mind semmi! Alig másfél évvel a nagy pillanat után, egyik debreceni lapban mit látok? Ezt a csoporttársamat, több fotóval, nagy interjúban megszólaltatva, abban a hónapban ugyanis övé lett a legolvasottabb blog a lap internetes oldalán. Mint tudjuk, ez csalóka babér, hiszen a világháló fittyet hány a helyesírási szabályokra, a röhögnivaló fogalmazásokat pedig egymásnak küldözve népszerűsíti a csetelő ifjúság. Minél cikibb, annál menőbb.

Mindenesetre büszke vagyok a mestereimre, és kívánom nekik, hogy soha ne adják fel. Igenis, küzdjenek azért, hogy legyen értéke a szakmának. Legalább egy újságíró tudjon írni.










Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-10-10 (2554 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.06 Seconds