2018 January 23, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19473221
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Koestler zsidósága





Koestler Artúr és a zsidóság viszonyát a kettőség, a gyűlölve szerető vonzás-taszítás állandó váltakozása jellemzi. Legfeljebb annyi biztos, hogy a zsidósága életének egyik elintézetlen ügye volt: akkor is, amikor harcos cionistaként kiállt mellette, akkor is, amikor hangos – és szokásához híven dramatizált – nyilatkozatban jelentette be szakítását és mindenekfelett akkor, amikor szabadulni próbált kötelmeitől.

A zsidó Robinson hajótörést szenved és hosszú éveket tölt egy lakatlan szigeten. Amikor végre rátalálnak megkérdezik tőle mivel töltötte idejét. „Két zsinagógát építettem”- hangzik a válasz. „De miért éppen kettőt? ”- kérdezik megmentői. „Egyikbe minden nap imádkozni jártam. A másikba pedig be se tettem a lábam”.

Koestler Artúr és a zsidóság viszonyát ez a kettőség, a gyűlölve szerető vonzás-taszítás állandó váltakozása jellemzi. A tudományos pontosság igénye azt követelné, hogy mielőtt a részletekbe merülnénk határozzuk meg a fogalmat. De hiába követeli! Koestler élete és voltaképpen az egész XX. század történelme azt bizonyítja, hogy mind önmagának, mind kor és sors-társai számára az egymást kiegészítő és az egymással ütköző meghatározások skálája szinte végtelen. Minél inkább törekedett a pontosságra, minél szűkebbre szabta a fogalom határait, annál feloldhatatlanabb ellentmondásokba keveredett. Legfeljebb annyi biztos, hogy a zsidósága életének egyik elintézetlen ügye volt: akkor is, amikor harcos cionistaként kiállt mellette, akkor is, amikor hangos – és szokásához híven dramatizált – nyilatkozatban jelentette be szakítását és mindenekfelett akkor, amikor szabadulni próbált kötelmeitől. Ez indokolja, hogy úgy tegyünk mint ha...hiszen mindenki tudja, hogy a fogalom részletes körülírás nélkül is érhető és értelmezhető. Koestler magyar zsidónak született, szülőföldjének és korának minden ellentmondását élete végéig magával hurcolta. És ami ennél is fontosabb: mások is, barátok, és ellenfelek egyaránt annak tartották, művét, tetteit így, pontosabban ezt is számításba véve, ítélték meg.

A századelő a magyarországi zsidóság diadalmas asszimilációjának ideje. Az „izraelita” vallást a XIX. század végén befogadottnak nyilvánították, a hagyományos életvitelhez ragaszkodó ortodoxok és a kor követelményeihez alkalmazkodó neológok vitája töréshez vezetett, de a felekezet nagy része ez utóbbiakhoz pártolt. A vallásukhoz még ragaszkodó, de magukat magyarnak vallók körében a beolvadási szándékot jelezte a tömeges névmagyarosítás és a – ma groteszknek tűnő de a maga idejében a hazafiasság zálogának számító – „magyaros” ruhaviselet. A világvárossá cseperedő Budapest lakosainak mintegy harmada volt zsidó, vagy annak tekintett.

A család apai ágáról annyit tudunk, hogy Koestler nagyapja, akit eredetileg nem is Koestlernek hívtak Oroszországból menekült Miskolcra, ahol egy fűrésztelep örökösét vette feleségül. Az önéletrajzíró, ötven évvel később csak töredékesen emlékezett származására és nagyapjának életvitelére. Az emlékezet sérülését azonban nem csak a közben eltelt fél évszázadnyi távolság okozta, hanem Koestler nézeteinek radikális változása is.

Egyik életrajzírója, David Cesarani, joggal teszi szóvá, hogy, bár a család asszimiláns jellegét értelmetlen lenne tagadni, a gyermek a zsidó gyökerekből lényegesen többet látott, mint amire érett korában emlékezett. Önéletrajzának első kötetében Leopold nagyapára úgy emlékszik, mint aki sonkás zsömlét vásárolt neki, de ő maga vallási előítéleteire hivatkozva, nem fogyasztott belőle. Fiának, azaz Koestler apjának, teljes szabadságot engedett, aki ezért teljesen felhagyott a hagyományos életvitellel: az étkezi szokásokkal és a vallásgyakorlással. Így a gyermek Koestler nem részesült zsidó nevelésben, nem ismerte vallását és kamaszkoráig az antiszemitizmussal sem találkozott.

A gyermekkor mozaikjának hiányzó részei azonban pótolhatók – mondja Cesarani. Az unoka emlékezetében fecskefarkú fekete kabátot viselő Leopold nagyapa feltehetően az orosz-lengyel zsidók kaftánját viselte, azaz nem csak az étkezési normákhoz ragaszkodott. A monarchia állami iskoláiban kötelező volt a hittan, az elemista Koestler tehát legalább a vallás és a héber írás-olvasás alapjaival megismerkedett. Ami az antiszemitizmust illeti, a tiszaeszlári per után egy évvel, a parlamentben, a sajtóban és a közbeszédben egyre markánsabban megjelenő antiszemitizmus valamilyen formájával csak az nem találkozhatott, aki az ettől hermetikusan zárt színtiszta zsidó környezetben élt.

Annál könnyebben találkozhatott az asszimilálódó zsidó rétegek öngyűlöletének egyik formájával, a hagyományhű életmódú, a jiddist anyanyelvként beszélő, „keleti”, pontosabban a monarchia lengyel területeiről és a Cseh-Morvaországból érkezők megvetésével. Az „ők” és „mi” elválasztás a haladás-maradiság, a magyarság vállalása vagy elutasítása – sokszor a dzsentri magyarságképének és viselkedésének másolása – formájában csapódott le. Az aszimiláns - neológ rétegek elzárkózása a „pólisi” ortodox hitűektől elsősorban Budapesten és a nagyobb városokban szinte szabálynak számított. Az ifjú Koestler ezt a „gettó szellemiség” elutasításával racionalizálta. „ Kommunista lettem, mert megvetettem a munkásokat, héberré váltam, mert megvetettem a jideket”- mondja a Mint Éjjel a tolvaj főhőse, jellemezve a regény szerzőjének később viselkedését.

Koestler gyermekkorát a főváros VI. kerülete, a Szív utcai szülőház, a Városligeti fasor és maga a Városliget határolta be. Ebből a jellemzően zsidó-középosztályi környezetből csak serdülőkorában, a kommün után került ki, amikor szülei, éppen a felszínre törő antiszemitizmus hatására, Bécsbe költöztek.

A Monarchia központjából Ausztria fővárosává töpörödött Bécsben Koestler egyszerre találkozhatott az antiszemitizmus és az önként vállalt zsidóság politikai kifejezésével. Életrajzában a budapesti indulás és a bécsi érkezés közé iktatja, még a budai dombok hátán átérzett első vallásos-misztikus élményét, de ennek kevés köze van a zsidósághoz – ellenkezőleg, villámhárítóként vezeti el a tapasztalatot a semleges talajba. Erről azonban egy más fejezetben többet beszélünk.

A találkozás színhelye a bécsi Műszaki Főiskola volt. Tizenhét éves korában itt lépett be egy cionista vívóegyletbe.
„ A pángermán testvériségek az eredeti német Saxonia, Gothia, Vandália osztrák ágai voltak. Rasszista alapon álltak, jóval Hitler megjelenése előtt és csak fajtiszta árjákat engedtek soraikba”.

A pángermán ellenes liberális testület, haladóbbnak látszott, cseheket, magyarokat, zsidókat és más alacsonyabb rendű fajok tagjait is felvették.

Az első cionista Bursenschaftot – ekkor tizenkettő volt belőlük a bécsi egyetemen – az Új Cion prófétája Dr. Herzl Tivadar alapította az 1890-es években. Céljuk annak bizonyítása volt, hogy a zsidók éppen úgy képesek párbajozni, ordítozni, inni és énekelni, mint mások. A kisebbrendűség és a túlkompenzálás törvényei szerint hamarosan pápábbak lettek a pápánál. Az első Kadimah (héberül előre) Bursenschaft tagjai hat hónapig napi nyolc órát párbajoztak kardjaikkal, mielőtt megjelentek a bécsi egyetem aulájában...a zavargást követő párbajokban a kadimisták miszlikre aprították ellenfeleiket...

Az „árja” testület válaszlépésként párbajképtelennek nyilvánította a zsidókat, akik ezután kard helyett ököllel védték meg a becsületükön esett valós, vagy vélt sérelmeket. Koestler az általánossá fajuló verekedésekből azt a következtetést vonta le, hogy a zsidók fejük mellett, más csoportokhoz hasonlóan, képesek öklüket, vagy kardjukat használni és ami ebből következően fokozatosan a cionista mozgalom általános politikájává vált, hogy a védekezés legitim eszköze a megelőző támadás.

A cionista mozgalom legradikálisabb szárnyához azonban nem valamiféle politikai filozófiai megfontolásból csatlakozott. Számára a mozgalom „ új változata volt a dalnak, amely ígérte, hogy a föld fog sarkából kidőlni”, azaz a zsidóság új hazájában új életfeltételek teremtése. „ A cionizmus Koestler szerint azonban „ szomorú ügy volt a 1920-as években. Lényegében újabb és újabb pénzösszegek gyűjtésére korlátozódott” – írja önéletrajzában, felidézve a korabeli viccet, mely szerint cionista az a zsidó, aki meggyőz egy másikat, hogy egy harmadiknak adjon pénzt Palesztinába utazni. Herzl és Nordau nagy látomása – szerinte – bürokratikus jótékonysággá alacsonyodott, a zsidó állam eredeti elképzeléséből a „nemzeti otthon” pontatlan és a nemzetközi törvényekben ismeretlen fogalommá vált. Eltökéltség és biztos politikai háttér nélkül az utópikus vállalkozásokra, mint a múltban, kudarc várt.

Ebből a számára reménytelen helyzetből mutatott kiutat „életének első politikai sámánja” Vladimir Zsabotinszki. A sámánok, - mai nyelvjárással inkább gurunak mondhatnánk – különleges szerephez jutottak Koestler életében. Életrajzának angol szövegében a magyar „tudós” szót használja, a lét és a világegyetem nagy titkainak tudóira utalva, egyfajta „ személyes isten meghatározatlan részére, amely az évek során különböző jelmezeket öltött” és aki, megmutatja a dolgok rejtett értelmét. Középiskolai tanára után Zsabotinszki tulajdonképpen második volt a sorban, de az első, Gergely tanár úr, igézete a kamaszkorral elszállt, míg a revizionista cionisták vezéréé egész életére kihatott.

Zsabotinszkiről is elismeri, hogy elsősorban nem nézeteivel, hanem személyiségével, nyelvismeretével, kultúrájával, szónoki képességeivel hatott rá, bár a mozgalom meghirdetett céljaival is gyorsan azonosult. Zsabotinszki, mint kortársa Trockij, Odeszában született. Az öt nyelven beszélő – és szónokló – Dante Isteni színjátékát héberre átültető világfi, nem csupán méretben különbözött a XX. század eleji cionista politikusoktól. Nyugat-európai változatuk, mint az alapító Herzl és köre, kispolgári eredetű, német-műveltségű, volt. Az önálló zsidó állam megteremtéséről, taktikai okokból sohasem beszéltek, bár mindig erre gondoltak. Ennek létrejöttét „nemzeti otthon” formájában, azaz a Közel-keleten éppen hatalmat gyakorló oszmán, majd angol birodalom kegyeitől remélték, tevékenységük ezen túl főleg pénz-gyűjtésre szorítkozott.

Ha a kor nyugat-európai politikai sémáit vetítjük a cionista mozgalomra, a fontolva haladó liberális, szociáldemokrata felfogás jellemezte őket. Az európai zsidóság háromnegyede azonban földrészünk keleti felén, Oroszországban és ennek lengyel-ukrán perifériáján élt. A többé-kevésbé egységes tömbökből kiemelkedő vezetőket, ideológusokat elsősorban a közeg eszmeáramlatai befolyásolták: a narodnyikok, mensevikek, bolsevikok. Az egyértelműen marxista ihletésű „szocialista cionizmus” annyiban különbözött a nem-cionista változattól, hogy a zsidó tömegek felszabadítását máshol, az osztályharcot mintegy a cári birodalomból Palesztinába áthelyezve, képzelték el. Alapelvük a zsidóság megújító átrétegződése volt: a kereskedőkből, kézművesekből, értelmiségiekből álló társadalmi piramis alapjáról hiányoztak a parasztok és kisebbségben voltak a munkások. Az „egészséges” állam, az eljövendő osztályharc utópiájának előfeltétele volt, annak a jégnek megteremtése, melynek hátán – később – megélnek.

Zsabotinszki és hívei határozottan szembeszegültek ezzel az utópiával. Nemzeti otthon helyett nemzetállamot hirdettek, úttörő mezőgazdasági kolóniák helyett árutermelő ipari kapitalizmust, parasztok helyett középosztályt. A vitáról ma nyugodtan elmondhatjuk, hogy nem tényleges jobb és baloldal, hanem – magyar terminológiával – urbánusok és népiesek között folyt. A revizionisták programjának két pontja azonban előrevetítette az angol mandátum végén és az államalapítás után kibomló konfliktusokat. Az első, a zsidó állam területét a Jordán két partján határozta meg. A második, fegyveres zsidó önvédelmi testület felállítását sürgette, hogy a telepesek ne szoruljanak idegen hatalom védelmére. Mindkét követelés ellentmondott az oszmán birodalom romjait felosztó Anglia és Franciaország terveinek és zavarba hozta a tárgyalást, megegyezést, a népszövetségi mandátumot gyakorló hatalmakat és az arab vezetés megnyugtatását célzó hivatalos cionista vezetést.

Koestler sem huszonéves korában, sem később nem érezte ellentétesnek revizionista meggyőződését későbbi kommunista, majd baloldali szocialista nézeteivel és Zsabotinszki politikai örököseivel, mint valóban szélső jobbra sodródott Beginnel, is jó kapcsolatban maradt, mindaddig, amíg a cionista mozgalommal nem szakított. A talány magyarázata a két mozgalom radikalizmusában rejlik. A fiatal – és később az érett korú – Koestler számára a múlt gyökeres megváltoztatása, a teljes szakítás ígérete volt fontos, a szakítás mikéntje másodrendű. Következetes mozgalmárként hajlandó volt az „ügy” érdekében, akár igen keserves, áldozatot hozni, de ha az egzaltáció időszaka általában rövidnek bizonyult, az eltávolodás-szakítás hosszabb, szövevényesebb volt.
A pálya elején azonban először bécsi környezetével kellett szakítania. A polgári múlt és a polgári életmódba ágyazott „polgári” jövő hídjait felégetve jelképes gesztussal elégeti egyetemi indexét, majd palesztinai útjára készülve „kukta” nyomás alatt néhány hónap alatt megtanul héberül. A gyorsfőzés következményei évtizedek múlva mutatkoznak meg. Intelligenciájának és hihetetlen munkabírásának hála ugyan úgy elsajátítja az új-héber nyelvet, hogy néhány hónappal később már keresztrejtvények készítésére vállalkozik, történelmi és irodalmi ismeretei – enyhén szólva – hiányosak maradnak. Mi több, amint Ben Gurion, az államalapító miniszterelnök később megállapítja, hogy héber tudása sem éri el az értelmiségitől várható szintet.
Ez azután újabb konfliktust okoz, amely a végső csalódáshoz és szakításhoz vezetett.

Palesztinába érkezve Koestler az azonosulás legradikálisabb és egyszersmind legkeservesebb formáját választja: felvételt kér egy Kvuca Hefziba nevű földművelő kollektívába. Saját meghatározása szerint a kibucok „szocialista rendházak” voltak, ahol a tagok „ hősies nyomorban...az emberi tűrőképesség határán, keserves küzdelemben” éltek. A próbaidő mindössze néhány hétig tartott, a jelölt a régi tagok megítélése szerint alkalmatlannak bizonyult a közös életre és útilaput kötöttek talpára.

A következő hónapok az épülő Tel-Avivban, a világ egyetlen „teljesen zsidó” városában pénz, munka és kilátások nélkül, éhezéssel teltek. Koestler a helyzetből nem elsősorban a palesztinai gazdaság állapotáról vont le következtetéseket. „ Lelkes ifjúként, romantikus gerjedelemből érkeztem Palesztinába. Találkoztam a valósággal: bonyolult valósággal, amely vonzott és taszított... de a taszító hatás egyre erősödött.” Az okot a héber nyelvben véli felfedezni. A nyelv – állítja önéletrajzában – „már a Jézus előtti századokban megcsontosult, „ archaikus szerkezete és szókészlete teljességgel alkalmatlanná teszi modern gondolatok kifejezésére, a huszadik századi ember érzés árnyalatainak és értelmének visszaadására. A kis palesztinai zsidó közösség a héber nyelvet hivatalossá téve nem csupán a nyugati civilizációtól vágta el magát, de saját műveltségének múltjától is...Tudtam, hogy héber nyelvi környezetben mindörökké idegen maradok ; ugyanakkor lassan elvesztem a kapcsolatot az európai kultúrával”.

A huszonhárom éves ifjú érzéseit a negyvenhat éves visszaemlékező rögzíti. Mint önéletírásának számos fejezetében, ezúttal is, akkori gondolkodásmódját vetíti vissza korábbi énjére. Nagyobb kockázat nélkül mondhatjuk, hogy ebben az első, nagy szakításban, az önéletrajzban írottak ellenére a kulturális gyökerek jóval nagyobb szerepet játszottak, mint a héber nyelv. Amint már említettem önéletírásának más forrásaiból tudjuk, hogy a „kukta-nyomás” alatt szerzett héber nyelvismerete kezdettől fogva hiányos volt, a többé-kevésbé folyékony beszédet nem haladta meg és főleg nem állt, mögötte a nyelvi kifejezést támogató irodalmi-történelmi műveltség. Ezt egyébként maga is beismerte, a rá jellemző öngúnnyal: „ Héber nyelvtudásom nem különb egy iskolázott szálloda-portásénál”.

Tézise, nevezetesen, hogy az időszámítás előtti századokban a bibliai héber szent nyelvvé kövesedett és helyét hétköznapi használatban, az arameus, majd a száműzetés után a görög és még később a befogadó országok nyelve vette át, természetesen igaz. A nyelv azonban, rituális használatra, még Európában is megmaradt. Spanyolországban, majd Észak-Afrikában és Közép-Ázsiában azonban világi változatában is tovább élt és a maga nemében fejlődött. A XX. század elején, a cionista hatásra bekövetkezett nyelvi újjászületés gyorsabb és erőteljesebb volt, mint a fiatal Koestler vélte: megjelent az első európai léptékkel is nagynak mondható modern költő, Haim Nachman Bialik. A húszas-harmincas évek bevándorlási hullámai bővítették az írott szó piacát, az ötvenes években – a Nyílvessző a végtelenbe keletkezésének idején- pedig már teljes vértezetben állt a modern héber irodalom, színház, filmkészítés, de az üzleti és technikai nyelv is.
E tényekről Koestler sem akkor, sem később nem vesz tudomást. Sehol sincs utalás arra, hogy korának héber vagy jiddisnyelvű íróit ismerte volna, vagy, hogy a XX. századi zsidó művelődés más vonatkozásainak figyelmet szentelt volna. Mind Freud, mind Kafka neve megjelenik ugyan főnévi és jelzői formában, de még az ő egyedi nyelvi, földrajzi, szellemi helyzetük sem készteti gondolkodásra. Koestler lelkes, őszinte és odaadó cionista, de a zsidó lét iránt közömbös. Az első szakítás bevallott oka mögött azonban más, valóságos, ám komplex okok húzódnak.

„Huszonhárom éves voltam – írja – torkig voltam a Kelettel – mind az arab romantikával, mind a zsidó miszticizmussal”. 1929-ben, már az Ullstein lapok tudósítójaként, szabadságra utazik és elhatározza, hogy nem tér vissza Palesztinába.

Csalódásának legfőbb oka az volt, amit „jeruzsálemi bánat”-ként jellemez. A Szent Város a vallástalan Koestlerre a rajongás ellentétével, a steril unalom és a szellemi beszűkülés tüneteivel hat. Nem csak a vallási kötelmekkel terhelt és „ az egy négyzetméterre eső dilisek „ nagy számával dicsekvő Jeruzsálemet, de a polgáribb, pezsgőbb Tel-Avivot is provinciálisnak érzi az európai nagyvárosokhoz képest. A gettó-mentalitás kifejezés pedig arra utal, hogy Koestler nem találta a húszas évek Palesztinájában azt a megújult zsidót, amelyet Bécsben elképzelt. A száműzött szórványokat egyesítő nemzetállam eszmei képe kívülről vonzóbb, mint a kelet-európai gettókból érkező, hús-vér emberek szaga-látványa. Milyennek látja Koestler sors és nép-társait, akikkel szeretne azonosulni, de erre képtelennek bizonyul?

Az 1948-ban, tehát a kétkötetes önéletrajz előtt keletkezett Ígéret és beteljesülés és az 1956-ban, tehát az önéletrajz után publikált Juda a keresztúton ad választ arra, amit visszaemlékezéseiben hiába keresünk.

„Szabrának nevezik a fiatal zsidót, a vad kaktusz szálkás és kissé ízetlen gyümölcséről. Ez a fiatal zsidó általában magasabb szüleinél, izmosabb testű, leggyakrabban szőke, vagy világosbarna hajú, pisze orrú és kékszemű. A fiatal férfi arról ismerszik meg, hogy nem látszik zsidónak, mozdulatai hevesek és durvák, ellentétben a zsidókra jellemző kerekded gesztusokra. ...Egészében véve nem lehet kétséges, hogy a faj a hirtelen klímaváltozás, az étkezési szokások és a talaj ásványszerkezete következtében különös biológiai változáson esik át...Lelkileg az átlagos ifjú szabra bátor, sőt vakmerő, arcátlan, kifelé forduló, nem törődik a szellemi teljesítménnyel, vagy megveti azt...Még nem lehet tudni miféle civilizáció lesz a végeredmény, de annyi biztos, hogy egy vagy két nemzedék után Izrael olyan országgá válik, amelyben semmi sem zsidó”.

A zsidót jellemző tulajdonságok között a részegségtől való undort, a „hajszálhasogatást”, az üzleti érzéket és szónoki tehetséget emeli ki. Hangsúlyozza, hogy ezek szerzett tulajdonságok, amelyeket a megkülönböztetés és az elkülönítés, azaz a „gettó életmód” fejlesztett ki. Álláspontja szerint – a pontosan fel nem sorolt, de mintegy ellentétükből kiolvasható – testi tulajdonságok és viselkedési jegyek együtt alkotják azokat a zsidó ismertető jeleket, melyeknek a megkülönböztetést okozzák, s így az üldözést lehetővé teszik. Az 1948-ban keletkezett Ígéret és Beteljesülésben további elemeket találunk a gettó-életmódról. „Kemény és ösztönös ellenállás a zsidók és a nem-zsidók közötti kultúra közötti falak végleges lebontásával...Izrael még nem tüntette el tökéletesen a gettó árnyékát, a falakat, melyek nem csupán a börtöné voltak, de védelmet nyújtottak az ellenséges környezettől. A gettó egyszerre volt kényszerlakhely és menedék, ahol a szombati gyertyák halvány fényében egymáshoz bújó zsidók közösségében kifejlődött, amit claustrophilia tulajdonságnak nevezhetünk. Ez rettenetes jelző, de lélektanilag sokkal inkább illik Izraelre, mint a sovinizmus, vagy izolácionizmus”. Önéletrajzában a csalódást és a távozást nem ábrázolja drámaként. A következő és véglegesnek tűnő 1948-ban bekövetkező szakításig többször visszatér és megtartja palesztinai, a mandátumi hatóság által kiállított, bár angol állampolgárságra nem jogosító útlevelét.

A következő tizenöt év egy másik „felolvadási” kísérlettel és újabb csalódással jár. Csatlakozását a kommunista párthoz, körutazását a Szovjetunióban, majd eltávolodását és a párttól és végül látványos szembefordulását, önéletrajzának második kötete és az első korszak négy kiemelkedő műve tárgyalja. Aktív kommunista időszakában, a mozgalom ideológiai elvárásainak megfelelően zsidóságát háttérbe szorítja, mintegy felfüggeszti, de eltüntetni természetesen nem képes és nem is kívánja. A Szovjetunióban tett útja előtt osztja kortársai vélekedését, mely szerint a győzedelmes szocializmus minden társadalmi ellentétet felold, ezért a zsidók helyzetével nem érdemes külön foglalkozni.

A Láthatatlan írás a Szovjetunióval foglalkozó fejezeteiben a zsidóság témája búvópatakként hol felbukkan, hol eltűnik. Részletesen foglalkozik a Szovjet-Oroszországba emigrált lengyel és német zsidó értelmiségiek – elsősorban barátja Alex Weissberg – sorsával, a régi bolsevik gárda kiirtására rendezett nagy perek zsidó származású vádlottaival: Zinovjevvel, Bucharinnal, illetve a száműzött Trockijjal. Részletekben gazdag beszámolót ír, pontosabban emel át a Komintern megrendelésére írt „Fehér éjszakák, vörös napok” című könyvéből közép-ázsiai útjáról és ebben inkább a komor képet színesítő anekdotaként, mint a helyzetábrázolás kedvéért említi meg a türkméneket német helyett jiddisre tanító kijevi zsidó esetét. Az önéletrajz keletkezésének idején, tehát az ötvenes években, jellemzi világlátását a Bucharáról írt fejezet és benne Hadzsi Mir Baba az utolsó emír által megkínzott bolsevik vezető története. Útitársától, Langston Hughes amerikai költőtől tudjuk, hogy hosszabb időt töltött Buchara zsidó negyedében, ahol Ázsia valóban egyedi, a judaizmus testétől mintegy kétezer éve levált, a bibliai héberhez közel álló nyelvet beszélő zsidó közössége lakik. Elbeszélésében egyetlen bucharai zsidó bukkan fel, a közösségnél tett többnapos látogatásáról azonban nem számol be.

A következő évtized nagyobb részét Koestler a Komintern szolgálatában töltötte, Franciaországban, a Saar vidéken, majd a spanyol polgárháborúban, végül halálraítéltként Franco börtönében. 1937 őszén még tagja a kommunista pártnak és egyúttal Zsabotinszkij revizionista mozgalmának. Ekkor hat hetet tölt Palesztinában. A brit mandátum az arab zavargásoktól és a zsidó földalatti mozgalom merényleteitől erősen inog. Koestler felkeresi Ammanban Abdallah későbbi Jordániai királyt és Bejrútban Amin El Husszeini palesztinai muftit, azt tudakolja elfogadnák-e az ország felosztását. A válasz egyértelmű nem.

Koestler elmozdulni látszik korábbi, a Jordán mindkét oldalán zsidó államot hirdető nézetétől és SOS Palesztina című cikkében megjósolja, hogy az angolok se-se álláspontja hamarosan véres káoszba torkollik. Kortársainak többségétől eltérően tisztán látja, hogy Európa német megszállása elkerülhetetlen és, ha ez bekövetkezik, az európai zsidóság túlélésének egyetlen esélye, ha a „nemzeti otthon” befogadja őket. Ennek az ügynek érdekében elfelejti csalódását, sutba dobja korábbi fenntartásait: „ Érdektelen a kérdés, hogy szívesen látják-e őket vagy sem, hogy az éghajlat megfelelő-e vagy sem...Ilyen korlátozott, lemondó és haszonelvű szempontból még mindig cionista vagyok”.

A második világháborút megelőző hónapokban, Komintern főnökének, a német Willi Muenzenbergnek társaságában, szovjet befolyástól mentes baloldali párt alapítását kísérli meg, majd Franciaország összeomlásának napjaiban belép az idegenlégióba. Ebben az időszakban – érthető okokból – kisebb baja is nagyobb annál, hogy zsidó identitásával törődjék. Anyját, Budapesten, biztonságban tudja, cseh és németországi rokonainak sorsáról csak később értesült. Marokkóban leveti az idegenlégió egyenruháját és Portugáliát útba ejtve Angliába érkezik. Mivel vízum nélkül érkezik internálják, szabadulása után azonnal önkéntes katonának jelentkezik, de csak a fegyvertelen utász-alakulathoz csatlakozhat. „ Jó tennéd – írja egy barátjának, ha meggyőznéd a Belügyminisztériumot, hogy a technikailag ellenséges idegeneknek tekintett külföldi önkénteseket hagyják a harcoló egységekhez csatlakozni. Én többször próbálkoztam, de egy évig csak edénymosással engedtek a győzelemhez hozzájárulni, amíg le nem szereltem. Mostani ugyancsak kevéssé látványos munkám sem ad sok esélyt, hogy megöljenek, lelőjenek, vagy felakasszanak...”. Kevéssé látványos tevékenysége azonban korántsem volt haszontalan: a BBC németnyelvű propaganda adásaiban működött közre, majd dokumentum filmeket készített a háborúról.

Zsidósága 1942-ben érte utol, a lengyel ellenállást képviselő Jan Kowielski-Karsky személyében. Ez a lengyel arisztokrata a londoni emigráns kormánynak hozott első kézből származó információt az otthoni helyzetről. Tőle tudta meg, hogy a német hatóságok a lengyeleknek szolga sorsot szántak a harmadik birodalomban, ezért irtották módszeresen értelmiségüket, szüntették meg oktatási intézményeiket. A megszállt Ukrajna és Lengyelország zsidóságára azonban más sors várt. Karsky a lengyel ellenállás megbízásából litván rendőr egyenruhájába bújva bejutott a belzeci koncentrációs táborba és végignézte hatezer zsidó fogoly kivégzését.

A szemtanú a BBC adásaiban számolt be élményeiről: „ a Himmler utasítására meggyilkolt zsidók száma a legutolsó becslések szerint eléri a két és negyed milliót...” A fennmaradt kéziratból kitűnik, hogy Karsky szóbeli beszámolóját tulajdonképpen Koestler szerkesztette. A hallottakat először „Vegyes szállítmány” címmel novellaként dolgozta fel, majd akkor készülő regénye, az Érkezés és Indulás, történetébe is átemelte. A főhős visszaemlékezésében részletesen leírja mi történik a megszállt Európa minden országából érkező „vegyes szállítmányokkal”, a halálra szánt zsidókkal és cigányokkal. A vagonokba zsúfolt, napokig éhen-szomjan tartott foglyokat végül teherautókba zárják, majd a kipufogó csőből áramló gázt ennek belsejébe terelik. A gázkamrák megépítése előtt, Ukrajnában, Lengyelországban alkalmazott kivégzési mód így került először fikció formájában, nyilvánosságra. Az irodalmi feldolgozás azonban épp olyan eredménytelen maradt, mint a tényfeltáró újságírás – a szövetséges államok közvéleménye nem kívánt az atrocitásokkal foglalkozni és Koestler állításait a képzelet termékének minősítette.

Az angol döntéshozók, a közvélemény, lényegében mindenki, akit a dolog érdekelt 1942-től kezdve értesült a megszállt területeken élő zsidók helyzetéről és a nekik szánt sorsról. Az egyetlen lehetséges menedék, Palesztina, kapuját azonban az angol hatóságok a háború ideje alatt zárva tartották. Malcolm MacDonald, gyarmatügyi miniszter az Alsóházban, egy interpellációra válaszolva bejelentette, hogy az illegális bevándorlók hajóit visszafordítják, abban az esetben is, ha utasaikra a megszállt Európában koncentrációs tábor vár. Koestler az angol-palesztina bizottság tagjaként, a befolyásos baloldali író, később munkáspárti miniszter, John Strachey társaságában, memorandumot juttatott el a kormányhoz, amelyben a felső-sziléziai és lengyel megsemmisítő táborokhoz vezető vasútvonalak bombázását javasolták. Mivel az angol és amerikai közvélemény nem hitt a megszállt Európából érkező híreknek – érvelt Koestler és Strachey – a bombázás egyrészt hitelesítené a kiszivárgott információnak, másrészt erősítené a Hitler politikáját ellenző német köröket, a zsidóirtás leállítása kedvezőbb feltételeket teremthetne a béketárgyalásokhoz.

Az emlékeztető, mint a brit és amerikai kormányhoz érkező más javaslatok, hatástalan maradt, annak ellenére, hogy az auschwitzi táborról a szövetséges felderítő gépek pontos felvételeket készítettek és az onnan néhány kilométerre fekvő vegyi üzemeket többször bombázták. Az információ egyszerűen elakadt a győzelmet elsősorban hadi-technikai kérdésnek tekintő katonai hierarchia útvesztőjében.

Koestler felelősségérzetét és személyes gyötrődéseit befejezetlen, kéziratban maradt regénye tükrözi. Hőse az Érkezés és Indulás központi alakja, Peter Slavek, aki egy közelebbről meg nem nevezett közép-európai országba vetnek be, ahol egy zsidó gyerekeket bujtató katolikus pappal találkozik. Miután teljesíti küldetését és visszatér Angliába, felettesét, Apple őrnagyot megkísérli rábeszélni, hogy küldje vissza a gyermekek megmentését szervezni. Az őrnagyot „idegesíti” az ötlet és így válaszol: „ Édes öregem, megértem érzéseit, de beláthatja, hogy ez nem a mi dolgunk...Millió és millió hasonló esetről hallani, de ha szolgálatunk kevés és gyenge eszközeit jótékony célra fordítjuk...végül is háborúzunk”. A képzelt angol őrnagy a katonai hatóságok valóságos álláspontját fejtette ki: az európai zsidók élete csak a zsidók számára volt fontos. Magyarország német megszállása után Koestler azt hitte, hogy Budapesten élő édesanyját is deportálták és megölték, csak 1946-ban derült ki, hogy „ma”, a család többi tagjával ellentétben túlélte Budapest ostromát és végül szerencsésen megérkezett fiához Londonba.

Koestler kiadatlan regénytöredéke a háború után megmaradt zsidóság érzéseit és egyúttal a cionizmus erkölcsi dilemmáját fejezte ki. A mindenkori üldözötteknek menedéket nyújtó, önálló állam léte nem elméleti kérdés formájában fogalmazódott meg. A haláltáborokat túlélők nagyobb része nem térhetett vissza korábbi otthonába, annál is kevésbé, mert a náciktól megszabadított országokban az antiszemitizmus nem lohadt le, Lengyelországban., Magyarországon a pogromok újra kezdődtek. A szovjet-hatalmat és a kommunista mozgalmat belülről ismerő Koestler – a Kelet-középeurópai zsidó értelmiségtől eltérve – nem hitt abban, hogy a szovjet típusú szocializmus bármit megold.

Koestler 1943-ban ismerkedett meg Chaim Weizmannal, a cionista mozgalom „pátriárkájával” és jobbkezével, Moshe Shertok (Sharet) későbbi külügyminiszterrel. Magyarország megszállását követően, tőlük kapott, úgyszólván naprakész információt a vidéki zsidóság deportálásáról, majd az Eichmann ajánlatával Törökországba érkező Joel Brandt fogadtatásáról, a terv elutasításáról. „Másként gondolkodnál – felelte Koestler egy vitában – ha a te anyádat is megsütötték volna”.
Öngyilkosságot fontolgatott, majd – ennek egyik változataként – azt javasolta a vezérkarnak, hogy mint regényhősét Peter Slaveket, ejtőernyősként vessék be magyar területen.

Palesztinában a második világháború kezdetén mind a radikális cionisták, mind kompromisszum-kész társaik egyoldalú fegyverszünetet hirdettek. Amikor, 1941-től kezdve, kiderült, hogy a mandátumi hatóságok a megszállt Európa helyzetének ismeretében a halálba küldik vissza a hajókat, újrakezdődött az angolok elleni fegyveres küzdelem. Először a Zsabotinszkij revizionistáinak utódaként fellépő Irgun ( Nemzeti Katonai Szervezet) és a vezetőjéről, Avraham Sternről elnevezett Stern csoport ( Izrael Szabadságának Harcosai) szerveztek merényleteket, a többségi Munkapárt együttműködött, sőt néhány alkalommal rendőrkézre adta ellenlábasait, bár a háború befejezése után a megegyezéses politika csődjét látván a többségi Hagana (Önvédelem) is felmondta a fegyverszünetet.

Egy kései, 1968-ban közreadott esszéjében (Mulasztásos vétkek) tételesen felsorolja hányszor és hogyan hagyták magára az európai zsidóságot a demokratikus kis és nagyhatalmak. 1938-ban Roosevelt kezdeményezésére a Népszövetség konferenciát hívott össze az akkor már fenyegetett hétszázezer német és osztrák zsidó ügyében. Ez eredménytelenül végződött, mert a halálraítélteket egyetlen ország sem kívánta befogadni, a bevándorlási kvótákat kínáló Amerika és Ausztrália sem, az angol kormány pedig addig manőverezett, amíg a palesztinai nemzeti otthon témáját levették a napirendről. A háború kitörése után több, elsősorban a gyermekek mentésére irányuló terv, az angol és amerikai közvélemény elutasító közömbössége és a kormányok ellenállása miatt meghiúsult. Ernest Bevin, angol munkáspárti képviselő ( a háború után külügyminiszter) hírhedt megjegyzése: „a zsidók ne tolakodjanak a sor elejére” az antifasiszta koalíció hivatalos politikájává vált.

Koestler és vele a megmaradt európai zsidó értelmiség nagy része, a győztes Nagy Británia passzivitását, pontosabban a visszafordított hajók esetében, aktív bűnrészességét, okolta a veszteségek mértékéért. Az európai zsidóság sorsát valóban szívükön hordó értelmiségiek kis csoportja teljes elszigeteltségben, szélmalomharcként élte meg küzdelmét, hogy néhány ezer halálraítéltet megmentsen.

1945-ben a Zsidó ügynökség százezer vízumot követelt a haláltáborok túlélő számára. A belügyminisztérium mindössze ezerötszázat ajánlott.

A cionista mozgalmon belül a vita ez időben már nem az önálló állam szükségéről szólt, hanem ennek határairól. „ Menj Palesztinába, beszélj őrült barátaiddal – mondotta Koestlernek Chaim Weizmann, a londoni cionista végrehajtó bizottság elnöke – győzd meg őket, hogy a felosztás az egyetlen megoldás”.

Koestler 1944 decemberében érkezett Egyiptomba, majd onnan Palesztinába. „Az ország elsózott, túlfűszerezett, túlfűtött” – írta barátnőjének, Daphne Hardynak. Őrült barátaival csak néhány héttel később, kalandos körülmények között találkozott. Menahem Begin, az Irgun vezetője hallani sem akart kiegyezésről, Nathan Jalin-Mór, a Stern csoport vezetője – aki Izrael megalakulása után a zsidó-arab együttélés hívévé vált – ugyancsak hajthatatlannak bizonyult. Koestler nem csak, hogy nem győzte meg őket a hivatalos cionista vezetés állandóan kompromisszumot kereső álláspontjának helyességéről, de maga is korábbi radikalizmusához kanyarodott vissza. Háborús tapasztalata végső soron a cionizmus erkölcsi és politikai jogosságát igazolta; ha a zsidók csak magukra számíthattak, akkor a békés vagy erőszakos módszerek dilemmájáról nem az etika, hanem a szükség és a célszerűség dönt. Az erőszak hívei „ maximális eszközöket egy maximális célért”, azaz terrorcselekményekkel létrehozni Palesztina teljes területén a zsidó államot és az engedékeny politikai vezetés (békés eszközök egy mérsékelt célért), azaz a mandátumi terület felosztása között Koestler „harmadik utas „ megoldása maximális eszközök egy mérsékelt célért”, végül reálisnak bizonyult. Három év múltán a tehetetlenül kapkodó angol kormány a harci cselekmények és a nemzetközi közvélemény nyomására visszaadta a Népszövetségtől nyert mandátumát az ENSZ-nek és csapatainak kivonása után megszülethetett a zsidó állam.

Koestler ideológiákat meghaladó valóságérzéke a forrponthoz közeledő, de még nem robbanó, arab-zsidó ellentétről beszámolva is helyesen jelzett. A mérsékeltnek tekintett jeruzsálemi arab értelmiségiekkel tárgyalva arra a következtetésre jut, hogy noha ezek elismerik a zsidó bevándorlás anyagi hasznát, az adójukból, tőkéjükből és tudásukból a bennszülött lakósságnak is jutó előnyöket, de ennek fejében nem hajlandók területi engedményekre, még kevésbé lemondani nemzetté válásuk tervéről. A nemzetiségi villongásokból kirobbanó háborút immár senki sem akadályozhatta meg.

Következő könyvében, az Ígéret és Beteljesedésben, rendkívül pontos és a harcra készülő feleket igen kritikusan szemlélő helyzetképet adott. Az Izrael állam kikiáltása és a harci cselekmények befejezése után, még az események hevében írott tanulmányban kimond három, azóta sem eleget hangsúlyozott tanulságot. Az első, hogy az első világháború utáni angol kormányok világos koncepció és ennek megfelelő eszközök híján alkalmatlannak bizonyultak a Közel-keleti helyzet kezelésére ; ez a cselekvésképtelenség pedig előrevetítette a gyarmatbirodalom elkerülhetetlen felbomlásának képét. A második, hogy a palesztinai arab őslakósok és a bevándorló zsidók közötti konfliktus nem gyömöszölhető a gyarmatosítás-felszabadító háború egyszerűsítő marxista képleteibe. A harmadik végül, hogy a konfliktust súlyosbította, az együttélés esélyeit, csökkentette a cionista vezetés közömbössége a palesztinai arabok iránt.

Az Ígéret és Beteljesülés utószavában megjelenik a szakítás szándéka, melyet az 1956-ban írt Juda válaszúton esszéjével vél véglegessé tenni. „ A judaizmus nem csupán vallás, hitrendszer, de egyszersmind egy fajhoz és egy születő nemzethez tartozás jele is.” Példaként az asszimiláció útján az európai zsidók között legmesszebbre haladt franciák példáját állítja. „Az izraelita francia önmagának ellentéte. Hite arra kényszeríti, hogy múltját és jövőjét a nem-zsidóktól különbözőnek fogadja el. Egyúttal elszigetelődik és másokat elszigetelésére buzdít. Meggyőződéséből fakadóan nem francia zsidó, hanem Franciaországban élő zsidó”.

Miután a zsidót – szerinte kizárólag elavult, megcsontosodott – vallása szerint határozta meg, rátér a következményekre. „ Izrael megalakulása óta a zsidók, akik nem kívánnak ott letelepedni és ennek ellenére polgártársaiktól különböző csoportot alkotnak, elviselhetetlen anakronizmust képviselnek...Ha az ördögi körből ki akarnak törni, elkerülni az üldözést, mert furcsák, és furcsák, mert üldözöttek, egyértelmű választ kell adniuk. Vagy, hitük kategorikus imperatívusza szerint visszatérni az Ígéret földjére – vagy elhagyni hitüket”.

Gondolatmenetét a – szerinte – hideg logikára építi, de feltűnő, hogy például a húsvéti rituálé mondatát ( Jövőre Jeruzsálemben) mennyire szó szerint értelmezi, figyelmen kívül hagyva jelképes vonatkozásait. A szimbólumokat, transzendenciát elutasító magatartása, a misztikát szitokszószerű használata azonban csak a zsidó vallást illeti. Egész életében szívesen használt ó és újszövetségi példabeszédeket; sógornőjének, Celia Goodman-nek visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a idősebb korában a katolicizmusért lelkesült – anélkül, hogy a Rubicont átlépte volna.

A tömeges kitérést nem kizárólag a vallás belső logikájára alapozva javasolja. Megfogalmaz egy másik, az elkövetkező ötven évben a közbeszédben rendszeresen megjelenő dilemmát is. „ Most, hogy Izrael biztosan áll lábán, megtehetjük azt, amit eddig nem: jó szerencsét kívánva követni saját utunkat, szellemi korlátozások nélkül és a kétféle hűségtől megszabadulva”.

Az állam újraszületésének és a győzelemmel végződő függetlenségi háború mámorában élő zsidó közvélemény megütközéssel fogadta az addig feltétel – bár nem kritika – nélküli cionistának ismert Koestler következtéseit.

Oly mértékben, hogy könyvének egyedülálló érdemeit is elfeledték. A szerző nyolc év és egy sikertelen amerikai letelepedési kísérlet után, 1956-ban tért vissza a témára. Juda válaszúton című esszéjében megismétli és újabb érvekkel erősíti meg szakítási javaslatát. Időközben gyakorlatban is alkalmazni próbálja a bolygó zsidónak javasolt gyógymódját: felveszi az angol állampolgárságot és elhatározza, hogy „igazi” angollá válik. Az előbbi megnyugtatóan rendezi zavaros állampolgári státusát ( még a Horthy korszakban kiállított magyar s egyúttal a már nem létező Palesztinai útlevele volt), a második sikertelenségét néhány év múltán maga is beismeri.

A Juda válaszúton érvrendszerének három pillére a zsidó vallás és a zsidó önazonosság elválaszthatatlan köteléke, az antiszemitizmus elkerülhetetlensége és állandósága és a kettős lojalitás feloldhatatlan dilemmája. Koestler tagadja az önazonosság valláson kívüli, vagy fölüli dimenzióit, ugyanakkor a vallási különbséget a vallástalan egyének esetében is a „faji” önazonosság jelének tartja, olyan stigmának, amelyre az agresszió a környezet egyetlen lehetséges válasza.

A zsidó vallás középpontjában a választott nép fogalma, Cion és a számkivetés vége áll – következtetésképpen a zsidó állam újjászületésével a teológia érvényét vesztette, mert a visszatérés immár repülőjegy és nem hit kérdése. „ Vonjuk ki a tizenkét törzs valamelyikéből származás vélekedését...a Szentföldre visszatérés ígéretét és nem marad más, mint néhány étkezési előírás és törzsi szabály”. Koestler véleménye szerint zsidóság egyedi hozzájárulása az emberiség kultúrájához a Bibliával befejeződött, az időszámítás kezdete előtt azonban a héber csupán már csak mint rituális nyelv maradt fel, a zsidók beszélt nyelveként az arameus váltotta fel. Ami a következő kétezer évben történt, már nem egyedi. A Talmudot és a bibliamagyarázatokat a XX. századi ember szempontjából hasznavehetetlen skolasztikus jellegű szövegnek minősíti, Maimonidest és Halévit kiveszi a héber, azaz a zsidó műveltség köréből arra hivatkozva, hogy műveik egy részét arabul írták.

Miután az zsidó önazonosságot a – szerinte – kiüresedett valláshoz kötötte és a kultúrát a modern tartalmak kifejezésére alkalmatlan, szegényes és két ezer éve megcsontosodott héber nyelvhez láncolta, a zsidóság eltűnésének ultima ratio-ját a zsidó szenvedést és az antiszemitizmust provokáló, mintegy fenntartó elkülönülés megszüntetetésében a vallás elhagyásában véli megtalálni.

A zsidóság archaikus, törzsi elkülönülése a társadalom hasonlóan archaikus törzsi válaszát váltja ki. „ Az antiszemitizmus egyetlen oka a zsidó létezése „ idézi Chaim Weizmannt, Izrael állam első elnökét és hozzáteszi, hogy e „tényt” a cionista vezetés nem hajlandó beismerni. A megoldás azok számára, akik túlléptek a zsidó nacionalizmuson és a zsidó valláson, hogy társadalmi és kulturális közegükbe olvadjanak. Ezt a végleges és végzetes szakítást – szerinte – a józan ész követeli. Elismeri, hogy mindenkinek joga van ésszerűtlenül viselkedni, amíg a maga sorsáról dönt, de erkölcsi kötelessége, hogy leszármazottai érdekében az ésszerűségnek megfelelően cselekedni. A cáfolhatatlan tényeket és meggyőző érveket felsoroló Ígéret és Beteljesülés végén ez az – enyhén szólva – egyszerűsítő, pillanatnyi álláspontját kétes állításokkal bizonyító bukfenc, későbbi könyveiben többször megismétlődik. Lenyűgöző tárgyi tudása, az elemzett témát minden oldalról körüljáró árnyalt megközelítése, imponáló lényeglátása, az érv-sor végén hirtelen cserbenhagyja és a tárgyilagosság elemi szabályait félretéve az addig elragadtatott olvasót meghökkentő következtetésekre jut. Ha szépirodalmi műről lenne szó, a polgárpukkasztás szándékát gyaníthatnánk, de tudományos igényű, filozófiai magasságot célzó elmefuttatásokat olvasunk, más elvárásokkal.

Az esszé megjelenése után, mintegy utolsó szóként adott interjúban visszatér személyes sorsára. „ Nem érdekel, hogy őseim között hány héber, babiloni, római légionárius, keresztes vitéz és vándorló magyar volt. Véletlennek tekintem, hogy apám zsidónak született, de erkölcsi kötelességemnek véltem, hogy a cionista mozgalomban tevékenykedjek addig, amíg az üldözötteknek és hontalanoknak nem volt otthonuk. Amióta Izrael létezik szabadnak érzem magam, hogy válasszak izraeliként kívánok-e élni Izraelben, vagy európaiként Európában...először az európai közösség tagjának tartom maga, másodszor angol polgárnak, bizonytalan és vegyes fajból származónak, aki elfogadja hellén-zsidó-keresztény hagyományunk értékeit és elveti dogmáit. Hogy mások hová sorolnak, az ő dolguk”.

Koestler zsidóságának, amelyet nyugodtan nevezhetünk komplexumnak végére érve, nyugodtan feltehetjük a kérdést, mi okozta a szakítás személyes ügyén túl, hogy újra és újra, ez esetben sem utoljára, visszatér rá.

Az első, amint már említettük, hogy bizonytalan, állandóan kétségbe vont zsidó önazonossága mögött nem húzódott az állításait megalapozó műveltség. Sem önéletrajzi írásaiban, sem az Ígéret és Beteljesedésben nem említi – csupán kiadatlan naplójából derül ki – hogy 1948-ban, távozása előtt, heves vitába keveredett David Ben Gurionnal, Izrael állam első miniszterelnökével, akit a héber nyelv elavultságáról és a héber ábécé latinra váltásáról győzködött. Az országalapító politikus nyersen eltanácsolta a tanácsadástól, szemébe mondván, hogy héber nyelvtudása és műveltsége erre nem jogosítja fel. A második határtalan borúlátása, az emberfaj önpusztító sorsának determinizmusa, amely későbbi műveit meghatározza. Koestler az antiszemitizmust a zsidó létével köti össze, bizonyos mértékben osztva hajdani barátja, majd ellenfele, Jean-Paul Sartre nézetét, aki a zsidótól mindenféle identitást megtagad és egyedül az előítélet termékének tartja. A zsidó eltűnését – Izraelen kívül – törvényszerűnek tartja, ezt siettetni, pedig az ésszerű és egyszersmind etikus viselkedés jelének.
A harmadik ok végül erősen nárcisztikus egyénisége.

Egyértelműen élvezi a tételei nyomán kirobbanó vitát, hosszan idézi ellenfeleinek állításait, még a legdurvábbakat is, hogy utána saját érvrendszerében maradva cáfolja ezeket. Ez, az életének és sorsának kiválasztott perceit színpadra állító magatartás jellemzi korábbi önéletrajzi műveit – a Párbeszéd a Halállal és a Föld söpredékét – majd kiteljesedik önéletírásának két kötetében. 1948-ban, a Ben Gurionnal folytatott vita mellett más nárcisztikus sérelem is érte. Az államalapító úttörőkről szóló regényét, a Mint éjjel a tolvajt, a történet helyszínén Kvucat Hefcibában, nem fogadták olyan túláradó örömmel, amilyenre számított – a látogató Koestlert közönyösen, inkább ellenségesen szemlélték, ezért gyorsan és észrevétlen távozott.

Élete végén még egy alkalmat talált, hogy a zsidó eredetre visszatérve egy alapos kutatómunkát feltételező, gondosan kifejtett történet végén ismét megbotránkoztassa híveit. A Tizenharmadik Törzset 1973 és 1974 között írta. Az Ígéret és Beteljesülés kivételével, - amely a szemtanú és a tárgyilagos tudósító műve – Koestler élete során sohasem merészkedett a történeti kutatás területére. Munkáját, mint minden előző nem-szépirodalmi könyvének esetében, igen alapos anyag-gyűjtés előzte meg. Elolvasott és feldolgozott úgyszólván mindent, ami a témáról hozzáférhető. Ez pedig a középkor vége óta foglalkoztatta a történészeket, nyelvészeket, a népvándorlás, a török és sémi nyelvek, Bizánc szakértőit. Még ennél is jobban érdekelte a zsidó tudósokat és a nagyközönséget. A VII. és VIII. században a volga-vidéki, elsősorban kaukázusi török törzsekből épült kazár birodalom Bizánc szövetségeseként, majd ellenlábasaként, domináns szerepet játszott, majd a XI. században, úgyszólván nyomtalanul, eltűnt. A birodalom uralkodó rétege (tehát nem népe) a keleti kereszténység és az iszlám közé szorulva felvette és mintegy három évszázadig gyakorolta a zsidó vallást. Lezáratlan kérdés, ez mennyire terjedt el a birodalomban.

Még problematikusabb a birodalom és a zsidó vallású vezetőréteg kapcsolatrendszere. Az oxfordi könyvtárban őrzött, az andalúziai arab herceg zsidó minisztere és a kazár uralkodó levélváltását, amely a vallás elterjedésén túl a kazárok politikai szerepét illusztrálná, a legtöbb orientalista kései hamisítványnak tartja. Akármennyi a valóság része a kazár legendában, a négy évszázadig hatalmas területeket ellenőrző katonai és politikai hatalom a kétezer éves zsidó szenvedéstörténethez képest igazi sikernek számít s amint David Cesarani rámutat, volt mi lángra lobbantsa az elnyomottak és megalázottak képzeletét.

Koestler miután különböző forrásokat használva részletesen elmondja a kazárok történetét, könyvének függelékében arra a következtetésre jut, hogy a közép-kelet-európai zsidók „nem a Jordán, hanem a Volga mentéről, nem Kánaánból, hanem a Kaukázusból, melyet valaha az árja faj bölcsőjének tartottak, erednek, genetikailag közelebb állnak a kazár, ujgur, magyar törzsekhez, mint Ábrahám, Izsák és Jákob származékaihoz”. A Kazár birodalom összeomlása után Oroszországba, Észak-nyugat Lengyelországba és a mai Litvániába vándoroltak, ott élték túl az elmúlt nyolc évszázadot.

Feltűnő, hogy a biológiában és örökléstanban igen jártas, a történelem területére viszont először kalandozó szerző egyáltalán nem tárgyalja a tételeinek ellentmondó élettani tényeket. Egy azonos vallást gyakorló embercsoport állagát a betérések, beházasodások, genetikai változások és a környezethez alkalmazkodás darwini kiválasztódása egyaránt meghatározza. A zsidóság sémi vonásainak felhígulásának elmélete magában véve nem új, Renan is tényként kezeli az ókor végi tömeges betéréseket, Max Weber szerint a judaizmus etikája, istenképének tisztasága vonzotta a nem sémi eredetű hívőket, felvetéseik nem váltottak ki hevesebb reakciót.

A genetikai eredet-meghatározás különböző ismérvei, mint enzimek, vérsejtek,a Rhesus faktor, vagy az újlenyomatok azonban mind eltérő nyomokhoz vezetnek, a hagyományos „faji” jellegzetességekről, mint a bőrszín, vagy a fejforma nem is szólva. Ezek a paraméterek hol a biológiai eredtnek, hol a környezetnek tulajdonítanak nagyobb befolyást, de a tudomány művelőinek nagy része egyetért abban, hogy a mai zsidóság három nagy csoportja; a Kelet-középeurópai askenázok, az Észak-afrikai szefárádok és az afrikaiak faji szempontból – bármiképp értelmezzük is a kifejezést – a Közel-keleti örmények, egyiptomi koptok, szíriaiak és palesztinai arabok vérrokonai.

Koestler fogást kínálva támadóinak, képtelennek bizonyult következtetéseit meggyőző adatokkal alátámasztani. A közép-európai zsidók kazár eredetére olyan – mosolyogtató – érveket hoz fel, mint a kaftán, amelyhez hasonló viseletet találni a Kaukázustól északra fekvő szteppék lovasainál, a fejfedő, amelyhez hasonlót lelni Üzbékisztánban és végül a töltött ponty, amelyet a Káspi tengerben (is) fogott halból készítenek. Közismert azonban, hogy zsidók noha Európában már az időszámítás utáni nyolcadik-kilencedik században megjelentek, a XIX. századig az orosz birodalomnak csak határterületén, Ukrajnában telepedhettek le. Koestler a kazár vásárvárosok és a lengyel-ukrán zsidó mezővárosok, a „stetl”-ek hasonló szerkezetében véli a rokonságot felfedezni. Ez a XVII.- XIX. századot jellemző életforma viszont ellentmond korábbi gettó-elméletének, hiszen a gettó a többségi „keresztény” városokban és legtöbbször, Velencétől Prágáig a nagyvárosokban, elkülönített negyedei, alapjában különböztek a vidéki-paraszti életformától.

A könyvet ízekre szedő történészek dolgát megkönnyítette, hogy Koestler gyermeteg érvelése közben tudatosan félreteszi a régészeti és az írott források tanúságát, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a Közép-keleteurópai zsidók Nyugat-Európából, a középkor végén és az újkor első századaiban érkeztek későbbi Kelet-középeurópai lakóhelyükre. Lengyelországban elsősorban a Piast uralkodóház fogadta be őket, Oroszország belső területein pedig csak a XIX. században települtek le.

A nyilvánvaló tényeknek ellentmondó és a levezetés logikáját hirtelen megtörő következtetéseken kívül Koestlert nem zavarták meg könyvének elutasító fogadtatása. Bár kritikusai ezúttal is hódoltak újabb és újabb kérdéseket feltevő, nyughatatlan szellemének, állításai helyett inkább indokait vizsgálták: kinek szól és mit üzent?

A hatnapos háború után néhány évvel , az Izraeli-palesztin hidegháború időszakában megjelent könyv, a szerző szándékától függetlenül, Izrael de-legitimációjaként volt értelmezhető. Ha a Közép-keleteurópai zsidók kazár eredetűek, őseik sohasem laktak a szentföldön, az utódok tehát nem térhetnek vissza oda, ahonnan nem eredtek. Koestler a háború idején kelt leveleiből kitűnik, hogy bár a cionizmussal szakított, egyértelműen a zsidó államnak szurkolt. Másfél évtizeddel korábban adott szavához híven azonban tartózkodott a nyilvános politikai állásfoglalástól és egy újabb – utolsó- látogatás tervét is elvetette.

A könyv logikája ennél is tovább vezet. Ha a Közép-keleteurópai zsidók kazár eredetűek, és nem szemiták, az évezredes különállás és üldöztetés is félreértésen alapszik. Ha nincs vérségi kötelék közöttük és nyugat-európai, illetve Észak-afrikai és Közel-keleti hitsorsaik között, akkor a teljes beolvadás, a félreértés következményeinek ésszerű felszámolása. Koestler, a kazár, könnyebb szívvel vetheti le béklyónak érzett zsidóságát.

Ennyit persze a Tizenharmadik törzs nyugat-európai kritikusai is észrevettek. A kazár kapcsolat szerepét a magyar zsidóság asszimilációs folyamatában csak e történet ismerői értékelhették. A millennium idején díszmagyart, kacagányt viselő, kardot kötő középosztály alkalmi ideológusa Kohn Sámuel pesti főrabbi hirdette a magyar-zsidó barátság, sőt sógorság legendáját. Ez a felekezet befogadásával és a választójog megadásával egy időben elsősorban a jelenlét folyamatosságát és ezzel jogfolytonosságát volt hivatott hangsúlyozni. Egyúttal állást foglalt a magyar nyelv eredetének vitájában – a török eredet hívei mellett.

Koestler a születése előtt lezajlott vitáról a szülői házban, illetve a neológ családi környezetben halhatott. Ha megalapozottnak fogadjuk el, hogy a pálya végén gyermekkorának szellemi színhelyére tér vissza, más megvilágításba kerül a „gettó-zsidóságot” az egészséges izraeli bennszülöttekkel szembeállító előítélete is. „ A lengyel zsidó tanítónál durvább emberi lény alig akad Isten földjén, kerek ég alatt” – írja 1900-ban Mezey Ferenc. „Ami rossz ráragadt szegény hitfeleinkre, az mind tőlük eredt, ami vakbuzgalom él közöttük, annak magját mind galíciai földről hurcolták be hozzánk csodával üzérkedő rabbijaik, embernyúzó tanítóik...A jog, törvény és igazság uralmának idején hallják meg kiáltó szózatunkat mindazok, akiket illet, és szűnjenek meg az ostobaság és vallásos őrjöngés orgiái”. „ A sivatag vallása a gettó vallásává vált –írja Koestler életrajzában. – Minél többet tudtam meg a judaizmusról, annál ellenszenvesebbnek tartottam, de paradox módon annál inkább lelkesedtem a cionizmusért”. Cionizmusát a következőképpen jellemzi: „olyan, mint ha kétezer év felett építenénk egy hatalmas hidat: példátlan társadalom-mérnöki munka. Cion annak a dalnak folytatása volt, amely hirdette, hogy ’a föld fog sarkából kidőlni’”.

A XX. századelő asszimiláns, de önazonosságát megtartó zsidósága, a magyar állam sáncai közé igyekezve kívánt szakítani az idegenné és korszerűtlenné vált életformával. Ehhez a gondolatrendszerhez és hagyományhoz tért vissza Koestler, amikor különállását hangsúlyozva, szakítási szándékát egyre hangosabban hirdetve, erre újabb és újabb ürügyet keresve – maradt ami volt. Lázas azonosságkeresését és az identitásváltás lehetetlenségét jellemzi nyelvbotlása, hogy amikor férfikorának derekán elhatározza végre „igazi” angollá válik, az eredeti szövegben az English citizen kifejezést használja. Igaz, hogy az úti-okmány tulajdonosát újabban a British citizennek nevezi a hivatal. Az általa annyira vágyott „igazi” angol így sohasem határozta volna meg magát, hiszen a hagyományos értelemben a brit polgár „subject”, az államot megtestesítő uralkodó alattvalója...
Koestler a negyvenes évektől testileg-lelkileg brit kívánt lenni. Az alattvalóság azonban tweed zakóban sem illet egyéniségéhez.

Márton László









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2005-07-25 (3980 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds