2018 January 22, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19468697
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Vita az újságírásról 1. (I -XIII.)





I.


Zöldi László

Milyenek az újságírók?


Nemrégiben egy piackutató cég felmérte az újságírók bizalmi indexét. 43 pontot kaptak a százas skálán, és a középmezőny alján kötöttek ki. A kilencvenes évek végén egy hasonló jellegű felmérésen még 56 pontra értékelték őket, ebből az élmezőny végére telt. A rendszerváltás táján is volt egy felmérés, akkor 75 ponttal az élmezőny elején végeztek az újságírók. Vajon a szakma válsága tükröződik a csaknem felére csökkent pontszámban? Mielőtt ítélkeznénk, nézzük meg közelebbről a hazai újságíró-társadalmat.


1. Újságírókutatás 2006


Egyre több lehetőség adódik az összehasonlításra. A legrégibb újságíró szervezet, a MÚOSZ háromszor is feltérképezte a szakmát: 1992-ben, 1997-ben és 2006-ban. Mindhárom kutatásra ugyanaz a szociológus vállalkozott, Vásárhelyi Mária. A szerző a közélet harcos tagja, a liberális oldalon foglal helyet, ez családi hagyományaiból is következik. Apja, Vásárhelyi Miklós újságíró volt, a Nagy Imre-perben börtönbüntetésre ítélték, kiszabadulása után sajtótörténettel foglalkozott, majd a Soros-alapítványhoz csatlakozott, a rendszerváltás előestéjén pedig az SZDSZ egyik alapítója lett, nemrégiben hunyt el.

Az Újságírókutatás 2006 című felmérés tavaly nyáron készült, az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport munkatársai 940 interjúalanyt faggattak ki. Lényegében minden tizedik újságíró kifejtette, hogy milyen értékek mellett tör lándzsát. S itt azonnal ellentmondásba ütközünk. A társadalomkutató a KSH legutóbbi, 2000-ből való népszámlálására támaszkodik, és hat-hétezer közé teszi a Magyarországon élő újságírók számát. Csakhogy azóta hét esztendő telt el, és körülbelül tízezernyire becsülhető az újságíró-társadalom létszáma. Csak a legnépesebb szervezet, a MÚOSZ tagjai megközelítik az ötezret, és rajta kívül még van vagy tucatnyi szervezet, némelyik nyolcszáz-ezer taggal is.

Más forrásokból kirajzolódik az a szakmai kör, amelynek középpontjában az újságírók tevékenykednek. A médiában mintegy huszonötezren dolgoznak, és évente ezermilliárd forintra taksált termelési értéket állítanak elő. Ezzel a negyedik iparágat alkotják. Nagyjából egy szinten vannak a szexiparral, de megelőzik az építőipart. Az összehasonlítás mégis torz arányokat tükröz, mert a három iparág közül a médiában lehet legkevésbé titkolni a jövedelmeket.

Egyébként a hiteles összevetésekre alkalmat adó kutatás kézirata 158 oldalnyi, és tíz fejezetből áll. Legfőbb tendenciáit a szerző úgy foglalja össze, hogy a korábbi felmérésekhez képest a magyar újságírók körében kiegyensúlyozottabb lett a nemek aránya, a szakma megfiatalodott, a házasságban élők száma csökkent, és az újságírók közül feltűnően sokan kötelezték el magukat a konzervatív eszmék mellett.


2. Tények és értelmezések

A legtöbb adat magért beszél. Minden negyedik újságíró napilapnál dolgozik (a naponta megjelenő újságok száma negyven körül van, a csekélyebb lélekszámú Ausztriában fele annyi jelenik meg). Van egy bűvös szám is, a 15-16 százalék. Külön-külön ennyi a hetilapnál, az egyéb sajtóorgánumoknál, a televíziónál, illetve a rádiónál tevékenykedő újságírók száma. A maradék 12 százalék pedig a legújabb és legdivatosabb médium körül, az on line újságírásban helyezkedett el.

A korábbi két felméréshez képest csökkent a falun született újságírók száma. 1992-ben minden negyedik származott falusi környezetből, 1997-ben minden nyolcadik, tavaly pedig már csak minden huszonötödik. Az adatsorhoz azonban érdemes mindjárt egy másik tendenciát is kapcsolni: egyszersmind csökkent a budapesti születésűek száma. Az újságírók rétegzettsége úgy alakult, hogy 2006-os kutatás szerint 39 százalékuk látta meg napvilágot a fővárosban, 57 százalékuk viszont vidéken. A magyar újságírók tehát többnyire kisvárosból valók, ez a szakma belső átalakulásával is magyarázható. A legutóbbi két évtizedben megerősödtek a regionális és helyi médiumok, a szerkesztőség jellegzetes otthona és terepe a kisváros.

Ami a nemek arányát illeti, az elmozdulás talán itt a leglátványosabb. 1997-ben a hazai újságírók közül minden harmadik volt nő, a tavalyi felmérés szerint már minden második. 31 százalékról 47-re nőtt az újságírónők száma. Ezzel Magyarország a nemzetközi összehasonlításban a középmezőny aljára került. Finnországban 49:51, Új-Zélandon 45:55 a nők és férfiak aránya. De például Nagy Britanniában már 25:75, Ausztráliában 32:68 és az Egyesült Államokban 34:66. A magyar szociológusnő nincs elragadtatva a helyzet ilyetén alakulásától. Azzal magyarázza a feltűnő váltást, hogy csökkent a szakma tekintélye, és kevesebb pénz van az újságírásban. Kevésbé vonzó a férfiak számára, a nők viszont családi és egyéb elfoglaltságaik mellett megelégednek az alacsonyabb jövedelemmel is.

Az adatsorból logikusan következik a családi állapot kibontása. A hazai újságírók 14 százaléka elvált, minden harmadik hajadon vagy nőtlen, és minden második nem él házasságban. 1997-hez képest megnégyszereződött a szinglik száma. A jelenség indoka Vásárhelyi Mária szerint az, hogy az utóbbi évtizedben rengeteg fiatal áramlott a szakmába, és a huszonévesek még nem föltétlenül a családalapításon törik a fejüket. Lát azonban figyelmeztető jelet, amely arra ösztönzi a téma iránt érdeklődőket, hogy árnyaltabban fogalmazzanak.

Az ötven fölötti elvált újságírók körében14 százalék a férfiak és 25 százalék a nők aránya, ugyanez a jelenség a 40-49 év közötti korosztályból az újságírónők fokozódó elmagányosodásáról árulkodik: 10 százalék a férfiak és 28 százalék a nők aránya. Az egyik legtapasztaltabb vidéki lapszerkesztő, Árpási Zoltán a Lapkiadás 2007/júliusi-augusztusi számában azt fejtegette, hogy miért nem szerencsés a pálya elnőiesedése. Ismer olyan szerkesztőséget, ahol a tizenhárom újságírónő közül mindössze kettőnek rendezett a magánélete.


3. Fiataloké lett az újságírás?

A kutatási jelentés egyik legmarkánsabb mozzanata a szakma megfiatalodása. 1997-ben még csak 11 százalék volt a harminc alatti újságírók aránya, ez tavalyig 31 százalékra nőtt. Másként fogalmazva: egy évtizede még csak minden tizedik újságíró számított pályakezdőnek, ma már minden harmadik az, a harminc alattiak száma majdhogynem megháromszorozódott.

A szociológus szerint a szerkesztőségek szívesen alkalmaznak kezdőket, mert nekik kevesebbet kell fizetni. Ráadásul a kereskedelmi médiumok létrejöttével a 18-49 év közötti célközönség került előtérbe, amelynek reklámok révén serkenthető a fizetőképes kereslete. Nos, az ifjabb újságírók jobban kiismerik magukat a médiafogyasztás világában. A fiatalodás további indokának tartja a társadalomkutató, hogy az online újságírás természetszerűleg a huszonéveseket vonzza. Megemlíti azt is, hogy a jelenség hátterében a felsőoktatás tömegessé válása rejlik. Mindez igaz, e sorok írója azonban, aki a felsőoktatásban dolgozik, máshová tenné a hangsúlyt.

Az elemzésből megtudhatni, hogy manapság négy újságíróból három diplomás. Ha ezt a 72 százalékot vesszük alapnak, akkor a diplomás újságírók közül minden harmadiknak van szakirányú képzettsége. Ők azok, akik kommunikáció vagy média szakon végeztek. Idestova másfél évtizede képeznek kommunikátorokat és mediátorokat a hazai felsőoktatásban, az első évfolyam éppen akkor végzett, amikor 1997/98-ban intézményesültek a kereskedelmi televíziók és rádiók. Az új médiumok százával szívták föl az újságírónak készülőket. Azóta a folyamat lelassult ugyan, de változatlanul érvényes. A jelenséget Vásárhelyi Mária úgy rögzíti, hogy a magyar felsőoktatási intézmények „ezerszám bocsátják ki évente az újságíró, illetve médiaszakember képesítéssel rendelkezőket”. Ez nem egészen így van.

A főiskolákon és egyetemeken tíz- és tizenegyezer közé becsülhető a kommunikáció és médiatudományt tanulók száma (tavaly ősz óta ez lett a szak hivatalos neve). Oktatói tapasztalataim azt sejtetik, hogy csak minden hatodik-hetedik végzett helyezkedik el újságíróként, és harmincéves korában csupán minden tizedik marad meg média-szakmában. A többiek píárosok, marketingesek, szóvivők, intézményi kommunikátorok lesznek - a 2007-es felvételi után harmincvalahány alternatív elhelyezkedési lehetőséget számoltam össze.

Márpedig az ezres utánpótlás nem sok a tízezres újságíró-társadalom számára. Már csak azért sem, mert az egyetem öt évével számolva öttel kell elosztani. Évente kétszáz-kétszázötven újságíró elhelyezése nem dúlja föl a szakmát. Megítélésem szerint tehát túlzó következtetés az újságíró-túlképzéstől óvni.


4. Az újságírók és a politika

Van még egy vitatott megállapítás az elemzésben, ez váltotta ki a legnagyobb érdeklődést. Vásárhelyi Mária politikai hovatartozás szerint is jellemezte az újságíró-társadalmat. Az 1992-es felméréshez képest 56-ról 38 százalékra csökkent a liberális, és 18-ról 13-ra a baloldali beállítottságú újságírók aránya, a másik táborhoz tartozóké viszont 17-ről 37 százalékra nőtt. Az adatsorból arra következtet a szociológus, hogy „a sajtó baloldalisága mára eszméből téveszmévé vált, elkezdődött egy kiegyensúlyozó folyamat”. Állítása elfogadható.

Amikor pedig a pártrokonszenv alapján osztályozza az újságírókat, ezt írja: „A Fidesz az egyetlen olyan párt, amelynek támogatottsága 1990 óta folyamatosan növekszik a médiában dolgozók körében. Kezdeti 12 százalékos támogatottsága mára megháromszorozódott.” Majd úgy folytatja, hogy „a jobboldali pártok növekvő támogatása generációs jelenség. Az újonnan pályára lépők körében a legnagyobb jobboldali párt támogatottsága háromszor akkora, mint a baloldali MSZP-é, és a harminc és negyven közötti korosztály tagjai között is kétszer akkora arányt képviselnek a Fidesz, mint az MSZP támogatói”.

A végső következtetés azonban problematikus. Vásárhelyi Mária szerint ugyanis „Az újságíró-társadalomban lejátszódó generációváltás tehát egyértelműen együtt jár egy látványos jobbratolódással, ami azt is jelenti, hogy ha a jelenlegi trendeket extrapoláljuk, akkor rövid időn belül a médiában dolgozók világát egyértelmű jobboldali dominancia fogja jellemezni.” Nem tudhatjuk, hogy a jövőben mi bontakozik ki a tavalyi adatok mélyéből-méhéből. Tanévenként négy-ötszáz diákkal találkozom, aki a kommunikáció és médiatudomány szakot választotta, és nem érzem ennyire jellemzőnek a jobbra tolódásukat. Inkább várakozó állásponton vannak. Azt figyelik, hogy melyik tábor milyen üzenetekkel bombázza őket. Akik újságírónak készülnek, tapasztalataim szerint túlnyomórészt nem politikai alávetettségben képzelik el a szerkesztőségi tevékenységüket. Nagy kérdés, persze, hogy függetlenülési szándékuk mennyire valósítható meg.

De ha vannak is fenntartásaim Vásárhelyi Mária egyik-másik megállapításával kapcsolatban, nem érintik az elemzés színvonalát. Az Újságírókutatás 2006 fontos és alapos munka, még sok értelmezőt késztet a szakmájával való szembenézésre. Különösen akkor, ha kötet formában is megjelenik.


II.

Mi fán terem az újságíró?


Most humán erőforrás igazgatókkal, főszerkesztőkkel és újságírószervezeti vezetőkkel értelmezzük a Vásárhelyi Mária-féle szociológiai fölmérés legérdekesebb mozzanatait. Három sarkalatos megállapítást választottunk ki: a hazai újságíró-társadalom megfiatalodását, elnőiesedését és politikai elkötelezettségét. A kérdéseket értelmezi Árpási Zoltán, a Somogyi Hírlap főszerkesztője, Elekes András, a Fejér Megyei Hírlap főszerkesztője, Horváth B. Soma, a Sanoma emberi erőforrás igazgatója, Nemes Péter, az Axel Springer humán erőforrás igazgatója, Tripolszky László, a Sajtószakszervezet társelnöke és Wisinger István, a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola docense, a MÚOSZ volt elnöke (aki annak idején a legnépesebb újságírószervezet nevében kétszer is megrendelte a kutatást).


1. Fiatalodás vagy fiatalítás?

Nemes Péter elfogadja a fiatalodás tendenciáját, de hozzáteszi, hogy a felsőoktatásban soha ennyien nem végeztek kommunikáció szakon. Nem is annyira a számukat sokallja, mint inkább azt kárhoztatja, hogy nem válik el egymástól a kommunikációs szakemberek és az újságírók képzése. Ahogy fejtegeti: „idejönnek derék, értelmes fiatalemberek, akikről kiderül, hogy nem azt tanulták, nem úgy tanulták”, amit és ahogy a szerkesztőségek igényelnének tőlük.

Horváth B. Soma is hitelesnek véli a fiatalodási tendenciát, de a Sanománál kicsit más a helyzet. Cégük viszonylag kevés újságírót foglalkoztat, mert kevés újságíró van náluk munkaviszonyban, a többségük szabadúszó. A szerkesztőségekben három-négyszázan dolgoznak státuszban, közülük legföljebb minden tizedik végez újságírói munkát, a többi szerkesztői beosztásban van. Márpedig a szerkesztésre általában nem pályakezdőket kérnek föl.

Wisinger István a magyar újságíró-társadalom megfiatalodását gyökeres nemzedékváltásnak nevezi. Három okot említ. Az első a nemzetközi trend, amely a kereskedelmi televíziózás és rádiózás térhódításából. Szerinte az új közlési eszközök és a piaci szemlélet hozták magukkal a fiatalítást. Ha a célközönség a 19-49 közti, keresőképes korosztály, akkor ennek meg kell mutatkoznia a közvélemény-hangadók kiválasztásában is. Megítélése szerint nálunk túlzásba viszik a fiatalítást, jellemző példa az idősebb műsorvezetők átfazonírozása: haj- és ruhaviseletük igazítása a médiafogyasztók szokásaihoz. Második okként az internetes újságok előretörését említi, ez számítástechnikailag felkészült fiatalok alkalmazását jelenti, akik ráadásul kevesebb fizetéssel is beérik. Harmadik oknak pedig azt tartja, hogy sokan előbb jutottak újságírói-szerkesztői álláshoz, mint ahogy szakirányú végzettséget szereztek volna. Ezt pótolták a legutóbbi évtizedben, még viszonylag fiatalon, a főiskolák vagy egyetemek esti és levelező tagozatán.

Tripolszky László szerint a fiatalodás folyamata a többi hajtós szakában is megfigyelhető. Úgy véli, hogy az újságírásban másodszor következett be nemzedékváltás. A rendszerváltás elején, az akkori „öregek” helyére érkezett egy 35-40 közötti gárda, amelynek tagjai mára „kiöregedtek”, helyükre lépnek a 25-30 körüliek. Velük teljesen új stílus érkezik: „nem föltétlenül jobb minőség, de más”. Szerinte a médiatulajdonosoknak gazdasági és irányítási érdekük is fűződik a fiatalításhoz. A fiatal újságírónak kevesebbet kell fizetni, ráadásul még jó intellektus esetén is tapasztalatlanabb, könnyebben és észrevétlenebbül befolyásolható. Érdekvédelemmel foglalkozóként fájlalja, hogy a fiatalok behozása a pályára a munkahelyi hagyományok lebontását is eredményezi: „A szakszervezeti összefogás mellőzése részint a fiatalításnak köszönhető”. Ugyanakkor elismeri, hogy a fiatalítás egészében véve fölpezsdítette a szakmát.

Elekes András, aki nemcsak lapot szerkeszt Székesfehérvárott, hanem tanít is a helybéli Kodolányi Főiskolán, elmondja, hogy amióta főszerkesztő, tíz olyan munkatársat szerződtetett, aki szakirányú végzettséggel érkezett. Könnyű dolga van, persze, mert a kommunikáció szakosok a szerkesztőségbe járnak újságírói gyakorlatra, válogathat közülük. Azért választ szívesen fiatal munkatársat, mert megváltozott a lapelőállítás folyamata. A pályakezdők hozzák magukkal a készséget - ügyesen kezelik a technikát, és beszélnek idegen nyelvet vagy nyelveket. A régebbi tapasztalatai azonban ellentmondásosabbak. Amíg egyszakos kommunikáció oktatás folyt a főiskolákon és egyetemeken, a pályakezdő munkatársakat műveltségbeli hiányosságok miatt kevésbé használhatta. Amióta viszont kétszakos a képzés, és gyakran idegen nyelv a másik, gyümölcsözőbbek a tapasztalatai.

Árpási Zoltán korábban Békéscsabán szerkesztett lapot, most Kaposvárott főszerkesztő - megismerte az alföldi és a dunántúli felsőoktatásból kikerült diákokat is. A fiatalodás leglényegesebb okának az internetes újságírás térhódítását tartja. De megemlíti azt is, hogy az idősebb újságíróknak elegük lett a lapok stílusváltásából. Nem rokonszenves számukra a hírgyárszerű szerkesztőség, nem nézik jó szemmel a klasszikus újságíró műfajok kihalását. Megemlít egy harmadik okot is, amely anyagi természetű. „Aki egyszer bekerült a laphoz, annak fizetése folyamatosan emelkedik. Idővel felborul a teljesítmények és bérek értékaránya. Ezeket a kereseteket csak alacsony gyakornoki fizetésekkel lehet ellensúlyozni. Ehhez társul, hogy a hírgyárban inkább a mennyiség, mint a minőség számít, ilyenformán két pályakezdő többet ér, mint egy öreg róka.” Nem tartja jónak, hogy minden harmadik újságírónak van szakirányú végzettsége, mert megszűnhet a szerkesztőségek szakmai sokszínűsége. „Az a jó - fejtegeti -, ha nemcsak kommunikáció szakosok és bölcsészek írnak újságot, hanem közgazdászok, jogászok, mérnökök és mezőgazdászok is.”

2. Nők vagy férfiak írjanak újságot?


Nemes Péter szerint a sajtóban praktikus a női munkaerő alkalmazása. A kávéházi újságírásnak befellegzett, márpedig a számítógépes újságírás elviselésére a nők alkalmasabbak. Sokkal inkább tűrik a monotóniát, mint a férfiak. Tudják, hogy mi az újságírás technikája, és zokszó nélkül csinálják. A Springernél sok a női magazin, amelyeket túlnyomórészt újságírónők írnak és szerkesztenek, ezért nem ért egyet az elemzésből is kicsendülő állítással, hogy a mai sajtóban azért alkalmaznak több nőt, mert olcsóbbak. A magazinok munkatársai jobban keresnek, mint a napilapokéi, ebből azonban nem vonná le azt a következtetést, hogy az újságírásban a nők jobban keresnek, mint a férfiak. Vannak ugyanis olyan kiadók, amelyek elsősorban napilapokat gondoznak, ahol nyilván több a újságíró, és a fizetési mérleg is a férfiak irányába billen el.

Horváth B. Soma szerint a Sanománál sem érzékelhető az elnőiesedés, amelynek a tendenciáját egyébként nem vitatja. A félszeriőz tartalmakat előállító cégnél dolgozó kétharmada nő, az újságírók többsége azonban férfi.

Wisinger István emlékszik olyan nemzetközi újságíró-tanácskozásra, melyen egy teljes napot szenteltek a szakma elnőiesedésének. Szerint a sajtóban is világtendencia, hogy olcsóbb a női munkaerő.

Tripolszky László szerint az újságírónők semmivel sem rosszabbak, mint az újságírók. Mégis ugyanazért a munkáért kevesebbet kapnak, mint a férfiak, ráadásul pozícióba is kevesebben kerülnek. A szakma elnőiesedésének van egy másik oka is. Az, hogy az újságírás tekintélye csökkenőfélben van, és emiatt kevesen kereshetnek nagy pénzt. „Nem igazán menő hivatás a miénk - mondja az érdekvédelmi vezető -, a szakmai közfelfogás szerint menjenek csak a nők e másodlagos frissességű pályára”.

Elekes András visszatér a kiindulóponthoz. Abból a tíz főiskolásból, aki főszerkesztősége alatt szerződtetett a Fejér Megyei Hírlaphoz, hat volt a nő és négy a férfi, ezért nem hiszi, hogy a számarányoknak különösebb jelentőségük volna. Úgy érzi, hogy a feladattól függ, mire való az egyik vagy másik. Azt tapasztalaja, hogy az újságírónők kitartóbbak és szorgalmasabbak, az újságírók viszont bátrabbak és kreatívabbak.

Árpási Zoltán szerint azért lesz egyre több újságírónő a szerkesztőségekben, mert rosszul fizetik meg őket. Ennek azonban nem föltétlenül az az oka, mert a női munkaerő olcsóbb. Úgy véli, hogy legalábbis a megyei lapoknál minimum harminc százalékkal kellene megemelni a béreket, hogy versenyképesek legyenek a jövedelmek. Azt tapasztalja, hogy „amikor a szerkesztőségek gyakornokot keresnek, a legtöbb férfi a fizetés hallatán azonnal elköszön. Csak a megszállottak maradnak. A nők azonban beérik kedvesebb jövedelemmel is.” Igaz, hogy egy bizonyos életkorig, amidőn gyereket nevelnek, nem is vállalnak esti elfoglaltsággal járó munkát, például szerkesztést. Szerinte nem szerencsés, hogy a pálya menthetetlenül elnőiesedik. A médiában feltűnően magas a szinglik, elváltak vagy rossz házasságban élő nők aránya, maga is ismer olyan szerkesztőséget, ahol a tizenhárom újságírónő közül mindössze kettőnek rendezett a magánélete. Szakmai szempontból pedig be kell látni - fejtegeti a Somogyi Hírlap főszerkesztője -, hogy a legtöbb nőt nem lehet megbízni veszélyes feladattal vagy terhelt környezetben végzendő munkával.


3. Jobbra vagy balra?


Nemes Péter szomorúnak tartaná, ha a sajtóban akár jobboldali, akár baloldali túlsúly alakulna ki. „A mi szakmánkban ne legyen politikai túlsúly” - hangoztatja a Springer humánpolitikai igazgatója. Majd kifejti a cég filozófiáját: „Mi piaci alapon dolgozunk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy az egyik vagy a másik oldalra billenjünk el. Akkor ugyanis a másik oldal hívei nem olvasnák a lapjainkat.”

Horváth B. Soma a Sanoma ürügyén az olvasói vélekedésekre: „A baloldaliak nem tartanak bennünket baloldalinak, de a jobboldaliak baloldalinak tartanak minket.” A Sanoma humánpolitikai igazgatója nem tagadja tehát, hogy a lapokat politikailag is megítélik, mégis úgy érzi, hogy a szociológus következtetése kilóg a felmérésből, „Mintha ki lenne élezve.” Elfogadás előtt áll a Sanoma üzleti-etikai kódexe, amely tartalmazza azt az alapelvet, hogy a politikai elkötelezettség nem lehet diszkrimináció alapja.

Tripolszky László nem érzékeli a „jobbra húzást”, oktatói tapasztalatai szerint az újságírónak készülő diákok között legalább hetvenszázalékos többségben vannak a baloldali, liberális beállítódású hallgatók. Mindazonáltal nem vonja kétségbe a felmérésből adódó összefüggést, a következtetést azonban ő is túlzónak tartja, és inkább kiegyenlítésként érzelmezi a sajtóban, amit viszont helyesel. Megítélése szerint „az igazi újságírásban kizárólag objektivitásról és kritikus szemről helyes beszélni, és persze műfajtisztaságról. Ha ez megvan, akkor értelmetlen balról és jobbról értekezni”. Különben is szakszervezeti, érdekvédelmi szempontból a baloldali érzelmű és tollú újságíró egyenértékű a jobboldali érzelmű és tollú újságíróval.

Elekes András elfogadja Vásárhelyi Mária kiindulópontját, szerinte is érzékelhető, hogy a pályakezdő újságírók konzervatív irányba mozdultak el. A szociológus következtetését azonban ő is túlzónak tartja, és azzal magyarázza, hogy a fővárosi kutató talán más modellben gondolkodik. A politikai tömbösödést ugyanis, amely kétségkívül jellemzi az országos közéleti lapokat, a megyei napilapok nem engedhetik meg maguknak. „A megye egyetlen napilapja akkor átütő hatású - fejtegeti a székesfehérvári főszerkesztő -, ha nyitott a gondolatokra, értékekre, és ezeket egymás mellé helyezi. Példaként említi a Fejér Megyei hírlap szombati mellékletében kéthetenként megjelenő összeállítást, a Négyszemköz-t, amelyben ugyanazokat í híreket a szerkesztőség két, merőben különböző világnézetű munkatársa, Tihanyi Tamás és Tribolt Lajos kommentálja.

Árpási Zoltán szerint nem tragikus, ha a magyar újságíró-társadalom elveszti baloldali-liberális karakterét. „A baj akkor kezdődik - mondja a kaposvári főszerkesztő -, ha kisebbségbe kerülnek ezek az újságírók.” Nem lepi meg, hogy a fiatal újságírók inkább a jobboldalhoz vonzódnak, ezt korosztályi sajátosságnak tartja, mert a fiatalok számára általában vonzóbb a jobboldal, mint a baloldal. Ennek több oka lehet - fejtegeti -, „egyszer érdemes volna erről baloldaliakkal vitát rendezni, és az okokat feltárni.” Szerinte ugyanis nem egyszerűen az a tét, hogy milyen „színű” lesz az újságíró-társadalom, hanem hogy milyen lesz a jövő Magyarországa.

III.


Dolhai József

Miért ilyenek az újságírók?


Nemrég olvashattunk a Klubhálón az Újságírókutatás 2006 című felmérésről. Vásárhelyi Mária munkájának teljes szövegét nem ismerem, de ismervén Zöldi László alaposságát, az ő cikke alapján írom le talán sajátos, de megfontolt véleményemet a kutatás néhány következtetéséről.


1. A kutatásról

Mindenek előtt szerintem komoly hibának tekinthető, hogy a szociológusnő 2006-ban 2000. évi adatokkal dolgozott. Ez azért lehet gond, mert megkérdőjelezhető a vizsgálat reprezentativitása. Másképpen nem teljesül az a követelmény, hogy valamennyi újságíró azonos eséllyel kerüljön a mintába. Nem beszélve arról, hogy a végén még vérszemet kap az adóhivatal, nem mindegy ugyanis, mennyien állítják elő azt a tetemes összeget, az ezermilliárd forintos termelési értéket. No meg akkor most titkolózhatnak az újságírók, vagy sem?

A reprezentativitás 940 interjúalanyt tekintve durván tíz százalékos (a valódi létszám alapján) ami végeredményben nem rossz, legalábbis a mennyiséget illetően. Mert az már nem derül ki, vajon arányos-e a megkérdezettek száma azzal, ahol munkájukat végzik, hiszen alapvetően más a többséget jelentő kisvárosi, avagy kevesebb, de talán befolyásosabb budapesti újságírók politikai hovatartozása, vagy akár a nemi megoszlása is. Ez esetben inkább a társadalomkutató eddigi munkásságával kivívott tekintélyére kell hagyatkoznunk, ami vonatkozik a kutatás érvényességére és megbízhatóságára is.

Aggályosnak tartom az újságíróképzés számaival kapcsolatos következtetéseket is. Zöldi László számai meggyőzőbbek számomra, mint a kutatás állításai. Egyrészt, mert utóbbi számok nélkül állít, másrészt azért, mert manapság nem divat csak azért felvenni akármilyen képzettségű embereket, mert bőven van belőlük. Mindazonáltal a vizsgálat alapján el lehet gondolkodni, milyenek, és főleg miért ilyenek az újságírók.


2. A nemek aránya és a családi állapot


Úgy gondolom, a nők majdnem ötven százalékossá nőtt aránya a szélsőséges bérezésen kívül annak is köszönhető, hogy az újságírás olyan tevékenység, ami némi szerencsével lehetőséget ad az önmegvalósításra. Márpedig a nők ezen a téren komoly lemaradásban vannak. A munkahelyek többségében ma sincs egyenrangúság a nemek között, de egy szerkesztőségben ők is lehetnek jók, ha jó, amit írnak. Fontos az a tulajdonságuk is, hogy egyszerre képesek érzelmi és gyakorlatiasabb szemszögből látni az eseményeket. Különös érzékük van olyan összefüggéseket észrevenni, amire egy férfi esetében alig számíthat a szerkesztő.

Más kérdés, hogy hány újságírónő nevét látjuk egy-egy tekintélyesebb lap cikkei alatt. Bizony nem sokat, mert a komoly írásokhoz komoly ráfordítás szükségeltetik időben és energiában, ami már nem fér bele a munkaidőbe. Tehát egy családanya idejébe sem, és már el is érkeztünk az újságírók családi állapotához. Az újságírók vagy később házasodnak, vagy (és) korábban válnak, hiszen a család nehezen egyeztethető össze egy riporter loholásával vagy a lapzártával. Nincs jó hatása a családi békére, ha azért nem veszik fel a gyereket a kívánt iskolába, munkahelyre, mert a kedves szülő szembe ment a helyi hatalmasságokkal.

Az adatok tanúsága szerint itt is a szebbik nem képviselői húzzák a rövidebbet, ők maradnak gyakrabban egyedül. Ráadásul a fiatalabb korosztályokban több az elváltak száma, mint az idősebbek között. Itt már olyan kérdések is felvetődnek, vajon ez megfizethető ára-e annak, ha a nők teljesen levetik a természet és a működő társadalmak által rájuk osztott szerepeket. Vajon ez mitől kiegyensúlyozott állapot?

A férfiaknál sem biztos, hogy mintaférjek és mintaapák, ha újságírásból élnek. De valahogy tőlünk elviselhetőbb, ha nem érünk haza vacsorára, végül is a legritkábban készítjük. Ezen kívül rosszabbul is viseljük a kudarcokat a szebbik nemhez képest, szerencsére ők többnyire vállalják a vigasztaló szerepét. Ellenkező esetben nagy baj lehet. Kár hogy a vizsgálatból nem derül ki az újságírók halálozási aránya az teljes lakosságéhoz képest. Valószínűleg abban sem volna sok örömünk.


3. Származás és politikai világnézet


Talán furcsa az alcím, de azt hiszem a két szempont összefügg. Csökkenő budapesti származás mellett jelentősen csökken a falusi származású újságírók száma. Mindkettő érdekes tendencia, de talán kevésbé a fővárosra vonatkozó. Budapest lakossága jelentősen csökkent az elmúlt tizenöt évben, és tágabbak az egyéb lehetőségek is, mint vidéken. Miért lenne a főváros az újságírók első számú kibocsátója?

Ennél sokatmondóbbnak gondolom a falusi származású zsurnaliszták csökkenő számát. Több okot is látok. Az egyik, hogy falun általában nehezebb az élet, mint városban, ezért a falusi emberek döntései földhözragadtabbak. Értem ezen a megélhetés szempontjából kézzelfogható jövő keresését. Ez, valljuk be, nem feltétlenül az újságírás. A másik fontos ok, hogy faluról származó fiatalok eleve kevesebben tanulnak tovább - arányosan - felsőoktatási intézményben. A rendszerváltozás után nemcsak a tanulási lehetőségek bővültek, hanem a tanulás költségei is nőttek. Az elszegényedés viszont falun jelentősebb.

De vajon az adatok azt mutatják, hogy kevesebb ember akart faluról újságíró lenni? Vagy egyszerűen a kisvárosokban nőtt meg az érdeklődés a szakma iránt? Ha már egyszer a szerkesztőségek többsége kisvárosi, talán a késztetés is nagyobb arrafelé a pálya iránt, ahogyan Zöldi László is utal rá a kutatás adatait ismertető cikkében.

A vizsgálat szerint az újságírók egyre inkább a jobboldali eszmék hívei. Hihető számomra, hogy nem annyira a fiatalodás, sokkal inkább a származás következménye a szakma művelőinek jobbratolódása. A jobboldal bázisát régiónként eltérően ugyan, de nagyrészt a falvak és a kisvárosok adják, míg a baloldal és a liberális eszmék hívei főként a fővárosiak és a nagyvárosiak. Ezek alapján várható, hogy a helyzet tartós lesz, illetve a helyi - kisvárosi - média további erősödése miatt a jobboldali újságírók aránya is tovább nőhet még. Ebből akár a következő évtizedek választási eredményeire is következtethet egy újabb vizsgálat…

4. A bizalmi index


Zöldi László kimutatása szerint az újságírók iránti bizalom nem egészen két évtized alatt csaknem a felére csökkent. Ha így megy tovább, az indexet lassan bizalmatlanságinak kell nevezni. És bizony igaz, hogy sok médiumban sokan csúsztatnak, vagy éppen hazudnak, többnyire pénzért. Ez sajnos a bulvársajtón kívül sem megy ritkaságszámba, nem beszélve a felkészületlenségből vagy tudatlanságból elkövetett hibákról. Utóbbit még ráfoghatjuk a sok fiatalra, de az előbbi jelenség mögött már komolyabb okok húzódnak meg.

Ha az újságíró nem akar hiteltelenné válni, akkor nem ír hiteltelen cikkeket. Egy bökkenő azért van: „Sajtószabadság akkor lesz Magyarországon, ha az el nem kötelezettségből legalább olyan jól meg lehet élni, mint a szekértolásból.” De nem lehet, sőt egyre kevésbé lehet. Az idézet a szekszárdi újságírótól, Wessely Gábortól való, és időtálló gondolat. Minden újságnak van tulajdonosa, aki keresni akar a lapján, amiért sok mindenre képes. Ráadásul érthető is, hiszen senki nem akar pénzt veszíteni. Márpedig a bevétel nagy része a hirdetésekből jön össze, tehát jóban kell lenni a hirdetőkkel. De kik a hirdetők?

Például az állam jelentős hirdető, és hogy melyik lapban hirdet, az attól is függ, melyik párt van hatalmon. Nem jobb a helyzet a vidéki lapoknál sem, vagy inkább rosszabb, mert ott még nehezebb kitalálni, vajon a választások előtt kinek a szekerét kéne tolni ahhoz, hogy a választások után is meglegyen a betevő. Tehát időnként szekeret kell váltani. És még nem beszéltünk a komoly hirdetőknek számító nagyvállalkozókról, de talán ne is tegyük. Ők, ha úgy tartja kedvük, megveszik az újságot, és mint tulajdonosnak nyomban igazuk lesz.

Nagyon kevesen tehetik meg, hogy függetlenek maradjanak ilyen-olyan érdekektől. Legtöbbet az állam tehetne a helyzet jobbításán, de ebben sem tudnak megegyezni a pártok, hiszen mást akar támogatni a kormánypárt és mást az ellenzékben sínylődő. Ez pedig nemcsak a bizalmi indexet, hanem a tájékozódás minőségét is rontja, amiből következik, hogy ezután is könnyű lesz manipulálni a választókat…

S hogy miért ilyenek az újságírók? Mert vezérli őket a pénz és a jólét hiánya, a karrier- és hatalomvágy, az önmegvalósítás és a személyes boldogság iránti sóvárgás. Éppen úgy, mint az emberek többségét. De ők sokat árthatnak, avagy használhatnak másoknak, önmaguknak és a társadalomnak. Akkor ártanak kevesebbet és használnak többet a társadalomnak, amikor szekértolás nélkül is elérhetik vágyaikat.


IV.


B. Kiss Andrea

A kinek fél lába van, az ne üljön biciklire


Nagyon jó, hogy vannak még olyan tanárok, akiknek nem mindegy, milyen újságíró kerül ki a kezük alól. Aki komolyan veszi a szakmát, az büszke is azokra az oktatókra, akik nem adták könnyen a jelest, a jót.

Ilyen mesterem volt nekem a debreceni Bényei József, akinek a nevét a cívis városban mindenki ismeri. A Bálint György Újságíró Akadémia kihelyezett tagozatát vezette, és igen komolyan vette a feladatát. ’99-ben csöppentünk be hozzá egy maroknyian, s ő első lépésként olyan tesztet íratott velünk, amiben közéleti, társadalmi ismereteinket mérte fel. Az eredmény siralmas volt. Akadt olyan újságíró-jelölt, aki nem tudta még a köztársasági elnök nevét sem.

Aztán, ahogy haladtunk a műfajismeretben, káprázatos műveltségű tanárunk úgy adta fel nekünk sorra a házi feladatokat. Írni kellett hírt, tudósítást, interjút, publicisztikát, majd vizsgamunkának riportot. Óráról órára számon kérte az előzőkben tanultakat. Minden leckét kijavított, és a legjobbakat példának állítva felolvasta. S bizony jóleső érzés volt, hogy az én cikkeim gyakran hangzottak el. Tudtam, hogy olyan ember mércéjén estek át, akinek ítélőképességében bízni lehet. Tájékozottságát, szakmai tudását egy élet munkája támasztotta alá.

Bizony már a tanév elején kiderült, hogy van közöttünk két-három olyan ember, akiből soha nem lesz újságíró. Egyikőjük még egy tudósítást is követhetetlen körmondatokban írt meg, amitől kedves tanár urunknak égnek állt a haja. Másik költőnek képzelte magát, és József Attila stílusát próbálta cikkekbe formázni. A legfelháborítóbb hallgató - egy minden téren szőke nő - pedig hátborzongató fogalomzavarral küzdött. Egyszer olyan feladatot kaptunk, amiben szavakról kellett megmondani, mi is a pontos jelentésük. Nos, a szőke nő szerint a vackor egyet jelentett a kutyavacokkal.

Bényei József jó tanárhoz méltó módon minden erejével küzdött ellenük. Eleinte csupán burkoltan próbálta őket más irányba terelni, mondván: „Akinek fél lába van, az ne üljön biciklire.” Később már kertelés nélkül is közölte velük, hogy szerinte képtelenek az újságírás alapjait elsajátítani. De társainkon nem fogtak a bíráló szavak, szorgalmasan jártak az órákra, nem kis derültséget keltve házi feladataikkal, órai megnyilvánulásaikkal. Végül az élet oldotta meg a faramuci helyzetet. A természetes lemorzsolódás elérte tizenöt fős kis csapatunkat, és az államvizsgán már csak tízen vettünk részt. S ha jól tudom, jelenleg csupán hárman foglalkozunk újságírással.

Aztán jött a főiskola. Nyíregyházán szintén ismert nevekre osztották a szakmai tudás átadását. Cserhalmi tanár úr, Zöldi tanár úr, Csonka Zsolt, akiknek bizony nem volt könnyű dolguk. A levelező tagozaton hamar kiderült, hogy akinek nincs korábbi szakirányú végzettsége, az ott bizony nem tanulja meg az alapokat. Ekkor éreztem, mekkora szerencsém volt, hogy ilyen sorrendben választottam meg az iskolákat.

Volt egy csoporttársunk, aki szentül hitte, hogy ő rejtett tehetség. Akkor éppen buszellenőrként tengődött, és gyakran járt be alkoholos állapotban az előadásokra. Sorsát büszkén viselve, rendületlenül írta ákom-bákom betűivel cikkeit egy spirálfüzetbe. Mikor megtudta, hogy én egy vidéki kis lap felelős szerkesztője vagyok, gyakran megmutatta írásait. Már az első alkalommal elképedtem. Helyesírási hibáktól hemzsegett a papírlap, a közhelyekkel tarkított mondathalmaznak pedig semmi köze nem volt egyik újságírói műfajhoz sem. Rácsodálkoztam társamra, mert még egy érettségit sem néztem ki belőle.

Nem hittem, hogy eljut a diplomáig. De - igaz, hogy sok pótvizsga árán - ott állt talárban a diplomaosztónkon ő is. És ez még mind semmi! Alig másfél évvel a nagy pillanat után, egyik debreceni lapban mit látok? Ezt a csoporttársamat, több fotóval, nagy interjúban megszólaltatva, abban a hónapban ugyanis övé lett a legolvasottabb blog a lap internetes oldalán. Mint tudjuk, ez csalóka babér, hiszen a világháló fittyet hány a helyesírási szabályokra, a röhögnivaló fogalmazásokat pedig egymásnak küldözve népszerűsíti a csetelő ifjúság. Minél cikibb, annál menőbb.

Mindenesetre büszke vagyok a mestereimre, és kívánom nekik, hogy soha ne adják fel. Igenis, küzdjenek azért, hogy legyen értéke a szakmának. Legalább egy újságíró tudjon írni.


V.

Nagy Zsófia

Mi leszel, ha nagy leszel?


Ha napi két-három órát masszívan a tévé képernyőjére meredsz, érdekes tanulságokat vonhatsz le. Az amerikai sikerfilmek férfi főszereplője általában zsaru. A nem túl bonyolult történet során felvonultatja szakmája minden kellékét, a duzzadó izmoktól a hatlövetű pisztolyig. Ám ha a cselekmény női főszereplőt kíván, akkor sem esnek kétségbe a hollywoodi fenegyerekek. A címszerepben önérzetes, minden lébe’ kanál újságírónő domborít.

A lapíró szakma mára nem hitelességet, pontosságot, esetleg esztétikai gyönyörködtetést kíván. A filmvásznon a szingli-kultusszal forrt egybe, olyan fantom-tulajdonságokkal ruházva fel e foglalkozás űzőit, mint kotnyelesség, túlfejlett igazságérzet, némi művészi elmebaj. A hétköznapi emberben viszont zavaros kép él a zsurnalisztákról. Minden média-mazsola életében eljön a rettegett pillanat, amikor kedves ismerősök, lelkes nagymamák fölteszik kedvenc kérdésüket: „Mit tanulsz, csillagom?” Amint meghallják, mely szakma felé kacsintgat az ifjú titán, kétféleképpen reagálnak: A naivak afféle kékharisnyára gondolnak, művészi ambíciókra, asztalfiókba zárt szépirodalmi remekműre. A realista tábor ellenben zavartan továbbkérdez: „Akkor mi lesz belőled?” A firkász-tanoncok tehát „büfé-ruhatár” szakon lebzselő léhűtőként élnek a köztudatban.

Soká tartott, míg eloszlott az újságírók személyét és munkásságát övező köd. A jótékony homályban még élt a Nyugat-nemzedék tisztelete, nagysága, értékei. Mára élesen hasít belénk a tény, hogy a szakma menthetetlenül felhígult, és a szerzők az alkotás vágya helyett sztárok hálószobatitkai után lihegnek. Hogyan is kaparhatnánk össze ezer darabra cincált tekintélyünket, míg tudatlan kontárok tartják vasmarkukban a média gyeplőjét, és minden jöttment hullócsillag a saját könyvét dedikálja?

Vásárhelyi Mária szociológus Újságírókutatás 2006 című felmérése és elemzése szerint szakmai tekintélyünk, népszerűségünk alapján a gödör alján csücsülünk. Éppúgy, mint a tanári pályán kínlódók. Nekik sincs többé hitelük. Hol vannak már a jóságos tanító nénik, csordultig telve szeretettel és szociális érzékenységgel? Az megy ma pedagógusnak, akit nem vesznek fel máshova. Valahogy így van ez a tollforgatókkal is. Pedig az újságírás olyan szakma, amely alázat és hivatástudat nélkül nem művelhető.


VI.

Molnár Enikő

Na, újságíró meg azért leszek…


…mert ide vettek föl. Másrészt, mert nem tudtam jobbat kitalálni. Viszont az igazsághoz tartozik, hogy szerintem én mindig újságíró voltam. Nem tudok meglenni mások figyelme nélkül.

Lehet, hogy nincs bennem annyi szakmai elhivatottság, amennyi kellene. Nem életcélom, hogy élőben közvetítsek egy cápa szájából. Sőt, egy sarkvidéki expedíciót sem dokumentálnék. Legfeljebb, ha jó a társaság, vagy ha a Bruce Willis is velünk jön. De azt, hogy ne mondhassam el rögtön valakinek, ha eszembe jut egy eredeti gondolat, egyszerűen nem bírnám ki.

Előfordul az is, hogy az objektív tájékoztatás sem megy. Ilyenkor kifejtem a saját, biztosan nem mindig helytálló, sokszor elhamarkodott véleményemet, aztán várom a reakciót. Mert nagyon érdekel mások véleménye, főleg, ha úgy gondolom, hogy akár még igazam is lehet. A bőröm pedig eléggé megvastagodott már ahhoz, hogy kiállja a kritikát.

Nem azért szeretem az újságírást, persze, mert a magam igazát akarom a világba kiabálni. Akkor elmentem volna lelkésznek, ahogy azt gyerekkoromban többen is ajánlgatták. Sőt, még mások megalázása sem tartozik a céljaim közé, ezért nem lettem tanár. Ráadásul közönségigényem is van, úgyhogy a boncmesteri állás kapui szintén bezárultak előttem.

Látható tehát, hogy jó okom volt az újságírással próbálkozni, hiszen végtelen azon tevékenységek listája, amikre alkalmatlan vagyok. Nem akarom luxushajón körbeutazni a Földet. Biztos jó, de az én gátlásaimmal az ember nem megy sztriptíztáncosnőnek, másképp meg nem igen juthatnék fel egy luxushajóra. Ha pedig milliókat akarnék keresni, akkor most az államigazgatási főiskolán lennék.

Így maradtunk hát végül egymás nyakán, az újságírás meg én. Összeszoktunk, összemelegedtünk, és megállapodtunk abban, hogy én már csak újságíró maradok.


VII.

Kisgyörgy Tamás

Ki kit aláz?

Molnár Enikő kifejti, hogy miért a tollforgatást választotta: „Nem azért szeretem az újságírást, persze, mert a magam igazát akarom a világba kiabálni. Akkor elmentem volna lelkésznek, ahogy azt gyerekkoromban többen is ajánlgatták. Sőt, még mások megalázása sem tartozik a céljaim közé, ezért nem lettem tanár.”

Kigúvadt szemekkel olvastam e sorokat. Enikő meglátása, hogy a tanárok megalázzák a gyerekeket, nem hagy kiutat a menekülésre, a védekezésre. Ilynek lennének a mai tanárok? Évfolyamtársnőmnek feltehetőleg csak kedvezőtlen élményei vannak azokról, akik oktatták. Bizonyára undok, nemtörődöm módon kezelték őt az iskolában, tehát „megalázták”. Ám dühítő az az általánosítás, hogy minden tanár kivétel nélkül kegyetlen. Eszem ágában sincs védelmezni, humánusnak beállítani országunk összes pedagógusát, de egy ilyen kijelentést mégis erősnek érzek. Az általánosítás óriási csapda, sokan bele is esnek.

A nyíregyházi főiskolán tanuló kommunikáció-egyéb szakos hallgatók kilencven százalékánál az ’egyéb’ valamilyen tanári szakpárt takar (a maradék tíz százalék művelődésszervező). Nem tudom, hogy mi Enikő másik szakja, de a százalékok alapján jó esély van arra, hogy tanári. Ha nem akar pedagógus lenni - márpedig ezt leszögezi -, akkor ő is beleesett a csapdába, mint rengeteg csoporttársa: csak azért választotta ezt a szakot, hogy legyen valamilyen diplomája. Álma megvalósításához, ahhoz, hogy újságíró legyen, mindenképpen el kell végeznie még egy szakot. Az már a főiskola hibája, hogy nem biztosított olyan szakpárt, amely kielégítené az újságíró-palánták igényeit. Ha művelődésszervező a másik szakja, akkor is az csak azért lehet, mert valamit mindenképpen választania kellett a kommunikáció mellé.

Véleményem szerint a tanári pálya és az újságírás összeegyeztethető, sőt jobb esetben kiegészítik egymást. Egy magyar nyelv és irodalom szakos tanár hasznát veheti a nyelvtan tudásának, egy történelemtanár a kialakult világszemléletének, és sorolhatnám. Sokan kacérkodnak az újságírással. Én biztosra veszem, hogy a jövőben számtalan tehetséges tanár-publicista kerül ki az életbe, akik megállják a helyüket a pályán. És nem biztos, hogy mások megalázásával.


VIII.


Vályogos Gréta

Írni vagy helyesen írni?


A Klubhálón mindig történik valami. Újságírók és újságíró-palánták tépik egymást, a vitacikkeken vagy jól szórakozom, vagy bosszankodom, s én is beszállok, hogy jól kiokoskodhassam magam.

Az újságírásról szóló vitát azonban hiányosnak találom. Túl nagy a felek közötti egyetértés, s ez valószínűleg így is marad. Senki nem fogja azt írni, hogy rossz helyesíró és fogalmazó létére zsurnaliszta akar lenni, s ezen nem is áll szándékában változtatni. Ha ez így lenne, a főiskolán sem kóvályogna egy halom pályát tévesztett diák.

Középiskolában ismertem egy lányt, aki már tizenöt éves korában azt híresztelte magáról, hogy ő bizony újságíró lesz. Az írásai pocsékak voltak, persze, sokszor ragok és képzők nélkül pakolta egymás mellé a szavakat, s amikor elégséges osztályzatot kapott, felháborodva panaszolta mindenkinek, hogy a tanár pikkel rá. Akkor még úgy gondoltam, hogy a főiskola olyan hely, ahol tudás nélkül nincs jövője senkinek. Tévedtem. Ezt a lányt a kétszintű érettségi és a pótfelvételi révén felvették, s bár nem teljesíti sikeresen a tantárgyait, hála a kreditrendszernek, még mindig ott kószál.

Ma már biztos vagyok benne, hogy a diploma és a jó helyesírás nem függ össze. Kommunikáció szakon hiányoltam azt a rostát, amit magyar szakon a Gyakorlati helyesírás tantárgynál tapasztaltam. Ebből a tárgyból három zárthelyi dolgozatot írtunk, s mindhárom dolgozat esetében az elégséges osztályzatot hetvenöt százalék elérése esetén kaphattuk meg. Kemény volt, de megcsináltuk. Elfogadtuk, hogy rossz helyesírással nem diktálhatunk a gyerekeknek tollbamondásokat.

Ehhez hasonló tantárgy bevezetésén kommunikáció szakon is érdemes volna gondolkodni. Ameddig ez nem történik meg, s amíg a kreditrendszer megmenti a diákokat az évfolyamismétlő bukástól, nem csupán annak lesz újságíró képesítése, aki valóban alkalmas erre a pályára. Hanem annak is, aki alkalmatlan.


IX.


Zöldi László

Hogyan lesz a vesszőből fa?

Miközben olvastam Vályogos Gréta vitacikkét, eszembe jutott, vajon a kommunikáció szakos fiatalember eljön-e a ma délben kezdődő szemináriumra. Már néhány napja is írtam neki villámpostán, hogy beszélni szeretnék vele a múlt keddi szeminárium szünetében, de akkor nem jelentkezett. Csak az írásait küldi, szorgalmasan.

Ennyit okult a tavalyi tanévből, amikor nem írtam alá a leckekönyvét, mert a szemeszter három és fél hónapja alatt nem küldte el a kötelező tíz cikket. Előre tisztáztuk a játékszabályokat, és aki nem tett eleget nekik, hiába könyörgött a félév végén, bizony hoppon maradt. (A kilencvenvalahány főnyi évfolyamból vagy egy tucatnyian.). A szlovákos vezetéknevű fiatalember szintén rémüldözött, hogy mit szól majd hozzá a szerkesztőségi főnöke, ha megbukik újságírásból, ezt a szempontot azonban nem méltányolhattam. Azóta sem láttam. Nem tudom, hogy rokonszenves vagy ellenszenves-e, csupán a dolgozatait olvasom.

S bár az új tanévben már eleget tesz szemináriumi kötelezettségének, változatlanul bajban vagyok vele. Fogalma sincs ugyanis a helyesírásról. Legutóbbi, huszonegy soros jegyzetében tizenhét hibát vétett, közülük nyolc a vesszőhiba. Ahová ki kell tenni a vesszőt, oda nem teszi ki, ahová nem kell kitenni, oda kiteszi. Nincs tisztában a bekezdés intézményével, a betűközzel - majdnem minden kínai neki, ami pedig megtanulható az újságírásból. Ezért gondoltam, hogy jó volna a harmadik együtt töltött félév első harmadában személyesen is megismerkedni, hátha megérti: ezzel a felkészültséggel nincs esélye a média világában. Erre válaszolta a múlt héten, hogy neki már van helye a nyíregyházi televízióban.

Én még tartom magam ahhoz, hogy rossz helyesírással, a szakmában megtanulható szabályok mellőzésével nem szabad diplomát adni egy újságírással kacérkodó fiatalember kezébe. Neki viszont már van állása egy szerkesztőségben, ahol úgy rémlik, nem is igénylik a helyesírást és az újságírás alapjait. Vagy igénylik, de nem tudják, hogy főiskolás munkatársuk nélkülözi ezeket a sajátosságokat. Egyik eshetőség sem dicséri a műhely szellemiségét.

Vajon ma, 12.45-kor, az első szünetben jelentkezik-e nálam a rejtélyes diák? Vajon megérti-e, hogy ezzel a mentalitással nem sokra viszi a szakmában? Vagy talán meg van győződve arról, hogy éppen e felfogás révén csinálhat karriert a médiában?

Utóirat: a tetemre hívott diák nem jelentkezett, változatlanul illegalitásban tartózkodik.


X.

Debreceni Katalin

Ki művelje a földet?


Egy felmérés szerint 1997-ben minden harmadik földművelő a gyengébbik nemhez tartozott, míg 2006-ban, a szakmában már minden második nő kezébe vette a kapát. Vásárhelyi Mária szociológus szerint ez azzal magyarázható, hogy csökkent a szakma tekintélye és a vele járó fizetés, így nem olyan vonzó a férfiak számára, míg a hölgyek az alacsony jövedelemmel is elégedettek. Jómagam, kizárólag az első kijelentéssel, magával a statisztikával értek egyet, a többi feltételezést viszont hölgytársaim nevében is kikérem magamnak.

A föld megművelése kemény munka, így a nők - akik híresek strapakapca üzemmódjukról - kezükbe vették a kapát. Minden reggel elindulnak kihegyezett, éles szerszámukkal a kezükben, és a káros napsugarakat tűrve gondozzák a talajt, ami kopár és műveletlen. Egész nap azon fáradoznak, hogy az ihlet gusztusos és harapnivaló cikké nője ki magát. Ezt úgy érik el, hogy bőségesen öntözik és ápolják a szavakat, amíg azok összetett és egészséges mondatokká érnek, majd a mondatokat kifejlett és összefüggő szöveggé nevelik. De itt nem ér véget a fáradozás, hiszen még hiányzik a lényeg: a mondanivaló és a csattanó.

Amikor ezek is kifejlődtek, a szántóvetők egy pillanatra megkönnyebbülnek, de csak egy pillanatra, mert a termést a nap végén leszüretelik, és gyökerestől kitépik a szövegbe nem illő, addig szeretgetett szavakat és mondatokat. Másnap pedig a keselyűk felfalják a termést, így a mondatok nem sokáig büszkélkedhetnek helyesen kihelyezett vesszőikkel, ügyes szinonimáikkal és választékos megfogalmazásukkal. Így a földművesek dolgozhatnak újra, mert a madarak ismételten megcsócsálják, majd ha kell, visszaköpik a termést, amiért olyan sokat dolgoztak a szó- és mondattermesztők, így kezdődhet újra a küzdelem.

A földművelésre sokan képesek, de az izzasztó munka termésén meglátszik, hogy az bio- vagy műtrágyás gondozást kapott. Nem mindegy, hogy valaki a magas jövedelemért vagy a presztízsért gyártja a termést, vagy minden csíráért szívvel-lélekkel megküzd. Azt elhiszem, hogy nektek ez nem vonzó kedves férfiak. De nem kihívás? A kapálás kemény meló, és ha kell, a fehérnép fogja magára vállalni a vízhólyagokat.


XI.

Kravecz Eszter

Baj-e, ha elnőiesedik az újságírás?


Igencsak felkorbácsolta a kedélyállapotomat Vásárhelyi Mária szociológus Újságírókutatás 2006 című elemzése. A sok számadat és százalék közül leginkább a férfi-nő arány kezdte „kapirgálni” a fantáziámat.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy amíg 1997-ben az újságírók közül minden harmadik nő volt, addig 2006-ban már minden második? Vásárhelyi szerint csökkent a szakma tekintélye, ezért a férfiak közül kevesebben választják hivatásul a zsurnalisztikát. Kíváncsi lennék, hogy mi lehetne eléggé méltóságteljes a pasiknak. Számítógép, autók, sport, politika, üzlet minden mennyiségben, és persze, több százezres fizetés. Ez a nekik való?

Nem is baj, ha elnőiesedik az újságírás. Különben is: valljuk be, nem sok férfit láttunk sminkről, női divatról, narancsbőrről vagy menstruációs ciklusról prezentálni. Kivéve persze, ha az illető nőgyógyász vagy stylist. Ezzel szemben egyre több nő ír a sportról, és szerelmesedik bele az autókba, melynek következménye, hogy valamelyik laphoz szegődnek sportfirkásznak, nem kis sikerrel. A női emancipáció mára már mindenhova beférkőzni látszik.

Egyetértek az egyik hozzászólóval, Debreceni Katával abban, hogy a nők mindent véghez visznek, nem hátrálnak, ha valamibe belefognak. Olyan ösztöneink vannak, amelyekhez a férfiaknak vajmi kevés közük van. És hogy a hímek mivel vannak felvértezve? A kanösztönön kívül hirtelen semmi nem jut az eszembe.

Ezek után inkább ezt mondanám: amellett, hogy csökken a szakma népszerűsége a pocskondiázó, az újságírókat idegesítő, pimasz embereknek beállító filmek, illetve a lapok elbulvárosodása miatt, a férfiak nyúlcipő-taktikája is hozzájárul a kedvezőtlen folyamathoz. Nem hinném, hogy ez a tendencia ijesztené el az erősebbik nemhez tartozókat az újságírástól. Nem gondolom azt sem, hogy a szingliségtől vagy a válási arányoktól rettennének meg, hiszen a kivételek teszik a szabályt. (Szép közhely.) Úgy rémlik, a pénz van a középpontban, és előszeretettel állnak be az anyagias nők mellé a sorba a papamacik is.

Az általam nagy érdeklődéssel olvasott cikkek között láttam példát arra, hogy az újságírást a földműveléshez hasonlítják. Én viszont úgy érzem, hogy írni olyan, mint táncolni. Meg lehet tanulni, de ha nincs ritmusérzéked, és ügyetlen vagy, könnyen orra bukhatsz. És még mielőtt mindenki azt hinné, hogy aktív feminista lennék, tisztában vagyok azzal, hogy a tánc is akkor az igazi, ha párban művelik. Ugyanúgy szüksége van a világnak a racionalista, földhözragadt férfiak gondolkodásának megismerésére, mint a nőkére.

Ha ez a rohamosan növekvő tendencia így marad, kíváncsian várom a következő újságíró-kutatást, ha lesz még egyáltalán a nőkön kívül kit felmérni ebben a tekintélyét vesztett hivatásban.


XII.


Ujhelyi Viktória

Karrier vagy bébipapi?

A Vásárhelyi Mária nevével fémjelzett Újságírókutatás 2006 című elemzésből az is kiderül, hogy a hazai újságírók tizennégy százaléka elvált, minden harmadik hajadon vagy nőtlen, és minden második nem él házasságban.

Az adatokat a szociológus a szakma elfiatalodásával magyarázza, végtére is a húszévesek még nem feltétlenül a családalapításon törik a fejüket. Jövőképük középpontjában a karrier áll első helyen, nem a házasság vagy a komoly párkapcsolat. Ebből annyi igaz, hogy a főiskoláról kiszabadulva, friss diplomával a kezükben, az első „igazi” munkájukkal megbízva, sőt talán már a kezdeti sikerektől felbuzdulva zsurnaliszta társaink képzeletében aligha esküvői harang, gyereksírás, bébipapi játssza a főszerepet.

Ezeknél sokkal lényegesebb számukra, hogy megszerzett tudásukat minél jobban kamatoztatva kerüljenek előbbre a ranglétrán, illetve kellő motiváltsággal és kitartással megfelelő munkahelyre és fizetésre tegyenek szert. A nagy igyekezetben csak egyetlen dologról feledkeznek meg, arról, hogy a karrierépítés és a családalapítás időszaka - ideális esetben húsz és harminc között - éppen egybeesik. Márpedig ha csak az egyikre összpontosítunk, akkor könnyen lemaradhatunk a másikról. Az optimális anyagi feltételek megteremtése után már lehet, hogy elkéstünk családot alapítani. Vajon össze lehet-e mégis egyeztetni a hivatást és a családi életet? Vagy az egyikben csak a másik rovására lehetünk sikeresek?

A válaszom röviden az, hogy a foglalkozásbeli eredményesség nem zárja ki a rendezett párkapcsolat lehetőségét. Legalábbis nem mindenáron.


XIII.


Havasi Zsófia

Nyugi, anya nem hazudik!


Ezen a hűvös őszi reggelen szerelmem kis puha puszikkal keltett. Orra hidegét érezve elmosolyodtam, majd tekintetem a földön heverő ébresztőórára tévedt. - Te jó ég - kiáltottam -, már fél kilenc, én pedig csak herevészek!?

A biztonságot nyújtó kar ölelése erős nyugtatóként hatott, és próbáltam összeszedni gondolataimat: reggel van, igen, vasárnap reggel, szóval nem kell aggódnom, a szerkesztőség várhat. Vagyis miről beszélek, hiszen munkám sincs! Egy hete, hogy kirúgtak, mert a tisztelt miniszter úrnak nem tetszett, amit írtam. A főnököm persze nem védett meg, mert annyira nem hülye, hogy miattam a saját bőrét vigye vásárra. Pedig erről a cikkemről dicshimnuszokat zengett, mielőtt megjelent. Őszinte megvetést éreztem, eluralkodott rajtam a düh és a csalódás, az egész világot utáltam. Még a könnycseppjeimet is féltettem ettől az igazságtalan világtól, bár nehéz volt őket visszatartanom. Nyeltem egyet, majd próbáltam teljes erővel a jelenre koncentrálni. Igyekeztem csak jó dolgokra gondolni, nem törődni a közelmúlt nagy csapásával.

Az ágyban elköltött reggeli és a kintről behallatszó kopácsolás - melynek forrása a kertünkbe évek óta visszatérő, már-már sajátunknak érzett fakopácsunk - kizökkentett önsajnáló hangulatomból. Csak bámultam kifelé a nyitott ablakon, néztem a felhőket, és azon tűnődtem, hogy mennyire tökéletes természetes körforgásban élünk: minden életnek van értelme, mindenkinek van célja, és mindhez ki van kövezve a hozzá vezető út. Eggyé váltam a hűvös szellővel, és hagytam, hogy feltöltsön, mert ebben a világban sosem adhatjuk fel.

Egyszer csak a kisbabám rúgott egyet, én pedig megsimogatva gömbölyödő pocakom, csak ennyit mondtam: „Miattad nem írhatok, mondhatok mást, mint az igazság, mert egy anya sose hazudhat, kicsit se ferdíthet a tényeken. Példával kell élnem előtted, mindenről csak akkor beszélni neked, ha biztos vagyok benne, hogy az, amit mondok igaz, és csak arra tanítalak, amit tiszta szívemből hiszek, és javadra válik, építi személyiségedet. Nem csalódhatsz bennem, mert a hitelét vesztett anya a legrosszabb anya.”

Ha jobban belegondolok, hasonlít az anyasághoz az újságírás. Nem mondhat és írhat senki bármit következmények nélkül. Nem érdekelt, hogy nincs munkám, tudtam, jobb is, hogy kirúgtak onnan, nem is illettem oda. Egyszerre világossá vált, hogy nem adhatom fel az álmaim. Tudtam, hogy megtalálom azt a munkahelyet, ahol nem hátrány, sőt előny a hitelesség.

Egyszer csak hatalmas zajt hallottam, mintha mennydörgés támadt volna. Hirtelen megfájdult a hasam, amelyre ösztönösen, csillapodása reményében rátettem kezem. A fájdalomtól szorosra zárt szemem hirtelen kipattant, körülnézve kollégiumi szobám íróasztalának sarkát pillantottam meg. Csak a gyomrom korgott. Sóhajtottam egyet, talán sajnáltam is kicsit, hogy mégse valóság volt, amit nemrég túléltem. Végiggondoltam különös álmom, közben megfogalmazódott a célom. Igaz, hogy még nem rúgtak ki sehonnan, és még nem kell egy apróság felnevelésén töprengenem. Éhesen, izzadó testtel ébredeztem, kezeim furcsamód valóban a hasamon voltak.

Fölkeltem, kinyitottam kilencedik emeleti ablakomat, és mélyeket szippantottam a hűs levegőből. Erőt szippantottam a jövőmhöz.









Copyright © by KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata All Right Reserved.

Published on: 2007-11-04 (2369 olvasás)

[ Vissza ]


- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds