− de időnként sajnálom, hogy eltűnt ez-az, ami személyes volt, emberi, humanoid. Még ha olykor dühöngtem is miattuk, ám nem voltak gépiesek, mechanikusok, arctalanok, hogy ne mondjam: elidegenítettek. 
Polgár Gyula filózós kedvében van. Ehhez persze az kellett, hogy előtte alaposan fölcukkolja magát: sehol nem találja a vadiúj ausztriai autóatlaszát. Nemrég rendelte a neten, hamarosan indulna, tervezné az utat – erre nincs meg az a dög, sehol sincs, föltúrta pedig már az egész apró lakást. Esküszik, hogy ő ezt megérezte, nem lehet sima egy ilyen agyontechnikázott ügy, mármint interneten rendelni atlaszt, vagy könyvet, cédét, akármit. Ő nem csupán azért szeretett könyvesboltba járni, mert hajdanán ez volt a szakmája, és azért sem, mert könyvbuzi volt – mindez együtt, s még valami: egy könyvesboltnak, egy igazinak, sajátos a hangulata, a légköre; a frissen nyomtatott könyvek tömegének összetéveszthetetlen illata. A gépre azért fanyalodik, mert nehezére esik a járás, no meg így huszonöt-harminc százalékkal olcsóbban vásárolhat, tízezer forinton felül ingyenes a házhoz szállítás is. Mindazonáltal idegenkedett tőle, és lám, most bosszút állt a technika: hol a búsba’ lehet az az atlasz?
Amiben már az is csoda, hogy egyáltalán kapni lehet. Hát itt egy időben még
Magyarország térképhez is nehezen lehetett hozzá jutni! És ha mégis, senki nem lehetett biztos abban, hogy pontos az a mappa: ostoba „nemzetvédelmi” okokból el-eltüntettek némely utakat, apró településeket – az ott lakók tudták: valami katonai objektum van a közelben. Amikor először indult külföldre kocsival (Krakkó, naná) sem Csehszlovákia, sem Lengyelország térkép sehol, mármint itthon, odaát vásárolta meg őket. Most megint a netre kénytelen fanyalodni, baráti tanácsra: − Gyulám: útvonaltervező, áldjon meg az Isten! Mert ugye, ha a megfelelő helyre beüti, honnan indulna, hova érkezne − másodpercek alatt ott a térkép, a pontos leírás, hol kanyarodjon balra-jobbra, hány kilométer ettől-addig, mit láthat útközben. Az egész kinyomtatható, tulajdonképpen maga a csoda, de mégis: Polgárnak hiányzik a térképböngészés, az atlaszlapozás, egyesek meg még holmi GPS-ről is beszélnek – no persze, majd egy kölcsön kocsiba, ötévenkénti utazáshoz vesz egy ilyen miskulanciát, mi?
Sokat levelezett valamikor. Elvetélt írói vágyait is kiélte így, és kezét ugyancsak holmi ósdi érzelmek vezérelték: élvezte a töltőtoll fogását, a papír szagát, a tintáét; utóbb az írógép kopogását, de még a beakadt billentyűk kipiszkálását, vagy a sűrű szalagcserét is. Szeretett trafikban bélyeget venni, ma is érzi nyelvén az enyv ízét. A
levelezőlapot nem kedvelte, azért bárki ne olvassa el mondandóját, és nem igazán értette Veres Pétert, aki így levelezett az egész világgal, ráadásul ceruzával: – Nyilván kapott ajándékba egy rakat levlapot – véli kajánul Polgár. Jó volt érezni ujjain a postaláda karmantyúit amint bedobta a küldeményét, és kötelező rosszként, de elfogadta, hogy ajánlott levelet, nagyobb borítékot a postahivatalban kellett föladnia, némi sorállás után, miközben pufogott a stempli a bélyegzőpárnán. Ezt az egészet nem ismerheti a mai kor fia, aki sms-ezik, e-mailezik, telefonál – oké, mindezt olykor csinálja ő is, nem ellensége saját magának, de úgy érzi, ez így túlságosan technika: lásd, mint fent.
Volt idő, amikor több száz telefonszámot tárolt az agya: haverokét, csajokét, munkakapcsolatokét, hivatalokét. Nem magolta be egyiket sem, egyszerűen megragadtak koponyája valamelyik, akkor még friss szögletében. Később már noteszbe írogatott mindent, azt nagyon szerette: volt egy csodálatos, fekete telefonregisztere, a tánti küldte valamikor, ő meg nem is sejtette, hogy mit tart a kezében: az egy
valódi Moleskine volt! Minden noteszek, határidőnaplók, ilyesmik Csomolungmája! Ilyenbe jegyzetelt Hemingway, ilyenekbe a jobb amerikai filmek detektívjei, hoppá! Polgár élvezte az év eleji leltározást. Könyörtelenül, soha többé olvashatóan húzta át, többször is, fekete tollal az ismeretségéből kiesetteket: akiket ő rúgott ki, és akik őt rúgták ki – ez utóbbiak voltak többségben. Ebben is volt valami mélységesen személyes, hiszen az ember ugyebár csak ismerőseinek telefonszámát írta be, és amikor kitörölte őket, fölelevenedtek a név tulajdonosával kapcsolatos emlékek. Most a mobilban tárol több száz nevet, mindenféle számmal, mai, borzalmas kifejezéssel: elérhetőséggel – de minek? Ha most selejtezne, kiürülne a masina: „aktív” ismerősei, kapcsolatai száma a nulla felé tendál.
Persze nem töröl ki senkit, mert hátha, mit lehet tudni. Volt már csoda, hogy az jelentkezett, akit elébb kivariált a névjegyzékből, és így nem tudhatta, hogy épp ő, netán valami fontos illető keresi. Amúgy a
mobiloknak ezt a funkcióját a maga részéről romantikarombolónak minősíti. Az persze jó, ha ő, Polgár Gyula tudja, ki keresi, de azt nem szereti , hogy a hívott fél megtudja, ő van a vonal innenső végén – tett is ellene. Régi-régi (nem, nemhogy romantikus, de már-már szentimentális érzések-emlékek) miatt. Polgár ugyanis valaha az a fajta szerelmes bírt lenni, aki üptre hívogatta az aktuális Őt, és mert tudta, hogy a másik nem nagyon beszélgethet az őket egyedül érintő témáról, vagyis kettejükről, hiszen a telefon mellett mindig lébecolt valami szülő, ezért hát nem szólt a kagylóba. A másik csak hallózott meg hallgatott: tudta jól, ki a hallgatag hívó, és ez a néma beszélgetés többet ért sok dumánál – a szülők persze őrjöngtek. Ők bezzeg boldogok lettek volna, ha az a tárcsázós, fekete bakeliten valahol megjelenik, ki ez a modortalan, pimasz telefonbetyár, éjjeli tíz órakor.
Mert este tíz már éjjel volt. Kapuzárási pánik. Kaputelefon, önálló kapukulcs nélküli évtizedek: a hámi pontban huszonkét órakor bezárta a házkaput, neki fizetni? Nincs az a pénz! Meg hát szigorú volt a parancs: − Lányom, este tízkor itthon legyél, vagy letöröm a derekad! A legvadabb bulikból is eljött a vendégek többsége félkor, háromnegyedkor, függően az időtől, amíg hazaér – csak a vagabundok, a bátrak, a szuperhősök- és hősnők maradtak, kevesen, de reggelig. Polgár többnyire közéjük tartozott, abba viszont beleborzong, hogy manapság „éjfélkor indul útjára a gyönyör”, akkor kezdődnek a „jobb partyk”: ebbe ő − jelen testi-szellemi állapotában − bele is döglene.
