2018 January 23, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19472829
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Kertész Ákos: Szabadegyetem
Posted on April 21, Wednesday, 11:00:00
Topic: Háttér - információk, tények
Ebben a rovatunkban az ifjaknak tanulni, tapasztalatot szerezni, idősebbeknek nosztalgiázni, továbbgondolni, vitatkozni, valamennyiünknek eligazodni korunkban, adjuk közre rendszeresen Makra írójának gondolatait.
Főszerkesztő


Homlokán a harag rőt koszorújával


A cím persze Illyésre vonatkozik. De eszembe jut róla, milyen gyakran mondogatták nekem, hogy a harag nem jó tanácsadó, lehet, nem is jó ösztönző. Engem mégis rendszerint a haragom ösztönzött írásra a kezdetektől szinte mostanáig. Akkor is, ha éppen humoromnál voltam; haragjában a normális ember röhögni is szokott – hajaj!

Úgy hozta a sor, hogy érettségi után, ezerkilencszázötvenben, szakmunkás lettem; kétkezi, fizikai dolgozó: karosszérialakatos. Nem „melósok között éltem” – magam voltam a melós. És az agyamra ment, hogy abban az időben némely író, az úgynevezett sematikus, „pártos” irodalom, miket merészeszelt arcátlanul összehazudni a munkásokról, vagyis rólunk. Rólam! És mivel a hatalom már akkor sem engedett a film közelébe (a főiskolára sem vettek föl), azt gondoltam mérgemben, megírom, hogy nem igaz ám, amit összehazudtok, majd én elmondom, hogyan élünk mi. Hogy él a melós, az állítólagos uralkodó osztály, ma, Magyarországon, ebben az állítólagos szocializmusban. Meg én! Megjelenik? Nem jelenik meg? Kitörölhetem vele a hátsómat?! Mindegy! Akkor is megírom!

*


Ezt a rövid eszmefuttatást sem kezdem el semmilyen bíztatásra, ha nem érzem, hogy Illyés emlékét is beköpik a hazugságok, mint a villanykörtét a legyek. Azokról beszélek, akik Illyést árulónak tekintik. Mert törleszkedett, mondják, Babitshoz is, akiről József Attila megírta, hogy nem vívódik emberül a népek nyomorával… aztán megbánta. „Így volt? Sajnálom, kár volt.” És az egyik legnagyobb költői leleményét is beletette a Babits engesztelésére írott versébe. „Akár egy halom hasított fa / hever egymáson a világ. / Szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindegyik determinált.” Babits szíve nem engesztelődött, de Babitsot nem ezért szeretjük – hogy a pesti szlengnél maradjak.

Gyula és Attila haverok voltak, testvérek, úgy is mondhatnám: elvbarátok. Sőt a Gyula még előbb volt kommunista, mint Attila, ami nem csoda, idősebb is volt három évvel, de aztán elmúlt neki. Úgy értem elmúlt a Gyulának a kommunizmusa, mert gyanúsnak találta, hogy a proletárdiktatúrát az elvtársak mindig úgy képzelték el (már akkor is), hogy nem a proletárok diktálnak, hanem a proletároknak diktálnak. Most ne higgyék, hogy hülyéskedek, mert ez komoly.

Viszont ők ketten, Gyula meg Attila, ifjú költő korukban tüneményes marhaságokat írtak össze együtt a szonett-versenyükön; némelyik József Attila Összesben a legsikerültebbek megtalálhatók (lásd: Függelék). Hogy aztán ki kit árult el? Miért olyan biztosak némelyek abban, hogy Illyés volt az áruló, hogy egyáltalán árulás történt? Jó, Illyést hívták ki a Szovjetunióba, nem a kommunista Attilát. De olyan nagy kommunista volt még (már) akkor József Attila? Nem ő írta, hogy: „az az elvaduló csahos rám támadt…”; tudniillik a Párt. És nem ő írta-e hogy „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét…” – és vajon mire gondolt akkor? A bolsevizmusra vagy a nácizmusra? Hitlerre vagy Sztálinra?

És Illyés bulizta ki magának a szovjet meghívást, vagy a Szovjetunióban élő emigráns elvtársak gondolták úgy, hogy inkább a higgadt és megfontolt „népi” költő, az „útitárs” kell nekünk, mint az izgága eretnek? Minden hatalom jobban kedveli a megfontolt útitársat, mint az izgága eretneket, emlékezzünk, ha másra nem, az inkvizícióra vagy éppen a bolsevizmusra. Minden diktatúra (sőt általában: minden mozgalom) a közülük való lázadótól, az eretnektől tart igazán…

„Téged szeretnek, könnyen értenek, / nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e” – írja Illyésnek, a volt barátnak József Attila, lejjebb meg azt „Szerencséd volna? Én azt nem hiszem. / Majd előtűnik mögüle az érdem,” de az egyik legkeserűbb és legkeményebb ítéletet önmagáról is ebben a versében fogalmazta meg:


Nekem sikerült (s ez is szégyenem,
hisz nem egyéb az ember-árulásnál),
hogy csupán száraz kenyeret egyem
az isten testén való osztozásnál.”


Ha valaki, én tudom, miről beszél Attila, miféle szégyenről. Aki olyan görcsösen akarja a tisztességet, olyan undorral utasítja el a legkisebb mozdulatot is, amit a maga védelmére meg kéne tennie, aki mániákusan vállalja a prolisorsot, a prolinyomort, hogy ne hagyja magukra osztályos testvéreit, az „iszonyodó kis szegényeket” , az előbb utóbb rádöbben, hogy lúzer lett, hogy „ezeknek” a balfácánja lett, és ez már olyan önfeladás, hogy szinte szégyen…

Ami az árulást illeti: ez nem Attila szava, ő árulásról sohasem beszélt. „De nem hittem, hogy velünk is megeshet, / ami a halálnál is ostobább.” Ezt írta. Igen. Ostobaságról írt és arról, hogy „Én fázom és búsulok.” Árulásról mások írtak, akik szerettek volna árulást látni ott, ahol nem volt – nem egészen ismeretlen a szindróma.

Mikor a betegség eluralkodott Attilán, Illyés Gyula úgy gondolta, elég ebből a marhaságból: ki kell békülni! Bár a vers maga később született, Illyés pontosan tudta, hogy az a legnagyobb baja a barátjának, hogy „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy – mondták: bár velük / voltam volna én boldogan.” Azt is tudta, Attila mekkora költő. Volt értékítélete. És hogy részben hibás volt maga is. Önismerete is volt.

Fájóan buta kudarca a jószándéknak, hogy a közvetíteni induló Flórába József Attila beleszeretett, bár egy szikrányi biztatást, visszajelzést sem kapott tőle. De nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy ez a lány Illyés Gyula menyasszonya, és éppen Illyés követe. Magánya sötét börtönében szerelme lángolt Flóra iránt Flóra részvétele nélkül is. Nem először, s ezt ő is tudta. „Megalkotom szerelmemet” írja a Könnyű fehér ruhában című versében, és ez a teljes csőd, ahová az embert az elidegenedés viheti. A szerelem abszolút magánügyévé lett (neki, aki azt is leírta, hogy „kettős teher, s kettős kincs, hogy szeretni kell” ), nem számított Flóra mit érez vagy gondol, míg Illyés békítési kísérlete természetesen meghiúsult. Kár. De nem Illyés tehet róla.

Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amíg nem szerettél,
egész világom ege lettél, –

hát dícsértessél s hírdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!


Találomra ezt a himnikus és biblikus hangú szerelmi zsoltárt emeltem ki a Flóra versek közül, és nem a Már kétmilliárd alcímű hátborzongatóan szép három versszakot, ahol egy halála elől menekülő, szerelmeiben és hitében egyaránt megcsalatott ember egyszerre emeli himnusszá a szerelmét és a politikai hitvallását egy utolsó, kétségbeesett áldozat, mintegy „sursum corda” gyanánt:


Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.


Négy sort idéztem a huszonnégyből. Ez is elég, ez is sírnivaló, ez is bizonyítja, milyen elidegenedett, milyen kétségbeesett kapaszkodás, milyen rideg és otthontalan volt ez a szerelem, még a játékos pillanataiban is:

Flóra, csináljunk gyereket,
hadd vessen cigánykereket”…


és milyen mély, milyen hihetetlenül intim, halkszavúságában is milyen tartalmas, meleg és otthonos Illyés évekkel későbbi Flórához írott verse, amely talán a magyar irodalom legszebb, élettárshoz, asszonyhoz, házastárshoz szóló férfiverseinek egyike (vegyük ki most ebből a kategóriából Radnótinak a vészkorszakban írott Levél a hitveshez című költeményét).


Én el-elfelejtem, ő tartja számon,
mi a kedvenc ételem, italom,
mi fáj, betegnek, mi az orvosságom,
ki jó barátom, ki még jobb barátom,
mi vidít föl, mi keserít nagyon.

Én úgy öregszem, mind kevésbé aggaszt
sok gondja-baja e fura alaknak,
akivé át kell öregedve válnom.
Hálám? Szerelmem nő, hogy egyre véd,
és egyre inkább úgy, mint gyermekét.


Azzal szennyezik ma az emlékét, hogy a pártállam udvari költője volt, Szent Tehén, érinthetetlen, gyakran vacsorázott Aczél Györggyel, hol ők hívták meg Aczélékat, hol Aczélék őket, rossz drámákat írt, melyeket Czímer József dramaturg passzírozott föl a színpadra, de nem ezért szeretjük őt sem. Füst Milán mondta Adyról fitymálón lebiggyesztett ajakkal, hogy: „tíz jó verse, ha van…” Majd az asztalra csapott, és mutatóujját fölemelve azt mennydörögte le a hallgatóinak a katedráról: „No de kinek van annyi is?!…” Hát ezért szeretjük Illyés Gyulát, azért a tíz jó verséért, ami van…

(És talán több is van neki.)
Meg azért, mert nem épített magának palotát, nem nyúlt le sehonnan semmilyen dohányt (megtehette volna), Istenem, hát sokat keresett a jogdíjaival, de nem többet, mint Csurka István, nem szolgált a hatalomnak, csak simulékony diplomata volt, és nem magát képviselte, hanem a magyar irodalmat. Néha a bajbajutott írótársakat; – és persze azokat soha nem bocsátják meg neki, akikért nem állt ki, viszont azokat gyorsan elfelejtik, akikért kiállt. Időnkint a népet képviselte, a puszták népét, ahonnan vétetett, és akikről nem feledkezett meg soha. Időnkint megpróbálta fönntartani a magyar szellem folytonosságát a bolsevista diktatúra negyvenkét éve alatt, ahol ugyan (főleg a Rákosi időkben) PR-nacionalizmustól habzott a vezetők szája (ebből is tanultak azóta mások…), de Illyés a magyarságát komolyan is gondolta. A felelősségét is komolyan gondolta.

Ha tehetném, legszívesebben elmondanék az emlékére még néhány verset.

Az Ozorai példát. Szembenéznék a közönséggel, és úgy mondanám szuggesztíven, már-már hipnotizálva, hogy „Ha lesz jövő, hadat talál helyünkön – / legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.” Mintha hinném. És nem inkább azt, hogy talán „finomul a kín”… És elmondanám Dózsa György beszédét a ceglédi piacon. Talán mert nekem is jólesne, fizikailag jólesne beleordítani a világba, hogy


Vérszopó, dög, elég ennyi,
farkasféreg valamennyi,
testvéreim, – hajlokát is,
szélbe szórjuk a porát is!
Segél Krisztus minket!

Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
Homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen,
szörnyű mocsaradba magyar történelem!


Az Egy mondat a zsarnokságról-t talán nem mondanám el, mert túl nagy formai trouvaille, és „tudott dolgokra tanít”. Aztán meg a nagy kiegyező a legkevésbé sem vonta le a tanulságait… Igaz, ha levonta volna, mit tehetett volna? Vagy disszidál, vagy fölköti magát padláson. Ő a harmadik utat választotta: egyezkedett az urakkal, mint a bölcs, ravasz paraszt, és közben jól élt. Persze megadta az árát, s azt úgy hívják: depresszió. Csak aki már túlélte – nem mindenkinek sikerül –, az tudja, mi az. (Most temetik Daróczi Dávidot. Neki nem sikerült…)

De elmondanám a Reformáció genfi emlékműve előtt című versét, mert ma, a meglódult globalizáció idején véresen aktuális. Mert a nyakunkba szakadt a terrorizmus, és olyan rémülten kapkodjuk a fejünket, mint a harmincas években, amikor Hitler játszott a polgári demokráciák idegein. És se Európa se Amerika nem fogta föl kivel áll szemben. Akkor is magukból indultak ki, azt hitték, ez a Hitler is csak emberszabású lény, mint ők, és ugyanolyan törvények mozgatják. Churchill eszmélt rá először, hogy ez nem ember, ez szörnyeteg, ezzel egyezkedésnek helye nincs, ez csak a fegyverek nyelvén ért, és abból is csak a föltétel nélküli kapituláció esetén. És ez nem mondott ellent annak a ténynek, hogy a versailles-i békediktátum igenis bűnös volt a hitleri elmebaj elszabadításában.

Ahogy az iszlám terrorizmust sem képes a nyugati ember a saját esze járása szerint megérteni; ha magából próbál meg kiindulni elveszett. De ez nem jelenti azt, hogy a kialakuló terrorizmusért ne lennének felelősek a globális tőke működésének megoldatlan kérdései. A vallásháború mögött az osztályháború. A harmadik világ abszolút elnyomorodása. A regulálatlanul harácsoló tőke környezeti pusztításai, a megbomlott ökoszisztéma, ami egy alapvető paradigmaváltásért kiált.

(Nem én aktualizálok, a Lét maga aktualizál, mert magyar földön Hitler véreskezű nácijainak, és undorító magyar csatlósainak, a nyilasoknak utódai próbálják fölmorzsolni a védtelen, még siheder demokráciát, és közel hetven évvel Churchill után nem akad egyetlen épelméjű, gondolkozni és tenni bátor államférfi, aki fölismerné, hogy ezek nem emberek, ezek szörnyetegek, és ez nem mondd ellent annak a ténynek, hogy egy magát szocialistának hazudó párt súlyosan vétkes ennek az új elmebajnak az elszabadításában…)

Az a tőkés piacgazdaság, aminél hatékonyabbat, működőképesebbet az emberiség a huszadik század minden eszement kísérlete ellenére eddig még nem talált, a végét járja. Ma nem csupán a termelőerők (technika, tudomány) további fejlődését veszélyeztetik a kapitalista társadalmi-gazdasági viszonyok, de az egész emberiség létét fenyegeti a modern nagyipar környezetrombolása. Valamiféle változás a levegőben lóg, ha még nem is látható pontosan, miféle. És mi másról szólnának az alábbi sorok?

Ha – bár „hiába” –
Gusztáv Adolf nem ül harci lovára,
s jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább
fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,
valdeusok, husziták, Bocskay
írást-imát sem tudó hajdúi,
hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,
amilyet az imént lemosolyogtál?


Mert arról az alapkérdésről szól: van-e fejlődés. Fejlődött-e a homo sapiens, mióta fölegyenesedett, közelebb hozott-e bennünket a történelem az embernek mint nembeli létezőnek a megvalósulásához, kiteljesedéséhez; arról, hogy csak körbejárunk-e, mint börtönudvaron a rabok, vagy el is jutunk valahová? A begyulladt fehérember most rémületében értelmetlen posztmodern szövegeket motyog, és kételkedik minden morális értékben, szentül hiszi, hogy a jávai előember tartja karmos ujját az atom- és biológiai fegyverek indítógombjain, hogy a társadalmi mozgásforma megjelenésével megszűnt az evolúció. Illyés mást mond:


Övék az érdem, kiket sem a máglya
nem riaszthatott vissza, sem a gálya –
sem harcaik bukása,
a léptenként fölmeredő „hiába”!

Látták, vagy nem a céljuk,
azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;
a múlt, ahogy füst-vetve összeomlott,
úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:
előre! és ők vállalták e sorsot –
Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!


És még talán elmondanám a Bartókot. Tanulságként. Leckeként: mit jelent magyarnak lenni és hogy mi a teendő a hagyománnyal. Csak azért, mert ő is volt olyan magyar, mint a mai szájtépő magyarkodók. Meg Illyés is. Nehezebb időben. Fasizmus idején, német uralom alatt, szovjet megszállás alatt…

Mert Illyés akkor állt ki Bartók zsenije, emberi nagysága, népisége, magyarsága mellett, amikor a bolsevista kultúrpolitika nemcsak újra száműzni, elhallgattatni akarta, de meg is akarta semmisíteni Magyarország számára Bartókot, és nem akármilyen „szellemóriások” hathatós hazai segédletével. Ő akkor mondta ki, hogy „Hangzavart!” Azt, ha nekik az / ami nekünk vigasz,” és ezzel nem csupán bizonyos uralkodó körök rosszallását hívta ki maga ellen, de a léha, rossz zenét kedvelő közönségét is, annak az elrontott ízlésű tömegnek a haragját, amellyel mindig összebírt kacsintani a kultúraellenes hatalom.

Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.
Picasso kétorrú hajadonjai,
hatlábú ménjei
tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek,
amit nem érthet, aki nem érte meg,
amire ma sincs szó, s tán az nem is lehet már,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek
példamutató nagy ikerpár,


mert aki például a jazzt szereti, az is tudja, hogy a New Orleans-i örömzenétől ez a fekete-amerikai népi muzsika Dizzy Gillespie jajongó trombitája hangjáig hova fejlődött, hogy kifejezze a meggyötört ember mai fájdalmait… még akkor is, ha joga van bárkinek Louis Armstrong és Ella Fitzgerald ringató muzsikájával gyógyítania a lelkét (gyakorta én is azt teszem)...

És befejezésül – nem az egészet – csak a Ditirambus a nőkhöz ajánlásából néhány sort. Mert nem is a nőkről szól, de az emberségről. A krisztusi normákról. Mert Illyés Gyula is tudta, hogy amíg a férfisovinizmus föl nem számolja önmagát, amíg a férfiagresszivitás föl nem eszmél, hogy a működő atomerő korában milyen röhejes a piedesztálra emelt „férfierő” mítosza, mert tudta, amíg a macsó magatartás ki nem hal, amíg az asszonyiság az „ewig weibliche” el nem nyeri méltó helyét a teremtésben, addig nem születik meg a huszonegyedik század, addig a fokozódó rémület uralkodik a földön a szeretet helyett, addig nyakunkban érezzük az apokalipszis jeges leheletét.

Nem a zablák, nem a zengések,
hanem a kosáron a fül;
Nem az ostromok, a bekerítések,
Hanem a korall-sor a nyak körül,

( … ) nem a vezényszó, Rohamra! s Imához!
Hanem a megfordított vánkos.


16443

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Háttér - információk, tények
· Írta: foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Háttér - információk, tények:
OVTV


Article Rating
Average Score: 5
szavazat: 1


Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds