2018 April 23, Monday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
20195554
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Kertész Ákos: Szabadegyetem
Posted on May 19, Wednesday, 11:00:00
Topic: Háttér - információk, tények
Ebben a rovatunkban az ifjaknak tanulni, tapasztalatot szerezni, idősebbeknek nosztalgiázni, továbbgondolni, vitatkozni, valamennyiünknek eligazodni korunkban, adjuk közre rendszeresen Makra írójának gondolatait.
Főszerkesztő


Ezerkilencszáznegyvenöt, május 9.


Egy biztos: a második világháborúnak vége volt. Fölszabadulás? Megszabadulás? Megszállás? Totális vereség? Föltétel nélküli kapituláció? Bejöttek a kurva ruszkik?
Ki mint él, úgy ítél – klasszikusan: a lét határozza meg a tudatot.

Engem fölszabadítottak. Ott lapultam már hónapok óta a halálosban, de színészmaszk volt rajtam, álruha; a legtöbben nem tudták hogy halálraítélt vagyok: színjátékot adtam elő. Úgy tettem, mintha egy smasszer rokona lennék, de közben tudtam, ki vagyok. Bármikor jöhet értem a hóhér. – És vártam a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat. Hát amikor idegen katonák elfoglalták a börtönt, leverték a lakatot, és nekem azt mondták: „klapec, igyi damój!” az, már megbocsásson a világ, nekem fölszabadulás volt. Ez a börtön nem volt a hazám, ez a smasszerek és a hóhérok hazája volt. Az én hazám a Város volt, meg a rét és az erdő a börtön körül, ahová kiengedtek.

Hova lett a régi lánc a rozsdás,
hova tűnt a sok tilos?
Miénk a munka és a mozgás –
az arcuk napfénytől piros!


– énekeltem lelkesen a többi sráccal. Totális vereség? Kapituláció? Nem azonosultam a Hitler-bandával a berlini bunkerben, Göring-gel és Goebbels-szel meg a többi emberszabású szörnyeteggel! Se Horthyval, Bárdossyval, Bakyval, Endre Lászlóval, Szálasival. Talán érthető… Hát akkor mit akartok tőlem? A háborút nem a ruszkik nyerték meg, hanem a szövetségesek, és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság is itt volt. Hogy nem ellenőriztek semmit? Hogy Jaltában és Potsdamban eladtak minket a Sztálinnak örökáron, ezt senki sem mondta. Polgári demokráciát ígértek. (A polgári – parlamenti, képviseleti – demokráciába a kommunista párt is belefér, nem?) Emberi jogokat ígértek. Soha többé rasszizmust! „Egyik ember annyi, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér.”

Én csak azt éreztem: nem lőnek, nem bombáznak, nem üldöznek; ha rámtalálnak, nem fognak fölkoncolni; nem kell percenként szembenéznem a halállal. Az se semmi, főleg, ha az ember tizenhárom éves. Apám azt mondta, most már igazán megadtuk az árát, hogy magyarok lehessük (és ne büdös zsidók), és én félig-meddig hittem is neki. Boldogan voltam magyar. És bár néhány évvel fiatalabb voltam ott lógtam folyton a NÉKOSZ körül. Igaz, se vidéki nem voltam, se „népi”, és egyetemista sem, semmilyen jogcímen nem kerülhettem népi kollégiumba (pedig ez volt a leghőbb vágyam), de lelkemben nékoszos lettem. Én is tudtam vagy ötszáz népdalt, és több tucat régi mozgalmi dalt, munkásindulót.

És a Karinthy Színjátszó Csoportban űztem a proletkultot, és Adyt mondtam (A márciusi Naphoz-t, Dózsa György unokáját, a Havasok és Riviérát), és Paul Eluard-t: „Ha kell megteszem újra ezt az utat. Meg én!”

Míg vernek, dalát zúgja a Holnap, a remény…!
Sortűz!! Nem hagyja abba még,
folyvást énekel, zeng: Zsarnokink uralma…!
aztán újabb dörej.
De hiába, száll a másik:
Fel, fel ti rabjai…
S a hang még rezg sokáig –
messzire hallani.

És az V/10-s pártkörzetben lógtam, az Arany János utcában, és a Madisz V.ker. központjában (Szent István körút 2.) és a zsigereimben éreztem a kozmikus tavaszt, a szerelem illatát, az Új Világ ritmusát, melyben összekeveredett a magyar népdal, a román népdal, az orosz partizán induló, a bécsi munkásinduló („Repülj te lángoló, tűzszínű zászló…”) a Yenki Doodle-lal.

Előkelőek nem vagyunk, és pénzünk sincs elég,
és sokszor jól se lakhatunk, habár ez illenék,
de új világot alkotunk mi éhes gyomrú nép,
ez a legszebb mesterség!

Tudtam, hogy kisebbségben vagyunk, azért a többséget még mindig az a tömeg alkotja, mely kivívta a nemzet számára a „Hitler utolsó csatlósa” kétes értékű címet, de én büszke voltam rá, hogy a kisebbséghez tartozom.

Már megint…? Igen… de, ugye, etnikailag a kiirtandó kisebbséghez tartozni egy tébolyodott totális diktatúrában egészen más, mint a politikai kisebbséghez, mondhatnám: az ellenzékhez tartozni egy polgári demokráciában. Persze azért… azért nem minden volt ennyire egyértelmű, sőt, inkább semmi nem tudott egyértelművé válni, mert a belső szorongás nem múlt el. Negyvenötben valahol egyszerre csak fölhangzott a tömeg ritmikus ordítása, hogy „Éljen Szálasi, éljen Szálasi…!” – engem kivert a verejték és jeges görcs állt a gyomromba, aztán a tüntető csoport közelebb jött, és kiderült, hogy nem „Szálasit” ordítanak, hanem „Rákosit”. De nem könnyebbültem meg annyira, amennyire logikus lett volna.

Már a tavasszal, márciusban, nemhogy május 9-ike, de még április 4-ike előtt (amely dátumokat természetesen akkor, 1945-ben nem is vettem észre), valaki beleköpött ebbe a nagy eufóriába, egy Takács Dani nevezetű, tíz magyar-holddal rendelkező kódis magyar törpebirtokos, akire alig lehetett a „Nagy Forradalmat” vagy, ha úgy tetszik: az „Ezeréves Per” végét jelentő földosztáskor rátukmálni még néhány holdat; „én nem megyek bele a rablott földbe” – mondogatta konokul; az isten a megmondhatója miért éreztem én (érzem azóta is), hogy ez a Takács Dani képviseli a magyar népet, a magyar nemzetet, talán azért mert nagyon belelépett a lelkembe azon a holdfényes márciusi éjszakán, és nagyon megtanított arra, hogy a nagy változások egyrészt nem kötődnek dátumhoz, másrészt nem is biztos hogy bekövetkeznek csak azért, mert mi nagyon szeretnénk hinni bennük.

A Nemzeti Segély márciusban az éhező pesti gyerekeket tizenkét éves korig elvitte vidékre, olyan gazdákhoz, föltáplálásra, ahol volt még mit enni. Éppen belekerültem a programba: tizenkettő ugyan elmúltam, de csak nyáron lettem volna tizenhárom. Három napig utaztunk marhavagonban, de fűtöttek, nagyon finom kaját kaptunk, és a padokon aludtunk, nem gondoltunk az auschwitzi marhavagonokra, s ha mégis, hát úgy, hogy istenem, ez mennyire más! Este érkeztünk Dögébe, az iskolában osztottak el bennünket a gazdák között petróleumlámpa mellett, mert a faluban nem volt még villany. A történetet így írtam meg Zakariás című regényemben (Magvető, 1990):

«(…) Egymás mellett ültek a szekér bakján (…) és Zakariás lopva megnézte magának a házigazdáját a holdfényben: jóvágású ember volt Dani bátyja, kerek fejű, egyenes orrú, barna bajszú derék férfi, hosszú pillákkal árnyalt nagy barna szemét egy asszony is megirigyelhette volna, és Zakariást ott fönn, a zörgő szekér bakján, az ezüstösen csillogó holdas estében külön jó érzés fogta el, hogy ez a Székács Dani ilyen jó arcú férfi, ilyen igazi szép magyar parasztember, és úgy érezte, amint mellette ült, hogy maga is kezd már Dani bátyjához hasonlítani, és fölajzva nézegette a fehérre meszelt, javarészt zsúptetős házacskákat, amik hallgatagon guggoltak az út két oldalán, a kerítések mögött: ilyen lesz hát az ő új otthona is, és nem tűnt föl neki, hogy Dani bátyja is elnémulva, vizslató tekintettel figyeli őt, mert miért ne nézné meg magának jobban a védencét, mikor itt kinn a holdfényben világosabb van, mint odabent volt, a petróleumlámpáktól alig megvilágított iskolában, és akkor azt kérdezte Székács Dániel: – Hallod-e, fiam, nem vagy te zsidó? – És rögtön hozzátette: – Mert akkor nem lesz ám tejeskávé!
(Hogy miért pont tejeskávé nem lesz, hogy miért éppen ez a tejeskávé, azt sohasem tudta meg Zakariás.)

Csak a színpadon vannak drámai pillanatok, a valóságban nincsenek, csak amikor az ember utólag visszapillant az eseményekre, amikor valami folyamat kiindulópontját, kezdetét keresi, akkor jön rá, hogy ez volt a fordulat; Zakariás ott ösztönösen, sőt gépiesen cselekedett, csak később, amikor azt kutatta, hol kezdődött életében a sunyítás, a lapulás, a hamisság állandó érzete, hol kezdődött a szorongás, hogy lelepleződik, hogy valami kiderül róla, valami bűn, valami olyan vétek, amitől kiszalad a lába alól a talaj, amitől a katasztrófa egyszerre rázuhan, akkor ásott le az emlékei között a holdfényes szekérútig a d.-i iskola és a Székács-porta között, akkor érezte utólag, hogy ott követte el a helyrehozhatatlan drámai vétket, mert hazudott, hazudott és nem az életéért, hanem a kényelméért, a tejeskávéért és mindazokért, amelyeket a tejeskávé jelképével vélt kifejezni új gazdája, Székács Dani; akkor kezdődött – most már öncélúan – a szerepjátszás, a színlelés, és Zakariás azóta (az életben éppúgy, mint a színpadon) megszámlálhatatlan jelmezt húzott magára, megszámlálhatatlan álarc mögött rejtőzködött, és mindig azért, hogy KÖZÉJÜK TARTOZZON, hogy NE LEGYEN IDEGEN, de közben önmagától idegenedett el, mert a sok jelmez között egyszerre elveszett az, aki a jelmezekbe belebújt; (…) és most hogy nézzen szembe önmagával, ha nem tudja, ki az a Zakariás Géza, ha nem tudja mi az, hogy ÖNMAGA? (….)

Ott kezdődött D.-ben a szekér bakján, ott Székács Dániel mellett útban hazafelé, mert akkor, abban a biztos tudatban, hogy most már nem az életével játszik, mert már nincsenek nyilasok, nem lőhetik agyon, nem zárhatják gettóba, nem hurcolhatják koncentrációs táborokba, nem lökhetik gázkamrába, csak néhány kínos pillanatot kell átélnie, akkor azt kellett volna válaszolnia, hogy igenis zsidó vagyok, és ha Dani bátyámnak nem tetszik, most azonnal forduljunk vissza, és válasszon magánk egy másik gyereket, aki nem zsidó.

De Zakariás gépiesen úgy tett, ahogy beleégették az elmúlt esztendők eseményei, ment az ösztöne, a lapító, a bujkáló, az üldözött-vad ösztöne után, csak annyit érzett, hogy „újra kezdődik”, csak annyit: „nincs vége”, csak annyit: „vállalni változatlanul tilos” (…)

A színlelés technikája a vérében volt, negyvennégyben az életösztön volt a színészmesterség tanára (és az élet nagyobb pedagógus volt, mint később Szász Dániel a Főiskolán); (…) Zakariás tehát a színlelés terén fölényes tudással rendelkezett, a kérdést először meg sem hallotta, végtére is egy igazi árja fiúnak ilyen képtelen föltételezés első hallásra el sem hatolhat a tudatáig. Dani bátyjának meg kellett ismételnie a kérdést, hogy Zakariás egyáltalán odaforduljon kérdő, csodálkozó tekintettel, mint aki most már érti, csak nem hisz a fülének: – Tessék? Hogy micsoda?

– Nem vagy te zsidó? – kérdezte Székács Dani harmadszor is.
– Én? – bámult rá Zakariás elkerekedő tekintettel. – Én? Hogy én zsidó?! – és kibuggyant belőle a nevetés. – Hát ezt meg honnét tetszik gondolni? De Székács Dani nem derült jókedvre Zakariás nevetésétől, szép arca komoly és fürkésző maradt. – Onnét, hogy igen zsidós a fizimiskád, fiam.

– Nahát! – Zakariás már fuldoklott a röhögéstől, még a könnye is kicsordult. – Nahát, ezt se mondták nekem még soha!
– Nem-e? Na jó. Majd utánanézünk – fejezte be a vallatást a gazda.

Nem úszott felhő a hold elé. A friss, koratavaszi szélben ugyanolyan kristálytiszta volt a levegő, mint eddig is, a hold ugyanúgy szórta ezüst fényét a szelíd szabolcsi tájra. Zakariás mégis úgy érezte, elsötétül körülötte a világ. Nem félt, félni nem volt mitől, ha lebukna az is csak kínos lenne, nem tragikus, de tudta, hogy nem bukhat le; ha átverte a nyilasokat, a németeket, az egész jól szervezett embervadász gépezetet, át fogja verni Székács Dánielt is meg a falut; (…) csak fáradt lett, üres, mert elveszített valamit, elvesztette a nagy reménykedést, az eufórikus bizakodást, hogy most már minden szebb lesz, tisztább, igazabb; a hitet vesztette el, hogy most olyan világ jön, amiben nem kell már hazudnia többé soha, senkinek. (…)

Azt meg kell adni, hogy hazaérkezvén a gazda mindenekelőtt megetette a gyanús külsejű városi gyereket (…) , lefekvés előtt Zakariás is kiment Dani bátyjával, s amikor ott vizeltek [a ganénál] egymás mellett a holdfényben, azt mondta Székács Dániel: – Na, fiam, mutasd csak a fütykösödet!

Hát így értette Dani Bátyja a szekéren azt, hogy majd utána nézünk, és Zakariás majdnem elröhögte magát, mert ilyen könnyű győzelemre nem is számított (…), szerencse, gondolta, hogy ezek (…) nem tudják, hogy aki nincs körülmetélve az is lehet zsidó (…); Dani bátyja a látványtól teljesen megnyugodott, a kérdés soha többé föl sem merült, tejeskávé, az nem volt ugyan, Székácsék egyáltalán nem is ittak tejeskávét… »

Azt biztosan tudom, hogy május kilencedikén, amikor már otthon voltam, Budapesten, nem volt sem utcabál, sem fáklyásmenet, sem tüzijáték; este mondta apám, hogy aláírták a föltétel nélküli kapitulációt, ő is a rádióból tudta meg, azt is, hogy Európa ünnepel, még a németek is; ők azt ünneplik, hogy vége a lidércnyomásnak, nem kell már félniük a bombáktól, nem arat többé a halál, és a katonák, ha nem szovjet fogságba estek – pechjükre –, nemsokára hazatérhetnek, csak mi magyarok, a sok-sok Takács Dániel ültünk ökölbeszorított kézzel és összeszorított fogakkal, és azt sziszegtük: „török-dúlás, tatár-dúlás, fölszaba-dúlás, meg „davaj, davaj, jobb volt tavaly, mert nem volt davaj”. És nem Takács Dani volt az egyetlen, az osztálytársaim is suttogtak, hogy „egy ment be, kettő jött ki”, tudniillik a gázkamrából, és nem hallottam meg, mert nem akartam naponta verekedni, reméltem, majd észretér a világ.

Nem tért észre. Nem tisztáztunk, nem tisztázhattunk semmit, mert az idill elmúlt, mire beleélhettük volna magunkat; a demokráciánkról kiderült, hogy mézesmadzag, amit a ruszkik és a nyugatiak teljes egyetértésben húztak el az orrunk előtt. Apám mindenfélét huhogott, de úgy fogtam föl, hogy a klerikális reakció szól belőle, és nem hallgattam rá, míg a valós események észre nem térítettek, és ki nem derült, hogy semmi klerikális reakció, ő tud valamit, amit már József Attila is tudott, csak én nem akartam tudni, pedig a zsigereimben már régen ott volt a tudás, talán Takács Dani tudományos zsidó-szűrése óta.

Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét,
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arra való,
hogy ne legyen a gyerek hiába,
és ne legyen szabad, ami jó.


Véletlenül tudtam meg azt is, hogy Szakasitséknak azt mondta Eden Angliában – az egyik szociáldemokrata pártvezér a másik szociáldemokrata pártvezérnek –, hogy: „Budapestről Londonba az út Moszkván keresztül vezet.” Azaz: sajnálom „I’m so sorry!”, boldoguljatok, ahogy tudtok vagy… dögöljetek meg. Ők pedig hazakullogtak megdögleni.

Negyvennyolcig a pártfúzióig azt se nagyon értettem, miért kell két munkáspárt, és hogy végülis mi a különbség a szociáldemokraták és a kommunisták között. A fúziónál megértettem. A Kommunista Párt moszkovita, az orosz szuronyokon nyugszik, a szocialisták mögött semmi, senki sincs, csak a választók, és a fúzió nem egyesülés volt, hanem bedarálás. A szocdem párt nem csak megszűnt, de a legértékesebb tagjait sittre vágták, kinyírták. Ezzel a mozzanattal megszűnt a demokrácia: jól mondta Hájfejű Mátyás, ez volt a fordulat éve. Kezdtem tisztán látni. Megértettem, miért undorítanak a kitelepítések, amikor egy szikrát sem sajnáltam a régi urakat. Megértettem, hogy az általam annyira tisztelt, úgynevezett „fejlett elvtársak” mitől dőlnek be egy huszonnégy óra alatt a Tájékoztató Iroda Jugoszláviával kapcsolatos határozatának, hogyan lesz az ő szemükben a hős Titó elvtárs egyik napról a másikra az imperialisták láncos kutyája, azt is, hogy ebben a hazában jóformán egyetlen elvhű szocialista nincs (rajtam kívül), a többi mind karrierista szemét. A zsidók is, akik nem akarják tudomásul venni, hogy az ÁVH nem a nyilasokat üldözik, hanem mindenkit, aki gondolkodni mer, mert akkor a fasizmus üldözötteiből, mártírokból egyszerre újra ellenséggé váltak volna, és szembe kellett volna nézniük egy új diszkriminációval, pedig olyan finom érzés volt végre belül lenni a tojáson.

Aztán letartóztatták a külügyminisztert, azok, akiket belügyminiszterként pártmilíciából ő maga szervezett belső-elhárítássá. Megint tanultam valamit. Azt, hogy ennek egyetlen üzenete van: ha ezt Rajk Lászlóval megtehettük, mindenkivel megtehetjük, veled meg pláne!

Tizenhat éves voltam és (1) nem tojtam be – csak éppen bőgni tudtam volna, hogy máris vége a rövid szabadságnak, hogy újra csöbörből vödörbe kerültem (2), nem dőltem be a hatalomnak, mint oly sok „fejlett” elvtárs, akik aztán ötvenhárom után rinyáltak, hogy „elvtársak, engem megtévesztettek”. Ki, te fatökű?! Te tévesztetted meg magad, mert nem akartál kiesni a cukorpikszisből. Nem csak hazudtál magadnak, de még el is hitted! A Duce és a Führer után hogyan dőlhettél be egy új személyi kultusznak, hogyan nyalhattad ki csattogó nyelvvel Rákosi elvtársad gusztustalan hátsóját? Hogyan sírhattál nyilvános krokodilkönnyeket, amikor a Népek Nagy Hóhéra Moszkvában végre földobta a bakancsot?!

Aki náci volt, vagy csak konzervatív, aki visszasírta a régit, azt megértem. Azt a néhány tiszteletre méltó elvhű marhát, azt is megértem. De aki csak úgy gondolta, itt az új rendszer, most kárpótlásul (mert nekem ez jár, vagy azért, mert eddig szegényember voltam, vagy azért mert üldöztek) én leszek a jani – jó, azt is megértem, de az nekem ne jásza meg a baloldalit. Baloldali az, akinek nincsen nyugodt álma, míg a felebarátja nyomorog, diszkriminálják vagy üldözik.

Azt gondolom, ott és akkor történt az én életemben valami végzetes, aminek a levét máig iszom, és halálomig inni fogom. Ott épült egy soha le nem dönthető, átjárhatatlan fal köztem és a született „alattvalók” között, akik azóta sem értik, hogy tudhattam én azt kamaszfejjel, amit ők nem tudtak (vagy nem akartak tudni), és ezután hogyan maradhattam hű megingás nélkül a baloldalisághoz, az elnyomottak és a kizsákmányoltak iránti szolidaritáshoz, miközben a magát baloldalinak hazudó hatalomtól következetesen intakt maradtam.

Ez annyira elüt minden józan, célszerű és pragmatikus magatartástól, hogy ezzel örökre elszigeteltem magam. De soha nem bántam meg, és ami kevés még az életemből hátravan: azalatt már soha nem is fogom megbánni.

Ugye ebben a hazában a rendszerválás óta az az alapkérdés: fölszabadítás volt-e vagy megszállás. Akkor tisztázzuk: minden emberszabású ember, minden humanista számára, aki hitt az emberi alapjogokban egyértelműen fölszabadítás volt. Nemcsak a nácibérenc háborús gépezet dűlt romba, hanem az ultrakonzervatív magyar uralkodó osztályok ezer éves népellenes feudalizmusa és feudálfasizmusa, a tömeggyilkosok államhatalma is. Amiről Ady így beszélt:

Mert itt kárhozat van! Itt le kell gyilkolni
Mindent, ami ósdi, ezeréves holmi,
Mindent ami senyveszt, mindent ami árul
S Etelközt teszi meg hű magyar határul.

Az más kérdés, hogy a fölszabadító alig két év múlva ránk tette mocskos medvemancsát, rabszíjra fűzött, és beterelt a „Béketábor” rabszolgái közé az euro-atlanti hatalmakkal teljes egyetértésben.

És ez a legfőbb tanulság. Hogy a fölszabadításból újabb rabszolgaság lett, aminek hatására máig nem tudott a magyar közösség szembenézni az ország szégyenletes második világháborús szerepével; se a bűneinket, se a mentségeinket nem bírtuk sorra venni (az egyetlen Bibó tett kísérletet rá, de egy fecske nem csinál nyarat); hogy ma is tudathasadásban és identitászavarban élünk testileg már Európában de lélekben még mindig a Balkán és Ázsia legsötétebb bugyraiban, ezért saját magunkon, a szovjet elnyomókon kívül nagyon nagy részben felelős a Szabad Világ: a Nyugat gazdag, boldog, demokratikus, globális, és a mi testi-lelki nyomorunkra végtelenül közönyös nagyhatalmai.

17883

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Háttér - információk, tények
· Írta: foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Háttér - információk, tények:
OVTV


Article Rating
Average Score: 5
szavazat: 1


Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.03 Seconds