2018 January 23, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19472853
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Kertész Ákos: Szabadegyetem
Posted on August 25, Wednesday, 12:00:00
Topic: Háttér - információk, tények
Ebben a rovatunkban az ifjaknak tanulni, tapasztalatot szerezni, idősebbeknek nosztalgiázni, továbbgondolni, vitatkozni, valamennyiünknek eligazodni korunkban, adjuk közre rendszeresen Makra írójának gondolatait.
Főszerkesztő


A jövő vonzatai


… Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.

(József Attila)

– Egy józan nemzetstratégia vázlata –


A múltat nem letagadni, nem átértelmezni kell, hanem bevallani. Mert ha félünk a múltunktól, nem láthatunk tisztán a jelenben, és ha a jelenünket nem látjuk jól, a jövőnkről is csak téveszméink lehetnek. Márpedig a jövőt nem lehet megúszni: föltartóztathatatlanul jön (attól „jövő”), föl kellene készülni rá. Ez a fölkészülés lenne az, amit stratégiának, mondjuk úgy, hogy nemzetstratégiának nevezünk.

De a XXI. században a nemzetstratégia már nem szűkülhet le a hagyományos „nemzet” kategóriájára, mert minden nemzeti lét egy-egy nagyobb egységbe van máris ágyazva. Az a nagyobb egység, amibe a magyar nemzeti lét van beágyazva, értelemszerűen a közép-európai régió az Európai Unión belül. Közép-Európa népeinek, nemzeteinek sorsát radikálisan átformálta egy kilencven évvel ezelőtti esemény: a trianoni békeszerződés. Azóta sem voltunk még képesek „rendezni végre közös dolgainkat”.
Nem csoda. Közép-Európa népei, nemzetei nem folytatnak párbeszédet – nem Trianon óta, mint gondolná a naiv ember, hanem – már évszázadok óta.

Az sem természetes, csak a veretes emberi butaság nézőpontjából, hogy a trianoni traumát sem az, aki vesztett, sem az, aki nyert rajta, nem próbálta emberi szóval, gondolatok, eszmék cseréjével orvosolni; hanem minden érintett fél automatikusan lőállásba vonult és tüzelni kezdett a másikra, úgy, hogy a csatazaj attól kezdve elnyomott minden értelmes emberi szót. És a zűrzavarba beléptek véres csizmájukkal a nácik, és hatásukra szörnyű bűnöket követtünk el egymás ellen, aztán jött az orosz medve, rátette a térségre a mancsát és utána csönd lett, temetői csönd, és a párbeszéd újra elmaradt. A Szovjetunió összeomlása utáni szabadság ismét csak az atomizálódott, különalkus érdekérvényesítési kísérletetek korát hozta el, külön-külön alkudoztunk az Unióval, és megint csak versengtünk egymással (hogy ne mondjam: acsarkodtunk egymás ellen), ahelyett, hogy közös érdekeinket fölismerve végre összefogtunk volna.

Pedig már szabadság van. Lehetne… Vagyis nincs többé olyan nagyhatalom, amelyik egymás ellen akarná uszítani a közép-európai nemzeteket, csak a tehetetlenségi erő akadályozza, hogy kilépjünk végre múltunk elátkozott csapdáiból. A közel- vagy közép-keleti térséggel szemben, vagy a déli-, délkelet-ázsiai térséghez viszonyítva itt, a mi régiónkban, paradicsomi állapotok lehetősége kínálja magát, csak a kezünket kellene kinyújtanunk, hogy megragadjuk.

Kossuth is tévedett 1848-49-ben, amikor azt hitte, a történet csak a „magyar szabadságról” szól, hiába harsogta a fülébe Petőfi, hogy „Világszabadság!” Különben sem fordult még elő, hogy a politikusok meghallották volna az élő költő szavát, csak a halott költőket szokták kisajátítani politikai szimbólumként, reklám célokra. Mindenesetre torinói száműzetésében Kossuth már rájött a tévedésére, és egyebet sem üzent a nemzetnek, mint hogy próbáljon meg Duna völgyi konföderációban gondolkodni, de a nemzet (viszonzásként) ugyanolyan süket volt Kossuth apánk szavára, mint ő Petőfiére annakidején. Fájdalmas igazság, hogy még Trianon után is akadt józan koponya a vesztes, tehát a magyar oldalon (megjegyzem: elméletileg a győztes oldalon is kerülhetett volna, de hát ilyen mérvű tisztánlátás a mi térségünkben kizárt), Németh László, aki fölismerte a Duna menti, gyakorlatilag közép-európai népek „történelmi tejtestvériségét”, és azt, hogy a nagyhatalmak uszítása a vétkes abban, hogy összetartás helyett csak vicsorgunk egymásra. A nagyhatalmi malomkövek között őrlődtünk mindannyian, a török, az orosz, a német keleti és nyugati „Drangok” között, ha a nyelvünk nem is, sorsunk közös volt, de ezt sem vettük észre. És persze Németh Lászlóra sem hallgatott senki.

Ki ne tudna többet az átlagos magyar értelmiségiek között a német, az angol, a francia vagy az amerikai kultúráról, irodalomról, zenei és tudományos életről, történelemről, mint a szlovákokról, csehekről, románokról, lengyelekről?! Kapcsolataink informálisak, véletlenszerűek, jobb esetben barátiak, családiak, mondjuk csak ezzel a csúnya szóval: különalkus kapcsolatok. Ismereteink egymásról bizonytalanok, pletykaszintűek, anekdotikusak. Csehül, lengyelül, románul, ma már oroszul is csak az tud, akinek nagyon muszáj, bezzeg angolul, spanyolul, franciául…! – pedig nem ők a szomszédjaink.

Szinte véletlennek, hobbinak mondható, hogy a magyar értelmiség rákapott a cseh irodalomra, hogy ma már Bohumil Hrabal, a mester, szinte a mi szerzőnk, hogy megszerettük Čapeket, Hašeket, Kunderát és Parált, hogy értékelni tudjuk és a mienkével rokonnak érezzük a cseh humort, mint közép-európai humort.
A lengyel irodalomról is csak véletlenszerű, esetleges ismereteink vannak. Andrzejewski, Borowski, Sienkiewicz, Prus…
És a filmek.

Azért a cseh és a lengyel film a szívünkbe lopta magát, de kinek a szívébe? A nagy mozilátogató vagy tévénéző tömegek szívébe? Itt megint csak az értelmiség egy vékony rétegéről beszélhetünk. Tudunk mindenekelőtt Andrzej Wajdáról, Kawalerowiczról, Zanussiról, Polanskiról (néhányan nemcsak az amerikai filmjeire, de Kés a vízben-re is emlékezünk); a cseh filmmel nekem például olyan intenzív a kapcsolatom, hogy Chytilová Örökség avagy Gútentág faszikáim című filmjére véletlenül kapcsoltam rá a tévében, fogalmam sem volt, mit látok, de két perc múlva tudtam, hogy ez csak cseh film lehet. Jozef Kroner, Jiři Menzel már szinte magyar színészek; illetve Menzel a legmagyarabb cseh rendező.

(Vajon ők, a csehek és a lengyelek is szeretik a mi filmjeinket? Nem hiszem: mi sem szeretjük, direkt lenézzük a magyar filmet, de ők szeretik a saját filmművészetüket, úgy ismerik a színészeiket, rendezőiket, úgy tartják számon őket, mint mi a focistákat… )

Pedig nincs nyugati vagy amerikai film, ami közelebb állna hozzánk (pontosabban: hozzám) a Szigorúan ellenőrzött vonatoknál, a Szekérrel Bécsbe című filmnél, a Tűz van babámnál, A szeszélyes nyárnál, az Ecce homo Homolkánál, a Tréfánál, a Sörgyári capriccionál, A mi kis városunknál. Vagy, hogy a cseh filmekről a lengyelekre térjünk át: a Hamu és gyémántnál, a Csatornánál, a Borowski novellájából készült Tájkép csata utánnál, a Lotnánál (ki érthetné meg jobban a Lotnát, mint mi, magyarok?). És Forman akkor is a miénk, ha Amerikában csinálja a Száll a kakukkot… az Amadeust, Polanski, amikor A halál és a lánykát rendezi Sigourney Weaverrel nem bír kibújni közép-európaiságából… és mégis…

És ez a kapcsolat, amit hiányolok, még nem társadalmi, nem tudományos párbeszéd, nem a sikeres ötletek tapasztalatcseréje, nem a megoldások párbeszéde, ez még csak a szellem, a kultúra, az emberi kapcsolatok párbeszéde lenne, csakhogy annak sem alapos, nem átgondolt, nem szervezett, csak esetleges, véletlenszerű, „ad hoc” – mondhatnám –, és a politikai párbeszédtől még fényévnyi távolságban van. Mindig máskor mozdultunk, máskor lázadtunk, még ötvenhatban is külön a lengyelek (nyáron) és külön mi (ősszel); sose bírtunk egyeztetni, még ha szurkoltunk is egymásnak és egymásért, mindig külön jártuk a nyilvánvalóan közös utat. Ötvenhatban a csehek nem voltak mellettünk, hatvannyolcba mi vonultunk be Csehszlovákiába a ruszkik parancsára eltaposni a Prágai Tavaszt. A nyolcvanas évek elején meg nálunk az a rossz duma járta, hogy „mit sztrájkolnak a lengyelek, dolgozzanak, ahogy mi, és lesz mit kajálniuk – nem vette észre a magyar átlagember, hogy a lengyelek értünk is sztrájkolnak! Még Ceausescu ellenében sem bírtuk megfogni mi, magyarok és a románok egymás kezét… micsoda istenverése ez rajtunk?!

Hatvanháromban egyetemista fiatalokkal csavarogtam autó-stoppal Lengyelországban, Katowice mellett vett föl egy teherautó Krakkó felé, és azt kérdezte a sofőr, jártunk már Oswiecimben (Auschwitzban)? Nem? Akkor elgurulunk arra, nem nagy kerülő… A lengyelek szeretete állandóan zavarba hozott… ők csak azt tudták, segítettünk nekik valamennyit a második világháborúban, és föllázadtunk a ruszkik ellen ötvenhatban, de azt nem tudták, hogy Hitler utolsó csatlósai is mi voltunk, hogy talán sehol Európában nem volt annyi följelentő, annyi kollaboráns, mint Magyarországon. Lenyűgözött a nemzeti összetartás: Varsóban ültünk egy teázóban, amikor kinyílt az ajtó, és belépett egyenruhában három 18-20 éves srác, három látogatóban levő kelet-német kiskatona. A zongorista taktus közben elkapta a kezét a billentyűkről, hang fönnakadt, szó bennszakadt, egy másodperc alatt olyan csönd támadt, hogy hallani lehetett a pókot, amint a hálóját szövi. Fantasztikus volt, egyetlen kis szépséghibával: ezek a német srácok jóformán még csecsemők sem voltak a háború idején…

Varsóból hazafelé megismerkedtünk egy nagyszakállú cseh Mikulással, prágai festőművésszel; jött egy garázsmenetes busz, és összeszedett minden stoppost az úton, ott volt fél Európa ifjúsága. Egy lengyel srác csokit osztott, mindenkinek jutott egy kis kocka, a Mikulásnak nem adott, ez cseh, mondta megvetően és továbbment. Fölbőszültünk. Mind a hárman, magyarok, tüntetőleg odaadtuk a csokoládénkat a prágainak, a nyugati fiatalok nem értették, mi is csak félig… miért utálják ezek a cseheket? Csak nem egyszerűen azért, mert szomszédok? Pedig meglehet…

Prágában először egy nagyváradi születésű öreg prágai zsidó, Stefan Martin bácsi, kalauzolt körül 1975-ben, akkor volt a fölszabadulás harmincadik évfordulója, és az óvárosban mindenütt ronda állami dekorációk lógtak… Gyönyörű, mondtam, csak nem volna ez a dekoráció…

Fiam, emelte föl a mutatóujját Stefi bácsi, dekorációk jönnek-mennek, de a falak, azok maradnak!
Akkor éreztem először, és azóta szinte mindig, amikor Prágában járok, hogy ha nem Budapesten, akkor csak Prágában szeretnék élni.
Ez az öregúr, egyébként egy jó barátom nagybátyja, 1903-ban született Nagyváradon. Egyszerre tanult meg magyarul, románul, németül és jiddisül, mind a négy nyelven anyanyelvi szinten. Bécsben járt egyetemre, a húszas-harmincas években Szlovákiában dolgozott, megtanult szlovákul, magánszorgalomból franciául, a háborút megúszta, „csak” a családja maradt Auschwitzban, negyvenhatban egy új házasság révén került Prágába.

Stefi bácsi, mondtam neki, a maga élete tipikus poszt-monarchiás sors. Ennyi hányattatás után most végülis minek tekinti magát? Magyarnak, zsidónak, szlováknak…? Habozás nélkül válaszolt:
– Természetesen prágai vagyok.
Hatvanháromban Zakopanéból Poprad-Tatrin, aztán Kassán és Miskolcon keresztül jöttünk haza. A fiúk szlovák földre lépve konokul és pimaszul magyarul beszéltek, mintegy sugallva, hogy ez a föld magyar föld, itt mindenkinek kötelező magyarul tudnia. (Pedig ezek egyetemisták, értelmiségiek, kultúrlények voltak –, ráadásul az én barátaim!) Állandó volt a konfliktushelyzet, senki nem tudott magyarul, senki nem adott felvilágosítást semmiről, a felszolgálók a vendéglőben, az eladók szuvenír-butikban nem értették, mit akarnak. Én csak annyit tettem, hogy mindenütt egy harmadik nyelven, németül szólaltam meg. Hallván a kiejtésemet a második mondat után mindenki tudott, ki törve, ki folyékonyan, magyarul. Ennyi. Csak tisztelettel jeleztem, tudom, hogy ez itt Szlovákia földje.

Máskor a társaság fele filmesekből állt, és délelőtt láttunk a Hradčany-ból jövet valami olyan muris egymás tetejébe épített sokszínű házikó-együttest, amit mintha Banovich Tamás tervezett volna. Alighanem innen jött később… hogy is mondjam… ragyogó májusi vasárnap volt, a Hus téren öreg cseh parasztok amatőr kórusait hallgattuk, aztán utána fölcsendült a téren napozgató tömegben egy magyar népdal, valaki csatlakozott hozzá, aztán még valaki… és látszólag spontán összeállt a szobor körül egy magyar vokálkórus, mintha csak néhány látogató akarná megköszönni a cseh kórusmuzsikát.

Álomszerűen valószínűtlen volt az egész, (nem tudtuk, hogy turisták között ott volt a nyíregyházi zenei középiskola leánykórusa), és azt mondtuk, már csak a Banovich hiányzik, és abban a pillanatban megjelent srégen átvágván a téren a Banovich…

És jött a józanodás: másnap az a fájdalmasan röhejes félreértés a szent Vencel szobránál. Az eset a hetvenes évek közepén történt. Egyik kollégánk odaállt a szobor elé, és valami olyasmit mondott kissé patetikusan, hogy szent Vencel, bocsásd meg nekünk, magyaroknak, hogy mindig a rossz oldalon állunk, mindig rosszkor és rosszat lépünk… Hirtelen egy nő, egy prágai civil asszony, aki csak annyit látott (és hallott), hogy itt holmi magyarok szentségtelenkednek a Vencel szobor körül, rikácsolva nekünk támadt, hogy takarodjunk innen, nem látjuk, hogy ide, a járdaszigetre, tilos föllépni?!
Eltakarodtunk.

Vagy tízszer jártam Szlovákiában, hol hivatalosan, hol a barátaimmal, hol a barátnőmmel… mindig németül próbálkoztam, ennyi volt a titok, és soha nem éreztem nacionalista elutasítást, vagy magyargyűlöletet.

És egyszer idehaza, a Rákóczi úton egy presszóban, azt magyaráztam prófétai hittel egy cseh turistának (németül), hogy mi, csehek és magyarok egymás történelmi tejtestvérei vagyunk, közösen szenvedtük meg azt, hogy a nagyhatalmak mindig egymásra uszítottak, és össze kellene fognunk, és ő kifejtette, hogy a csehszlovák gazdaság magasan a magyar fölött áll, és nem őrültek meg a nyakukba venni egy ilyen csődtömeget, mint Magyarország. És ezalatt következetesen Rákosi utat mondott Rákóczi út helyett, és akkor bepöccentem és elmagyaráztam, hogy ez olyan, mintha én a prágai Jan Hus teret következetesen Gustav Husak térnek nevezném… érdekes, ezt megértette.

Hideg zuhany, meleg zuhany – párbeszéd helyett.
Romániában inkább csak nagyobb küldöttséggel jártam, nem igen láttam „csoporttól” az országot. De jól ismerem a filmgyártásból a nálunk dolgozó romániai magyar színészeket. Mivel Erdélyben a színpad deszkáin magyarul megszólalni is már bátor tett, az erdélyi magyar színész fölkészültebb, nagyobb tudású, és szakmailag is jóval alázatosabb, mint az öntelt és pökhendi magyarországi színészek zöme.

Sartre mondta valamikor, a hatvanas években – mindenesetre már ötvenhat keserves tapasztalatai után –, hogy ez a huzatos, sokat próbált térség, ez a ma szovjet megszállás alatt sínylődő Közép-Európa, amin a török janicsárok lábbelije után a német katonabakancs és az orosz nemezcsizma is végigtaposott, ahol a népek hittek a szocializmusban, hogy aztán véres fejjel ocsúdjanak föl a csalódás után; ebben a térségben a népek tudhatnak valamit, amit a Nyugat nem tud, mert nem járta meg az ő poklaikat. Innen kiindulhat valami… valami megoldás… Hátha még ismerte volna Sartre Nagy Lászlót, és egyszer megértett volna egy ilyen verssort: hogy: „dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?... De ahhoz nem kitalálni kell Közép-Európát, ahogy Hankiss Elemér javasolja, hanem végre megtalálni egymást…

Ez lenne az igazi jövőkép, ez lenne a méltó stratégia, nem a 2004 decemberére kiírt gusztustalan népszavazás a kettős állam-polgárságról, aminek az eredménye várható volt: a választók vagy el se mennek, így érvénytelen lesz (ez történt), vagy egyértelműen nemmel szavaznak. Előre tudtam, hogy a nemzeti kártya kijátszásával (ami szinte mindig beválik) ez esetben nem sokra megy a jobboldal, mert ha munkahelyeinket látjuk veszélyeztetve, ha azt a nagyon csekély szociális gondoskodást, ami még megmaradt, a nagyon megroggyant egészségbiztosítási rendszert, ami még éppen hogy működik, kell másokkal megosztunk, rögtön nem vagyunk olyan nagy magyarok. Túl sokszor hallottam itt-ott (nem lakossági fórumon, válogatott hívek között, hanem a tömegben) azt a dumát, hogy „tele van a hócipőm a rohadt románokkal”. Ezek a „rohadt románok” nem mások, mint erdélyi székely és magyar testvéreink…

Marxra, igaz, nem illik hivatkozni, de néha nem árt: még mindig a lét határozza meg a tudatot.

Ez a történet nem Trianonnál kezdődött. Ott csak beütött a krach, és a magyar politikai tudat elindult a lehető legostobább, leg-tragikusabb lejtőn lefelé. Azt a kérdést senki nem tette föl, mi volt ebben a mi szerepünk. Voltak-e vétkeink, és ha igen, melyek azok?
A háborút nem mi veszítettük el, hanem az a szövetség, amelyhez tartoztunk; egészen más kérdés, és azok bűneit súlyosbítja, akik belehajszolták a háborúba az országot, hogy a győzelemből mi, magyarok semmit sem profitáltunk volna. A harc a gyarmatok újraelosztásáért folyt, Magyarország sem lágy Ázsiából sem borzolt Afrikából nem kapott volna egy ásónyomnyit sem. Csakhogy a mi státusunk különleges volt a dualizmuson belül: mi és Ausztria alkottuk a monarchiát. A többi hűbérbirtok, protektorátus, koronagyarmat volt, vagyis nem ők voltak a vesztesek, hanem mi: Ausztria és Magyarország.

Magyarország ugyanolyan felelős volt, mint a dualizmuson belül vele egyenrangú Ausztria Bosznia és Hercegovina 1878-as okkupálásáért, majd 1908-as annektálásáért. 1878-ban a közös külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula sürgetésének engedve mondta ki a berlini kongresszus, hogy Ausztria-Magyarország megszállhatja az oszmán birodalomhoz tartozó területet. 1908-ban az első polgári származású magyar miniszterelnök, Wekerle Sándor nem csupán az annexióhoz, hanem ahhoz is ragaszkodott hogy a középkori magyar uralkodók által használt Bosznia királya cím alapján közvetlenül Magyarországhoz csatolják a bekebelezendő tartományt. Az óhaj ugyan nem teljesült, az első világháborút kirobbantó szarajevói merénylet így is megtörtént. Aligha vitatható, hogy ezért Ausztriával együtt közös a felelősségünk. A világháború elveszítésének pedig egyenes következménye Trianon.

Miért úszták meg az osztrákok? Nem úszták meg, ez is csak a hibát mindig másban kereső magyar nacionalizmus túlzása volt. Ausztriában alig éltek őslakos kisebbségek, márpedig a rendezést a győztesek etnikai alapon vélték megoldani. Amiben volt is ráció. Mert ha a nemzetállami eszme anakronizmusnak számított is 1920-ban, még nagyon is hatékony volt. A nemzetállamiság nevében árulta el a második Szociáldemokrata Internacionálé a nemzetközi munkásosztályt, és csatlakozott a nemzeti burzsoázia rablóháborújához, egymás ellen fordítva, és véres húsdarálóba hajszolva Európa proletárjait – egyedül Jean Jaurès látott világosan, le is lőtte egy elmebeteg nacionalista. Ezért a győztesek úgy gondolták, ha a nemzetállamok határait etnikai alapon húzzák meg, sehol nem lesz (akkora!) etnikai feszültség. Sajnos a Duna mentén, Kelet-Közép-Európában az etnikumok területileg is keveredtek, lehetetlenség volt igazságos határokat megállapítani.

Ausztriának elég büntetés volt, hogy a Birodalom széthullott, hogy a Habsburg ház megszűnt uralkodóház lenni, hiszen Horthy a törvényes, megkoronázott magyar királyt is elkergette (amúgy – a békeszerződés értelmében – törvényesen.).

A kiegyezés után, főleg a századfordulóhoz közeledve a birodalmi álmokat dédelgető nacionalista politika mindenekelőtt arra ügyelt, nehogy a nemzetiségeink is megpróbáljanak politikai nemzetté válni, ahogy mi. Ami a magyaroknak járt, az nekik nem járt, és azért kellett elszabotálni a plurális demokráciát is, az általános és titkos választójogot, hogy a nemzetiségek parlamenti úton – hisz ők lettek volna többségben – ki ne mondhassák az elszakadásukat. Miért tételezték föl akkori uraink, hogy az „oláh” meg a „tót” meg a „rác” hozzánk képest csökkent értékű nép? Ezt a délibábos képzelgést úgy neveztük: magyar szupremácia –; érveink is voltak: mi államalkotó nemzet vagyunk, ők nem. Csakhogy a nemzet és a nemzetállam eszméjét a tizenkilencedik században találta föl a romantika, és attól kezdve államalkotó nemzetté lett minden etnikum, amelyet nem nyomott el éppen egy másik nemzet.

Ugye, hogy utáljuk Amerikát, a világ csendőrét? A dicső magyar nemzet a Kárpát Medence csendőre lett. Ez a Szabadságharc szelleméhez végképp méltatlan, szégyenletes szerep volt az ára a kiegyezés utáni nagy föllendülésnek, a boldog békeidőknek, a hatalmas polgári liberális gyarapodásnak, a magyar gazdasági csodának. Hogy gyorsforralón készülhetett el bécsi és párizsi mintára Közép-Európa új fővárosa és kulturális centruma: Budapest.

De erre nem gondoltak eleink Trianon után. Csak jajgattak, és sértődötten újjal mutogattak mindenkire; mindenki bűnös volt, csak mi voltunk ártatlan áldozatok. Mi nem hibáztunk.

Kossuth bezzeg hibázott – ezt egyszer megbeszéltük már –, a szabadságharc idején, igaz, ő később már belátta. Torinóból mást sem üzent a kiegyezés zsíros lakomáján böfögő nemzetnek, hogy figyeljen az etnikumokra, ne higgye, hogy szabadság csak a magyar nemzetnek jár, a többi nemzetnek nem, ne kövesse el újra azt a hibát, amit ő, Bem figyelmeztetése ellenére, elkövetett: ne vonjuk magunkra a szomszéd népek és etnikumok haragját, mi gondolkodjunk inkább egy Duna völgyi konföderációban. Kossuth gyakorlatilag megjósolta Trianont.
Németh László (róla is elmondtam föntebb, hogy a kutya sem hallgatott rá, bár még csak baloldalisággal sem vádolhatja senki) Trianon után azonnal ki bírta mondani, hogy nem a körülöttünk élő kis népek a mi ellenségeink, hanem a nagyhatalmak, melyek az oszd meg és uralkodj elve alapján mindig egymás ellen uszítottak bennünket: magyarokat, románokat, szerbeket, horvátokat, cseheket és szlovákokat. Pedig ha a nyelvünk nem is, sorsunk, életformánk, szokásrendszerünk, civilizációnk közös volt, még a dalaink is, ezt nemcsak Bartók, de Vujicsics Tihamér is igazolhatná, ha élne. Hogy a Duna menti és a közép-kelet-európai kis népek egymás történelmi tejtestvérei, és Ady beszél igazat: „Dunának Oltnak egy a hangja”. Hogy siránkozás és középhatalmi álmok helyett el kell fogadnunk történelmi helyzetünket: kis nép vagyunk. Csonka Magyarországból kell paradicsomot varázsolnunk; és meghirdette a Minőség Forradalmát.

Horthy, miután elfogadta az antant kezéből a hatalmat, vagyis a megcsonkított Magyarországot, egyebet sem tett uralkodásának huszonöt esztendeje alatt, mint siránkozott a területek elcsatolásáért, és mindenit bűnbaknak tett meg magunk körül. És Hitler tigris páncélosai után kötötte az ország rozoga szekerét, s tőle várta hűsége jutalmaként Trianon visszafordítását. Azt nem vette észre, hogy azok poszt-habsburg országok, melyekkel szemben területi követeléseink voltak, mind Hitler szövetségesei…

A párizsi békeszerződés Trianon megpecsételése volt, de mit várhatott a győztes szövetségesektől Hitler utolsó csatlósa? A szovjethatalom persze nem tűrte, hogy európai vazallusai nyíltan hajba kapjanak, de a román és a magyar nép közötti gyűlölködés csökkentése sem állt érdekében. A szovjet politika a túlzott barátságot ellene irányuló ellenséges szervezkedésnek fogta volna föl. Mi működött megint? A divide et impera, az oszd meg és uralkodj stratégiája. (Fájdalmas, hogy a rendszerváltással nyert szabadságot nem arra használtuk, hogy azonnal kezet nyújtsunk egymásnak, hanem arra, hogy tovább mélyítsük a szakadékot – mint más népek is a térségben.)

A románok kárörömmel vállalták, hogy Snagov-ban rendezzék be az ötvenhatos forradalom vezetőinek koncentrációs táborát. Senki nem figyelt föl arra, hogy Európában ezalatt a németek és a franciák ráébredtek, hogy sok évszázados hagyományos gyűlölködésük fölszámolásával közösen megteremthetik Európa egységét. Aki járt valaha Franciaországban, tapasztalhatta, hogy puszipajtásság éppen nincs a két nép között, de józan politikai béke és együttműködés igenis van. (A gazdasági együttműködésről, mint evidenciáról már nem is szólva.)

Utcai szinten pedig nagyobb az utálat Franciaországban, mint Erdélyben. Néhány szót tudok németül, de Párizsban nem lehet németül megszólalni, az ember sosem kap választ. Ezzel szemben, mikor a Székelyföldön jártam turistaként, a házigazdámmal lovas kocsin mentünk valahová, és szembejött az úton egy ember, aki magyarul köszöntötte a gazdát. A gazda románul köszönt vissza. Nem értettem, hogy is van ez? Ő román, mondta a gazda, és megtisztelt engem azzal, hogy az anyanyelvemen, magyarul köszönt. Én pedig megtiszteltem őt azzal, hogy az ő anyanyelvén, románul köszöntem vissza neki. Hát így működik a világ, amíg bele nem rondít a politika. A kettős állampolgárság abszurd ötletével a magyar nacionalizmus abban a pillanatban állt elő (2004-ben), amikor az RMDSZ már kormánytényezővé vált; s az európai csatlakozás küszöbén olyan erőt tudott akkumulálni, melyet egy eurokonformnak látszani akaró állam nem hagyhat figyelmen kívül. De a jobboldali álpróféták úgy szorították sarokba Markóékat, hogy kénytelenek voltak maguk alatt vágni a fát: követelni (a választóik kedvéért) a kettős állampolgárságot, ezzel rombolni diplomáciai eredményeiket, holott a népszavazás után két év múlva esedékes uniós tagság lehetőséget adott, hogy később majd erdélyi magyar régióról, sőt akár autonómiáról is tárgyalni lehessen. Ez példaértékű. Mert ha nem volt a magyar-román kapcsolatban temetői csönd a szovjet diktatúra jóvoltából, ez a szindróma ismétlődött folyamatosan Trianon óta. Gyönyörű lecke, hogy a népszavazási komédia ellenére az RMDSZ koalíciós partnerként négy minisztériumot kapott a román kormányban: a miniszterelnök helyettesi posztot is, amire nem volt példa még Trianon óta. Arra sem, hogy az új román kormányfő első külföldi útja Magyarországra vezessen.

Mivel román barátaink (ellenfeleink, ellenségeink, testvéreink – én semmit nem akarok szuggerálni, minden olvasó döntse el maga) tagjai az EU-nak, tartok tőle, hogy hamarosan fölköthetjük az alsóneműt: komoly riválisaink lehetnek. Sértetten szoktuk emlegetni (szokásunk szerint másra mutogatva), hogy a „bunkó” nyugatiak nem bírnak különbséget tenni Budapest és Bukarest között. Tettünk valamit azért, hogy nyugaton megismerjenek? Mert a románok tettek, és nem keveset. Híresek vagyunk arról, hogy a gyönyörű és dallamos magyar nyelven kívül (ebben nincs semmi irónia; mint író szenvedélyesen szeretem az anyanyelvemet!) más nyelveken csak makogunk. A román intelligencia kiválóan beszél, olvas (sőt ír!) franciául. A román államnak a legnagyobb nyomorban is volt pénze román diákok tömeges francia ösztöndíjára. A legnehezebb időkben is ellátta (román pénzből) a jelentősebb a nyugati könyvtárakat a román történelemről, (n. b. a dáko-román elméletről), életformáról, kultúráról, folklórról szóló tudományos művekkel, és – igenis – propaganda kiadványokkal. A román szellem egy Ionescot, egy Panait Istratit adott a francia irodalomnak. Hát mi mennyit áldoztunk arra, hogy Európa megismerjen bennünket? Nálunk nemzeti karakterjegy, hogy amiképp Goebbels a kultúra szó hallatán a pisztolytáskája felé kapott, a magyar politikusnak a kultúra szóra zsebbe nőjön a két keze. Kultúrára, közoktatásra pénzt pazarolni?! Ez olyan idegen a magyar embertől, mint termeszhangyát ebédelni, vagy rénszarvason lovagolni…

A baloldalnak van (vagyis lehetne) nemzetstratégiája! Dózsa György óta. Nem Rákosi és nem Kádár útódai vagyunk, hanem a Hunyadiak, a Zrínyiek, Bocskai, Rákóczi, Kossuth, Károlyi, Jászi, Ady, Kéthly Anna, József Attila, Radnóti Miklós, Bajcsy-Zsilinszky Endre szellemi utódai.

A mi örökségünk a földosztás, a Fényes szelek szellemisége, a NÉKOSZ, a Népi kollégiumok Szövetsége, a népdalok, a negyvenöt utáni alulról szerveződő magyar demokrácia, amíg Rákosi le nem fejezte, akihez (Rákosihoz) nekünk, baloldali magyaroknak, semmi közünk, mert egy merev zsarnokságot, egy retrográd státus quot, plusz külföldi megszállást diktatórikus eszközökkel csak jobboldali politika védelmezhet. Ami pedig a nemzeti identitást illeti, azzal együtt, hogy a hazafiság Rákosinál a nagy szovjet testvér szeretetével kezdődött, taktikából, olyan populista nacionalista volt, hogy a mai újsoviniszták alázatosan mehetnének hozzá tanácsért.

És a baloldal öröksége Illyés Gyula, Bibó István, Nagy Imre, Angyal Pista, Maléter Pál, Gimes Miklós, Donáth Ferenc, az új gazdasági mechanizmust és a háztájit kiharcoló Nyers Rezső és Fehér Lajos. A mi nemzetstratégiánk, hogy nálunk már húsz évvel a rendszerváltás előtt megjelentek a piacgazdaság csírái! A mi nemzetstratégiánk a magyar líra és epika, a teljes magyar irodalom (néhány periférikus fűzfapoétától, másodvonalbeli betűvetőtől eltekintve), amely az értékálló művészet meghatározó jellege szerint mindig szemben áll azzal a társadalmi struktúrával, melynek bázisán létrejött, vagyis eo ipso progresszív, szabadságszerető, demokrata volt. És a magyar folklór, a népművészet minden ága, és Bartók és Kodály és Szakcsi Lakatos Béla. És hazánk természeti értékeinek védelme, és Európa, hogy az Unió keretében váljanak virtuálissá azok a trianoni határok, amelyek a magyar etnikum szétszakított csoportjait elválasztják egymástól.

A második világháború végén, míg egész Európa ünnepelte a nácizmus fölött aratott győzelmet (föllélegeztek még a németek is, mert megszűnt a lidércnyomás, és a további pusztítás és nem aratott többet a halál), mi sértetten duzzogtunk, hogy megszálltak a ruszkik.
És megint nem akadt, aki szembenézett volna a történelmi igaz-sággal, végiggondolta volna és ki is merte volna mondani, hogy mit vétettünk mi. Először is, hogy minket nem támadott meg senki, mi támadtuk meg a Szovjetuniót, hogy a nácik győzelme esetén nekünk (ördögöt nekünk, a mi urainknak!) is jusson a koncból. És ágyútölteléknek odadobtunk irredenta és középhatalmi álmainkért a kárpát-medencei hatalmi hegemóniáért kétszázezer magyar fiút ágyútölteléknek a Don kanyarban, és hatszázezer zsidó magyar állampolgárt és hazafit (!), akik még a gázkamra kapujában sem hitték el, hogy a magyar haza elárulhatta őket a nácik paranoiás népirtó tébolyának. Ja, és Budapestet. És a hídjainkat. És a gyárainkat, amelyeket leszereltek és elhurcoltak a németek. És a romba döntött fél országot. De mi ártatlanok és tehetetlenek voltunk, a bűnt a németek követték el és a nyilasok… nem akartuk tudni, hogy bűneink méltó büntetése volt a párizsi béke.

A múlttal nincs mit csinálni. Nem lehet letagadni, nem lehet meghamisítani, tudniillik nem megyünk vele semmire: a múltunk mi magunk vagyunk. (Minden dolog a saját történetével azonos, állította egy bizonyos filozófus ismeretelméleti vonatkozásban – a nevét ne firtassuk…) A múltat be kell vallani, ahogy József Attila tanácsolta. És utána lehet dolgozni a jövőért.

Aki komolyan gondolja a jövőt, a nemzetpolitikai stratégiát, annak tudnia kell, hogy amiképp az orvostudományban sincs hatékony gyógyítási stratégia egzakt anamnézisen alapuló diagnosztika nélkül, a politikában sincs jövőképp a múlt és a jelen legszigorúbb elemzése nélkül. Erre nem én vagyok hivatott, mint író és publicista, nekem csak az lehet a dolgom, hogy fölhívjam az érintettek figyelmét erre az evidenciára.

27967

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Háttér - információk, tények
· Írta: foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Háttér - információk, tények:
OVTV


Article Rating
Average Score: 0
szavazat: 0

Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds