A “Szegény, öreg feminista klapec nyöszörgései” című ciklusból

Nem a feminizmustól félek, hadd nyugtassam meg a Kandidátus Asszonyt. A nőktől. Mert egyrészt azt tanultam egykori barátomtól, Fazekas Gézától (a legbölcsebb magyar paraszt-iparos ember volt), hogy “egy rossz soha sincs”. És ő ezt totálisan értette a világmindenségre vonatkoztatva. Apám meg arra oktatott: “óvakodj az egykönyvű emberektől”.

Azt nem mondta (ez egyéni következtetés), hogy óvakodj azoktól a nőktől, akiknek a férfiakról csak az erőszak és a hátrányos nemi diszkrimináció jut az eszükbe. Akik még sose néztek úgy egy pasi után, hogy de jó segge van! Akik még nem mondták azt a szerelmüknek, hogy te vagy a legklasszabb szőrös mellű krapek, akit ismertem! Akik el sem tudnak képzelni olyan férfit, aki nem vágja gerincre a nőt, aki nem az erőszaktól gerjed, hanem a gyöngédségtől, a simogatástól, a szeretettől (hogy ne mondjam: a szerelemtől). Akik elképzelni sem tudnak olyan manust, aki nem akar rajtuk uralkodni, aki társnak, partnernek tekinti az asszonyát, aki él-hal a családjáért (nem csak a gyerekeiért, a gyerekei anyjáért is), és az életét is föláldozná értük, ha kellene.

Én nem mondom, hogy sok ilyen férfi szaladgál a világban, azt is elismerem, hogy az ilyen ritka, mint a fehér holló. De van. Ha nem lenne, ha minden férfi törvényszerűen erőszakos barom macsó lenne, nem volna mire alapozni a jövőt. Értelmetlen volna a feminizmus is mindenestül.

Én félek azoktól a nőktől, akik nagyon is vissza tudnak élni a nők hátrányos helyzetével. Akik kifosztják a férfiakat, válás esetén a kirúgott férjüket (mert nem törvényszerű, hogy a férfi “dobja” a nőt egy fiatalabb pipiért, van úgy, hogy a nő ”dobja” a férfit), hogy semmijük sem marad a rajtuk levő gatyán kívül, és még a gyerekeiket is elveszik függetlenül attól, hogy sok “anya-lelkű” férfi létezik, aki jobb szülő, mint a gyerekek anyja.

Persze öreg feminista vagyok, mindig, mindenhol, minden körülmények között a hátrányosabb helyzetben lévők mellé álltam, lett légyen szó kizsákmányolt proliról, földtelen zsellérről, zsidóról, négerről, romáról, örményről, a férfibrutalitásnak kitett gyönge nőről, védekezni képtelen gyerekről, sántáról, bénáról, egyéb fogyatékosról, alkoholbetegről, hajléktalanról, támasz nélkül maradt árváról, özvegyről. És ezen az sem változtat, hogy tudom, az ilyen marhákkal szoktak nagyon kitolni, amilyen én vagyok. Az ilyenekkel szemben szokott visszaélni minden diszkriminációnak kitett egyén (sőt csoport) a hátrányos helyzetével.

Tudom. De az árnyékomat nem tudom keresztül lépni, a bőrömből képtelen vagyok kibújni, és semmilyen rossz tapasztalat nem bírja már megváltoztatni a személyiségemet. Kialakult. Ilyen. És ha balfácánnak tetszik nevezni, még csak meg sem sértődöm.

Én gyűlölöm az erőszakot. De azt a nőt is utálom, aki nemi megkülönböztetés címén följelenti a kollégáját, aki előre engedi a liftnél, vagy lesegíti róla a kabátot, aki kezicsókolommal köszön, és azzal kezdi reggel, hogy milyen szép ma, Anikó, szépet álmodott? Mert erre volt már példa nem is kevés, és ha szigorúan veszzük a feminizmust, lesz még rá példa sokkal több is.

Apropó példa! Amíg a macsó lesz a társadalmi férfipéldakép nem fog változni semmi. Szigorkodhatnak a feminista értelmiségi nők, a bunkó férj változatlanul megagyalja beijedt asszonyát. A nemi szerepekről alkotott társadalmi vélekedés megváltoztatását az óvodában (sőt a bölcsődében – ha még lenne!) kell kezdeni. És a művelődéspolitikában. Nem csak a múzeumi kulturális örökség az érték, hanem a 21. sz. szellemében most keletkező, tudatformáló erejű kultúra is.

Egyébként tudja, mégis mit imádok a nőkben? A másságot. Azt, hogy teljesen mások, mint én vagyok. Maradjanak is ilyenek!