A Pallas Páholy Ma-Holnap Klubja Gondolkodj!-estek sorozatának 2010. október 19-i rendezvénye különleges élményt ígért. Állandó főszereplője, Ungvári Tamás professzor, két kiválósággal cserélt (volna) eszmét. Csányi Vilmos etológus professzorral és Niedermüller Péter antropológus társadalomkutatóval. Érthető hát, hogy már a 18 órai rajt előtt zsúfolásig megtelt a kellemetes pinceklub.

Végül többszörösen rendhagyó est sikeredett. A „házigazda”, Böjte József, sajnálattal közölte, hogy Niedermüller Péter megbetegedett. Ami azt jelentette, hogy Ungvári Tamásra hárul a nem könnyű vitapartner-szerep. Hiszen Csányi Vilmos nemcsak szakmájának kiváló tudora, hanem lebilincselő előadó, aki történeteivel és „meseszövésével” Benedek Eleket is lepipálja. Talán ezért volt meghökkentő Ungvári professzor beszélgetés-indítása, aki – bár közölte, hogy mit sem tud az etológiáról – nemcsak a kulturális antropológiát és kiváló művelőit, Émile Durkheimet és Bronislaw Malinowskit dicsérte, hanem tüstént Csányira támadt, mondván, hogy „tanítómesteredet, Konrad Lorenzet utálom, mert náci volt”. Ítéletét még meg is ismételte, miután Csányi Vilmos csendes mosollyal csak annyit válaszolt, hogy „Nem igaz!”. E kis riposzt után Ungvári Tamás szóba hozta mások mellett Lévi-Strausst és a Biblia flóráját-faunáját feldolgozó Löw Immánuelt, a „földkerekség legtudósabb rabbiját” is. (Ilyenkor gondol több mindenre az ember, megfogadva a „Gondolkodj!” parancsát. Például arra, hogy Ungvári professzor nem hagyja, hogy megfeledkezzünk Diderot-ról, Voltaire-ről, Locke-ról meg másokról. Például a jelen alkalommal Durkheimről, Malinowskiról, Adam Smithről és Löw Immanuelről. Vagyis gondoljunk a munkásságukra, sőt gondoljuk azt újra. Jó és helyes törekvés felfrissíteni szürkülő emlékezetünket. De az ilyen „náci”-csetepatéknál az is elménket tornáztatja, hogy hasznosabb a valós tényeket megismerni a felszínes ítélkezés helyett, miként arra Csányi Vilmos is utalt. Bennem a kiváló orosz-zsidó írónő, Ljudmila Ulickaja „Daniel Stein, tolmács” c. regényének történetei is felbukkantak a téves el- vagy megítélés csapdáiról. Alighanem az ilyen vermek elkerüléséért és véleményének körültekintő megalapozottságáért szeretem Schweitzer József volt országos főrabbit, mélyen tisztelve bölcsességét, amit bizony példának tekinthetett volna annakidején, az 1990-es évek elején, Landeszmann György budapesti főrabbi is, aki egy meggondolatlan nyilatkozatával olajat öntött az antiszemitizmus akkor még csak piciny parazsára.)
A borzas nyitányt kellemes, tanulságos és rendhagyó két óra követte. Párbeszéd helyett jobbára Csányi-monológgal. A derűt már azzal megalapozta, hogy nem az etológiáról, nem az állatokról kíván beszélni, mert itt embereket lát. (A hallgatóság ezt kétértelmű kacajjal nyugtázta.) A humánetológiáról és a genetikai korlátokról mondott érdekes dolgokat. Többek közt azt, hogy az ember genetikai öröksége meghatározza, hogy mit tudunk tenni és mit nem. (Azt talán némi vigaszként említette, hogy az ember már akkor csoportokban élt, amikor még nem is volt ember.) Elgondolkoztatón fejtegette, hogy az emberszabású majmok – és más állatok is – adott esetekben a csoportérdeket a magánérdek elé helyezik, sőt az embercsoport tagjai sem viselkedtek másként. Elviselték egymást. Aztán markáns állat-ember-különbségek alakultak ki. Az együttműködés, a konstrukció, a szabálykövetés, a párkapcsolaton alapuló szex emberi tulajdonságai, míg a nyelv a gondolatok átadására szolgál. Az emberközösségek közös akciói, a hiedelemmel és a konstrukcióval együtt, a közösséghez tartozás hűségét is megalapozták. Az ember fölényét jelzi, hogy kultúráját bárhová el tudja vinni, amire egyetlen állat sem képes. Ám az agresszivitás örökségét mi is hordozzuk. Az emberek csoportjai közti agresszió szintje magas. Olyan, mint a csimpánzoké. (Csányi lenyűgöző elbeszélésének teljes és teljesen hiteles visszaadása, bevallom, meghaladja tudósítói képességemet. Pedig hasznos lenne hiba nélkül idézni, amit korunk önző emberéről és az önzővé nevelésről említett. Hisz’ a szülök nem a közösségi normák elsajátítására, illetve betartására buzdítanak, hanem azt mondják a gyermekeiknek, hogy „azt csináld, ami neked jó”. Ez viszont, ha nem hibádzik az összegzésem, a közösségi lét leépítése és leépülése. A modern kort – miként az etológus professzor mondta – egytagú közösségek jellemzik. „Az egyén a fontos - jegyezte meg. – Itt tartunk, és várjuk, hogy ennek mi lesz a következménye.”)

Az est zárásaként kérdések és vélemények egyaránt elhangzottak. Böjte József, Ungvári Tamás és a hallgatóság részéről is. Leginkább az „egytagú közösség” léte, annak jelene és várható jövője foglalkoztatta a megszólalókat. Kétségtelen, hogy már régóta nyugtalanítja jelentéktelen személyemet is a szolidaritást és a közösség szolgálatát felejtő, a csak önmagára tekintő és gátlástalan „modern ember”, azaz az „egytagú közösség”. Csányi Vilmosnak mégis sikerült némi optimizmust plántálni belém. Nem is azzal, hogy a „honnan jöttünk?” folyamata a „kiváltunk” tényéhez vezetett, immár évezredekkel ezelőtt. Hanem mert Csányi „meséi” az emberiség emberséges fennmaradásának a hitét sugallják. Azt, hogy minden gond és baj ellenére mégis jó EMBERNEK lenni.