A Klubhálón számos írás foglalkozik a magyar média jelen állapotával. A sok komoly-komor elemzés közt tán megfér nemi derű: Madách szerint ha "legott" komédiának nézzük a tragédiát, akár derülhetünk is rajta. Ezért csipegetünk internetes és "valódi" lapok oldalaiból, meg könyvekből, tévékből: eszméletlen nyögeteket találni.
Kivételesen nem idézgetek, hanem folytatom-kiegészítem a legutóbbi Nyögeteket (
http://www.andai.hu/tartalom/nyoegetek/2336-129.html ). Teszem ezt azért, mert jónéhány észrevételt kaptam ama opusra, és most részben válaszolok, részben ösmeretet terjesztek (ez elég nagyképű volt, ugye?).
Két nappal az írás után azt látom valamely tévé hírműsorában, hogy nyilatkozik valaki. Egy település polgárőrségnek szóvivője. Mi vaaaan?! Gyorsan rábukom a netre: ama falunak 240 lakosa van. És polgárőrsége. Annak meg szóvivője.
A ’zannyuk szömit. Ha eddig nem sikerült teljesen kiröhögtetni ez a szakmát, hát most igencsak.
Ez ugyanis szakma. Mind több, talán már valamennyi médiaoskolában tanítják. Értsünk szót: ezek fölsöfokú képzések. Egyetemiek, főiskolaiak. Diplomát adók.
Az már más kérdés, milyen színvonalú e képzés, lehet-e mindent megtanulni a szóvitelről valamely egyetemen, és hogy kell-e, s ha igen, mire-minek ennyi szóvivő. (Habár ez utóbb kérdésre van adekvát felelet: ahol lószar van, ott veréb is van, egy aprócska polgárőrségnek is, lám, kell a szóvivő, mint egy falat kenyér.
Vannak ösmerőseim, tanárok az említett oktatási intézményekben. Tőlük tudom: a leendő szóvivők nagy része fizetős hallgató, amit annyit tesz, hogy szülei kipengetik az oskolának a gyermek több évi tandíját. Az atyai-anyai gondoskodás itt nem ér véget: az immár diplomás, ergo képzett fiút-lányt azonnal fix és meglehetősen jól dotált állás várja – apuci, anyuci kisebb-nagyobb vállalkozásában. E körülmények közt a polgárőri szóvivő tulajdonképpen smafu: a tanarak tudnak olyan exhallgatóról, aki Apu fogtechnikai „frencsájz” hálózatának szóvivője, havi 500 ezer plusz bónuszok, kocsi, stb.
Némely szóvivőből vagy bárki más, arra tévelygő jogászból, közgazdászból, ne adj isten huszonéves, a magyar helyesírást sem ösmerő zsurnalisztából pedig beszédíró (is) lesz.
No, ők azok, akik az elmúlt hetek annyi fölzúdulást kiváltó dolgozatait elkövetik.
Merthogy sem ők, sem alkalmazóik nem tudják, hogy a beszédírás is – szakma.
A világ legnagyobb hatalmú embere, az Egyesült Államok elnöke. Legnagyobb a hatalma, de nemhogy a világnak, de még a hazájának sem ő a legokosabb, legműveltebb, legintelligensebb polgára. És ami ennél is érdekesebb: Ő ezt tudja. Azám!
És mert tudja, és mert elég okos, hát nálánál okosabb, saját területükön kb. a legjobb emberekkel veszi körül magát. E körbe nem föltétlenül tartozik az alelnök, de a stábfőnök, a szóvivő és a beszédíró(k főnöke) mindenképpen. Hétpróbás profik, edzett veteránok, akik nem csupán saját területükön a legkiemelkedőbbek (többnyire), de olykor a politikában is többet tudnak a főnöküknél.
Aki pedig (többnyire) akceptálja ezt.
A szóvivő időnként udvariasan, de határozottan érvelve elzavarja őt a francba, mert a góré esetleg hülyeségeket akarna mondani. A beszédíró természetesen többször egyeztet a főnökkel, de a végső változat (amely természetesen nem tartalmaz, nem tartalmazhat olyan emeletes baromságokat, lilaságokat, mint a magyar főurak szpícsei) az már az övé. Mi több: ha az elnök beleimprózik a szövegbe, annak írója azonnal lemond és nem csupán képességeinek megfelelő, a közhivatalnál messze jobban fizető meló várja tüstént, de az erkölcsi győzelem s fölény is az övé.
Nálunk viszont…
Nem részletezem: vezetőink hatalmi gőgje, arroganciája nem tolerálja a szakértelmet. Ha valaki többet tud, esetleg okosabb, értelmesebb, műveltebb náluk – no nem, ez elképzelhetetlen! −, az mindezt gondosan titkolja.
Így azután olyan szóvivőket, beszédírókat kapunk, amilyeneket megérdemlünk.
Elvégre főnökeiket mi választottuk mindannyiunk főnökeivé – hogy a fene enné meg valahányat.
