Sokat gondolok mostanság Móra Ferenc áldott humorára. Ő tanácsolta egyik kedves írásában, ha nem akarom, hogy lázas legyek, ne használjak hőmérőt. Javaslatát megfogadva jutottam el odáig, hogy ne menjek orvoshoz, ha nem kívánok beteg lenni. Csak, sajnos, megéltem már háromnegyed évszázadot, és ha szeretném, ha nem, az orvostudomány csaknem valamennyi szakágának tudorai kezelésbe vettek az utóbbi hetekben.

Az egyik didergős decemberi reggelen, amikor épp az urológián volt jelenésem, és a valóban kedves nővér megkérdezte vérvétel előtt, hogy ezt a szúrós aktust elviselem-e, vagy rosszul leszek, kissé morcosan válaszoltam: már hozzáedződtem. Ám hazafelé jövet az járt a fejemben, hogy élni sem érdemes ennyi nyavalyával. Itthon aztán leültem masinám elé, és elkezdtem olvasni a háló híreit. Arról szóltak, amit egyébként nemcsak sejthet, de tudhat is az épeszű ember, ha nem narancssárga vér csörgedez az ereiben. Apadozik nemzeti valutánk ereje, növekszik viszont minden energia – gáz, üzemanyag, villany, stb. – ára, szinte minden nappal többe és többe kerül a kenyér, a hús, a tej meg a sárgarépa, a krumpliról meg az étolajról nem is beszélve. Vagyis kormányunk derekasan hadonászik a tőke szította gazdasági válsággal, ki- és bejelent újabb meg újabb megoldási módozatokat, amelyektől azonban élhetőbb élet helyett csak újabb leminősítések és bizalmatlanságok várhatók. Az általam sem kedvelt tőkének ugyanis nem szíve, hanem étvágya van. Nem megértőn mereng el narancsos kereszténydemokratáink donquijotei küzdelmének hátterén és értelmén, hanem halad tovább a maga logikája szerint, a minél nagyobb profitért. De hát már József Attila megírta a maga – és ránk is érvényes – Vígasz-át sok-sok évtizeddel ezelőtt, mely szerint „Ne hadd el magad, öregem, / bőröd ne bízd kereskedőre, / ki elád felhőt az egen / s a földön telket vesz belőle. / Inkább segít a kutya szőre / a teríthető betegen, / semhogy magát miértünk törje, / aki sorsunktól idegen.”

A híreket böngészve idézgettem magamban a verset, amikor rábukkantam, hogy nemcsak a mindennapi betevő falatok drágulnak a távfűtéssel, a víz-, a csatorna- és szemétdíjjal együtt, hanem a „kegyeleti szolgáltatási díjak” is, ami köznapi szóhasználatunkban a temetési költségek növekedését jelenti. Ekkor horkantam fel, hogy na, nem! Inkább életben maradok! Igazán nem kívánhatom utódaimtól, hogy a szemfödélért meg az urnáért vagyonnyit fizessenek, a hamvasztásról már szót sem ejtve. Aztán tovább mormolva József Attilát, vigasztaltam magam: „Bús jószág, ne vetéld magad! / Együtt vágunk a jeges télnek. / A jégből csak lucsok fakad, / de hű társ – éhezők kísérnek. / S ha most a tyúkszemünkre lépnek, / hogy lábunk cipőnkbe dagad, / rajtad is múlt. Lásd, harc az élet, / ne tékozold bizalmadat.” (Egyébként az utolsó két sort többször is eldudorásztam magamban. Hiszen rajtunk is múlt, hogy idáig jutottunk. A veszejtőn hideg télben talán azok a milliók is rádöbbennek erre, akik a „fülkeforradalom” idején eltékozolták bizalmukat.)