2018 January 24, Wednesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19481281
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Olvasólámpa: Olvasólámpa
Posted on December 25, Saturday, 12:00:00
Topic: Olvasólámpa
A diák hetilap 203. számát Bereczki Gabriella (senior) és Sándor Alexandra Valéria (junior) szerkesztette.


Jegyzet

A december kívülről

A karácsony nálunk sosem volt vallásos ünnep, inkább az együttlétről, egymás megajándékozásáról szólt. De ami a legemlékezetesebb: az óriási családi csocsóbajnokságokról. Nagyapámnak kocsmája volt, ahhoz épült a háza, ötéves koromig ott laktunk, a törzsvendégek között cseperedtem. A kocsmában volt egy hatalmas, pénzbedobós csocsóasztal.

Minden évben december 24-én a tágabb család - unokatestvéreim, szüleik - itt, a nagypapáméknál gyűlt össze, és aztán, az ajándékozás után átvonultunk az "intézménybe", ahol hatalmas derbiket játszottunk a nagy focis játékkal. Ezek az összejövetelek gyerekkorom olyannyira meghatározó élményei voltak, hogy már január elején várni kezdtem a december 24-ét. Kis lakótelepi lakásunk legmelegebb pontján, azaz a vécében kifüggesztett falinaptárt bogarásztam hosszas ücsörgéseim során, újra és újra elolvasva a decembert az elzamelindaferencborálától kezdve a tamásdávidszilveszterig. Egyszer csak azt vettem észre, hogy tudom kívülről az egészet. A sikeren felbuzdulva megpróbálkoztam a januárral is, de valamiért, talán motiváció hiányában, az már nem ment.

Bár a kocsma és a csocsóasztal ma is megvan, papa már nincs, és engem is messzebb hozott a sorsom annál, hogy ilyenkor, 24-én csak úgy "átugorjunk" a mamához. Sokáig hiányzott ez a megszokott családi program, de aztán az évek során kialakultak a saját kedves hagyományaink. Sokszor eszembe jut, hogy vajon sikerül-e jó értelemben emlékezetessé tenni a karácsonyt a gyerekeink számára? Úgy, hogy még harminc év múlva is eszükbe jusson a közös ünnep? Ha fújni fogják a decembert kívülről, akkor biztosan.


Kalmár Mónika

Irodalmi vitorla

Állástalanság

Amikor felmondtam a munkahelyemen, még nem tudtam, hogy két hosszú hónapnak kell eltelnie, mire megszabadulhatok. Olyan volt ez nekem akkor, mint egy börtön: dohos levegő, sötét folyosók, rutinmunka. Bár nem tudom, mit csinálnak egy fogdában, csak a krumpli pucolás egyhangúságához hasonlíthatom. Elhatároztam hát, hogy amint sikerül kitenni lábam az ex-munkahelyemről, egy hétig csak aludni fogok. Talán az alvás segít feledtetni a rossz emlékeket és a negatív energia is lassan lekerül az aurámról.

Egy ideig élveztem az otthonlétet. Elterveztem, hogy hasznossá teszem magam, és takarítani fogok. Átsubickolom a házat, hiszen erre igazán nem volt időm a robotolás mellett. Elkezdtem tanulgatni is, hiszen vészesen közeledett a vizsgaidőszak. A napok kezdtek egyre unalmasabbá válni, hiányoztak az emberek, a társaság, magamat is kezdtem unni. A páromat úgy vártam délutánonként, mint egy Messiást, hogy meséljen, mi történik a nagyvilágban, hiszen az információk hozzám csak nehezen jutottak el.

Kíváncsiságom pedig nem ment el táppénzre, ugyanolyan élénk maradt, mint a fantáziám. Az egyik volt kolléganőm rendszeresen felhívott, hangjában a fáradtság és a kiégés különös egyvelegét éreztem. Sajnáltam, mégis örültem, hogy volt erőm felállni, és új életet kezdeni. Bár ő még nem hagyott maga mögött négy évet, addigra biztos betelik neki is az a bizonyos pohár. Az egyik délután kaptam egy telefont. A hívás a Munkaügyi Központból érkezett, és arról érdeklődtek a vonal másik végén, hogy találtam-e már munkát. Jézusom, ezek milyen figyelmesek. Bizonyára ők is olvasták azt a tanulmányt, hogy a foglalkoztatás hiánya egy idő után depressziót vált ki a valaha szebb napokat is megélt, gondolkodásra hajlamos egyénekben. Mivel a kolléganője, aki álláskeresőként regisztrált, egy távoli városban lévő autószalonba akart elküldeni tolmácsnak az igen gyér német nyelvtudásommal, nem mertem konkrét választ adni kérdésére, hogy találtam-e már állást.

- Végül is, még nincs konkrétum – feleltem jól nevelten, mégiscsak ő tesz szívességet.

- Akkor megadnám a cég telefonszámát, ahol titkárnőt keresnek - mondta határozottan a munkaügyi központ munkatársa, büszkén nyugtázva az esetet. Számukra alighanem az a sikerélmény, ha egy-egy embert normális munkahelyhez juttatnak.

- Feltétlenül fel fogom hívni - köszöntem meg a figyelmességet. Naivnak kellene lennem, hogy azt higgyem, emlékeztek rám a munkaügyiben. Igen, én voltam az, aki kétszer is idegesen berontott, és kétségbeesve kérdezte, lehetne-e szó róla, hogy fogadjanak, hiszen több mint négy órája várakozom már. De nem, a kedves telefonhívó is kitessékelt, további háromnegyed óra várakozás után azonban már a sikító frász kerülgetett. Amikor alkalmam volt rá, félig észrevétlenül, szinte oldalazva bemasíroztam az irodába. Ha a fene fenét eszik is, fogadni fognak. Megkerestem hát az egyetlen üres asztalt, ahol végre szóba álltak velem.

Miközben az iskolai végzettségemről érdeklődött az ügyintéző, azt kérdezte, hogy vettem-e már részt olyan előadáson, amelyet álláskeresőknek szoktak tartani. Fölvetette, hogy ha itt végzek, el kellene mennem egy általános tájékoztatásra, amelyet utána még két előadás fog követni. Próbáltam kétségbeesett arcot vágni, és kis híján elárultam neki, hogy az öt óra alatt, amíg várakoztam, megfordult a fejemben, hogy az esernyőmmel felbuktatom azokat, akik tízpercnyi várakozás után szinte betáncoltak az irodába. Többször fölszerelkeztem, hogy nekirontok azoknak, akiknek nem kellett öt, de még csak egy órát sem várniuk.

- Ne haragudjon, de negyed tíz óta vagyok itt étlen, szomjan - majd gondolatban hozzáfűztem: „Maga ebédelt már? Remélem, nem gondolja, hogy ezután még egy előadásra is beülök. Különben is ezer dolgom van otthon.

- Más is negyed tíz óta várakozik - jegyezte meg halkan.

- Csakugyan hölgyem? - gondoltam, de inkább nem mondtam semmit. Megesküdtem, hogy a következő két előadásra elmegyek, csak ezt a mait ne erőltesse. Nem látja, hogy mennyire kikészültem a várakozásban? A végén megkönyörült rajtam. Láthatta, mennyire nincs most szükségem arra, hogy az elit munkahely után munkakerülőknek szóló tájékoztatón vegyek részt. Na, azt már nem. Még aznap felhívtam a telefonszámot, de reménykedtem, hogy nem hívnak be rögtön állásinterjúra. A hölgyet, akivel beszéltem, félig-meddig, látásból ismertem. Kissé bizonytalanul közölte, hogy a cégvezető társával meg kell beszélnie, mikor tudnak fogadni, de visszahív. Becsületére váljon, vissza is hívott egy órán belül, és kérdezte, hogy a holnap tizenegy megfelel-e. Végigfuttattam agyam a másnapi teendőimen: cikkek írása, szervezeti magatartás… tanulás… óóó, hát persze, hogy megfelel a tizenegy óra. Még a telefonban tájékoztatott a hölgy, hogy titkárnői munkáról lenne szó, levelezés, megbeszélések jegyzőkönyvezése, satöbbi. Akkor holnap.

Másnap reggel próbáltam ráhangolódni az állásinterjúra, átkoztam magam, amiért épp akkor voltam kegyetlenül megfázva. Hangom alig volt, az orrom folyt álló nap. Na mindegy – gondoltam -, majd szépen elnézést kérek, amiért alig tudok beszélni, legfeljebb majd elmutogatom, milyen ügyesen írok vakon, állok fejen, masírozom miniszoknyában a kávéval. Ha nagyon koncentrálok, nem remeg annyira a kezem, hogy kiöntsem.

A cégvezető negyvenes, mackós testalkatú, intelligens férfi volt, mellette pedig a hölgy ült, akivel telefonon beszéltem. A cég fejét is ismertem látásból, hiszen ebben a kisvárosban a jól menő vállalkozókat ismerni szokták. A nő nem nézett rám, a mackós cégvezető azonban hosszan a szemembe nézett, miközben felvázolta, milyen munkáról lenne szó. Közvetlen volt, a telefonáló hölgy viszont jobban feszengett, mint én. Engem csak az zavart, hogy folyt az orrom, és köhögő görcsöm volt, beszélni pedig alig tudtam. A sikert azt hozta meg számomra, amikor megkérdezte a hölgy, hogy hány éves is vagyok.

- Huszonnégy, januárban leszek huszonöt - amennyire csak tudtam, próbáltam artikulálni, kompenzálva, hogy nehezen érhető, amit mondok.

- Ó, januárban? Ha még 26-án is született, akkor fel van véve - jelentette ki könnyed ujjongással az előbb még feszengő nő.

- Fején találta a szöget, tényleg 26-án születtem - feleltem, és nem értettem, mire megy a játék.

- A Dénes is - mondta mosolyogva a hölgy.

Nahát. Dénes is vízöntő. Lehet, hogy éppen ezért volt már az első néhány mondat után rokonszenves? A cég mackója szintén mosolygott. Nem gondoltam volna, hogy ennek a komoly üzletembernek ennyire fontosak a születésnapok. Az interjú befejeztével megígérték, hogy tizenöt napon belül értesítenek. Remélem, hogy valóban visszahívnak, akár kedvező, akár kedvezőtlen rám nézve a döntés. Amikor kisétáltam az irodából, párom munkahelye felé vettem az irányt, hogy együtt menjünk ebédelni. Volt munkahelyem, volt „otthonom” mellett sétáltam volna el, amikor mellbe vágott egy érzés, hogy be kell mennem.

Azt hittem, rosszabb lesz, de úgy léptem be, mintha csak ott dolgoznék. A volt kollégák szintén úgy fogadtak, mintha el se mentem volna. Hajdani főnökeimbe is belebotlottam, akiktől érdekes információkhoz jutottam magamról. Amikor felmondtam ugyanis, kaptam egy sajtóreferensi állásajánlatot a vezetőségtől. Mint megtudtam, az egyik vezető megnevezett mint biztos pályázót a munkára, csak ki kell írni azt a pályázatot. A dolog pikantériája csupán az, hogy az állást nem fogadtam el. Ehhez képest személyem téma lett felsőbb körökben, sőt a pályázatot úgy írták volna ki, hogy a folyamatban lévő tanulmányaim mellett is indulhassak rajta. A lelkemnek jól esett a megelőlegezett a bizalom, de azt, hogy nemet mondtam, egyáltalán nem bántam meg.

Mielőtt kihátráltam volna az érdeklődő tekintetek elől, a főfőnököm megjegyezte, el fogja pletykálni a munkatársak között, hogy pályázati kiírásért mentem. A humora mit sem változott, és ő sem. Búcsúzóul még egy cigit elszívtunk a dohányos kolléganőimmel, csakúgy, mint régen. Mintha tegnap cigiztünk volna együtt. Aztán elindultam az ónos esőben, tyúklépésben a csúszós úton, de még egyszer visszanéztem.

Darányi Erika

Képernyő

Legyél te is valaki!

„A tehetségkutató show-műsorok arra szolgálnak, hogy a fiatalabb, esetleg idősebb ének- és tánctehetségeket sztárrá alakítsák” - olvasható a világhálón, mintegy meghatározásként szolgálva azoknak, akik még nem láttak ilyen csodát.

A tehetségkutató műsorok Magyarországon a múlt században, a hatvanas évek elején jelentek meg. Azóta is töretlen a sikerük. A Ki mit tud? és a Táncdalfesztivál indította el a sorozatukat, a jelenség legtöbbet nyert énekese Kovács Kati, aki szám szerint tizenegy tehetségkutató versenyt nyert meg. Ő a mai napig ízig-vérig magyar sztár. Igaz, már nem a huszonegyedik század imidzsét tölti be, de ettől eltekintve ő még mindig csillog a hazai szórakoztatás egén. Manapság a tehetségkutató műsorok merőben más típust képviselnek. Mégis az a fontos, hogy a szereplők tehetségüket bizonyíthassák a már ismert tehetségeknek, a zsűri tagjainak. Ezek az adások már külföldön bevált licenc alapján készülnek. Talán azért, hogy a magyar kereskedelmi csatornák a máshol már bevált módszer révén növelhessék a nézettségüket. Mottójuk az lehetne, hogy „Legyél te is valaki!”

A nézők számára azért érdekesek a tehetségkutató műsorok, mert az énekesek, táncosok ugyanolyan hétköznapi emberek, mint ők. Ezáltal beleélhetik magukat a szereplők helyzetébe. Nemcsak a fellépésükért izgulhatnak, hanem az adások közt bepillanthatnak az életükbe is. Láthatják, hogy ők is kis lakásban élnek, hitelt vesznek föl, és ugyanolyan csíkos szatyorral járnak bevásárolni. Sok néző fel is lélegezhet, hogy az ő sorsa harmonikusabban alakult, mint például a megasztáros Szíj Melindáé. A műsorok résztvevőinek pedig óriási kihívást jelent, hogy kiemelkedhetnek a hétköznapokból. Minden művészpalántán látszik, hogy szeretne híres lenni. Hétről hétre bizonyítania kell a közönségnek, a zsűrinek és főleg önmagának - neki elég X mennyiségű faktor ahhoz, hogy mega legye, és ne égjen le a reflektorfényben.

Kovács Klaudia

Film

Tudnék-e hazudni?

A vetítőből kijövet kérdések özöne önti el az ember agyát. Mi visz rá egy fiatal, tehetséges és sikeres újságírót, hogy mondvacsinált híreket gyártson? Miért van szüksége egyáltalán a kitalált és kiszínezett történetekre? Nem lenne elég csupán saját rátermettségére hagyatkoznia? Vajon mennyi Steven Glass van az emberben, és milyen mértékben vállalható fel?

A hazugsággyáros című film főszereplője fiatal, ambiciózus újságíró, aki mindent elkövet azért, hogy közkedvelt legyen a munkahelyén. Segítőkész a kollegáival, humoros, megbízható, szeret bókolni a nőknek, és barátságos a férfiakkal. Szívesen ad, mert tudja, hogy csak így kaphat - így működnek az emberi kapcsolatok. A szerkesztőségi megbeszéléseken beszámolóiba színt visz, szinte eljátssza a sztorijait. Mégis kicsit kilóg a lóláb, az ember úgy érzi, valami nem stimmel vele és nála. Először nem is tudná megmondani, hogy mi. Aztán szép lassan mindenre fény derül.

Elképesztő, hogy a filmbéli újságíró mennyire dörzsölt, manipulatív és kitartó. Nem riad el az érzelmi zsarolástól sem, és a végletekig feszíti a húrt. Az is megdöbbentő, hogy milyen vehemenciával védelmezi magát és a düledező hazugságvárát. Az „új” szerkesztőt, aki végül is a barátja, teljesen „madárnak” nézi, és amikor már minden teljesen egyértelmű, akkor sem hátrál meg. Egyébként épp azért bukik nagyobbat, mert ha nem bonyolítaná a helyzetet, és színt vallana már az elején, könnyebben tisztázná a főszerkesztő. A felfüggesztés elsimítaná a dolgokat, talán a tüzetes vizsgálatot is megúszná. (Igaz, ekkor viszont nem készülhetne a történetéből film.)

De a pályakezdők újságíró elveti a sulykot, egyre nagyobb kockázatot vállal a kitalált világért. Ez elvi kérdés nála? Talán az, és végül ez lesz a tragédiája. Minél inkább belebonyolódik a szálakba, annál jobban érezhető, hogy nincs kiút a számára. Miközben kirajzolódik minden a történetben, az is világossá válik, hogy a hazugság nemcsak a munkájában van jelen. Az egész életébe befészkelte magát. Mire elérkezik a végkifejlett, nemcsak a dörzsölt, álnok, megrögzött szélhámos, hazudozó manipulátort látjuk benne, hanem az elbukott, szánalmas és megtört fiatalembert is. Kicsit talán sajnáljuk is. Pedig nem kell, hiszen ez csak egy újabb álarc.

Föltettem magamnak a kérdést, vajon képes volnék-e újságíróként hazugságot gyártani. Azt hiszem, sosem vállalnám ezt a szerepet, nem tudok ugyanis jól hazudni. Márpedig a minden alapot nélkülöző történetnek jól kitaláltnak kell lennie. Az összes részlet fontos, és az egészet pedig átgondolt és kivitelezett gyilkossághoz hasonlítanám. Az én kitalációmon valószínűleg ezer rés tátongna, és gyorsan lebuknék. Számomra épp az a figyelemre méltó amerikai film tanulsága, hogy maradjunk meg annál, amit a mentoraink már most próbálnak az eszünkbe vésni: bármit írsz is, az elejétől a végéig igaz legyen.

Jobbágy Noémi

Bulvár

Egy válás forgatókönyve

Vajon igaz-e, hogy a bulvárújság csak légből kapott információkat közöl?

Nem igaz. A régóta jól működő, nyereséges bulvárújságok meg sem engedhetnék maguknak ezt. Tönkremennének az elveszített sajtóperek miatt. Mert nyilván mindig lennének olyan hírességek, akik nem tűrnék, hogy valótlanságok jelenjenek meg róluk. Nem éri meg eljátszani az olvasók bizalmát sem. Feltételezhető ugyanis, hogy aki a bulvárlapokból tájékozódik, úgy véli, az ott olvasottak megfelelnek a valóságnak. Ha viszont azzal szembesülne az olvasó, hogy a lap minden számban helyreigazít, akkor egy idő múlva becsapottnak érezné magát, és többé nem venné a lapot.

Egy okos bulvárújság persze nem elsősorban a szikár tényekből él. Azokból nehéz lenne megtölteni egy lapszámot. Inkább kiszínezi a tényeket, és jócskán él a túlzás eszközeivel. Jól érthető, egyszerűsített jellemeket szerepeltet. A tényekből kiindulva kérdéseket tesz föl, így viszi tovább a történetet. Ilyenkor nem állít, csak kérdez, vagy feltételes módban ír, lebegtet, ha úgy tetszik: feldob egy információt. Itt már az olvasó is érzi, hogy ez talán igaz, talán nem.

Például egy színész-házaspár kapcsolata megromlik, külön is költöznek. Ez a tény, amelyet meg is erősít mindkét fél. Többet viszont egyelőre nem szeretnének elárulni a nyilvánosságnak. Mi tehet ilyenkor egy szerkesztőség? Feltárja. és képekkel gazdagon illusztrálja a múltat, amikor még boldogan éltek. Majd leírja a kapcsolat megromlásához vezető okokat, amelyeknek van valóságalapjuk. Igaz, hogy a férj sokat dolgozik, mert három sorozatban is szerepel egyszerre. Igaz, hogy a feleség sokat van otthon egyedül a pici babával. Az újságíró ecseteli, hogy ez bizony nem tesz jót a házasságnak. Általános megfigyelésből von le következtetéseket, innentől már jöhetnek a feltételezések és kérdések. Miért is történhetett mindez? Valóban a sok külön töltött idő oka az elhidegülésnek? Talán a baba szakította el őket egymástól? Már nem maradt egymásra idejük? Végleg elmúlt a szerelem, a szeretet és az egymás iránti tisztelet? Vagy ez utóbbi kettő sohasem volt jelen a kapcsolatukban? Talán jött egy harmadik?

Ha a házaspár megunja a találgatásokat, akkor lehet, hogy végül mindketten nyilatkoznak az újságnak. Ezt a lapszámot biztosan sokan megveszik majd, mert a napok(hetek) óta zajló találgatások után végre úgy érzik az érdeklődők, hogy megkapják a válasz, amire vártak. Az is előfordulhat, persze, hogy maga a házaspár egyezteti a baráti főszerkesztővel, hogyan is kezeljék az ügyet, mi legyen a forgatókönyv. Így mindenki jól jár: a lapot veszik, a házaspár ismertsége az egekbe szökik. A végén még az is előfordulhat, hogy nem is volt semmi, és újra boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Csík Melinda

Mit kezdjünk a kíváncsiságunkkal?

Ha a bulvár kifejezést hallom, ösztönös reakcióm az előítélet, miszerint akármi, amit ezzel a jelzővel illetnek, jó már eleve nem lehet. Azonnal beugrik egy kép: a rikítóan színes, hatásvadász fotók és plakátszerű feliratok, az ideig-óráig felkapott “sztárocskák” sokat sejtető mosolya vagy éppen könnyei a címlapon, és egy érzés: hogy mennyire hamis ez a világ.

Gyanítom, nem vagyok egyedül, akiben ez a reakció és képzettársítás alakult ki legbelül, és tudatosan kell túllendülnöm első, azonnal hárító beidegződésemen. Mert nem lehet, és nem is lenne sportszerű egy egész sajtótermék-típust az adott korszak társadalmi háttere és remélhetően csak ideiglenes “betegsége” miatt eleve értéktelennek minősíteni. Nem vitás ugyanis, hogy a bulvársajtóra szükség van. Eredete sokkal régebbre nyúlik a média által túlságosan is befolyásolt huszonegyedik századunknál.

Kialakulásának és töretlen sikerének alapja és soha meg nem szűnő táptalaja lesz az eredendő emberi kíváncsiság, a “más”, a kirívó iránti fokozott figyelem és fogékonyságunk a “pletykákra”. Az változó, persze, hogy kiben mennyire erős ez a vonás, de bizonyos, hogy valamilyen szinten mindannyiunkban közös. Innentől kezdve pedig tény, hogy a bulvárnak létjogosultsága van. A kérdés a mérték és a hogyan.

A bulvársajtó is napi eseményeket, híreket (vagy csupán hírré tett történéseket) közöl, de teszi ezt saját eszközeivel és technikáival úgy, hogy a lehető legegyszerűbb közlésmódon, a legrövidebb időn belül és a legszélesebb tömegben érje el célcsoportját. Minden témát kihasznál, amelyben bármilyen érzelmi töltet van. Épp ezért előtérbe kerülnek a szerencsétlenségek, balesetek, tragédiák, szenzáció-gyanús esetek, az embereket éppen foglalkoztató történések és „természetesen” a közszereplők körüli események.

A hír tálalása annyiféleképpen történhet, ahogy azt az adott érdekek kívánják, hiszen a “hogyan” már önmagában alakítja a mondanivalót. Nem is kell egy közlésnek feltétlenül “légből kapott” információnak lennie ahhoz, hogy az már leírva valótlan történet képzetét keltse. Az erőteljes érzelmi befolyásolás már önmagában formálja vagy deformálja a valódi tartalmat, és függ az olvasótól is, hogy ő maga mennyire manipulálható. Hiszen a bulvár híreket már eleve úgy fogalmazzák, hogy olvasása közben kialakítják az értékítéletünket is. Az erre fogékony többségnek saját véleménye sem kell, hogy legyen, az adott írással együtt észrevétlenül azt is készen kapja.

A bulvármédia a szórakoztatóiparhoz is közelít, hiszen maga is “gyárt” híreket és eseményeket például azzal, hogy időről időre kiemel az ismeretlenségből valamiért különös személyeket, akikből a saját eszközeivel pillanatok alatt országos ismertségű “sztárokat” varázsol. A celebek pedig viszonzásul tovább “gyártják” a közlésre alkalmas sajtóanyagot - puszta létezésükkel. Egészen addig, amíg szolgálnak ezzel bármilyen érdeket. A hirtelen fölemelkedés után aztán hullanak a csillagok, de az már kevésbé érdekes hír, hogy miként is hatott maga a bulvár közvetlenül egy emberi sorsra. A tömeg pedig csak fogyaszt tovább.

A hatásos, érzelmet és tudatot felkorbácsoló írásmód több mint puszta szórakoztatás vagy a fogyasztói igények kielégítése. Hatékony eszköz is lehet egy fokozatos, lassú, de annál tömegesebb vélemény formálásához. Kis túlzással még bulvár-függőséget is okozhat. Amikor pedig mindez már uralja a televíziót, a rádiót, a napi politikai, társadalmi és kulturális híradást, akkor - én legalábbis úgy érzem - valami még sincs jól.

Varga Andrea

Padlógáz

Honnan van pénze a száguldó cirkusznak?

A Formula1 milliárdos iparág, népszerűségével kivívta a tömegek figyelmét. Mint minden elismert sportág, kis befektetésként indult, majd lassanként az egész világot meghódította. Növekvő népszerűségére a média és az üzleti világ is felfigyelt. Kétség sem fér hozzá, hogy az autósportot csúcskategóriáját a pénz irányítja. A támogatás legegyszerűbb és leghatékonyabb módszere pedig a szponzorálás.

A csapatszponzorálás lényegében azt jelenti, hogy egy vagy több vállalat egy adott istállót támogat. A reklámra felhasznált tárgy ebben az esetben az autók külső felülete, amelyet a cégek saját logójukkal, feliratukkal matricáznak fel. A befektetőknek ez az egyezség azért előnyös, mert a Formula 1 a világ minden területére eljut, és szinte egész évben működik. A csapatok költségvetése évi hetven és négyszáz millió dollár között mozog, az óriási összegek legnagyobb részét a szponzorok adják.

Az évek során a szponzorálás fejlődése ráébresztette a cégmenedzsereket, hogy nemcsak a csapatokat érdemes támogatni, hanem a pilótákat is. Ez a támogatás legkevésbé elterjedt formája, mégis jellemző, hogy a vállalatok milyen szempontok alapján választják ki a versenyzőt. A leggyakoribb megegyezés divatcégek, óragyártó vállalatok, bankok, italgyártó cégek és sportszergyártók segítségével jön létre. E támogatók közé tartozik például a Red Bull is. Az energiaital gyártó vállalat ma már szinte egyeduralkodónak számít a pilóták körében, hiszen a legtöbb versenyző szívesen fogyasztja, és minden versenyhétvégén láthatjuk kezükben a jellegzetes kék-ezüst dobozokat. Ez az ital az emberek mindennapjaiban is előfordul, így hitelességet kölcsönözhet, sőt hovatartozást és kiváltság-érzést is jelenthet a fogyasztók számára.

A csapat és pilótaszponzorálás mellett háttérbe húzódik, de azért létezik a nagydíjak, azaz a versenyhétvégék támogatása is. Ez a fajta reklámmegjelenés kapja a legkevesebb médiaérdeklődést, ezért elsősorban nem a külföldi fogyasztóknak szól, hiszen a futamtámogatás hátránya, hogy évente csak egyszer kerül a reflektorfénybe. A versenyhétvégék támogatásának leginkább a hazai szurkolóknál és befektetőknél van jelentősége. Legtöbb esetben az a legfontosabb motívum, hogy a szponzoráló cég üzleti kapcsolatát erősíti a futamot megrendező országgal. Nem ritka jelenség, hogy a nagydíjat szponzoráló vállalkozás a versenysorozatban szerepet játszó csapattal is kapcsolatban áll. A legjobb példa erre a Ferrarinak és Magyar Nagydíjnak támogatást nyújtó Marlboro esete. Rengetegen a mai napig egy kalap alá veszik a céget és hazai versenyt, pedig az uniós belépéssel és nyomában a dohányreklám tilalmával megszűnt ez az egyezség.

A szponzorok váltakozásával a pénz és a tőke állandó körforgásban van. Bernie Eclestone-nak, a száguldó cirkusz teljhatalmú tulajdonosának tehát nem kell aggódnia a sportág jövőjéért. Amíg vannak befektetők, akik a Formula I-re „áldoznak”, biztosan él és virul az autósportok királya és a királyok autósportja.

Nagy Andrea

Sport

Kinek nagyobb a szája?

Az év végén a nemzetközi futball kiemelkedő játékosait és szakembereit díjazzák különféle gálákon. Az óriási pénzeket kereső profiknak a szakma elismerése is jól mutat a fenyőfa alatt lévő ajándékok közt. Az edzők mellett a fiatal játékosokat is kitüntetik, de néhány reményteljes tehetség a nyilatkozataiban megdöbbenti a sportág híveit.

Például Mario Balotelli, aki az olasz Tuttosport szavazásán megnyerte az év legjobb huszonegy éven aluli játékosának járó Golden Boy díjat. A Manchester City olasz csatára sajátos stílusában kommentálta a győzelmét. Kijelentette, hogy jelenleg csupán Lionel Messi jobb nála a világon. A talján talentum egoista énje már a BL-győztes Interben is felszínre tört, de mostani kijelentésével ismét botrányt kavart. Szintén olasz edzője, Roberto Mancini helyre tette azért, de az alázatosság valószínűleg továbbra sem fog a támadó erényei közé tartozni.

A milánói évek alatt volt kitől tanulnia, hiszen Zlatan Ibrahimovic személyében nem talált volna jobb mentorra a szájtépésben. A svéd támadó köztudottan rossz viszonyt ápolt a Barcelona edzőjével, Guardiolával, és a héten megjelent szófüzérre is csak olaj lehet a tűzre: „Mondjátok meg Guardiolának, hogy ha Katalónián kívül bárhol meglátom, szét fogom ütni." Igaz, ettől még klasszis marad a világvándor csatár a szurkolók szemében.

Jose Mourinho mindent megnyert tavaly, de a Real Madrid jelenlegi edzője pedig rokonszenvesebb győztes benyomását is kelthetné, ha nem harsogna önmaga tökéletességéről a sportrovatok hasábjain. A luzitán zseni már jócskán bizonyított a tetteivel. Az ő példája arról is árulkodik, hogy a példaképek viselkedése meghatározza az ifjú labdarúgók jövőbeli önképét, a játékhoz való viszonyát, és rossz irányba terelheti őket. Holott léteznek sikeresebb és szerényebb sportolók, ők azonban nem szerepelnek annyit a reflektorfényben. Lehet, hogy majdnem mindenki a szájtépőkre kíváncsi?

Perje Sándor

24696

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Olvasólámpa
· Írta: foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Olvasólámpa:
Olvasólámpa


Article Rating
Average Score: 5
szavazat: 2


Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.02 Seconds