Gasztro-újságíró munkatársunk ismét beiratkozott egy felsőoktatási intézménybe. Azt bontja ki, hogy melyik az az étel, amelyet vizsgaidőszakban, kollokvium előtt érdemes megfőzni a családnak. Írása először az Olvasólámpában jelent meg.

Amióta ismét egyetemre járok, sőt, hogy július óta itthonról végezhető munkám is lett, másképp zajlanak a napjaink, mint a korábbi - most már tudom - nyugodt időszakban. Állíthatom, hogy Weöres Sándor alábbi versrészlete tulajdonképpen rólam szól:

"Itt látható a nagyhírű bűvész!
A lábával karikázik,
A kezével citerázik,
Az orrával orgonázik,
A fülével figurázik,
A szemével gurgulázik,
A szájával vacsorázik!"

Ezek a sorok jutottak eszembe a minap, amikor úgy tizenegy órakor száradó hajjal, paradicsomlevest főzve, a maastrichti konvergencia-kritériumokat tanulmányozva nevelgettem valamelyik gyermekemet („Hányszor megmondtam már, hogy ne hagyda a pizsamádat a földön.”) úgy, hogy közben néhány levélre is válaszoltam. Délben vizsgáztam az egyetemen európai uniós ismeretekből. Nem is lett rossz. A paradicsomleves sem.

Ifjúságom ezen emblematikus ételéhez kedves emlékek fűznek. Húszas éveim elején több lánnyal közösen béreltünk egy lakást, és vasárnaponként általában együtt ebédeltünk. Ez a leves állandó szereplője volt a hétvégi menünek, mert mindenki szerette, ráadásul pofonegyszerű. Az ember csak zsemleszínűre pirít négy evőkanálnyi olajon három kanál lisztet, beleborít vagy húsz deka paradicsompürét, felönti két liter vízzel, sózza-borsozza-cukrozza, dob bele kevés zellerlevelet, fél vöröshagymát, főzi negyedórát, és mehet bele a tészta, a betű.

Az idillbe egyetlen, ám szinte mindig bekövetkező esemény rondított bele: a paradicsomleves mindig kifutott. Villanytűzhelyünk volt ugyanis, amelyen hiába vettük le a hőfokot, a lassan hűlő lap hője még éppen elég volt ahhoz, hogy a fazék tartalmának egy része komoly munkát adjon a konyhatakarításra beosztott lakónak. Ennek ellenére kedvenc volt, az is marad mindörökké. Ámen.

Bár már gáztűzhelyem van, a paradicsomleves mostanában is kifut néha. Leginkább olyankor, persze, amikor épp rohanok valahova, mondjuk vizsgázni. Ilyenkor szoktam a szememmel gurgulázni.