Telik az időmből olvasgatni, világhálón barangolni, töprengeni, avagy némi túlzással mondva: gondolkodni. Bár idegszálaim inkább sajgást szállítanak már, mint elemzésre késztetést. Az olvasottak mégis zakatolnak agyamban. Írtam már, hogy unnám a politikát, de nem tehetem. Elvégre még élem az életet, amit át meg átfog a politika.

Arisztotelész, még arról elmélkedhetett a Politika első könyvében, hogy „minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult”. Vajon ezt írná, ha napjaink Magyarországán élne? Vagy inkább arra következtetne, hogy hazai (párt)közösségeink saját javuk megvalósítására törnek, amit aztán közjóként hangoztatnak. Az (állam)polgár meg csak ámul. Nem azért váltott rendszert, ruházott át hatalmat más és más politikai csoportosulásra, hogy élete nehezebb és bizonytalanabb legyen. Tenni mit se tud. Csupán kiábrándulni. Olvasom például, hogy apadozik az egykoron fiatal demokraták támogatottsága. Elvégre már nem is annyira szűzien fiatalok. És még kevésbé demokraták. Csakhogy – a közvéleménykutatások szerint – a többi párt népszerűsége is csökken. Rendszerváltó nagy pártok tűntek el (MDF, SZDSZ, FKgP) vagy zsugorodtak össze (MSZP). Most meg a Fidesz-KDNP kettősének népszerűsége foszladozik. Egyelőre apránként. Tavaly. valamikor az év utolsó harmadában, jóslással (futurológiával?) kacérkodtam. Írtam, hogy március-április táján megcsappan majd a „kétharmad”, ami egyébként a választásra jogosultak felének a voksát sem jelentette. Elvégre tavaszelőn döbben rá a két pártra szavazók jelentős hányada, hogy míg bevételei csökkennek, kiadásai növekednek. Nemcsak mert a bankok meg a boltok áthárítják a „különadót”, hanem az energiahordozók árnövekedése is mindenbe „begyűrűzik”. Még a liszt, a kenyér és a hús árába is. A fűtési és utazási költségekről már nem is beszélve. A választópolgárok pedig nem ideológiák mentén szavaztak „kétharmadosan” a Fidesz-KDNP-re, hanem a jobb, az élhetőbb élet reményében.

Csakhogy csökken az MSZP és az SZDSZ-szellemiségű LMP támogatottsága is. Az emberek pártrokonszenve általában zsugorodik. Egyre többen jönnek rá, hogy ismét megvezették őket. Miként a rendszerváltás óta a hatalomra került pártok rendre tették és teszik. Az viszont új helyzet, hogy a váltásra ezúttal nem kínálkozik alternatíva. Nemcsak azért, mert a jelenlegi kormánypártok a legkülönfélébb, nem éppen tisztességes döntésekkel igyekeznek bebetonozni hatalmukat. Kezdve a kettős állampolgárságot szerző, a határokon túl élő és más államoknak adózó magyarokkal vagy a magukat hirtelen magyarnak vallókkal. Folytatva a gyermekek szavazati jogával, amit majd a szülők gyakorolhatnak. Tetézve mindezt új, elgondolkodtató passzusokkal terhes alkotmánnyal, a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás csonkításával, meg sok más, már megtapasztalt vagy még meg nem tapasztalt, de várható döntéssel. Elvégre néhány tízezer „új” szavazóval még nem lehet választást nyerni Magyarországon. Ahhoz milliós nagyságrend kellene. A törvények is megváltoztathatók, minden új alkotmány is módosítható, sőt a csaknem évtizedre szóló „törvényőrök” is így vagy úgy leválthatók. Az igazi veszély az alternatívahiány. A magyar baloldal pusztulása. A parlamenti padsorokban és általában a pártvezetésben ugyanazok az MSZP-politikusok virítanak, akik nemcsak a pártjukat, hanem a baloldal egészét tönkretették. Azzal sem törődve, hogy már nincs hitelük a társadalom előtt. És még egymás közt is marakodnak. A volt miniszterelnök-pártelnök, miután ráült az MSZP alapítványára, a „pénzeszsákra”, különböző fórumokat teremt magának és vélt népszerűségében sütkérezik. Mintha öt- vagy tízezernyi szimpatizánsa győzelemre segíthetné. Holott, miként már szó esett róla, a választási győzelemhez milliós nagyságrendek kellenek. Az országgyűlés volt elnökasszonya is sajátosan vél magára találni. Nem látja be, hogy a rossz időben hozott döntések a jó szándékot is rosszá teszik. Amikor, immár fél évtizede, lett volna társadalmi támogatottsága egy új baloldali párt szervezésének, akkor nem lépett. Még kedvező pozíciójában sem kötött hasznos alkukat, hanem nyűgösen bár, de elfogadta az akkori miniszterelnök-pártelnök politikai irányvonalát. Jó szándékkal is rossz ügyet szolgálva. Sőt, 2006 ősze után is jó esélye lett volna sikeres új baloldali pártot alapítani, de MSZP-tag maradt az 1910-es választások utánig. Akkor kezdve pártszervezkedésbe, amikor annak már nem voltak meg sem az anyagi, sem a politikai feltételei. Így csupán azon baloldali vagy baloldalinak tartott, főként értelmiségi csoportocskák számát növeli, amelyek néhány tucatnyi tagságukkal kívánnak társadalmat szolgáló politikát csinálni. A „közjót” ugyancsak a saját szájízük szerint határozva meg.

Ez van, ez az alternatíva-nélküliség 2011 februárjának végén, amikor a kiábrándult szavazók egyre többen fordulnak magukba. Káromkodva minden politikára, minden politikusra. Már csak a Jobbik őrzi támogatottságát. Sőt, a közhangulat szerint, növeli is némiképp. Aminek egyetlen józanul gondolkodó magyar állampolgár sem örülhet. Legfeljebb viszolyoghat. Mást aligha tehet. Hogy lesz-e, és milyen lesz a megoldás? Napjainkban reménytelen jóslásokba bocsátkozni. Lehet, hogy a társadalmi elégedetlenség átcsap majd lázongásokba, tovább roggyantva az amúgy is megroggyant magyar gazdaságot. Az EU ugyan segít majd. A tőkét és nem az embereket támogatva. Amiben ugyancsak nem lesz sok köszönet. Elképzelhető még, hogy a Fidesz-KDNP vezérek meg a fideszes generációk közt tör ki előbb-utóbb hatalmi harc. Megjósolhatatlan hozammal. Ilyen időkben a baloldal egyet tehet, tehetne. Önkritikusan és józanul újjászervezni önmagát. Összefogva és kitaszítva a vezetésből a hitelüket vesztett régi potentátokat. Ám a jelenlegi tapasztalatok nem erről vallanak.