2018 January 23, Tuesday

Legyen a kezdőlapom!

KÖZÉLETI TÁRSASÁGOK SZABAD HÁLÓZATA
Főoldal · Témák · Letöltések · Saját Beállítások · Fórum · Top 20 · Archívum · Eseménynaptár · 
Arcél - kortársaink arcképcsarnoka A közelmúlt fontos eseményei!Háttér - információk, tényekItt és most -  közérdekü írásokOlvasólámpaBudapest
Postánk
Időjárás
Lapajánló
Ütköző
Szavazás
Médiabox
Esszék
Fotógaléria
Választás
Kultúra
EU hírek
Könyvespolc
Vitasarok
Blogháló
Kincsestár
Év-Napok
Választási
hangulatjelentés
Örökzöldik
Horoszkóp
NolBlog
Pályakezdők
CzeNaSav
TOVÁBBI ROVATAINK
Eseménynaptár
Meghívók
Magyar Posta Zrt.
GNL: 68 akkor és azóta
Soha többé ...
ROMA CHARTA
Cigánykérdés 2009-2010
KÉK VIRÁG NYILATKOZAT
PP-Klubháló Fotóalbum
Miniszterelnöki Hivatal támogatásával
Nyugdíj , nyugdíjreform

NYUGDÍJHELYZET
Eü Európában
Lapzsemle
Történetek Polgárról
Nyögetek
GMO
Vitasarok
Esszék
Ütköző
Szabadegyetem
Rózsa András
Kisember a nagyvilágban
B L O G H Á L Ó
Felhasználók Blogjai
Fórum
EU-Hírek
EP Hírlevél
Év-napok
Kincsestár
Kaján Naptár
Örökzöldik
Könyvespolc
Klubok
Pallas Páholy 1993
Pallas Páholy Egyesület dokumentumai
Fotógaléria
Klubháló FM
Audio-video

KÖNYVRENDELÉS

Új Alapszabály

Amiket ajánlunk

Amiket ajánlunk
A NÉPSZAVA HÁZHOZ JÖN
Ha már hajnalban olvasni akarja,
ha elfogyott az újságosánál,
ha régi példányt keres,
vagy épp' messze jár a világban,
itt mindig megveheti a napilapot
Ha csak mazsolázna belőle,
itt cikkenként is vásárolhat

Médiabox

Magyar Diplo

Linktár

Belépés/Regisztráció
Felhasználónév

Jelszó

Új tag ITT regisztrálhatja magát.

Számláló
Összesen
19471853
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2004 szeptember 1

Támogatóink


Amiket ajánlunk

Impresszum
Lapigazgató-főszerkesztő: Dr. Gáspár István
Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László
Főszerkesztő helyettes: Böjte József
Főmunkatársak: Bodor Pál,  Marik Sándor,  Szekeres István.
Technikai szerkesztők: Gáspár Péter,  Prikrillné Erős Ildikó.
Munkatársak:Balogh Zsuzsa, Bereczki Gaby, B. Kiss Andrea, Busi Eszter, Buzdor Gabriella, Czehelszki Levente, Cserháti András, Dolhai József, Fehér Attila, Gáll Róbert, Gellén László, Hadas Bianka, Havasi Zsófia, Kalmár Mónika, Kálnai Anita, László Anett, Matey István, Mészáros Tímea, Nagy Attila Zoltán, Nagy Zsófia, Perje Sándor,

Kordiagnosztika

  
Olvasólámpa: Olvasólámpa
Posted on March 12, Saturday, 12:00:00
Topic: Olvasólámpa
A diák hetilap 214. számát Bereczki Gabriella (senior) és Sándor Alexandra Valéria (junior) szerkesztette.


Jegyzet

Kis magyar média

Nem (csak) azért kicsi, mert magyar, mint a magyar narancs, hanem mert kisstílű. Sok kisembernek akar sok kisstílű produktumot eladni, kis pénzért, de gyakran ismételve. Ezért kissé savanyú is, mint az említett gyümölcs hazai változata, és mégis gyorsan emészthető, könnyen felejthető. Sokan vásárolnak belőle sokszor, és el is hiszik, amit vettek.

„Elblikkelik” szabadidejük azon részét, amelyet a tájékozódásra szántak. A néhány országos terjesztésű napilap aligha képes elérni a legismertebb bulvárújság példányszámát, miközben ők is bulvárosodnak. A hetilapok piacán is csak három vagy négy él meg anélkül, hogy tömegigényt elégítene ki. A legtöbb olvasó igyekszik kerülni a politikát (valahol megértem őket), közben észre sem veszi, hogy mégis nagyban fogyasztja. Ha mégsem, akkor beéri azzal, hogy az álmairól olvas.

A tévéműsorokban is azt keresik az emberek, amit az írott sajtóban találnak, csak ez kényelmesebb és olcsóbb, ezért „viszik, mint a cukrot”. A rádiózásban szintén tarolnak a kereskedelmi adók, hullámhosszukon könnyed szórakozást talál mindenki, egy-egy rövid híradással, persze, melyeknek alig felelnek meg a tájékoztatás minimumának. Ezek után nem csoda, ha politikusaink az orránál fogva vezethetik a „tisztelt” választópolgárokat.

Az internet is könnyen elérhető, kétes értékű tájékozódást kölcsönöz, ami különösen a fiatalok körében veszélyes. Főleg, hogy a tanáraik is szívesen választják a lazább honlapokat. A leendő újságírók pedig az utolsó vizsgák után kezdhetik elfelejteni a hír és a tudósítás meghatározását, nem beszélve arról, amit a pártatlan tájékoztatásról tanultak. S hogy teljes legyen a kép, a médiaoktatás is gyermekcipőben toporog. Vagy legfeljebb kamaszodik. A nappalisok panaszkodnak, hogy estisnek érzik magukat, a levelezősök meg, hogy semminek. Azt ígérte az intézmény, hogy egyenértékű diplomát kapunk a nappalisokéval. De hogy félévente nyolc óra tantárgyanként mire elég, az akár gyanús is lehet azért a költségtérítésért, amit fizetünk.

Nagyrészt a legjobbak közül kaptuk a tanárainkat, de hogy mikor érnek rá, és meddig, az már más kérdés. Hogy mi mikor érünk rá, az meg nem kérdés. Talán pénteken, de próbálkozik az intézmény a nagypéntekkel, esetleg a nagyszombattal. Olyankor alig lézengünk, akár szerelmi légyottra is alkalmas az iskola, hiszen télen is van fűtés. Ami pedig az oktatott tudományokat illeti, érdekesek, de nem biztos, hogy mindegyikre szükség van a munkaerő-piacon. Egyik-másik helyett lehetne többet foglalkozni a leendő munkánkat érintő gyakorlati kérdésekkel, mert azokra kevés az idő.

No, de a másik oldalt sem kell félteni. Mert akadnak olyan hallgatók is, akiken nem látszik a tudásvágy. Ők azok, akik a „Kell egy diploma!” jegyében jelentkeztek, így aztán már itt gyakorolják a „blikkelés” tudományát. Nekik a nyolc óra is sok egy-egy tantárgyból. Hátráltatják a többieket, és a tanárokat sem ösztökélik a minőségi munkára. De ők is besegítenek az iskola költségvetésébe, ami manapság nem elhanyagolható tényező.

A mai magyar média a világtrendhez igazodik, és tömegigényeket elégít ki. A néhány kivétel pedig keresi a helyét, és úgy próbál minőséget teremteni, hogy tömegekhez is szóljon. Ez fából vaskarika, a „fejlődés” iránya előrevetíti a további minőségromlást. Ami nemcsak azért veszélyes, mert néhány országos napilap csupán a nevében az, hanem mert a tömegek objektív tájékozódási lehetősége a minimumra csökken. Ez pedig elősegíti a hatalom, illetve különböző politikai érdekcsoportok korlátlan tömegmanipulációs lehetőségét.

Ilyen körülmények között érkeznek a médiába a kommunikáció szakos hallgatók, akik már az elején rájönnek, hogy nem mindig ők mondják meg, mit is gondoljanak. Főleg pedig, hogy mit írjanak. De a legkitartóbbak sokáig küzdenek majd, hogy legalább önmagukkal elhitessék: nemcsak a sajtó szabad, a vélemény is az. Anélkül, hogy blikkelni kéne.

Dolhai József

Életérzés

Honnan a diploma?

Másodpercre pontosan érkeztem. Egy állásinterjúval, kérem, nem lehet tréfálni. A titkárnő megkért, hogy foglaljak helyet, majd szólítanak. Előttem többen várják, hogy behívják őket.

Mennyire kényelmetlen ez a szék, szörnyű. Kezdek izgulni, s ahogy lenni szokott, görcsbe rándul a gyomrom, a folyó ügyek is kínoznak. Látszik, hogy nemcsak én izgulok. Például egy lány velem szemben folyamatosan babrálja a haját. Tisztára idegesítő. Hoppá, kijött egy srác. Ilyen vörös fejet csak a mesékben látni. Néhányan körbeveszik, és kérdezgetik. Engem babonából nem érdekel. Végre rám került a sor.

A nagy, hangszigetelt ajtó nehezen záródik. Körbenézek, s épp azt látom, amire számítottam. Középen egy karvalyfejű főnökszerűség ül, a két szélen pedig egy-egy savanyú arcú nőszemély. Nem túl jók a kilátásaim. Köszönés után bemutatkozás, ahogy a nagy könyvben írva vagyon. Eddig talán jó vagyok. Néhány kötelező kérdés után jön a hidegzuhany, mert a papírjaimba bámulva megkérdezi a karvalyfejűe: „Hol szerezte a diplomáját?”

Mondhatnám azt is, hogy a piacon vettem, de ezeknek nincs humorérzékük. Diplomám van, és kész, méghozzá kommunikációs. Ezt biztosan beugrató kérdésnek szánta, de engem sem ejtettek a fejemre. Ha már így kihámoztam a kérdése okát, lassan válaszolni is kéne. Mit mondjak? Ha valami puccosabb médiasulit említenék, annak biztosan örülne. De nem jó ötlet, mert mi van, ha belekérdez. Akkor zuhanórepülésben landolok, arccal a padlón, utána pedig vörösebb lenne a fejem, mint az iménti srácé. Anyu mindig azt mondta, hogy legyek igaz. Jó-jó, leszek, de sajnos munkanélküli is leszek. Pedig remek kis állás lenne ez. Na, de most tényleg mit tegyek? Bezzeg nincs a közelben egy okos sem, aki segítene.

A karvalyfejű kérdőn néz, a két savanyúság eddig is így nézett. Gyors mérlegelés, nagy levegő, és a fogamat összeszorítva válaszoltam: „Nyíregyházi Főiskola.” „Aha” - mondta a ragadozófejű. „Szóval Nyíregyháza.” Kimérten elém tolja az irataimat, és így szól: „Köszönjünk, majd értesítjük.”

Matey István

Életkép

Zsákban a család

Majd’ egy hetet töltött a családom zsákokban és dobozokban. Persze, ez nem rendőrségi hír előzetese, még csak nem is valamiféle Guiness-kísérlet beharangozója, csupán egy hétköznapi költözés következménye.

Mert a költözés hiába tart mindössze néhány óráig, előtte egy héttel már kezdenek gyülekezni a kisebb-nagyobb zsákok, dobozok és szatyrok a szobában, folyosón és minden létező helyen. Míg végül már egy talpalatnyi hely sincs a lakásban. Azt az érzést aligha kell bemutatnom, amint napokon keresztül mennek el értékes percek a készülődés amúgy is szűkre szabott idejéből, hogy különböző, éppen akkor létfontosságú ruhadarabokat megtaláljon az ember. És hogy hol vannak a keresett darabok? Mindig a legbelső zsák vagy doboz legalján.

Az viszont meglepetéssel töltött el, hogy mennyi minden fért el abban a lakásban, ahol eddig éltünk. Mintha az összepakolás alatt valami csoda folytán megszaporodtak volna a könyvek, ruhák, tányérok és bútorok. Egymás hegyén-hátán, elképzelhetetlen mennyiségben. És ez az érzés csak fokozódott, amikor a huszadik kör után, amit a második emeleti lakás és az udvaron álló autó között megtettem, arra eszméltem, hogy szinte semmi nem hiányzik a felgyülemlett holmikból. Nem számoltam végig a köröket, de annyit elárulok, másodikról a harmadikra cipekedtünk. Természetesen néhány utca különbséggel, tehát másodikról földszintre, majd irány a harmadik, persze, mindkét házban lift nélkül.

És aki azt gondolja, hogy itt véget is ért családom zsákba zárt története, az téved. Mivel az utolsó bútordarab lakásajtónk mögé való beszuszakolása már jócskán a nap leszállta után történt, és jártányi erőnk sem maradt, a legkisebb halom szélén próbáltunk ideiglenes alvóhelyet készíteni. Természetesen tisztálkodó szereinket a legnagyobb halom alján lévő zsákok legalján leltük meg, de ehhez már hozzászoktunk. Az újabb két nap alatt kisebb háborút vívtunk a káosszal, mire végre minden ideiglenes helyére került az új lakásban.

Győztünk! Esetleg nem tud valaki derék- és vádlifájásra valami gyors megoldást?

Gáll Róbert

Mese

A csellengő kettős

Megint egy új, izgalmas napra ébredt Guszti, a malacka. A Lukovics-házban ma is nagy volt a sürgés-forgás, ez azonban mégis más volt, mint a megszokott. Mindenütt hatalmas, barna papírdobozok hevertek. Az egyikbe Mártonka kotorászott a piros tűzoltóautója után, szinte az egészet kipakolta. Mikor ezt édesapja meglátta, a dühtől kidagadó erekkel, vörös-lila színekben pompázó arccal utasította a kisfiát, hogy azonnal pakoljon vissza, mert rögtön megérkeznek a költöztetők. Miután Mártonka megküzdött a nehéz feladattal, egyszer majdnem magát is visszacsomagolta, valóban csengettek.

Négy magas, derék férfi lépett be az ajtón, és egyből nekiestek a cókmókoknak. Olyan ütemben hordták a dolgokat kifelé az ajtón, hogy a minisertésen már a kétségbeesés jelei mutatkoztak. Az amúgy sötétbarna szőrzettel borított pofájú Guszti lefehéredett, most inkább krémszínűnek látszott. A nagy lábak dübörgésétől még Mártonka is a falhoz préselődve, néma csöndben merengett. Mikor a bútorok is sorra kerültek, rendkívül bátor hősünk éles kuncogásba kezdve hangot adott félelmének. Később még a hang is belefagyott, amikor az egyik, erősen izzadtság szagú költöztető odalépett, és így szólt: - Nézzétek má’, a patkány hogy be van tojva! - majd jól megbökte. Az ijedtében jól belemélyesztette éles fogait a bütykös, dohányszagú ujjba.

- Mindjárt földhö’ csapom ezt a kis görcsöt! - kapta el dühösen mancsát a költöztető. Ekkor Mártonka kézbe kapta a minidisznót, és visítva elrohant.

- Nem gondoltam én azt komolyan, fiatalúr! - mentegetőzött a megharapott munkás.

Mikor a folyosó végéről nyíló szemétledobóban elrejtőzve mindketten újra lassú ütemben lélegeztek, Mártonka kilesett a résnyire nyitva maradt ajtón. Abban a pillanatban, láthatóan mérges léptekkel, szikrákat hányó szemekkel megjelent újra a kisfiúk és tengeri malacok réme. Rejtekhelyük előtt megtorpant, a vér meghűlt mindkettőjükben.

- Ha megtalálom, végzek mindkettővel! – morogta a költöztető, majd lehajolt bekötni a cipőjét. Ez bőven elég volt nekik. Guszti nyomban elájult, gazdája arcán pedig hatalmas könnycseppek gördültek le. Amikor magához tért szőrös barátunk, már nem a szemétcsúszdával nézett szembe, hanem sorra elsuhanó bokrok alakját vélte fölfedezni. Fürge léptű pajtása vitte az ölében. Próbálta kitalálni, hogy hová lesz az erőltetett menet, de olyan helyen jártak, ahol még sohasem. Megint a pánik lett úrrá rajta, de a rá-rámosolygó Mártonka megnyugtatta. Hosszú percek óta baktattak, amikor egyszer csak megálltak. Minden irányba forgolódni kezdett a gazdája, miközben malackáról csomókban hullott a bundája. mert rájött, hogy nemcsak ő az kettejük közül, aki aligha találna innen haza.

A meleg napsugaraktól egy nagy lombú fa alá heveredtek, és mindketten vörösre sírták a szemüket. Úgy tízpercnyi kesergés után erőt vettek magukon, és elhatározták, hogy bátrak lesznek, és hazatalálnak, mert már biztos elment az a gonosz ember. Csak azt kellett kitalálniuk, hogyan is kezdjenek hozzá, meg valami ennivalót is szerezniük kéne, mert még egyikük sem reggelizett.

Először az élelemszerzésre összpontosítottak. A legközelebbi ház sarkán volt egy pékség, ahonnan fantasztikus illat áradt. Mártonka már számtalanszor járt oda édesanyjával vásárolni, tudta hát, hogy rá kell mutatni arra, amit szeretne, és szépen kérni az eladótól. Mindenfelől csak a gőzölgő, aranybarnán csillogó kiflik, cipók, rétesek kacsingattak feléjük. Mikor már a lisztes ruhájú, kövér pék harmadjára kérdezte, hogy mit kérnek, gyorsan rábökött egy nagy túrósbélesre, az húsos ujjaival kiemelte a többi közül, és unott hangon kérdezte:

- Még valamit?

A kisfiú boldogan bökött egy ezüstösen szikrázó, cukrozott briós felé, eközben lábujjhegyre ágaskodva elérte a már zacskóba tett süteményt, beszívta édes illatát, és egy hatalmas darabot tépett ki belőle a fogával. Egyből elszállt minden bánatuk. Vidám arccal nézték, ahogy a kerek fickó egy színes gombokkal kirakott, csattogó-kattogó masinát püföl:

- Ha más nem lesz, száznegyvenöt forintot kérek!

Mártonka torkán akadt a falat, amikor ezt meghallotta. Hallott a szüleit forintokról beszélni, de sosem gondolta, hogy péksüteményért kell adni. Alig merte kimondani, hogy neki nincs olyanja, amit a bácsi kér tőle. A pék dühösen kilépett a pult mögül, kikapta kezéből az ennivalót, és megragadta a kezét. Lehordta csirkefogónak és tolvajnak, meg is cibálta néhányszor. Biztos volt benne a gyerek és a kezében rázkódó Guszti is, hogy most végük van, csak nem a költöztető, hanem a pék végez velük.

Ekkor lépett be egy nő a kislányával. Odasietett a bajba jutott duóhoz, és kitépte a lisztes mancsok közül őket. Jól ismerhették egymást a pékkel, mert tudták egymás nevét. A hölgy leszidta a férfit, hogy így nekik esett, és kifizette helyettük a süteményeket. A férfinak nem nagyon tetszett a felállás, de azzal a feltétellel, hogy többet nem teszik be lábukat az üzletébe, most az egyszer elengedte őket. A kedves néni pedig letörölgette a könnycseppeket Mártonka arcáról, megsimogatta a malacot is, majd megkérdezte, hol vannak a szülei. A kisfiú elmondta, hogy eltévedtek.

Bár a kisfiú nem tudta a címet, de leírta a környéket, és elmondta, hogy nagy torony látszik az ablakból, amibe anyukája szerint sok víz van. Világossá vált az asszony számára, hogy csakis a Pipacs-utcáról beszélhet a gyerek. Út közben elmagyarázta neki, mire való a pénz, hogy azzal lehet vásárolni, meg hogy a szülei ezért dolgoznak, ezt kapják a munkáért cserébe. És még számtalan fontos dolgot tudott meg a két kis csavargó az adok-veszek dologról. Már éppen bekanyarodtak az utcájukba, és tapsikolva örültek mindketten az ismerős környéknek, amikor egy nagy, zöld kocsi állt meg mellettük, és riasztóan ismerős hang szólt ki belőle:

- Végre megvagytok, már mindent bekerestünk értetek!

Kikerekedett szemmel, összerándult gyomorral lassan odafordult Guszti és a gazdája. Meglátták a gonosz költöztetőt, megszólalt bennük a vészcsengő, Mártonka visítva tépte ki magát a kedves hölgy kezéből, és futásnak eredt. Kapkodta a lábát, ahogy csak bírta, a tengeri malac már rutinosan fölvette a futás ritmusát, és bíztató kuncogással vette tudomásul, hogy újra menekülniük kell. Szaladás közben hátrapillantott, majd jó nagyot bukott fejjel előre egy homokozóba. Guszti néhány méterrel odébb szállt, és egy pocsolyában ért földet.

Elsőnek a költöztető ért oda, fölemelte, leseperte Mártonka ruhájáról a koszt, megsimogatta a fejét, még azt is mondta, hogy örül, hogy nincs semmi baja. Miközben a kisfiú meglepődve nézte a férfit, odaért Lukovicsné is, aki éppen kocsival indult a keresésére. Míg édesanyja könnyeivel küszködve szorongatta a levegőért kapkodó fiát, a rém a miniatűr sertést is kivette a pocsolyából, levetette kockás ingét, és beletekerte, hogy ne fázzon. Miután mindent megköszönt a kedves néninek, beültette őket a furgonjába, Mártonka pedig az új házba vezető úton elmesélte neki, miért ment világgá Gusztival.

Kacagtak a történteken, kiderült ugyanis, hogy a költöztetőre egyszerre két feladatot bízott a főnöke. Kellett hozzájuk egy szerszám, és ő azt nem találta, erre mondta, hogy ha megtalálja, végez mindkettővel. A költöztető elmondta, hogy Gyuri a neve, van két gyereke, az egyik alig idősebb Mártonkánál, és bár tengeri malaca nincs, de van két cicája, és szereti az állatokat. A költözés végére egészen összebarátkoztak Gyuri bácsival. Azt viszont, hogy azóta miért nem lehet Mártonkát az egyik pékségbe berángatni, Lukovicsné a mai napig nem érti.

Bódi Melinda

Irodalmi vitorla

Részeges jávorszarvas

Csörög egy mobiltelefon a kopott iroda szálkásra felmart asztalán, amit csak a jóindulat tart össze. A folyósón nyüzsögnek az emberek, és egymásba olvadnak a szavak. Az épület bomlófélben van, és úgy hívják: a “Gáz”, ahová a nagykárolyiak és a környékbéliek fogukat szíva járnak fizetni. Ebben a családias városban megállt az idő.

Építészeti csodánk a Károlyi grófok bomlófélben lévő kastélya, amit a kommunizmusban szétlopkodtak, kivéve a kandallókat és néhány márvány lépcsőfokot, mert nehezen mozdíthatók. Maradt még ránk egy emlékmű a román katonákról, ami a Monument néven üzemel a kisiskolások számára, hogy körbe szaladgálva levezethessék rajta fölösleges energiájukat. A fejlődésnek semmi nyoma. Leszámítva, hogy néhány ló vontatta szekeret piros rendszámtáblával beiktattak a forgalomba, és mezőgazdászok bejelentést tettek idegen eredetű gabonakörökről, jelzést adva arról, hogy talán van remény UFO-invázióra.

Autóbontók üzemelnek lelkesen az út adta alkatrész meghibásodások esetére, a piac minden héten benépesül, bármilyen természeti katasztrófa ellenére is, és az a mobil még mindig csörög a “Gáz” egyik irodaasztalán, mire felkapja egy magas, rövid hajú harmincas nő, és végre beleszól.

- Háló?!

- Lillával beszélek?

- Igen, azzal.

- A belügyi és rendvédelmi dolgozók szakszervezetétől keresem. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei határőrség nyomozó osztályának igazgatója vagyok.

- Hallgatom.

- Sürgős ügy elintézésére kell kérnem. Súlyos kártérítésre kerítünk sort, ön ugyanis mint román állampolgár Mérk községben rendelkezik egy tulajdonában lévő ingatlannal, amely az állam tulajdonába kerülhet tíz munkanapon belül, ha nem állítja helyre az ön magán - és közrongálásait a vállaji Bodó-horgásztó mentén.

- Uram, nem értem, miről beszél. Kérem, fejtse ki bővebben!

- Munkatársaink találtak az említett tó partján a nyakörvén az ön adataival jelzett, erjedt jonatán almától megrészegült jávorszarvast, ami mámoros állapotában bicikliző gyerekeket ijesztget mikrohullámsütő méretű fogaival, és tövestől csavar ki fákat a helyükről.

- Ez vicc. Vagy átverés? Nevetnem kellene most, nem igaz?

- Óh, nem hölgyem. A vállaji polgárok gyermekei sorra veszítik el uralmukat a kerékpárjuk fölött, összetörve azt, több tízezres kárt okozva. Ráadásul a balesetüket követően roston sült tasakos jávorszarvast kérnek a szüleiktől, eperlekváros almakarikákkal.

- Ha veszek mindegyik gyerek menüje mellé egy adag csípős szószt, rántott nyomozókkal, akkor megtérítem a költségeiket?

- Lilla, ne komolytalanodjon! Még az arra vezető sofőrök is karamboloztak a látványtól.

- Jó, akkor fogok egy horgászbotot, kiülök a Bodó partjára, és kihalászom magamnak a kellő komolyságot, hogy elviseljem infantilis, alkoholista férjem abszurd csínytevéseit.

Lilla lecsapta a telefont.

- Még hogy jávorszarvas. Adok én az uramnak erjedt jonatánt - duzzogott zárásig, míg haza nem érkezett Mérkre, hogy a férjét álmából fölverje. Eljött az újabb munkanap, és a gázos nő a megvert, bénán fekvő férje mellől kiszállt az ágyból, és munkába menet kiragasztott egy hatalmas papírt a háza oldalára ezzel a felirattal: “A házam nem, de a jávorszarvasom szállítható.“

A Gáznál újabb tömeg gyűlt össze, egymásba kuszálódtak a megoldatlan kérelmek, projektek, számlák, és újra csörgött a mobil azon a kopott irodaasztalon.

- Háló?! - szólt a telefonba a férfias női hang. - A férje magára gyújtotta a platós Dáciát. Az égési sérülései csak első fokúak, de már a pszichiátriára szállítottuk.

A gázos nő azon gondolkodott, hogy a pszichiátria Nagykárolyban miért csak négyszobás, és miért csak egy korcs kutya őrzi, a fia meg telefonos farsangi jelenetekkel akarja magára vonni a figyelmét, és még az idő is megállt. Lilla azóta megnövesztette a haját, végleg eltűnt a Gázból, senki sem tud róla semmit, fiát a szüleire hagyta, férjét pedig még mindig csak egy korcs kutya őrzi a pszichiátrián.

Pásztor Anita

Hagyomány

„A lusta víz lusta halat nevel”

Gyűjtöm az anyagot a diplomamunkához, falubéli öregekkel beszélgetek. Szabó András a legidősebb halász Kőtelken, a Tisza mellett, a mesterségéről és az életéről mesél.

„Már nagyapám is a Tiszából élt. Míg végleg halász nem lettem, én is lejártam a vízre, ha csak tehettem. Anyám cérnáiból szerkesztettem pedzőt, görbített gombostűből lett a horognak való. Estére tizenegynéhány keszeget sikerült összefognom, ínséges világot éltünk, jól jött. A hal húsát nemigen kedvelem, csak a levesét szeretem.

A negyvenes években nem volt könnyű a halászok közé bekerülni, mert nehezen élt mindenki, és sok jó mestert nevelt ki a Tisza. Kenderből fontuk a hálót, mert az igazi halász a hálókat is megköti. Egy fenékhorog vezérágán negyven-ötven horog ’leste’ a halat. Nemritkán négy fenékhoroggal dolgoztunk a feleségemmel. Még a kisfiam is ott aludt a csónakban egy nagykabát alatt, megkötöttük egy madzaggal, hogy ki ne essen. Megesett, hogy alig akadt zsákmány, addig kellett kint lenni, amíg kapás nem volt. Mert a halásznak se ünnepe, se vasárnapja, ha lerakja szerszámait a vízre. A horog szinte egész évben ki sem szakad a vízből, pihenő csak akkor jut, ha befagy a víz, akkor van Tisza nélküli élet. Igazából akkor sem, hiszen ilyenkor meg a halászszerszámokat javítják.

Zavarban is jól lehet halászni, no meg éjszaka és hajnalban, amíg dologra nem kél az ember, amíg nem dübörög, zörög, csörög a szerszámaival, gépeivel. A zavarosban és a sötétben nem lát jól a hal, nem szökik meg a háló elől. Akkor is jó a fogás, ha gyors a víz járása, mert kiszorítja a halat a parthoz. A versében, nálunk így nevezik a varsát, ponty terem, a tükörháló a víz közt járó keszeget és busát fogja meg. Amíg horogra nem akad a zsákmány, addig nézem a vizet. Napfelkeltétől napnyugtáig kint voltam, kimegyek ma is. Engem a víz megnyugtat. Máskor ülök a csónakban, és figyelem a madarak játékát, a gólyákat, a fecskéket és a varjúkat. Szempillantás alatt átrepülik a folyót, amihez az embernek sok erő szükséges. Ezek meg csak úgy suhannak.

Én még ma is kijárok a vízre. Idestova hét évtizede ’szerelmem’ a Tisza, a halászat. Nem azért, mert rá lennék szorulva, manapság nagy hiányt nem szenvedünk. Ahogy látom, sokan elkényelmesedtek. Pedig a lusta víz lusta halat nevel, az meg nem jó, mert a hal elhízik, elzsírosodik, nem arra való már, amire teremtetett. A munka érleli az embert, hiszen tudja, a mustnak is dolgoznia kell, ha jó borrá akar válni.”

Egyed Szilvia

Képernyő

VV Éva

Elérkeztem az utolsó, még bent lévő villalakóhoz. Éva a másik olyan ember - Alekosz után -, akit ki nem állhatok. A törtető kategória neki lett kitalálva, mert mindenkin átgázol, mindenkit eltapos, megtipor, csak hogy célba érhessen.

Nem ez az első valóságshow, amire jelentkezett, könnyebb így pénzt keresni, mint rendesen dolgozni. Állítása szerint pánikbeteg, és csak azért költözött be a villába, hogy megmutassa, mennyire erős. De ha valaki pánikbeteg, akkor ne mesélje már be nekem, hogy képes ott létezni, ahol zárt helyen van, ráadásul ugyanazokat az embereket látja hónapokon át, és még a szeretteivel sincs kapcsolata.

Éva a legnagyobb színész a Való Világban. Ahogy elő tudja adni magát, az sok profi színész becsületére válna. Füstöl, mint a gyárkémény, iszik, mint a gödény. Amikor a luxusbörtönben meghirdették a dohányzásmentes időszakot, két ember kivételével – mindenki visszatért eme káros szenvedélyhez. Mondanom sem kell, hogy a dús hajú hölgy nem volt benne a kettőben. A napjai azzal telnek, hogy reggelente nagy nehezen magához tér, bevakolja az arcát, belövi a séróját, és amíg fönt van, még négyezerszer megigazítja. Eszik, rengeteg alkoholt iszik, alpári hangnemben beszólogat a többieknek, nap közben is elalszik, és persze háborog, ha felzavarják. Egy-két doboz cigaretta, megint egy kis ivás, és mielőtt hajnalban nyugovóra térne, leköpdösi valamelyik számára ellenszenves villalakót.

Így telik el „hasznosan” a napja odabent. Gyanítom, hogy kint sem él különb életet.

Bereczki Gabriella

Padlógáz

Békés utam Békésbe

Vidéki lány vagyok. Nem dicsekszem vele, de ha kérdezik, felvállalom. Őszintén szólva szűkebb pátriámat, Békés megyét és Mezőhegyest csak a legutóbbi évben kezdtem értékelni, amikor újságíró szempontból érdekessé vált számomra. Egy tornádó erejű jégvihar, egy-egy pestinek hitt ismerős a környékről, egy film a ménesünk lovairól - váratlanul bukkannak fel, emlékeztetve arra, hogy honnan is jöttem. Minden második héten útra kelek, és átszelem az országot, hogy meglátogassam a családot.

Reggel kilenckor a népligeti busz-pályaudvaron jeggyel a kezembe állok, és várom a hangosbemondó szavát, hogy elfoglalhassam a helyem. A világ végére ugyanis előre váltott menetjeggyel kell utazni. Minden alkalommal a papírkát pásztázom, és már az ülésszámból megsaccolom, hogy a busz melyik részén ülök majd. Szemem az indulási és érkezési időpontra téved. Kezdeti mosolyomat keserű fintor váltja fel, az érkezés negyed kettőre várható. Felsóhajtok, miközben a hangosbemondó felhívja a kedves utasok figyelmét, hogy a Csanád expresszre jegyet váltók foglalják el a helyüket. Tudom már kívülről a szöveget, de nem baj, lesz mit mesélnem a gyermekeimnek. Én is csüngtem a szüleim szaván, amikor utazási élményeiket mesélték.

A sofőr már előre köszön, és rám nézve csak ennyit mond: „Mezőhegyes.” Hiába, a nagyvárosból csupán én utazom oda ilyen rendszeresen. Pontban fél tízkor célba vesszük az M5-ös autópálya felhajtóját. Nézem a forgatagot, a bevásárlóközpontokat, a nyüzsgést - ilyesmi otthon nincs. Meglepő módon a fővárosból hamar kijutunk. A Nagykőrösi úton végighasítva érünk az autópályára, és meg sem állunk a kiskunfélegyházi lehajtóig. Ebben a másfél órában a koránkelésemet kiváltom egy jól megérdemelt alvással. A buszsofőr hangjára ébredek föl, aki figyelmezteti az utasokat, hogy Csongrádra érkeztünk. Az emberek leszállnak, én pedig irigykedve figyelem őket - már otthon vannak. A tovább utazók felszállnak, és ekkor döbbenek rá, hogy ha nem tudnám, hol is vagyok, tisztában lennék azzal, hogy ez már Dél-Alföld. Az emberek tekintete, öltözete és szaga mindent elárul. Ilyenkor tagadnám le, hogy innen származom.

Szentes, majd Hódmezővásárhely felé araszolva már nem telik olyan gyorsan az idő. Már a zenehallgatás és a környék sem köt le, így előveszem az aktuálisan olvasott könyvet, és lefoglalom magam. Vásárhelyen tíz percet várakozunk, ez az idő végképp végtelennek tűnik. A Csongrád megyéből Békésbe való átérés az útviszonyokon is megérződik, az itteni utak leginkább kalandparkra hasonlítanak. Majdnem egy órával később Tótkomlós határán vagyunk, ledöbbenek a kritikus helyzetű belvíz-állapoton. Ám a szomorúságot feledteti velem a messziből feltűnő Mezőhegyes tábla.

A városkában csak néhány ember lézeng az utcán. Eszembe jutnak gyermekkori emlékeim. Budapest legcsöndesebb kerületében sincs ilyen nyugalom. Búcsút veszek a távolsági busztól, és mosolyogva nyugtázom, hogy hazaértem.

Nagy Andrea

Glossza

Cseppfolyós valóság

Nyíregyháza, belváros, eldugott utcácska. Kocsiban ülök, várom anyámat, aki beszaladt valahová elintézni valamit. Azt mondta, két perc múlva jön.

Kinézve az ablakon egy férfit látok. Egyik kezében szatyor, a másikban… khm, maradjunk annyiban, hogy az „úriember” épp a sarkon vizel. Persze, elkapom a fejem, szeretnék még a jövőben örömmel tekinteni egy férfiúi testre. Kisvártatva elindul a járdán, és guberál egy sort. Ja, hogy hajléktalan? Ettől nem lesz szebb az emlék, de beszámíthatjuk enyhítő körülménynek.

Elnézem a kukázó férfit, majd szemem tovasiklik egy másik emberre. Átlagos magyar bácsi halad el a kocsi mellett. Ő már biztos, hogy nem hajléktalan. Be is fordul az egyik kapun, de mentében még köp egy hatalmasat, majd megszívja az orrát, és eltűnik a kisajtó mögött. Egyre szebb a mai délután.

Tényleg nem telik el két perc, és anyám visszajön. Egy „jól szituált” roma férfi vidáman kivillantva három fogát odavigyorogja neki: „Milyen szeip ótója van, kezitcsókolom!” És megy tovább a vizeletben és a köpetben dagonyázva, de már engem bámul sóvárgó szemmel.

Elfordítom a fejem. Szálltam volna ki a kocsiból, és a magam százötvenkilenc centijével papoltam volna három felnőtt férfinek a jó modorról? Inkább én is köpök az egészre.

Hadas Bianka

26830

 
Kapcsolódó linkek
· Adatok: Olvasólámpa
· Írta: foszerkeszto


A legolvasottabb cikk a következő kategóriában: Olvasólámpa:
Olvasólámpa


Article Rating
Average Score: 5
szavazat: 1


Please take a second and vote for this article:

Excellent
Very Good
Good
Regular
Bad


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj és lépj be!
Belépés/Regisztráció: Klikk ide >> | 0 hozzászólás
Minden hozzászólás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért.



- www.klubhalo.hu - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata cím:1054. Budapest, Alkotmány u. 15. Telefon/Fax: 06­/1/311-8027 e-mail: szerkesztoseg@klubhalo.hu Lapigazgató-főszerkesztő:dr Gáspár István a Pallas Páholy-KLUBHÁLÓ Egyesület titkára.


Általános főszerkesztő helyettes: Zöldi László, Főszerkesztő helyettes: Böjte József, Főmunkatársak: Bodor Pál, Marik Sándor, Szekeres István. Technikai szerkesztők: Gáspár Péter, Prikrillné Erős Ildikó,  Rendszergazda: (Vincze, Czibóka és Dracsay Bt., e-mail: info@vcd.co.hu)


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.01 Seconds